- Most mondhatnám, hogy meglepő, de nem az. – szólaltam meg játékosan, de tényleg nem gondoltam azt, hogy Ryder annyit főzőcskézne. Főleg akkor, ha egyedül lakik. Sokkal könnyebb valahova beülni, mint összemaszatolni a konyhát, étkezőt, de talán ez most változni fog. Én jobban szerettem magam készíteni a kaját, mint esetleg állandóan rendelni, vagy eljárni valahova miatta. Néha-néha jó, de nem mindig. - Ohh, ennyire nem vonz az, hogy velem együtt vásárolj ruhát. Tán olyan borzalmas nőszemélynek ismersz? – nehéz volt megállni, hogy ne mosolyogjam el magam, vagy ne nevessek bele ebbe, de sikerült teljesen komolyan előadnom az egészet, mintha bármi alapja is lenne ennek a feltételezésemnek. A célzást pedig tökéletesen értettem, de majd meglátom, hogy mennyire támad kedvem ennyire elveszni a ruhák között. Lehet, hogy most csak majd egy gyors körutat fogok megtenni, és ami nagyon muszáj, csak azt fogom megvenni. Aztán majd visszamegyek, ha olyan kedvem lesz. - Akkor talán a falka feje is főhet miattatok, vagy annyira sok zűrt nem kavartok együtt? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen nagyon is érdekelt, hogy mikről maradtam le az elmúlt 20 év alatt. Vélhetően sok minden tud történni ennyi idő alatt, meglepődtem azon is, hogy „húgom” is elment, de azóta szerencsére őt is megtaláltam. Remélem, hogy hamarosan őt is láthatom. Kicsit hiányzik a rezervátum is, de majd beszélek a vérvonal nővéremmel is. Jó volt kicsit kizárni a külvilágot, de örökké se tehetjük ezt, még akkor se, ha sokszor oly csábító lenne ez a gondolat. - Lehet, hogy nem állna az útjába, de nem jelenti azt, hogy a felszín alatt elfogadná és boldog lenne. Ennyire kiakasztotta azt, hogy lett egy testvére? Sajnálom, de csak megoldódik minden. Talán csak időre van szüksége, hiszen biztosan nem lehet egyszerű megszokni azt, hogy most már nem csak körülötte forogsz, hanem a másik lányod körül is. – tettem hozzá biztatóan, hiszen tényleg reménykedtem abban, hogy idővel minden rendben lesz. Ahogyan abban is, hogy Kristin nem fog totálisan ellenszenves lenni velem, mert akkor nem tudom mit fogok csinálni. Sose voltam erőszakos teremtés, így ráerőltetni magamat nem akarnám, de eléggé fájna, hiszen az első öt évében végig mellette voltam és nagyon hiányzott. - Nem hangzik ez se rosszul, de lehet indításnak jobban járnánk, ha kész kajával mennénk, nem? Legalább lenne mit hozzánk vágnia, amiért sikeresen újabb sokkolást okozol… okozunk… - pillantottam rá mosolyogva, hiszen az egészet játékosan mondtam. Eléggé viccesen néznénk ki, ha tényleg ilyet tenne a leányzó. – Ez tény, hogy elég makacs tudsz lenni, de talán az alma nem esett messze a fájától. – teszem még hozzá, s közben Rydert fürkészem az ölelésébe burkolózva.
- Ugyan, dehogy. A ruhavásárlást ismerem olyan borzalmasnak. Helyesbítem ki a mondatát. Nem nagy szokásom ruhaboltokba járkálni, és csak akkor megyek, ha tényleg valamilyen ruhadarabban hiányom van… Tegyük fel, a kabátom már használhatatlanná szakad, vagy a cipőm elvesztem egy beteg jó lerészegedést követően. Ekkor nekem is muszáj elmenni, de különben pedig minek járnék oda? Így is vannak már húsz éves felsőim, nem is egy. Nem a divatot akarom követni, hanem csak fel akarok öltözve lenni. Mert ez a norma a világban, már jó régóta. Mennyivel jobb is volt néhány napja kint, Corinával, a tisztáson, ahol csak mi voltunk, és az ilyenekkel pont nem kellett foglalkoznunk. Egyébként is farkasok vagyunk, az meg, hogy csupaszak vagyunk, pont olyasmi, aminek nem kéne érdekelnie minket. Nem is igazán szokott. Az elmúlt napokban is többször voltunk így, anyaszült meztelenül, mintsem ruhában, és egyáltalán nem akadályozott minket semmiben. Mi több! - Hát, mondjuk úgy, hogy so-so. Egyik legelső találkozásunkkor is rendesen lerészegedtünk, és vele együtt dobtak ki az egyik kocsmából, miután szétvertünk egy zenegépet. Jó kis emlék, mindig megmosolyogtat, ha csak rá gondolok. Ki hitte volna, hogy ennyi kell csak ahhoz, hogy végül ilyen jó kapcsolatba kerüljünk egymással. - Szinte első dologként azt akarta tőlem, miután megtudta, hogy mindig is ő legyen számomra az első. Ezt nem tudtam megígérni neki. Ő ugyanannyira a lányom, mint Maeve. Mindkettejük ugyanannyira érdemli meg a szeretetemet, és a törődésemet. Ellenben Kris ebben nőtt fel, hogy ő az egyetlen gyerek, ezért mit tudom én… trónfosztásként éli meg ezt, hogy most már nem ő lesz a középpontban. Még mindig gyerekesnek tartom, ahogy lereagálta a dolgokat, de ez van. - Édesem, én elmondtam a véleményemet a dologról, hogy mennyire fogadod el, az a te dolgod. Megyünk, ahogy akarod, hogy menjünk. Én tudom, hogy főzőcskézni nem akarok, és sokkal jobban is szeretem a friss kaját, mintsem az olyat, ami már elkezdett kihűlni. Ezért preferálom az én ötletemet, de nekem aztán oly’ mindegy, végül hogyan dönt Corina, hogy csak na. Kaja-kaja.
- Ebben nem kételkedem, de ismerve engem nem lehet olyan vészes, de rendben van, akkor majd egyedül megyek, vagy talán majd egy régi ismerőssel. Biztosan akadnak itt régi barátok, akár innen, vagy máshonnan, hiszen eléggé sokan lettünk. – szólaltam meg jó kedvűen, miközben mosolyogva figyeltem őt. Még mindig alig akartam elhinni azt, hogy ez tényleg a valóság és nem csak valami ügyes illúzió. Bár utóbbinak eléggé hosszú lett volna, vagy csak bevertem a fejem és ezt képzelem? Nem, ahhoz ez túlzottan intenzív és valósághű. Arról nem is beszélve, hogy mennyire jó érzés a karjai között heverészni. Másrészt meg sose voltam plázacica jelenség. Ahhoz talán túl vén voltam, vagy csak az, ahonnan jöttem eléggé meghatározott abban, hogy annyira ne akarjam követni a divatot, s ne állandóan a ruhaboltokat szeljen. Meg amúgy se szoktam annyira zavarba esni, vagy pánikba, ha esetleg kicsit ruha nélkül kell lenni. Ádámkosztümben láttuk meg a napvilágot is, szóval nem értem, hogy miért olyan szégyellősek egyesek. - Akkor igazán jól sikerült első találkozás lehetett. Bele se merek gondolni, hogy milyen kalamajkákat kevertetek még, vagy csak te. – billentettem oldalra kicsit a fejemet, de a játékosság végig jelen volt a szavaimban. Majd egy apró csókot nyomtam ajkaira, utána pedig kíváncsian hallgattam azt, amit Kristinről mesélt. - Talán annyira nem meglepő, hiszen sose kellett rajtad osztozkodnia, így emiatt érzi így. Meg azért nem mindig könnyű elfogadni egy testvért. Tudod, néha talán túl későn vagyunk képesek kimondani azt, hogy valaki a testvérünk, de Kris már elég nagy, biztos vagyok abban, hogy idővel jobb lesz és rájön arra, hogy nem veszített el téged se. Ha nem is minden egyes perceteket töltitek együtt, de ugyan úgy jut rá időd, mint a másik lányodra. Talán csak ezt kell látnia, hogy attól még, hogy lett egy testvére ugyanúgy fogsz rá figyelni, ahogyan eddig. – fejtettem ki azt, ami én gondolod. Nem fogom biztosra állítani, hiszen ötéves koráig ismertem és nem tudhatom azt, hogy milyenné cseperedett, de biztosan igazán remek személy lehet, hiszen Ryder is az. Abban pedig tényleg csak reménykedni tudtam, hogy minden rendben lesz, ha nem is egyből, de a hónapok múlásával igen. - Rendben, akkor sütit viszünk, a többihez meg csak alapanyagot, de te választod ki, hogy mit kell vinni, mert te ismered, hogy mit szeret és mit nem. – mondtam végül beleegyezően, mert ha ennyire nem szeretne főzni, akkor nem fogom erőltetni. Akkor majd együtt megcsináljuk. - Mikor megyünk át? Ma? Holnap? Délután, vagy este? – faggattam tovább Rydert, mert a meglepetés beállításnak még az időpontját nem tisztáztuk teljesen.
