A Hondámmal érkeztem a Bevásárlóközponthoz, a motorom csomagtartójából kivettem a táskámat, helyére bekerült a bukó, mielőtt lezártam volna. Elindultam a bejárat felé, de még be se tettem a lábam, amikor meghallottam a karácsonyi nótát, amit a hangfalak ontottak magukból.
Még Hálaadás se volt, de már karácsonyi lázban ég az egész ország. Ha visszagondolok… tavaly ilyenkor én épp talán az utolsó napomat tölthettem Los Angelesben a munkahelyemen, vagy már csomagoltam a költözködéshez. Fene se emlékszik rá.
Már megint jön a karácsony, s valószínűleg megint ugyanúgy fogom tölteni, mint tavaly. Bevállalom az ünnepi ügyeletet, mert semmi kedvem hazautazni a családomhoz, a kollégák meg legalább otthon lehetnek.
Na de nem is azért jövök most, hogy karácsonyfa díszeket, vagy mikulásvirágot vásároljak.
Megoldom derekamon fehér kabátom csatját, majd szét is cipzárazom magamon, mert idebent azért meglehetősen meleg van a kinti hideg időhöz képest. Kötött kardigánt viselek a kabát alatt, egyébként pedig barna… polár béléses bőrnadrágot, és bokacsizmát… amik elkelnek, ha az ember lánya motoron mereszti a sejhaját.
Célzottan indulok az elektronikai szaküzlet felé, messze kikerülve a hostesses diákmunkásokat, akik ilyen-olyan kuponokat próbálnak rátukmálni az emberekre. A Jehovásoktól meg a Krisnásoktól pedig egyenesen menekülök, akik ilyentájt gőzerővel próbálják meg eltéríteni a híveket, mint valami terroristák a repülőgépeket.
Megkönnyebbülök, amikor mindenféle zaklató tényező nélkül sikerül eljutnom a bolthoz, de a benti tömeget meglátva egy pillanatra elgondolkodok, hogy valóban most akarok-e bemenni vásárolni?
Nem… anyukám, ez ennél jobb nem lesz mostanában, csak rosszabb. Majd januárban már lenyugszanak a kedélyek, addig meg tombol az őrült vásárlási láz.
Sóhajtok, a fotocellás ajtóhoz lépek, ami szétnyílik előttem, aztán a vásárlói térben találom magam. Tekintetem felviszem a tájékoztató táblákra. Nem szeretek kérdezősködni, úgy meg pláne nem, ha 1000-es betűmérettel ki van nyomtatva a táblákra, hogy melyik soron miket találhatok.
„Átverekszem” magam a polcoknál tolakodó embertömegen, közben próbálok nem lecsapni senkit a bevásárlókosárral, amire amúgy tök nem lenne szükségem, mert nem veszek nagy dolgot, de a biztonsági őr olyan morcos fejjel lesett rám, amikor nem akartam magamhoz venni egyet, hogy inkább felfogtam, és hoztam, mielőtt még utánam jönne, és akadékoskodna.
Na szóval.
Néhány perc alatt sikerül eljutnom az elektromos palacsintasütőkhöz. Rühellek főzni, a palacsintát viszont szeretem, és mióta Mallory nem lakik nálam, nem ettem palacsintát, pedig hiányzik. Az egyik kollégám ajánlotta, hogy vegyek elektromos palacsintasütőt, mert azzal nem lehet elrontani a palacsintát. Ebből is látszik, hogy mennyire nincs tisztában a konyhai tudásom félelmetes hiányosságával. Alapvetően a legjobb, ha a konyhák közelébe se megyek. Na de… palacsintát akarok enni, szóval elkezdem sorba végignézni a kínálatot…

Egon unottan feküdt az ágyán, és közben egy agyonolvasott könyvet forgatott, aminek már szinte kívülről tudta minden egyes sorát. Elgondolkodott, hogy talán több unaloműzőt kellett volna magával hoznia Berlinből, de a pénzt könnyebb szállítani, mint egy nagyképernyős tévét, így úgy érezte jó döntést hozott, amikor szépen eladogatta a holmiját, amit 15 éven keresztül összegyűjtögetett. Az akció hátrányát csak néhány hete kezdte el érzékelni, amikor rájött, hogy Fairbanks már nem tartogat számára új látnivalót, így már nem töltötte a napjait sétálással, vagy autókázással.
- Kéne venni egy tévét – dünnyögte a könyvbe mélyedve – Gyagyás? Véleményt kérek! – nézett rá az ágya mellett egy rozzant széken heverő, feketésszürke macskára, akinek folyt a nyála, és a pofája rángott minden egyes pillanatban. – Ezt igennek veszem – közölte a jószággal, majd letette a könyvet az ágyra, és vetett még egy kedves mosolyt az állatra, akinek szemmel láthatóan már régen elmentek otthonról.
A macska valamiért ragaszkodott Egonhoz, talán azért mert, amikor meglátta a konyhában nem belerúgott, csak finom arrébb tessékelte a sarkával. Ez a mozdulat a macskáknál lehetséges, az örök hűségesküt jelenti, bár valószínűbb, hogy Gyagyás teljesen hülye, és még csak meg sem képes ijedni. Pedig a többi macska fejvesztve menekült a törött ablakon át ki a hóra, ez meg ott állt, mint egy rakás szerencsétlenség, és Egonnak nem volt szíve belerúgni, hanem csak arrébb sarkallta, mert éppen útban volt neki, ahhoz, hogy leüljön az egy szem székre, ami a konyhában volt.
- Vigyázz a házra, különben megeszlek – mondta komolyan a macskának, aki rángatózva, mindenhová követte, kivéve a házon kívülre, mivel valamiért nem akaródzott neki a külvilágba kimerészkednie. Persze mire Gyagyás leért a lépcsőn, addigra Egon már felöltözött. Mire pedig utolérte volna az előtérben, addigra már Egon rég a kocsiját havatlanította. A művelet után beszállt és gyújtást adott, és a Mercury Grand Marquis életre kelt. Elnavigálta magát a bevásárlóközpontig, leparkolt, kiszállt és bezárta a kocsit, majd elővigyázatosságból a pajzsát is felhúzta. Fekete farmernadrágot viselt, és úgyszintén fekete egyszerű télikabátot. Hallotta a zenét, ami az épületből kiszűrődött és nem igazán volt ínyére. Kíváncsi lett volna, miért erőltetik rá az emberekre az ilyen dalokat, amikor ezer meg egy sokkal jobb muzsikát is lehetne hallgatni. Aztán eszébe jutott, hogy minden a gazdaság körül forog, és ez is tökéletes manipulációs eszköz, hogy az embereket vásárlásra bírják. Sajnálta, hogy nem hozta el Gyagyást, a mancsa lehet pont befért volna a fölébe és akkor nem kellene karácsonyi dalokat hallgatnia. A férfi végül túltette magát a dolgon, bár igen sok lelki erejébe tellett, és megindult az épület felé. Belépve természetesen még nagyobb hangerővel üvöltötték a hangszórók, hogy „VÁSÁROLJÁL MÁR”, de Egon megpróbált kellemesebb dolgokra gondolni, és látva a sok céltudatos embert máris jobb kedvre derült. Amíg elért az elektronikai szaküzlethez, gondolatban két tucat embert felfalt és mindegyik rendkívüli mód ízlett neki. Sikolyaik végig kísérték és kellemes melegséggel töltötték el Egon szívét, szinte már nem is hallotta a karácsonyi nyekergést.
Az üzlet elég zsúfolt volt, nem is csoda, hisz a hipnotizáló muzsika kintről birkaként terelte be a jónépet, hogy elköltsék szerény kis jövedelmüket teljesen felesleges dolgokra. Az bolt bejárata annyira figyelmes volt, hogy magától kinyílt megkönnyítve a pénzt költeni vágyók dolgát. A férfi egy grimasz kíséretében vette tudomásul, hogy itt is karácsonyi zene megy, de legalább nem ugyanaz, mint a folyosókon, ami jó, mert kettő valamennyire elnyomja egymást és bűverejük így nagymértékben lecsökken.
Egy kis keresgélés után megtalálta, amit keresett. A tévék hosszú sorokon keresztül mutatták ugyanazt az érdektelen adást, valami kétbalkezes idiótáról, aki képtelen egy kenyeret hagyományos késsel normálisan elszeletelni.
Egon elgondolkodott, hogy a tévé mellé viszont DVD lejátszó is kéne, mivel a házban nincs semmiféle csatorna bekötve. És persze, kell vagy tíz darab film is, meg majd el kell ugrani egy kölcsönzőbe, ha egyáltalán a torrentezés ki nem nyírta még azt az üzletágat. Egon lehajtotta a fejét, és megvakargatta a homlokát. Lehet inkább csak egy rádiót kéne vennie, azt csak bedugja és kész, és semmi egyéb nem kell hozzá. Na, igen, de a rádión nem sok érdekes dolog megy, azt mindenki csak úgy hallgatja, hogy valamit csinál közben. Dolgozik, vezet, vagy éppen sört vedel valamelyik kocsmában. Nem. Inkább marad a tévé. Döntötte el magában, majd hív valami kábelest, aki beköt neki néhány adót. Körbe nézett, hátha talál valami eladónak nevezett egyént, aki képes felvilágosítást adni, néhány apróbb technika részletre, de nem igazán talált hirtelen senkit, aki szabadnak tűnt, és mivel nem volt egy türelmetlen fajta, így fogta magát és elkezdett sétálni a boltban. Néha egy-egy nagyobb zombicsordát ki kellett kerülnie, akik éppen valami új és menő dolog előtt hörögtek és nyáladztak. Eszébe jutott Gyagyás, és hogy lehet adni kéne neki valami finomságot az este, mert a kenyérhéja, mintha nem túlságosan ízlene szegény jószágnak. Ezen morfondírozva fordult be az egyik gondolánál, és vett észre valamit, ami egyből megragadta a figyelmét.  Sohasem gondolta volna, hogy a technika képes olyasmit alkotni, aminek rendkívüli módon meg fog tudni örülni, és nem csak rezignált bólintással fogja tudomásul venni, hogy na, ez is létezik.
A tárgy, ami a látószögébe került eleinte olyan hihetetlen volt számára, hogy egy ideig nem is akarta elhinni, hogy mire is való, de végül, mint egy lelkes gyerek a szülinapi tortájához, úgy siklott Egon az elektromos palacsintasütőkhöz.  
- Ehhez nem kell gáz? – kérdezte döbbenettől vegyes áhítattal a mellette álló nőtől, aki fehér kabátot viselt és mellesleg igen jó illata volt, amit Egon persze az elektromos palacsintasütő iránti izgalmában nem is igazán fogott fel. Még csak rá sem nézett teljesen a nőre, csak egy fél mozdulatot tett a fejével irányába, közben, mint egy idióta mutogatott az elektromos palacsintasütőre. – Én ezt nem hiszem el, ez tényleg palacsintát süt? – gondolatban már otthon volt, hogy kipróbálja a sütőt, bár fogalma sem, volt, hogy az alapanyagnak, ugyanolyannak kell-e lennie, mint a hagyományosnak, vagy egy kicsit másnak. Mivel a házában nem volt bevezetve a gáz, viszont a villany igen, így meg tudta volna lepni Gyagyást, egy kis palacsintával, amit saját kezűleg készített, hiszen nincs annál jobb, mint amikor a kedvencünknek saját készítésű kosztot adunk. Na, ezen a ponton Egon kissé lefagyott, mert rühellte a macskákat, Gyagyást is csak azért nem dobta ki az utcára, mert szórakoztatta az idétlen járása, meg a fejének a hülye rángatózása. Lelkesedése egy kissé alábbhagyott, de nem akart azért lemondani a csodamasináról, így óvatosan megint kérdést intézett a fehér kabátoshoz.
- Izé, ön esetleg tudja, hogy ezt hogyan kell használni? – kérdezte már sokkal normálisabb hangnemben, mint azt pár pillanattal ezelőtt tette.

Oldalra pillantok a mellettem lecövekelő férfire. Férfiak… sóhajtok. Na jó, ez most kicsit szamár mondja verébnek… eset, hiszen én se mozgok otthonosan a konyhai világban, holott nő vagyok, akitől alapvetően elvárnák, de a férfiak logikátlanságát sose tudtam megérteni.
- Gázra is felteheti, de szerintem akkor bukja a garanciát… - Ironikus vigyor suhan át az arcomon.
- Nem, nem kell. – Teszem azért hozzá, mert mégse mondja már rólam egy vad idegen, hogy bunkó vagyok. Annyira…
Amúgy alapvetően nem hiszem, hogy bunkó vagyok, vagyis nem direkt módon akarok bunkózni másokkal, csak sajátságos a stílusom, amihez sajátságos humor társul, amit a legtöbb ember nem ért, és szimplán bunkónak titulál.
Úgy bűvöli a palacsintasütőket, mintha nem is tudom mit látna… Ufót, minimum.
- Hát… az van ide írva. – Bökök a polc szélén levő kis táblácskára, amin az „Elektromos palacsintasütők” felirat díszeleg. Van választék bőven, hirtelenjében nem is tudom, hogy melyiket kellene megvennem. Konkrétumot ugyanis nem mondtak, csak azt, hogy vegyek elektromost. Azon belül, hogy milyen márkát… vagy milyen típust, nos… erről nem tettek említést.
- Szóval gondolom, igen. – Mondtam bizonytalanul, miközben az egyik dobozát találomra magamhoz vettem a polcról, és megfordítva a kezemben, tanulmányoztam a rajta levő leírást.
- Nem, nem igazán. Csak úgy ajánlották nekem is, hogy elektromost vegyek… - Pillantok fel a férfire a dobozról.
- Hm… - Futom át a sorokat.
- Nem tűnik túl bonyolultnak. – Szólalok meg olvasás közben. Persze attól még, hogy nem bonyolult, nem jelenti azt, hogy fogom is tudni használni, vagy lesz türelmem kikeverni a palacsintatésztát hozzá.. mert nálam ez a legnagyobb probléma, ha a konyháról van szó. Egyszerűen nincs türelmem a konyhai pepecseléshez. Pepecselek én eleget a Patológián ahhoz, hogy otthon már ne legyen hozzá humorom. Legalább a Patológián nem jelent ez problémát, szívesen „legózok” emberi maradványokkal.
- Azt írják, hogy ez a típus kerámiával van bevonva, ezért nem igényel zsiradékot, csak a palacsinta tésztájába kell egy teáskanálnyi olajat keverni… és hogy a tésztát egy kicsit hígabbra kell csinálni, mint a hagyományosnál… Aha… - Fut lejjebb a tekintetem.
- Írják is, hogy a részletes használati útmutatóban szerepel a recept. Remek. – Dünnyögöm az orrom alatt.
- Ó! Elmosni se kell. Ki kell húzni a konnektorból, ha megsült az utolsó palacsinta, aztán nedves papírtörlővel elég áttörölni. – Visszafordítom a dobozt, hogy megszemléljem az elején a képet.
- Ebbe a tálba kell a masszát beleönteni, és a sütőt belefordítani pár másodpercre, hogy egyenletesen ráragadjon a tészta… - Áll össze a kép a fejemben a szöveg, és a tartozékok tekintetében.
- Hát ez nem semmi cucc. – Jegyzem meg elismerően.
Eközben bekörnyékez minket egy eladó. Gondolom kiszúrta, ahogy a palacsintasütő dobozát nézegetem. A harmincas férfi ragadozó vigyorral az arcán terem mellettem.
- Üdv! Segíthetek valamiben? Ó látom már van is kiszemeltjük… Ez egy egészen új típus, nemrég dobta a piacra a gyártó, de eddig nagyon sok elfogyott belőle, és még egyet se hoztak vissza, hogy gond lenne vele. Gondolom azt tudják, hogy a kerámia bevonat miatt fémmel nem tanácsos hozzányúlni, mert felkarcolja a bevonatot. De, gondolt erre is a gyártó… ezért ha most ezt a típust veszik meg, akkor kapnak hozzá ajándékba egy kerámia bevonatos lapátot, amivel meg tudják fordítani a sütőn a tésztát, hogy mindkét oldala egyenletesen átsüljön. Nagyon gyorsan megsül rajta a tészta, köszönhetően a magas hőfoknak, és sokkal egészségesebb, mintha hagyományos módon készítenék el, mert kevesebb zsiradékot tartalmaz. Ráadásul időt is spórolhatnak meg, és több marad a gyerkőcökre… - Pillant jelentőségteljesen Egonra, majd rám. Ekkor még nem esik le a tantusz, hogy mégis hogy érti, amit mond.
- A kedves feleségének remek az ízlése, én mindenképp ezt ajánlanám, higgyék el, talán kicsit borsosnak tűnik az ára, de energiát és időt takarítanak meg, ha ezt veszik, és sokkal elégedettebbek lesznek. – Villantotta ki széles vigyora közepette hófehér fogait.
Ha nem lennék félig mexikói származásom miatt kissé kreolos bőrű, akkor most látszódna rajtam, milyen szinten elsápadtam. Így viszont nem látszódhat, csak a tekintetemen a megrökönyödés.
- Mi nem… - Bökök zavartan a mellettem álló férfi felé, majd magamra, de az eladó van annyira rámenős, hogy ne hagyja befejezni a mondatomat.
- Ráadásul. Ha most vásárolnak nálunk, a vásárlás végösszegéből 20%-ot elengedünk a családosoknak. Ezzel kedveskedünk családos vásárlóink számára, karácsony közeledtével. Hány gyerekük van? – Kérdezte. Mindebből a kedvezmény mértéke volt az, amit igazán felfogtam, és gondolkodás nélkül vágtam rá a kérdésére: - Három.

