Alighogy az ágyra visszaülök, a lányom máris elkezd bújni hozzám. Én csak átölelem, és simogatom a vállát, miközben próbálom még mindig összeszedni magamat kicsit. Jelenleg fogalmam sincs, hogy mit érzek. Éhes is vagyok, meg nem is, szomjas is vagyok, meg nem is, álmos is vagyok, meg nem is. Eléggé kiütött ez a kóma. A szó szoros értelmében. Na majd alszok egy jó nagyot, ha a lányom elmegy, holnap meg már kutya bajom sem lesz. Legalábbis marhára remélem, mert ez így nem állapot. Nem igazán vagyok most semmibe sem beszámítható. Holnap pedig majd megyek, és beszélek a többiekkel is. Most viszont remélem még békén fognak hagyni. Ha nem… nos, abba sem fogok belepusztulni. Természetesen nem tud túl jó hírekkel szolgálni a lányom, ami igazából nem is lep meg. A Vörös Holdak már csak ilyenek. De ez még mindig jobb, mint ami tavaly volt… Már amennyire egy ilyen dolog jó lehet… - Kik azok? Kérdezem tőle a halottak nevét. Elég régóta vagyok már a városban, és az őrzőkkel sem volt különösebb gondom sosem, pláne, mivel a lányom is az. Ha kellett a segítségük, nem voltam rest kérni őket. Meg nem nagyon teszek különbséget őrző és farkas között olyan szempontból, hogy mindennapok. Ha normális, akkor mindegy, hogy milyen fajú… Tehát ismerek egész sok mindenkit, de attól még nem vagyok benne biztos, ha a neveket megmondja, egyből én is vágni fogom, kikről beszél. - Mert két tark is elhagyta a várost, meg sokan még a falkából. Ők úgy véltem, meg tudják oldani. Majd beszélek velük, minden rendben ment-e. Oké, maradtak még bőven idős, és tapasztalt farkasok, de az, hogy Joana és Horatio is elmentek, szerintem bőven elég. - Legalább komolyabb baja nincsen. Holnap őt is felhívom. Aztán pedig mély levegőt véve sóhajtok végig a szakállas arcomon, miközben gondolkozok, hogyan is vélekedjek erről az egészről. - Egyelőre nem tudom, hogy mit kellene csinálnom, vagy mit nem. Azt se tudom, mitől dőltem ki egy hétre… Mindenesetre… Valami kaját nem tudnál gyorsan összedobni? Megköszönném. Aztán, ha rábólint, akkor már engedem is el az ölelésemből, és kísérem ki a konyhába őt. Egy kaja valószínűleg jól fog esni. Remélem.
Rákérdez a halottakra… - Öhm… A Hoteltől Leah. Tőlünk pedig Savannah. - róluk tudok csak jelenleg, lehet vannak olyanok is, amelyről nem értesítettek minket. Remélem ez nem így van. Ez is így sok. Egyiknek sem kellett volna meghalnia. - Aham… Tőlünk is mentek ki. – eszmecsere felsőfokon ember, na ez is jól kijött. Na mindegy, ez van, ilyen a kis Wood… Csak figyelem, miközben neki dőlök, közben ölel, ami most piszok jól esik a pár napos mozdulatlansága okán. Remélem több nem lesz ilyen. - Nem akarsz inkább személyesen beszélni vele? Szerintem többre értékelné. – egy kis okosságot is adok, én is elmentem hozzá, itt is itt vagyok és értékeli mind a kettő. Szeretek velük lenni, szeretek egyedül lenni és semmit tevések közepette mélázni, vagy épp edzeni… bár mostanában elhanyagoltam ezeket, szóval hamarosan neki veselkedek mindennek, nehogy lemaradjak. - Enni? Farkas éhes vagy? Hát ez családban marad. - kuncogok, majd felpattanva az ajtóhoz sétálok, bevárom őt, hogy együtt lépjünk a konyha küszöbére. - Mit ennél? - megtorpantam, hirtelen fordultam felé, két kezem a hasára tettem, hogy megálljt adjak neki. - Várj várj várj várj. – pörgött a nyelvem megint, majd nyomni kezdtem, hogy hátráljon vissza a szobába, nagy mosollyal, röpke nevetéssel. - Tegnap összeütöttem valamit. Maradj itt Apa! - még mindig toltam rajta, majd felegyenesedve rákacsintottam, hátat fordítva kiviharoztam a szobából, be a konyhába a hűtőhöz, ahol egy megírt ebéd volt elrejtve. Meg a pulton is van a ma koránjában megsütött Amerikai palacsinta. Imádja. Mindent felmelegítettem tányérokban gyorsan, ne hidegen egye már... Meg kanalat szedtem elő, meg tálcát. És ezzel az együttessel visszamentem a nappaliba tálcástól, az asztalra pakoltam mindezt. - Gyere. - egyenesedtem fel. Hamar megfőztem.... Marha pörkölt jó sok, teli a mély tányér vele, egy kis kenyérrel, utána meg a desszert egy kis mini dzsemmel, vagy mini nutellával. Túlzásba nem viszem az édességet, mert elhízik. A pörihez nem csináltam mást, tudom hogy csak finnyákolná, nem hallgatnám újra végig. A szándék meg volt. - Jó étvágyat. - vigyorogtam. - Ha kell valami csak szólj. - Ülök le mellé és figyelem mosolyogva, ahogy tömi magát.
Egy túl sokat nem sejtető hümmögést hallatok csak, mikor elmondja a halottak nevét. Most erre mit tudnék mondani? Mindkettejüket ismertem, habár Savannah-t kevésbé. Meghalt az egyik vezető testőrünk, valamint egy nagyon is tapasztalt mágus. Ha megtalálom a sírjaikat, valószínűleg mindkettejüknél tiszteletem teszem. Nem számít, hogy ha valakivel volt összetűzetésem a múltban. A halottaknak akkor is meg kell adni a kellő tiszteletet. - Először várjuk meg, ennek a kidőlésnek lesz-e valami utóhatása. Utána beszélek vele. Hacsak Sym nem dönt úgy, hogy idejön hozzám. Egyáltalán nem várom el tőle, valamint amúgy is… felfele nehezebb jönni a hegyekbe, mintsem lefele. Meg el is akarok menni hozzá, meglesni, hogy miként van. Csak most jelenleg nem tudok arra gondolni, hogy kilépjek a házon kívülre. Egyelőre jól megvagyok itt. - Ha-ha. Láthatja, hogy most nem vagyok abban a lelkiállapotban, hogy viccelődjünk. Most tudtam meg, hogy ketten is meghaltak Alignak ámokfutása alatt. Oké, én is ezt szoktam használni általában, a humort, ha valami tragédia történik. Úgy könnyebb feldolgozni. De most tényleg semmi kedvem nincs hozzá. Az előbbi, teljesen semleges két szavamnak köszönhetően pedig szerintem a lányomban is tudatosult. Kérdésére pedig csak vállat vonok, és állnék fel, de visszatart. Felvont szemöldökkel nézek rá, majd visszaülök az ágyra. Mikor végre megkapom az engedélyt, hogy kijöhessek, meg is tettem. Elmosolyodtam a látványon, és már ültem is le a kanapéra. Magamhoz vettem a tálcát, és el is kezdtem már enni. Közben a lányomra pillantottam. - Nem hiszed el, mennyire hiányoztál már. Ha pedig időközben odaült mellém, akkor kicsit a vállammal oldalba is böktem őt. - Egyébként dőltek ki így mások is? Van sejtésem a válaszról, de azért megkérdezem, ő neki úgy is több belátása van most a dolgokra. Élvezze ki, nem sokáig lesz így. Mindeközben eszek is, arra odafigyelve, hogy miközben beszélek, ne tele szájjal tegyem azt.