- Csak nehogy kitúrj a saját ruhásszekrényemből a végén. Mondom neki mosolyogva. Amúgy sincs teletömve az én cuccaimmal, tehát hely az bőven van még. De ki tudja, lehet hirtelen rájön a semmiből egy olyan, hogy fogja, és egy egész szekrénynyi ruhákat vesz magának. Itt, a lakásomban amúgy sincs semmi tömve, szóval mindenhol van hely. Nincsenek túlzottan nagy igényeim, viszont szeretem, ha nincs minden 120%-ig tömve, és inkább van csak olyan 60%-ig. Egyedül éltem itt, szóval például evőeszközök, poharak, tányérok, azokból nincs valami sok. 5-nél egyikből sincs több. Mondjuk pohárból talán. Felespohár, korsó, és hasonlók. - Na jó, eleget beszéltünk erről. Nem lehet tudni, hogy alakulnak a dolgok. Én próbálok mindkettejüknek jó apja lenni, aztán majd eldől, mi lesz. Könnyebb lenne, ha Kristin is megbékélne végre a dologgal. De ha azt vesszük, hogy Mae-nek sem ment valami egyszerűen, annyira nem is különböznek egymástól. Csak a helyzet más valamennyire. Ő nem akar(t) elfogadni az apjának, míg Kris pedig csak egy testvért nem akar(t) hirtelenjében. Végső soron attól félt mindkettejük, hogy az addig ismert családi állapotuk felborul. És igazuk is van. - Nekem megfelel. Majd akkor bevásárlunk. Fogalmam sincs, hogy mit lehetne csinálnunk egyelőre, de gyorsan fel tudom magam találni. Most egyelőre viszont még ki akarom élvezni ezt a helyzetet Corinával, míg szinte semmi miatt nem kell aggódnunk. - Az eszem azt súgja, hogy minél hamarabb. A szívem viszont, hogy minél később. Nem tudok dönteni. Mosolygok rá, majd a kezemmel, ami eddig a combján pihent, végigsimítok az oldalán, míg végül tarkóján állapodik meg, és húzom közelebb magamhoz, hogy megcsókolhassam őt. Nem hiszem, hogy valaha is eljön az ideje annak, mikor ezt már nem fogom élvezni. Amint a csók abbamarad, felállok az ágyról. - Abban viszont egyet kell értenünk, hogy egy fürdés mindkettőnkre ráfér. Majd utána… esetleg ott eldől, hogyan tovább. Jössz? Nyújtom felé a kezemet, arcomon egy lágy mosollyal. Meglehet, hogy ő most fog fél órán belül másodjára fürödni, de szerintem az, amit nem olyan régen kapott, bőven kárpótolja a fáradtságaiért. És mi az, amit még kapni fog...
- Ohh, nem vagyok én olyan bestia, aki ilyenre vetemedne, vagy arra, hogy a polcaid megrokkanjanak a rájuk nehézkedő súlytól. – kacsintottam rá játékosan, hiszen nem kellett bemutatnom ezzel kapcsolatos dolgaimat se. Jó pár éven át éltünk, s sejtheti, hogy nem sokat változtam ilyen téren. Egy-két farmer, póló, fehérnemű, olyan darab, amit csak ő láthat és esetleg egy-két ruha, de ennyi. Amúgy is, ha itthon vagyunk, akkor vélhetően hamarabb kapnám magamra az ő laza felsőjét, mintsem a sajátomat. Az övé kényelmesebb, meg praktikusabb is, hiszen egyszerre felső és ruha is, így egy fehérnemű elegendő alá. Bár néha még az is elmaradt mostanság. Meg annyira nem is akarom felbolygatni a dolgait, maximum még a hűtő fog több élelmet és innivalót látni, mert jobban szeretem magam készíteni a kaját, mintsem állandóan rendelni, s ha emlékeim nem csalnak, akkor Ryder is szerette régen azt, amivel megleptem őt. Lassan már a helyi múzeumban is le kellene jelentkeznem, mert oké, hogy már beugrottam, de itt lenne az ideje, ha munkába is állnék, ha már megkaptam egy vezetői pozíciót itt is. - Biztos vagyok abban, hogy menni fog. Ennyire ismerlek már, meg tudom, hogy ha valamit a fejedbe veszel, akkor elég makacs tudsz lenni. – érezhette, hogy nem bántásból mondtam. Sőt, szerettem benne azt, hogy ő is olyan, aki nem adja fel az első akadály, de még a negyedik után se a dolgokat, ha valami igazán fontos számára. Manapság eléggé ritka ez az emberekben. A vásárlásra meg bólintok, hiszen ő jobban tudja, hogy hova érdemes ilyen téren menni, meg azt is, hogy majd mit vigyünk. Remélem, hogy sikerül meglepnünk őt és jó értelemben, nem egyből egy ajtó fog az orrunkra csapódni, ahogyan nem csak ellenállással fogom szemben találni. Nem akarok semmit se erőltetni, de örülnék azért, ha visszakapnám őt is. - Nos, akkor talán kivételesen az eszedre kellene hallgatni, van egy olyan megérzésem. – pillantok rá mosolyogva és boldogságtól sugárzó arccal. Amikor pedig ajkaink újra egymásnak találnak, akkor a karomat kicsit köré fonom, s hagyom, hogy a szenvedély újra eluralkodjon rajtunk. – Akkor legyen a ma este, legalább annyira nem vághatja a fejünkhöz, hogy nem tudta meg időben. – suttogom neki az ajkai felett, majd most én ajándékozom meg egy csókkal, még mielőtt kiszökhetne az ágyból. Felülök, s úgy figyelem őt mosolyogva. Nem leplezem azt se, hogy végig mérem őt újra és újra. Szerintem sose fog eljönni az a pillanat, amikor akár a csókra, akár a szenvedélyes éjszakákra, vagy a többi dologra ráunnék, ha róla van szó, hiszen mindig képesek vagyunk a másikat teljesen az őrületbe kergetni. S véleményem szerint mindig is ekkora hatással lesz rám és én ezt csöppet se bánom, mert túlzottan is fontos számomra. Szeretem őt. A felém nyújtott kezet könnyedén fogadom el, majd mosolyogva állok meg előtte. A törpe és a Góliát. Biztosan érdekesen festhetünk a legtöbbek szemében. – Nem tudom, hogy mégis miként mondhatnék nemet egy ilyen csábító ajánlatra. – s egy aprót az alsó ajkamba harapok. Majd pedig hagyom, hogy az események és az érzések újra magukkal ragadjanak minket…
|| Köszönöm a játékot! Nagyon élveztem, s várom majd a folytatást is.