Egon fel sem fogta a nő megjegyzését, annyira ámulatba ejtette a csodamasina, így nem sértődött meg a megjegyzésen. Persze, ha megtette volna valószínű azon kezdett volna el járni az agya, hogy milyen kellemes vacsora vendéggel hozta össze a sors, és nem azon, hogy vajon tényleg palacsintát süt-e a szerkezet. Egy időre aztán kitisztul a rózsaszín köd, pont jókor, hogy felfogja a fehér kabátos, feliratra utaló célzását.
- Valóban - mosolyodott el a férfi, bár ő is látta a táblát, de az, hogy valami ki van írva, még nem feltétlen jelenti azt, hogy az is a funkciója, aminek hirdetik. A nő felelete egy kicsit mintha fokhegyről történt volna, de nem volt túl vészes, ráadásul a szavai mögött némi bizonytalanságot is vélt Egon felfedezni. Nagyon kíváncsi lett volna, hogy vajon miként kell használni, és mivel úgy gondolta egy hölgynek értenie kell az ilyesmihez nem átallotta megkérdezni tőle. A fehér kabátos tényleg bizonytalan volt, de úgy tűnt jobban elboldogul az ilyen holmik terén, ezért figyelmesen csüngött a szavain, bár lényegében, ahogy olvasta a dobozon található leírást, Egon abban a pillanatban kezdte elfelejteni és össze is keverni a hallottakat, de ez végül is nem lehet akadály. Olvasni ő is tud, a macskának meg odaégett is jó, már persze, ha ezzel egyáltalán oda lehet égetni. Azért akadt valami, amit megjegyzett egyből és el is vigyorodott, mert nem szeretett mosogatni. Egon néha dünnyögött és hümmögött, hogy jelezze, hogy aha minden teljesen egyértelmű, de persze nem volt az, de majd lépésről lépésre otthon áttanulmányozza a dolgot. Úgy gondolta meg fog birkózni vele. Persze zavarta a tudat, hogy a nő úgy tűnik már teljesen tisztában is van az egésznek a működésével, de megnyugtatta magát, hogy neki ilyenekhez amúgy sem kell értenie, hiszen a nőknek a konyhában a helye, a férfinak pedig a gazdaságot kell vezetniük.  Mondjuk a gondolat elég tizenkilencedik századinak tűnt még számára is, de jól eső érzés volt ezzel vigasztalnia saját hiányosságát a konyhaművészet terén.
- Aha, tényleg nem - értett egyet Egon teljesen őszintén. Háta mögül határozott léptek zaja ütötte meg a fülét, a többi botorkáló csoszogás, és cél tudatlan lépések közepette. Az ilyen dolgok könnyedén jelenthetnek egy eltökélt bérgyilkost, de akár egy…idegesítően rámenős eladót is. Egon igen nagy bánatára az utóbbival kellett szembenéznie, amikor megpördült a tengelye körül. Az eladó pedig már mondta is. Egy darabig azt figyelte, hogy vajon vesz-e egyáltalán levegőt, de úgy tűnt számára, hogy nincs ideje ezt megtenni két mondat között. Ha nem idegesítették volna az ilyen alakok, valószínűleg csodálta volna tehetségéért, de jelen pillanatban csak azon járt az agya, hogy vajon milyen oktávban sikoltana, amikor letépi a lábát.
Nem igazán fogta fel, hogy mit is tud az elektromos palacsintasütő, de az első szünet előtt mondott utolsó mondat furának hatott, így Egon félrefordította kissé a fejét és csodálkozva bámulta a srácot. Amikor újra megszólalt már teljességgel figyelme fókuszában volt, így minden egyes szót és összefüggést tökéletesen megértett.
Szemei tágra nyíltak és óvatos pillantást vetett a nőre, aki majdnem ugyanolyan magas volt, mint Egon, bár gyanította, hogy a csizmája dob rajta egy-két centit. Fel akart ocsúdni zavart pislogásából, de a nő hamarabb tette és elkezdte volna a helyzet megmagyarázását, de az eladó mintha csak arra várt volna, hogy más valaki is hozzáfogjon beszélni, és máris újra átvette a szót. Ekkor már Egonnak nevethetnékje támadt és legszívesebben otthagyta volna a kotnyeles srácot, de a fehér kabátos nőnek sikerült egyetlen szóval földbe gyökereztetni a lábait.
Ránézett a lány csinos arcára és elvigyorodott. Mit meg nem tesznek az emberek néhány százalékért.
Egon furcsán érezte magát, mert amikor reggel felkelt még csak egy retardált macskája volt, most meg már van egy felesége és ráadásnak három gyereke is. Miért is ne szaporíthatná tovább a hozzátartozóit?
- Talán kettőt kellene vennünk - mondta morfondírozva -, anyádnak is biztos kellene egy - nézett a nőre rezzenéstelen arccal. - Amúgy is mindig arról panaszkodik, hogy mozog a palacsintasütőjének a nyele. Apropó, ha már úgyis kedvezményezettek vagyunk a bolt kedves hozzáállása miatt, nem kellene vennünk egy tévét is? Akkor Edvin tudná nézni a kedvenc mesecsatornáját és nem veszne össze a nővéreivel. Mit szólsz drágám? - kérdezte mosolyogva, majd a nő derekát átölelve finoman közelebb húzta magához.  

Csak akkor fogtam fel, hogy mire adtam a fejem, amikor a mellettem álló férfi is belement a „mókába”… ami ha jobban belegondolok nem is olyan mókás. Még a gondolatától is kirázott a hideg, hogy gyerekem legyen… nemhogy egyszerre három! Most már elég hülyén vette volna ki magát a dolog, ha visszakoznék, ezért kénytelen vagyok beleugrani életem eddigi legrémesebb szerepébe.
- Anyámnak? – Vontam fel a szemöldökömet, aztán leesett, hogy neki is kell egy… és ez a legjobb módja, hogy mindketten megkapjuk a magunk sütőjét.
- Nahát, mióta szereted ennyire az anyámat? Csak nem kibékültetek? – Tettem egy lapáttal a tűzre, hátha így még jobban hihető a sztori. Persze az eladót cseppet se érdekelte a mi kis csevegésünk, hanem már magában számolgatta a maga kis jutalékát, amit majd kaphat utánunk, ha rá tud minket venni minél több holmi megvásárlására. Ha lenne elég helye, lehet még örömében eljárna is egy esőtáncot amiért nem egy… hanem rögtön kettőt is el tud adni a palacsintasütőből.
Az Edvin név hallatán magamban zokogtam. Ennyire szörnyű névvel én nem sújtanék egy gyereket, bármennyire nem szeretem őket, de ez tényleg katasztrófa. Amikor átkarol, és közelebb húz magához, próbálok nem meglepődött képet vágni, hanem valami mosolyfélét varázsolni az arcomra, s úgy tenni, mintha ez teljesen természetes lenne.
- Persze… fogd csak rá a fiadra. – Pillantottam rá szúrós tekintettel, majd fordultam bájosan édessé váló mosolyommal az eladó felé.
- Valójában ő az, aki mindig összeveszik a lányokkal, hogy mit nézzenek a tévében… a fiúnk legózni szeret, meg festeni… Artur az, aki teljesen rá van függve a mesékre. – Nesze neked. Ha az én – nem létező – gyerekemet Edvinnek volt képed elnevezni, akkor legalább olyan szörnyű név jár neked is, mint amire a kölyköt kárhoztattad.
Az eladó felváltva pillant rám, és a „férjemre”, majd fülig húzza a száját, és tesz egy olyan kézmozdulatot, amiről egyértelműen lerí, hogy sík buzi.
- Tényleg? – Kérdezi. – Milyen édes! Egyébként én is szeretem a meséket, szóval ne haragudjon kedvesem, de teljesen meg tudom érteni a férjét. Sőt! Tudok is egy nagyon jó Tv-t ajánlani önöknek. Milyen televíziójuk van jelenleg? – Szegezte nekünk a kérdést.
Én várakozóan a „drága férjemre” pillantottam. Ő hozta szóba a Tv-t, hát akkor most improvizáljon.
- Nos. Az én ajánlatom mindenképpen az LG család legújabb üdvöskéje lenne… de jöjjenek csak velem, meg is mutatom. Ő pedig nem más, mint egy ívelt képernyőjű OLED Tv. Mint láthatják, egészen lenyűgöző a nagysága, ezért garantált mozi élményt biztosít önöknek és a gyerekeiknek. 138 centi egyébként a képátlója, a 4 színű pixeltechnológia pedig élethűvé varázsolja a látottakat. De ez még nem minden, ugyanis tartalmazza a kiforrott Smart Tv-k tudását, és rendelkezik webOS operációs rendszerrel. Tudnak rajta internetezni… ha akarják asztalon tárolhatják, feltehetik a falra… képes az analóg és a digitális műsorokat tökéletesen fogni, át lehet váltani 3D-s formátumra… minden televízióhoz 2 szemüveget adunk, de vásárolhatnak további szemüvegeket is… természetesen most azokra is vonatkozik a korábban említett kedvezmények mértéke. – Lendül bele megint a szövegelésbe, én meg már követni se tudom… sőt! Egyáltalán nem értem, hogy mi a fenének kell egy Tv-nek ennyi mindent tudnia? A Tv csak Tv… Felveszem a fapofát, majd a „férjemhez” fordulok.
- Hm, hallod? Ez nem semmi! Szerintem vegyük meg… legalább ezentúl 3D-ben nézheted a pornót, miután a gyerekeket letettük aludni. – Villant meg az arcomon egy gonoszkás mosoly. Az eladó zavartan köhécselt. Sikerült kibillentenem a szerepéből.
- 2 év garancia van rá. A szemüvegekre hat hónap. – Tette hozzá, majd kérdőn ránk tekintett… én meg alkalmi „férjemre”.

Egy pillanatra azt hitte a nő mégsem akarja eljátszani, amit elkezdett, de úgy tűnt könnyedén beleéli magát a szerepbe, bár az elején volt egy kis bizonytalanság, de hamar kapcsolt.  
- Ó, dehogyis - vigyorodott el gonoszul - de hátha el akarja mosogatni bedugott állapotban… - közölte és megköszörülte a torkát, majd folytatta beszédet, végül pedig magához húzta a lányt és bízott benne, hogy nem akarja tökön rúgni a mozdulat hatására újdonsült felesége. Ágyékrúgást ugyan nem, de kapott egy kedvesen csengő angolos nevet, bár Egon nem feltétlen volt elragadtatva tőle, és emiatt szeretett volna kibúvót találni.
- Miért kell lépten-nyomon a középső nevemet használni? Annyira nehéz megjegyezni, hogy Egon? - mondta szarkasztikusnak tűnő hanglejtésben, és egy kicsit halkabban, mintha ezzel ki akarná zárni a beszélgetésből az eladót. Bár nem rágta a nő szájába, de elég egyértelműnek tűnt, hogy mérges lehet a férfira, az anyja láb alól eltevéses megjegyzése miatt. Az, hogy szereti állítólag a meséket nem annyira tűnt égőnek, hiszen a könyvek is meséket tartalmaznak, és azokat meg szerette olvasni. Ráadásul Berlini tartózkodása idején szabad idejében néha nézte a Disney Channel műsorát. A srác vigyora ragadós volt és Egonnak is el kellett mosolyodnia, főleg amikor azt a bohókás, rajzfilmszerű kézmozdulatot tette. Emellett még az eladó is a pártját fogta a mesenézésnek, ami kicsit furcsának tűnt neki, de úgy volt vele, hogy ez a bevett szokás, ha valaki előhuzakodik egy magasabb összegű vétellel. Egon széttárta kezeit és diadalittasan elvigyorodott.
- Látod? A mesék jók, amúgy meg Edvin is szokta nézni…amikor én is - mondta és már fordult is az eladóhoz, hogy közölje vele a tévéjük típusát - Egy ilyen nagyképernyős Thomson, szép felbontással meg mindenféle hülye beállítási lehetőséggel - fogalma sem volt róla, hogy milyen márkák lehetnek most piacon, de úgy rémlett neki, hogy amit mondott, abból valóban szoktak tévét is készíteni, szóval nem nagyon lőhetett mellé. Egon és a fehér kabátos követték az eladót, aki közben beszélt, és Egonnak megint eszébe jutott, hogy valójában milyen idegesítőek is ezek az eladók. Persze semmit sem fogott fel abból, amit mondott, de azt igen, hogy tud 3D-s is lenni, viszont ez nem igazán érdekelte. Azért csak mosolygott és bólogatott és közben remélte, hogy előbb utóbb abbahagyja, mert, ha nem kénytelen lesz megfojtani. Végül befejezte a beszédet és Egon már mondani is akarta, hogy neki csak egy egyszerűbb tévé kellene, de amit a fehér kabátos nő mondott hirtelen letaglózta. Először csak szélesre húzta a száját, aztán a röhögés környékezte, de eszébe jutott, hogy most egy családapát játszik, és nem kellene elröhögnie a dolgot, mert akkor hiteltelen lesz az egész alakítás, és buknak 20 % kedvezményt, ami egy tévénél azért nem kevés. Megpróbált komoly arcot vágni, ezért összepréselte az ajkait, majd felhúzott szemöldökkel a feleségére nézett, akinek a képéről le nem lehetett volna vakarni az alattomos somolygást.
- Nem szoktam pornót nézni oké? Azok csak felvilágosító filmek - közölte, és igazán sajnálta, hogy nem érzi az arcán a pír jelenlétét, pedig az biztos hihetőbbé tenné a dolgot. - Amúgy, ja, meg kéne venni. Szépek a… paraméterei, igen, elég jónak is néz ki. Szép a kép is, mondjuk az ára is szép, de lejön 20 %, szóval úgy már nem is olyan vészes. - Egont eddig nem érdekelte a 3D, de a nő megjegyzésére megváltozott a véleménye. Kell neki egy 3D-s tévé, és ha már itt van, széjjelnéz majd, nem-e árulnak DVD-ket is.
- Akkor ezt megvennénk - mondta ki a végkifejlettet és nem kérdezte meg a nőt, hogy komolyan gondolta-e amit az előbb mondott, mert amilyen, még a végén elkezdene vele veszekedni, hogy ez túlságosan drága és nem engedhetik meg maguknak. Ezt persze természetesen csak a családi légkör megteremtésének kedvéért tenné, de a végén játékból úgy összevesznének, hogy kirohanna a boltból és akkor elég hülyén venné ki magát, hogy Egon meg ott maradna és megvenné a tévét. Ezért utána kéne a nőnek mennie, bár ezt a verziót is szívesen eljátszaná, már csak azért, hogy meglesse az eladó milyen képet vág, amikor megtudja, hogy hiába taposott, nem fog ebből semmiféle üzlet kisülni.

Szúrós pillantást vettem a „férjemre”. – Komolyan nem értem, miért kell ekkora patáliát rendezned… csak egyetlen egyszer gyújtotta fel a hajadat gyertyával, és csak azért, mert sötét volt az áramszünet miatt… és nem azért, mert utálna. – Csaptam félre a fejemet, mintha meg lennék sértődve… valójában csak nem akartam, hogy lássa az eladó a vigyort a képemen. Egyetlen pillanatra remegtem meg, majd nagy levegőt vettem, és ismét visszafordultam.
Egon… Jézus Atya Úr Isten! Hát ezt se szerette az anyja, hogy így nevezte el.
- Nem. De az Artur még mindig tűrhetőbb, mint az Egon. Milyen anya az, aki „Egon Artur”-nak nevezi el a fiát? Hát mit ártottál neki? Túl sokszor rúgtad vesén, amíg a hasában voltál? – Vontam kérdőre, egészen beleéltem magamra a szerepembe, sőt… Oly’ annyira, hogy ezzel a lendülettel az eladóhoz fordultam.
- De hát mit is várhatnánk olyan valakitől, aki a saját születési nevét Mary-ről Jolanda-ra változtatta. Most képzelje el, amikor az anyósom látogatóba jön, a kölykök meg kórusban zengik: „Szia Jolanda nagyiiii”… Én meg legszívesebben kifutnék a világból. Büntetni kéne az olyan szülőket, akik ilyen neveket adnak a gyerekeiknek. – Sandítottam szemem sarkából a „férjemre”.
- Persze, hogy szokta… mert kancsal, és ha előre tartja a fejét, akkor lát lefelé. De ringasd csak magad abba a hitbe, hogy a meséidet nézi. Fel kellene nőnöd végre drágám! – Vetettem egy lesújtó pillantást rá.
- Á, igen… a Thomsonok se olyan rosszak, persze az LG sokkal jobb nála. A Thomson régebb óta van a piacon, de az LG fejlesztői csapata sokkal fiatalabb, és sokkal modernebb gondolkodású. A mai igényekhez igazítják a készülékeiket. – Válaszol az eladó a „férjemnek”, mintha én itt se lennék. Ez egy kicsit bosszant. Csak azért mert nő vagyok, ne nézzen már rajtam keresztül. Megköszörülöm a torkomat.
- A telefonjaik nem a legjobbak, ahhoz képest. – Jegyeztem meg, mert nekem bizony volt LG telefonom, és nem húzta sokáig.
- Erről nem tudok nyilatkozni asszonyom, mert LG telefonhoz még nem volt szerencsém, de az általuk gyártott TV-k kiemelkedően jók a vásárlói visszajelzések alapján. – Vágta ki magát az eladó, látszik rajta, hogy nem ma kezdte a szakmát, és nem is hagyja, hogy olyan könnyen kifogjanak rajta.
- Felvilágosító. – Ismétlem meg, majd nagyon lassan felvonom jobb szemöldökömet.
- A „Levetkőztethetsz”… „Forró élvezetek a hátsó boltív alatt”… „A 69-es Milfek”… bizonyára mind-mind érdekfeszítő felvilágosító filmek… Soroljam még? – Persze csak a hasamra csapva mondtam most háromféle filmcímet. Kötve hiszem, hogy az eladó utána nézne, hogy tényleg vannak-e ilyenek, bár sose lehet tudni.
- Te tudod… nekem azért még a 20%-os kedvezménnyel is kicsit soknak tűnik, de hát úgyis te keresed meg az árát… - Vonok vállat.
Az eladó szeme felragyog a jó hír hallatán. Két palacsintasütő, a TV. Kezd vérszemet kapni.
- Így a karácsony közeledtével kitalálták már, hogy mit vesznek a gyerekeiknek? Vannak nagyon jópofa Xbox játékaink is. Számítógéphez csatlakoztatható robotkarok, pedál és kormány szett, ha a kisfiú szereti az autós játékokat. Sőt! Nem tudom hány évesek a lányaik, de most nagy divat a fiatalok körében egy divattervezős program DVD. Fejleszti a kreativitásukat, ráadásul a saját képeiket feltöltve meg tudják nézni, hogy állna rajtuk egy ruha, vagy hogy állna nekik a rövid haj, ha épp hosszú most. Meg persze van karaoke mikrofonunk is… hiszen melyik gyerek ne szeretne énekelni? – Kérdezte tenyereit összedörzsölve. Nekem kezdett ettől a pasastól megfájdulni a fejem, ezért a szavába vágtam.
- Azt hiszem az a karaoke mikrofon nagyon rossz vétel lenne. Az összes szomszédunk elköltözne, mert szegénykék az apjuktól örökölték a tehetségüket az énekléshez… - Álsajnálkoztam.