Ő döntése hogy beszél-e Symmel. Illetve mindkettejüké, mert lehet egyik nem akarja látni a másikat. Még ez is benne van a pakliban… vagy összemarakodnak a farkasaik. Összezavart állapotuk végett. Szívás lenne. A humorom nem talált célt és értem én azt a pillantást és a hangnemet is, amit megejt ezzel kapcsolatban. Oké apa. Kusti van! Egy szó nem hagyja el a számat. Illetve ami viccnek jönne ki, dumálhatnékom van, ugye tudod? Nem sokan tűrik el a locsi- fecsi mivoltomat, te meg végig hallgatsz úgyis. Vagy csak elhallgatod. Az ebéd pedig hamar elé kerül és amint látom, tetszik neki a látvány is. Főleg amikor enni kezdi. Akkor csak nem lehet olyan rossz! Vagy csak olyan éhes, hogy minden mindegy. De egye csak. Azért csináltam… különben meg egy része már elfogyott, valamit nekem is ennem kellett, amíg itt tartózkodtam. Ingázva Sym és apa között. Mert ami apa itt, Sym egy kicsit odébb. Hiányoztam neki. - Te is apa! - böktem vissza a vállammal kisebb jókedvvel. Meg Symara is hiányzott, de ezt már mindenki tudja. - Hiányoztál… meg az étvágyad is. - figyeltem ahogy eszik és csak mosolyogtam a fene jó étvágyán. Szerintem keveset csináltam. De majd elmegy vadászni, ha az előétel nem elég neki. Nekem az is jó. Abba meg nem szólnék bele. Következő kérdésére elhúztam a szám. - Hát a legutolsó információim szerint… akik elmentek onnan is dőltek ki. Talán a fele társaság. A Lakban is, meg másfelé is. Amolyan 67%-ra tippelek… - válaszolom meg neki… majd hátra dőlők és sóhajtok. - Akik összeakaszkodtak, azok is erre jutottak. Őrzők és farkasok vegyesen. De annak örülök, hogy így látszólag nincs komoly baja egyiknek se, bár lehet belső harcot vívnak magukkal, vagy épp mással. Fogalmam sincs jól van e...
- Hát… az étvágyam még nem jött teljesen vissza, de csak jó, hogyha van valami az emberben, miután egy hétig vegetált. Vonok vállat egyszerűen, aztán pedig folytatom a kajálást. Nem úgy eszek, mint aki tényleg ki van éhezve, csak lassan, nyugodtan. Tehát nem nagyon tudom, honnan jött le neki, hogy olyan nagy étvágyam van, de mindegy is. Attól még eszek, és hálás is vagyok neki, hogy gondolt rám valamilyen szinten. Kíváncsi vagyok, Symre is ugyanígy főzött-e, vagy valami. Bár fogalmam sincs, hogy ő is kidőlt-e. Habár volt egy közös, elég fura álmunk… de ez még nem jelenti azt, hogy én egyáltalán ettől dőltem ki. Vagy hogy Sym. - Értem. Gondolom őrzők közül is. Egyben volt kérdés, és kijelentés ez a mondat most, szóval egyben nem is várom a választ, de közben mégis. Bár tényleg fogalmam sincs, hogy ez a nagyon fura álom csak farkasokat talált meg, vagy őrzőket is, szóval így nem sokat tudok erre mondani. A lányomnak nem volt ilyen álma, legalábbis nem emlékszik rá, azt mondta. És azért ez nem olyasmi dolog, amit az ember olyan könnyen elfelejt. Mintha nem is álom lett volna, inkább valami látomás… vagy tudja a franc, jelenleg tényleg kavarognak a gondolataim. Alapból is elég komplikált, amik néha lejátszódnak a fejemben, most erre rátett ez a kóma még egy lapáttal. Vagy kettővel. Aztán meg is kapom a válaszomat, hogy bizony őrzők is dőltek ki. Remek. Kíváncsi vagyok, lesz-e bármi utóhatása ennek az egésznek. Egyelőre még nem érzem. Mintha semmi nem változott volna, úgy érzem magamat. Vajon másoknál is így van ez, avagy sem? A kaját pedig nem fejezem be félig sem, már visszarakom az asztalra. Egyszerűen nem vagyok éhes. Csakhogy a szervezetem se panaszkodjon, azért tömtem valamit magamba, de ennyi elég is volt. Majd holnap elmegyek vadászni, vagy valami. Egyelőre még jól ki kéne pihennem magamat ezek után, gondolkozni egy keveset. Akármi. - Sajnálom, de tényleg nem vagyok annyira éhes… Egek, egy hétig ki voltam ütve, mégis fáradtabb vagyok, mint hittem.
- Majd bepótolod. - húztam el a szám, mert hát mit tudok tenni ellene? Akárhogy is szeretnék, ez ellen jelenleg nem tudok. Pedig szeretnék. Úgy eszik, ahogy neki kényelmes, én megfőztem szívesen neki a kedvenc "nagy lakomái" egyikét. A többi már rajta áll. Persze teljesen érthető lenne, ha egyszerűen faképnél hagyna. Az ajkamba harapok, és közben tűnődve nézek rá, végül megvonom a vállamat. Teljesen igaza van! Eddig teljesen érdektelennek tűnt, bár lehet, hogy tévedek. Sőt, az is lehet, hogy lassan megváltozik a véleménye. Nos, ha mégsem, hát azért sem tudnám hibáztatni. Egy ühüm a válaszom az őrzős megjegyzésére, csak hogy ne hagyjam már szavak nélkül. Figyelem, ahogy visszateszi az ebédfélét az asztalra... - Egészségedre... Nézem őt, csak meredek rá, ahogy záporoznak rám a szavai, és közben mint a málló vakolat, úgy peregnek le arcomról az évek óta fenntartott maszkom szétmorzsolódott darabjai... A szemeim nedvesen csillognak, könnyekkel telnek meg, de nem engedek nekik szabad folyást. Még tartom magam annyira, hogy ne sírjam el magam. Ennél azért erősebb vagyok már. Aggódtam érte. - Itt maradhatok az éjszaka veled? Vagy húzzak el, hogy pihenni tudj? - pillantottam el az asztal felé, majd ha válaszolt egy újabb mondattal megbombáztam. - Ha majd futni akarsz, vagy bármi, csatlakozok hozzád szívesen.