Még hogy a vének szupermenek és bármire képesek, jó is lenne. Bár az is igaz, hogy azért ennyi idősen az se csoda, ha már kicsit gyengülünk mi is. Talán már ennyi idő alatt farkasokat is kellett volna gyűjtenem. Ha Anyám látna, akkor vélhetően most nem lett volna büszke rám, amiért nem használtam a képességeimet, de hát mindenki hibázik. A fene se gondolta azt, hogy a munka utáni séta ennyire szarul is elsülhet, de tényleg… Sokáig dolgoztam, hiszen valami fura oknál fogva ma hosszabban tartott nyitva a múzeum is, helyettesként, illetve tárlatvezetőként meg még se léphettem le, ha már az izgató megtette. Inkább maradtam és megdicsértem mindenkit a mai helytállás miatt, mert volt jó pár csoportunk. Nem unatkoztunk egyetlen egy másodpercre se. Utána pedig gondoltam kicsit kieresztem a bundást, hiszen ráférne. Jó lett volna, ha Ryder is velem van, de ha jól tudom, akkor ő neki is bent kellett maradni. Plusz munka, vagy mi, így nem is zaklattam. Gondoltam majd szólni fog, ha végzett. Nem szaladtam túl messzire, vagyis fogjuk rá, hiszen kicsit elhagytam a várost, ahol pedig olyan személybe botlottam bele, akit látni se akarnék soha. Idős farkas volt ő is, még ha nem is egy volt a Teremtőnk, de attól még túl jó és sok esetben ha farkasként összerúgód valakivel a port, azzal örökre össze is fogod, amíg a halál el nem jön érted. Alig, hogy beléptem az ajtón sietve dobtam le magamról a kabátomat, bújtam ki a magassarkúmból, hogy utána egyenesen a zuhany alá vonszoljam magam, miközben megváltam a most már eléggé véres ruhadaraboktól. Azt hiszem, hogy nagy szerencsém, hogy a korral együtt és az edzéseknek köszönhetően egész gyorsan gyógyulok. Bár biztosan lesz olyan, ami nem fog elmúlni pár óra alatt se. Nem értem, hogy miként történhetett meg. Támadott, én pedig védekeztem, a következőben pedig már én támadtam. Minden annyira gyorsan történt, aztán csak sodrottunk, rágcsáltuk és karmoltuk egymást, míg végül ő menekülni kezdett és meg a lehető legrövidebb úton igyekeztem haza, miután emberi alakot öltöttem. Még szerencse, hogy már annyira világos nem volt és sikerült elrejtenem az emberek elől azt, hogy amúgy vérzek. Sietve kezdtem el dörzsölni a rám száradt vért, vagyis az arcomról, amit eddig a hajam takart, a többi helyen pedig hagytam, hogy a víz lemossa. Francba, össze kell takarítanom magam után, mielőtt hazaér, de alig, hogy ezt végig gondoltam az ajtó kinyílt. Csak legyen a szél… Ez az egy kívánságom volt, hiszen nem akartam, hogy még inkább aggódjon miattam, így inkább sietve kezdtem el megszabadítani magam a vértől, hogy utána bekötözzem magam, ha jutott volna rá időm…
Kezdenek végre a dolgok a rendes kerékvágásba visszaállni. Kris sem kerül engem, Corinával is több, mint jól megvagyunk, a falkán belül pedig sincs különösebben semmi gond, egészségesen zajlanak a viadalok. Nem vagyok gyógyító, ezért nem követem mindenkinek a küzdelmét, mikor pedig a velem élő nősténynek sincs ellenvetése, az időm javát vele töltöm. Ettől függetlenül ugyanúgy találkozok másokkal is, de néhány hétig még biztosan így lesz, hogy alig akarom elengedni magamtól, és csak vele akarok lenni. Nem hinném, hogy ezzel különösebben gond lenne, akárkinek a szemében is. Felgyűlt egy kevés munka, emiatt tovább is kellett kicsivel bent maradnom. Kiszámíthatatlan ez a meló amúgy is, mert van, mikor bent ülök 10 órán keresztül, és szinte semmit nem kell csinálni, máskor meg két óra alatt hoznak be vagy hat járművet. De nem panaszkodhatok, mert munka az szinte mindig van. Amikor pedig mégsem, akkor a saját járgányunkat tartjuk karban. Az sem távoli tőlünk, hogy csak nézünk ki a fejünkből, esetlegesen pihenünk. Viszont ilyenre ritkán kerül sor. Már sötét van, mikor hazaérek. Belépek az ajtón, és akkor érzem meg Corina illatát is, valamivel keveredve. Beleszimatolok a levegőbe még egyet, és akkor esik csak le, hogy ez vér. Le is dobom a táskámat a kanapéra, és megyek a zuhanyzó felé, időközben összekapva a szanaszét heverő véres ruhadarabokat. Belépek a fürdőszobába, és akkor látom meg őt, ahogy próbálja letakarítani magáról a vért és a mocskot. Közelebb is lépek hozzá, megsimogatva a karját, ha engedi. Nem érdekel, hogy közben én is vizes leszek. Amúgy is le akartam fürödni. - Édesem… mi történt? Kérdezem, hangomból aggodalom csendül fel, amit nem is próbálok véka alá rejteni.
Örültem annak, hogy a dolgok kezdenek helyre billeni. Talán Kristin se annyira haragszik rám, mint amikor első pillanatban meglátott, vagyis szeretnék ebben hinni, de néha tévedhetek is. Ahogyan Ry-al is jól alakulnak a dolgaink. Sőt, több, mint jól! Ha tehettük, akkor a szabadperceinket együtt töltöttük. Ohh, nem csak a házon belül, de kívül is, hiszen még se ragadhattunk bent örökre, a végén még valakinek a nem tetszését váltaná ki a dolog. Bár nem hiszem, hogy túlzottan érdekelne bármelyikünket is, de azt is tudtam, hogy vannak kötelességei falkán belül és azon kívül is, illetve Kristintől se szerettem volna megfosztani, így nekik is hagytam bőven időt egymásra. Nem akarok a galád rabló lenni, aki elveszi a kislánytól az édesapját. Számomra mind a kettőjük boldogsága fontos volt és lesz is mindig. De ahogyan a tündérmesében is történnek nem éppen jó dolgok, úgy most is megtörtént a baj. Mit keresett itt Noel?! Engem keresett volna, vagy inkább csak véletlen találkozás lett volna. Újra és újra végigjátszom magam előtt a dolgokat, de még mindig nem tudtam rájönni. Elhiszem, hogy dühös rám, ahogyan talán azt is, hogy megvett, de csak azt erősíti bennem, hogy egykoron jól tettem, amikor a lányát és a feleségét biztonságosabb helyre vittem, amikor kifordult önmagából, mielőtt megölhette volna őket. Direkt tette volna, vagy csak agyára ment akkoriban valami… Fogalmam sincs, de szemmel láthatóan sérelmezi a tetteimet. Fogalmam sem volt, hogy befelé jövet esetleg már a vérem is a földre csöppent-e, de valahogy abban a pillanatban nem érdekelt, csak az, hogy megszabaduljak ettől a pirosságtól, ami borított legtöbb helyen. A ruháimat is más okból szoktam általában széthagyni, mert amúgy mind a ketten szeretjük a rendet, de most még is minél hamarabb le akartam vetni, de mielőtt még végig gondolhatnám igazán a következő lépésemet addigra egy érintést érzek meg, mire egy pillanatra összerezdülök, hiszen se a léptekre, se az energiára, se az illatra nem figyeltem. Túlzottan elmerültem a tisztításban. - Egy régi ismerősbe botlottam bele nem messze a városhatártól… Mondhatjuk azt is, hogy nem örömteli volt a viszontlátás...- szólalok meg, majd ahogyan megfordulok akkor jövök rá, hogy ruhástól mászott be ide. - Kicsim, tiszta víz leszel és amúgy is talán jobb lenne, ha nem látnál ilyen állapotban. – szólaltam meg alig hallhatóan, hiszen az egyik felső karom és a combom se volt éppen szép látvány. Lesz pár nap, mire mind a kettő begyógyul, de hát így jár az, aki farkassal viaskodik. A többi csak felületi sérülés volt, az se kizárt, hogy néhányat maga a természet okozott, amikor az egyikünk ide-oda taszította a másikat.. - Minden rendben lesz. – tettem még végül hozzá, majd egy apró puszit nyomtam az ajkára, mintha csak el akarnám ezzel is űzni az esetleges aggodalmait.
- Ki ez a tag? Hol történt? Kapásból kérdezem meg tőle. Nem fogom annyiban hagyni ezt az egészet, arra mérget vehet Corina is. Azzal pedig mindkettőnk dolgát megkönnyítené, ha kisegítene. Tudja jól, hogy könnyen nem fog tudni erről lebeszélni, szóval csak remélni tudom, hogy nem is próbál meg. Aki veszélyforrás Corinára, az ugyanúgy rám, és az egész családomra is. Na meg mégis… egy kóbor megtámad egy falkatagot. Ez már maga megtorlást igényel. Nem vagyok bosszúálló típus, sokkal inkább védelmező. Ha most rátámadt, később mi lesz? Megcélozza az egész falkát? Lehet, hogy túlkomplikálom a dolgokat, de Tark vagyok. A feladatom, hogy aggódjak. - Lényegtelen. Már vizes vagyok így is, ezen sok minden nem fog már segíteni. Elektronikai cuccok nincsenek egyik zsebemben sem, azokat mind a táskámban szoktam tartani. Ha nem is mindig, de onnan legalább biztos, hogy motoron sem esnek ki, perpillanat pedig épp azzal közlekedtem. Szeretek gyalogolni, de néha olyan szinten nincs hozzá kedvem, hogy inkább szennyezem a környezetet. A táskám pedig biztos helyen van a nappaliban a kanapén. - Dehogy lesz rendben! Corina, megtámadott egy farkas! Ezt mind falkás, mind személyes sértésnek veszem! Csókjától függetlenül fakadok ki. Engem ezzel nem tud elhallgattatni, mikor ilyesmikről van szó. Elég érdekes szituációk lennének belőle, annyi biztos. - De jól van, megvárom, míg lemosod ezeket magadról, utána viszont beszélünk, arra mérget vehetsz! Mutatok rá Corinára, aztán pedig, ha nem állít meg, hátat is fordítok neki, és kifelé menet még egy törülközőt is elveszek. Na meg le is veszem a vizes ruhadarabokat, és meg is törlöm magamat, miközben kimegyek a fürdőszobából, vissza a hálóba, majd pedig ott várom meg őt.
