Időt kért, megértettem, tudomásul vettem. Az ő helyében biztos engem is érzékenyen érintett volna a téma, ha kiderül, hogy van egy nem is olyan kicsi gyereke, bár ekkora problémát biztos nem csináltam volna belőle, pláne, ha akárcsak nálunk, nála is inkább szerencsés-szerencsétlen véletlen lett volna... De ugyebár nem vagyunk egyformák, szóval kár ezen meditálni. Türelmes vagyok én, ha kell, vártam is egy hónapot - ami tegyük hozzá, nem volt túl nehéz, tekintve, hogy mennyire besűrűsödtek a dolgaim az elmúlt hetekben, de talán most, hogy rendeződni látszik a helyzet több ponton is, ideje visszatérni erre is, hogy kezdjünk valamit a helyzettel. Lesz még ebből valaha valami, mert akkor ideje lenne lenyelni a békát és túllépni a sértett büszkeségen, vagy ha ennyi volt, akkor legalább azt találjuk ki, és ne áltassuk egymást hamis reményekkel. Gondolom, hogy Bria mennyire nem fog repesni az örömtől egy ilyen "ultimátumért", de hát na, már kicsit tele a hócipőm a bizonytalan várakozásokkal. Hogy ne menjek üres kézzel, azért egy üveg Tequilát beszereztem indulás előtt, ha már tudomásom szerint az volt Bria kedvence - indítsunk jó lappal, mert szükség lesz rá - illetve még az egyik kínai éttermet is útba ejtettem, hogy hozzak némi vacsinak valót. Nem volt semmi konkrét választásom, hogy mi legyen, így aztán a pincérre bíztam, lepjenek meg valamivel ami nem macska, vagy valami hasonló.... Eredeti tervként még az is eszembe jutott, hogy majd én főzök neki valamit engesztelésképp, vagy akár közösen is alakíthatunk valamit a konyhában, de tekintve, hogy nagyjából két hete olyan bénán sikerült esnem a jégen, hogy a vállam kiugrott a helyéről, és még legalább egy hétig hordanom kell ezt a nyamvadt merevítőt, kényszermegoldásként maradt ez a verzió... Mást nem, ha már nem kell hordanom, és jól alakul a mai este, bepótoljuk máskor. Mivel az elmúlt egy hónapban egyszer sem sikerült elérnem telefonon, és az e-mailekre, üzenetekre sem reagált - csak onnan tudtam, hogy még él, hogy az anyukája a kollégám volt, illetve hozzám is eljutott legutóbbi kis kirándulásának híre - ezért nem is fáradtam azzal, hogy előre bejelentkezzek hozzá, csak reménykedtem, hogy otthon találom. Igaz, még sohasem jártam nála korábban, de a címet tudtam, legalábbis az egyik korábbi levelezésünkben sikerült rábukkanni, de vésztartaléknak még mindig ott volt az édesanyja, akitől érdeklődhettem volna, hol keressen kicsi szeme fényét. Így esett, hogy egyik nap, miután egész korán végeztem a Carlson Centerben, visszabattyogtam az egyetemre, majd miután még útba ejtettem az éttermet meg egy italboltot, végül az ő lakásánál kötöttem ki, az ajtó előtt toporogva, remélve, hogy szóba áll velem egyáltalán. Mindegy, én türelmes vagyok, mást nem ha nincs reakció, a Hőlátás varázslattal körbe kukkolok, itthon van-e, ha meg igen, én ráérek... Várok én akár reggelig, ha az kell neki, 5 percenként rátenyerelve a csengőre... - Szia! -mosolyodtam el, amennyiben nyílt az ajtó, és elsőre eszembe sem jutott, hogy a legutóbbi találkozásunk óta milyen sok minden is változott a kinézetemen. Rögzített bal kar, rövidebb haj, tisztára, mint valami frontról visszatérő hadirokkant hős katona. - Gondoltam, ha már a hívásaimra nem vagy hajlandó reagálni, akkor meglátogatlak, mert beszélni szeretnék veled. Esetleg bejöhetek? Hoztam vacsorát is, remélem, szereted a kínait. -emeltem fel a szatyrokat, a bele pakolt ételes dobozokkal, amikből halványan kiérződött az étel jellegzetes, fűszeres illata, a Tequilát meg majd akkor szándékozom odaadni neki, ha már odabent leszünk. Valami valamiért, ugyebár.
Az életem, mintha fenekestül felfordult volna az utóbbi hetekben. Mondjuk a gyakornoki lehetőség igazán felvillanyozott, de ugyanakkor most kezdtem el érezni azt is, hogy mekkora felelősség lesz a nyakamban. Hatalmas elvárások a családtól, és végre valódi emberi sorsokat fogok a kezemben tartani. Oké, talán egy enyhe istenkomplexus azért lapult bennem, de hát úgysem fogok igazából még évekig ilyen komoly szituációkba kerülni. Ha tévednék, valószínűleg én lennék a legboldogabb jogászgyakornok az egész városban. Aztán ott volt még a rendőrség legutóbbi tévedése is velem kapcsolatban, amit igazán bizarrnak találtam. Nem is nagyon tudtam hová tenni, hogy miért pont engem vettek elő, már az is megfordult a fejemben, hogy anya akart megleckéztetni, és megkérte néhány rendőr ismerősét, hogy vicceljenek meg engem. Nem volt vicces, és ha ott nagy is volt a szám, utólag azért jobban is belegondoltam, hogy éles helyzetben ez mennyire veszélyes és felelőtlen lett volna. Olyasmi, amit én sohasem tennék alapesetben. Még akkor sem, ha teljesen begőzöltem attól, hogy a nekem tetsző srácnak gyereke van. Basszus, hát ő maga is egy nagy gyereknek tűnt csupán, nem többnek. Szóval, mondjuk úgy, hogy rám járt a rúd, és valahogy nem kedveltem az ilyen időszakokat, hiába voltak mindenki életében hasonlóak. Többek között ez volt az oka annak, hogy ma is itthon kívántam tölteni az estét. Távol mindenféle esetleges veszélytől, noha ez roppant távol áll az én örökmozgó természetemtől. Inkább bevackolódtam a kanapé egyik sarkába, és a kedvenc sorozatomat, a Jóbarátokat bambultam, bár feltett szándékom volt a Szívek szállodájával folytatni, mert az is nagy favorit ám! Igazi csajos program, csak éppen csajtársaság nélkül. Igazán semmi baj nincs ezzel, Morzsi és én remekül tudunk együtt nevetni, és néha kellenek a magányosan eltöltött esték is. Általában úgyis mindig van körülöttem minimum egy Sullivan lány, ha nem kettő, vagy nagyival együtt már három. Az ám az igazi muri! A csengő hangja hallatán én összerezzentem, a mellettem pihenő kutya pedig megfeszülve figyelt a bejárati ajtó irányába. Fogalmam sem volt róla, hogy ki a fene lehet az ilyenkor, különösen azért nem, mert nem vártam senkit. Aztán naivan az jutott eszembe, hogy lehet anya elugrott meglátogatni, mert már pár órával ezelőtt is aggodalmát fejezte ki a telefonban, amikor beszéltünk egy jó húsz percet. Nem tetszett neki, hogy még a Carrie’s-be sem vagyok hajlandó bemenni ma, pedig ott minden körülmények között szívesen tettem tiszteletemet, már amióta megvan. Mondjuk úgy, hogy kicsit sajátomnak is éreztem. Ám az ajtót kitárva egyáltalán nem azzal találtam szemben magamat, akire számítottam. Se égővörös tincsek, se vidáman szikrázó szempár, vagy legalábbis nem az, amit most látni szerettem volna. A mosoly legalább stimmelt, de az sem rúzzsal mázolt ajkakon futott végig. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, és még csak pár másodperccel később esett le, hogy egyáltalán nem vendégfogadáshoz vagyok öltözve. Különösen nem olyan vendégére, aki történetesen tetszik, és az ember lánya ilyenkor igyekszik a lehető legjobb formáját hozni, legalább az első együttlétig. - Szia! – nyögtem ki végül, még mindig hatalmas, hitetlenkedő szemeket meresztve. – Te meg… hogy kerültél ide? – azt már meg sem kérdeztem, hogy honnan tudta a címemet, mert valószínűleg én voltam olyan ostoba, hogy megadtam. Egyszer. Régen. Valamikor. – És arra nem gondoltál, hogy ez valószínűleg nem véletlen?! – kezdtem egyből támadásba, mert egyáltalán nem tetszett, hogy sarokba szorítva éreztem magam, ráadásul a saját otthonomban. Miféle számon kérés ez?! – Szeretem… - még mindig nehezen hittem el, hogy tényleg itt áll előttem az, akit az elmúlt egy hónapban olyan gondosan elkerültem. – Ha azt mondom, hogy nem, feltehetőleg valahogy akkor is eléred, hogy bejöhess, úgyhogy… - végül nemtörődöm mozdulattal megvontam a vállaimat, és kicsit elálltam az útjából, hogy be tudjon sétálni. – De előre szólok, hogyha felbosszantasz, akkor a kutyám meg fogja kóstolni a formás hátsódat! – közöltem nemes egyszerűséggel, dacosan szegve fel a fejemet, mint valami elcseszett királynő. Arról már ne is beszéljünk, hogy Morzsi micsoda áruló bestia, ugyanis amint megérezte, hogy róla van szó, farok csóválva rontott rá az érkezőre, és lelkesen szimatolni is kezdte a kaját rejtő szatyrot.
Lehet, hogy csak magam alatt vágtam a fát vele, de valahogy képtelen voltam letörölni a képemről a mosolyt, pláne, ahogy megláttam Bria reakcióját. - Erre sétáltam. -válaszoltam diplomatikusan a kérdésére, mert most őszintén, erre mit lehet mondani? Amúgy meg tényleg gyalog jöttem, így fél karral inkább nem kockáztatok a motorral, mielőtt még valami nagyobb baj lenne belőle. - Ennyire naiv én sem vagyok szóval jah, sejtettem. -feleltem amolyan ma-született-bárány ártatlanságú tekintettel, igaz, azt már nem mertem hangosan kimondani, hisz jó eséllyel csak olaj lett volna a tűzre, hogy pont azért... Mert meguntam a várakozást, meg hogy semmi előrelépés nincs ezen a fronton. Kicsit pörgetek az eseményeken, úgy döntöttem. - Nagyszerű, akkor hála az égnek, nagyon nem nyúltam mellé. Igaz, hogy pontosan miket rejtenek a dobozok, még számomra is rejtélyek, de gondoltam, legalább ennyi meglepetés legyen nekem is az estében. -lelkesültem fel, mondjuk bízok a pincér ajánlatában, pláne úgy, hogy egész nívós étteremről van szó, legalábbis a véleményezések alapján szinte csak dicsérik. - Köszönöm! -surrantam végül be mellette, azt meg inkább nem kötöttem az orrára, hogy ha közölte volna, hogy nem... hát, akkor vagy hazamegyek, bár arra kisebb esélyt láttam, vagy nekiálltunk volna itt a küszöbön csevegni, amíg nem tisztázzuk, amiért jöttem, és mást nem hazafelé beugrottam volna Beth-hez a kínaival. ¬- Ugyan már, eszem ágában sincs... Amúgy is, látom, micsoda egy fenevad. Morzsi, ugye? -kérdeztem vissza a neve kapcsán biztos, ami biztos, majd ahogy közelebb osont a bestia, a szatyrot felraktam a komód tetejére - mentsük a menthetőt, legközelebb ne felejtsek el majd neki is hozni valami kutyakekszet... már ha lesz legközelebb - hogy aztán lehajoljak, illően üdvözölni Morzsi kutyát is, némi fültő-vakarászással és hátsimogatással, mielőtt újra a gazdájának szentelném a figyelmem. Aztán már bújok is ki a cipőmből meg a dzsekiből, hogy a kaját magamhoz ragadva várjam, hogy Bria beljebb navigáljon, mert attól, hogy beinvitált, még nem akarok olyan pofátlan lenni, hogy csak úgy végigrongyolok a lakáson... Ha megindul valamerre, akkor azonban fogom a kínait és követem is, vagy ha úgy adódik, odaadom neki, had pakolja le a konyhában, étkezőben... Bár részemről hozzá is láthatunk. - Igazán szép lakásod van. -jegyzem meg aztán, ha sikerül bentebb jutnunk az előszobától, részben, mert tényleg így gondolom, részben meg az időhúzás végett, hisz tudom, hogy azért jöttem ide, hogy tisztázzunk ezt-azt, de mégis kicsit követelőzőnek tartanám kapásból ezzel indítani a társalgást. - Elég régóta nem beszéltünk annak ellenére, hogy előtte egész gyakran... Hogy teltek a napjaid mostanság? -érdeklődök kíváncsian. Valóban érdekelt, pláne, hogy én is egész nyüzsgő hónapot tudok magam mögött, meg őt ismerve, ő sem épp az az otthon ülős típus...