Symara meg jómagam elmentünk az erdőbe bóklászni és kissé mérges lettem. Nem rá… úgy mindenkire. Symara csak nem tudta hogyan fejtse ki, hogy van amit még én sem tudhatok…apa titkol valamit előlem, amiről tudnom kellene. Na most ezt megyek kideríteni. Ajtó nyitódik, nagy erővel vágódik is be. Amikor az épülethez értem kérdő tekintettel meredtek rám a tagok, tuti kíváncsiak voltak a helyzetre, mert sose érkeztem ide vadbika mód. - Apa! - kiabáltam el magam, kurva mérges voltam és nem tudtam féken tartani a felkorbácsolt mérgem. Amikor apa előtűnik, neki megyek és ököllel püfölöm a mellkasát. Persze csak finoman, nem őrzői erőből fakadóan. - Mégis mi a túró folyik itt!! Áruld el! - nézek fel a szemeibe végre, mikor elhal minden erőm mellkasa verésére és nekisimulok testének. - Mit titkoltok előlem? - suttogom halkabban. Alig halhatóan. Tulajdonképpen egyszerre rendkívül türelmes vagyok és roppant türelmetlen na meg lobbanékony is. Magam sem tudom mit várok. Mégis miféle választ várhatnék ebben a szituációban a kérdésemre? - Symara kérdezett afelől, hogy örülnék ha lenne e testvérem… még ha idősebb is… csak úgy nem szokott kérdezősködni…csak ha oka van rá. Szóval? Csak én vagyok az egyetlen aki nem tud kibaszottul semmiről? Nyilván semmiféléről, ezért a szavaim nyomán rám törő ideges reszketést is betudom a haragnak, a türelmetlenségtől száraznak érzett ajkaim a sértettségnek, ujjaim ökölbe szorulását sértett önérzetemnek, de nem, még véletlenül sem gondolok bele, hogy számomra nagyon, de nagyon fontos lehet az a rohadt válasz, hogy apa végre kinyissa a száját, hogy mondjon bármit, hogy, noha tekintetemben továbbra is düh honol, lélegzetem egy szívdobbanásnyi időre megakad, ahogy megvonaglanak az ajkaim. - Kurvára nem fair... Aztán hirtelen mintha abbamaradna a reszketésem. Pilláim zárulnak, a bennszakadt levegő lassan, mély sóhajjal távozik, bőrömön borzongás fut végig, kezeim elernyednek, a hideg után forróság rohan végig gerincemen, s bár mindez másodperc törtrésze alatt történik, mégis túl hosszú az idő. Még meredek magam elé pár másodpercig. Pár viszonylag hosszú másodpercig. Megszólalnék, de tartok tőle, hogy elcsuklana a hangom, inkább csak elhátrálok apától és leereszkedem a kanapé szélére, mintha hirtelen szófogadó üzemmódra váltottam volna, de nem fordulok felé, mert ez így nem jó, nem bőghetek, nem én… Nincs az az Isten, hogy apa engem sírni lásson.
Hirtelen kapom fel a fejemet lányom hangjára, amin engem szólít. Először persze arra, hogy jól bevágja maga mögött az ajtót. A Szellemekre, mi történt már megint? Ülő helyzetből állóba vágom hát magamat, le az ágyamról, és kimegyek a szobámból, közelebb lépve Kristinhez, kérdőn tekintve rá. Alighogy oda érek pedig elkezdi ütögetni a mellkasomat. Csuklóit meg is fogom, próbálva megnyugvásra késztetni! - Hó-hó… nyugalom. Mi van veled? Aztán pedig elkezd beszélni. Nem épp bőbeszédűen, de ezzel kell most beérnem. Hamar lemond a ficánkolásról, és inkább odabújik hozzám, amivel együtt pedig csak egy ölelésben részesítem. Mi zaklathatta fel ennyire? Hallom aztán, hogy valamit suttog, de nem értem, mire gondolhat. Van sejtésem, de miféleképpen tudhatna róla? Érzem a remegéseit, aminek következtében pláne nem engedem el őt, gyengéden simogatom a haját, próbálva kicsit megnyugtatni őt. A csitítgatásnak nem sok értelme lenne most, ezt elég hamar sikerül levonnom. Nemsokára pedig csak sikerül hosszabb tőmondatokba foglalnia a dolgot, aminek hallatára egy pillanatra teljesen ledöbbenek. Symnek komolyan pont erről kellett beszélnie vele? Ennél már csak az lett volna a szebb, ha elmondja, hogy „amúgy apád titkolja előled, hogy van egy féltestvéred a városban, a neve pedig Maeve.” Nem áll meg az élet sosem, mi…? El akartam mondani én is, pont a napokban, de persze, hogy nem alakulhatnak úgy a dolgok, ahogy azt én akarnám. Fasza. Az a mondat, amit viszont utána ejt, hogy ez nem fair… na azon már muszáj vagyok egy rövid, már-már hisztérikus nevetést hallatni. Nem szokott ilyet, az biztos, de amit most mondott, az valami elcseszettül nagy hülyeség. Teljesen jogtalan, hogy ilyen szavakkal dobálózzon, hogy mi fair és mi nem. Hagyom is, hogy a kanapémon helyet foglaljon, aztán pedig mellkasom előtt összefonom karjaimat. Fel-alá kezdek el sétálni a szobában, de végül csak megszólalok. - Már nem azért… de pont te dobálózol ilyenekkel, hogy „kurvára nem fair”? Nem tudom, ki volt az, akivel alig, de szinte sehogy nem lehetett kapcsolatot létesíteni a hazatérésed előtti hónapokban. És még mind a mai napig képtelen voltál elmondani, hogy pontosan mi volt ennek az oka, amiért még egy rohadt üzenetet sem bírtál írni. Lehet, hogy mondtál ezt, meg azt, de nem szeretem, ha hülyének néznek ilyen téren. Mégsem szóltam miatta, úgy véltem, hogy majd elmondja, ha akarja. Ellenben most így ront be ide, akkor ne várjon mást, minthogy kifejtem a véleményemet.
Hiába csitít, lángolok továbbra is a méregtől. Utálom, ha titkolnak előlem valamit, amihez talán nekem is közöm van. Ezernyi gondolat kergetőzik a fejembe, ahogy magam elé bámulok, miközben apa ott áll előttem. Kisöpröm fejemből a keserű gondolatokat, a hátam mögött tudott évek léleksorvasztó emlékeit. Erősnek kell lennem. Apáért. Szavai megdöbbentenek… óvatosan pillantok rá. Volt egykor egy közmondás vagy szállóige vagy szólás - soha nem tudtam kiigazodni ezek között a rokon értelmű kifejezések között -, amely egészen tömören úgy szólt: most jön csak a fekete leves. A remegésem attól, amit mond, nem szűnik meg, sőt meg sem nyugtat egyáltalán. Annyira hirtelen ért mindez, hogy arra sem voltam képes, hogy lelassítsam szívverésemet. Valahogy a félelem visszakúszik a tudatomba, alattomos féreg módjára utat tör bennem magának. Fájdalomkönnyek párásították el tekintetemet, ajkaimat pedig penge vékony vonallá préselte a kín. - Hagyjuk ezt. - csak a fejem csóválom lassan. Súlyos titok ez, kétlem hogy valaha is képes volnék bevallani apámnak mi is történt… az unokájával. A gyermekemmel. Aki csak röpke 3 hónapot töltött a méhemben. Szívverésem felgyorsul, mintha nem lennék hozzászokva efféle dologhoz, s valóban, nem is vagyok. Mindig elmondtam apáéknak mindent. De ez…ez olyan dolog, ami nehéz. A szavak sem segítenek hirtelen szorultnak érzett helyzetemen, szemöldökeim felszökkennek, szabad kezemmel elbabrálok ruhám felső szegélyén. Rettenetesen gondolkodok. - Biztos tudni akarsz róla? - teszem fel óvatosan a kérdést a szőnyegre vetve íriszeimet, majd a hajamba túrok mind két kezemmel, közben letörlöm könnyeimet, de azok csak gyűlnek folyamatosan szemembe. - Összejöttem Sidney-ben a mentorommal. Mármint… elakart menni, elhagyni a várost meg minden. Elakarta söpörni a múltját. Részeg volt. Lefeküdtünk… - hagytam abba az egészet és félre fordultam, hogy apa ne lássa a könnyeimet, de ez már késő mozdulat volt, hiszen szakadatlanul kitörtek belőlem. Meg nagyon is az igazat mondtam... - Elvetéltem 3 hónappal később… kissé összezuhantam. - mosolyodtam el már kínomban… - Apa… gyereket vártam. - néztem rá aggódó könnyes szemekkel apára… Nem akartam őket ezzel felzaklatni akkor, azt sem akartam, hogy „átugorjanak” hozzám a másik városba… Elég volt az, hogy csak én szenvedem végig mindezt…másodszorra. Akartam azt a csöppséget...