Egon szája tátva maradt egy időre, majd gúnyos mosolyra húzta ajkait, amikor a nő visszafordult sértődésnek látszó mozzanatából.
- Tényleg?– nézett a nőre csodálkozó tekintettel, közben mutatóujjával felé bökött – Akkor miért üvöltötte habzó szájjal, hogy „takarodj a lányomtól” – kérdezte miközben még a kezeit is széttárta. A beszélgetés kezdett elfajulni, de Egon eléggé élvezte, hogy folytassa a szerepet.
- Mondjuk, ebben van valami – bólogatott homlokráncolva – Tényleg elég hülyén hangzik. Főleg, ha a vezetéknevet is hozzávesszük. Egon Artur Duckbane – nevetett fel könnyedén – mint valami D kategóriás szappanopera szereplője. Lehet bosszú volt, amiért nem tudott elvetélni, amikor néha legurulgatott a lépcsőn – vont vállat elgondolkodva. A szópárbaj elég magas szintre ért, és figyelni kellett, hogy ne mondjon előző állításával homlokegyenest, bár nem gondolta volna, hogy az eladó tényleg figyel rájuk. Valószínűleg pontosan azt hallja, amit ők, amikor ő nyomatja a süket dumáját: bla, bla, bla. Csakhogy már egy jó ideje a dolog nem az eladónak szólt, legalábbis Egon számára úgy tűnt.
- Nem is kancsal, miről beszélsz? Csak ferde szemmel nézi a világot. Olyan undok tudsz lenni, ha iszol – közölte a fehér kabátossal enyhe rovó hanglejtéssel.  
Egon figyelte, hogyan civódik az eladóval, aztán a fickóra nézve, vállat vont, meg kezével láthatatlan poharat emelt a szájához, jelezve, hogy az asszony már kicsit kapatos.
- Igen, ezek mind nagyon jó „felvilágosító” filmek, ha esetleg beléjük néznél, talán nem lennél egy odvas fához hasonló a hálószobában – nézett a nőre ferde fejjel, gúnyos mosollyal.
A lány ellenkezni látszott a megvétellel kapcsolatban, de aztán dagadt Egon mellkasa, amikor szóba került, hogy ő az úr a képzeletbeli háztartásukban, s arra költi a megkeresett kis fiktív pénzét, amire csak akarja.
A srác megint elkezdte a nyomni a rizsát, de sem a karaoke, sem az Xbox nem érdekelte Egont, ráadásul a nő is elemében van, ha égetni kell a másikat. Fancsali vigyorral nyugtázta a kedves „neje” szívélyes megjegyzését.
- Botfüled van, csak azért nem értékeled a művészetemet – válaszolta felhúzott orral. – Amúgy meg Sharon hangja egész tűrhető, bár jobban belegondolva inkább úszni írassuk be, kevesebb fájdalommal járna.
Ránézett az eladóra, aki teljesen elégedett volt magával és Egon legszívesebben tényleg elállt volna az egésztől, csak hogy lássa az arcáról a vigyort lehervadni, de nem akarta a tévére adott kedvezményét elveszteni, bár fogalma sem volt miért kezdett egyszeriben ilyen anyagis lenni.
- Ja, megvesszük ezt így a szemüvegekkel együtt – bólintott rá Egon és remélte, hogy a méregdrága tévét, nem fogják az első héten ellopni tőle. Talán meg kéne szerelni a hátsó ajtó zárját, és lehet az ablakot is ki kéne cserélni.
- Drágám, ugye nem baj, hogy emiatt anyádnak nem fogjuk megvenni az elektromos kerekesszéket? Hiszen egész szépen kiheverte a balesetet, hetente már csak kétszer szokott elesni amúgy is. Olyan elbűvölő vagy, hogy félre tudod tenni anyád iránti aggodalmadat a tévé érdekében – kedvesen mosolygott a lányra, majd megkérdezte az eladótól.
- Óh, tényleg agy apróság, a kedvezmény érdekében kell valamilyen papírt kitöltenünk? Mert a kelekótya asszony otthon hagyta az iratait, amivel bizonyíthatná, hogy a nevemre vettem. Remélem ez nem lesz akadály? – kérdezte behízelgő hangon, és bízott benne, hogy tényleg nem kérnek semmiféle papírt, de ha ki is kell tölteni bármit is, majd improvizálnak, elvégre a fehér kabátos, már tudja a teljes nevét, így könnyedén, fennakadás nélkül lebonyolíthatják a dolgot. Ráadásul nem szerette volna bajba keverni a lányt sem, így az egész csalást saját maga nyakába tudta varrni.

- Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, hogy a csigacsápsaláta miatt habzott a szája. Szegény olyan rosszul lett tőle, hogy kórházba került, kimosták a gyomrát, és még katétert is kapott miatta négy napra. Megmondtam, hogy ne főzzünk azt, amikor nálunk van, mert nem bírja a francia kajákat, de neked nem lehet beszélni, mert amit a fejedbe veszel, annak úgy kell lenni, nem igaz!? – Vontam fel mindkét szemöldökömet.
- Legurulgatott? – Kérdeztem vissza őszinte felháborodottsággal, elárulva az arckifejezésemmel is, hogy most hallom ezt először. Erre azért az eladó is odakapta a fülét, szóval muszáj volt gyorsan kimagyaráznom a döbbenetem.
Egy fiatal pár sétált el mellettünk, a srác kabátjának a hátán hatalmas hímzett „Mustang” márkajelzés díszelgett. Adott is rögtön egy jó ötletet.
- Érdekes. Nekem ezt teljesen máshogy adta elő. Nekem azt mondta, véletlenül megbotlott egyszer, de olyan jó reflexei voltak fiatalon, mint egy abesszíniai hátasnak, ezért egy nagyobb szökelléssel sikerült talpon maradnia. – Tudálékos vigyor ült ki az arcomra.
Amikor alkoholizmussal vádol, úgy reflexből lökném be a TV-k közé, de csak szemeimet szűkítettem össze enyhén, miközben büszkén félrecsaptam a fejem.
- Már megint ezzel buzerálsz? Hányszor mondjam, hogy csak a szájvizet érzed? Inkább értékelnéd, hogy mennyire odafigyelek a higiéniára, minthogy ezzel vádolsz! – Mindkét karomat összefontam magam előtt. Egyébként kicsit vicces lenne, ha ezek után benézne a hűtőmbe. Nem vagyok alkesz… de a hűtőmbe többnyire tényleg csak piák vannak… tőleg tequila. Mivel nem tudok, és nem is akarok megtanulni főzni, ezért nincsenek nagy élelmiszerkészleteim felhalmozva. Maximum a mélyhűtőmet lehet zsúfoltnak nevezni a fagyasztott gyorskaják miatt.
A „férjem” egészen elkapatta magát, úgy tűnik őt se kell félteni, ha arról van szó, hogy beégesse a másikat. A nemi életünk nemlétének mocskos részletei még így is sértenek. Még hogy én… egy odvas fa? Na, azt hiszem ehhez Adamnek is lenne hozzáfűzni valója.
Teszek is egy lépét oldalra, fizikálisan is elhúzódva a kedves „férjemtől”.
- Van bőr a képeden? Először elrángatsz egy posztmodern festőművész… - A művésznél ujjaimmal macskakörmöket rajzoltam a levegőbe, majd visszafűztem karjaimat magam elé. - … vándorkiállításának megnyitójára… ami engem totál hidegen hagyott… aztán meg megveszel egy „alkotást”, amin a führer állt letolt gatyával, és épp recskázik egy iskola előtt. Ezek után felteszed a hálószobánk falára, és még csodálkozol, hogy a libidóm olyan kiszámíthatatlanná vált, mint egy nukleárisrobbanótöltet-fej? – Talán kissé elvetettem a sulykot, hiszen az exhibicionizmus beteges, büntetendő dolog, de hát megsértette női hiúságomat, s ha már ilyen jól beleéltem magam a szerepembe, hát az ágyban nyújtott teljesítményemet aztán igazán nem hagyom csak úgy leszólni.
- Nincs botfülem, de igen… igazad van. Nem értékelem. Nem hiszem, hogy bárkit is érdekelne egy dal, vagy bármelyik informatikus vígan dúdolná, hogy „ejj de jó lenne ha a merevlemezeket eltöredezettségmentesítőtleníttethetetlenségtelenítőtlenkedhetnétek nekem…. sálálálááá”… - Kezdtem spontán éneklésbe, majd amolyan nem érdekel a dolog mozdulattal megrántottam a vállamat.
- Én már mondtam neked. Az legalább értelmes elfoglaltság. De ha ő megy, a nővére is menni akar. Ha fizeted mindkettejüknek, akkor elhordom őket kocsival. – Itt megint talált egy kiskaput a mi kedves eladónk, mert máris akcióba lendült.
- Az úszás remek sport! Nemcsak elfoglaltságként értelmes dolog, hiszen a teste is és a szellemet is megedzi. Árulunk vízálló órákat is kifejezetten úszók számára. Teljesen áramvonalas, nem zavarja az úszókat testmozgás közben, viszont méri a távolságot, a karcsapások számát… a víz és a test hőmérsékletét, a pulzust és a vérnyomást. Ha nagyon túlhajszolnák magukat, akkor pedig hangos csipogásba kezd, hogy jelezze, fejezzék be, vagy tartsanak egy kis pihenőt. Okos szerkezet, olyan mintha folyamatosan egy sportorvos felügyelné a tevékenységüket, és ha baj van, rögtön jelez. Több olyan ember is van például, aki nem aktív sportoló, csak szeret néha eljárni úszni. Asztmás betegek, szívbetegek… akiknek ez a fajta mozgás nagyon jó, mert a víz egy olyan közeg, ami a mozgást könnyebbé, mégis hatékonnyá és átfogóvá teszi. Sokkal nyugodtabban mennek bele a medencébe, csuklójukon ezzel az órával, mert nem fenyegeti őket az a veszély, hogy egyik pillanatról a másikra rosszul lesznek, és már nincs idejük kiúszni a medence széléhez. Időben jelzi ez a kis készülék, ha a szervezetben nem kívánatos változások lépnek fel a testmozgás során. Nagyon szívesen megmutatom őket, ha velem fáradnak. Bizonyára önök is sokkal nyugodtabbak lennének, ha a gyerekeiket biztonságban tudnák a vízben. – Intett, hogy kövessük, de nekem semmi kedvem nem volt az egész boltot körbejárni, amikor én csak azért a palacsintasütőért jöttem.
- Köszönjük, de nem szükséges! Az apósom már vett nekik ilyet. Ezért is ötlött fel bennünk, hogy esetleg beírathatnánk őket úszásra, igaz drágám? – Fordultam az „én Arturom” felé. A tekintetem megvillant, az eladó ezt nem láthatta, viszont „férjuram” leszűrhette, hogy jobb, ha ebben bőszen egyetért velem.
- Nem tettem félre. Tudod milyen büszke, hallani se akar kerekesszékről, én meg nem fogom ráerőltetni. Mikor legutóbb elesett, tudod, hogy akkor is arra fogta, hogy nem az ő hibája volt, csak rég volt már olajcsere a motorjában. Persze azóta is használja. Felnőtt ember, most mégis mit tehetnék? Nem parancsolhatom le róla, mégis csak az anyám. Költsd csak azt a pénzt a TV-re, úgyis jön a karácsony, nem? – Vontam fel kérdőn a szemöldökömet.
- Pont akartam kérdezni, hogy ők is itt vannak-e magukkal. A gyerkőcök. Az akciós árat úgy tudjuk biztosítani, hogy az egész család jelen van. – Mosolygott, miközben látványosan körbetekintett. Na, csessze meg. Feleslegesen volt ez az egész mizéria? Ne már, hogy pont ezen hasaljunk el…
Körbetekintettem, vajon honnan kérhetnénk kölcsön három kölyköt… sőt, még egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy kölcsönkérem a beosztottaim gyerekeit, de nincs köztük egy mexikói se, kapásból lebuknánk, hogy nem én vagyok az anyjuk.
- Ó. Az apósomnál vannak. A fiam tömegfóbiás sajnos. Így akkor nem tudjuk megvenni a TV-t, és a két sütőt? Milyen kár… pedig ez az egyedüli olyan szabadnapunk karácsony előtt, ami egybe esik. Pedig annyira örültem… - Az eladó láthatóan kínban volt. Nagyon kellett neki az a jutalék, ahogy nekünk meg az akciós ár. Közelebb lépett hozzánk, bizalmasabbra véve a hangját.
- Nem szabályos… de most az egyszer talán kivételt tehetek önökkel, tekintettel a kisfiú fóbiájára. Nem szeretném, ha csalódottan távoznának tőlünk… Készpénzzel, vagy kártyával szeretnének fizetni? – Kérdezte ragadozó vigyorral. Én jelentőségteljesen alkalmi „férjemre” emeltem kérdő tekintetem.

