Miután megérkeztem a városba a harmadik dolgom az volt, hogy találjak egy kajáldát, ahol kielégíthetem beteges édességszükségleteimet. Az első az volt, hogy beszéljek a főnökkel, a második, hogy ki és lepakoljak, a harmadik pedig ez. Már a zsákmányommal ücsörögtem egy kis műanyagszékben. Vacak volt és kényelmetlen, dehát mit várjon a farkas egy ilyen nyamvadt hideg helyen? Igazán nem értem Castorék miért hagyták ott Chicagot egy ilyen hideg unalmas porfészekért... Chicagot sem szerettem, hiszen hol volt Bécshez képest, de ott legalább volt élet... Itt halálra fogom unni magam... ráadásul "játékszereket" is nehéz lesz találni, amikor alig néhány birka lakja ezt a patkányfészket. Hangosan felsóhajtottam. - Alles egal... - motyogtam csak úgy az orrom alatt. Aztán a kellemesebb dolgoknak szenteltem a figyelmem. Az asztalon előttem ott pihent egy forró csokoládé egy gusztusos tortaszelet meg egy doboz ízléses csokoládé. A véren kívül a csokoládé volt a legfinomabb. Leraktam az ölemből a elegáns fehér bundakabátom és a táskám, majd nekiláttam a forrócsokinak. A bunda nélkül megfagytam volna ebben a hóviharban. Na nem mintha Berlin olyan trópusi éghajlatú lett volna, de ez egyszerűen undorító volt. Aztán ha már nem hordhattam mindig a saját, mellesleg még ennél is hófehérebb bundám, hát maradt a méregdrága kölcsönbunda. A csokoládé ellazította az idegeim és felidézte az előző este kellemes emlékeit... sajnáltam, hogy az utazás miatt olyan gyorsan kellett elintéznem azt a szerencsétlent... amikor annyira gyönyörűen sikított. Ráadásul a viaszos dolgot nagyon utálta, azt külön élveztem. Ellazulva, csukott szemmel hátradőlve iszogattam, most jó volt minden.
K*rva idegesítő, amikor fölöslegesen dekkolsz egy helyen, még ha ezzel csupán fél órát is veszítesz igencsak hosszú életedből. Az egyetem alatt nagyjából eddig ücsöröghettem és malmozhattam Mortimer után kihegyezve az érzékeimet, ám a vén satrafa csak nem akart megérkezni. Meguntam a semmittevést és otthagytam az Őrző-bandát. Mit ne mondjak, csúnyán nézek utánam páran. Hiába, ezt teszi személyem varázsa. Miután kidobtam egy vagon időt az ablakon, gondoltam a bankkártyám se ússza meg érintetlenül. Egy gyorsétteremhez látogattam el - gyalog. Valahogy nem éreztem szükségét egy járműnek, sem kicsinek, sem nagynak. Minél több ingóságod van, annál könnyebben megtalálnak, annál feltűnőbb leszel, és egy idő után nem a tárgyak fognak függeni tőled, hanem te tőlük. Ehhez pedig abszolút nem fűlött a fogam. Minél kevesebb kapcsolódási pontot találnak hozzám, annál jobb. Paranoiás? Ki én? Soha! Négy hamburgert vettem. Ja, a plakátokon valahogy mindig sokkal gusztábbnak tűnnek és laktatóbbnak, a valóságban viszont csak arra jók, hogy felforduljon a gyomrom. Tök mindegy, éhes vagyok, most ez is megteszi. Le akartam tenni magam valahova. Nem vagyok az illem bajnoka, de állva se fogok enni, mint egy fuvaros ló. Nem szaroztam a hely kiválasztásával, az első szabad székre vágódtam le, valami szőke nő mellé - és igen, bennem élnek velük kapcsolatban sztereotip fogalmak -, majd ügyet se vetve rá enni kezdtem.