Ne jöjjön ide hozzám válaszokat követelve bizonyos titkokra, mikor ő is eltitkolt előlem valószínűleg nem is egy dolgot. Nem ma jöttem le a falvédőről, lehet, hogy Kris azt hiszi, tudja, hogyan kell valamit eltitkolnia, de jobban ismerem én annál. Tudom, milyen, mikor valamit nem akar elmondani. De ha válaszokat vár, ő neki is meg kell felelnie egy-két kérdésre. Ez így működik, amit vagy el tud fogadni, vagy nem. Mikor viszont látom, hogy egyre könnyesebbek lesznek a szemei, akkor már közelebb is lépek hozzá, amint pedig azt mondja, hagyjuk, leülök mellé, és átkarolom őt, az arcát figyelve. - Ne hagyjuk… terítsük ki a lapokat. A családunkban régebben amúgy is az volt az egyik legfontosabb elv, hogy ne titkolózzunk egymás előtt. Pláne, miután Kris rájött, hogy Sym és én nem szerelemből vagyunk együtt. De már azelőtt is ilyen volt, hogy szinte mindent elmondtunk a másiknak, és meg is hallgattuk a másik panaszát. Kicsit azóta ez elromlott. Csak bólintok a kérdésére, aztán pedig várom is, hogy belekezdjen. Amit viszont mond… Na, arra tényleg nem számítottam. Elhiszem, hogy nehéz időszaka volt ez, de pont ezért kellett volna szólnia nekünk, hogy segíthessünk neki. Erre ki tudja, mennyi idő telt el azóta már… Elég sok, ha azt vesszük figyelembe, mióta van már itt újra. Azt meg, hogy sír, pláne nem bírom már én sem, és inkább csak közelebb húzom őt magamhoz, egy szoros, apai ölelésben részesítve őt. - Igazán szólhattál volna… Tudod, hogy mindennél fontosabb vagy számunkra. Mentünk volna, ahogy tudunk, és hazahoztunk volna. Majd nyomok a feje búbjára is egy apró csókot, és továbbra is a haját, valamint a karját simogatom, próbálva kicsit megnyugtatni őt. Egek, mik derülnek ki ma… De azt már most érzem, hogy ezt a témát nem akarja már tovább folytatni. Én sem akarom. Elhiszem, milyen nehéz lehetett, ha át nem is tudom érezni. Nem is akarom. - Nem lesz semmi baj, tudod jól… Annak már vége. Nem mondom azt, hogy én vagyok a legjobb a vigasztalásokban, mert ez közelről sem igaz. A beszélőkém általában nagyon is jó, de ilyen helyzetekben inkább szeretek arra hagyatkozni, hogy a jelenlétem elég. Remélhetőleg a lányomnál tényleg elég is lesz. - Igen… van egy nővéred… féltestvér igazából. Már találkoztál is vele, ami azt illeti. Már úgy is elszabadultak az érzelmek, jobb ezt most elmondani, mint később, miután már lenyugodott.
Elmondtam az egyik legnagyobb bánatomat apának és ez még őt is összetörte, még akkor is, ha nem mutatta. Apa ölelésébe bújok és húzom magamhoz, remegek mint a nyárfa levél, el akarom felejteni a pillanatot, amikor megtudtam a dolgokat. Hatalmas csapásként ért és nem akarok többet. Elég volt. Szólhattam volna. Nehéz volt bármit is mondanom erről, nemhogy szólni róla, hogy hahó figyelj, ez van. Kitártam a lapjaimat apa előtt, kissé keservesen véve a dolgokat, de egy gyermek elvesztése súlyos kin, főleg ha az még meg sem születhetett. Nem is élhetett. Apa nyugtatására mély levegőt veszek aprót bólogatok, majd az arcára hintek egy puszit, majd szemeimet dörzsölgettem, hátha eltudom tüntetni a könnyeim, de sajna ez már halott ügy volt. - Sajnálom, hogy nem szóltam előbb, akkor amikor megtörtént a baj. Akkor nem lenne ennyire keserves még most is. - suttogom, miközben a mellkasára döntöm a fejem, próbálva megnyugtatni magam…. vajon örült volna az unokájának? Ezt csak ő tudhatja, nem kérdezek tőle ilyesmit. Majd akkor kérdezem, ha majd lesz…az se mostanában lesz tervbe véve…. Van egy nővérem…. mi van? Nem nagyon jutnak el a szavai a tudatomba először, szinte fel sem fogom a dolgokat… de aztán viharként tombol keresztül rajtam. Fel is emelem a fejem, hogy lássam apa arcát. - Te…Testvér? - kérdezem vissza, hogy jól hallottam-e a dolgokat. - Ki Ő? - kérdezek vissza, főleg, hogy már találkoztam vele… kivel? - Várj… itt van a városban? - törlöm le a könnyeket, hangomban kíváncsiság csendül.