- Hát hogyne! Én meg most jöttem le a falvédőről… - nem szerettem, ha hülyének néztek, így szerintem abszolút érthető, hogy morcosan dünnyögtem az orrom alatt. Sőt, talán még azt is el lehetett volna nekem nézni, ha becsapom az ajtót nemes egyszerűséggel az orra előtt. Nem lett volna ugyan túl udvarias lépés, de megérdemelné, amiért hívatlanul állított be az otthonomba, ahol egyébként még soha életében nem járt. A történtek után pedig még az is megfordult valami csoda folytán a fejemben, hogy nem is fog. Tudom én, hogy kicsit nagyobb ügyet csináltam ebből a gyerek-dologból, mint kellett volna, de túl sok minden történt mostanában, és a tűréshatárom kicsit szűkebb lett. Pedig alapvetően én annyira jó kedélyű vagyok, mint senki más a környezetemben. Bár erre igazán most sem volt panasz. Egyébként jól érezte, tényleg csak rosszabb lett volna, ha kimondja, amit gondol. Így sem voltam túlzottan elragadtatva a felbukkanásának tényétől, noha igazából jó volt őt látni. Bármennyire nehéz is ezt beismernem még magamnak is, egy kicsit hiányzott már, pedig alig találkoztunk a bő másfél év alatt, amióta kapcsolatban vagyunk egymással. A beszélgetéseink azonban a magányos estéken nagyon felvidítóak tudtak lenni, és ugye az elmúlt hetekben ez kimaradt, holott most már bármikor találkozhattunk volna, mert a véletlen úgy hozta, hogy egy városba kerültünk. Egyáltalán nem találtam ezt gyanúsnak, sokkal inkább valami felsőbb hatalom közbenjárásának azért, hogy mi ketten megpróbálhassuk együtt. Nem csak neten, hanem igazából is. Mostanában azonban határozottan kezdett az az érzésem lenni, hogy minden összeesküdött ellenünk, és végre figyelnem kéne már az intő jelekre. Kár, hogy ennél jóval makacsabb nőszemély vagyok. - Elég érdekes ember vagy te, Jackson Carter! – állapítottam meg, mert sikerült meglepnie ezzel az aprósággal. Nem gondoltam volna róla, hogy ilyen spontán is tud lenni, már ha annak vesszük az ilyesmit. Bár mit csodálkozom rajta? Hiszen hiába ismerjük egymást régóta, ugyanakkor mégsem tudunk olyan sokat a másikról. Azokat nem, amit csak közelebbi kapcsolatban lehet kideríteni. – Képes vagy beállítani úgy a vacsorával, hogy rábíztad valami pincérre a választást? – megráztam a fejemet, mert az efféle furcsaságok éppen tőlem teltek ki, hiába nem szokásom ilyesmit csinálni mégsem. A kaja az szent! - Tényleg az! – bizonygattam komolyan, ám a kutyát úgy látszik, hogy jobban érdekelte a vacsora ígérete, minthogy velem legyen partner. – Áruló! – összeszűkült szemekkel néztem az állatra, rábökve vádlón a mutatóujjammal. Szerencsétlen nem tudhatta, hogy éppen most kellene vérmes fenevadnak álcáznia magát, úgyhogy végül megenyhültem, és miután magam előtt összefontam a két karomat, gyanakvóan figyeltem az otthonomat megszálló férfit. – Persze! Érezd csak otthon magad! – intettem a kezemmel türelmetlen mozdulattal, aztán felmarkoltam a kínait rejtő szatyrot, és megindultam a konyha irányába. Nem fáradtam azzal, hogy felszólítsam a követésemre, mert vagy jön utánam, vagy azt csinál, amit csak akar. - Köszönöm! A nagyszüleimtől kaptam – árultam el, bár a részletekbe nem mentem bele, miszerint együtt újítottuk fel, mert olcsón jutottak hozzá és nagyon lerobbant állapotban volt. A huszonegyedik születésnapomra volt ajándék, de lassan haladtunk, nem kapkodtuk el, így csupán nemrég költöztem át anyától, és a legtöbb időt még így is inkább ott töltöttem, mint egyedül itt. – Nos, miért jöttél ide, Jackson? – kérdeztem, mintegy mellékesen, miközben a konyhapultra szépen sorban kipakoltam az ételes dobozkákat. – Valóban, de bizonyára emlékszel arra az apróságra, amikor kiderült, hogy van egy iskoláskorú gyereked, akiről eddig nem beszéltél nekem, pedig ahogy szépen rámutattál, elég gyakran telefonáltunk egymással! – nem bírtam ki, hogy ne dörgöljem már megint az orra alá, de bizony isten, amúgy próbáltam megbarátkozni a gondolattal az elmúlt hetekben. - Úgy rémlik, hogy kértem egy kis időt, és azt mondtam, hogy majd kereslek – emlékeztettem a történtekre, bár úgy sejtettem, hogy az eltelt idő ellenére az ő fejéből sem ment ki ez az apróság. Nem tagadom, azért nagyon imponált az igyekezete, hogy folyton hívott és most még beállítani is képes volt, de na! Nem vettem olyan jó néven. – Mi történt a karoddal? – böktem a rögzített végtag felé, miközben tányérokat vettem elő, meg evőeszközöket. Villákat is, és evőpálcikát is, mert nem tudtam, melyiket kedveli jobban.
- Inkább legyek érdekes, mint unalmas, nem? -vontam vállat, inkább bóknak vettem a szavait, mintsem sértésnek, szóval nem is akadtam fenn rajta különösebben. - Naná. Annyira nem vagyok jártas a kínai kajákban, néhány fogás kivételével a neveik se mondanak túl sokat, és ki ismerhetné jobban az étterem választékát, mint az egyik helyi pincér? Szóval én bízom a választásában, és ha minden igaz, kaptunk szerencse sütit is mellé. -jegyeztem meg egy kiskölyök lelkesedésével, mert az ilyesfajta meglepetéseket mindig is szerettem. Morzsi árulását pedig nem bírtam megállni, hogy ne mosolyogjam meg, pláne, hogy Bria reakciója meg olyan aranyosan megmosolyogtató volt mellé. Igaz, felnevetni azért nem volt bátorságom, mielőtt még félreértené, és csak sértődés lenne belőle. Az érezd otthon magad úgy éreztem, inkább csak muszájból mondja, mintsem komolyan gondolná, így eszem ágában sem volt elkószálni a házában, csak követtem, amerre ő is tartott, egészen addig, amíg a konyhában nem kötöttünk ki. Ott aztán csak az ajtófélfának dőlve figyeltem, hogy mit tüsténkedik a tányérokkal meg evőeszközökkel, és bár szívesen segítettem volna, ismeretlen terep lévén azt hiszem, túl nagy hasznomat nemigen vehettem volna. - Hiányzott a hangod. -mosolyodtam el újfent a kérdésére, és való igaz, hisz már egy hónapja nem tudtam elérni, még csak telefonon se, annak ellenére, hogy korábban hány estét végigcsevegtünk. Igaz, nem ez volt az egyetlen ok... - Igen, emlékszem. Részben ezért is vagyok itt. -bólintottam végül, aztán ha már ennyire belekérdezett a közepébe, akkor eszem ágában sem volt tovább terelni, én is hasonlóan konkrétra vettem a formát. - Nekem is rémlik. Nem tudom, hogy vagy vele, de az én értelmezésemben az egy hónapnyi időszak bőven eleget tesz az "egy kis idő" kifejezésnek. Sőt... -szerintem kifejezetten türelmes voltam, bár sanszos, hogy ő másképp vélekedik a dolgokról, az eddigi reakciói alapján - Remélem, azért azt sem felejtetted el, hogy amikor kiderült, hogy van egy lányom, és meg is osztottam veled, akkor azt is elmeséltem, hogy nekem is újdonság ez az egész. Nem azért nem mondtam előbb, mert titkolni akartam, vagy jobb színben feltüntetni magam, hanem egyszerűen azért, mert fogalmam sem volt róla, hogy egyáltalán létezik... -emlékeztettem az utolsó, egy hónappal ezelőtti beszélgetésünkre. - Mondanám, hogy ha tudtam volna, hogy ennyire érzékenyen érint a téma, akkor inkább nem is mondom, de azt meg nem éreztem volna tisztességesnek, ha ilyen jelentős dolgot titkolok el belőle. Mert gondolom, ha hónapokkal később bukott volna ki, véletlenségből, akkor még nehezebben viselted volna... Vagy tévedek? Te mit tettél volna a helyemben? -kérdezek vissza, mert az egy dolog, hogy nekem ez volt a logikus megoldás, de hát a nők ugyebár más logika alapján működnek. Ki tudja, de ha van bármi ötlete, véleménye, én nyitott vagyok rá, mert úgy tűnik, amíg ezt nem sikerül tisztáznunk, addig csak egy helyben toporgunk a kapcsolatunkat tekintve. - Úgy érzem, egy hónap kellően hosszú idő ahhoz, hogy az ember átgondolja a helyzetet, vagy döntésre jusson, de mivel semmi életjelet nem kaptam tőled, úgy gondoltam, felkereslek amiatt, hogy végül mire jutottál? Van értelme tovább várnom rád? Vagy, ha képtelen vagy túltenni magad azon, hogy van egy lányom egy tíz évvel ezelőtt lezárt kapcsolatból, akkor inkább felejtsük el az egészet? Mert azt nem érezném fairnek, ha hónapok múltán közölnéd, hogy inkább maradjunk csak barátok. -húztam el a szám. Lehet, hogy számára kényelmesebb megoldás lett volna, de őszintén? Ez az egy hónapnyi bizonytalanság is kellően idegőrlő volt, és nem akartam, hogy akármelyikünk is tovább kínlódjon miatta. Ha már úgy sem működhet, neki is könnyebb lenne, még ha sajnálnám is a dolgot, hisz valóban kedveltem. - Ami pedig a karomat illeti... Edzés közben rosszul estem és kifordult a helyéről. De a doki szerint egész szépen gyógyul, egy hét múlva már lehet, hogy le is veszik. -reagáltam a kérdésére, mielőtt röpke kis hallgatásba merültem volna. - Szóval, hogy látod, Bria? Látsz rá bármi esélyt is, hogy túllépjünk ezen az "akadályon", vagy ennyi volt? - bár lehet, hogy maga a kérdés talán túl tolakodónak hatott, de a hangom még sem utalt semmi féle támadó szándékról. Csupán belefáradtam abba, hogy napról napra bizonytalanságban éljek, vagy olyasmire várjak, amire felesleges.
Sejthettem volna, hogy kapásból képes lesz reagálni arra, amit mondtam. Erre már valahogy a telefonbeszélgetések során is rájöttem, bár annyira nem viseltem jól, ha ilyen téren valaki pont olyan volt, mint én, és mindenre volt kész válasza. Nekem talán a hivatásomból fakad, szerintem nem is vesznek fel olyat a jogi egyetemre, aki nem kiemelkedően tehetséges ezen a téren. Végül inkább nem is válaszoltam, csak összeszűkült szemekkel néztem a férfit, próbálva kitalálni, hogy most hogyan tovább. Nem feltétlenül szántam egyébként bóknak, de szerintem ezt mind a ketten nagyon jól tudtuk. - Nagyszerű! – nem mondanám, hogy őszinte volt az örömöm a szerencse süti ígéretének hallatán. – A tiédben biztos az lesz, hogy „Türelem rózsát terem” – vélekedtem csipkelődve, amíg ő a kutyámmal ismerkedett szépen finoman. Isteni szerencséje szerintem, hogy nem nevette el magát, mert akkor valószínűleg én magam haraptam volna meg, nem pedig Morzsit uszítom rá. Láthatóan őt már úgyis megnyerte magának, bár szerintem egyedül a kaja volt az oka, nem több. Arra számított, hogy a kedvességért cserébe majd kap pár finom falatot, de ha rajtam múlik, ez bizony nem fog megtörténni. Annak hallatán, hogy hiányzott a hangom, néhány pillanat erejéig azért megtorpantam a nagy pakolászásban. Kinek ne esne jól, ha ilyet hall egy helyes férfitől, akivel ráadásul még szimpatizál is? Nyilván a körülmények ellenére sem változott ez meg bennem, csak most kicsit duzzogtam miatta. - Igen, bármilyen hihetetlen is, kitaláltam, hogy nem csak véletlenül sétáltál erre… - tértem vissza a piszkálódáshoz inkább, mielőtt még itt jobban ellágyulnék annál, mint amit szeretnék. – Szerintem meg relatív, hogy kinek mennyit jelent a kis – olyan laza mozdulattal vontam meg a vállaimat, mint akit egyáltalán nem érdekel a dolog. – Az, hogy nekem mennyi időre van szükségem, csakis tőlem függ, én érzem, hogy mennyi elég, nem pedig attól függ, hogy neked mikor fogy el a türelmed, vagy éppen gondolod azt, hogy már letelt. Nekem kell éreznem, nem neked! – oktattam ki, dühömben csípőre vágott kézzel, mint valami szigorú tanár néni. - Ez csak részletkérdés, Jackson! – ingattam a fejemet tagadóan. – A tények attól még nem változtak. Egy percig sem kételkedtem a szavadban, nem is feltételeztem, hogy eltitkolnád szándékosan előlem. Ettől függetlenül azonban még annak a ténye nem változik, hogy van egy lányod, és nekem ezt valahogy el kell fogadnom, bármilyen hihetetlen is számodra. Nem olyan egyszerű ezekkel a dolgokkal szembenézni. Másnak lehet könnyebb, de én nem vagyok más! – ahogy magyaráztam, úgy lovaltam bele magam egyre inkább, a hangom pedig akaratlanul is felerősödött. - Nem, nem tévedsz! – hagytam rá, mert erre tényleg nem lehetett mást mondani. Dacból is kár lett volna tagadni, hogy az még rosszabbul érintett volna, ha csak később derül ki. Nem volt nekem bajom a gyerekekkel, csak ez most szokatlan helyzet volt számomra. Biztosan neki is, de az jelenleg nem az én problémám volt, hanem az övé. – Fogalmam sincs, hogy mit tettem volna, és nem is szívesen gondolok bele, mivel esetemben nem áll fent ennek a veszélye! – nem fair ilyet kérdezni tőlem, legalábbis nagyon úgy éreztem, hogy nem az. – Szóval vársz rám… - ismételtem meg a szavait, leplezetlen meglepettséggel. Azért ezt ilyen formában nem gondoltam volna, bár így is lehet, hogy csak félreértettem, mert félre akartam érteni. De hát akkor miért mondta volna azt, hogy rosszul érintené, ha csak barátok maradnánk? Nem, akkor biztos, hogy ő is potenciális partnernek tekint egy kapcsolathoz, akárcsak én őt. Ez azért jó hír, nem? Csak ne lett volna olyan nehéz leküzdeni magamban ezt az egész káoszt. - Ó, értem… - biccentettem szórakozottan, ugyanis még mindig a korábbi szavain törtem a fejemet. Azonban úgy látszik, hogy neki valahogy nem megy ez a türelmesen várunk dolog, mert épphogy átgondoltam volna, már újra bele is szólt. – Várjál már legalább egy percet! Nem hiszem el, hogy nem vagy képes időt adni az embernek! – csattantam fel egyből, mert ugyebár a legjobb védekezés a támadás. Fordított esetben valószínűleg én is pont így viselkedtem volna vele. – Át sem tudom gondolni, mert egyszerűen folyton csak sürgetsz. Így nem lehet komoly, megfontolt döntést hozni! – természetesen nem erről volt szó. Inkább csak egy kicsit megijesztett már eleve az is, hogy mi lehet ebből, és ha lesz, akkor abba miként fér bele egy gyerek. Néhány perc után, ha addig valami csoda folytán nem szólt bele, végül elnyíltak ajkaim: - Jól van, talán van rá esély! – hagytam végül annyiban, mindenféle bővebb magyarázat nélkül. – Inkább menjünk be, és együnk, mielőtt kihűl! – sóhajtottam végül, majd felnyaláboltam a szatyrot, a tányérokat, és megindultam a nappaliba, hogy aztán ott a kis asztalra pakoljak le mindent.
