- Fogalmam sincs, nem mozgok túlzottan otthonosan a témában! – vágtam vissza kissé harciasan, bár róla teljes mértékben lerítt az érdektelenség. Én semmiben sem tudtam az lenni, és magamban már most is eldöntöttem, hogy utána fogok nézni ezeknek a dolgoknak, hogyan is vannak a szabályozások, meg minden egyéb ezzel kapcsolatban. – Még az is lehet, hiszen láthatóan maga sem élvezi jobban a helyzetet, mint én. Bár nekem igazából nincs is vele nagy gondom, de ha most valaki olyannal lennénk összezárva, aki nem bírja a szűk helyeket, akkor az elég nagy baj lenne. Szeretném, ha mással ez nem fordulhatna elő, ez minden! – tártam szét a két kezemet, hogy aztán megvonjam a vállaimat. Nem akartam én fontoskodni, de legközelebb ugyanúgy megtörténhetett, és más lehet, hogy nem tudná így kezelni ezt. - Gondolja, hogy túl sok papírmunkával járna egy ilyen panasz? – kérdeztem végül rá, alig egy-két percnyi némaságot követően. Nem bírtam túl sokáig csendben maradni, főleg a jelenlegi helyzetben. Mondjuk úgy, hogy kényszert éreztem a beszédre, mert ezzel próbáltam oldani a saját feszültségemet is, amit a helyzet szült. Tényleg isteni szerencse, hogy nem vagyok olyan típus, aki rövid úton rosszul lenne egy liftben. Tériszonyom sincs. - Igen, mondhatjuk! – biccentettem kurtán, magamban azonban örültem, hogy megfelelő következtetéseket vontam le a hivatását illetően. Nem mintha túl nehéz lett volna kitalálni, de apró örömök, meg győzelmek az életben, ugye! – Tudja, nem rajongok azért, ha meg akarják mondani, hogy mit csináljak! Semmilyen formában sem! – már a szüleimtől sem viseltem túl jól, és ez a mai napig nem változott. Már nem vagyok fiatal fruska, aki lázad, ugyanakkor a hajlam még mindig ott élt bennem, és talán soha nem is fogom tudni levetkőzni. Nem lettem törvénysértő, ennyire azért nem ragadtattam el magam, de szerettem olyan dolgokat csinálni, amik meglepőek és szokatlanok. Ilyen volt például a választott munkám is. - Egyébként többet kéne mosolyognia! – nem mintha most bármikor is mosolygott volna, de próbáltam magam elé képzelni a megenyhülő vonásokat. – Így elijeszti a kevésbé kitartó embereket! Bár gondolom valamennyire ez a célja… - ismertem katonákat, láttam már, hogy milyenek, hogy milyenné edzi őket az életvitelük. Ezért is gondoltam azt, hogy mindezt valamennyire szándékosan csinálja. Nem akartam én sértegetni, csak hangot adtam a véleményemnek. Amúgy sem tartottam attól még most sem, hogy beletipornék a lelkébe. - Valóban, Mr. Sherwood! Akár oda is lehet sorolni… - természetesen határozottan az értelmiséghez tartoztam. – A Közel-Keleten, az egyik amerikai bázison. Nem tudom már pontosan, hogy melyik volt az, akkoriban annyira ilyen részletek nem érdekeltek. – vontam meg egyszerűen a vállaimat, bár sejtettem, hogy ez már némiképp felkelti majd az érdeklődését, és legalább volt egy közös téma is úgymond. – Az apám munkája miatt elég sokat költözünk. Akkor haza akartunk látogatni, de volt egy kis gond, és addig elhelyeztek minket a bázison, amíg tovább nem mehettünk India felé. – nem olyan nagy dolog ez, legalábbis nekem. Én hozzászoktam ehhez a gyökértelen élethez, míg egy egyszerű embernek ez biztos, hogy egyáltalán nem lenne hétköznapi történés.
A szemöldökemelésem magában hordozza az azt mindjárt gondoltam félmondatot a témát illető otthonosságára értendő, de nem teszem hozzá. Sokkal inkább csak hagyom, hogy a nőtől érkező nem kevés információ átrohanjon rajtam. Butaság. A helyzetet nem élvezem, de nincs is mitől összecsináljam magam ijedtemben. És bár elrejtőzik szám szegletében egy mosolyféleség, hallva az önzetlenségét, nem közlöm vele, hogy mi is az, ami ezzel kapcsolatosan a fejemben forog. A végén még nagyon is megorrolna rám. Az pedig nem célom, hogy vadidegeneket sértegessek. Se nőket, se férfiakat. Ok nélkül nem szokásom az ilyesmi. Okkal pedig jócskán másképp teszem. - Jogában áll. – hagyom rá, mint szamárra a fület. Nem dicsérem meg az előrelátó kedvességéért, de nem is feddem meg érte. Ezt mindenképpen értékelhetné, bár van egy olyan érzésem, hogy nem az a fajta, aki fogja is. - A túl sok vagy a túl kevés is relatív. Véleményem szerint nem a papírmunka mennyisége az, ami visszatartó erő lehet, hanem a panaszelbíráló személye. Tudja egyáltalán, hogy ki az ebben a városban, aki ezekkel az ügyekkel foglalkozik? Vannak, akiket megelőz a hírük. Én nem tudom, de nem is érdekel. Viszont az tény, hogy egy panaszt már benyújtani sem érdemes, hogyha megnézi az ember a precedenseket esetleg. Már ami nyilvános belőlük. Ezért jó az amerikai jogrend. Sok kiskaput is hagy, de sok mindent szinte per nélkül elintéz. Mert már a pólyában elmegy a kedve a panaszkodástól a feleknek. A civil életben ez mindenképp működik, s még szórakoztató is. A hadbíróság azért egy kicsit más tészta. De azt nem keverjük ide. - Gondolom ezért nem él a szülőhazájában vagy az itteni indiai közösségben. – teszem még ezt is hozzá kicsit úgy, mintha azt mondtam volna, hogy gondolom ezért nem büszke rá az apja és szégyelli az anyja. Távol álljon tőlem a vájkálás. Csak a rasszismeretem gondoltatja ezt velem. - Tartottam tőle, hogy úgy fejezi be – formálok idézőjelet mutató- és középső ujjaimmal. – hogy mert jól áll nekem a mosoly. Ha így tett volna, a végén még zavarba hoz. Nem túl stabil a plafon a fejünk fölött, így ezt a humort nem csavarom túl. De mosolygok mellé, mert a megjegyzése akármilyen kéretlen is volt, s akárkitől érkezett is, megvallom egész kedvemre való. - Nem célom ijeszteni senkit. Nevelni és terelgetni sokkal inkább. De gondolom ettől nem lettem szimpatikusabb az ön szemében. – csatolok vissza arra, amit az imént mondott, nevezetesen hogy nem szereti azt ha megmondják neki merre hány méter. - És miféle gond volt az? – a „ha szabad kérdeznem” megint csak elmarad. Ha szabad, ha nem, megkérdeztem. A felesleges szabadkozás amúgy sem kenyerem.
Kezdőlap