- Butaság volt eltitkolnod előttünk. Tudod jól, hogy bármi is történik, te mindig is a lányom maradsz, és szeretni foglak. Könnyebb lett volna neked is, ha hazajössz, és családi környezetben vészeljük át a dolgokat. De ez már a múlté, nem nagyon tudunk már rajta változtatni, akármennyire is szeretnék. Örültem volna, ha elmondja, és nem titkolózik előlem. Tényleg nem értem, miért kellett ezt eltitkolnia előlünk. Egész életében mást sem kapott tőlünk, csak támogatást. Ez most miért lett volna másképpen? Miért gondolta úgy, hogy most nem tennénk ugyanígy? Lehet, hogy kényes téma, és én nem is tudom átérezni, de… legalább ott lettem volna mellette, amolyan támaszként. Hirtelen váltás az érzelmeit illetően, amint szóba kerül, hogy van egy testvére. Csak remélni tudom, hogy nem fog gyerekesen viselkedni megint, mert az már elég volt, mikor bejött, és majdhogynem nekem támadt. Olyan dolog ez, aminek épphogy örülnie kéne… én legalábbis biztos örültem volna, ha lett volna testvérem. Vagyis lényegében voltak Harris kúriájában… testvérek, akik a vesztére törtek a teremtőnknek. Minő remek család volt az… - Az. A nővéred, és vérfarkas, azért is volt lehetséges a találkozásotok, és nem nézett ki mégis annyinak, amennyi valójában. Vezetem be a dolgokat, egy kis időt adok neki, aztán folytatom. - Maeve egyébként a neve, és ő mondta, hogy már találkoztatok. Na, a bombát ledobtam, most jöhet rá a válasz. Felrobban-e, vagy a gyutacs csődöt mond. Én inkább az utóbbinak örülnék, de túl sok mindent átéltem már Kristinnel kapcsolatban is, hogy ne tudjam a helyzetet kezelni. Hisztik gyerekkorában, például…
Hülyeség és meggondolatlanság volt nem előbb szólni apának…most már belátom, még ha késő is a dolog. Ez van…nem lesz legközelebb. Nem akarok még egyszer ekkorát törni a lelkemen… egy gyerek elveszítése hatalmas űrt von maga után, főleg ha az még csak meg sem születhetett. De mindez eltörpül apa szavain… nincs más csak ő és a szavai… a testvérem? A Nővérem… Elkerekednek a szemeim, mintha eleve nem is értenék belőle semmi, majd fel is állok rögtön. Vérfarkas… egyre jobb. - És ő ezt már tudja? - érdeklődöm, de amint meghallom a lány nevét kissé megingok…. - Maeve? Az orvos Maeve? Azt ne mond hogy… jézus… - a hajamba túrok két kézzel, pótcselekvés. - És miért én tudom meg utoljára? - persze hogy mérges vagyok, jogom lenne elsőként megtudni az ilyen dolgokat. - Hány éves nagyjából? - érdeklődöm, mert érdekel a dolog, még ha soha nem is fogom kedvelni. Főleg azok után, hogy „szórakozott” velem az állomáson. Visszaülök apa mellé, fejemet neki döntöm… - Van még meglepetésed? - érdeklődöm, szinte a semmibe belebámulva, majd felpillantok rá. - Nézd… apa, tudom, hogy régen nem voltál szent, mesélted párszor… ki tudja hány lányod, vagy épp fiad van… de had legyek mindig én az első neked… - igen, ha azt vesszük, akkor kisajátítom apámat magamnak, mert azért mégiscsak 25 éve az életem része! Nem engedek belőle…
- Hogy ne tudná, mikor elmondtad, ki az apád? Legalábbis másképp nem tudom, hogyan tudhatná, pontosan ki is Kristin. Bár lehet máshogy értette Kris, inkább úgy, hogy ő neki egyáltalán van-e róla fogalma, hogy van egy… élő testvére. - Ismétlem, Kristin… Hónapokig el sem tudtunk érni! Kihangsúlyozom minden egyes szavamat. Ebben az évben pedig volt minden bajom már, de komolyan. Pláne, ami Nagojuthoz kapcsolódik, meg a vérvonalunkhoz, a Vörös Holdhoz, és sorolhatnám még. Nem haragszom Malloryra, hogy bármibe is belevett, de azt nem vagyok rest belátni, hogy az életemet kicsit feje tetejére fordította. Aztán még az is, hogy megtudtam egy másik vérvonalteremtő kilétét, aki nem más, mint a főnököm… - 82. Vágom rá szinte egyből a választ. Nehéz lenne elfelejtenem, hány éves bármelyik szerettem is. Akik közel állnak hozzám, mindenkiről tudok ilyen apró dolgokat. Apró, legalábbis a vérfarkasoknál. Elég hosszú az életünk, össze lehet kavarodni a számokban, ha az ember nem figyel oda. Kérlelésére felhúzom a szemöldökömet, és fel is állok a kanapémról. Ezt Kris sem gondolhatja komolyan… - Egek, mennyire gyerekes vagy… Kezdek bele egy sóhajtással, miközben elkezdek fel-alá járkálni a lakásomban. Végül újra ránézek Kristinre. - A lányom vagy, és mindig is az leszel. Örökké szeretni és törődni fogok veled, ezt tudod jól… De ilyet nem kérhetsz tőlem. Ugyanannyira a lányom ő is, mint amennyire te. Tudom, hogy nem ezt akarta hallani, de nem vagyok olyan, aki bárkit is szeret hazugságokkal áltatni. Ha ezt nem tudja elfogadni, akkor pedig nem tudok igazából mit tenni. Tényleg nem hittem volna, hogy Kris ennyire gyerekes lesz, de csak úgy látszik, hogy a másik lányomnak volt igaza vele kapcsolatban…
Apa replikázik, persze, hogy övé az utolsó szó. Valahogy ez mindig így volt. Elmondtam apa nevét előtte. - Szóval ő előbb tudta, minthogy nekem elmondtad volna… pedig ennyi lett volna, amit itt leműveltél. - pillantottam el róla, mert nem fair akkor sem, hogy még csak most tudom meg a nővérem kilétét és hollétét. - Ha tudom előre, akkor sütivel megyek… - vágtam egy apró mosolyt, de így hogy utoljára tudok meg mindent, késő bánat. - Már akkor tudtad, hogy Maeve a lányod, amikor még ott voltam? – érdeklődöm, mert akkor tényleg… nagyon jogos a felháborodásom. Részben. Szerintem jogom lett volna tudni, mikor hazaérkeztem , hogy hahó… de ezek szerint a nővérem már mindent oda vissza tud. Remek. Gyerekes vagyok… pont apa szájából kell ezt hallanom… legközelebb meg se szólalok komolyan. Nem ám örülne neki, hogy fontosabbnak tartom a kapcsolatom vele… áh mindegy. Kár volt ide jönnöm… jobb lett volna ha nem is tudok meg semmit. - Gyerekes… - mosolyodom el, közben felálltam én is, majd jobb kezemet a bal könyökömre helyeztem… távolságtartó gesztus. - Most már a lányod ő is… eddig mi volt? Egy idegen talán…!? - kicsit hangosabbra sikerül a dolog… - Bocs… örülök a dolognak, tényleg… de legalább nem így kellett volna közölnöd. Hanem máshogy… az ő társaságában vagy valami… - vonok vállat a végére… Akkor legalább tudtunk volna dumálni, de most, hogy mindkettőnknek van némi véleménye a másikról, már nehezebb lesz. - Szeretlek apa. - őszinte szavak szöknek ajkaimra, majd az ajtó felé igyekszem, ha nem tart vissza, akkor távozok… ki kell szellőztetnem a fejem kellőképp. Tényleg máshogy kellett volna… talán jobb lett volna ha örök rejtély fedi a dolgot. Igaz… én panaszkodtam még kis négy évesen, hogy egy nővért akarok, akivel tudok orvososdit játszani. Nesze neked jókívánság.