- Csigacsáp..saláta? - kérdezte Egon, miközben szemöldöke a magasba szaladt, fejét pedig félre fordította, majd magában azon tűnődött, hogy most a fehér kabátos a hülye, vagy ő. Végül magát teljesen épelméjűnek titulálva csak az utóbbi jöhetett számításba.  
- Többnyire igen - mondta lassan Egon, bár jelen pillanatban csak helyeselni tudott, és nem is biztos, hogy akart ezzel ellenkezni. Az önfejűség mindig kifizetődő, főleg, ha emiatt a képzeletbeli anyóst igen súlyos mérgezés éri. - De legalább azóta nem nagyon jön át vacsira, szerintem elég jól jártunk összességében - vigyorodott el Egon.
A férfi képzeletbeli anyjának akrobatikus tevékenysége ráébresztette Egont, hogy nem tudja a nevét. A nő mondott ugyan valamit, de az már régen kiment a fejéből. Valami Julianna, vagy Johanna, vagy Jola… Végül is mindegy, döntötte el Egon, nem valószínű, hogy az eladó rákérdezne.
- Ja, legurulgatott - ismételte meg Egon is a korábban elhangzottakat - csak már eléggé szégyelli a dolgot. Nem is csoda, hisz remek férfi lett a magzatból. Teljesen megtudom érteni, miért hazudott neked - Egon mosolya elég gúnyosra sikeredett, de megérdemelte a fennhéjázó vigyora miatt a nő.
- Lehet, hogy szájvíz, de azt ki is kéne ám köpni, nem pedig lenyelni. Amúgy sem tesz jót a szervezetnek. Na meg a terapeutád is megmondta, hogy ha iszol hajlamos vagy a káromkodásra. Szánalmas a tagadásod - Egon fejcsóválva nézett nőre, és nehezen bírta a komoly arckifejezést, mert minduntalan el szerette volna röhögni magát. A nő olyan szavakat használt, amiket nem is hallott előtte. Mi az, hogy abesszíniai? Az most egy ország, vagy egy arab világbeli terület? Egonnak fogalma sem volt, de jól eső érzés volt a nő megjátszott idegein táncolni, főleg, hogy néhány beszólása még mintha tényleg érzékenyen is érintette volna.
Hitler említésére Egon élénk érdeklődéssel hallgatta, hogy mi is akar ebből kisülni és ezt már azért kénytelen volt az eladónak is megmagyarázni, mivel ez elég betegesen hangzott. Bár jobban belegondolva, minek is kellene megmagyarázni, amikor tovább is fűzheti.
- Tessék? Azt mondtad felizgatna, ha valami perverz dologgal feldobnánk a hálószobát - értetlenkedett Egon széttárt karokkal. - Én csak a kedvedben akartam járni, amikor elvittelek a kiállításra, meg amikor 1500 dollárt fizettem azért a pacsmagért. Egyébként meg az eredeti ötleted, sem volt sokkal jobb. Emlékszel még rá? Nem? Hát sejtettem. Képzelje csak - fordult az eladóhoz hitetlenkedő arckifejezéssel. - A kedvesem úgy gondolta, milyen jó lenne, ha hajléktalanok néznék, ahogy szeretkezünk. Igen látom a döbbenetet az arcán, én is le voltam sokkolva, persze nem hibáztatom szegényt, akkor is túl sokat használta a szájvizet - az utolsó szót megnyomta és a kedves „neje” felé fordította a fejét. Elég közel volt, és nem csodálta volna, ha lekever neki ezért egy pofont, de sejtette, hogy a 20% azért még mindig ott lebeg a szeme előtt, bár már elég rendesen beégették egymást mindketten, és lassan kezdte nem megérni a kedvezmény a dolgot. Bár kétségkívül Egon remekül szórakozott. A fehér kabátos spontán éneklésére Egon csak megköszörülte a torkát, széjjelnézett, majd összepréselt ajkakkal várta, hogy vége legyen. Közben az eladóra pillantott, és már jelezni akarta, hogy ez bizony megint a pia hatása, de az csak egyetértően bólintott, még mielőtt Egon bármit mutathatott. volna.
- Ja, ja fizetem - közölte türelmetlenül Egon, bár a türelmetlenség csak látszat volt, de amikor az eladó újra belekezdett a maratoni szövegébe Egon türelmetlensége hamisból valódiba csapott át. Hihetetlen, milyen szépen alakítanak egy diszfunkcionális családot, és az egyetlen érdemi hallgatóságuk úgy érzi, hogy a színészek is kíváncsiak a nézői hozzászólásra. Egon türelmetlen lábdobással nyugtázta a srác szövegelését, és alig várta, hogy végre újra vitázhassanak. Amikor nagy sokára végzett a nő gyorsan leintette, hogy nem kíváncsi rá, mit is akar mutatni, és Egon ezért igen hálás volt neki.
- Igen az apám már vett ilyen gügye dolgokat, bár szerintem teljesen feleslegesek. Nincs is annál jobb, mint a klórtól kicsípett szemek. Remekül festenek vele a kölykök - mondta Egon bólogatva. A nő pillantása mindent elárul. Ha most mennek szemüveget venni, akkor vége a 20%-os lehetőségnek, mivel a lány fogja magát és ott hagyja.
- A karácsony jön - értett egyet Egon, majd felnevetett egy igazi gennyláda stílusában - csak a tolószék nem. Amúgy meg teljesen igazad, van, ha anyádat egy kamion alatt szeretnéd legközelebb látni, akkor ne is parancsold le arról a csotrogányról.
Aztán elérkeztek a sarkalatos ponthoz, és Egon álmában sem merte volna gondolni, hogy egy családos kedvezményhez a gyerekek jelenléte is kellhet. De a nő elég ügyesen kivágta magát, és az eladó meg elég kapzsi volt ahhoz, hogy ezt az elsőre értelmetlennek tűnő feltételt áthágva megkerülési akcióba kezdjen.
- Természetesen készpénz, és esetleg borravaló is a kedves eladónak, aki oly készségesen megtesz mindent az ügyfelekért - mosolygott Egon a fickóra negédesen. Nem tudta volna megmondani, hogy csak a világítás miatt látta-e úgy, de mintha a srác enyhén elpirult volna.

- Az. Ne tegyél úgy, mint aki nem emlékszik rá. Túl fiatal vagy ahhoz, hogy hihetően add elő a szenilisséget. – Bólintottam olyan magabiztosan, amennyire csak tőlem telt ebben a röhejes szituációban.
- Nem drágám. Azóta nagyon vacsorát se eszik. Nem csak nálunk nem, hanem egyébként sem. Egy ilyen trauma után neked se lenne gyomrod hozzá. Bár akinek a kedvence a csigacsápsaláta… - Vontam meg hanyag mozdulattal a vállamat.
- A szaga is borzalmas, de az íze meg egyenesen… undorító. – Vágtam egy fintort.
A mi kedves eladónk arca enyhén zöldülni kezdett. Mivel nem akartam, hogy lehányja a kabátomat, ezért inkább nem elemezgettem tovább a dolgot. Kicsit viccesnek tartom egyébként, hogy minket nőket neveznek gyengébbik nemnek, de a gyomrunk általában sokkal jobban bírja a gusztustalan dolgokat, mint a férfiaké. Hamarabb, és könnyebben dobják ki a taccsot, mint mi. Nem tudom mi lenne velük, ha menstruálniuk kéne. Szerintem elájulnának, ahogy lehúznák a bugyijukat…
Ezen az eszmefuttatásomon el is vigyorodok.
- Remek? Inkább ütődött. Legalább most már értelmet nyert számomra, hogy a hátad mögött miért emleget úgy mindig, hogy… - A kezemet a fülemhez emelem, mintha épp telefonbeszélgetést folytatnék.
- „Szervusz aranyom! Hazaért már az az ütődött?” – Engedtem le a kezemet a fülemtől, miközben ártatlan arckifejezést öltve nagyokat pislogtam a „drága férjemre”.
- Nem szoktam lenyelni! – Kértem ki magamnak.
A körülöttünk járkálók egy pillanatra felém fordultak. Khm… lehet, hogy ez egy kicsit félreérthető volt!? Nem… már csak azért sem fogok zavarba jönni. Felszegtem az államat, és félrecsaptam a fejem, mint aki megsértődött.
- Az nem terapeuta. Chakra masszőr. – Oktattam ki.
Persze nem járok ilyenekhez, de hallottam róla, hogy tényleg léteznek olyanok, akik ezzel foglalkoznak. El se tudom képzelni, hogy zajlik ez az egész, csak ki akartam menteni magam a terapeutás kezelés alól.
- Igen. Én mondtam, de én bőr hámot akartam neked venni szájpecekkel. Nem azt a rémes festményt! – Csóváltam meg a fejemet. Perverz vagyok ám, de azért ennyire nem. Ha meglátnék egy férfit olyan szerelésbe, előbb törne rám egy félórás röhögő görcs, minthogy begerjedjek a látványtól.
Azt meg inkább el se akarom képzelni, hogy az „én Artur Egonom” hogy nézne ki egy ilyenben, mert lehet megállnék a fejlődésben, és itt helyben szörnyet halnék. Amikor hajléktalanokat hoz a dologba, szörnyülködve felhördülök.
- Tessék!!!??? – Hát nem sok híja van, hogy tényleg lecsapjak neki egyet. Jézusom… és még én vagyok a perverz!? Atya Isten!
- Én ilyet aztán biztos, hogy nem kértem soha, te disznó. – Mérem végig lesújtó pillantással.
- Leszállnál végre anyámról? Hiába parancsolom le róla, ha egyszer visszaül rá. Nem lehetek mellette a nap 24 órájában, nem? – Morgom az orrom alatt.
A borravaló hallatán felcsillantak az eladó szemei.
- Készpénz? Tökéletes. Elviszik most, vagy szeretnék, ha kiszállítanánk? – Villantott az „uramra” ragadozó mosolyt. Mivel tőle kérdezte, én nem felelek rá, de remélem van annyi esze, hogy nem házhozszállítást kér, mert azonnal lebukunk… feltéve, ha nincs neki három gyereke.. mert végül is ki tudja, nem? Akár lehet neki…
- Anyám palacsintasütőjének odaadom az árát, mert amilyen sóher vagy vele, úgyis hetekig azt hallgatnám, hogy a te fizetésedből ment rá… - Nyúltam be a táskámba, majd elővettem a tárcámat. Gyorsan kiszámoltam fejben, hogy az a húsz százalék mínusz pontosan mit is jelent összegben, majd az összeget a „férjuram” kezébe nyomtam. Legalább nem furcsa a háttérstory fényében az eladónak az, hogy miért akarom külön kifizetni.
Odaszól az egyik kollégájának az eladó, hogy hozasson ki a raktárból egy becsomagolt állapotú tv-t, és két palacsintasütőt, amíg a számlát és a garanciapapírokat intézzük.
- Jöjjenek. – Int magával minket, én pedig elindulok az eladó után a pult felé, miközben a szemem sarkából „Artur Egonra” pillantok, és halovány… cinkos mosoly jelenik meg a szám sarkában…

- A hülyeség nem korfüggő - jegyezte meg váll rándítva. Egyébként is bőven benne volt már abban a korban, amikor simán szenilis is lehetne, vagy inkább halott. Na, igen inkább halott lehetne már a maga 196 évével, de jobb, ha ezt a fehér kabátosnak nem köti az orrára.
- Legalább fogy egy keveset, így is alig fér be az ajtónyíláson - mondta kedvesen mosolyogva, majd, ő is fintorgott a csigacsápsaláta hallatán. Inkább felzabálna egy kéthetes hullát, mint kipróbálná ezt a különösen undorítónak tetsző ételkészítményt.
Úgy tűnik, a Járassuk Le Egont vetélkedő győztesével hozta össze a sors, de ha a nő szeretne komolyabban belemelegedni a dologba, hát rajta egyáltalán nem múlik semmi.
- Ezt most meg sem hallottam, jó? Anyám nem mondana soha ilyet neked. Hisz ki nem állhat. Főleg mert nem tudsz rendesen főzni. Nem csoda, hogy nekem kellet a csápsalátát készíteni. Amúgy szerintem akkor sem jöttünk ki a dologból túl rosszul.
Egon figyelte a nőt és kezdte elveszteni a fonalat, és abban sem volt már biztos, hogy nem-e említette, hogy ő főzte a kaját, ami veszett kutyává változtatta képzeletbeli anyját. Bár igazából nem valószínű, hogy az eladó figyelne tényleg rájuk. Biztosan a dollárokat számolgatja, amit kapni fog, ha elég sok dolgot rájuk tud sózni.
- Pardon - kért elnézést miközben tenyerével védekező mozdulatot tett, a nő sértődött testtartására válaszul - akkor nyilván én láttam rosszul, hogy megforgattad a szádban aztán semmit nem köptél ki. Biztos a szenilitásom okozta ezt is - nézett a lányra, tágra nyílt szemekkel és duzzogó arccal. Csípőre tette a kezét és felsóhajtott, jó férjhez híven kísérletet akart tenni az engesztelésre, de a nő csak nem akarta bevallani, hogy alkoholista, sőt kötötte az ebet a karóhoz, hogy a terapeutája egy szimpla chakra masszőr.
- Ja, mintha, azt lehetne csak úgy masszírozni - mondta felhorkantva, dühös pillantások közepette - Igaz, hogy adok zsebpénzt, mert nem akarom, hogy leégj a ribanc barátnőid előtt, de az már szinte tűrhetetlen, hogy a semmire szórod el a nehezen megkeresett dollárjaimat - Egon saját maga is meglepődött mennyire felháborított, hogy az asszony, hülyeségekre költi a képzeletbeli pénzét. Lassan kezdte nagyon beleélni magát, lehet, visszább kellene venni a dolgokból, de úgy látszik ez lehetetlen, mivel a fehér kabátos, akinek talán, ha végeztek és megszerezték a húsz százalékos kedvezményt, meg is fogja kérdezni a nevét, egyszerűen tovább fonta az amúgy is elcseszett családi idillt.
- Bőrhám és szájpecek? Te megvesztél? És, ha a gyerekek benyitnak? - kérdezte megütközötten, és jelen pillanatban azon a tényen az egyszerűség kedvéért túlugrott, hogy a Hitleres kép sem éppen gyerekszemeknek való alkotás. Kezdte visszanyerni pillanatnyi kontroll vesztését, és már belül röhögött az egészen. Nem akarta magát elképzelni ezekben a cuccokban, de mégiscsak sikerült neki és a látvány annyira groteszk volt, hogy valószínűleg a valóságban benzint öntene magára és meggyújtaná, ha valaha ilyen gönc viselésére vetemedne.
- Az alkohol beszélt akkor belőled - kezdte lágyan, majd hozzátette - igazad van, szerintem is hagyjuk anyádat ott, ahol van, nem hiányzik, hogy egy-két percnél tovább gondoljak rá. Meg a hájtól ringó karjaira - tette hozzá kicsit halkabban, azért úgy, hogy az eladó és a lány is halhassa.
- Természetesen elvisszük most, semmi szükség, hogy feleslegesen megterheljük az amúgy is bizonyosan rengeteg feladattal küszködő kollegáit. Meg egyébként is befér a kocsiba. - Egon vigyorgott és figyelmen kívül akarta hagyni a nő megjegyzését, most, hogy már szinte biztosan megvan a húsz százalék, de miért is ne szórakozna még egy kicsit tovább.
- Ha jól emlékszem az a zsebpénzed, így gyakorlatilag az is az én jövedelmemből van, de ne aggódj, elfogadom, mivel tudom, hogy akkor legalább nem chakra tisztításra fogod pazarolni.
Egon egy lenéző mosoly kíséretében fogadta el a pénzt, és azon nyomban zsebre is vágta, nehogy a gesztusa miatt, a nő esetleg visszakérje. Nem mintha nem tudta volna kifizetni a palacsintasütőt a nő számára is, hiszen a közreműködésével legalább tíz sütő árát megspórolta a tévén, ha nem többet, de úgy érezte a lány nem szeretné ezt, és semmi esetre sem kívánta valóban megsérteni. Bár ezzel már lehet elkésett.
Követték az eladót, Egon pedig észrevette a nő mosolyát, amit felé küldött, és ő egyszerűen csak elvigyorodott, nem kívánta leplezni elégedettségét. A pulthoz érve néhány kitöltendő papír várta őket, amiben szerepelni kellett a férj és feleség aláírásának, valamint a gyermekek számának és korának. Az utódoknak nem kellett aláírni, valószínű az eladó kötelessége ellenőrizni, hogy valóban családosak-e, amit jelen esetben a srác kapzsisága teljes mértékben át fog hidalni. Emellett Egon borravalót is kívánt hagyni, már csak azért is, ha esetleg megkérdeznék később, akkor az eladó határozottan tudjon emlékezni, hogy valóban itt voltak a gyerekek.
Egon, mint a család feje, magához ragadta kezdeményezést, és rutinosan bevéste a lapra a nevét, gyöngynek igazán nem nevezhető betűkkel, valamint mellé írta a személyi számát is, lehetőleg azt már sokkal rondábban. Ezután beírta a srácok nevét és életkorát is. Most már csak a fehér kabátoson múlott, hogy bevésse az adatait. Igazán remélte, hogy a nő azért ki tudja olvasni az írást, ha esetleg elfelejtette volna már Egon vezetéknevét.  

- Ha csak öt centire nyitod ki, amikor jön, akkor nem is csoda, hogy alig fér be. Ennyire jó vendégszerető vagy… „Jöjjön csak anyuka”… Persze. Mondod, aztán meg direkt elállod az utat, vagy azt mondod, hogy beragadt az ajtó, nem lehet nagyobbra nyitni, nehogy véletlenül be tudjon jönni. Ha lenne létránk, és nem laknánk a hetediken, még képes lennél, és létrát tennél az ablak alá, hogy ha annyira be akar jönni, másszon fel azon. – Pillantok rá lekezelően.
- Lehet, hogy ki nem állhat, de még így is jobban szeret, mint téged. – Emeltem meg kicsit a szemöldökömet, kihívóan pillantva a „férjemre”. Na, erre varrjon gombot, ha tud.
- Ha jól emlékszem, nem is azért vettél feleségül, mert a konyhai tudományomba szerettél bele… szóval igazán nincs jogod utólag ezt a fejemhez vágni. Nem vagyok háztartási robotgép. A kölykök amúgy is esznek az oviban, meg a suliban. Azért fizetjük havonta az étkeztetésükre azt a rakat pénzt, hogy egyenek, nem? Egyébként… ha tudnék főzni, se lennék hajlandó a te ízlésed szerint főzni. Csináld csak magadnak az ilyen csigacsápsalátákat, ha ezekért vagy oda. – Osztottam le olyan feleségesen. Ha valaki most elmenve mellettünk belehallgatott a szóváltásba, szerintem eskü alatt vallaná a bíróságon, hogy házasok vagyunk, mert tényleg úgy viselkedünk, mint egy marakodó… frusztrált házaspár.
- Igen. Te láttad rosszul. A flakonjára rá is van írva, hogy nem lehet lenyelni, hanem ki kell köpni. – Hívtam fel erre az aprócska részletre a figyelmét.
- Attól még, hogy te nem hiszel benne, igenis lehet masszírozni. – Tartottam ki továbbra is az állításom mellett.
- Először is a barátnőim nem ribancok. Másodszor pedig, attól még, hogy szerinted értelmetlen dolog a chakra masszázs, szerintem nem az. Nagyon jót tesz a testi-lelki felfrissülésemre, amire van is egy ilyen beszűkült látókörű férj mellett szükség. – Szúrtam vissza a szavaimmal.
- Nem szeretem a házhozszállítást, mert sose az ígért időpontban hozzák ki az árut. Vagy előbb, vagy később. Nekem meg arra nincs időm, hogy egész nap otthon üljek, és arra várjak, mikor ér ki a futárautó. Ezt általánosságban mondom, nem kifejezetten a maguk futáraira gondoltam, mert innen még nem hozattunk ki semmit házhoz. Csak szimplán rosszak a tapasztalataim ilyen téren. – Fűztem hozzá a magamét, ezzel megerősítve „férjuram” szavait, miszerint nem kérünk házhozszállítást.
- A kombi amúgy is elég nagy, bőven elfér. – Legyintek könnyedén, jelezve, hogy egyáltalán nem jelent problémát a szállítás.
- Milyen nemes gesztus tőled… - Feleltem gunyorosan, miközben átadtam a pénzt.
Mivel a pultnál jóval többen voltak a dolgozók közül is, így igyekeztem visszafogni magam, és ott már nem kötekedtem alkalmi „férjemmel”, nehogy túlzottan ránk irányuljon a figyelem, és valaki kiszúrja, hogy nincsenek is velünk gyerekek… aztán még a végén nem kapnánk meg a kedvezményt. Akkor kicsit pipa lennék. Szerintem igazán megdolgoztunk azért a 20 százalékért.
Természetesen nem valós adatokat írtam be. Orvosként az én írásom se matyóhímzés, szóval el tudom olvasni más emberek ronda írását is, nem okoz gondot a szemem sarkából kilesni a címet, amit a „férjem” kitöltött a saját adataihoz. Az én adataimat is ehhez igazítottam. Nem adtam meg a valódi személyi számomat, csak beírtam valamit, aztán szép, már-már gyöngybetűknek mondható írásképpel odakanyarítottam az aláírásomat a „férjem” aláírása mellé: Bambi Duckbane
- Akkor ez egészen pontosan 2626 dollár lesz. – Pillant fel szikrázó mosollyal az eladó a „férjemmel”. Gondolom már fejben ki is számolta, hogy ebből neki mennyi lesz a jutaléka.
Hát. Ha én most erre rászámolnám azt, ami a teljes ár lenne… akkor szerintem az én Arturom hálás lehet nekem, amiért olcsóbban megkapja a tévéjét. Ő többet nyert anyagilag, mint én.
Amíg rendezik az anyagiakat, én a pult szélének támaszkodok.
- Köszönöm szépen. Egy pillant, és hozzák is a kollégák a termékeket. – Pillantott körbe látványosan, hogy hol vannak már, miközben előszedte a bélyegzőket. Gondolom majd a garancialapot szándékozik vele hitelesíteni.