- Rózsát? Hát, ha ennyi idő alatt sem termett...... Akkor már inkább "Kockázat nélkül nincs győzelem", vagy valami hasonló legyen benne. -jegyeztem meg töprengve miközben a kutyával haverkodtam nagyban, de tekintve, hogy egyik sem kínai bölcsesség, gondolom, úgy se fog egyikünk sem nyerni. A kötekedésére csak próbálom visszanyelni az epésebb megjegyzéseimet, úgy is ügyvéd, vagy valami olyasmi, szóval így is, úgy is bele tudna kötni. Inkább csak vettem pár mély lélegzetet, és a lehető legnagyobb türelemmel kérdeztem vissza. - Rendben. Ez esetben, azt elárulod, hogy nálad milyen időintervallumot fed le a "kis idő"? Hogy érzed, mennyire van szükséged? Csak úgy nagyjából, hogy képben legyek vele. -érdeklődtem. Amúgy vicces, hogy én vagyok az őrző, én vagyok az, aki számára más ütemben peregnek a szemek az élet nagy homokóráján, aztán ő az, akire ennyire húzni-halasztani próbál mindent. - Amúgy... mondták már, hogy jól áll, ha dühös vagy? -kérdeztem vissza mosolyogva, ahogy levágta nekem ezt a csípőre tett kézzel kioktatós figurát, mert hát na... Ennyire azért nem vészes a helyzet, szerintem. - Nekem mondod? Néha még most is alig akarom elhinni, hogy igaz... -sóhajtok a szavaira, szóval azt maximális mértékben megértem, hogy őt is váratlanul érte a hír, ahogy pedig akarva, vagy akaratlanul de fel is nyomta a hangerejét, csak egy óvatos kézmozdulattal jeleztem neki, hogy "nyugi", erre aztán semmi szükség. Értelmes felnőttek vagyunk, normális hangerőn is kommunikálhatunk, azt is megérti a másik. - Igaz. Bocsánat, hogy egyáltalán említettem... -sóhajtottam fáradtan, hisz egyáltalán nem feltételeztem semmi olyat, hogy vele megtörtént ilyesmi, egyszerűen csak kíváncsi voltam, ha annyira nagyon rá van pörögve a témára, hátha akad valami jó tanácsa számomra. Vagy hogy egyáltalán mit vár tőlem, de ezek szerint úgy tűnik, még ő sem tudja igazán. Így az élmény megfelelni valaki elvárásainak. - Az ég szerelmére, ennyire azért nem tragikus a helyzet. Nem pótmamát keresek a lányomnak, van neki anyja is, aki oda meg vissza van érte, és szerintem nem is hagyná, hogy más anyáskodjon felette. -magyaráztam tovább, mert már tényleg nem értem, miért feszélyezi ennyire a téma. Aztán elismétli a szavaim, én csak megerősítően bólintok, hogy utána meg már kapjam is a fejmosást, hogy miért nem bírok csendben maradni. Hát jó... Amíg nem kapok "engedélyt a megszólalásra", addig csak kelletlenül hallgatok és szép türelmesen várok az ajtófélfának dőlve, figyelve, hogy Bria mit alakít-pakolászik a konyhában. - Csak talán? -kérdezek vissza, mert ez aztán nem túl biztató... Vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy valami konkrétabbat vártam volna, ha már egy hónapja volt gondolkozni ezen az egészen, de igaz, még mindig jobb, mint ha közölte volna, hogy szia, ennyi volt. - Rendben, menjünk... -löktem el magam az ajtófélfától, hogy aztán kövessem a nappaliba, vagy ha úgy adódik, segítsek, ha van rá igény. Ha nincs, akkor csak lehuppanok az egyik székre és várok. - Hogy legyen? Így látatlanba szeretnél választani, vagy nézzük meg, mit rejt, aztán utána döntesz, hogy melyik a szimpatikusabb? -ajánlom fel neki a választás lehetőségét, melyikhez van inkább kedve. Nekem úgy is mindegy, nem vagyok különösebben válogatós.
- Mindent a saját magad javára tudsz fordítani. Mondták már, hogy neked is ügyvédnek kellett volna menned? - kérdeztem teljesen komolyan. Az oké, hogy saját magamban ezt a tulajdonságot roppant módon szerettem, ám más esetében, ha valaki rajtam gyakorolta ezt, már egyáltalán nem voltam odáig érte. Sőt, azt is ki merném jelenteni, hogy nagyon is idegesített az ilyesmi. Attól még, hogy én ilyen vagyok, velem senki ne bánjon bosszantóan. Nem szeretek kijönni a sodromból, de úgy látszik, hogy Jaxnek nagyon jól ment a dolog, talán még különleges érzéke is volt ehhez. - Hogy lehet ilyet kérdezni?! - fújtam ki indulatosan a levegőt, afféle fojtott kiáltással megspékelve. - A kis idő relatív, szituációtól függ. Nyilván a jelenlegiben az egy hónap még nem volt elég idő, de úgy látom te erre fittyet hánytál már így is, úgyhogy fogalmam sincs, hogy most miért kérdezed meg mégis, hogy mennyire lenne szükségem. Nem mindegy már? Úgysem bírnád kivárni azt sem... - erre szinte a fejemet mertem volna tenni, legalábbis, ha kicsit is hasonlítunk egymásra. Márpedig nagyon az jött le, hogy vannak azonos vonásaink. EZ nem feltétlenül jó, bár az okosok azt szokták mondani, hogy a hasonló személyiségek vonzzák csak egymást igazán. - Nem mondták... - ráztam meg a fejemet, néhány pillanatra teljesen kizökkentett, valószínűleg pontosan ez volt a szándéka vele. - De... azt hiszem, hogy köszönöm! - hangom még mindig kissé bizonytalanul csengett, de azért igyekeztem visszanyerni az önuralmamat, még ha jelenleg lehetetlennek is bizonyult. Egyszerre akartam jól megpofozni, és megölelni őt. Látott már valaki ilyet? Még a saját érzéseimmel sem tudok tisztába kerülni, nemhogy az ő problémáival! - Jó, elhiszem, csak... - nem tudtam, hogyan fejezhetném be, így kínomban a hajamba túrtam, hogy elrejtsem a kezem remegését. - Nem így terveztem ezt, azt hiszem - vallottam be végül, elhalkuló hangon. Oké, nyilván ő sem így képzelte a kapcsolatunk kezdetét, meg úgy az életét, de ez ellen már nem tudtunk mit tenni. Úgy tűnt, hogy ő azért lassan feldolgozza, pedig neki lett gyereke, és nem nekem. Akkor én miért vagyok ilyen keményfejű? Valószínűleg a génjeimben lehet ez az ostobaság. - Rendben! - bólintottam határozottan. - Bár a félreértések elkerülése végett, én szeretem a gyerekeket! - kötöttem ki gyorsan, Jackson felé bökve a mutatóujjammal. Még a végén azt fogja hinni, hogy nem így van, a kislányhoz való hozzáállásom miatt én is pontosan ugyanezt a következtetést vonnám le, ezért is éreztem úgy, hogy szóvá kell tennem. Pedig nem is szorultam rá, hogy bárkinek is magyarázkodjak, sőt, senkit nem is érdekelt a dolog. - Egyelőre csak talán. Adjunk egy esélyt ennek az egésznek, és meglátjuk, hogy mi lesz a vége. Áll az alku? - nem nyújtottam felé a kezemet, hogy szentesíthessük a megállapodásunkat, mivel tele volt jelenleg a kínai kajás dobozokkal. - Szerintem én beleszagolnék párba... vagy te inkább játszani akarsz vele egy kis itt a "piros, hol a piros"-t? De ha akarod, bele is nézhetsz, aztán majd tudod ajánlani, hogy melyiket kéne megkóstolnom - merengtem elgondolkozva. - És hogy mennek az edzések? - próbáltam semlegesebb témát találni, mert akkor legalább még biztonságban éreztem magam.
- Úgy rémlik, hogy már mondták párszor... -vakargattam meg töprengve a tarkómat, gondolom, ezt is költői kérdésnek szánta, de annyi baj legyen, ha minden ilyen mondatát elereszteném a fülem mellett, állhatnék itt némán mellette - De úgy se lett volna türelmem annyi jogszabályt meg rendeletet bemagolni, szóval hamar elvetettem ezt az ötletet. -vallottam be, mert bár mindig is a jégkorongozás volt a legesélyesebb a "mivel fogok foglalkozni ha nagy leszek" témakörben, de azért egyéb ötletek is voltak bőven. Csak nem voltak elég életképesek, vagy túl lelkesen beszéltek le róla... A kifakadására azonban már inkább nem merek visszaszólni, csak szótlanul tűröm, hogy hadd mondja a magáét... Tudom, hogy nem kéne, de mire észbe kapok, már megy a szemforgatás is arra, hogy milyen kukacoskodó is tud lenni itt a "kis idő" relativitásával kapcsolatban. De legalább a számon lakat, hiába lenne talonban erre is egy-két jó visszavágásom. Az ellenben némi sikerélménnyel töltött el, ahogy a kis kizökkentésemre reagált. - Semmi baj. -legyintettem a kis vallomására, de aztán én sem rejtettem különösebben véka alá, hogy hogyan vélekedek erről az egészről - Elhiheted, hogy én sem... Nem számítottam rá, hogy ez a kis város így fel fogja forgatni az életem. -vallottam be. Igaz, Bria egyelőre csak Mayáról tudott, hisz az elmúlt egy hónapban nemigen beszéltünk, és előtte is jóval kevesebbet, mint amíg New Yorkban éltem, hisz elég sok időt vett el, hogy belerázódjak a munkába, de ettől függetlenül még ott volt Naomi felbukkanása, a szüleim titkolózása, a költözés, a kisebb sérüléseim, baleseteim és még egy rakás ismerős felbukkanása és eltűnése is. - Az tök jó... -böktem ki gyorsanl némileg elkerekedett tekintettel, amikor Bria felém bökött az ujjával, de aztán vigyorogva folytattam - ...csak mert amikor én annyi idős voltam, mint most te, inkább kerültem őket nagy ívben. -árultam el egy újabb apró titkot. Annyira sosem ugráltam értük, bár tény, mióta rábeszéltek arra a tanári állásra, beláttam, hogy egész jól el lehet velük ütni az időt, meg annyira még sem "félelmetesek", mint azt elsőre hittem... - Áll az alku... -bólintottam rá én is, ha már egyelőre ez a legtöbb, amit a helyzetből ki lehet hozni. A semmihez képest azért ez is előrelépés. De azért már fűztem is hozzá a kis megjegyzésemet szemtelen vigyorral a képemen - ...bírónő. Ugye tudod, hogy ez most tisztára olyan volt, mint valami peren kívüli megegyezés? -cukkoltam kicsit, biztos hiányolta ő is, mert a telefonbeszélgetéseink alatt bőven volt része belőle. Kár, hogy volt ez az egy hónapos szünet, ugyebár... - Az itt a piros, hol a piros akkor lenne jó, ha több dobozzal lenne. Ez így inkább orosz rulettes, de akkor legyen így, meglesem őket, aztán utána ajánlok. -döntöttem végül, ha már ennyi lehetőséget felajánlott, majd fel is sorakoztattam magam előtt a dobozokat, belelesve mindegyikbe, hogy mit rejtenek. - Azok jól... Bár most kicsit át kellett szervezni őket, mert szeptember elején megkezdődött a szezon, és mindent a meccsekhez kell igazítani. Arról nem is beszélve, hogy hol mi utazunk, hol a Carlson Centerben vannak vendégmérkőzések, és ha minden jól megy, akkor márciusig ez a felállás lesz érvényben. -tudnék még órákig regélni, de gondolom, inkább csak udvariasságból kérdezett rá, szóval eszem ágában sincs halálra untatni. - És neked hogy telik a gyakorlatod? Sikerült jó ügyvédet kapnod? -kérdeztem vissza, hogy ne csak én áradozzak itt a jégkorongozás szépségeiről. Miközben hallgattam, addig pedig megnéztem a maradék kajás dobozokat is, hogy ha ismét szóhoz jutok, ajánlhassak is. - Nos... van egyszer csípős-fűszeres, és egy ropogós, amihez szószt is adtak. Hmm... nem tudom, hogy a csípős ételeket mennyire szereted, mert ez is igazán jól néz ki, de ha nincs bajod a kacsával, akkor azt bátran ajánlom. Korábban már volt alkalmam kipróbálni ezt a fogást, és nekem nagyon bejött. Melyiket szeretnéd? -fordítottam ismét felé a tekintetem, azzal ha választott, akkor azzal meg is fordítottam a dobozokat, ő is láthassa, mit választott. Vagy épp mit bukott el, bár ha a másikba is szeretne belekóstolni, egye fene, most meggyőzhető vagyok.
Legszívesebben lecsaptam volna, amiért állandóan mindenre válaszolt. Eddig még nem találkoztam senkivel, aki ilyen téren hasonlított volna rám, így aztán azt sem tudtam, hogy én milyen bosszantó tudok lenni mások szemében. Most azonban volt alkalmam megtapasztalni, és teljesen ki is akasztott. Ennek ellenére a végén már nem mondtam inkább semmit, csak bosszúsan horkantottam egyet, ezzel adva hangot a nemtetszésemnek. Szerintem ez is tökéletesen kifejezte a gondolataimat, bizonyára amúgy is sejtette, hogy nem nyeri majd el a tetszésemet vele, a korábbi reakcióim alapján. - Nem tanultad még meg a remek amerikai filmekből, hogy a kisvárosok mindig egy csomó titkot rejtenek, és itt a legizgalmasabb az élet? – kérdeztem tőle halálosan komolyan, meglepettséget színlelve. Olyan jól sikerült, hogy még a homlokomon is megjelent néhány ránc, ahogy felvontam a szemöldököm. Azért egy kicsit mégiscsak megenyhültem, mert ha tovább láttam a saját sértettségemen, akkor el kellett ismernem, hogy neki sem lehetett könnyű azzal szembesülni, hogy már közel egy évtizede szülő. Te jó ég, akkor én még nagyon fiatalka voltam, épphogy elkezdtem koptatni a gimi padjait, ő meg már apuka volt! Ezt a gondolatot villámgyorsan el is hessegettem magamtól, mert úgyis csak rosszat szülne, amire egyáltalán nem volt mos szükségem. Nekem csak az kellett volna, hogy egy pillanatra minden normális legyen, még akkor is, ha általában nem rajongok azért, ha valami hétköznapi. Hát, ebben a helyzetben teljesen sikerült átértékelnem ezt a hozzáállásomat az élethez. Néha pont az a legjobb, ha nincs semmi izgalmas, csak nyugalom. - Azért nem volt az annyira régen! – vágtam vissza egyből. Nem lehetett azzal vádolni, hogy buknék az idősebb pasikra, bár tény, hogy Mr. Wilburn azért nem egy rossz parti. Ettől függetlenül még Jackson volt az, aki most érdekelt engem, az elmúlt másfél és során legalábbis. Ő korban is hozzám illő volt, szerintem a négy év teljesen optimális korkülönbség. – Ha jobban belegondolsz, akkor már neked is volt egy sajátod! – nem bírtam ki, hogy ne dörgöljem az orra alá, bár tisztában voltam vele, hogy mennyire gonosz húzás volt ez a részemről. Nos, ez jár azért, amiért kötekedik velem egyfolytában. Nem mondom, hogy nem tetszett, élveztem ezeket a kis hadakozásokat, mert őt legalább nem lehet azzal vádolni, hogy unalmas lenne vele az élet. - Ó, ugyan már! – legyintettem, immár vidám nevetéssel töltve be a nappali csendjét. – Fogalmad sincs róla, hogy milyen az ügyvéd arcom… - próbáltam komoly arcot vágni, hogy meg tudjam mutatni, de nem sikerült. Szinte egyből vissza is szökött a mosoly az arcomra, mintha egy pillanatra sem tűnt volna el onnan. – Egyébként sosem lehet tudni, lehet, hogy egyszer tényleg bírónő lesz belőlem! Bár nem terveztem ilyen pályára menni, az ügyész szerep kicsit vonzóbb számomra, de még idővel elválik, hogy mi érdekel a legjobban! – leginkább csak hangosan gondolkoztam egyébként, és amint a mondandóm végére értem, már sokkal jobban érdekelt a vacsora kérdésköre, mint a saját jövőm boncolgatása. Az még odébb van, most csak a jelennel akartam törődni, ha már Jax átcaplatott ide hozzám. - Ez egészen izgalmasan hangzik! – jelentettem ki, és egyáltalán nem csak udvariasságból érdeklődtem. Én is olyan vagyok, hogy ha valami igazán érdekel, akkor órákig képes vagyok róla kiselőadást tartani. Egyébként oké, bennem volt, hogy ez olyan téma, amivel talán boldogulunk, és nem szül feszültséget, de mivel emiatt költözött ide, nyilván foglalkoztatott, hogy mi a helyzet a karrierjével. Az ilyesmi fontos, és legalább én is elértem abba az életszakaszba, amikor már ez is számít, és nem valami ingyenélő suhanchoz van szerencsém. Kicsit még mindig szokatlan volt ez nekem, ráadásul világéletemben vonzottam a link alakokat, nem véletlenül adtam esélyt ennek a társkeresős oldalnak. Oké, hogy először jó mókának tűnt csupán, de azért nem jártam vele olyan rosszul igaz? - Egyszer elmehetek majd veletek? – kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve. Természetesen nem arra gondoltam, hogy itt a városban rendezett egyik meccsre, hanem valamelyik másik városba. Milyen nagy buli lenne már, hogy ott ülhetek az edző mellett, meg közelről nézhetem végig a játszmát? Nekem nagyon tetszett volna, az biztos, és még arra se lehetne panasz, hogy nem szurkolok elég lelkesen. – Ó, igen! – bólogattam lelkesen a kérdése hallatán. – Az egyik legjobbhoz kerültem, nem is tudom, mit csinál a városban. Washingtonban volt főügyész, elég jó a szakmában. Xavier Wilburnnek hívják! – tájékoztattam a nevéről is, hogy ha akarna, akkor utána tudjon nézni. Meg sem fordult a fejemben, hogy ismerhetik egymást, hiszen nagyon nem egy világ ők ketten. Honnan is tudhattam volna, hogy mennyire rosszul gondolom? - Nagyon szeretem a csípőst, és első körben akkor azt a ropogóst szeretném megkóstolni! – nyúltam máris a dobozért, hogy utána kiszedhessem a tányéromra egy részét. – Aztán talán a csípősre is benevezek, de csakis tésztával! – közöltem ellentmondást nem tűrően, mintha a világ legkomolyabb dolgáról döntöttem volna éppen. – Adok ebből is! – már dugtam is bele a ropogósba a pálcikákat, és mielőtt válaszolhatott volna, toltam is a szájához, hogy megkóstolhassa.