Éppen a legkellemesebb résznél jártam, amikor valaki csak úgy leült mellém. Fogalmazhattam volna durvábban is, inkább lezökkent, vagy odapofátlankodott, vagy... Áh, inkább hagyjuk. Pár pillanatig csak bámultam rá, és a forró csokoládé megnyugtató gőze volt az egyetlen, ami megakadályozott benne hogy itt helyben kifilézzem a nyomorékot... Pedig gondolatban már szép lassan végigjátszottam a jelenetet, ahogy szép lassan kirángatom a beleit, majd azokkal kötök masnit a nyakába és úgy küldöm vissza a mamájának, hogy legyen olyan drága és nevelje meg a fiacskáját... Oké, mély levegő... a Főnök nem bírná, ha vérengzésbe kezdenék máris. De ki nem szarja le magasról? ~ Ah nein, nein... ruhe Katharina... ~ Végül csak összehúzott szemmel bámultam. Szinte fizikai fájdalmat okozott, úgy viszketett a tenyerem. Szerintem a szemem vagy két árnyalatot sárgul, a vadállati színére a szokott aranyból, úgy felhúzta az agyam. ~ Csak kapjalak el... cafatokra szedlek öcsi... ~ Aztán hirtelen megéreztem. Olyan volt mint én. Még néztem egy kicsit, ahogy nyomja befelé azt az undorítókaját, aztán halkan megszólaltam. Nem szoktam felemelni a hangom, a fém csörgését jobban szeretem.... - A helyi farkasok ennyire nem ismerik a jó modort? Vagy csak téged hanyagolt el a mamád kiskorodban? Kötekedtem? Ki? Én? Mert igaz, hogy bunyózni csúnya dolog, dehát ha rám támadnak, csak meg kell védenem magam, nem igaz? Akkor Castor sem mondhatná, hogy bajt kevertem... hiszen a hullajelölt kezdte!
Bizsergetett valami oldalról, valami, amit eddig figyelmen kívül hagytam, és ezért jól le is korholtam magam. A figyelmetlenség az életembe is kerülhet. Ez a város túl nyugodt, úgy tűnik, ettől én is felengedtem egy kicsit. Súlyos hiba, többet nem fordulhat elő. Az élet nem ért túl sokat, ennek ellenére nem vágytam halálra. Amikor megszólalt, még csak rá se néztem, holott pontosan tudtam, hogy hozzám beszélt. Helyi farkasok? Vagy szűk látókörű, és azt hiszi, hogy akit nem ismer, az a hegyi falka tagja, vagy így akarja kipuhatolna, hogy mégis mi fán teremtem. Inkább az előbbire tippeltem volna, de a másikat se zárhattam ki. Megettem a második hamburgert is, és csak utána méltattam bárminemű feleletre. - Nem születhet mindenki aranyba és nyomnak le egy illemtani lexikont a torkán - vontam vállat nemtörődöm stílusban, aztán finoman kipuhatoltam az erejét úgy, hogy közben a sajátomat elnyomtam. Hadd higgye, hogy egy gyenge senki vagyok. - A "mamám"? - Most először vetettem rá egy futó pillantást, a hangomba pedig gúny költözött. Éreztem, hogy nem mai farkas, de nálam fiatalabb volt. "Mama"... hát ez elég... gáz. - Ó igen, kib*szott gyerekkorom volt. De nem rosszabb, mint a te szánalmas provokációd. Baromi könnyen fel lehetett piszkálni, ez vitathatatlan, ennek ellenére nem voltam ostoba. Egy emberektől hemzsegő helyen nem megyek neki valakinek, csak azért, mert a frusztráltságát rajtam akarja kiélni. Nem szerettem, ha felhasználtak. - Tippelhetek? A nemrég betelepült falka Alfáját sz*pja. - A hangom határozott volt, mintha pontosan tudnám, hogy hová, kikhez tartozik. - Egyszer összefutottam egy elcseszett kis nőstényükkel - emlékeztem vissza a kocsmai találkozóra -, remélem te nem vagy olyan p*csa, mint ő. Igazán bosszantó lenne. Ha olyan, hamar kiderül, és arra az eshetőségre is van megoldásom, ha nem. Az utolsó hamburgerem következett. Távolról sem volt laktató, de egy időre elnyomta az éhséget, és több volt a semminél. Ma éjjel úgyis vadászatra készültem, egy ideje már nem nyújtóztattam ki a farkasomat.