- Az erdőben, a városhatáron túl. Nem ismered, sose láttad őt. Noel-nek hívják, de ha engem kérdezel már rég nincs a közelben és nem is lesz. Érezte rajtam a falkaszagot és nem őrült meg annyira, hogy öngyilkos akarjon lenni. – feleltem sietve, hiszen ismertem már ilyen téren, hogy mennyire makacs tud lenni. Olyan, mint én. Ha a családunk védelméről van szó, akkor nem ismerek tréfát. Bármire képes vagyok, hogy megvédjem magunkat, de azt is tudom, hogy hiába menne utána Ryder, vagy bárki, mert biztosan nem lelné meg már a közelben. Nincs miért aggódni, nem ártana nekik soha, hiszen tudja, hogy akkor a poklot járatnám vele és ő abból már szerintem tőlem nem kér. Tudok veszélyes is lenni, még ha eléggé ritkán is mutatom ki. - Lehet, hogy a mosógépnek jobban örültek volna a ruháid, mint esetleg a zuhanynak. – próbáltam oldani a feszültséget, még ha éreztem is, hogy ez eléggé gyenge próbálkozás lesz, de hát legalább megpróbáltam. Az se segített a helyzeten, hogy rohadtul csípet a víz és kötni kell mindenképpen két sebet is, mert túl mélyek lettek. A járás se éppen egyszerű, de nem fogok összecsuklani, mint valami barbie baba. Annál azért erősebb fából faragtak már. - Amit teljesen meg is értek és jogos is… - kezdek bele, majd egy aprót sóhajtok, mert ha nem higgadunk le, akkor nem fogunk előrébb se jutni és veszekedni meg pláne neme szeretnék vele. Nem csak azért, mert már így is elég ramaty a nap a sérüléseim miatt, meg az egész találka miatt, hanem amúgy se szerettem veszekedni. Főleg nem vele. Régebben is néha volt, hogy összezördültünk, de pár pillanat alatt el is illant. - Efelől kétségem se volt, de azért még szeretsz, ugye? – pillantottam fel rá a lehető legcukibban, miközben ott álltunk, mint valami ázott verebek. Azzal a különbséggel, hogy engem a vér is még mindig borított, hiszen a fehérneműm is rajtam volt, azt is megfogta rendesen ez a piros „nedű”. - Életem… - szólaltam meg óvatosan, amikor elindult kifelé… - Esetleg kötszert kérhetek? – pillantottam rá egy halovány mosoly keretében, hiszen nem akarom összevérezni se a házat, miközben azt keresem. Elég volt a ruhám, meg a törölköző is elég lesz. Majd pedig miután távozott, sietve fejeztem be a testem megtisztítását, hogy utána törölközőt csavarjak magam köré, de előtte még levettem az átázott fehérneműt is, amit a vér láttán inkább a kukába ejtettem, majd pedig óvatosan sétáltam be a hálóba, hiszen vélhetően oda ment, ha pedig nem, akkor odamentem, ahol tartózkodott. - Nagyon haragszol? – kérdeztem meg óvatosan, miközben kicsit bicegve, de közelebb mentem hozzá.
Sóhajtok egyet, és annyiban hagyom most a dolgot. Az, hogy az erdőben történt, a városhatáron túl… nos, nem nagy segítség. De ha igaz, amit Corina állít, hogy a falkaszagot megérezvén szedte is a sátorfáját… nos, akkor bárhonnan is nézem, ez egy vakvágány. Annyira meg már ismerem a nőstényt is, hogy tudjam, nem hazudna nekem erről. Van már köztünk egy olyasfajta bizalom, amit nem szándékozunk megtörni. Legalábbis nekem nincs a terveim között. És a szabad óráimat nem feltétlenül azzal akarom tölteni, hogy egy közel kihűlt nyom után kutassak. Ha szerinte nem lesz semmi következménye ennek, muszáj lesz hinnem neki. - Remélem tudod, hogy élettelen tárgyakról beszélsz. Tudom, hogy csak a feszültséget próbálja feloldani, de én most nagyon nem vagyok humoros kedvemben. Alakulhattak volna a dolgok rosszabbul is, és akkor most nem lenne itt már ő sem. Optimista vagyok szinte az élet minden terén, és majdhogynem mindig, de vannak dolgok, amik ki tudnak téríteni a hitemből. Pláne, ha valaki olyannal történik hasonló, aki ilyen fontos nekem. - Corina… Rázom meg rosszallón a fejemet a kérdése, és a nézése miatt. Örülök, hogy ő tud most ilyen jókedvű is lenni, vagy legalábbis annak mutatnia magát, de tőlem ne várja el ugyanezt. Épphogy csak most kaptam vissza őt, erre néhány hetet követően máris így jön haza az egyik este… Már épp indulnék ki, mikor meghallom a következő kérdését. Nem válaszolok rá, csak kinyitom az egyik szekrényt, amiben benne vannak az ilyen dolgok. Egy kis alkohol a sebek fertőtlenítésére, kötszer, és minden egyéb jóság, ami kellhet. Jobb szeretem, ha vannak itthon ilyenek, mert bármikor beüthet úgy a krach, hogy ezekre nagy szükségem lehet. Mint mondjuk most, egy farkastámadás… - Miért haragudnék? Csak rohadtul nem tetszik ez az egész. Egy hónapja, hogy itt vagy, és máris így kell lássalak… Sóhajtok egyet, aztán pedig már nyúlok is felé, hogy jöjjön csak közelebb. Ha így tesz, akkor leültetem magam mellé, és ha hozta a kötszert, akkor azt is elvettem tőle. Lássuk, hol sikerült így elkapnia a farkasnak…
Mondjuk abban annyira nem vagyok biztos, hogy a falkaszag miatt ment-e el, mert szerintem más is volt a dologban. Merre is indult el? Gyerünk, muszáj emlékeznem és hamarosan eszembe is jut. – Aha! – csúszik ki az ajkaim között, mintha most jöttem volna rá valami nagy fejtörőre, de ha igazak a megérzéseim, akkor tényleg nincs miért aggódnom, hiszen Agatha miatt ment el és talán a gyerekük miatt. Rájött, hogy még se most kellene meghalnia… De ha még ez a megérzésem is helytálló, akkor biztosan nincs miért aggódni. Szavaira csak sóhajtottam egyet, majd bólintottam, hogy pontosan tudom. Hiába szőke a hajam, vagy hiába vagyok lassan 450 éves, attól még az eszem egészen a helyén van és még pengén is fog, így nincs miért aggódni. Legalább a megérzésem megint jó volt, hogy tényleg ebben a helyzetben nem fogja értékelni ezt a gyenge humort se, de nem akartam, hogy a történtek miatt idegeskedjen. Tudja jól, ha nagy lett volna a baj, akkor egyből hívtam volna őt, de nem tettem. Vagyok már annyira tapasztalt, hogy egy helyzetet fel tudjak mérni. Csak felemelem a karomat, amikor meghallom a nevemet, hogy oké, nem mondtam semmit se. Még akkor is, ha az egyik eléggé fáj a mozdulatnak köszönhetően és ismét elkezd végig folyni a vér a karomon. Amikor pedig kinyitja a szekrényt, hogy ott vannak, akkor csak bólintok. Miután én is elindulok csak felmarkoltam a kötszereket, a pamacsot és a fertőtlenítőszert se, hiszen az se árthat. - A vének is néha megbotlanak, meg egy hasonló korúval szemben egyedül annyira nem egyszerű, de azt is tudod, hogy nem vagyok könnyedén elpusztítható... – kezdtem bele óvatosan, majd közelebb léptem hozzá, amikor értem nyúlt és mellette foglaltam helyet. A kötszereket átadtam neki. A felkaromon lévő sebet nem kellett külön mutatgatnom, így is jól láthatta, majd kicsit feljebb húztam a törölközött, hogy a belső combomon lévőt is lássa. - Kicsit talán ez olyan, amint amikor az emberek nem nagyon bírják egymást és egymásnak ugranak. Csak ez farkas módra zajlott, de nem lesz semmi baj. Biztosan nincs már a környéken. Szerintem haza felé tartott, legalábbis abból az irányból gondolva, amerre eliszkolt és ismerem már annyira. Meg talán annyira nem is csoda, hogy nem szívlel. S tényleg csak véletlen találka lehetet, nem direktbe keresett engem. – pillantottam Ryderre óvatosan, de közben ha mondta, hogy mit csináljak, akkor azt tettem, hogy be tudja kötni a két sebet. A többi meg nem vészes, csak felületi, így azokkal nem nagyon akartam foglalkozni.