Amikor előhuzakodik azzal az amerikai filmes párhuzammal, engem se kell félteni... a nem-annyira-őszinte meglepettség az én arcomra is kiül, mintha csak azt közölte volna, hogy bizony, a Télapó az nem létezik. Sőt, a húsvéti nyuszi se... Ezen túl több hozzáfűzni valóm nincs is a témához, abba meg csak fájó szívvel gondolok bele, hogy ha New Yorkban maradok, vajon még mindig abban a boldog tudatlanságban élnék, hogy nincs gyerekem? Vagy egyáltalán mikor tudtam volna meg... Ha megtudom egyáltalán. - Jah. Csak azt nem tudtam, hogy az enyém. Mert mint utólag kiderül, még a tanára is voltam egy évig... -ragoztam tovább a témát, nem vagyok biztos benne, hogy legutóbb szóba került-e, vagy sem, hogy New Yorkban Maya a tanítványom is volt, nekem egy hónap hosszú idő. Amúgy így utólag belegondolva elég mulatságos helyzet, bár talán ennek is köszönhető, hogy viszonylag "jól" fogadtam a hírt, lévén, már ismertem, meg egyébként is jól kijöttünk. Sanszos, hogy ha kiderül, hogy helyette valami visítozós, elkényesztetett hisztizsák lett volna a gyerekem, nehezebben dolgozom fel ezt az egészet. Még ennél is jobban, meg azért se ugráltam volna annyira, hogy velünk éljen. Megköttetik az alkunk, én pedig csak oldalra billentett fejjel várom, hogy Bria bemutassa azt a híres-neves ügyvéd arcát, de miután elég rövidkére sikerül, nem bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el magam is, az előző kínosabb témák után. - Azt hiszem, ezt még nem árt gyakorolnod. -cukkoltam tovább, bár tagadhatatlan, hogy jobb szeretem mosolygósan látni, mintsem túl komolynak. Néha nem fér a fejembe, hogy miért pont ezt a hivatást választotta magának, a legkevésbé sem emlékeztetett a filmekből oly jól ismert, karót nyelt ügyvédekre. Bár az is igaz, hogy amit a filmekben látunk, hallunk, azt el lehet osztani minimum hússzal. - Az biztos. Előtted az egész élet, a karriered. Még csak épp, hogy kiröppentél az egyetemről, a java még ezután jön. Tudom, jó nagy sablon duma, pár éve még én is csak legyintettem volna rá, de tényleg van benne valami. -jegyeztem meg elmélázva, azért valahol furcsa belegondolni, hogy milyen rövid idő alatt milyen sokat tud változni az ember hozzáállása a dolgokhoz, vagy a világszemlélete. - Örülök neki, hogy így tartod. Élőben látni pedig még izgalmasabb tud lenni. -magyaráztam tovább, és valahol mélyen akaratlanul is jóleső érzéssel töltött el, hogy legalább a jégkorong sem olyan téma lesz, amit jobb hanyagolni, ha magunk vagyunk. Tekintve, hogy az én életemben milyen hangsúlyos, és milyen fontos szerepet tölt be, sajnáltam volna. - Szeretnél? -kérdezek vissza némi - ezúttal őszinte - meglepettséggel, hisz nem számítottam rá, hogy ilyen kérdéssel hozakodna elő, de aztán sietve bólintok is, mielőtt lelkes magyarázkodásba kezdenék - Persze! Akár többre is, ha van hozzá kedved, csupán annyi, hogy időben szólj, hogy melyik érdekel, hogy úgy szervezzük a dolgokat. Ha gondolod, majd átküldöm a programot, március végéig már úgy is megvan előre. Igaz, minimális változás lehet, de nem annyira valószínű. -utazás, szállás, étkezések, jegyek, engedélyek, biztosítás, meg társai. Mondjuk a meccsek mellett úgy is van mindig némi pihenőidő, szóval némi városnézésre is lehet időt szakítani, amennyiben igénye van rá. Sőt... neki az edzéseken sem kötelező a részvétel, szóval ha megunná őket, akár közben is csavaroghat egyet. Amennyire meglepett az ötlete, legalább annyira örülnék is neki, ha elkísérne valamelyik meccsünkre. Ahogy Bria Xavierről kezd lelkendezni, csak mosolyogva hallgatom, jó látni, hogy ilyen lelkesen áll neki a gyakornoki idejének. Emlékszem, az egyetemen hány ismerősöm panaszkodott arra, hogy ez az idő felért egy rémálommal az életében. - Akkor jó nagy szerencséd volt. Egyébként ismerősen hangzik a neve, lehet, hogy már olvastam róla, vagy talán a hírekből, ha ilyen ismert... -jegyeztem meg töprengve, bevetve minden színészi képességemet, hogy ne keltsek gyanút benne, aztán inkább gyorsan terelni kezdtem a témát - Egyébként ez hogy működik? Véletlenszerűen osztanak szét titeket, vagy az ügyészek választanak, esetleg nektek kell keresni valakit, hogy ki mellett szeretnétek eltölteni a gyakornoki időtöket...? -találgattam, hisz ahány egyetem és képzés, annyi féle módon ment az ilyesmi. Meglesem, hogy miket csomagolt számunka a pincér, majd jöhet a rögtönzött kis ajánlásom is a vacsihoz, ám látom, Briát sem kell félteni, hamar feltalálja magát. Én még mindig az evőpálcikámmal bénázok - valamikor régen egész jól tudtam enni vele, úgy tűnik, kissé kiestem a gyakorlatból, meg a karmerevítő sem segít rajta - ellenben mire észbe kapok, már ott virított egy falatnyi pekingi kacsa és némi zöldség előttem. Első pillanatra ismét csak meglepetten pislogok, de aztán már hajolok is közelebb, hogy megkóstoljam a felém kívánt falatokat. - Hmm... Jól választottál. -bólintok elismerően - Meg a pincét is... Na várj, nézzük a másikat is. -ragadtam meg a pálcikákat, hogy felügyeskedjek rá némi tésztát, husit és zöldséget a csípős mártással együtt, hogy ezúttal én nyújtsam Bria felé, viszonozva a korábbi gesztust. - Egyébként hogyhogy csak tésztával? Nem szereted a rizst? -kérdeztem rá kíváncsian, ha épp végzett az aktuális falattal.
- Komolyan? - kérdeztem vissza meglepetten, mert ezt az apró információt eddig még nem osztotta meg velem. - Pedig New York elég nagy város... - tettem szóvá ráncolva a homlokomat. Nem hiszek a véletlenekben, és szerintem elég furcsa egybeesés volt az, hogy ő pont tanította is a kislányt, de inkább nem kezdtem el túlságosan megbonyolítani ezt a dolgot, mert semmi értelme nem volt. Amúgy sem tudtam volna sehogyan sem összehozni azt, hogy ez miként lehetséges egyáltalán. Akkor meg minek törtem volna magam rajta? Úgyis elmerengek majd még ezen, amikor egyedül leszek és unatkozom elalvás előtt. Sajnos ez már most borítékolható volt, hiszen ismerem magam. - Hé! Majd ha ügyvédre lesz szükséged egyszer, majd elfelejtem gyakorolni... - szűkültek össze a szemeim. Oké, tudom én, hogy elnevettem magam, de azért pár pillanatig sikerült, és ha kéne neki segítség, akkor is pont olyan arcot kéne vágnom. Akkor aztán nem piszkálna, hogy gyakoroljam többet, inkább könyörögne, hogy oldjam meg a problémáját. Természetesen megtenném, de igencsak megszenvedné utána a hálálkodással töltött időt, mert nem érném be csak úgy egy köszönömmel. Azért kicsit furcsa volt a jövőmről beszélgetni vele, hiszen még én sem mindig gondolok rá - pedig talán nem ártana olykor -, de nem zavart. Legalább nem egy komolytalan ficsúrral hozott össze a sors, akivel egyáltalán nem lehet szót érteni, kivéve, ha szexről, evésről, vagy valami ostoba videójátékról van szó. Az én korosztályomat ugyanis ezek foglalkoztatták, azért az a néhány év korkülönbség érződött, méghozzá pozitív értelemben. - Igazából még nincs is meg a diplomám! - szúrtak közbe. Jó is lett volna, ha már teljesen magam mögött hagyhatom az egyetemi éveket. Mások évtizedeket töltenek ott, csak hogy ne kelljen felnőniük, de engem például már jobban vonzott az önállóság - nem véletlenül költöztem el otthonról -, és a tenni akarás sem volt éppen utolsó szempont. - Tényleg sablonos vagy! - nevettem el magam jókedvűen, kicsit meglökve a karjánál. Arra persze vigyáztam, hogy nagyon óvatosan tegyem, nehogy fájdalmat okozzak neki. Egyébként egyáltalán nem tartottam sablonos embernek őt magát, máskülönben rá sem néztem volna, az is biztos! Engem az érdekes emberek vonzottak igazán, és őt annak találtam. Nem egyből, de amint megismertem egy kicsit és többet beszélgettünk egymással, már egyértelmű volt számomra, hogy érdemes neki esélyt adnom. Nem kerülte el a figyelmemet, miután bedobtam a formabontó ötletemet, hogy mennyire meglepődött. Számítottam rá, nem tudom, hogy a lányoknak mennyire szokott bejönni a hoki, de az biztos, hogy én egyáltalán nem vagyok mindennapi. Éppen ezért érdeklődtem az iránt is, ami neki a szíve csücske volt, az élete, ráadásul tényleg egészen kedveltem a sportot, és nem csak miatta. Néha itt is kimentem egy-egy meccsre, de ez így jobban tetszett volna, ha őt kísérhetem el. És legalább lehetnék is vele egy kicsit, valahol máshol, ahol amúgy is minden sokkal izgalmasabb. Azért annyira sokat nem jártam Fairbanksen kívül, bár tény, hogy időnként elutaztam egy-egy nagyobb városba például New Yorkba is. - Igen, nagyon szeretnék, szerintem jó buli lenne! - bólogattam határozottan, nehogy azt higgye, hogy csak úgy a levegőbe beszéltem. Ő meg láthatóan felocsúdott, mert a lelkesedésem egyből át is ragadt rá, ami igazán megmelengette a szívemet. Ebből tudtam, hogy nem csak udvariasságból mondja, hogy menjek, hanem tényleg nagyon tetszett neki az ötlet. Ha egy elfoglalt férfi az idejéből rá akar szánni egy lányra, akkor az bizony nagyon jól tud esni. - Az nagyszerű lenne! A hétvégéim általában úgyis szabadok, vagy legalábbis azzá tudom tenni! - ígértem mosolyogva, hiszen csak anyánál szoktam besegíteni olykor-olykor, de azt le lehet mondani, nem haragszik meg érte. Szerintem örülne is neki, ha végre lenne valami komolyabb kapcsolatom, úgyis szokta rágni miatta a fülemet. Bár Jackson és én az elmúlt másfél évben inkább csak barátok voltunk, de az a szikra valahogy mindig ott szikrázott közöttünk, csak még nem lobbant fel. Egyelőre. - Igen, tényleg az volt! Nem is kíváhattam volna szerintem jobb mentort, akitől tanulhatok! - jelentettem ki kicsit azért komolyabban. - Az lehet, szerepelt benne időnként. Egyébként engem beosztottak hozzá, nem hiszem, hogy tudta, hogy érkezem... - emlékeztem vissza az első reggelre, és a megismerkedésünkre. - De talán akkor is hozzá akartam volna kerülni, ha én magam választhatom ki - méláztam el egy kicsit a kérdésen, de valahogy a kaja emlegetése jobban megfogta a figyelmem, mint a gyakorlat. Éhes is voltam, úgyhogy még jó, hogy hozott vacsorát, és amúgy sem akartam a részletekkel untatni, hiába tűnt úgy, hogy őszintén érdekli a dolog. - Jól van, mutasd mid van! - figyeltem, ahogy a pálcika segítségével falatot porciózott nekem, aztán már hajoltam is oda, hogy én is megkóstolhassam az övét. - Hm... - dünnyögtem az orrom alatt, még egy picit a szemeimet is behunytam. - Ez is nagyon jó! - hümmögtem tovább elismerően, mintha csak ő főzte volna. - Hát... nem tudom. A tésztát valahogy jobban szeretem, úgyhogy ez ilyen megszokás lett, hogy a kínait mindig azzal. Bár a tojásos rizs sem rossz egyébkétn, néha azt is megeszem! - válaszoltam, bár talán kicsit furcsának tűnik, de az ember úgyis azt eszi inkább, ami jobban ízlik neki. Én így voltam a tésztával. - Amúgy is szeretek mindenféle tésztás ételt, az olasz kaják nagy kedvenceim, de a thai is jöhet! - magyaráztam tovább, miközben a sajátomból is ettem végre egy falatot, hiszen eddig csak neki adtam belőle.