Minél többet és többet beszélt, annál szélesebb lett a mosolyom. Azt meg kell hagyni, hogy a modora valóban nem az udvari körökbe illett volna, de a szavaival és az egész viselkedésével nem valami modortalan kölyök benyomását keltette. Modortalant talán, de kölyköt semmiképp. ~ Ezt már szeretem... ~ Castorral mellesleg még mindig nem voltam teljesen kibékülve... A háború, a kínzások ígérete, a vérmocskos hó vonzása hatott rám, de azzal óriásit zuhant a szememben, hogy lefeküdt egy francia libával, ráadásul önként... Most is acsarkodni lett volna kedvem, ahogy ez a gondolat eszembe jutott. Végig csöndben, könnyeden felvonva aranyszínű szemöldökeimet figyeltem, és amikor végzett, csak akkor szólaltam meg. Mire beszélni kezdtem, már ördögi vigyor ült a képemen, ami nem az volt, amit a halandóknak tartogattam, de még a farkasoknak se túl gyakran. Még a fajtánk is hajlamos kiborulni attól, ha valaki olyan játékokat űz, mint én... Ennyi elég is volt ahhoz, hogy eldöntsem ez a farkas nem arra való, hogy levezessem rajta a feszültséget, azt hiszem, talán még tudnék is vele beszélgetni. Nem tűnt mimóza léleknek, akiktől sikítófrászt kapok. - Nos provokációnak valóban nem volt túl jó. - vontam meg a vállam könnyedén, majd a vigyorom még két fokozatot fagyott, ahogy folytattam. - De ez nem is volt igazi provokáció... ha valakit provokálok, ott vér fog folyni, lehetőség szerint minél nagyobb mértékben... - A szemébe néztem, és hagytam, hogy kiüljön az arcomra, hogy komolyan gondolom, hogy lássa a szememben a sötétséget. ~ Én nem viccelek, és nem csak szánalmasan vagdalkozok. Ha valakit piszkálok, nah az fáj... ~ - Téged éppen csak üdvözöltelek. - tettem még hozzá ismét hátradőlve. Az arcomból visszavettem egy kicsit, hogyha felénk nézne valami nyamvadt halandó, lehetőleg ne hívja azonnal a rendőröket, hogy valami pszichopata van itt... nem kell nekik tudni erről... - Rossz tipp, nem sz*pok senkit. Mellesleg a hülye kis szukákkal én sem vagyok kibékülve... - eszembe jutott hogy még francia nő is van, mire a tekintetem ismét elsötétült. - Nemrég jöttem, szóval még nem ismerem annyira ezt a helyet, de már most nem tetszik, túl békés... - fintorodtam el utálkozva, mint aki valami mocsoklakóval kénytelen lakni. - És benned kit tisztelhetek nem aranyban született farkas? Tippelhetek? Te nem nyalod a helyiek s*ggét. - automatikusan átvettem a stílusát. Jól alkalmazkodtam, ez volt a túlélésem és annak a kulcsa, hogy az egyik leggonoszabb dög lettem ezen a világon.
A nőstényből még ilyen nyugodt állapotában is vérszomj szaga szivárgott. Ez felvette annak a lehetőségét, hogy még nálam is elvetemültebb - ami nem kis teljesítmény -, valamint hogy nem elég ügyes ahhoz, hogy elrejtse az apróbb jeleket. Ha valakit le akar szedni, esélye sincs a közelébe lopózni, mert felfokozottan kétlem, hogy jobban rejtve maradna a vér utáni vágya. De ő tudja, nekem aztán édes mindegy, főleg, amíg nem felém közeledik gyilkos szándékkal. Azért úgyis harapok, annak pedig nem szoktak örülni. - Nincs tisztában a fogalmakkal - közöltem hűvösen. - Ha már vér is folyna, az harc lenne, vagy legalábbis kínzás, nem provokáció. Engem oktat ki a jómodorról, amikor azt se tudja, mi mit jelent? Sose árt, ha valaki egyértelműen tud fogalmazni, vagy ne mondjon olyasmit, aminek