- Ezzel tisztában vagyok, de ettől függetlenül még rendesen helyben hagyott. Legalábbis ezt tudtam megállapítani a sebesüléseiből, amiket láttam. Valószínűleg így sem láttam még mindet, mert nem a sebeinek vizsgálásával voltam elfoglalva. Mivel láttam alap járaton, hogy megmarad, így nem kezdtem el feleslegesen aggodalmaskodni. Strapabíró egy nőstényről beszélünk amúgy is. Nem véletlen, hogy több, mint négy évszázadot megélt már. Na meg a gyerekkora sem volt épp a legkönnyebb, mégis sikerült túlélnie. - Remélem a „haza fele” azt jelenti, hogy Alaszkán kívülre távozik. Mert nem tudom, jót állnék-e magamért, ha meglátnám az említett egyedet. Bár Corina elmondása alapján fel sem ismerném. De ha a pajzsa nem lenne fent teljesen, a korából meg tudnám talán állapítani, hisz ahogy ő is mondta, hasonló korú. Tehát nem hiszem, hogy az én életkoromhoz van közelebb. Mégse mondjuk azt Corinával egymásra, hogy hasonló korúak vagyunk, mert közelről sincs így. Van köztünk több, mint száz év… sőt, több, mint másfél évtized! Mindeközben csendben elkezdem a sebeit bekötözni, miután kicsit megtöröltem. Ha ő nem szól hozzám, akkor a bekötözés időtartamára így is maradunk, teljes csendességben. Mikor viszont befejezem, felállok. - Na, meg is vagyunk. Sóhajtok, aztán pedig a hajamba túrok, és helyet foglalok Corina mellett. - Tudod, Idomár vagy. Igazán keresgélhetnél farkasokat, akik az ilyen helyzetekben ki tudnának segíteni. Nekem is ott van a három társam, akik nélkül nagyon ritkán szoktam elmenni vadászni. De úgy barangolni az erdőbe is. Szeretem a társaságukat, és ők sem vetik meg az enyémet egyáltalán. Na meg amúgy is, jobb néha csapatban bevadászni egy nagyobb prédát, mintsem egy kisebbre egyedül menni. A legjobb mondjuk egy nagyobb vadat egyedül leteríteni, de az elég rizikós, és nem akarom ezt kockáztatni.
- Váratlanul ért, meg nem akartam túlzottan bántani se, eleget szenvedett már miattam. – pillantottam rá komolyan, hiszen ez vélhetően számára nem lesz mentség, de pontosan tudom milyen az, amikor távol kell lenni a szeretteinktől és nem akartam attól megfosztani, ha esetleg tényleg hozzájuk indult és utólag kiderült, hogy nem is tévedtem ezzel kapcsolatban. Azt azért megvártam, hogy lássam merre is iszkol el, majd csak utána szedtem össze annyira, hogy eljussak idáig és itt még inkább rendbe tudjam hozni magam. - Igen, azt jelenti, vagy legalábbis jó messzire ettől a helytől. – igyekeztem megnyugtatni őt, hogy nincs miért aggódnia. Jól leszek, nem lett semmi komolyabb bajom, leszámítva azt a két sérülést. Az pedig nem volt éppen kellemes, de attól még túl fogom élni. Meg amúgy se akarom azt, hogy Rydernek baja essen, mert tényleg inkább közelebb járt hozzám években a hím, mintsem hozzá. Engem sose zavart az, hogy mennyi év van közöttünk, de attól még tudom, hogy harcban nem mellékes. Még akkor se, ha több farkas is melletted áll. Illetve azt se akartam, hogy bármelyik farkasának baja essen. Nem állt szándékomban megzavarni őt, ha ő inkább a némaságot választotta, akkor én vele tartottam ebben, mint említettem nem akartam veszekedni vele, hiszen még csak mostanság kaptam vissza. De hát a baj sose kérdezi meg azt, hogy most már jöhetek? Nem rosszkor zavarok. Inkább csak lecsap és pusztít, ha tud. Most is megtette, még ha nem is olyan nagy zűrt kevert. - Köszönöm! – s egy apró puszit nyomtam az arcára hálám jeléül. Hátha ezt elfogadja tőlem és nem veszi rossz néven a történtek után se. Tudom, hogy néha kell egy kis idő, míg lenyugodnak a kedélyek és meg is értem az aggodalmát, de tényleg nem vagyok porcelánból. - Tudom, hogy ki tudnak segíteni, de még mindig emlékszem arra, hogy milyen érzés volt legutóbb látni, hogy az életüket adják az én szabadságomért. – szólaltam meg óvatosan, majd Ryder vállának döntöttem. – Megszeretjük őket és az ő haláluk ugyanúgy kicsit megérint minket, vagy tévednék? – a hangom nem volt túl hangosan, de ő tisztán hallhatta azt, amit mondok. Meg igazából azt se gondoltam, hogy ennyire hamar esetleg elérhet a baj. - Ha gondolod, akkor elmehetünk együtt is az erdőbe, legalább te is megnyugodnál, hogy nincs veszély, csak előtte lehet, hogy egy vacsorára beneveznék, vagy vadászunk is? Vagy halasszuk holnapra és találjuk fel magunkat mai napra vonatkozóan?– kérdeztem meg kíváncsian, hiszen tényleg fájt a lábam és lehet, hogy inkább holnapig várni kellene vele. Úgyis már későre jár és talán holnap kicsit pihenhet ő is.
- Egyik legnagyobb előnyöd, és hátrányod is, hogy ilyen jószívű vagy. Rázom meg a fejemet rosszallóan. Tisztában vagyok vele, hogy nem csak neki van ilyenje, hogy egy nagy erényét könnyen ellene lehetne fordítani. Nekem is van, Corinának is, és szinte mindenkinek. De addig nem lehet annyira könnyen kihasználni ezt, míg a másikat nem ismerjük eléggé. Én is, ha ártani akarnék Corinának, tudnám, mivel tudnék rá hatni. De ez az utolsó utáni dolog, ami megfordulna valaha is a fejemben. Soha nem tennék olyat, amivel ártanék neki. És tudom, hogy ő is hasonlóan érez. Nem húzódok el a puszijától, de jobb belátásra egyelőre nem tud deríteni. Utálom, ha bármelyik fontos személynek az életemben baja esik, ez alól pedig ő sem kivétel. Persze van különbség, ha csak szokásos falkán belüli baráti összeröffenésekről van szó, és aközött, ha konkrétan már vérre megy. - 450 éves farkasként már tudhatnád, hogy az élet ilyen. Egyszer mindenki meghal, ez ellen nincs mit tenni. De én jobb szeretnék az élők oldalán maradni még egy ideig. Az pedig, hogy harc közben képesek feláldozni magukat értem nem jelenti azt, hogy ez ne lenne ugyanígy a másik oldalról. Nem várok el tőlük egyirányú tiszteletet, és szeretetet. Ha pedig egyikük elpusztul… nincs mit tenni, tovább kell lépni. Ahogy nekem dőlt, már át is karolom őt, magamhoz ölelve Corinát. Vállát simogatom, következő kérdésére pedig tekintetem rajta köt ki. - Nem vagyok éhes, és semmi kedvem nincs most kimenni az erdőbe. Valamint a regenerációdat sem akarom hátráltatni felesleges mozgással. Én amondó vagyok, hogy pihenjünk egyet, mert ha valamit, annyit tudok, hogy én kifáradtam a mai munkában. Csak előtte még egy zuhanyt is megejtek. Aztán pedig, ha nem fog vissza, akkor tényleg meg is indulok a zuhany felé, hogy gyorsan lemossam magamról a munkából rám ragadt koszt, mocskot, és aztán, ha felüdültebben nem is, de tisztábban mehessek vissza Corinához.