- Igen, már akkor tudtam. Valamikor ősszel derült még ki. Neki viszont csak újév után mondtam el… valamikor. Fú, most jövök csak rá, mennyire nem vagyok tisztában, melyik hónapban történt meg egy, s más. Nem mintha olyan sokat számítana, de ha már a lányom próbál számon kérni, szolgálhatnék igazán pontosabb információkkal. Na mindegy… - Kristin, most nyugodjál le! Szólok rá, túlhangoskodva őt, tényleges csendre intve. Viszont úgy látszik, ő maga is értett a dolgokból, mert a következő megszólalása már jóval halkabbra sikerült. Nem szeretek a lányommal ordibálni, de néha tényleg olyan gyerekesen tud viselkedni, és ha valaki nem ért a szép szóból… Ez van, ő volt apuci pici lánya, valamilyen szinten pedig el is lett kényeztetve. Túl sok szeretetet, kevés fenyítést kapott. Persze, mikor lépni kellett, léptem, de utólag belegondolva egy-két dolgot tényleg már csírájában el lehetett volna fojtani, és később nem kellett volna akkor a fegyelmezés sem. Bár, ez is már késő bánat. - Az ő társaságában? Hogy ott is lerendezhess egy ekkora cirkuszt? Magyarázd meg kérlek, mi értelme lett volna! Majd leejti a mikrofont elmondja a végszót, és elindul kifele. Hajamba túrok, és hagyom, hadd menjen. Nem lennék meglepve, ha ezt követően vagy Symhez, vagy pedig a lányomhoz menne Kris. Vagy nem csinál semmi hülyeséget, és tényleg csak kiszellőzteti a fejét. A friss, hegyi levegő nekem is rendkívül jót szokott tenni, ha valaminek sikerül valamilyen módon felidegesítenie. Meg amúgy is… Ha csak nyugalomra vágyom, el szoktam menni a szabadba, talán vadászok egyet, aztán a hideg éj leple alatt hajtom nyugovóra a fejemet. Be szokott válni.
// Köszöntem szépen a játékot, leányzóm, majd folyt. köv //
Jó pár nap eltelt már azóta, hogy újra találkoztunk és én ismét a falkába tartozom. A beköltözés is egészen hamar megtörtént, hiszen sok cuccom eleve nem volt. Mondhatni egy bőröndnyi és ennyi, hiszen a legtöbb cuccomat az egykori házban hagytam, amire meg még szükségem volt, azt pedig beszereztük a városban. Kristinnel is szeretnék minél hamarabb találkozni, bár ahogy hallottam most elég sok minden felbolydult, amióta elmentem. Elég volt csak arra gondolni, hogy egy másik falkával összeolvadtunk, vagy ha a szűkcsaládon belül maradtunk, akkor kiderült, hogy Rydernek van még egy gyermeke és éreztem, hogy ez Kristinnek se lehet könnyű. Ahogyan az is lehet, hogy nem fog a nyakamba ugrani a múltban elkövetett dolog miatt, de attól még szeretnék ott lenni vele, amikor szüksége van valakire, meg akkor is, ha nincs, mint egy nővér, egy védelmező. A nap könnyedén szűrődött be az ablakon át, miközben a szellő a függönnyel incselkedett, hiszen az ablak nyitva maradt este. A szemeim lassan kezdtek el nyitódni, majd pedig a mellettem heverő hímre téved a pillantásom, akihez hozzábújva szunyókáltam pár perccel korábban. Gyengéden simítottam végig arcán, majd egy darabig még figyeltem, de ügyeltem arra, hogy ne ébresszem fel. Végül sietve bújtam ki az ölelésében, miközben egy puszit nyomtam arcára. Majd lábujjhegyre álltam, s visszapillantottam rá, de még mindig aludt. Ajkaim mosolyra húzódtak továbbra is, mert még mindig alig akartam elhinni, hogy újra itt van, vagyis én vagyok itt és kezd hasonló lenni a helyzet, mint régebben volt, vagy talán még annál is jobb. Sietve kaptam fel a pólóját, vagy atlétáját, amit este szanaszét hagytunk, miközben az ágy felé lavíroztunk a bútorok között a lakásban. Fürdőben sietve mostam meg az arcomat, miután magamra öltöttem a felsőjét, majd pedig a konyhába siettem, hogy valami reggelit üssek össze. Amerikai palacsinta talán jó is lesz. Zenét is kapcsoltam hozzá, nem túl hangosat, mert nem akartam felkelteni és miközben a zene betöltötte a szobát neki is láttam a reggeli csinálásnak. Viszont nem is én lettem volna, ha idővel a zene ritmusa nem ragadott volna magával, hiszen kicsit talán táncolva folytattam az ételkészítést, miközben alig hallhatóan dúdoltam, vagy éppen énekeltem a szöveget teljesen megfeledkezve a külvilágról, ahogyan arról is, hogy esetleg valaki figyelhet engem.
Az elmúlt néhány napban nem valami sokat mozdultunk ki a házból. De ezt nem úgy tűnik, hogy bármelyikünk is bánja. Ezt a helyet még Corina sem láthatta korábban, hisz csak jóval később költöztem fel a hegyekbe, minthogy ő elment. Szóval fel kell avatni a helyeket. Még előtte való nap, hogy becuccolhatott volna, ki is takarítottam, hogy aztán nyugodtan mocskolhassuk össze az egész helyet. Most mondhatnám azt, hogy ez nem így történt, de tudjuk, hogy ez hazugság. Sok év telt el már az utolsó találkozásunk, az utolsó együttlétünk óta. És valószínűleg ő is ugyanúgy vágy rám, mint én őrá. Reggel viszont hűlt helye volt már Corinának, mikor felébredtem. Azt viszont hallottam, hogy hol van. Farkas vagyok, ráadásul eléggé tapasztalt is. Gáz lenne, ha nem hallanám meg. Dúdolására fókuszálok, miközben lehunyom még a szemeimet. Hiányzott már ez, nagyon is. Végül csak kikelek az ágyból, a tegnapi ruhákat meg (láthatóan a pólóm kivételével), kidobom a szennyestartóba, és felkapok magamra valami alsót, aztán pedig teljesen ráérősen mászok ki a hálóból. Mikor meglátom Corinát, ahogy lágyan ringatja a csípőjét a zenére, nekidőlök a pultnak, és kiélvezem a látványt. Teljesen magával ragadta ez az egész, annyit biztosan meg tudok állapítani. Arcomon félmosoly virít, és miután úgy véltem, elég volt már ebből, közelebb lépek hozzá. Kezeim csupasz lábaira siklanak, valahol combközép magasságában, és onnan kezdek el egyre feljebb haladni, ugyanolyan ráérős tempóban, mint ahogy ide bejöttem. Nyakára csókot lehelek, miközben kezeim már a felső alatt vannak, a hasa és dereka környékén. - Remélem én is kapni fogok egy hasonló táncot. Adok még egy csókot a nyakára. - Tudom, hogy sokszor elmondtam már… de hiányoztál. Minden értelemben. Ezek a reggelek, azok az esték, a nappalok… persze, jobb lett volna, ha az elmúlt húsz év is hasonló lett volna, de nem akarok azokra az időkre gondolni. Szerencsére nem is kell már.