a jelentését nem fogja fel. Van aki leszarja, ha szóban fenyegetik, én csírájában fojtom el. Ő nem fenyegetett, szimplán fogalomzavaros. Szóval nincs falkában. Itt most felmerül az őszinteség kérdése, de nem firtatom. Valójában nem befolyásol, hogy bandázik-e vagy sem. Ez amolyan rutinszerű terepfelmérés. - Igen, békés - hagytam rá, hadd örüljön. - Kérdés, hogy meddig - fűztem hozzá ezt az ártatlan megjegyzést, ami egy darabig még biztosan puszta megjegyzés marad. - Fenemód érdekelne, ki hogyan reagálna, ha fejetlenség támadna. Néha kifejezetten anarchia-párti vagyok. - Mérget vehet rá, hogy nem fogok bemutatkozni, és a tagságimat se kapja meg - kotortam elő a zsebemből a cigarettát és az öngyújtót. - Ha információt akar, akkor azzal is fizessen érte. - Rágyújtottam, hosszan beszívtam, mélyen letüdőztem, majd kifújtam a maró füstöt. Elmúltak azok az idők, amikor csak úgy mesélgettem erről-arról, magamról. A nőstényt méregettem a tekintetemmel, próbáltam megfejteni, megismerni, a mozdulatait, gesztusait megítélni, elraktározni. Csak kevesen képesek rá, hogy harc közben radikálisan más mozdulatokat végezzenek, mint a hétköznapi rutinban. Harc során ugyanis a legtöbben a rutinra hagyatkoznak, ami jó, mert gyorssá tesz, de kiszámíthatóvá is. Valamit valamiért.
- Nem, te nem vagy tisztában az én szokásaimmal, ami nem meglepő. Nálam a provokáció maga a harc. Csak úgy nem piszkálódok, felesleges időpazarlás... Az előjátékot érdemesebb átugrani. Amíg nem folyik vér, nem is érdekes a dolog. Kíváncsian szemlélem közben a másikat, próbálom belőni, hogy mire gondolhat, hogy mire készül. Ez egy érdekes játék, szeretem játszani. Arra pedig hogy nem tudnám mi mit jelent, inkább nem is reagáltam. Öt nyelven beszéltem folyékonyan, szóval igenis tisztában voltam a fogalmak eredeti jelentésével, csak éppen az én értelmezésemben kicsit máshogy hatottak a dolgok. Van aki először üt, aztán gondolkozik... Nos én az először öl, aztán gondolkozik kategóriába tartoztam néhanapján, illetve igen gyakran. Annak már a lehetősége is elégedettséggel töltött el, hogy ez az álmos kisváros véres ámokfutásba kezd. Imádtam volna vörösre festeni ezt az undok fehér tájat. - Engem is érdekelne. Annyi biztos, hogyha végre lesz valami figyelemreméltó, hát azt szeretném az első sorból látni... - nevettem fel halkan. Aztán figyeltem, ahogy rágyújt és lazán előadja a titokzatos srác vagyok figurát. ~ Vagy inkább a keménycsávót? nekem aztán mindegy, engem ritkán vádolnak azzal, hogy ne venném fel a kesztyűt... Szóval információért információval? Hmmm miért is ne? ~ Hirtelen arra gondoltam mesélek neki valami kedves kis emléket még SS tiszt koromból, de úgy döntöttem a szaftos sztorikat hagyom a végére, talán érdemesebb valami lággyal kezdeni és szépen finoman csavarni feljebb a fokozatot. A végére jön az, hogy Habsburg hercegnőnek születtem, meg hogy gyakorlatilag én irányítottam egy koncentrációs tábort. Arra is kíváncsi vagyok, ilyenekért cserébe milyen információt tud adni. - Szóval információért információt? Rendben, miért is ne? A nevem Calla Castaway, legalábbis jelenleg. - kezdtem nyugodtan ülve a szokott gunyoros mosolyommal. Nem valószínű, hogy sokat tud a német háborús bűnösök névsoráról, de azért eldöntöttem, hogy szépen nyugodtan kezdem.