- Ühüm. -hümmentek Bria kérdésére, még bólintok is hozzá, amikor pedig azzal jön, hogy New York milyen nagy város... - Nekem mondod? Ott nőttem fel. -sóhajtok a szavaira, hisz tisztában vagyok vele, hogy milyen kicsi is volt a valószínűsége, hogy így történjen... Hát még, hogy az őrző kollégáim, a barátom örökbe fogadott lányaként ismertem meg! De most komolyan, korábban meg se fordult a fejemben, hogy akár az én lányom is lehet... Vagy hogy egyáltalán van egy lányom. A boldog tudatlanság, ugyebár... - Adja az ég, hogy ne legyen. Ott azért már egész nagy bajok szoktak lenni. -húztam el a szám, hiába, hogy Bria is ilyen területen dolgozott, de legyünk őszinték, akárcsak az orvosok, kicsit az ügyvédek is a "szükséges rossz" kategóriába estek, ha már munkáról volt szó. Mondjuk ettől függetlenül volt ügyvédünk New Yorkban, és itt is kerítettem már magamnak, már csak a végrendelet-dolog végett is, bár azt hiszem, ezt inkább nem vele fogom megtárgyalni. Meg egyébként is, akárhogy is alakuljanak a dolgaink a későbbiekben, mennyi az esélye annak, hogy pont ő legyen a védőügyvédem bármilyen ügyben? Tekintve, hogy Xavier szakterületéből adódóan gondolom, ő is a büntetőjog felé hajlik, nem pedig a polgárjog felé... Hagyjuk is, remélem, nem lesz szükségem ügyvédre a közeljövőben. - Ó tényleg, el is felejtettem... hogy te milyen kis fiatal vagy még. -cukkoltam egy kicsit, ahogy szóba került a diplomája, bár ha azt nézzük, én se voltam sokkal fiatalabb, amikor lediplomáztam... Na jó, 2 évvel... az már annak számít? - Te meg gonosz. -grimaszoltam a sablonos megjegyzésére, amikor pedig óvatosan lökött egyet a karomon, én sem voltam rest viszonozni a kedvességet, csak helyette finoman oldalba böktem. Remélem, hogy csikis, bár ha nem, ezért akkor sem szoktak ugrálni. - Rendben, akkor majd megnézzük, melyik időpontok meg helyszínek jönnek szóba, aztán választunk. Vagyis választasz, nekem sajna kötelező a megjelenés mindegyiknél. -tettem hozzá, elvégre elég ciki lett volna, ha edző létemre pont én hiányzok az egyik meccsünkről. Mondjuk a hétvégék jócskán leszűkítik a lehetőségeket, de szerintem még így is marad bőven miből választani. Ami meg Mayáékat illeti, így se, úgy se lennék otthon, amiről nem tudnak, az meg nem fáj... hogy milyen ismerősöket viszek magammal a mérkőzéseinkre. Amúgy se mondták még egyszer sem, hogy kíváncsiak lennének bármelyik meccsre... Miért legyen lelkiismeret-furdalásom miatta? - Ühüm, érthető. -bólintottam még a kérdésére, túl sokat nem akartam Wilburn kapcsán beszélgetni, hisz annál nagyobb az esélye annak, hogy esetleg elszólom magam... Hacsak nem vágja be Bria ismét a durcit, és hallgat tüntetőleg, akkor valószínűleg úgy is hallok még sokat majd arról, hogyan alakul a gyakorlata. Most azonban örömmel váltottam témát, pláne, ha az az étkezés volt! Miután ő is kapott némi kóstolót a nekem maradt csípős-fűszeres fogásból, én is nekiláttam, hogy szedjek a tányéromra egy adagot, közben pedig hallgattam, mit felel a kérdésemre, és igyekeztem elraktározni az információt, jól jöhet még, ha később a kedvére szeretnék tenni. - Szóval inkább tésztás vagy... Úgy hallottam, hogy van egy egész jó olasz étterem a városban. -dobtam be az újabb témát - Ha gondolod, valamikor akár azt is kipróbálhatjuk, eddig még nem voltam ott. -ötleteltem tovább, aztán vetettem Briára is egy pillantást, hogy reagál a rögtönzött kis randi-ötletemre. Mondjuk tekintve, hogy ő meg idevalósi, biztos ismeri már a város összes létező helyét, szóval ha mégsem lenne annyira jó választás, akkor legalább időben meg tudja vétózni. Vagy ha épp nincs hozzá kedve - Vagy akár közösen is főzhetünk egyszer valamit, ha kedved van hozzá. Mostanában egész megszerettem. -vallom be vigyorogva, miközben én is nekilátok a falatozásnak. Mondjuk mióta elköltöztem otthonról, azóta próbálkoztam a főzéssel, több-kevesebb sikerrel, de alig pár éve kaptam rá úgy igazán. Hogy miért, ne kérdezze senki, talán mert akkor kezdett sikerélményem lenni a próbálkozásaimmal.
Természetesen én sem szerettem volna, ha valamikor is szüksége lesz ügyvédre, így végül csak mosolyogtam rajta. Igen, akkor már tényleg elég nagy baj lenne, ha neki éppen rám lenne szüksége. Én nem végrendeletekkel, meg meghatalmazásokkal foglalkoztam, vagy legalábbis fogok foglalkozni majd idővel. Nem volna jó összetalálkozni a karrierem során ilyen téren, ráadásul az azt jelentené, hogy nagyon félreismertem őt, és ismét rosszul választottam meg, hogy kinek adok esélyt az életembe belépni. Ő már ugyan részese volt valamelyest, de mégsem úgy, ahogyan én most gondoltam. Talán majd egyszer, vagy tényleg rájövünk, hogy nem megy ez nekünk mégsem. - Hé! Nem is vagyok gonosz! - vágtam vissza egyből, bár a bökdösésre azért egy kicsit megugrottam, hiszen csiklandós nőszemély vagyok. - Ezek szerint a fiatalabb nőkre buksz, jó tudni! - állapítottam meg, mert most már úgy éreztem, hogy ennyi cukkolás után, amivel a koromat illette, ideje visszavágnom valamivel. Valószínűleg úgysem veszi majd magára, de ha már érti, hogy elég lesz, az is megfelelt nekem. - Tudom, hogy úgyis élvezed, hogy mászkálhatsz velük! - mosolyogtam rá jóval szelídebben, elnézőbben. Látszott rajta, hogy rajong érte, és tudtam is, hogy ez az élete. Ha nem hokizhatna, ha nem lehetne abban a közegben, belehalna. Ha nem is szó szerint, de elveszne belőle a tűz, a fény a szemeiből. - Úgyhogy majd én is megnézem, hogy mi annyira jó ebben! - határoztam el magam, ismét megerősítve azt, amit már mondtam neki korábban is, miszerint szeretnék vele tartani egyszer. - Vagy akár majd azt is megmondhatod, hogy melyik lesz izgalmas meccs! Vagy majd dönt a város... vagy is-is - nevettem el magam a mondat végére, mert éreztem, hogy talán kicsit megint túlságosan is belelkesültem. Reméltem, hogy nem bánja, és hogy tényleg örülni fog neki, ha elmegyek vele. Szerintem jó móka lenne, tele izgalmakkal. Legalábbis nekem izgalmas lenne, hogy neki milyen, az már csak rajta múlt. Éreztem ám, hogy elég lesz az áradozás Mr. Wilburnről, ezért is tereltem el inkább a szót. Ha már sikerült végre szót értenünk egymással, először az utóbbi egy hónapban, akkor nem akartam máris elrontani a kezdődő melegedést, már ami a fagyos hangulatot illette. Tudom, hogy miattam volt a dolog, de attól még nekem sem volt ínyemre. - Igen! - erősítettem meg egy bólintással a következtetését. - Igen, tényleg van! - bólogattam két falat között. - Rendben, én szívesen megmutatom neked, az egyik kedvencem! - a mosolyom ezúttal szolídabb, lágyabb volt. Tetszett az ötlet, hogy elmenjünk oda együtt vacsorázni, ám a következő még annál is inkább elnyerte a tetszésemet. - Tényleg?! - kicsit elkerekedtek a szemeim, még a számhoz közelítő mozdulatot is félbehagytam idő közben, valahol félúton. - Nem is tudtam, hogy szeretsz főzni! - állapítottam meg elámulva. Én is szerettem főzni, kísérletezgetni. - Oké, akkor akár főzhetünk is, de azt is lehet, hogy egyik héten mi főzünk, a másik héten pedig elmegyünk oda vacsorázni. Mit szólsz? - tekintetem várakozó volt, ahogyan szemeim az arcára kalandoztak a tányérom felett. Igazából legszívesebben azt mondtam volna, hogy egyik nap ez legyen, másik nap az, de inkább maradtam a heti leosztásnál, mert nem akartam túlságosan nyomulni. Az nem túl nőies, én sem szeretem az ilyesmit, de amikor az ember megismerkedik valakivel, és igyekszik minél többet megtudni az illetőről, bizony önkéntelenül is jön a vágy, hogy minél többször, minél sűrűbben találkozzon vele. Én sem voltam ez alól kivétel, és már így is elvesztegettünk egy hónapot. Miattam, tudom én, és egyébként nem is bántam annyira, ha eszembe jutott, hogy mi volt ennek a valódi oka. Nem kértem Jacksont, hogy mutassa be a lányát, mert egyelőre mi még nem is voltunk úgy, hogy ilyet kérhessek - hacsak nem barátként! -, másrészt féltem ettől az egésztől. Féltem, hogy akkor valósággá fog válni, és nincs menekvés belőle. Most még hitegethettem magam kedvemre, de nem szokásom sajnos sokáig homokba dugni a fejem. - Ezt neked adom! - nyújtottam át végül a tányéromat, a rajta lévő maradékkal együtt. Szerettem volna még a másikból is enni, úgyhogy inkább az osztozkodás mellett döntöttem. Mivel nem bírok sokat enni, és hamar jól lakok, nekem így is tökéletes volt.
Örömmel nyugtáztam, hogy akárcsak női ismerőseim jelentős százada, Bria is a csiklandósok táborát erősíti - hiphip hurrá! Ellenben ahogy megkaptam, hogy a fiatalabb nőkre buknék, csak egy kínos mosollyal vettem tudomásul, hogy elég volt. Erre inkább nem válaszolnék, meg vágnék vissza úgy semmivel, mert a múltamat tekintve azt hiszem, én vagyok az utolsó, aki ilyesmivel poénkodhat. - Még szép, hogy élvezem! Amíg játszottam, addig is rengeteg helyen megfordultunk a világ majd' minden táján, csupán annyi változott, hogy edzőként most nekem is ki kell vennem a részem a szervezésből. De idegen helyre utazni mindig jó buli. -magyarázok lelkesen, elvégre ki az, aki nem szeret új helyeket felfedezni? Igaz, a folytonos utazás is megterhelő tud lenni, de azért ezek sem heti szinten mentek, meg időnként mindig akadtak újabb és újabb célállomások is. - Miért csak néznéd, amikor akár ki is próbálhatod? Vagy ahhoz nincs kedved? -érdeklődtem finoman, persze nem úgy értve, hogy beállítom őt is a kemény motorosok közé kezdőként a csapatba, sokkal inkább, hogy amennyiben gondolja, akár ki is próbálhatja. Igaz, azt sajnos csak hazai terepen tudom biztosítani, de ott teljes felszereléssel. - Akkor ha gondolod, akár valamikor összefuthatunk, aztán segítek választani. Te megmondod, hogy időpontilag melyik a jó, én meg, hogy szerintem melyek ígérkeznek a legjobbnak. -ajánlottam fel köztes megoldásként, aztán lehet, hogy nagyon mellélövök vele, elvégre szoktak a várttól teljesen más eredményekkel zárulni a mérkőzések, amit senki sem sejtett előre. Nincs kőbe vésve semmi, vagy akár, ha úgy alakulnak a dolgok, hogy megtetszik neki és az idejébe is belefér, akár több meccsre is elkísérhet minket. Megmosolyogtató volt, hogy milyen lelkesen viszonyult a témához, amikor pedig meglepve visszakérdezett, csak vidáman bólintottam. - Bizony. -erősítettem meg a szavait - Ó, és biztosra veszem, hogy sok minden van még, amit nem tudsz rólam. -jegyeztem meg, mert tény, hogy telefonon egész régóta tartottuk a kapcsolatot, sok mindent megtudtunk a másik életéről, de azért számos olyan apróság van, ami csupán akkor fedezhető fel, ha élőben találkozunk. Biztosra veszem, hogy ő is számos ilyen meglepetést tartogat. - Szeretek, igaz, nem szoktam minden nap, és annyira jól sem megy még, mint Jamie Olivernek, de már egy pár éves gyakorlatom van benne, szóval... -fűztem hozzá, mielőtt még féleértené a dolgot. Örültem, hogy ez az ötletem is nyerőnek bizonyult, ám ahogy mindkettőt kitűzzük napirendi pontként, azt hiszem, teljes a sikerélményem. Na jó, az majd akkor lesz, ha már megejtettük mindkettőt, pozitív zárással. - Ha már ilyen jól megbeszéltük... Mit szólsz a jövő héthez, valamelyik nap? -sandítottam vissza rá a vacsorám felett, igaz, némi félsz azért volt bennem, hogy ha így kiakadt azért, mert felkerestem és sokkaltam az időt, amire szüksége van, akkor arra mit reagál, hogy egyből igyekszem lendíteni valamit a kapcsolatunkon. Hát na, így másfél év után illene már, valamilyen irányba. Miközben vártam, hogy mit reagál vagy épp ajánl az időpontra, bőszen falatoztam tovább, már amennyire az pálcikákkal egyáltalán gyors lehetett, csak akkor lepődtem meg, amikor felpillantva a tányéromból Briáét találtam magam előtt. Először csak némi értetlen meglepettséggel pislogok rá, hogy mi a baj, vagy hogyhogy ilyen gyorsan végzett... - Csak nincs valami baj vele? -kérdezem óvatosan, de aztán leesik, hogy miért is nyújtja felém... Látszik, hogy rég nem lakok otthon, már teljesen elszoktam tőle, hogy a lányok milyen madárétkűek tudnak lenni. - Az enyémet kéred helyette, vagy... -tettem le a tányérom, hogy az övét vegyem el, majd mutattam is a doboz felé némi tétova bizonytalansággal, mert jó nagy adagok voltak. Maradt még a dobozban is belőle, és így hirtelen nem voltam biztos benne, hogy milyen választ is vár pontosan. Megbántani meg még véletlenül sem akartam, pont úgy, hogy kezd feloldódni a hangulat.