Sokszor képes voltam igazán sokáig aludni, de ma valahogyan a madarak dallama, a szellő gyengéd simogatása egészen könnyedén ébresztett most fel. Ideje lesz már kimozdulni ebből a házból, ahogyan választ is kellene kapnom valamiről, de még mindig nem tudom, hogy miként kellene feltennem a kérdést. Majd a helyzet talán adja magát, ahogyan féltem kicsit ennyire idős fejjel is Kristin reakciójától. Remélem, hogy ő is örülni fog nekem és képes lesz megbocsájtani azt, hogy akkoriban magukra hagytam őket. Biztosan igazán gyönyörű nővé és nagyszerű emberré cseperedett. Ahogyan mondani szokták, ha az ember biztonságban érzi magát, meg boldog vagy éppen jól érzi magát, akkor könnyedén feledkezik meg a külvilágról és így eshetett meg az is, hogy nem tűnt fel a mocorgása, vagy éppen a közeledő léptek zaja. Majd az, hogy csak pár méterről figyel engem. A palacsinták egyre inkább tornyosodni kezdenek, miközben a zene kicsit magával ragad, még szerencse, hogy nem teljesen, mert akkor tuti, hogy felszántanám a konyhát a táncommal. Sose voltam egy merev természet, hiszen ha az lettem volna, akkor nem értem volna be csak a felsőjével, de vendéget nem vártunk, másrészt meg nem akartam zajongani azzal, hogy fehérneműt kiveszek. Meg amúgy is a felsője akár egy mini ruhának is felért volna nekem. Igen, a magasságkülönbség azért ilyenkor is könnyedén meglátszott. Aztán egyszer csak meg is érkezik, a keze könnyedén siklik a combomra, majd onnan egyre feljebb halad, miközben a nyakam vonalát csókjával ajándékozza meg. Érezheti könnyedén, hogy nem hagy hidegen a tette. - Nem szép dolog lesből támadni. – szólalok meg játékosan, majd amikor megszólal, akkor egy apró nevetés hagyja el az ajkaimat. - Szerintem már kaptál egyet, hiszen vélhetően nem most toppantál be ide. – fordulok meg az ölelésében, hogy mosolyogva pillantsak fel rá. Talán, ha az elmúlt napokban látott minket volna valaki, akkor hamarabb hitt volna minket kamaszoknak, mintsem több száz éves farkasoknak, de ezen annyira nem is csodálkozom. - Te is nekem, nagyon is. – s végül pipiskedni kezdek, hogy közelebb húzzam magamhoz és csókot lopjak tőle. El is veszek a pillanatban, majd sietve kapcsolok. - Odaég a kaja. – szólalok meg sietve, majd kibújok az öleléséből, hogy sietve rántsam le a serpenyőt a gázról, de annak a palacsintának már befellegzett. Remek, eddig egyet se égettem oda, de az utolsót sikerült. – Ezek után szerintem fikarcnyi kételyed se lehet, hogy sikerül mindig elvenned az eszemet. – szólalok meg játékosan és egy huncut mosoly kíséretében pillantok rá.
Lehet, hogy nem szép lesből támadni, de örültem, hogy én is szolgálhattam neki egy kis meglepetéssel. Azt pedig tökéletesen érzem, hogy mennyire hatással vagyok rá már csak ennyivel is. A testének reakciói magáért beszélnek. Legalább ezzel is simogatja tovább az egómat, és melengeti a szívemet. - Na, tudod, hogy értem. Legyen már egyszer gyereknapom! Mosolygok le rá. Bár, ha nagyon úgy akarjuk nézni, az elmúlt néhány napban csak az volt. Azt viszont hülyeség lenne mondani, hogy csak nekem, mert amiket csináltunk. Nos, ahhoz két ember hozzájárulása szükséges, és Corina is ugyanúgy beleadta a magáét, mint én. A szellőztetés megy is esténként a lakásban, hogy ne legyen olyan… fülledt levegő mindig. Reggelre kiszellőzik, de aztán megint kezdődnek elölről a dolgok. Amit egyáltalán nem bánok. Csókját készségesen viszonzom, és közelebb is rántom magamhoz közben. Nem bírok betelni vele, minden egyes csók, minden egyes érintés olyan, mint amilyen először volt. Legalábbis úgy először, hogy mióta hazatért. És mindig csak többet és többet akarok belőle, próbálva csillapítani a vágyamat iránta. Több-kevesebb sikerrel. - Égjen csak. Mondom, de ő már ki is bújt az ölelésemből, és leszedi a serpenyőt a tűzhelyről. Aztán pedig már fordítom is vissza magamhoz (csak el ne szédüljön a végén), hogy újra csókmintát vételezhessek ajkairól. - Örülök, hogy így van. De az érzés kölcsönös. Mondjuk ezzel nem mondtam semmi újat. Legszívesebben már most újra nekiesnék, de vagyok rá tekintettel annyira, hogy ha már főzött, akkor kajáljunk is meg. Így hát elengedem, és már nyúlok is a tányérért, amire a palacsintákat rakta, és viszem oda az asztalhoz. Lerakom rá, két üres tányérral egyetemben, majd visszalépek Corinához. - Elbűvölő vagy még az én ruháimban is, remélem tudod. Nyomok egy puszit az arcára, majd megfogom a kezét, hogy magammal ráncigálhassam az asztalhoz.
- Szóval úgy érzed, hogy eddig nem volt? – kérdezem meg játékosan, miközben az ujjaimat könnyedén végig futtatom a mellkasán, mintha csak incselkedni akarnék, vagy talán még inkább megkísérteni, mint az elmúlt napokban. Pedig talán régóta nem látott olyan hevességet eme ház falai, mint amiket mi tettünk az elmúlt napokban. Nem ringatom magam hiú ábrándba se, hogy esetleg nem hozott ide más nőstényeket, vagy esetleg nőket, hiszen 20 év hosszú idő. S igazából most csak az számított, hogy itt voltunk mind a ketten…. egymásnak minden fajta értelemben… - Meglátom, hogy még mit tehetek ez ügyben. – tettem még hozzá ártatlan pillantás keretében, de vélhetően a hangom többről is árulkodott, hiszen miért ne kaphatna majd egyszer egy táncot? Csókunk felkavaró és magával ragadó, mintha a vágy és az egymás iránt érzett szenvedély sose akarna szűnni. Pontosan olyan hatással van rám, mint amikor először érezhettem ajkának az érintését több évtized után. Talán magam sem hittem volna, hogy ennyire képes valaki hiányozni, mint amennyire most tudatosul bennem a napok elteltével annak köszönhetően, ami köztünk zajlik és amit képesek vagyunk a másikból kiváltani. - S persze, majd te takarítod ki a serpenyőt, vagy a füsttel mi lesz, meg a szaggal? – kérdezem meg barátságosan, miközben azon vagyok, hogy a lehető legkisebb legyen a kár, s ha van füst jelző, akkor esélye se legyen megszólnia. S alig, hogy a tűzhelyet kikapcsolom, s a serpenyőt lehúzom róla máris ismét a karjaiban vagyok, hiszen visszaránt magához. Csókban pedig ismét, ahogyan a korábbiakban, úgy ebben is képes vagyok elveszni teljesen, míg végül beszéd kerül előtérbe ismét. Szavaira pedig csak egy mosollyal felelek, miközben figyelem azt, ahogyan megterít, s mielőtt még én is követném őt elveszem a szirupot az ételhez, hiszen anélkül nem lenne az igazi. - Pedig biztosan érdekesen festhet a törpe a Góliát ruhájában. – utaltam arra, hogy mennyivel is nagyobb nálam. – Lehet az évek alatt még inkább összementem, vagy csak te nőtték megint? – kérdeztem meg bolondozva, hogy utána mellette foglaljak helyett. - Jó étvágyat, remélem, hogy jó lesz! – pillantottam rá boldogan, majd egy puszit nyomtam az arcára sietve, mielőtt még elkezdtünk volna enni. A percek teltek, mire kíváncsian szólaltam meg. – Van esetleg valami terved mára? - sok minden szóba jöhet, akár olyan is, amiben elhagyjuk a házat. Esetleg csinálhatnánk valami családi programot, ha Kristint nem zavarná a jelenlétem. Majd pedig töltök magamnak egy kis gyümölcslevet, hogy az utolsó falatok után leöblítsem kicsit a reggelit.