- Nyilván mások a fogalmaink a résnyire nyitás és a kitárt ajtó között, ugyanis én mindig szélesre tárom számára a bejáratot. Csak sajnos remeg az Parkinson-kórtól, mint a kocsonya és nem talál be a méter széles nyíláson. Tényleg elkellene már vinned orvoshoz szegényt, de te tudod végül is a te anyád - a lekezelő pillantás ellenében Egon csak egy érzelemmentes vigyort produkált, majd vissza is tért az eredeti állapotához.
A fehér kabátos megint molesztálta a képzeletbeli anyjának és fiának a kapcsolatát, amire Egon már nem sok mindent tudott kitalálni, egy behozott egy természetfeletti variánst.
- Tudom, hogy Vudu babákat rejtegetsz a pincében, és azzal ingerled ellenem a saját anyámat, de nyugi mihelyst megtalálom az ellenszerét annak az átkozott kötésnek, minden bizonnyal engem már kevésbé fog utálni, mint téged. Még, ha jelen pillanatban tényleg úgy is van, ahogy mondod - húzta el a száját és lehunyt szemmel aprókat rázogatott a fején, jelezve, hogy nem érti már a saját felesége különös akcióit.  
- Ne gyere mán folyton a habzó salátával, csak egyszer akartam azt enni. És csak azért mert a szomszéd Tetves Bill azt mondta, hogy a második világháborúban, amikor a nácik oldalán lerohanták Párizst, életében nem evett még olyan jó kaját, mint azt a csigacsápsaláta nevezető készítményt. Egyébként jó is lett volna, ha anyád nem akart volna az utolsó simításoknál egy kis extra sót beleszórni, mert szerinte ez nem elég jó. De a szerencsétlen annyira vak, hogy fürdősót öntött bele. Nem csoda, hogy kihabzott a szája. A gyerekeket meg lécci ne keverd bele, van elég bajuk amiatt, hogy a mi családunkba születtek, és a vasárnapi ebédkor az én főztömet eszik. - Egon nem beszélt dühösen, éppen csak egy kicsit keményebben a kelleténél. Bár tetszett neki az egész színjáték, egy kicsit elragadtatta magát, de legalább hitelesnek tűnt az alakítás. Meg kell hagyni a fehér kabátos is igen jól alakította az elviselhetetlen háziasszony szerepét. Legalábbis Egonnak úgy tűnt, hogy ezt a figurát hozza.
- Nem látom, hogy ennek ellenére mi akadályozott volna meg a lenyelésében, de mindegy, hagyjuk is. Ha félárván akarod hagyni a kölyköket, a te dolgot. Nekem legalább lehet, majd egy olyan asszonyom, aki tud is főzni.
Egon a chakra masszírozásnál szívesen felpofozta volna a nőt, és csak amiatt nem tette, mert észrevette, hogy sokan bámulják őket.
- Ja, legközelebb azzal állsz elő, hogy vérfarkasok is léteznek - mondta egy megvető horkantás kíséretében, majd egy pillanatra abbahagyta még a lélegzetvételt is. Tényleg annyira beleélte már magát az emberi normál életbe, hogy már a vérfarkasokat is kitalációnak gondolta egy pillanatra? Ideje lenne kicsit kizökkenni a szerepből, amire a bőrhám és a szájpecek említése kiváló alkalmat is biztosított.
Az újabb charka masszázs már nem tudta ismét feldühíteni, hiszen már kijjebb lábalt a szerepből és csak egy grimasz kíséretében jóváhagyta, amit asszonya mondott.
- Legyen, akkor nem ribancok, nekem aztán nyolc. Igazad van egyébként is mindenben, mert a kibaszott világ, a te segged körül kering, naphosszat megállás nélkül. Annyira szeretlek drágám - Egon hanglejtése kellő szarkasztikussággal volt megfűszerezve, de nem vegyült bele igazi harag, hanem inkább elfojtott vidámság, hiszen közeledtek céljuk felé.
A fehér kabátos nő is alátámasztotta, hogy nincs szükség házhoz szállításra, ami egyébként mindkettőjük érdeke is volt, bár azért azt nem bírta, ki, hogy ne nyomjon egy fricskát az üzlet kiszállítóinak orra alá, még ha csak burkoltan is. Gyönyörű mozdulat volt, Egon szerette volna megtapsolni, bár remélte, hogy ezzel a partizánakcióval nem bukták a 20 %-ot.
Bár nem kombija van, de attól még bele fog férni a tévé a hátsó ülésre valahogy. Remélhetőleg amúgy sem fognak kijönni az eladók a hideg téli délutánba, hogy leellenőrizzék, hogy valóban kombija van-e. Egon elfogadta a pénzt a lánytól és zsebre is vágta, majd megindultak a pult felé.
Egon figyelte a lány mit körmöl, és csak kemény önuralommal és 200 évnyi tapasztalat birtokában volt képes nem elröhögni a végső pillanatban magát, amikor meglátta milyen nevet írt a kedves felesége a papírra. Ennyi fáradozás után, hogy nevetségessé tegye „férjét”, kezdve azzal, hogy átkeresztelte Artúrrá, valamint egy náci perverz állatnak állította be, végül a Bambi névvel zárta le a kettejük fura kapcsolatának végjátékát? Egonnak ez kezdett túlságosan sok lenni, alig várta, már, hogy kitöltsék a rohadt garanciapapírokat, bedobja a tévét meg a sütőt a kocsijába, és fél órán keresztül, megállás nélkül röhögő görcsöt kapva, a volán mögött könnyezve halálra nevethesse magát, ezen az egész abszurd helyzeten.
Összepréselt ajakakkal adott, három darab ezrest az eladónak, majd mikor a visszajárót ki akarta számolni Egon csak felemelte a kezét, jelezve, hogy hagyja csak. Egyelőre nem a kasszába tette a pénzt, hanem a kedvezményes füzet alapján fogja azt behelyezni, nagy valószínűség szerint. A srác így megkapta a borravalóját, és a fülig érő pofázmányáról muszáj volt levennie a szemét, mert, ha egy másodpercnél tovább nézi, biztos, hogy ott fog összegörnyedni a röhögéstől. Fogalma sem volt, így jól járt-e a kedvezménnyel vagy sem, de magasról tett az egészre, csak minél előbb ki akart már jutni a boltból. Néha-néha, sikerült egy időre nevethetnékjét visszafojtani és akkor szeretett volna valami értelmes beszédet kinyögni, de minduntalan eszébe jutott Bambi Duckbane és nem merte megkockáztatni, mert biztos röhögésben tört volna ki.
Igen az jó lesz, hozzák már azt a nyavalyás tévét és sütőt, és húzhasson már ki legalább a bevásárlóközpont folyosójára, hogy szabadon röhöghessen egy keveset. Gondolatainak elterelése végett, amíg várták, hogy kitöltse az eladó a garancialapokat, elkezdte számolgatni, mennyi is lehetett volna a teljes ár. Fejben úgy nagyjából 3250 dollárra tippelt, szóval még a borravalóval együtt is spórolt 250 dollárt minimum.
A számolás azonban nem sok időre terelte el a figyelmét, és egy örökkévalóságnak tűnt, amíg papírmunkával pepecseltek. Hogy röhögését csillapítsa, azon kezdett el gondolkozni, hogy kit is kéne megenni, ami elég nagy segítséget nyújtott a nevetés leküzdésében, mivel a bestia elkezdett kifele kúszni a ketrecéből. Nem fajult odáig, hogy változni kezdjen, de annyira éppen elég volt, hogy nevetési ingerét valamelyest csillapítsa vele.

- Te nem vagy tisztában a méretekkel, édesem. Amit te egy méternek látsz, az jó ha fél méter. De hát mit is várhatnék tőled… amikor a piros, és a bordó között se tudsz különbséget tenni… - Forgatom meg a szemeimet. A Parkinson-kórra inkább nem is reagálok semmit, figyelmen kívül hagyom, szerintem jobb az mindkettőnk számára.
- Én nem hiszek a Vuduban, ez az egyik… a másik, hogy a Vudus izélés csak azokon fog akik hisznek benne… a harmadik meg, hogy én aztán biztos nem ingerlem ellened… sőt! Hiszen pont te mondtad, hogy legurulgatott veled szándékosan a lépcsőn, amikor terhes volt veled. Ha én nem beszélnék a lelkére, akkor talán már nem is élnél, mert agyoncsapott volna húsklopfolóval. Egy hentessel mindig vigyázni kell… - Teszem hozzá, határozottan biccentve egyet. Én már csak tudom. Hentes ugyan nem vagyok… mármint a szó szoros értelmében, de eléggé jó vagyok anatómiában, és tudom mi fán terem a dögbogár.
- Már megint a nácik. – Sóhajtok fel, miközben megforgatom a szemeimet.
- Csak egy. Csak egyetlen egy olyan nap lenne az évben, amikor nem hozakodsz elő a nácikkal, meg a führerrel. És azt az ocsmány képet is eltüzelhetnéd már, ha már itt tartunk… - Tettem hozzá, nagy szemeket meresztve pislogva drága „férjuramra”.
- Arról nem ő tehet, ha te a rendes sótartóba fürdősót öntesz. Máskor jobban nézd meg mire mi van ráírva. Inkább neked kellene szemüveg, mert legutóbb is koffeinmentes kávét vettél. Ki az a hülye, aki koffeinmentes kávét iszik? A kávéban pont a koffein a lényeg! – Forgatom meg a szemeimet.
- Hát ja. Amiket te főzöl… azokhoz képest nekik egy stake egzotikus kaja. – Szögeztem le, majd az eladóhoz fordultam.
- A csigacsápsaláta csak a jéghegy csúcsa. Ennél még cifrább ötletei szoktak lenni, és szegény kölykökön teszteli le. – Mondtam ezt úgy, mintha valami hétpecsétes titkot akarnék megosztani vele. Az persze csak visszafogottan mosolygott, és inkább nem mondott semmit. Okos eladó. Nem folyik bele a családi perpatvarokba, és nem foglal állást senki mellett, mert akkor jó eséllyel még a végén bukná az üzletet, és azzal együtt a jó kis jutalékát.
- Szégyelld magad! Szóval ezért kötöttél rám olyan magas életbiztosítást? A föld alatt akarsz látni? – Csattanok fel felháborodottságon színlelve.
- Megszültem neked a gyerekeket. Inkább hálás lehetnél, amiért kihordtam őket… szoptattam őket, tisztába tettem őket… te meg csak játszottál velük. Lehet, hogy te keresed meg a pénzt, és te főzöl, de a gyerekeket én nevelem. Ha akarod, cserélhetünk egy hétre, majd meglátjuk, hogy boldogulsz velük, amikor például ahányan vannak, annyifelé szaladnak, vagy mindegyik épp mást akar csinálni, és még sorolhatnám. – Fontam össze magam előtt ismét a karjaimat, és felcsaptam az államat.
- Na ne röhögtess! Tudod, hogy semmi ilyen marhaságban nem hiszek! – Horkanok fel. Csak abban hiszek, amit magam is megtapasztalok. Vérfarkasok nem léteznek, ahogy a Húsvéti nyúl sem.
- A kibaszott világ, ahogy te fogalmaztál drágám, nem az én seggem körül kering, hanem a Nap körül. Csak úgy mondom. Én is téged… - Pislogtam rá bájos-gunyoros mosollyal az arcomon.
Az a baj, hogy ha látom valakin, hogy nevethetnékje van, akkor az ragályos rám is, és nekem kisebb az önuralmam ilyen téren. Toporogva ácsorgok, ujjaimmal a pulton dobolok, s mikor végre megérkeznek a vásárolt termékeink, egy picit megkönnyebbülök… vagyis megkönnyebbülnék, ha az eladó nem csinálná a garanciapapírok hitelesítését olyan ritka kényelmes tempóban. Egyszerűen egyik pillanatról a másikra kitör belőlem a röhögés. A kezemet a szám elé kapom, majd elfordulok, hogy ne a srác képébe röhögjek. Az megrökönyödötten pillant fel rám, majd értetlenül bámulva megkérdezi.
- Minden rendben, Mrs. Duckbane? – Kérdezi értetlenül. Visszafordulok felé, potyognak a könnyeim, annyira ráz a röhögés.
- Igen. Bocsánat. Tudja Angelman-szindrómában szenvedek.- Vágom ki magam. Még szerencse, hogy orvos vagyok, ezért tudok valami hihető indokkal előállni.
- Ez egy ritka neurológiai betegség… az egyik tünete az indokolatlan nevetés. Bocsánat. – A zsebemből előkotortam egy papírzsepit, hogy kifújjam az orromat. Az eladó együtt érző pillantást vetett rám, majd felgyorsította a papírmunkát, hogy minél előbb letudjon minket. Az fix, hogy elkönyvelt magában minket egy debil családnak, ahol senki se normális.
- Itt van minden papír, Mr. Duckbane. 24 hónap garancia van mindegyik termékre. Ha bármelyikkel gond lenne, a garanciapapírral együtt hozzák be az üzletbe a készüléket. Segítsek esetleg kivinni valamit? – Ajánlja fel készségesen, ha már ilyen szép kis summát kapott borravaló gyanánt.
- Kösz, de maradjon csak. Még a végén megfázik odakint… Én elbírom ezeket, az uram meg hozza a Tv-t, ugye Artur? – Kérdeztem, miközben két… egymásra tett palacsintasütős dobozt odahúztam magamhoz, majd felfogtam a kezembe, és igyekeztem nem elejteni röhögés közben.
- Boldog Karácsonyt az egész családnak! – Nyújtott kezet az eladó a „férjuramnak”.
- Kösz, Boldog Karácsonyt! – Szólaltam meg, majd sarkon fordultam, és amilyen gyorsan csak tőlem telt, elindultam a kijárat felé, hogy minél előbb kint legyünk az üzletből, és ebből az istenverte nagy tömegből…