- Akkor az előbb feleslegesen időt pazaroltál. Ami nem zavarna, ha nem pazarolná az enyémet is! Sehová sem sietek éppen, de akkor se gazdálkodjon más az én perceimmel, pláne ne az engedélyem és a beleegyezésem nélkül. Bár az is igaz, hogyha annyira vacak lenne, akkor fognám magam és elsétálnék. - Csak nehogy az érdekesség letarolja az első sort is - mondtam gúnyosan, aztán az összegyűrt papírzacskókat egyeséve bedobálgattam az egyik kukába, ami pár méterre volt. Unatkoztam. Láttam rajta, hogy nagyon pörgeti a szőke üstök alatt az agykerekeit. Ha valaki sokat agyal, az nem szokott jóhoz vezetni. Nem az esztelenség híve vagyok, de a túlzott rágódás több bajt csinál, mint amennyi hasznot hoz. Főleg ha nő gondolkodik. Aztán végül csak kibökött egy álnevet. Vajon azért tartott ennyi ideig, mert most találta ki, vagy eddig kellett gondolkodnia ahhoz, hogy az eszébe jusson? - Vittorio Lupo... jelenleg - tettem hozzá én is. Nem siettem elébe a sztorizásnak, az sose volt az én műfajom, ha valami érdekli velem kapcsolatban, akkor kénytelen lesz még előttem megmutogatni a lapjait. Ha meg, akkor ne raboljuk egymás idejét tovább.
- Igen, időt pazaroltam... majd meglátjuk megérte-e. - mondtam nyugodtan. Annyira nagyon kötekedő volt, amilyennel ritkán találkoztam. De jelenleg kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy miatta húzzam fel magam, meg különben sem szabadott mészárszéket rendeznem... ~ Sajnos... ~ Úgyhogy sztoikus nyugalommal figyeltem a polgárpukkasztó viselkedését. - Ki fél egy kis csetepatétól? Aki igen, az jobb, ha nem áll az első sorba... - montam csak úgy édesen mosolyogva minden célzatosság nélkül... Aztán figyeltem, ahogy a kukába dobálja a papírzacskókat és közben olyan unott pofát vág, mint akinek minimum a rizs meg a kölest kell szétválogatnia... Úgy döntöttem felrázom azt az unott pofáját, vagy legalábbis kicsit felpörgetem a beszélgetést, mert valóban legalább olyan gyorsan haladtunk, mint egy csípőprotézises nyugdíjas. - Nos üdv Vittorio. Bekaptam egy bonbont, aztán mosolyogva folytattam, mintha csak az időjárásról csevegnék. - Úgy látom nem szeretsz mesélni magadról... én se különösebben, de úgy nem jutunk egyről a kettőre. Nézzünk csak valami érdekesebbet a jelenlegi álnevemnél... A német Birodalomban születtem Amália Terézia főhercegnő néven. Öt nyelven beszélek folyékonyan, a hobbim hogy feltrancsírozzak embereket és a Shutzstaffel tisztje voltam. Ezután fölvettem a forró csokim és békésen kortyolgatni kezdtem. Vártam, hogy ő is mondjon valamit. Igazából nem érdekelt hogy bizalmas dolgokat osztok meg vele, a farkasokon kívül más úgyse hinne neki, az meg mikor érdekel engem, mit gondol rólam egy farkas?
Valaki kezdett türelmetlen lenni! Ami nekem jelenleg csak jót jelentett. Amikor elkezdte ecsetelni, hogy nem jutunk egyről a kettőre joviálisan elhúztam a számat. - Ki mondta, hogy el akarok jutni bárhová is veled? - kérdeztem ugyanolyan szenvtelenül, mint eddig, és a továbbiakat is blazírt arccal hallgattam. Bingó! A nők sose bírják sokáig, muszáj beszélniük. Ez náluk úgy tűnik valamiféle létfeltétel, mint a cápáknak az úszás. Kellemetlen lehet. - Cefetül izgalmas! - könyököltem az asztalra, az államat pedig a tenyeremmel támasztottam alá. - Íme, egy kis ízelítő belőlem: ritkán mondok igazat, és az előbb is hazudtam. Az élettörténeted is elregélheted, én akkor se mondok semmit. - Megvakartam az állam. - Azt hiszem, mindent megtudtam, amit akartam. - Felálltam az asztaltól és nyújtóztam egyet. - A következő beszédpartnerhez több szerencsét! - intettem búcsúz, és elindultam, hogy végre a saját dolgomat intézzem. Elég időt vesztegettem rá, habár végül egész érdekes dolgokat tudtam meg, amik később k*rva jól jöhetnek. Szeret trancsírozni? William szíve hölgye lehetne, ha lenne szíve.