- Hát, amiket csináltunk, azokat gyerekek nem épp szokták. Addig jó, míg ez így marad. Bár, hogy kinél mi számít már felnőttnek, az egy teljesen más dolog. Egyes helyeken az USA-ban 21 év, máshol 18, valahol ennél kevesebb. Legalábbis tudtommal. A régi korokban pedig egy 13-4 éves lány, akinek először volt vérzése, már férjezhető volt… Fura világot éltünk már akkoriban is, ez a mostaniban sem változott túl sokat. Egyes pontjaiban javult, másokban pedig eléggé romlott. De hát ilyen ez a világ, ebben élünk. Nem igazán van más választásunk, mint alkalmazkodni. Szépen elkanyarodtam. - Ez a hangnem máris jobban kedvemre van. Régebben is remekül tudta, hogyan tegyen a kedvemre, miképpen csábítson el. Az elmúlt napok tapasztalataiból ítélve, most sincs túlzottan másképpen. - Kitakarítom én, ha kell. A szag miatt meg pont nem tudok túlzottan aggódni. Annyira pedig nagy füst sem lenne, hogy mérgezést kapjunk. Pláne, mert ahhoz eléggé emberfeletti dózist kellene benyeljünk. De attól, hogy odaégne a kaja, épphogy csak egy kicsi keletkezne. Na, az viszont szar ügy lenne, ha kigyulladna a ház. Eléggé hozzám nőtt már ez a kis kéró. Bár nem látom lehetetlennek, hogy majd valamikor visszaköltözzünk a városba. Vagy olyasmi helyre, mint Sym, közel mind a városhoz, mind az erdőhöz. Az lenne talán a legjobb. - Remélem nem fázol azért. Nem éreztem a pólón kívül más anyagot a bőrödön. Vagy csak túlságosan elbűvöltél. Az utolsó mondatot inkább bóknak szántam, hisz vagyok én olyan szemfüles, hogy az ilyen apró dolgokat észrevegyem. De amúgy meg elvileg nyár van, habár az idő itt egyáltalán nem erről árulkodik. Egyébként ez egyáltalán nem gond. Szeretem ezt a hideget. - Nos… a rövid, vagy hosszabb választ szeretnéd hallani? Kifejthetek itt neki minden szép és jót, de megadom neki azért a választás lehetőségét. - Biztos az lesz. Nem szoktam semmit rakni a palacsintára, ellenben sok más amerikaival. Egyszerűen megeszem magában. Ha viszont borzasztóan ehetetlen, akkor én is feldobom valamivel, de Corina tud főzni rendesen. - Élni a pillanatnak, újra felfedezni a lakást, hátha kihagytunk valamit. Ilyesmik. Nem is egészen tudom, milyen válaszra számított… - Na de komolyra fordítva a szót, tényleg nincsen semmi tervem mára. Habár a kígyótáncot szívesen megnézném. Mondom neki mosolyogva, mielőtt odahajolhatnék hozzá egy újabb csókra.
- Elméletileg, de a világ eléggé megváltozott az elmúlt években. – mondtam egy kisebb lemondó sóhaj keretében, hiszen engem is kölyökként adtak férjhez, ahogyan szinte gyerek voltam, amikor az első és egyben utolsó gyermeket hordtam a szívemben. Vélhetően, ha megszületik, akkor se ő, se én nem maradtunk volna életben, ha jobban hasonlít az apjára, mint rám. De ezt a titkot sose árultam el senkinek se, hogy ki volt a gyermek apja. Azé a gyermeké, aki a halálával fizetett, hogy más valami / valaki megszülessen. - Valahogy sejtettem. – pillantottam rá csillogó szempárral, s mosollyal az arcomon. Boldog voltam és ezt meg se próbáltam leplezni. Már csak akkor lenne nagyobb a boldogságom, ha egyszer újra egy család lehetnénk és itt lenne Odile is, az a nőstény, aki olyan számomra, mint egy húg, vagy éppen néha egy nővér. - Hagyjad csak, majd elintézem én. – feleltem sietve, hiszen idejében sikerült még megmenteni. S persze a füst se lett volna nagy gond. Maximum kinyitjuk az ablakot, de azt se akartam, hogy esetleg valami nagyobb baj legyen, hiszen nem nézne ki jól, ha lángok borítanák a falakat, vagy az ingatlant. Egészen megszerettem már ezt a házat. - Tényleg csak a felsőd van rajtam, nem akartam zajongani reggel, meg amúgy is csak magunk vagyunk. – meg a vállaimat, hiszen pontosan tudta, hogy nem vagyok egy túl szégyellős személy, de eléggé fura is lenne, ha nagyon az lennék, amikor volt olyan időszak is, amikor kevesebb ruhát viseltem életem során, mint ami most rajtam van. Meg tényleg eléggé hosszú a felsője, így ha betoppanna valaki, akkor se lehetne látni, hogy nem viselek alul semmit se. - Legyen a hosszabb verzió, hátha el tudsz már csábítani a szavaiddal is. – pillantottam rá huncutul, miközben neki álltunk reggelizni. Jól éreztem magam mellette és sok ideje nem éreztem már ekkora boldogságot, mint ami a közelében kerített hatalmába. Hiányoztak, nagyon is. - Úgy érzed, hogy kihagytunk valamit. S mit szólnak mások ahhoz, hogy a visszatértem után csakúgy kisajátítasz? – kérdeztem tőle játékosan, majd befejeztem az evést. Könnyedén töröltem meg az ajkaimat, az ujjaimról pedig könnyedén kezdtem el lenyalni a juharfa szirupot, mert imádtam hozzá ezt enni. - Türelem rózsát teremt, vagy talán annál édesebb lesz, ha egyszer csak megkapod, nem? – Mondtam neki mosolyogva, majd a karomat könnyedén fontam köré, miközben a csókot viszonoztam. A tarkóján simítottam végig, a hajába túrtam. – Esetleg ideje lenne Kristinnel is találkozni. Mondtad neki, hogy visszatértem? – kérdeztem meg kíváncsian, majd felpattantam a tányérommal, hogy elmosogassam, mielőtt túlzottan rászárad a szirup. - Akartam már kérdezni korábban is… - kezdtem bele, majd a kérdés második felénél hátra pillantottam rá, ha csak nem tartott vissza attól, hogy a mosogatóhoz szökjek korábban. – tudsz valamit Róla? – s vélhetően nem kellett kimondanom a Teremtőm nevét, mert a pillantásom elárulta azt, hogy kire is gondolhatok. S kicsit idegesen túrtam szőke tincseim közé.
Kezdőlap
//