- Mert nincs is különbség köztük - mondta magától értetődően, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, de a kedves felesége még ezt sem tudja. - Egy méter vagy fél méter, ugyan már be kéne tudni azon is jönnie, ha minden rendben lenne vele. Igaz, hogy nem kedvelem, de attól még nem állom el az útját - horkantott fel egy szótagos nevetést hallatva, jelezve, hogy az ötlet felvetése is simán csak abszurditás számba megy.
- Hát kérlek, ez teljesen hülyeség, ha láttad volna az Indiana Jones és Végzet Templomát, ott a kiskölyök simán beleszúrta a tűt a Vudu babába, és a fiatalúr agonizált miatta, pedig ő nem hitt az ilyen dolgokban. Másrészt, ha te nem is hiszel, anyám igen, szóval még ha valóban így is működne, akkor sem mentene fel a felelősség alól. Amúgy már nem utálna, ha nem lenne valami boszorkányság a dolog mögött. A gurulást is csak elkeseredésében tette, mivel az ultrahangon, úgy tűnt, hogy békalábaim vannak, és kecske fejem. Legalábbis nekem ezt mondta, és én teljes mértékben megértem, hogy emiatt véget akart vetni az életemnek. Hidd el, ha a kölykeinknek is ezt dobta volna az ultrahang, magam löktelek volna le a lépcsőn minden egyes alkalommal - elégedetten nézett a nőre, bár tudta, hogy a Vuduval igaza van, de miért is adná meg neki azt a kényelmes állapotot, hogy elismeri az igazát. - Egyébként nem hentes, hanem ő vágja főbe a marhákat a mészárszéken, hm na igen, tényleg vigyázni kell az ütéseivel - húzta el a száját egy kicsit Egon, mint akinek most jutott eszébe, hogy ezzel a felesége malmára hajtotta a vizet. Na, mindegy, majd másban neki lesz igaza.
- Ha jól rémlik kedden, pont nem hoztam szóba sem Hitlert, sem pedig a nácikat, szóval már megint nem mondasz igazat - nézett a nőre bosszúsan. - Az a kép meg egy vagyon volt, tudod mikor fogom felgyújtani - Egon dühös pillantásokkal méregette a képzeletbeli feleségét, de nem akarta a hazugság témát még a megcsalással is kiegészíteni, hiszen már így is elég káosz volt az egész történet. Ha még Frank-et, a vízszerelőt is bedobná a képbe, valószínűleg tovább mélyülne a szappanopera, de ezt Egon jelenleg nem szerette volna.
- A só az só. Ráírtam direkt a tégelyre, hogy FÜRDŐ, nagy betűkkel, hogy a mama is láthassa, de elvakult dühében, amiért a kislánya egy hároméves rutinjával rendelkezik a főzés terén nem figyelte, csak kapkodott. Gondolom bizonygatni szerette volna, hogy nem az ő hibája a főzés terén nyújtott kiemelkedő tehetségtelenséged. - Egon kezdett komolyan haragudni a nejére, bár nem tudta volna megmondani miért. - Amúgy meg tudod, hogy én nem iszok kávét. Szerinted miért vettem pont koffeinmenteset? - a kérdést nem válaszolta meg, az előzőekből már amúgy is teljesen világos, hogy természetesen csak szemétkedésből. A fehér kabátos nő valószínűleg úgyis rájön erre magától.
- A gyerekeknek edződniük kell, ha a nácik újra kirobbantanak egy világháborút nem lesz olyan könnyű ételhez jutniuk. Jobb, ha ideje korán megtanulják, hogy akár a cipő, gumi sarkából is lehet tápláló ételt készíteni - Egon indulatosan beszélt, mivel úgy érezte családfői tekintélyét tiporják sárba és bár nem volt domináns, azért a tisztelet járt volna neki, főleg egy emberfeleségtől.
- Ugyan dehogy kérlek, már a felvetés is teljességgel nevetséges. Hova gondolsz, el sem temetnélek - Egon haragja kezdett túlságosan nagy lenni, de mivel elég jól tudta türtőztetni magát általában, így most is elég volt néhányszor a sült kacsára gondolnia, hogy a bestia szépen nyugodtan üljön a ketrecben. - Felőlem azt csinálhatnának, amit akarnak, a legkisebb is megvan már 5 éves. Szinte már önálló személy. A középkorban ilyen idősen már teherbe ejtették az asszonyukat - Ennél nagyobb baromságot nem igazán tudott volna mondani, de dühébe szarkazmus is vegyült, ami ki is érződhetett a hangjából. Bár hirtelenjében el is felejtette, hogy kettő, vagy egy lányuk volt-e, de úgy rémlett neki, hogy csak a középső volt nőnemű.
Egon haragja túl nagy volt, de legalább a lány nem lepődött meg a vérfarkasos kijelentésén, ami arra enged következtetni, hogy tényleg nem hisz bennük. A nagyfokú beleélést aztán sikerült kisebb lángra kapcsolnia, és nem is igazán értette eddig miért is lovalta bele magát ennyire a dologba. Lehet személye ellen indított nagyfokú lejárató kampány miatt történhetett, bár ez sem állta volna meg igazán a helyét, hiszen kevéssé érdekelte általában, hogy miként vélekednek róla az emberek. Így aztán valódi dühét látszat méregre cserélte, ami valószínűleg nem volt olyan hiteles, de legalább nem fenyegette az a veszély, hogy átváltozik a bolt közepén.
- Ezt csak az iskolában tanítják - vetette oda felhúzott szemöldökkel - de, ha a tudósok és a tanárok ismernének téged, rövid úton megváltoztatnák a világegyetemről alkotott nézeteiket - Egon a lány utolsó mondatára már nem válaszolt semmit, egyszerűen csak felé mosolygott.

Egonnak más sem hiányzott, mint, hogy Bambi elkezdjen mellette röhögni. A bestia épp csak kellő komolyságot tudott Egonba vinni, de a lány csorgó könnyével és röhögésével újra felszínre hozta Egonban a túlzott vidámságot. Amikor meghallotta a szindróma nevét már képtelen volt visszafogni a röhögését, bár ő nagyfokú köhögő rohammal álcázta a hisztérikus nevetést. Remekül festhettek az eladók szemében. Az egyik előregörnyedve furcsa köhögéstől fuldoklik, míg a másik hulló könnyekkel kacag, miközben próbálja elmagyarázni orvosilag annak a röhejes betegségnek a mibenlétét. Egonnak fogalma sem volt róla, hogy valóban létezik-e az a kór vagy nem, de ezen a ponton teljesen mindegy volt. Megszólalni akkor sem lett volna képes, ha az élete múlott volna rajta. Annyira próbálta imitálni a köhögést, hogy hányingere támadt a procedúra során.
Egon felegyenesedett, majd hallotta az eladó hangját, amiből keveset fogott fel, de azt azért levágta, hogy vihetik a cuccokat és kaptak vagy 24 év garanciát rá. Ha nem rázta volna a röhögéssel egybekötött hányinger, akkor valószínűleg soknak találta volna, de így csak hóna alá kapta a tévét, és szapora léptekkel megindult, majd másik kezével intett az eladónak, egy viszlátot. Még szerencse, hogy Bambi képes volt a beszédre, a nevethetnékje ellenére is, így legalább egy valaki el tudott köszönni normálisan, meg képes volt visszautasítani a felajánlott segítséget is.
Együtt távoztak az üzletből, egy öt-hat méterig még bírta is türtőztetni magát, de aztán Egon elengedte a dobozt, ami tompa puffanással landolt a bevásárlóközpont padlóján, és csukott szemel kezdett el röhögni, közben egy oszlopot támasztott a fejével.
Röhögése közepette csak néhány szót tudott kiejteni, kedves feleségének címezve, bár nem tudta, hogy a lány mellette van-e még egyáltalán. Hiába a vérfarkasok jó hallása és szaglása, ha folyékony takony zárja el az orrlyukait, és olyan veszetten röhög, hogy még a külvilág zaját is kizárja vele.
- Ba-Bambi? Komolyan? - többet is szeretett volna mondani, de egyszerűen képtelen volt rá. Remegő kezekkel előkotort egy zsebkendőt, hogy legalább az orrát valamennyire ki tudja tisztítani.

- Te, meg a hülye meséid, meg a hülye filmjeid. Attól még, hogy a filmben működik, nem jelenti azt, hogy a valóságban is. Leszállhatnál már végre a földre. Itt nincsenek se unikornisok, se fogtündér, se Indiana Jones… - Forgatom meg a szemeimet. Földhöz ragadt vagyok amúgy is… szóval ezt a véleményemet még csak meg se kellett játszanom. Orvos vagyok, én csak a tényeknek hiszek, a tudományban, és saját magamban.
- Már értem miért van te oda annyira a nácikért. Aki nem egészségesen jön a világra, azt már el is kell pusztítani csak ezért? Nem érdemel esélyt az életre? Nick Vujicic a bizonyíték rá, hogy kellő akaraterővel még fogyatékosan is lehet teljes életet élni. – Szűkítettem össze a szemeimet.
- De hát amennyire türelmetlen vagy… és amennyire szereted a kis kényelmedet, nem tudom miért nem lep meg, hogy nem akarnál nyüglődni egy így született gyerekkel. – Nem szeretem a gyerekeket, viszont az abortusznak ellene vagyok. Ha valaki nem akarja felnevelni a gyerekét, akkor ne tegye. Adja oda nevelőszülőknek, akiknek nem lehet sajátjuk, vagy adja állami gondozásba, de agyon neki egy esélyt az életre. Mert az esély mindenkinek megjár. Az meg, hogy hogy alakul valakinek az élete, már csak rajta múlik. Én se tartanék itt, ahol… ha azt vártam volna, hogy más tanul helyettem, más bejár vizsgázni, majd más megkeresi a tandíjra a pénzt. A családom sose volt gazdag, a szüleim teljesen átlagos, hétköznapi emberek, ráadásul apám már nem tud dolgozni az egészségi állapota miatt, ezért magamnak kellett előteremtenem azt a pénzt, aminek segítségével maradhattam az egyetemen, és nem kellett félbeszakítanom a tanulmányaimat. Nem mondom, hogy nem strapált le az, hogy a suli… és a rezidensi munka mellett még pluszban is kellett dolgoznom… tanulni és vizsgázni, de megérte az erőfeszítést. Volt néhány nagyon strapás, és kemény évem… de azt néztem, hogy hosszútávon megéri.
- Igen, tényleg ráírtad a tégelyre. – Adok igazat neki, de mielőtt még beleélné magát, hozzáteszem:
- Az aljára, amit ha felfordított volna, borult volna belőle a tartalma a földre. – Emeletem meg a szemöldökömet.
- Te úgy várod a III. világháborút, mint más a messiást… - Horkanok fel.
- Szóval akkor nem is Brúnó szokta megrágni a cipősarkamat, hanem te? Én meg folyton leszidom szegény kutyát. Szégyelled magad! – Majdnem elröhögöm magam, de itt még sikerült visszafognom a kitörni készülő röhögési hullámomat.
- Megnyugodtam. Úgyse akarok koporsós temetést, hanem hamvasztást. Belőlem ne zabáljanak a kukacok. – Fintorodtam el. Jó téma, minden esetre. Engem nem különösebben zavar, mert nap mint nap hullák vesznek körül, de az eladót láthatóan feszélyezi ez a téma.
- Na tessék! Csodálatos a hozzáállásod, mint mindig. Dolgozni esetleg nem akarod elküldeni őket? Egy öt éves kölyöknek max attól áll fel a fütyköse, ha hirtelen hőmérsékletkülönbségbe kerül, vagy nagyon kell neki pisilnie… de az 5 évesek még a középkorban se voltak ivarérettek, ahogy a lányok se tudtak annyi idősen gyereket szülni. Kilenc évesnél fiatalabb lányról még nem hallottak, aki menstruált volna, az is extrémnek számított. A lányoknak általában 11 éves kor alatt meg se jött a menzeszük. Látszik, hogy mennyire vagy tisztában ezekkel a dolgokkal, de azért én vagyok a hülye feleség, mi? – Oktattam ki.
- Ha-ha… ha egy idiótáról akarnának szobrot állítani a város főterére, akkor téged kérnének fel modellnek… - Böktem vissza a megjegyzésére.
A kezemmel csapkodtam az „uram” hátát röhögésem közepette, mintha tényleg köhögő roham fogta volna el.
- Asztmás. – Adtam magyarázatot… most már igazából tök mindegy, már annál a pontnál tartok, hogy akármilyen betegséget magunkra mesélhetnénk. Az Angelman-szindróma létező, diagnosztizált betegség, de ez általában már gyerekkorban kiderül, és az indokolatlan nevetésen kívül még sok más tünettel jár, amit persze az egyszerű emberek nem tudnak, szóval könnyedén mertem a röhögésemet erre fogni.

Odakint már nem kellett megjátszani magunkat. Szerencsére elég nagy itt is a tömeg ahhoz, hogy a boltból már ne lehessen ránk látni. Én lepakoltam a két dobozt az egyik közeli padra, amíg a pasas az oszlopnak dőlve röhögött. Megtöröltem az arcomat tiszta zsepivel, hiszen úszott a könnyben, ami röhögés közben csordult ki szemeim sarkából.
A kérdésére megvontam a vállamat, majd kérdéssel feleltem rá.
- Duckbane? Komolyan? – El nem tudnám képzelni, hogy ez egy valódi név lehet. Tényleg hívnának így valakit?
- Paloma. – Mutatkoztam be végül, ha már ilyen jó kis családi összhangba kerültünk odabent, majd elvigyorodtam. – Egyébként… tényleg nem tudok főzni…

Szerette volna kioktatni a tudatlan gyermeket, hogy mennyire nincs képben a világ valós dolgairól, de lehet a vérfarkasok és az őrzők mindennapos halálos csatáiról, nem egy bevásárlóközpont, tömegtől hemzsegő légkörében kellene eszmecserét folytatnia. Így egy grimasszal az arcán legyintett, mint, aki a másik érveit semmibe veszi. Ami majdnem így is volt, kivéve, hogy nem hitt Egon sem a Vudu létezésében vagy éppen Indiana Jonesban, és erősen rezgett a léc az unikornisoknál, és a fogtündérnél is.
Egon pislogva figyelte képzeletbeli nejét, majd ujját felemelve nyomatékosítás kedvéért pontokba kezdte szedni ellenérveit.
- Egy - mondta, kissé félrefordított fejjel, mutatóujjal a nő szeme előtt -, nem tudom ki az a Nick Vuichich, de biztosan Isten egy selejtes terméke, akit rég vissza kellett volna már dobni a tervező asztalra, és a legjobb lett volna azt még a megszületése előtt véghezvinni. - Egyébként ezzel ő maga sem értett egyet, hiszen a retardáltakat sokkal könnyebb volt mindig is levadászni, így Egon alapból erőteljesen ösztönözte a selejtesek élethez való jogát, egy bizonyos ideig persze. - Kettő, nem vagyok oda a nácikért, de Hitler elmélete miszerint az erősebbnek uralkodnia kell a gyengéken, teljesen reális számomra - ez teljesen rendben volt nézetei szerint, főleg, hogy a falkában való hosszúélet alapszabálya, hogy ne basztassuk a nálunk erősebbet, bár Egon a fiatalokat sem piszkálta, hisz alapvetően minden fajtársát kedvelte. - Három, te lennél az első, aki megbánta volna egy kecskefejjel született gyermekünk világrajövetelét, ha annak történetesen időközben a szarvai is kinőttek volna.
Végre Egon azt hitte, valamiben igazat ad neki a fehér kabátos lány, és már majdnem az elégedett pofaállapotát kezdte felvenni, amikor tovább lett fűzve a téma, és a férfi kénytelen volt a haragos és dacos fizimiskáját felkapni magára. Talán valahol, itt kezdte jobban beleélni magát a helyzetbe, mint amennyire kellett volna. Haragja folyton nőtt, mint egy évszázados krokodil.
- Te jó ég, mennyiből állna a tégely alját megtekinteni? Csak a feje fölé emeli és kész. Parkinson bácsi ide, vagy oda, ezt még ő is képes lett volna megtenni, ha nem fortyogott volna benne a méreg - Egon beleélése szívből jött, általában sohasem veszekedett barátnőivel, feleségül pedig sohasem vett senkit, így igen üdítő változatosság volt látszat-komolysággal haragudni egy halandóra, bár talán túlságosan is beleélte magát, hiszen valódi harag kezdte mardosni.
- Jézust túlértékelik, pont - fújt egyet, majd nyomatékosított. Különben sem volt vérfarkas, akkor meg egyáltalán minek is írták bele több tucat történelemkönyvbe. Ez örökké rejtély marad számára, hiszen találkozott már néhány farkassal, akik az írott történelemben meghatározó személyek voltak, de Jézus? Ugyan! Bár kicsit hasonlított gyógyító ereje saját vérvonal képességére, szóval lehet egy nagyon-nagyon régi őse, Igaz a vének a legtöbb falkában úgy mesélik, hogy nagyjából nyolcszáz éve kezdődött el minden, de persze ez csak legenda. A valóságban lehet az nyolcezer is. - Nem is várom, de ha eljön, akkor fel kell készülnünk. És jó lesz németül is megtanulni. - bár ezzel Egonnak nem volt gondja, Hitlerrel egész szépen megértették egymást a harcmezőn. Kár, hogy annak a napnak egy fejlövés vetett véget.
- Hát…persze, hogy Brúnó a tettes - nevetett fel idegesen, majd lebiggyesztett ajkakkal vakargatni kezdte a fejét. A képzeletbeli lebukása haragra gerjesztette.
- Hamvasztás? Megoldhatom, ha gondold, még a halálodat sem kell megvárni, ha ennyire félsz ettől - rántott egyet a vállán mérgesen - csak, hogy biztosan tudd, nem verem át a hulládat.
- Köszönöm, hogy nem velem mondattad ki ezt - jelentette ki szarkasztikusan - ami meg a gyerekek nemi érését illeti, hát látszik, hogy téged foglalkoztat a téma, engem viszont teljesen hidegen hagy. Ez is csak azt bizonyítja, melyikünk a nagyobb perverz - ejtett meg egy érzelemmentes vigyort a fehér kabátos felé. Végül a csevegés folytatásával dühe, derűre cserélődött.
- Szívesen el is fogadnám a felkérést. Hiszen többnyire idiótákról készítenek szobrokat - felelte egy hideg, bár már nem méreg járta mosollyal. - Például Abraham Lincolnról, aki képes volt egy rohadt színházban agyonlövetni magát.
A pultnál történtek váratlan fordulatot vettek, amikor mindketten megpróbálták valamivel megmagyarázni, különös viselkedésüket. Sajnos Egonnak ez csak testbeszéddel ment, mivel megszólalni képtelen lett volna, anélkül, hogy a röhögés teljes valójában felszínre ne tört volna. Viszont Bambi ügyesen vágta ki magát és Egont is, aminek hálás volt, még az ütései ellenére is.  