- Szerintem is! Egyébként, ha valamiben kellene segíteni valamikor, nyugodtan szólhatsz. Nekem az ilyen szervezős dolgok jól szoktak menni! - ajánlkoztam, bár nem kételkedtem abban, hogy egyedül is meg tudja oldani. Hiszen ez a világ nem volt neki annyira ismeretlen, sőt, jobban mozgott szerintem benne, mint én tenném, ha el kellene intézni a csapat utaztatását. Szállodát mondjuk tudnék foglalni, meg járművet is, programot is kitalálnék, meg mindenféle fontos dolgot, ami csak szükséges ilyenkor. Mivel még sosem csináltam ilyet, én sem tudtam pontosan, hogy miféle teendők lehetnek ilyenkor, de majd meglátom, ha Jax csinálja. Akkor úgyis egyből megértem. - Nem az, hogy nincs kedvem, de nem tudom, hogy mennyire menne ez nekem... - húztam el enyhén a számat. Nem vagyok valami jó korcsolyázásban, és éppen neki megmondani ezt, egy kicsit cikinek tűnt. Ettől függetlenül megmaradtam azon az állásponton, hogy nem zárkózom el a dologtól, de egy kis félsz még mindig marad bennem. Tényleg érdekelt volna, de mi van, ha esek egy nagyot, és eltöröm valamimet? Pont itt ült mellettem az élő példa, pedig ő tapasztalt a jégen, mégis a karja sínbe volt téve. Akkor én mit mondjak? - Oké, talán ez lesz a legjobb! Ha legközelebb találkozunk, magaddal hozhatnád azokat az időpontokat, és akkor hátha ki tudjuk máris találni. Mert mi van, ha valamikor hamarosan lesz egy jó meccs, és lemaradnék róla? - tettettem felháborodást, mintha tényleg mérges lenék, hogy nem most máris állapodunk meg valamiben. Én egyébként már annak is örültem, hogy egyáltalán volt lehetőségem arra, hogy velük tartsak. Pedig amikor felvetettem az ötletet, akkor nem voltam teljesen biztos benne, hogy megvalósítható. Azt hiszem, hogy pontosan ilyenek a kellemes meglepetések, vagy a véletlen dolgok, amik jól jönnek össze. - Ez most egy roppant béna felhívás volt keringőre, hogy akkor tudjam meg mindazt, amit nem tudok? - csipkelődtem viccelődve, de reméltem, hogy nem sértődik meg rajta. Kicsit tényleg közhelyes volt, ahogyan már korábban is mondtam neki, de attól még kíváncsi voltam rá, hogy milyen ő valójában. Úgy senkit nem lehet elég jól megismerni, hogy csak telefonálsz, meg emailezel az illetővel. Eleve azt mondják, hogy lakva ismerszik meg az ember, mi meg nyilván nem költözünk még össze, de kezdetnek ez a személyes találkozgatás is megfelelő lesz ahhoz, hogy elinduljunk valamerre. Azt hiszem, hogy szerettem volna, ha tartunk egy bizonyos irányba, aztán majd idővel úgyis elválik, hogy miféle irány ez pontosan. Eltávolodás, vagy egyre inkább közeledés. A főzőtudományával kapcsolatos infókat nyugtáztam magamban, de válasz helyett csak bólintottam egyet, és úgy döntöttem, hogy majd én letesztelem, milyen tapasztalt szakács. Egyébként Jamie receptjeit én is kedveltem, meg a tévében is néztem néhány műsorát, amikor éppen volt rá időm. - Öhm... - hirtelen csak egy hümmögésre futotta, a korai időpont hallatán. Nem mintha egyébként bántam volna, mivel örültem a kezdeményezésének, csak nem számítottam arra, hogy ő is szeretne minél előbb. Mivel nem akartam túl nyomulós lenni, és még ezt a hetet javasolni, csak lassan bólintottam. - Jól van! Mit szólnál mondjuk a szerdához? - ajánlottam egy konkrétabb időpontot máris, mert az nem volt kibírhatatlanul messze, de feltűnően közel se, hogy kellemetlennek érezze. - És akkor akár főzhetnénk is együtt valamit, itt nálam! - kissé zavartan ugyan, de megvontam a vállaimat, adva tovább a lazát, pedig magamban azon szurkoltam, hogy ez így neki is megfeleljen, és sikerüljön jól az az este is. Nem akartam megint csalódni, és ő túlságosan tetszett. Ilyenkor általában a legnagyobb arcon csapás szokott kisülni belőle. - Nem, dehogyis! - ocsúdtam fel a kérdés hallatán, és még egy nevetés is kibukott belőlem. Könnyed, fesztelen. - Csak nem bírok sokat enni, és igen, az volt a hátsó szándékom, hogy akkor még hátha ehetek a tiédből is egy kicsit... - vallottam be őszintén, és miután elvette a tányért, a dobozért nyúltam. Egyből magamévá is tettem, és miután hátradőltem a kanapéra, és felhúztam a térdeimet, az étel a hasamon landolt, úgy túrtam bele a pálcikával. - Hm, még mindig finom! - állapítottam meg teli szájjal. Akármennyire udvariatlan is, én itthon vagyok, és megtehetem. - Kérsz valamit inni? - érdeklődtem, hirtelen kapva észbe, majd a kutyának nyújtottam pár falat tésztát, az nem csípett túlzottan.
- Egyelőre még boldogulok vele, meg tekintve, hogy ez az első szezon amikor itt vagyok, az egyik irodista besegít az elején, amíg belejövök. De megjegyeztelek! -mosolyodtam el, mert igaz, eddig nem volt olyan hú de nagy kaland, de ki tudja, ha valami kacifántosabb dolgot kell lezsírozni itt az út kapcsán, azzal mit kezdenék nagy hirtelen. - Meg kell próbálni és kiderül. Annyit megér, nem? -kérdeztem vissza, veszíteni nem veszít semmit, meg már simán vannak olyan jó védőfelszerelések, hogy ha esetleg esés lenne belőle, akkor se legyen semmi komolyabb baja - meg legyünk őszinték, ha olyan veszélyes lenne, akkor nem is kérném, sőt... nem is engedném. Ha meg nem megy... hát, akkor nem, Naomi se tudott soha jégkorizni, aztán azt is túléltem. Attól még jól kijöhetünk. - Rendben, akkor legközelebb hozom őket. Amúgy a legjobb meccsek mindig a vége felé szoktak lenni, addig inkább csak selejtezők, meg alacsonyabb rangú összecsapások, hogy kik jussanak be a legjobbak közé, szóval azokról nem maradsz le. -csóváltam meg a fejem a tettetett felháborodására, csak aztán el ne feledkezzek róla... Bár erről nem hiszem, hogy el fogok. Igaz, ahhoz azt se ártana tudni, hogy mikor találkozunk legközelebb. - Nem én mondtam. -emeltem fel a kezem vigyorogva, egyébként meg isten ments, sírnék, ha mindent kiderítene... bár szerintem akkor kapásból itt kaszálnánk el ezt az egész kapcsolatosdi témát is. Miután kibukik az egész főzőcskézés téma, egy pillanatra elbizonytalanodok a hümmögését hallva, az nem sok jóra ad okot, esetemben legalábbis többnyire, aztán mindenki magából indul ki, amikor azonban a jövő hét kapcsán egész korai időpontot ajánl, csak lelkesen bólintok. - Nekem tökéletes, és... legyen mondjuk 7 óra? Az se nem túl korai, se nem késői. -ajánlok egy időpontot is mellé, elvégre mindketten dolgozunk, illene úgy igazodni hozzá, hogy másnap ne legyen kellemetlensége belőle. - És hogy legyen? Kitaláljuk, hogy mit főzzünk és bevásárolunk előtte? Vagy intézzem én, vagy... improvizáljunk, vagy... ?- egyéb ötlet? Én rugalmas voltam ilyen téren, alkothatunk abból is, ami van, de ha van valami jól bevált receptje, nekem az sincs ellenemre. Ahogy megnyugtat arról, hogy nem a kajával van gond, én is megnyugszom kissé, akkor nem kell hazafelé menet beugrani panaszt tenni az étterembe. - Ó... vagy úgy! -bólintottam, majd miután elvettem a tányérját és folytattam az evést, igaz, én az asztalnál ülve. Nem mint ha amúgy nem díjaztam volna magam is a kanapén elköltött vacsikat, de így, rögzített karral kicsit macerás lenne megoldani, az meg nem hiányzik, hogy kiborítsam, vagy netalántán rajtam landoljon. Azon viszont jót mosolyogtam, ahogy Bria bevackolja magát - Ühm, egy pohár vizet megköszönnék, de hagyd csak, ráér vacsi után. Sőt, akár hozok magamnak, amiatt ne hagyd félbe az evést. -legyintettem, nem tudom, hogy volt vele, de nálam az étkezés szent, és sosem szerettem a konyhába szaladgálni közben, csak mert valami eszembe jutott. A jó dolgokhoz idő kell. - Hány éves? -biccentettem a kutya felé, majd ha elárulta a korát, akkor kíváncsiskodtam is tovább - És hogy került hozzád? Kaptad, vagy te döntöttél úgy, hogy kutyát szeretnél? - egyébként vicces, hogy milyen sok ismerősöm tart otthon háziállatot. Nekem valahogy mindig kimaradt, igaz, Erinnek ott volt Kátya, a papagája, most meg Naomi törpe szobacirkálója, de ezek se az enyémek voltak.
- Jól van, én csak felajánlottam! - emeltem meg mind a két kezemet megadóan, habár az egyikben pálcát tartva, biztosan elég viccesen festettem. Nem, még mindig nem képzeltem magam Hermione Grangernek, bár szerettem volna, ha olyan okos vagyok, mint ő. De sajnos se a hajam, se a tudásom nem passzolt volna ahhoz a szerephez, úgyhogy akkor már inkább Ginny. Vajon Jax szereti a Harry Pottert? Ám ahelyett, hogy megkérdeztem volna, inkább máskorra halasztottam a kérdést, és hagytam, hogy elterelje a témát. Nem is feltétlenül baj, valószínűleg elég furcsán jött volna ki az egyáltalán nem idevágó kérdés. Még a végén megsértődne, hogy nekem máshol járnak a gondolataim. A férfiak nem rajonganak azért, ha a nők figyelmét nem képesek teljes mértékben lekötni. Legalábbis nekem ez volt a tapasztalatom. - Igen, ebben talán igazad van, de előre szólok, hogy kicsit béna vagyok a korizáshoz. Sosem ment nekem valamiért, a szánkózás az én igazi sportom! - félig vicceltem ugyan, de a másik fele teljesen komoly volt. Tényleg nem megy annyira a jégen való csúszkálás, akkor már sokkal jobban kedveltem a síelést, arra itt úgyis minden télen volt lehetőségem. - De, ha te megtanítasz rá, akkor állok elébe! - dobtam fel az ötletet, hogyha kedve van hozzá, akkor bevállalhassa a korrepetálásomat. Máskülönben egészen biztos, hogy csak az ő kíséretében fogok jégre csúszni. - De sosem lehet tudni, igaz? Épp az előbb mondtad! - emlékeztettem mosolyogva, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyszerűen csak szerettem volna kimozdulni, méghozzá vele. Amíg nem találkoztunk személyesen, addig nem is gondoltam arra, hogy tényleg lehet ebből valami, azt hittem, hogy mindig csak barátok fogunk maradni. Azonban ezt a költözést nem tudtam nem a sors ajándékának venni, és egyértelmű jelnek arra, hogy valamit kezdenünk kell egymással. Ez a másfél év nem mehetett csak úgy kárba, igaz? Márpedig egyre inkább tetszett nekem, és ugyan eddig is így volt, de nem láttam értelmét az álmodozásnak vele kapcsolatban. Még akkor sem, ha ez fikarcnyit sem érdekelt, és ábrándoztam róla minden egyes telefonhívás után. Kicsit gyermeteg, kicsit bolondság, de a nők már csak ilyenek, ha nagyon tetszik nekik valaki. Akár a telefonjukat is képesek megnézni naponta húszszor, hogy érkezett-e sms, vagy e-mail szívük legújabb lovagjától. Ez alól természetesen én sem vagyok kivétel, valahol még mindig vágytam a szerelemre, mint minden nőtársam. - Elég, hogy gondoltál rá! - vigyorogtam szélesen. Igen, ezt egyértelműen úgy vettem, hogy szeretné, ha megtudnék róla mindenféle dolgot. Titkokat is akár, aminek a gondolata már most elnyerte a tetszésemet, de nem kívántam egyből lerohanni. Majd szépen, fokozatosan fogjuk megismerni egymást jobban, és ebbe a lánya is bele fog tartozni. Egyszer talán őt is elhozhatná majd magával, ám ez egyelőre nekem nagyon korai lett volna, talán neki is, így biztonságosabb volt még nem felhozni, amikor a főzés került szóba. - Benne vagyok! - bólogattam, az időpont nekem is nagyon tetszett. - Szerintem az lenne a legcélszerűbb, ha előre kitalálnánk. Főzésnél nem egyszerű improvizálni, mert ha valami nincs itthon, akkor utána rohanhatunk el a boltba... - ráztam a fejemet egyből, és amikor végül eszembe jutott a megoldás, kedvem lett volna vállon veregetni magam, amiért mégis el fogom érni, hogy előbb találkozzunk, de mégsem lesz feltűnő és túlzottan nyomulásnak ható. - Mi lenne, ha kitalálnánk, hogy mit főzzünk majd, és hétfőn vagy kedden elmennénk együtt bevásárolni, aztán majd én hazahozom a holmikat, és szerdán már legalább nem kell majd semmivel foglalkozni! - magamban tettem csak hozzá, hogy addigra a készülés marad. Mert egyértelmű volt, hogy akkor nem így szeretném őt fogadni, és hiába lesz furcsa, hogy főzéshez kiöltözök, nekem kellett az, hogy jól nézhessek ki előtte. Most is eléggé bosszantott, hogy nem a legjobb formámban lát. Míg ezen gondolkoztam, szinte automatikusan nyújtottam neki a tányéromat, hogy a konyhamalac szerepére ítéljem, szavak nélkül is. - Akkor máris hozok neked, tényleg nem gond! - már oldalra is tettem a kanapéra a dobozt, és felpattanva, a konyha felé vettem az irányt. - Ne hagyd, hogy hozzápiszkáljon! - szóltam még vissza, megfordulva az ajtóban. Morzsi már egyből meg is bökdöste az orrával a papírt, de túl jól ismerem már, és különben is, melyik kutya állna ellent egy kis kajának, ha szó szerint az orra előtt van? Alig két perc múlva már vissza is tértem egyébként, egy pohár vízzel, magamnak pedig egy kis jeges teát töltöttem. - Tessék! - raktam le az asztalra óvatosan, néhány korty után pedig visszatelepedtem a korábbi helyemre, hogy néhány falatot még sikerüljön magamba tuszkolni. - Kettő! Vagy kettő és fél?! - elbizonytalanodva hunyorogtam a kutya felé, mintha tőle várnám a választ. - Amikor kaptam, akkor már fontolgattam, hogy szeretnék egy kutyát, mert közel készen volt ez a ház, és nem akartam egyedül jönni. Persze a kölyök korát még otthon töltötte a családi házunkban, de utána már együtt cuccoltunk át ide! Így sokkal kellemesebb, nem érzem magam magányosnak! - vonogattam a vállaimat, aztán megsimogattam a szőrös kis fejét. - Neked nincs semmilyen kis kedvenced, igaz? - pillantottam Jackson felé várakozóan.