- Felőlem... Nyugodtan elhúzhatsz és a szánalmas keménycsávó modoroddal tovább riogathatod a népet... Igazából nem vagyok kíváncsi a szerencsétlen életedre sem, szóval talán így járunk mind a ketten jobban. - mondtam könnyeden, amikor felállt. ~ Nah jó, kicsit felhúzta az agyam... de csak azért, mert amúgy is elegem volt ebből a szar helyből és legszívesebben véresre vertem, korbácsoltam, haraptam, vagy téptem volna valakit, de nem lehetett...~ - Ha meg kíváncsi vagy, nyugodtan keress máskor is, a hozzád hasonló pletykás nagyikkal mindig szívesen tárgyalok. - tettem még hozzá gunyorosan. Aztán még muszáj volt megszólalnom, egyszer és utoljára. K*rvára nem érdekelt kinek, vagy minek gondol, egy ilyen kommunikációképtelen egyén aztán tényleg nem hatott meg. - Hát biztos szerencsém lesz, nálad csak jobbat találhatok öcsi... Aztán úgy gondoltam több szót nem is érdemes pazarolni rá. Igazából még örültem is, hogy tud rólam valamit. Annál semmit sem szerettem jobban, ha a hírem megelőz. Volt valami gyönyörű abban, ha belenéztél az áldozatod szemébe és láttad benne a rettegést... hogy tudja mi következik... oh igen... ~ Mond csak el nekik bunkókám! Még szívességet is teszel vele! ~ Felvettem a forró csokim és nyugodtan iszogatni kezdtem. Pedig most jöttem rá, milyen baromira nehéz lesz ellenállni annak, hogy szétkapjak embereket... ~ Scheiße! ~
Mivel nem vagyok egy nagy főzőbajnok, és a konyhám amúgy is még mindig romokban hevert, ezért úgy döntöttem, hogy megint a kínai kaja lesz a megfelelő választás számomra. Sajnos, amit ott találtam, az nem nyerte el a tetszésemet, tekintve, hogy nem tűntek valami frissnek a húsok. Nem vagyok egy finnyás alkat, de tény, hogy legalább azt megnézem, amit megeszek. Oké, hogy gyorséttermi kaja, és azt mondják, hogy az nagyon egészségtelen, de nekem már nem teljesen mindegy úgyis? Ha ezt kívánom meg, hát ezt fogom enni, efelől senkinek ne legyenek kétségei. Sőt, terveim között szerepelt, hogy Paulnak is viszek belőle, hadd mérgezze csak ő is a szervezetét. Választhattam volna valami házias étteremből is vacsorának valót, de nem, az túl egyszerű lett volna! Átbattyogtam hát az úton, és a bevásárlóközpontban lévő étterem felé vettem az irányt. A kabátomat most már kigomboltam, a sálat pedig meglazítottam a nyakamban, hogy ne süljek meg teljesen. Még a végén megfáznék odakint, amikor újra kimerészkedek a jó melegből. Ez az alaszkai időjárás még mindig képes volt kiakasztani egy kicsit, pedig már lassan két hónapja, hogy itt laktam. Vagy van az már több is? Egyszerűen nem tudtam volna pontosan megmondani, annyira gyorsan telt az idő. És szerencsétlen Clairet sem hívtam vissza, pedig megígértem neki! Máris kotorászni kezdtem a zsebeimben, hogy visszacsöröghessek, de mint utóbb kiderült, megint sikerült valahol félúton elhagynom a telefonomat. Hogy Paul milyen mérges lesz ezért, ha majd el akar érni, és nem sikerül neki… Biztosan halálra fogja magát aggódni! Ez a gondolat valahogy melegséggel töltötte meg a szívemet, és el is mosolyodtam szórakozottan. Biztosan nem néztek bolondnak a velem szemben jövők… Vörös tincseimet kiráztam a szememből, és céltudatosan indultam meg a sor végére, ami felhalmozódott odabent a pult előtt. Nem volt ínyemre a várakozás, tekintve, hogy nem vagyok egy türelmes alkat, de egy vállvonással nyugtáztam az egészet, és elfogadtam, hogy bizony kénytelen leszek kivárni a soromat, ha nem óhajtok éhen