Röhögve támasztotta fejével az oszlopot és nevetése akkor sem csillapodott - sőt inkább csak erősödött -, amikor Bambi vihogva, a Duckbane valódiságát kérdőjelezte meg. Mivel a beszéd még mindig nem nagyon ment neki, így remegő kezekkel a nevetéstől, a bal farzsebébe nyúlt, majd előhúzta emberi személyazonosító irataival ellátott pénztárcáját. Könnyezve próbálta kivenni a személyiét, de csak második próbálkozásra sikeredett a művelet neki. Majd elhagyva alkalmi támaszát odanyújtott azt Bambinak, és miután elfogadta úgy döntött, az oszlop tövében sokkal kényelmesebb ülni, így ezt meg is tette, közben várta a lány reakcióját, amikor meglátja, hogy valójában tényleg Egon Duckbane a neve. Ez persze csak részben volt igaz, hiszen mindkét nevét használta, bár a Duckbane-t csak saját szórakoztatására találta ki, ennek ellenére igen nagy örömmel vette, hogy más is értékeli a nevének humorosságát.    

Ha valóban a férjem lenne, akkorát csapnék a tarkójára, hogy megcsókolná azzal a lendülettel az eladó cipőjének orrát, de mivel nem a férjem, s még csak nem is ismerem… illetve remélem, hogy valójában nem gondolja így, hanem csak a színjáték mondatja belőle, ezért nem bántom, csak ronda pillantásokkal illetem azért, amiket a fogyatékossággal született emberekkel kapcsolatban, illetve Hitlerrel és a nácikkal kapcsolatban mond.
- Tudtommal nem vagy kecske. Márpedig én se vagyok az, szóval érdekes lett volna, ha kecskefejjel születik bármelyik gyerekünk. – Most komolyan ezen vitatkozunk? Jézus… még szerencse, hogy már túl vagyok egy házasságon. Igaz Cooper-el a vitáink inkább abból adódtak, hogy gyereket akart, és azt akarta, hogy otthonülő háziasszony legyek, aki csak az ő oldalán mozdul ki otthonról, és a gyerekeket neveli, nekem meg teljesen más elképzeléseim voltak az életemről, és a jövőmről. Nem azért tanultam annyit, hogy aztán ne kamatoztassam a tudásomat. Türelmem meg kétlem, hogy lenne a gyerekekhez, amikor alapvetően is idegesít, ha a közelemben vannak.
- Nem. Ez is csak azt bizonyítja, hogy melyikünk foglalkozik velük többet, és melyikünk az, aki csak alibiként felhasználva őket mesét néznek a tv-ben. Felnőhetnél igazán. A gyerekeidnek is több esze van, mint neked. – Böktem vissza.
- Ezt most épp úgy mondod, mintha célkeresztet festett volna a mellkasára. Téged is bármikor lelőhetnek. – Még jó, hogy nem vettem meg azt a fegyvert, amit venni szándékozok, mert akkor lehet most veszélyben lenne alkalmi férjem élete. Na jó, azért nem… nem bántanám, de lehet, hogy mégse olyan jó ötlet, hogy én fegyvert tartsak. Ha mindezt elmesélem Adam-nek, akkor valószínűleg meg se akar majd tanítani lőni. Báááár… tudja, hogy én szívem szerint lefűrészelt csövű kétcsöves puskával rohangálnék, szóval azért a fél szemét rajtam tartja, nehogy tényleg beszerezzek egy olyat.

El nem tudom mondani mekkora megkönnyebbülés számomra, amikor már odakint lehetünk, távol attól a bájgúnár eladótól, és abból a fullasztó tömegből. Idekint még a levegő is másabb. A kedves „férjem” meg se mukkan, csak továbbra is röhög. Akkor is, amikor bemutatkozom neki, és közlöm vele, hogy én bizony tényleg nem vagyok valami nagy háziasszony. Nézem, ahogy matatni kezd, majd előkerül a személyije, amit átnyújt nekem.
Felvont szemöldökkel veszem el, majd nézem, ahogy leül a földre, és röhög tovább. Hát ez kész.
Aztán rápillantok a személyire, és újra kibuggyan belőlem a röhögés, mikor meglátom a nevet.
- Na neeeee… - Nyújtom el mély hangon a hitetlenkedő csodálkozásom, s mellé még a fotót is megnézem, ha már volt oly’ kedves, és átnyújtotta nekem. 40 év szigorított, minimum… Elképesztő, mennyire el tudják szúrni az igazolványképeket. Ehhez tehetség kell, komolyan!
Lehuppanok a padra a személyivel a kezemben, és a palacsintasütős doboz halomra támaszkodva tovább röhögök.
- Azt hittem csak kamunevet diktáltál be! – Alapvetően elég nagy kreténség valakit kinevetni csak azért, mert a szerencsétlent úgy nevezték el a szülei ahogy, de az iménti fél… egy órás kis műsorunk odabent eléggé lefárasztott agyilag ahhoz, hogy már hagyjam magamból mindazt kitörni, ami kikívánkozik. Az se érdekel különösebben, hogy a járkáló vásárlók megbámulnak minket.
Előre hajolok, visszanyújtom a pasas személyigazolványát, majd kiveszek egy újabb zsepit a kabátom zsebéből, és megtörölgetem vele a szemeimet, amikből ismét kicsordultak a könnycseppek.
Hát az biztos, hogy nagyon rég nem nevettem már ilyen jót, rendesen fájnak a rekeszizmaim.
- Körülnézhetünk még, hátha adnak máshol is családos kedvezményt, ha már ilyen jól belejöttünk! – Ajánlom fel vigyorogva, persze egy szavát se gondolom komolyan annak, amit mondok. Utálom ezt a nagy tömeget, és ez csak rosszabb lesz minden nappal, ahogy közelebb kerülünk a karácsonyhoz, szóval nekem a vásárlás bőven elég volt mára. A karácsonyi ajándékokat meg majd inkább megrendelem online, és futárszolgálattal házhoz vitetem. A palacsintasütőért viszont megérte bejönni, ha másért nem is, ezért az élményért biztosan. Egy darabig tuti nem fogom elfelejteni!

- Csak példaként hoztam fel - nézett a nőre értetlenkedve. Bár nem szándékozott többet hozzáfűzni, látva a nő arcára kiülő érzelmeket.
- Ja persze, mert munka mellett, szerinted még nekem is ugyanannyit kellene foglalkoznom velük, mint neked, aki egésznap nem csinál mást, csak a telefonon lóg, és közben arról panaszkodik a kedves kis barátnőinek, hogy milyen sanyarú is az élete? Hát nem érdemlek meg egy kis Kacsameséket a nap végén? - Egon kezdett lenyugodni, és kezdte újra viccként felfogni az egészet, ami sokkal jobb érzés volt, mint a túlságosan élethűre sikeredett imitálás.
- Mert úgyis volt, mindenkit felbosszantott a hülye hosszú kalapjával, nem csoda, hogy a páholyban a háta mögött ülő felkapta a vizet és lelőtte - Egon elgondolkodott rajta, hogy történelmi tudását nem a Family Guy verziójában kéne előadni, de túlságosan vicces volt a jelenet, amit még New Hampshire lakóhelyén látott, ahhoz, hogy kihagyja, ha már amúgy is ilyen szépen szóba került.
Sajnos a pultnál lejátszódó jelenet nem éppen olyanra sikerült, mint azt szerették volna, de végül is Bambi próbálta menteni a helyzetet és mivel ki tudtak jönni feltartóztatás nélkül, így valószínű az eladó nem fogott gyanút, bár ebben lehet Egon által adott borravaló is közrejátszhatott.
Röhögése közben hallotta, hogy a nő valódi neve nem Bambi, milyen meglepő, de mivel úgysem nagyon tudott volna értelmesen bemutatkozni, így inkább csak a személyiével állt elő, hogy ő azért ettől eltekintve tényleg a Duckbane-ek ősi vadászcsaládjának büszke leszármazottja. Leült, és amikor hallotta a nő reakcióját, a nevetés egy kicsit erősödött és a látása a csurgó könnyeitől elhomályosodott. Újra ki kellett fújnia az orrát, különben félő volt, hogy hamarosan a taknya a szájába fog folyni, mivel most a feje egy kicsit hátrafelé volt döntve, ahogy az oszlopot támasztotta. Mivel a lány beszélt hozzá, így összeszedte magát, és nevetés közben a nő felé intézett egy kis magyarázatot, bár könnyien át csak elmosódott masszát látott, de azért kivette a dobozokra támaszkodó fehérkabátos Paloma-Bambit, amint ügyesen talált magának egy nem padlós ülőhelyet.
- Annak tűnhet - mondta, közben nevetése mintha kezdett volna alábbhagyni -, de nem az - dehogynem az, tette hozzá gondolatban, de mivel az emberek felé ezzel a névvel szokott bemutatkozni így sajnos nem követhette el azt a könnyelműséget, hogy előveszi a másik pénztárcáját, a jobb farzsebéből és azt abban található személyit is odaböki az orra alá, amin már a Candvelon név szerepel, bár az Egon mindkét esetben stimmel. Miután visszakapta a személyit, ami elsőre nem sikerült, mivel mellényúlt, de nem csoda, hisz még mindig könnyes volt a szeme, ráadásul néha-néha megerősödő röhögés hullámok futottak végig kiszolgáltatott testén, még hozzáfűzött egy számára igen fontos dolgot.
- De te vagy az első, aki viccesnek találta a nevem és ez igen jól esett, a többiek csak átsiklottak felette, és nem nagyon értékelték őseim heroikus önelnevezését. Pedig a kacsavadász klán igen büszke család volt, még a tizenhetedik század második felében, Angliában. - Ez persze csak egy helyi legenda volt, amit a nagyanyja mesélt neki, viszont miután ráébredt vérfarkassá válása utáni néhány évben, hogy a sült kacsa milyen hatással van a bestiájára, előszeretettel használta ezt álnévnek, ugyan megszakításokkal, de két-három évtized múltán újra elő-előhozakodott vele.
- Megpróbálhatnánk, de én nem hiszem, hogy újra bele tudnék ma vágni. Előjössz megint azzal a csiga…csigacsápsalátával, amiről azt sem tudom folyékony, vagy szilárd és valószínűleg megint egy oszlop alján kötnék ki röhögéstől rázkódó testtel. És akkor ugrik a kedvezmény is - nevetett fel könnyedén, furcsa egyvelegét adva a röhögés és a szolid nevetés hibrid teremtményének. Lehet egy másik alkalommal megpróbálhatnák, de valahogy nem hitte, hogy tudják ezt a produkciót még egyszer hihetően előadni, így talán meg kellene őrizni ezt az egy alkalmat emlékeikben felejthetetlenként, és nem folytatásos teledrámát készíteni belőle.
- Amúgy köszi a fergeteges délutánt - nevetése kezdett alább hagyni, és még a látása is kitisztult - Amúgy van igazi férjed? Mert elég hihetően játszottad a szereped, legalábbis engem meggyőztél, hogy én vagyok a világ legelfuseráltabb férje.

Esküszöm, hogy meg se fordult a fejemben, hogy tényleg így hívnák… ez annyira… vicces név, hogy az eszméletlen. Bezzeg az én nevem csak egy sima városnév. Na jó, nem panasznak szánom, mert azért ilyen névvel élni… komolyan… hát én szeretem a szüleimet, de ha ilyen családnevem lenne, én már tuti nevet váltottam volna, mert még a hullák is kiröhögnének a patológián. A fejetlenek is!
Szegény pasi. Nem lehet egyszerű, pláne ha igazoltatják a rendőrök, bár valószínűleg ő már hozzászokott. Gyerekkorában tuti sokat szívatták vele a sulitársai. Én magamból indulok ki. Volt nálunk pár érdekes nevű annak idején, és mindig kicikizték őket. Végül is a gyerekeknél nem olyan furcsa ez. Ők hajlamosak az ilyenre, a felnőttek már kulturáltabbak általában… próbálják diszkrétebbre fogni a nyerítést.
Felszalad a szemöldököm, amikor lényegében közli velem, hogy én vagyok az első, aki jót derült a családnevén. Na neee… ez most komoly? Még szerencse, hogy nem rántotta fel magát rajta, mert néha igazi tapló tudok lenni, és belegázolok mások lelkivilágába. Halottakkal foglalkozom, ők nem igénylik, hogy szociális legyek velük. Az élőkkel néha gondom akad emiatt.
- Ön… elnevezését? – Pislogok. Szóval… ezek szerint a családja direkt vette fel ezt a nevet. Hú, azért ez nem semmi. Megnéztem volna az öreg elmeállapotát… de lehet, hogy csak szimplán jó volt a humora…
- Jó régi család… - Hümmentek. – Én még a dédszüleim múltját se ismerem igazán, ahogy őket se ismertem. – Nemhogy annyi évszázadon át végigvezetni a családfámat. Mondjuk kíváncsi lennék rá, hogy vajon hol, és merre csellenghettek drága őseim. Talán egyszer felfogadok egy családfakutatót, hátha kiderít valamit. Adam-et is megkérhetném, de nem akarom a magánéletemet munkával keverni, hiába sejtem, hogy nekem nem számítana fel érte semmit… de akkor se szívesen keverném a két dolgot.
Az én őseim apám ágáról Mexikóból származnak. Gondolom eredendően Spanyolországból keveredtek át oda, aztán ki tudja!? Anyám révén a felmenőim Fairbanksből, és környékéről származnak. Csak ennyit tudok róluk, többet nem. Talán él is itt még távoli rokonom a városban. Még az is lehet, hogy indián vér is csörgedezik az ereimben, nem csak spanyol. Annyira nem lepne meg a temperamentumom, és a csípős nyelvem miatt.
- Én se tudom mi az, szerintem nem is létezik… csak improvizáltam. Ha létezik is, nem tartozik azon ételek közé, amit szívesen megkóstolnék… maximum akkor, ha az életem múlna rajta, hogy ne haljak éhen. – Nevettem el magam.
- Hát… azt hiszem, hogy jövő novemberig nekem ez bőven elég volt. Fú… komolyan! Legszívesebben leütöttem volna azt az eladót. Csak mondta, mondta és mondta, mint egy felhúzott kisautó, aminek még a falhoz csapódva is pörögnek a kerekei. Nem szeretem az ilyen kullancsokat, de legalább volt annyira pénzéhes, hogy bevegye ezt a sok marhaságot. Szerintem értelmes ember nem vette volna be, hogy amit odabent előadtunk, az tényleg igaz. Báááár… na jó. Azért néha látok érdekes párokat. – Forgatom meg a szemeimet. Volt már részem Los Angelesben a törvényszéken olyan párral, akiknek a gyerekük meghalt, és valami baromságon civakodtak a tárgyalási szünetben, mintha amúgy a kártérítési indítványukon felül nem is érdekelte volna őket, hogy meghalt a saját gyerekük. Szóval… vannak érdekes emberek. Emberszabásúak.
- Ne nekem köszönd… - Vigyorgok szélesen.
- Én csak idomultam a helyzethez. – Vontam meg a vállaimat ártatlan képet vágva. Az eladó feltételezte, hogy házasok vagyunk, én meg nem akartam neki csalódást okozni… főleg miután meghallottam, hogy mennyi kedvezményt adnak a családosoknak. Nem vagyok sóher, de azért na. Ha valamit meg lehet kapni olcsóbban is, akkor miért fizessem ki érte a teljes árat!?
- Volt. Elváltam. – Jelentettem ki nemes egyszerűséggel.
- Azért téged se kellett ám félteni, ami azt illeti! Te nős vagy? – Kérdezek rá, bár a kezén nem láttam gyűrűt, de attól még lehet felesége, és családja is. Nem mindenki hordja a karikagyűrűjét, főleg a férfiak közül nem.