- Mindenkinek kellenek hátrányok is, nem? Máskülönben túl egyszerű lenne az élet és unalmas. – pillantottam rá kérdőn. Pontosan tudtam, hogy milyen gyenge pontjaim vannak, ennyi év után rájön az ember erre, ha nem akkor meg eléggé ciki. Ugyanakkor könnyedén sose mutattam meg idegenek azt, hogy miként lehet sebet ejteni rajtam, hiszen jobb óvatosnak lenni, mint esetleg utólag megütni a bokánkat. Azt is pontosan tudtam, ha Ryder akarnak nekem ártani, akkor tudná, hogy miként tegyen, hiszen túl jól ismert már, de ettől viszont nem tartottam. Nehezen tudom elhinni, hogy egyszer egymással szemben találnánk egymást. Ahhoz eléggé erős kötelék van közöttünk és nem csak a farkasink között, így ezen inkább nem is akarok gondolni, mert ilyen nem lesz! Részben megértem, hogy morcos, mintha csak hirtelen nem is egy farkas ülne mellettem, hanem egy medve. Én se szeretem azt, ha valamelyik fontos személynek baja esik, de ettől még nem lesz jobb a helyzet. Megtörtént a baj, én életben vagyok, ahogyan a másik is személy is. Így én legszívesebben lapoznék már. - Szerinted én inkább lennék a másik oldalon? – kérdeztem meg kissé meghökkenve, majd megráztam a fejemet, mire szőke fürtjeim táncra keltek, hiszen nem állt szándékomban meghalni. Főleg most nem, hogy visszakaptam őket. – Láttam azt, ahogyan fivéremet darabokra szedik a farkasaimmal együtt. Vesztettem már el farkast, tovább léptem, de vannak olyan pillanatok is, amikor nem ennyire egyszerű. - a hangom eléggé komolyan csendült, hiszen sejtheti azt is, hogy eleve magam köré gyűjteni nem volt őket egyszerű, hiszen ha fogoly valaki, akkor nem éppen kínálják tálcán neki azt, hogy gyűjtsön maga mellé másik farkasokat, hogy erősebbek legyenek. Részben kicsit talán meglepett, hogy ő ennyire könnyedén tudomásul venné, ha az egyik farkasa az életével fizetne. De végül inkább nem mondtam már semmit se, hanem könnyedén dőltem neki, miután elláttuk a sebeimet és csak hagytam, hogy magához öleljen. - Rendben van. – hagytam ennyiben, majd csak figyeltem azt, ahogyan elmegy zuhanyozni. Egy darabég még ültem őt, de végül megváltam a vizes törölközőtől, hogy belebújjak egy atlétába. Amikor pedig visszatért, akkor mosolyogva pillantottam rá. - Esetleg azóta megtudtál még valamit róla? – kérdeztem meg kíváncsian és biztos voltam abban, hogy érteni fogja azt, hogy a Teremtőmre gondolok, hiszen amióta elárulta azt, hogy meghalt, azóta nem is esett sose róla szó. Bár az is lehet, hogy nem mondhatja el. Bár én nem olyan vagyok, mint a legtöbb farkas, aki csak legendákból ismeri őket, mindegy is, nem fogom erőltetni. Ha pedig időközben befeküdt volna ő is az ágyba, akkor úgy helyezkedtem, hogy akár a fejét az ölembe tudja fektetni, s ha így volt, akkor gyengéden simítottam végig az arcán.
- Figyelj, Corina. Jól látod, hogy elég morgós vagyok, és könnyen lehet, hogy nem teljesen gondolom úgy a dolgokat, ahogy kimondom. Szóval hanyagoljuk a témát, legalább míg a fejem lehűtöm kicsit. Kérem, és örülök is, hogy hagyja, elmenjek inkább lezuhanyozni. Most én sem érzem teljesen önmagamnak magam. De szerintem, ha valamikor, most aztán tényleg jogosan. Nemrég érkezett csak vissza életem egyik legfontosabb nője, aztán pedig nem is sokkal utána már így érkezik haza? Még szép, hogy aggódok, mert húsz év után nem csak két hónapot akarok a magunkénak tudni, és aztán pedig minden úgy, ahogy van, teljesen elcsesződjön, megboruljon. Túl sokat nem segít viszont a zuhany sem, szóval afelé kezdek el hajlani, hogy tényleg aludjunk inkább egyet, és reggel pedig folytatjuk mindezt a beszélgetést. Ha ő ébren akar maradni, nem fogom megakadályozni, de nem akarok olyasmit mondani, amit később megbánok. Nem kicsit állunk másképp ez ügy tekintetében. - Rádiócsend van, ennyi. Nem tudok róla semmit, sajnálom. Sóhajtok egyet, és fejemet is megrázom hozzá. Remélem, hogy még ebben az emberöltőben sikerülni fog visszahozni Nagojutot, de az még jobb lenne, ha a következő Vörös Hold előtt. Egyre inkább ketyeg az óra, és nem kizárt, hogy jövőre Corinával együtt elmegyünk a városból, ha így folytatódik. Bár fogalmam sincs, az még a jövő kérdése. - Legelőször álmomban találkoztam vele. Túl szép álom volt, ő mégis megtörte. Nem hibáztatom őt, örülök, hogy megtette, legalább megtudtam egy-két dolgot, amiket jó, hogy nem késleltettünk. Másrészt szegényem nem tudta, hogy azok az álmok mennyire sokat jelentenek nekem. Felkapom magamra gyorsan egy gatyát, aztán pedig befekszek az ágyba. Hagyom, hogy az ölébe húzza a fejemet, és jól is esik a simogatása. - Bár ezek az álmok egyben voltak kínzások is, bár azok inkább az után, hogy felébredtem, és rájöttem, hogy nem a valóságot éltem át. Rengetegszer álmodtam róla, hogy hazajössz, és most, hogy tényleg így történt… hogy valóság ez az egész. Egyszerűen csak nem akarom, hogy túl hamar véget érjen, ezért is aggódok érted annyira. Álmaimban újra és újra elveszítettelek, ha nem is a szó szoros értelmében, de szerintem érted. Ezt nem akarom a valóságban egynél többször átélni. Azt az egy esetet pedig ne firtassuk, nem azért mondtam neki, hogy sebeket tépjek fel vele.
Eléggé meglepett Ryder viselkedése, kár lenne tagadni. Nem vagyok törhetetlen se, ahogyan porcelánból se. Egy-két sérülés senkinek se ártott még meg, illetve a koromat és a múltamat tekintve olyan túl sokáig meg se lesznek a nyomai. Könnyedén emeltem fel a kezemet, hogy megadom magam, mert egyáltalán nem volt kedvem veszekedni benne, s ha neki inkább zuhanyra van szüksége, akkor tegye meg. Nem fogom benne megakadályozni, de azért annak örülnék, ha kicsit kevésbé enne meg. Elhiszem, hogy aggódik értem, meg nem lehettem festői látvány se, de szerintem ennyire vészes se volt a helyzet. Amíg várok rá, addig elpakolom az ágyról a dolgokat, illetve felöltözök én is, hiszen most úgy érzem egy atléta nem árthat meg. Legalább addig se kell látnia a sérüléseimet, vagyis a legtöbbet. Utána pedig könnyedén bújok be az ágyba és ott várok rá. - Értem. – hagyom ennyiben a dolgot, mert szemmel láthatóan egy medvét is könnyebb lenne most megszelídíteni, mint esetleg vele beszélgetni. Ennek ellenére azért megpróbálom elérni azt, hogy ne egyből fordítson nekem hátat az ágyban, hanem a fejét az ölembe hajtsa. Ha kisebb habozás után is, de sikerrel járok. Gyengéden simítok végig az arcán, illetve néha kicsit a hajába túrok, ahogyan gyengéden simogatom őt. - Sajnálom, de legalább sikerült kapcsolatba lépnie veled. – szólaltam meg alig hallhatóan, majd amikor folytatta a beszédet az álmairól, akkor csak csendesen hallgattam és ha eddig nem éreztem magam eléggé szarul, akkor most már még inkább. Tudtam jól, hogy nem volt szép dolog lelépni és magukra hagyni, de nem volt más választásom, aztán jó darabig meg nem tudtam sehogyan se egyik dolgot se megbocsájtani magamra. Se azt, hogy elhagytam őket, ahogyan a fivérem halálát se. - Nem fogsz elveszíteni, ezt te is tudod. Nem vagyok egy kezdő ebben az egészben, ahogyan nem is áll szándékomban többé eltűnni. Fogalmam sem volt arról, hogy ennyire… - mi? Magam sem tudom, hogy mi lett volna a legjobb szó. Végül inkább csak egy puszit nyomtam a homlokára. – Ez már nem álom, ahogyan nem kell rettegned semmi ilyentől se. – szögeztem le komolyan a dolgot, mert tényleg nem állt szándékomban ismét elsétálni. Főleg nem szó nélkül. Nem akarom azt, hogy továbbra is tartson ettől, szeretném azt, ha hinne annak, amit mondok. A pajzsom se volt felhúzva a közelében, így ebből tudhatta azt is, hogy tényleg komolyan gondolom azt, amit mondok.