Bria mentegetőzésére csak hálásan elmosolyodtam, egyelőre még nekem is annyira képlékeny ez az egész szervezősdi, hogy nemigen tudnék semmi konkrétat mondani neki így előre, hogy mi fog menni, vagy mihez lesz szükségem segítségre, azonban ha már ilyen szívesen ajánlotta, megjegyeztem, az biztos. - Ugyan már! Majd megtanítalak. -feleltem bíztatóan. Igaz, itt Fairbanksben a kezdőkkel nem én foglalkoztam, csak azokat tanítottam jégkorongozni, akik már magabiztosan mozogtak a jégen, de annak idején New Yorkban nem egy embert tanítottam csupán baráti szívességből. - Ha meg nagyon nem megy, még mindig ott a szánkózás... vagy a síelés! Vagy a snowboard, azt jobban szeretem. Tényleg, itt mikor szokott annyit esni a hó, hogy lehessen hódolni a téli sportoknak? -kérdeztem vissza kíváncsian, mert az oké, hogy a magasabb részeken egész évben volt hó, de ezekhez azért nem felelt meg minden terep. Egyébként is csíptem a téli sportokat, kár, hogy az elmúlt pár évben nem igazán sikerült időt szakítanom rá. - Igazad van, megfogtál. -voltam ezúttal én, aki kezét felemelve megadta magát a másiknak, ha már a saját mondandómba is sikerül belegabalyodnom, akkor azt hiszem, kár tovább erőltetnem-okoskodnom. - Szuper! -ha akartam se tudtam volna tagadni, hogy milyen örömmel töltött el az, hogy egész jól sikerült szót értenünk egymással. - Azt hiszem, igazad van... -na ne mint ha ne lenne lehetetlen abból összedobni valami ehetőt, ami a hűtőben van, de az elég kolis módszer, szóval magam is jobban preferáltam általánosságban azt, hogy inkább eleve úgy vásárolok be, hogy közben eldöntöm, otthon mi készül majd belőlük. Az ötlete hallatán már épp szóltam volna, hogy szerintem inkább logikusabb és praktikusabb akkor már eleve szerdán, előtte bevásárolni, és azon nyomban, friss hozzávalókból főzni, de aztán eszembe jutott az is, hogy aznap egész sok edzést tartok, és ha még haza akarok ugrani munka után, mielőtt ide jönnék, és haza szeretnék, akkor a vásárlás már semmiképp nem férne bele az időmbe. - Akkor kedden nagybevásárlás, szerdán főzőcskézés? -kérdeztem rá megerősítésképp, azt meg már most megfogadom magamban, hogy ha már ő szolgál helyszínnel, akkor minimum cipekedek helyette a szatyrokkal. Apropó, szatyrok... - És ha már az a kérdés, hogy mit főzzünk, mit szólnál ahhoz, ha egyből 2 fogással próbálkoznánk? Mondjuk a te kedvenc főételed, és mellé csinálnánk valami olyan desszertet, amit én kedvelek, legközelebb meg akár fordítva? -érdeklődtem, mert eszembe jutott az is, hogy kapásból két főétel, de tekintve, hogy Bria milyen madárétkű, szerintem egy főétel is bőven elegendő egyszerre... Pláne, hogy úgy sem sietünk sehová, össze lehet ülni főzni máskor is, ha az első sikeresnek bizonyul. - Rendben, köszi. -pillantottam fel rá a tányéromból, miközben tovább jóízűen falatoztam, s csak egy bólintással jeleztem, hogy vettem a lapot. Naná, hogy a blöki persze egyből rámozdult a kajára, finoman arrébb is toltam, már amennyire egy ilyen termetű kutyával működik az ilyesmi... Az még oké, ha adunk a kajánkból a házikedvencnek, de hogy egy tálból együnk vele, az már nekem is sok lett volna. Ahogy visszaért, csak hálásan elmosolyodtam és ittam is néhány kortyot, miközben hallgattam, hogyan mesél Morzsiról, meg vetettem a kutyára is néhány pillantást. - Szó mi szó, tényleg nem kicsi, ha egyedül lakik itt az ember... -jegyeztem meg töprengve, ahogy körbenéztem, mert tény, hogy belülről még nem sokat láttam belőle, de kívülről is lehetett látni rajta, hogy többen is kényelmesen ellaknának benne. - Nem, nincs. Nem is volt soha... -válaszolok a kérdésére, addig is szüneteltetem az evést - Anyám nem igazán rajongott az ötletért, hogy állatot tartsunk a lakásban, utána meg, ahogy külön költöztem, már nem fért volna bele az időmbe az aktív jégkorongozás mellett. A sok utazás, a versenyek, edzések... Szinte folyton egyedül lett volna, úgy meg nem sok értelmét láttam, szóval... egyébként nincs bajom velük, de ez úgy kimaradt az életemből. -vontam vállat.
- Jól van! - mosolyogtam rá végül engedékenyen. - Nem azt mondom, hogy nem tudok egyáltalán, csak valahogy nem megy olyan jól nekem a dolog - vonogattam a vállaimat kissé zavartan. Én nem az a típus vagyok, aki azt gondolja magáról, hogy nem lehetnek hibái és mindent profin kell tudnia, de szerintem senki nem szeret beszélni arról, ha valami nem megy neki olyan jól. Ez alól nem túl meglepő módon, én sem voltam kivétel. - Jól van, megegyeztünk! - bólintottam végül rá, és még egy mosolyt is sikerült előcsalnia belőlem. Újra. - Szerintem már nem sok idő, hamarosan beköszönt a tél. Ráadásul, amikor itt igazán tél van, az tényleg kemény, erre készülj fel! - figyelmeztettem már most. Én ugyan hozzászoktam ennyi év alatt, szinte mondhatjuk, hogy tényleg ebben nőttem fel, de szokott még nekem is erős lenni az időjárás. - Ráadásul, ami sokaknak valószínűleg nagyon megterhelő, az a sötétség. Aki frissen jön ide, arra elég depresszíven hat, meg hát a régóta itt élőkre is. Elég rossz dolog, én szoláriummal szoktam felvidítani magam! - adtam a tippet, bár fogalmam sincs, hogy ő miként viszonyul a témához. Nekem a fehér bőröm ellenére telente egészen kedvelt elfoglaltságom volt, már arra is gondoltam, hogy beruházok egy sajátra, de inkább megmaradtam a szalonokba járásnál. Amikor közölte, hogy igazam van, csak büszkén kihúztam magam, mint egy kis diák, akit megdícsért a tanára. Melyik ember ne hallaná szívesen, ha igaza van? Ráadásul ez nálam sajnos sokkal erőteljesebben jött elő, ha tetszik, ha nem. Pláne, hogy utána még egyszer elhagyta ugyanaz a szókapcsolat a száját, hát én teljesen oda, meg vissza éreztem tőle magam. Tudom, hogy kicsinyes dolog, de azért fülig ért a szám, hiába a vásárlás volt a téma, ami egyáltalán nem is mulatságos. Bár lehet az, ha mi úgy akarjuk, ezt el kellett ismernem. - Igen, szerintem az úgy tökéletes lenne! - erősítettem meg bólogatva, az általa felvázolt tervet. Oké, a kedd tényleg alkalmasabb lesz, ami meg olyan, hogy frissen kellene, majd én megveszem hazafelé jövet. Még akkor is lesz időm elkészülni, mire megérkezik hozzám. Azt mondjuk nem tudtam, hogy neki milyen oka volt rá, hogy később jöjjön, talán akkor a sajátomat túl felszínesnek és semmitmondónak éreztem volna. De hát az istenért, nőből vagyok, és szerettem volna tetszeni annak a férfinak, aki vacsorázni jön majd hozzám. - Ó, ez nagyon jól hangzik! - lelkesedtem fel egyből, ami valószínűleg az ő figyelmét sem kerülhette el, hiszen szinte felragyogott az arcom. - Csupán egy baj lesz vele, nekem nincs kedvencem. Tudom, hogy furcsán hangzik, de sokféle kaját szeretek - vontam meg a vállaimat. - De megpróbálhatunk valami olaszos dolgot, ha van kedved hozzá, vagy akár egy steaket is össze lehet dobni - ajánlottam máris két merőben eltérő alternatívát. Mivel még nem tudtam pontosan, hogy neki mik jönnek be, így nem volt könnyű választani, hogy a kedvére is tudjak tenni, meg nekem is jó legyen. - Vagy legyen inkább valami indiai? - bizonytalanodtam el, törve szorgosan a fejemet. Végül is, mindegy lesz, hogy mit eszünk, én biztosra vettem, hogy jól fog sikerülni az este. Muszáj volt, hogy így legyen, mert az lenne az első igazi randink, már ha lehet így tekinteni rá. Szerintem lehet, én mindenképpen úgy fogok legalábbis. Közben gyorsan kiszolgáltam a vendégemet, mert hát nem akartam figyelmetlen házigazda lenni, meg a kedvére is szerettem volna tenni ezzel az aprósággal. Gyorsan térültem-fordultam, így mire felocsúdhatott, én már ott is voltam mellette, felé nyújtva a poharat, a sajátomat pedig a számhoz emelve csüccsentem vissza a kényelmes kanapéra. - Tudom! A nagyszüleimtől kaptam. Elég rossz állapotban volt, amikor megvették, olcsón jutottak hozzá. Már évek óta újítjuk fel mi magunk, és most lett nemrégiben kész. Nagyon büszke vagyok rá, ők már úgy szánták, hogy családi ház lesz - nem mondom, hogy piszkáltak volna azzal, hogy legyen gyerekem, mert még fiatal vagyok, és a karrieremnek előbb be kellett indulnia. Ettől függetlenül azonban már készültek rá, hogy egyszer jönnek a dédunokák. - Már arra is gondoltam, hogy esetleg kiadhatnék egy, vagy két szobát, de nem tudom, hogy mennyire menne nekem az, hogy mással éljek egy fedél alatt. Valakivel, akit nem ismerek - fűztem hozzá, mert egyébként én jól alkalmazkodom a váratlan helyzetekhez is, és elég társasági ember vagyok ahhoz, hogy ne jelentsen gondot, ha ismerkedni kell. De együtt élni teljesen más lapra tartozik. - Igen, ez érthető... - ismertem el. - És nem gondoltál rá, hogy esetleg most lehetne? - kérdeztem mosolyogva. - Ha adnék neked egy kiscicát, vagy egy kutyát, ugye nem tennéd ki az utcára? - persze nincs jogom a nyakába sózni egy állatot, akiért felelősséget kell vállalni, de azért gondoltam megkérdezem, hogy mit szólna hozzá, ha egy ilyen valósággá válna.
- Na látod, ha meg már eleve megy valamennyire, akkor nem lesz itt nagy gond. - közöltem elnézően, hogy akkor már a nehezén túl van, csupán gyakorlás kérdése... Vagy az eleséstől való félelmén kell túllépnie. - Igyekszem. A téli ruháimat már elhoztam szeptemberben, ha a moszkvai fagyokat túléltem benne, akkor csak van esélyem itt is. - fogadom meg a tanácsát, mert igaz, jobban kedveltem és bírtam a hideget, mint a kánikulát, de azért a kemény mínuszokat azért én is nehezen viseltem. Jóból is megárt a sok, ugyebár... - A sötétség... Na igen, az jó kérdés, hogy azt hogy viselem majd, egyelőre elképzelésem sincs. - vakargattam meg a tarkómat töprengve, hisz korábban nem igazán volt részem ilyesmit tapasztalni, de majd meglátjuk - De hogy a szoláriumot kihagyom, az biztos... - nevetem el magam a végére, mert nincs az a pénz, hogy ilyen helyre menjek. Na azt már nem... Akkor már inkább valami wellness, szauna, vagy ilyesmi. - Akkor ezt megbeszéltük. - mosolyodtam el magam is, már csak azt kell kitalálni, hogy mit is főzzünk, mert ugyebár úgy kéne bevásárolni is hozzá, de amikor aztán Bria említi, hogy baj van, kérdő tekintettel pillantok felé. - Óóó... - felelem némileg elcsodálkozva, aztán ahogy a találgatásait hallgatom, én is eltöprengjek, hogy mi legyen. - Az olaszt szerintem inkább hagyjuk, ha valamikor étterembe megyünk, akkor ott úgy is az lesz. A steak-eket azonban szeretem. - csak ugyebár nehéz igazán jól elkészíteni. - Az indiai is jól hangzik, de biztos, hogy meg tudunk venni minden hozzávaló fűszert a városban? Csak mert emlékeim szerint valami hihetetlenül sokfélére van szükség hozzá, és Fairbanks nem túl nagy város... - lehet, hogy még New Yorkban is problémás lett volna olyan helyet találni, ahol minden beszerezhető hozzá. Persze lehet improvizálni, aztán nem mindent felhasználni hozzá, de az meg már nem ugyanaz lenne... - Vagy ha gondolod, esetleg valami orosz receptet is elkészíthetünk. Múltkor már kifaggattam a nagyimat, hogy osszon meg pár receptet velem, csak időm nem volt még kipróbálni, hogy nekem is megy-e olyan jól az elkészítésük, mint neki. - ajánlottam fel újabb megoldásként, elvégre jóval puritánabb volt a hozzávalók listája, mint egy-egy ázsiai konyha fogásainak, és Bria előtt eddig sem volt különösebb titok, hogy anyai ágon orosz felmenőkkel rendelkezem. - Büszke is lehetsz rá, tényleg jó munkát végeztetek. Szép lett. - pillantottam ismételten körbe, amikor pedig szóba került a lakótárs gondolata, csak elhúztam a számat - Érthető is... ha nincs szerencséd, sikerül olyat kifognod, aki nem vigyáz rá úgy, mint te, nem értékeli úgy, mert nem is tudja, mennyi munkátok volt benne, aztán csak lelakná. - láttam már ilyenre nem egy példát egyetemista éveim alatt, elvégre a sajátját mindenki jobban becsüli, mint amit csak átmenetileg használ. - Ezek szerint úgy tervezted, hogy itt, Fairbanksben fogod leélni az életedet? - érdeklődtem tovább, visszakanyarodva a családi ház témához, mert tény, családi háznak már tényleg sokkal inkább praktikusabb volt. Akár több lurkónak, akár több generációnak... Vicces belegondolni, hogy az én kis new yorki garzonom alig volt nagyobb mindenestől, mint az ő nappalija, bár az is tény, hogy én nem terveztem vele ilyen hosszú távra. Direkt igyekeztem mobilis maradni. - Hogy... hogy most? - kérdeztem vissza csodálkozva, amikor pedig megtudtam, miért kérdezte, a csodálkozástól tágra nyílt tekintettel vakartam meg a tarkómat, töprengve - Hát, ez jó kérdés... ki biztosan nem tenném, de tekintve, mennyire nincs tapasztalatom a háziállatok tartásával kapcsolatban, biztosan sokat nyaggatnálak, hogy mikor mit kell csinálni velük... - osztottam meg az első gondolatot, ami eszembe jutott, mert így egyelőre el se bírtam magam nagyon képzelni valami házikedvenccel. - Miért kérdezted? Ilyesmit tervezel...? - kérdeztem, majd lopva az ő kutyájára sandítottam. Lehet, hogy nemsokára kiskutyákkal lesz tele a ház, és azért kérdezi? Hátha sikerül egyet már így előre is lepasszolnia?