Egon kezdett nevetésétől megszabadulni, ami azt jelentette, hogy képes volt értelmes mondatokat is kiejteni, ami határozottan megkönnyítette a kommunikációt.
- Ja, a Duckbane nevet, akkor vették fel, amikor sorozatban ötven éven keresztül, mindig a családjukból került ki a győztes, az évenként megrendezett kacsavadászaton Gloucestershireban. Mivel elszegényedett nemesi származásúak voltak, és már egyébként is vagy egy generáció óta csak Duckbane-eknek nevezték őket, így egyik nap részegen hazafelé a kocsmából elhatározták, hogy meglátogatják a járási kúriát, és nevet változtatnak. Persze azt is hozzá kell tenni, hogy a név terjedésének igen nagy szerepe volt saját hencegésüknek, és állítólag az egyik családtagjuk agyából pattant ki a név is eredetileg. Bár, ezt elég nehéz lenne valóban kideríteni – vakargatta meg a fejét Egon. Régi históriák, amik talán már tényleg a feledésbe merültek. Nem valószínű, hogy bármelyik történelemkönyv jegyezné őket, de attól a nagyanyja nagyon hitt benne, vagy legalábbis Egonnal el akarta hitetni.
- Az, bár igazából én sem ismerem a felmenőimet, dédtől visszamenőleg, viszont a történet fennmaradt. Gyerekkoromban a nagyanyám traktált ezzel sokat – sóhajtott egyet, emlékek tódultak fel elméjében, ahogy a családját emlegette. Mondjuk az megnyugtatta, hogy az öreganyját legalább nem ő ölte meg, hanem még évekkel korábban egy megvadult ló taposta halálra.
- Remek, azt hittem már én vagyok ennyire tudatlan az ételtrendek terén. De, ha létezne, valószínű francia lenne. Azokból kinézném, hogy megesznek minden csápos jószágot, főleg ha az történetesen csiga is – vigyorodott el, bár még nem evett csigát, de biztos nem lehet az sem olyan vészes.
- Ne is mond, én legelőször meg akartam en… - kezdett bele, aztán észbe kapott hírtelen, és módosította a mondanivalóját, közben színlelt egy köhögést is - …ütni, ahogy ott felénk nyomatta a sok hülyeségét, én meg azt sem tudtam, hogy miről beszélt. Egyébként valószínű ő is ugyanazt hallotta a mi beszélgetésünkből, mint, amit én az ő dumájából: Bla, bla, bla – közben hápogást mutatott a kezével.
- Azt azért hozzá kell tenni, hogy igen jó alakítás volt, bár szerintem a végére már kicsit mindketten túljátszottuk, nem mintha probléma lenne, mert én kimondottan jól szórakoztam – vigyorodott el Egon, közben úgy érezte, most már eleget ücsörgött az oszloptövében és feltápászkodott.
- Értem – mondta Egon, majd még hozzá tette – bocs, de nem mondom, hogy részvétem. Valószínű jobb így – Többnyire a házasok nem igazán ok nélkül szoktak elválni. – Nemrég váltál el? Vagy van esetleg valaki, akivel veszekszel otthon? Csak mert úgy tűnt gyakorlatban maradtál. Egy gyerek esetleg? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. Először hozzá akarta tenni, hogy „idegesítő” gyerek, de nem akart a lány lelkébe tiporni, ha esetleg van neki és imádja is.
- Nem, azt hiszem nem – rázta meg a fejét Egon elgondolkodva. Sohasem volt nős, de ötven évvel ezelőtt nagyon berúgott és két nap teljesen kiesett neki, szóval az alatt az idő alatt bármi megeshetett. A vérfarkas lét egyik előnye és hátránya is egyben, hogy a gyereknemzés bár nem lehetetlen, elég ritka. De ehelyett persze beharaphat valakit, bár Egon még senkit sem avanzsált saját kölykének, mondjuk nem is szándékozott. Túl nagy macera az egész, és nem is éri meg véleménye szerint. – Egyébként, köszi – vigyorodott el – igen jól esik egoista lelkemnek a dicséret.

- Érthető. – Mármint az, hogy valaki bepiált állapotban hoz meg egy ilyen döntést. Néha találkozom olyan nevű emberekkel, hogy komolyan elgondolkodom azon, hogy a szüleik vajon belegondoltak-e abban, hogy az a gyerek nem marad mindig csecsemő, hanem egyszer felnő, és felnőttként kell viselnie, és elviselnie a nevét, amit a gyökér szülei aggattak rá. Vannak nevek, amik egy gyerek esetében még cukik, egy felnőtt esetében viszont már gázosak.
Ha valamiben kiemelkedően jó lett volna a családom, akkor talán valamilyen formában meg akarta volna örökíteni azt az utókornak, bár abban nem vagyok biztos, hogy ezért nevet is váltottak volna. De hát ugye ez mindenkinek a saját döntése. Szóval Duckbane.
- Az öregek már csak ilyenek. Szeretnek nosztalgiázni, és megosztani a fiatal generációval a saját történeteiket. – Én nem ismertem sokáig egyik oldalról sem a nagyszüleimet. Gyerek voltam, mikor meghaltak. Talán tizennégy… tizenöt körül lehettem, mikorra már az utolsó nagyszülőm is távozott az élők sorából. Emlékszem még rá, a vonásait is nagyjából fel tudom idézni, de a történetei jobban megmaradtak bennem, mert persze ő is szeretett mesélni… Amikor én annyi idős voltam, mint te… kezdetű mondatát rengetegszer hallottam.
- Hát igen. A franciáknak elég egyedi az ízlésviláguk. – Fintorodok el egyetértően. Én eléggé szeretem a hasamat, szeretek jókat enni, és annyira nem is vagyok válogatós, de azért nálam is van egy határ, amit meghúzok abban a tekintetben, hogy mit vagyok hajlandó elfogyasztani, és mit nem. A csigacsápsaláta inkább hangzik viccesen, mint étvágygerjesztően, szóval nem az a kategória, amit minden áron, akár most rögtön megkóstolnék. Mondjuk, a sült békacombot történetesen szeretem.
- Számomra az volt a legdurvább, hogy nem tudtam eldönteni, miközben figyeltem, hogy mikor vett közben levegőt. Tuti, hogy otthon gyakorolja a tükör előtt a szöveget. – Nevetem el magam.
- Viszont! – Emelem fel a mutatóujjam, jelezve, hogy most valami fajsúlyos dolgot kívánok mondani.
- Az elvitathatatlan tőle, hogy nagyon képben volt mindennel, szóval ha jelölni lehetne valakit az év dolgozója címre, akkor tuti őt jelölném. Szerintem betéve tudja az összes náluk kapható cucc adatait, használati utasítását, meg mindent. – Kullancsnak kullancs, de a kereskedelemben az ilyen rámenős eladók tudnak a legjobban boldogulni.
- A végére én már nagyon kész voltam. Próbáltam visszafogni magam, de nem tudtam… egyszerűen kibukott belőlem a röhögés. Még jó, hogy gyorsan kapcsoltam, és legalább hivatkozni tudtam az Angelman-szindrómára. Mondjuk kétlem, hogy képben lenne ezzel a betegséggel, de ha hallott róla, akkor tuti tudja, hogy az egyik tünete tényleg ez. – Vontam meg a vállamat. Ebből leszűrheti, hogy ez nem kamu volt, tényleg létezik ez a betegség, bár eléggé ritka.
- Igen, jobb így, szóval nem kell sajnálkoznod. – Fiatal voltam, és meggondolatlan. Rózsaszín felhők között, hirtelen felindulásból nem szabad házasodni. Ezt legalább megtanultam.
- Több éve már… csak a volt férjem nem vette a lapot, hogy tényleg vége… szóval voltak belőle zűrök. Azt hiszem azt a feszkót vezettem le rajtad odabent. Bocsi. – Vigyorogtam Egonra.
- Nincs gyerekem. Karrierista típus vagyok. Mivel foglalkozol? – Nem szégyellem, büszkén felvállalom, hogy számomra fontosabb a munkám, mint az, hogy gyereket szüljek, és annak szenteljem az életem, hogy felneveljem. Tiszteletben tartom azokat, akik ebben érzik életük kiteljesedését, de szerintem az élet nem csak akkor lehet teljes, ha az embernek gyereke van. Legalábbis bennem még nem munkálkodnak az anyai ösztönök. A gyerekekért se rajongok, sőt… őszintén bevallva idegesítenek.
Az ő válasza nem volt túl határozott, ezen egy pillanatra felvontam a szemöldökömet.
- Hát… nincs mit. – Tárom szét egy pillanatra a kezeimet.
- Szívesen segítek kicipekedni. Úgyse boldogulnál egyedül a tv-vel is, meg a palacsintasütővel is. – Ajánlom fel a segítségemet. Amúgy se terveztem, hogy más boltba bemenjek, amiért jöttem, azt sikerült megvennem, ráadásul kedvezményesen.

- Na, ja – horkantott fel Egon – bár néha túlzásba viszik. – Amikor ő volt fiatal legalábbis még szerettek túlzásokba esni, és nem gondolta, hogy e téren érdemi változás állt volna be az öregek gondolkodásában.  
- Egyedi? – nevetett fel hitetlenkedve Egon, bár látta Paloma-Bambi fintorát, de ennek ellenére bele akart még rúgni az ősi ellenségbe egyet. Angolként természetesen rühellte a franciákat, és szinte mindent, amit ők szeretnek. Nem véletlen kerülte el százkilencvenhat éve során, a francia határon való önkéntes átlépést. A háború persze más volt, ott menni kellett, de legalább ölhetett franciákat, így végül nem volt olyan nagyon elviselhetetlen a dolog még annak ellenére sem, hogy többnyire orvosi ellátásban részesítette a sebesülteket és nem közvetlen frontkatona volt, így sokkal kevesebb francia hullott el puskája által, mint amennyi egészséges lett volna. – A franciák még saját magzataikat is megennék, ha rájönnének, hogy ízletes – hangjából kiérződött a megvetés a csigazabáló nép iránt, és természetesen csak az ősi ellentét beszélt belőle, de ettől függetlenül kimondottan kellemes elégtételt érzett, hogy szidhatja őket.
- Hát, az már igaz, szakmailag ott volt. Persze én már elvesztettem a fonalat, és azt sem tudtam, miről beszél, de ettől eltekintve megdolgozott a kis zsebpénzért, ráadásul a szabályzatukat is elég rugalmasan kezelte. Kíváncsi lettem volna, honnan szerzünk hirtelen három gyereket, ha ragaszkodott volna hozzá – mosolyodott el. Közben fejében már meg is jelent a képsor, ahogy Paloma-Bambi eltereli egy bamba család, szülő tagjainak a figyelmét, Egon pedig zsákba rakja a kölykeiket és négy-öt gondolával odább kipakolja őket, mintha azok a sajátjaik lennének.
- Tényleg van ilyen? – kérdezte meghökkenve Egon, és bár sok orvosi könyvet bújt az 1950-es évek második felében, igaz többnyire anatómiai, és sebészeti témában, de ezzel a betegséggel még nem találkozott. – Azt hittem csak kamuzol, mert istenverte hülye neve van – nevette el magát újfent. – Neked jobban sikerült a hárítás, én csak egy egyszerű köhögő rohamot voltam képes kisajtolni magamból, ráadásul azt is alá kellett támasztanod – jegyezte meg egy grimasz kíséretében.
Egon a házassági témára csak bólintott, nem szándékozott többet hozzá fűzni, viszont, amit utána mondott, azt nem akarta szó nélkül hagyni.
- Semmi gond, talán én is kicsit túllőttem a célon, amikor az alkoholizmusod és a hajléktalan fétisedet ecseteltem – vigyorgott vissza Egon Paloma-Bambira.
Gyors váltás volt a gyerek témáról, hogy Egon vajon mivel foglalkozik, de a férfi nem szándékozott a témánál maradni, ha úgy kényelmesebb a fehér kabátosnak.
- Jelenleg semmivel – húzta ki büszkén magát Egon, majd még hozzátette – de legutoljára egy cipőgyárban futószalagoztam, ami elég unalmas volt, de legalább jól fizettek.
- Ha neked nem probléma, én nem állok ellent, hogy még néhány percig élvezzem a társaságod – viccelődött Egon, bár igazából gond nélkül ki tudta volna vinni a tévét és a sütőt is egyszerre, de ha már Paloma-Bambi szeretne, vele jönni ő nem fogja elrontani az örömét. Meg egyébként is jó érzés volt kibeszélni vele a benti őrületet.  
Felkapta a szégyentelenül lehajított tévés dobozt, és remélte semmi nem tört össze benne, bár az expandált polisztirol éppen azért van, hogy felfogja az ilyen bánásmód általi sérüléseket. Megvárta, hogy Paloma-Bambi is összeszedje magát és elindult kifelé a bevásárlóközpontból.
- Kocsival vagy egyébként? Mert, ha gyalog szívesen hazafuvarozlak – mondta miközben kifelé sétáltak. – Feltéve persze, ha nem veszed tolakodásnak – tette hozzá széles vigyorral az arcán.
Nem parkolt túlságosan közel, de nem hitte, hogy a lánynak nehezére esne egy kis gyaloglás. Nem az a tipikus királykisasszonyos pláza cica, szóval nem valószínű, hogy megbánta volna segítségnyújtásai szándékát, persze sohasem lehet tudni, mi játszódik le egy nő fejében.
Mikor elérték a kocsiját egy szürke Mercury Grand Marquist, letette a dobozt a hóba, előhalászta a kulcsait és kinyitotta az első ajtót, majd a hátsót is, és megpróbálta bepasszírozni a tévét a hátsó ülésre, ami úgy, ahogy sikerült is, majd átvette a lánytól az elektromos palacsintasütőt, és azt is betette hátulra.
- Egyébként te mivel foglalkozol? – kérdezte Egon miközben a kocsija mellett álltak, és gyanús volt, hogy hamarosan elvállnak útjaik, amit a férfi szeretett volna még egy kis ideig halogatni, hátha előkerül valami téma, ami még egy kevés beszélgetésre ad lehetőséget.

- Ez a megállapítás elég… morbid volt. – Jegyeztem meg nevetve. Nem, nem akarok belegondolni. Nem, nem akarom magam előtt látni a képet. A gyomromat ugyan nem kavarja fel a dolog, de azért fúúúj. Erre még én is azt mondom, pedig én aztán kevés dologra mondanám azt, hogy fúúúj. Persze vannak állatok, akik képesek felzabálni… vagy például ott vannak a nősténymacskák, akik a szülést követően megeszik a méhlepényüket, mert tele van fehérjével és energiával, ami az anyamacskának létszükséglet, hogy a szülés után meg tudjon erősödni, és képes legyen szoptatni is.
- Hát. Van itt gyerekmegőrző is, nem? Maximum lefizettem volna pár kölyköt egy kis édességgel, hogy öt percre ugorjanak át, és játsszák meg, hogy a hőn szeretett szüleik vagyunk. – Vigyorodtam el. Nem tettem volna ilyet, mert az felér egy emberrablással, és nem szeretném elveszíteni az állásomat, csak eljátszottam a gondolattal, de komoly akarat nem volt mögötte.
- Tényleg van. – Bólintok komolyan. Ezúttal tényleg nem viccelek.
- Nagyjából ötven éve diagnosztizálták először, de elég ritka betegség, szóval valószínűleg ezért nem hallhattál róla. Nagyságrendileg körübelül huszonötezerből egy gyerek születik ilyen betegséggel. Születési rendellenesség, sérült kromoszóma okozza. Legtöbbször már csecsemőkorban észreveszik, de vannak esetek, amikor pár év lappangási idő után üti fel a fejét a probléma. A sok kísérő tünet közül a gyakori… olykor hosszan tartó indokolatlan nevetés a legismertebb. De epilepszia, tanulási nehézségek, hiperaktivitás, merev testtartás, és alvászavarok is kísérhetik többek között. – Elég sok esettanulmány került a kezeink közé az orvosin. Többek között erről a betegségről is tartottak előadást. Igazából nem tartozik a szakterületemhez, hiszen traumatológusként is kicsi lett volna a valószínűsége, hogy egy diagnosztizálatlan Angelman-szindrómás kerül a kezeim közé… igazságügyi orvosszakértői munkámban pedig ha ilyen halott kerülne a kezeim közé, azt feltehetően már diagnosztizálták addigra. Ha a halálában nem játszott szerepet, számunkra egyébként sem érdemleges ez a plusz információ. Szóval azért ültem be erre az előadásra, mert a professzornál jó pontot jelentett, ha valaki meghallgatta. Orvosin pedig minden jó pont számít.
- Tényleg? Sose jártam még olyan helyen… - Nem nézek le senkit a munkája miatt. A munka az munka… inkább a haszontalan naplopók azok, akik ellenszenvesek a szememben, akik nem képesek önnön lustaságuk miatt munkát vállalni, de azért kuncsorognak itt-ott segélyért, és mindenkitől kölcsönkéregetnek, de nem adják aztán vissza a pénzt. Az én családom se gazdag. A szüleim teljesen átlagos, egyszerű emberek.
- Nem probléma. Úgyis egyfelé megyünk. – Vonok vállat, miközben elindulunk kifelé. Én a két sütővel manőverezek a tömegben. Nincs nagy súlyuk egyébként, szóval simán elbírom mindkettőt, csak a sok tapló ember mindenfele tud nézni, maga elé nem… ezért párszor nekiütközök másoknak. Hiába kerülném én ki, ha az egyenesen nekem jön…
- Nem veszem tolakodásnak, de nincs rá szükség, köszönöm. Motorral vagyok. – Vigyorodok el.
Ha kilépünk a Bentley Mall-ból, akkor meg is pillantok az én „kis” szépségemet.
- Az a Honda az enyém. – Mivel mindkét kezem tele, ezért csak a fejemmel tudok a motorom irányába bökni. A kocsihoz érve szemrevételezem a járművet, majd felvonom a szemöldökömet, amikor látom, hogy a hátsó ülésre akarja bepasszírozni a hatalmas TV-t. Én inkább a csomagtartóba tenném, valahogy úgy gondolom, hogy abban jobban elférne, de nem szólok bele. Én se szeretem, ha engem oktatnak ki a motorom használatáról.
Kikerül a kezemből az egyik doboz palacsintasütő, így a sajátomat már könnyedén kapom a hónom alá… nem kell félnem attól, hogy leejtem.
- Én vagyok Fairbanks Igazságügyi Orvosszakértője. – Felelem Egon kérdésére, majd elvigyorodom.
- Fogadjunk, hogy ezzel most megleptelek. – Nevettem fel. A benti kis jelenetet követően szerintem az utolsó gondolata lett volna az, hogy valami komoly és felelősségteljes munkát végzek…