- Elég satnya vígasz. Sóhajtok egyet, és tenyeremet az arcomra teszem, szemeimet pedig lehunyom. Örülnék, ha legalább kis jelét adná annak Nagojut, hogy itt van. Bár igazából fogalmam sincs, hogy milyen neki ez a lét, mennyire könnyű az utazás, ha valahova el akar menni, és hasonlók. Azt is csak következtetni merem, hogy miként is lehet visszahozni valakit az életbe. Bár lehet csak túl sokat olvastam, de hogy ne boruljon fel az egyensúly egy életért cserébe valaki másnak kell a sajátjával fizetnie. Ez az őrzők hatásköre, nem a farkasoké. Bár tudtommal van egy hasonló rituáléjuk, amivel a mártírok vérvonalképességét tudják rekreálni. Gondolom ez is valami hasonlóféle lehet. Kezemet leveszem végül az arcomról, és újra Corinát figyelem. Kellemesen esnek a szavai, és arra sem reagálok semmi különösebbet, mikor hirtelen elakad a szava. Nem akarom, hogy azt érezze, ide van kötve. Ha akar, menjen csak el, de előtte legalább szóljon, és utána is tartsuk a kapcsolatot. De jobban örülnék neki, ha nem kerülne erre sor. És hogyha nem történne semmi hasonló vele többet, mint ami húsz éve. Legszívesebben mindezeket elmondanám neki is, de egyszerűen nem jönnek a szavak a számra. Elhúzom a fejem tőle, és felülök a nősténnyel szemben. Kezemmel arcára simítok, tekintetem pedig az arcán pihen. Csendben, hallgatagul ülök vele szemben, végül pedig a szemeibe nézek. - Szeretlek, Onatah. Először mondom ezt ki így neki, és mintha valami mázsás súly esett volna le rólam, úgy érzem magamat utána. Bizonyára ő is emlékszik, mennyit szenvedtem azzal korábban, hogy ezt a nevét megtanuljam. Egyszerűen mindig elfelejtettem. Nem is merült fel sokszor, nekem ő mindig is Corina volt, és valószínűleg mindig is az fog lenni. De tudom, mennyi mindent jelent neki ez a név, amit a Teremtőjétől kapott. Hogy mennyi mindent élt át, míg ezt a nevet viselte.
Rossz volt látni így őt, de kár lenne tagadni, hogy nem volt újdonság ez a helyzet. Egyszerűen csak hirtelen nem tudtam azt, hogy mit kellene tennem, vagy mondanom. Sok ideje éltem már, sok mindent átéltem, részese voltam, vagy láttam, ahogyan azt is tudom, hogy egy-egy vigasztaló szó mire képes és mennyit jelenthet egyesek számára, de most hirtelen úgy éreztem, ha bármit is mondanék, akkor se lenne elegendő. Inkább csak rosszul éreztem az egész miatt. Szerintem ennyire tehetetlennek még nem éreztem magam, ezért is döntöttem idővel inkább a hallgatás mellett és csak a gyengéd érintések mellett, hiszen arcán továbbra is gyengéden simítottam végig, vagy éppen kezén, ha pedig azt láttam, hogy nem akarja, akkor csak abbahagyta. Neki dőltem az ágytámlájának és úgy bámultam a szoba sötétségébe, mintha onnan várnék valami jelt, segítséget, hogy mivel tehetném kicsit jobbá számára ezt a helyzetet. Nem gondoltam volna azt, hogy a sérülésem ilyen láncreakciót fog magával vonzani. Most nem láttam azt, hogy minek mi lehet a következménye. Szereztem már ennél súlyosabb sebeket is, talán én pont emiatt se aggódtam ennyire. Viszont csöppet se lett jobb a kedvem, látva azt, hogy a múltban is mennyi szenvedést, fájdalmat okoztam neki, ahogyan kicsit talán most is, vagy legalábbis előcsalogattam a régi démonait, akiket sikerült talán már bezárni, vagy csak legyőznie egészen mostanáig. Viszont hibáztatni se tudom, mert pontosan tudom, hogy milyen érzés valakit elveszíteni minden szó nélkül… Kíváncsian fürkészem őt, amikor elhúzza a fejét és feltornázza magát ülőhelyzetbe. Az érintése nagyon is jól esik és egy pillanatra még a szemeimet is lehunyom, hogy még inkább engedjem azt, hogy az érzések magukkal ragadjanak. Viszont amit mond… Egyszerűen meglep és lefagyok… Ajkaim elválnak egymástól, de még se jönnek ki a szavak… Szerintem még pár pillanat erejéig levegőt is elfelejtek venni. Pontosan tudom azt is, hogy Ryder nem szokott ilyeneket csak úgy kimondani, illetve én se hallottam korábban, ahogyan ezt a nevemet se szokta túl gyakran szavakba önteni. - Én is szeretlek, Ryder. – mondom neki őszintén, s hacsak meg nem előz, akkor könnyedén pecsételem meg ezen vallomásokat egy csókkal. Az energiám pedig könnyedén szabadul el. A boldogság, a meglepettség és a mámor kisebb szele is érezhető benne, de még mindig alig tudtam elhinni azt, amit hallottam. – Mond, hogy ez nem csak egy álom… - súgtam végül az ajkai felett. Túlzottan boldog voltam mellette, és emiatt féltem attól, hogy talán bármennyire is akartam meggyőzni korábban őt arról, hogy ez a valóság, most annyira nehezen tudtam én magam elhinni.
Most vált csak igazán világossá számomra, mit is jelent ez az érzés, amiről elég vicces, de néhány hete még a lányomat kérdeztem. Körülbelül minden, amit akkor elmondott, és még több is igaz Corinára és rám. Sokkal jobban féltem az ő testi épségét, mint a sajátomat. Ha csak arra gondolok, hogy elveszíthetem, összeszorul a gyomrom, és máris próbálom elhessegetni a gondolatot. Ha valami kevésbé kellemes történik, akkor elég csak rágondolnom, és legrosszabb pillanataimban és képes mosolyt csalni az arcomra. Valamint, ami korábban is jellemző volt, mikor a közelemben volt… egyszerűen senki után nem vágyakoztam. Míg vissza nem ért, akkor pedig azért én sem voltam rest kielégíteni a szükségleteimet, ha sok idő telt volna el egy-egy összefekvés közt, most viszont mellette még csak szükségem sincs ilyesmire. Ha lenne, akkor is beletörődnék. Hagyom, hadd térjen magához a kisebb sokkból. Elég nagy lépés ez a kapcsolatunkban, annyit már én is tudok. Amit kimondtam, akkor rendkívüli megkönnyebbülés ért, viszont mikor ő is ugyanezt közli velem, még nagyobb kő esik le a szívemről. Közeledését boldogan, gyengéden viszonzom, azt követően pedig egyszerűen csak magamhoz ölelem őt. Szavaira elmosolyodok, és csak szorosabban ölelem magamhoz, hadd érezze, ez nem álom. Végül pedig elhúzódok tőle, éppen csak annyira, hogy egy újabb csókot adhassak neki. - Megígérem, nem fog nap úgy eltelni, hogy ezt a szót ne mondjam ki. Így is elég sokáig húztam ezt a vallomást, és szerintem pont ezért is sokkolta le annyira Corinát. Újabb csókra hajolok hozzá, és kicsit el is kezdem őt ledönteni az ágyra. Combján kezdek el simítani a kezemmel, be a ruha anyaga alá, aztán hirtelen megtorpanok, mikor eszembe jutnak a sebei. Kezem megáll, és Corina ajkába sóhajtok. - Bocsáss meg… de nem akarok fájdalmat okozni. Egyáltalán nem voltak fényesek azok a sebek, és ha most még ezzel megfűszerezném… Így hát, amennyiben hagyja, mellé fordulok az ágyra.