halni, Paullal karöltve. Szegényt sajnáltam volna kiéheztetni, és mivel dolgozott, így bizonyos fokig én vállaltam érte felelősséget. Teljesen biztos voltam abban, hogy hálás lesz, ha viszek neki is valami finomat. Már ha lehet itt találni olyasmit, de a hamburgert ki ne szeretné? Máris korgott egyet a gyomrom, mire vágyakozóan tekintettem előre. Még három ember sorakozott előttem, úgyhogy csitítóan megsimogattam az előbb említett részemet, hátha ezzel egy kis nyugalomra inthetem a háborgó pocakomat. Addig is legalább eldönthettem, hogy mit fogok elvinni magammal, és hogy kérek-e desszertet hozzá, vagy hogyan is legyen az egész. Mire végre eljutottam addig, hogy rendeljek, annyira megörültem, hogy teljes lendülettel vágódtam bele az előttem álló férfinak, mikor az megfordult a tálcájával, hogy keressen magának egy szabad asztalt. A hamburgerei a földön landoltak, a kólája félig rajta, félig a tálcán, és néhány darab sült krumpli is szárnyra kélt. Ijedten kaptam fel a fejemet, tekintve, hogy vagy harminc centivel volt magasabb nálam, és körülbelül negyven kilóval nyomott többet, mint én. - Én… nagyon sajnálom! – kezdtem máris szabadkozni. – Ha gondolja, akkor kifizetem az egészet! – mutogattam a tálcájára félig megszeppenten, félig tanácstalanul, mert halványlilám sem volt, hogyan engeszteljek ki egy ekkora állatot. - Inkább nyisd ki a szemed, csillagom! – nézett rám összeszűkült, ijesztően rideg szemekkel. – Mit gondolsz, a szaros pénzeddel majd kárpótolsz? – kérdezte felháborodva, mire én csak megvontam a vállamat, és segélykérően néztem a pultosra, de a nyápic egyetemista fiú úgy tűnt, hogy inkább kimaradna ebből. Úgy döntöttem, hogy kénytelen leszek akkor a sarkamra állni, ha már egyetlen férfi sem siet a megmentésemre. Hová fajul a világ? - Igen, pontosan azt gondoltam, de tudja mit? Innentől kezdve az sem érdekel, ha újra végig kell állnia a sort miattam! – azzal nagy határozottan kihúztam magamat, de máris volt egy olyan érzésem, hogy ez nem volt a legjobb ötlet részemről, mert csak dühösebbnek látszott a pasas.
Tegnap este érkeztem meg a városba, már igen későre járt, a legtöbb üzlet is bezárt, csak a szórakoztató iparág egységei csalogattak a villódzó fényeikkel, de ahhoz túlságosan is fáradt voltam, hogy efféle helyekre látogassak el, na meg nem is ezért érkeztem. Meg akartam találni a húgomat, de ez nem is volt olyan könnyű feladat, mint ahogyan azt gondoltam. Kósza híreim voltak arról, hogy talán valahol Fairbanksben lehet, de hogy pontosan melyik épület falai közt szenderül álomra, arról fogalmam sem volt. Megfogadtam, hogy ha törik, ha szakad, felkutatom őt, észhez térítem és próbálok neki segíteni. Haragudtam rá, amiért egy szó nélkül lelépett, ott hagyott engem és apát, attól viszont rettegtem, hogy el is veszíthetem őt. Rossz sejtéseim voltak, ezért még inkább igyekezni akartam, nyomozásomat azonban hátráltatta az a néhány kemény kötésű fickó, akik a nyomomban jártak, hogy kiverjék belőlem a kártyaadósságomat. Egy kis motelszobát béreltem magamnak a belváros közelében, s miután kipakoltam a cuccaimat, máris beájultam a párnák közé és mélyen aludtam órákon át. Másnap dél lehetett, mire magamhoz tértem, nagyokat nyújtózva vettem be a fürdőszobát, fél óra alatt el is készültem és máris fittebbnek éreztem magam, mint egy nappal korábban, ülve a repülőn. A gondolataim végig azon kattogtak, hogy megtaláljam Lilyt, de nem tudtam, hol keressem