- Jó, de hozzád képest olyan, mintha egyáltalán nem tudnék! - ingattam a fejemet, de nem akartam tovább vitatkozni ezen. Ha azt mondta, hogy menne ez nekem, akkor biztosan úgy is lesz. Csak nem hagyja, hogy fenékre üljek, és eltörjem valamimet, igaz? Csak azért, hogy kinevessen, szerintem nem lenne ilyen kicsinyes húzása. Nem olyannak ismertem meg eddig, bár ahogyan arra már emlékeztetett, még sok olyan dolog van, amit nem tudtam róla. Lehet, hogy ez is közöttük volt. - Ó, tényleg, azért van már gyakorlatod benne! - el is felejtettem hirtelen, hogy ő ott is töltött már el hosszabb-rövidebb időt. - Valahogy sejtettem, pedig manapság egyre több férfi jár. Ilyenkor ebben az időszakban itt szükség van valamiféle fényforrásra - vontam meg végül a vállaimat, mert én csupán tippet adtam, eszem ágában sem volt arra kötelezni, hogy járjon szoláriumba. Sejtettem amúgy is, hogy ez lesz a válasza, de nem bírtam magamban tartani. Végül is, akár meg is fogadhatta volna a tanácsomat, de talán tényleg nem a legegészségesebb módja annak, hogy efféle örömforráshoz jussunk a téli időszakban. - Igen, igazad van... - ismertem el, ahogy jobban belegondoltam. - Hát, figyelj, nekem van néhány fűszerem, azért mindent be lehet szerezni, csak vagy időbe telik, vagy elég sokba kerül - azért jöttek repülős szállítmányok ide is, és ha rendeltünk valamit valamelyik nagyobb városból, az előbb-utóbb tényleg megérkezett. Meg amúgy is, neten szinte már mindenhez hozzá lehet jutni, az olyan eldugott helyeken is, mint amilyen Fairbanks. - Meg amúgy is, attól függ, hogy mit főzül. Nem minden indiaihoz kell ám annyira nagyon sokfajta fűszer - fűztem tovább a gondolatot, ám ahogy felhozta az orosz recepteket, egyből gondolkodóba estem. - Hm, ilyesmit még sohasem főztem... igazából nem is ettem még - így aztán azt sem tudtam, hogy szeretem-e egyáltalán. Persze nem vagyok szerencsére válogatós, így szinte bármit szívesen megkóstoltam volna, ami új, rajtam nem múlt. - Egyébként előre el kell mondanom, hogy annak tudatában dönts, hogy egész jó vagyok steak készítésben is! - emeltem meg a mutatóujjamat, közbeékelve ezt az aprócska kis információt. Azért a burgerezőben is sokszor besegítettem, meg aztán volt érzékem a főzéshez, még ha néha oda is égettem egy-két fogást, nem vagyok elveszett a konyhában. A figyelmetlenség úgyis bárkivel megeshet, még egy mesterszakáccsal is. Igaz, hogy elég kicsi az esélye, de akkor sem lehetetlen. Ahogy a házat dicsérte, tényleg büszkeség töltötte el a szívemet, így önkéntelenül is kihúztam magam ülő helyzetemben. Tekintetem közben körbejárattam a nappalin, amíg Jax beszélt, csak azután fordultam felé vissza. - Igen, sajnos előfordul az ilyesmi, bár nekem nem sok tapasztalatom van ebben. Sosem éltem albérletben, vagy kollégiumban, ahol alkalmazkodnom kellett volna valakihez. Én meg amúgy is vigyázok a holmimra, ha másé, akkor meg pláne! De sajnos tényleg nem mindenki ilyen, és különben is veszélyes lehet egy idegent beengedni ilyen formában az életedbe - lehet hallani mindenféle rosszat, én meg ugye frekventáltabban is értesülök ezekről a témákról, a választott szakmámból kifolyólag. Szoktam olvasni a híreket, főleg a rendőrségi ügyekről szólókat, meg ügyeket is át szoktam olvasni, ha éppen olyanom van. Volt már előtte mindenféle-fajta. - Jelenleg úgy tervezem, igen. Tudom, hogy túl egyszerűnek tűnik, főleg neked, meg talán más nem tudná megérteni, hogy miért nem akarok menekülni innen, hogy miért nem vágyom a kiugrási lehetőségek után, de nem tudom... - megvontam a vállaimat, miközben tekintetem újra visszatalált az arcára. - Én jól érzem itt magam, és az álmaimat éppen úgy meg tudom valósítani itt is, mint máshol. Sőt, lehet, hogy egyszerűbb dolgom van. Persze minden lány vágyik rá, hogy nagyvárosban éljen, de valamikor tizenhat éves korom környékén én lemondtam erről. Talán egyszer Írországba visszamennék, azóta nem jártam ott, hogy ideköltöztünk, most már húsz éve. Már nem is emlékszem rá, hogy milyen... - sóhajtottam szomorkásan, de hála istennek sikerült úgy elterelnem a témát, hogy ne szontyolodjak el teljesen. - Hé, miért csodálkozol ennyire? - nevettem el magam akaratlanul is. - Nem azt kértem, hogy vetkőzz le, és járj nekem pucéron táncot! - nevetésem mosollyá szelídült, de éppen olyan vidám maradtam, mint előtte. Azért nem mondom, hogy visszautasítottam volna, ha most elkezd itt vetkőzni, de gyanítom, hogy neki nem tetszett volna annyira ez a lehetőség. Legalábbis most nem, lehet, hogy később majd ő ragaszkodik hozzá, hogy lejthessen nekem egy rögtönzött sztriptízt. - Semmi baj, engem egyáltalán nem zavarna. Tudod, hogy bármikor segítek! - legyintettem egyet lazán, ám amikor a kutyámra nézett, én is követtem a tekintetét, hogy aztán hevesen rázzam meg a fejem. - Nem! Na-na, ne is nézz rá! - böktem felé az ujjammal. - Morzsit semmi pénzért nem adnám oda, ha meg azt hiszem, hogy neki lesznek kölykei, akkor ki kell ábrándítsalak, ő ugyanis kisfiú! - bár ez nyilván nem zárta ki a kölyköket. - De egyébként elképzelhető, hogy megfordult a fejemben, hogy megajándékozlak... - húztam kicsit tovább. Igazából kitelt volna tőlem, de valakinek a nyakába sosem varrtam volna úgy házi kedvencet, hogy nem vagyok teljesen biztos abban, hogy jó helye lesz.
- Jó... A jogszabályok terén meg én mondhatnám ugyanezt. - billentettem oldalra a fejem, szerintem napestig képes lennénk azon versenyezni, hogy miben ki a jobb, lévén, egészen más az érdeklődésünk, a munkánk, szerintem ez egyáltalán nem meglepő. Mégis csak jégkorongozó vagyok, kevés olyan civil van, aki úgy tud korizni, mint mi, nincs ebben semmi szégyellni való. - Hát, ha már fényforrás, egész jó a megvilágítása a műjégpályának... - mosolyodtam el, nekem bőven megfelel ez is. Apropó, ha már fények - Tényleg, az északi fények egyébként egész évben láthatók? Vagy annak is van valami speciális ideje? - kíváncsiskodtam tovább, hisz kitől mástól lehetne hitelesebb adatokat szerezni ilyesmiről, mint olyasvalakitől, aki évek óta itt él? - Akkor mi lenne, ha az indiait meghagynánk későbbre? Vagy mást nem ahhoz is nézünk valami receptet, aztán amikor sikerül beszerezni a hozzávalókat, majd akkor készítünk valami fogást? - ajánlottam fel sokadik variációként, mert tisztára bőség zavara volt, amennyi ötlet felmerült már idő közben... Ha minden héten egyszer összejövünk egy főzőcskézés erejéig, szerintem idén akkor is simán ellennénk. - Húha... most megfogtál. - hiába tagadnám, igencsak kecsegtető a legújabb javaslata, lévén ez az egyik nagy kedvencem már jó ideje - Tudod mit? Engem meggyőztél, legyen steak. Legalább megtudom, milyen jót tudsz készíteni. - zártam rövidre a témát, hacsak nem volt ellenvetése. - Én az egyetemen kollégiumban laktam, csak az utolsó évre kerítettem albérletet magamnak, mert egyszerűen képtelen voltam nyugodtan tanulni a vizsgáimra, viszont sztorikat azt hallottam a többiektől, bőven. - magyaráztam tovább. Egyébként én is az a típus voltam, aki vigyáz a holmijára, hát még a máséra, kár, hogy nem mint ugyanilyen logika alapján működünk. - Egy kissé valóban. - vallottam be - De csak azért, mert én meg mindig is inkább igyekeztem mobilis maradni. Mert ki tudja, hogy mikor igazol át az ember egy másik csapathoz, és kerül egyik napról a másikra az ország túlsó felébe. Mint mondjuk most New York után Fairbanks... - adtam magyarázatot, ha már olyan jó érzékkel tapintott rá - De végül is az sem gond egyáltalán, hogy így érzel. Egy idő után a sok utazás is fárasztó tud lenni, meg az, hogy sehol sem érzi igazán otthon magát az ember, lévén folyton költöznie kell. - meséltem tovább. Igaz, az én szívem eddig határozottan New York felé húzott, de azok után, amiket azóta tudtam meg az ott töltött éveimről, hogy Fairbanksben vagyok... erősen kezd meginogni a belé vetett hitem. - Pfff... - nevettem fel én is - Te jó ég, honnan jutnak neked ilyenek eszedbe? Amúgy el kell keserítselek, de sajnos nem nyert... - emeltem meg kissé a sérült karom, mert ezzel a karmerevítővel jelenleg az is sikerélmény volt, ha 10 perc alatt magamra ügyeskedtem a pólómat meg a pulcsimat, vagy épp le, és akkor a kabát még sehol se volt. - Jó tudni. Mondjuk ha már tényleg meglepsz eggyel... - csóváltam a fejem a meglepetés-háziállat gondolatára. - De attól még átmehetett udvarolni a szomszédba... - feleltem naivan, mert ki tudja, itt falun vidéken hogy megy az állattartás... New Yorkban van olyan ismerősöm, akinek a kutyája-macskája több védőoltást kapott évente, mint a gyereke egész életében.
Ezzel nem tudtam volna vitába szállni akkor sem, ha akarok, mert igaza volt. Tényleg mindenkinek megvolt az a terület, amiben igazán jó volt, és a párok - vagy leendő párok - esetében sem volt magától értetődő, hogy ennek ugyanannak kellene lennie. Sőt, szerintem a különbözőségek ellenére is igazán jó kapcsolatokat tudnak kialakítani, legalábbis, ha a felek is úgy akarják. - Igen, lehet őket látni egész évben, bár a Naptól is nagyban függ - magyaráztam lelkesen, feltárva előtte az általam ismert tényeket. - Bár általában valamiért tavasszal meg ősszel sokkal jobban látszik, úgyhogy most még van esélyed, ha eddig nem mentél ki megnézni valamelyik éjszaka. Szerintem akkor a legszebb! - mosolyodtam el. Én a magam részéről nagyon imádtam a fényjelenséget, már kislány korom óta. Azt hiszem, hogy akkor döntöttem úgy, hogy szeretni fogok itt élni, amikor először láttam. Nem sokkal az ideköltözésünk után lehetett, és úgy éreztem, hogy mesebeli helyre csöppentem. - Nem, jó lesz később is! - egyeztem bele végül, legfeljebb majd holnap vacsorára rendelek valahonnan, és akkor kielégíthetem az indiai kaja utáni vágyamat. - Jól gondold meg! - mosolyom sejtelmes volt, mégis vidám. - Oké! Akkor majd vásárolni kell egy kis bélszínt, szerintem azt már meg fogom venni hétfőn, hogy bepácolhassam előre! - tájékoztattam, és akkor kedden mehetünk megvenni minden mást. - Szeretnél hozzá krumplit, meg zöldségeket is? Salátát? Valami szószt? - kérdezősködtem, mert mindenki másképp szereti, én pedig úgy akartam nyilván elkészíteni, hogy Jacksonnak is megfeleljen. - Hát, ez nálunk kollégium nélkül is megvolt. Az anyámmal, meg a nagynénémmel éltem együtt, és ők eléggé pörgősek, sosem tudnak megülni a fenekükön - nem mintha én más lettem volna, de ezt most nem tettem hozzá, mert szerintem mind a kettőnk számára egyértelmű volt. - Igen, a te eseted más... - bólogattam, mert így jobban belegondolva neki tényleg az volt a kényelmesebb, ha úgy él, hogy bármikor tovább tudjon indulni. Számomra ez az életforma ismeretlen volt. Én is ki akartam ám törni, ugyanakkor nem egy nagyvárosban, hanem mondjuk itt, és szerves részévé szerettem volna válni a városnak. Talán egyszer sikerülni fog, ha keményen dolgozom az álmaim megvalósításán. - Igen, nekem például fontos az otthon, de kinek mi! - vontam meg a vállaimat, nem akartam, hogy azt higgye, hogy elítélem amiatt, mert sokat utazott. Mindenkit más tesz boldoggá, és én úgy vagyok vele, hogy csinálja csak, amit szeret. Ha utazni akar, akkor utazzon csak. Annak azért örültem, hogy sikerült kicsikarnom egy nevetést, bár nem állt fent annak a veszélye, hogy unalmasnak, vagy humortalannak tartanám őt. Tudtam, hogy veszi a poénokat, már csak a ma este folyamán is kiderült mindez. - Miért ne jutnának? - kérdeztem vissza kacéran, egyre szélesedő mosollyal. Szerintem abszolút természetes, hogy ha tetszik valaki, akkor fantáziálunk az illetőről. Én meg nem vagyok sem szendeszűz, sem képmutató, hogy úgy tegyek, mintha kivétel lennék ez alól. Nem vagyok. - Ez változni fog... - böktem a fejemmel a karja irányába, ezzel is jelezve, hogy még valóra válhat a fejemben megjelent kép. - Szerintem rád férne egy háziállat. A férfiak is igénylik az ilyesmit, akkor is, ha azt mondják, hogy nem - ettől függetlenül nem állt szándékomban rásózni egy élőlényt, éppen elég szerintem a lánya is, akiről gondoskodni kell majd. - Nem hiszem, tudja, hogy nem mehet ki, és a szomszédban különben sincs kutya - nyújtottam nyelvet viccelődve. - Vagy a férfiak újabban így szokták? A szomszédba járnak udvarolni? - kérdeztem, meglepettséget tettetve.
Kezdőlap