Legtöbb nő mindig vágyik arra, hogy a férfi kimondja azt a bűvös szót, ahogyan a szerelmi vallomásokra is, de a mi kapcsolatunk másabb volt. Mi sose mondtuk ki semmi ilyet, ahogyan nem is került sose szóba, hogy ki mennyire szeretné a másikat, hiszen fontosak voltunk, vagyunk a másik számára és ezt eme szavak nélkül is tudtuk, ahogyan sose vártam el azt, hogy esetleg kimondja, vagy bármi hasonló. Megtanultam már ennyi évszázaddal a hátam mögött azt, hogy a szavak helyett a tettek sokkal fontosabbak. S talán pontosan emiatt is lepett meg ennyire a dolog, hiszen sose gondoltam volna azt, hogy valaha ki fogja ezt mondani. A meglepettség pedig mind az energiáimban, mind az arcom vonásaiban könnyedén felfedezhető volt. Kellet is egy picike idő, mire sikerült észhez térnem és felelnem rá. Nem amiatt tartott ennyi ideig, mert nem tudtam azt, hogy mit szeretnék mondani, hanem sokkal inkább a meglepettség számlájára volt írható. Hamarosan pedig szavak helyett ismét a tettek beszélnek. A csókunk könnyedén fejezi ki azt, hogy mit érzünk a másik iránt. Ez nem csak testiségről szólt, hanem annál sokkal többről is. Amikor pedig csókunknak vége szakad, akkor az ölelésében kötök ki. Viszonozom az ölelést, a fejemet pedig a vállára hajtom, mintha csak arról akarnék meggyőződni, hogy tényleg ez megtörténik és nem csak egy újabb álom, ami oly sok éven át részben kísértet, hiszen ahogyan ő is álmodott velem, úgy én is vele. S utána felébredni és érezni a magányt borzalmas volt. Az újabb csókot pedig ismét habozás nélkül viszonozom. - Vigyázz, még a végén el fogsz kényeztetni… - pillantottam rá mosolyogva, hiszen tényleg nem lesz könnyű megszokni, vagyis eleinte szokatlan lesz, de tény, hogy nagyon is jól esett ezt hallani és kimondani szintén, hogy szeretem őt. Talán túl régóta is érett belül, de sose mertem, mintha csak attól féltem volna, hogy akkor elijesztem őt. Amikor ismét megcsókol, akkor a karomat a nyaka köré fonom és hagyom, hogy ledöntsön a „lábaimról”. Érzem, ahogyan a keze a ruhám alatt egyre inkább feljebb siklik a combomon. Amikor viszont a keze a sebem közelébe vándorol, akkor picit összerezdülök, hiszen sokkal érzékenyebb azon a területen a bőröm, amit vélhetően ő is észlelt, vagy csak eszébe jutott az, amit korábban ő látott el és ami miatt kicsit összekaptunk, vagy valami olyasmi. - Semmi baj, kicsim és tudom, hogy sose akarnál fájdalmat okozni. – súgtam neki az ajkai felett, majd amikor mellém dől, akkor csak befészkelem magam az ölelésébe. - Gondoltad volna, amikor először találkoztunk, hogy egyszer ez fog történni? – pillantottam fel rá kíváncsian, majd egy puszit nyomtam a hím arcára. A farkasom pedig szintén kíváncsian fürkészte a másik farkast, azt, aki részben belőle született.
Több évtizede élvezzük már egymás társaságát, és bízunk meg a másikban. Mégis, akkor kezdtünk el csak igazán összemelegedni, mikor ideköltöztünk Fairbanksbe. Valószínűleg amiatt is történt így, mivel lett egy lányunk, hangozzon akármilyen furán is. Lehet, hogy nem ő az igazi anyja, de ez sosem tántorította el attól, hogy sajátjaként szeresse. A mi kapcsolatunk is egyre szorosabb lett ezzel együtt, de végül bele kellett szólnia az életnek ebbe az egészbe. Ki tudja, most hol járnánk, ha akkor nem megy el. Vagy ha el is megy, de szól, vagy valami, és távollétében is ír. Akkor nem más nők ágyában kerestem volna a vígaszt. Meg akartam még koronázni ezt az estét azzal, hogy még nagyobb örömöket, élvezeteket okozok neki, de persze, hogy pont most van megsérülve Corina. Pedig tudom, hogy egyáltalán nem lett volna ellenére a dolog, hogyha másak lettek volna a körülmények. Végül viszont úgy döntök, hogy majd máskor bepótoljuk. Lesz még rá alkalmunk, ebben biztos vagyok. Magamhoz húzom őt, miután lefeküdtem mellé, és nyomok a homlokára még egy csókot, kezem lágyan simogatja a karját. - Igazság szerint… nem, egyáltalán nem gondoltam volna. Nem fogok neki hazudni, eleinte tényleg bele sem mertem ilyenbe gondolni. - A legfőbb ok az volt, hogy nem szerettem már akkor sem előre tervezni, ahogy most is inkább a mának élek. Na és te? Ő vajon gondolt ilyesmire akkoriban? Mert pontosan a találkozásunkkor még egészen más személy voltam, mint aki ma vagyok. Ő volt az, aki miatt elkezdtem megváltozni, és a múltamat magam mögött tudtam hagyni. Örülök, hogy az életem így alakult, ahogy most áll. Már a dolgok is úgy-ahogy rendeződtek az egész családomon belül, Mae is kezd elfogadni, Kris pedig nem áll ellenszenvesen ahhoz a tényhez, hogy Corina visszatért. - Remélem, hogy ez a mostani inkább csak pozitív változásokat fog hozni az életünkbe. Nem mintha eddig bármire is lehetett volna okunk panaszkodni. Több, mint jól el vagyunk, mióta visszatért. Örülök, hogy nem tartottam a haragot vele, hanem már aznap este megbocsátottam neki, és hagytam, hogy az érzések, élvezetek magukkal ragadjanak azon a nyári éjszakán. - Szereted ezt a helyet? A Farkaslakot. Közel a barátainkhoz, az erdőhöz. Vagy inkább akarnál kiköltözni? Valamilyen szinten az sem lenne rossz. Habár én szeretem, ha a közelemben vannak a többiek, valamint magát a lakásomat is teljesen megszerettem, mióta itt lakok. De ha ragaszkodna ahhoz Corina, hogy költözzünk ki innen, bele fogok menni. Nem összeköltözést mondok, hiszen az már azóta megvan, hogy újra csatlakozott a falkához.
Ha nem is olyan értelemben, mint esetleg először tervezte, de végül egymás „karjaiban” kötünk ki. Nincs ellenemre egyáltalán az, hogy közelebb húzzon magához. Az érintése pedig mindig is jól esett, ahogyan a puszija is a homlokomra. Egy apró mosollyal válaszolok, a fejemet végül pedig a mellkasára hajtom és az ujjaimmal ott körözök, cirógatom őt, miközben ő pedig a karomon simít végig gyengéden és szeretetteljesen újra és újra. A kapcsolatunkban fontos dolog volt az, hogy mind a ketten mindig őszinték voltunk a másikkal, máskülönben szerintem esély se lett volna arra, hogy működjön közöttünk ez a dolog. Másrészt meg Ryder is tudta, ha hazudna, akkor azt könnyedén kiszimatolnám. Bár az se kizárt, ha egyszer hazugságon kapnám, akkor szóvá se tenném, inkább csak szarul esne. Remélem, hogy ilyen sose lesz. - Biztos vagy te abban, hogy annyira a mának élsz még mindig? – kérdeztem meg kíváncsian, majd feljebb tornáztam magam, hogy a mellkasán megtámaszkodva nézzek le rá. – Mert szerintem teljesen igaz. Sokat változtál. Sokkal felelősségteljesebb vagy, ahogyan sokszor gondolsz a jövőre is. Főleg a lányod miatt. – nem szemrehányás volt, hanem sokkal inkább az, hogy én milyennek látom jelenleg a dolgokat, majd végül megráztam először csak a fejemet. – Nem, eszembe se jutott akkoriban, hogy egyszer talán ilyen szoros kötelék alakulhat ki közöttünk. – eleve nem is olyan korban találkoztunk, ami a kötöttségekről szólt volna, másrészt meg sose hittem volna azt, hogy valaki iránt még érezhetek olyan erős, vagy legalábbis hasonlóan erős kötödést, mint amit egykoron Qaletaqa irányába éreztem. - Reméljük, de szerintem azt is tudjuk, hogy az élet sose hagyja azt, hogy unatkozzunk. Szereti megkeverni a lapokat. – pillantottam rá egy mosoly keretében, hiszen én se bánnám azt, ha innentől kezdve inkább a boldogság játszana nagyobb szerepet az életünkben, mintsem a különféle bonyodalmak, de hiúábrándba se fogom magam ringatni, hiszen ezen a vidéken nem túlzottan lehet tudni, hogy mit fog hozni a holnap, vagy a következő óra. Főleg, hogy sokszor régi arcokat fúj ebbe a városba a szellő, vagy csak elegendő áprilisra, vagy az amúgy is jelenlévő viadalokra, ellentétekre, amik a farkasok között léteznek, sajnos… - Mi? – csak ennyit bírtam először mondani és láthatta rajtam, hogy nem teljesen értem, hogy miről van szó, vagyis inkább, hogy miért kérdezi ezt. – Miért? – tettem fel végül kicsit értelmesebb kérdést, majd megrántottam a vállaimat. – Egyszerre az otthonom ez, míg másrészt meg egy idegen hely számomra. Hiányzik Odie is. – vallottam be, hiszen régebben nagyon is jóban voltam a szőkeséggel és egy darabon még együtt is utaztunk most is, hiszen megkerestem őt. –De te itt szeretsz élni, és számomra ott van az otthon, ahol te is vagy. – toldottam meg még a mondandómat ezzel, mert nem fogom azt mondani, hogy költözzünk ki innen, ha ő nem szeretne. Részben jó volt itt élni, de sokszor vágytam inkább a városba, vagy csak az erdő melletti házak egyikébe, ahol nincsenek a többiek. Hogy miért? Magam sem tudom, talán csak túl régóta nem éltem összezárva ennyi farkassal.
Kezdőlap