őt, ki kellett találnom erre egy tervet, de a gondolkodásomat megnehezítette korgó gyomrom és az éhségem. Otthon ez nem okozna gondot, simán kinyitnám a hűtőszekrényt és bekapnék néhány falatot, de ebben a kis motelszobában csak egy minibár volt, appan is csak egy zacskó mogyoró és néhány kis üveges alkohol tartalmú ital, arra meg nem vágytam. Elhatároztam, hogy először bevetem magam egy étterembe, aztán evés közben kiagyalok egy tervet, majd a húgocskám nyomába eredek. Jó tervnek tűnt, gyomrom is támogatta, így az öltözködést követően magamra kaptam a kabátom és megindultam ,hogy keressek egy gyorséttermet. A legközelebbi ilyen egység a bevásárlóközpontban volt, ezt némi kérdezősködés után sikerült kiderítenem, így tovább folytattam az utamat. Még nem szoktam hozzá a hideghez, kesztyű híjján azonban kezeimet kénytelen voltam sötétbarna szövetkabátom mélyére elrejteni. Ahogy sétáltam, arra figyeltem fel, hogy páran megbámulnak, először nem értettem miért, de aztán rájöttem arra, hogy az olasz bőrcipő, és az öltönynadrág nem éppen ilyen hideg időhöz kialakított ruházat. Talán néhány új cuccot is beszerezhetek majd, ha feltűnésmentes akarok maradni a városban...Gondoltam, majd immár a bevásárlóközpontban lépkedve, tekintetem az üzletsorokon legeltettem, s végre kiszúrtam egy nekem megfelelő helyet, ahová be is fordultam. Az ajtón átlépve nem kis megdöbbenés ért, mivel éppen azt kellett látnom, ahogy az én húgocskám vitatkozik egy nála sokkal nagyobb darab pasassal. Kellett néhány pillanat, mire mozdulni is tudtam, ezért meg is indultam azonnal Lily felé, aki úgy tűnt, egyelőre nem vett engem észre.
- Várj csak kisanyám - A fickó ujjaival rászorított Lily karjára, majd erőszakosan forgatta vissza magához. - Mit képzelsz városi p-**a, kiborítod az ételem, és még neked áll feljebb? Most szépen letérdelsz elém, összeszeded az utolsó morzsáig, majd szépen felállsz, fizeted az új kajámat, és utána még kedves is lehetsz hozzám, akkor esetleg megbocsájtok. - Egészen közel hajolt közben Lilyhez, láttam, hogyan szorítja a karját, nekem sem kellett ennél több, bár ne éppen ilyen helyzetben találkoztam volna újra a húgommal. - Szervusz húgocskám! - Léptem oda melléjük, majd a fickó ujjairól a szemeire vezettem a tekintetem. Vonásairól lerítt, hogy nem egy észlény, s az agya valószínűleg inkább az ökleiben lehet. - Mi történt? Uram, elnézését kérem, a húgom nagyon szemtelen tud lenni néha, sajnálom, ha kellemetlenséget okozott Önnek, de szívesen kifizetem a kárát és rendelek Önnek új adaggal. - Próbáltam mosolyogni, bár volt bennem egy olyan érzés, hogy ez a pasas képes lenne bántani Lilyt, így próbáltam minél előbb megoldani a helyzetet. Közben rég nem látott húgom pillantásába fúrtam a tekintetem, ráerőltettem egy mosolyt, megfogtam a karját, és remélem veszi a gondolataimat, hogy most nehogy elkezdjen az igazságosságról szónokolni, mert akkor azzal nem csak magát, de mindkettőnket veszélybe sodor, amiből nem biztos hogy ki tudom rángatni jelen helyzetben.
Ahogy a pasas megragadott, kis híján nekiestem, hiszen én már rég arra szerettem volna koncentrálni, hogy saját magamnak is rendeljek valamit. Elég éhes voltam ahhoz, hogy tovább ne érdekeljen az a felfújt hólyag, aki láthatóan csak a bajt kereste magának még egy gyámoltalan nővel szemben is. Igen, ugyanis én verekedésben nem voltam valami jó, ellenben a szám túlontúl nagy volt apró termetemhez képest. Ráadásul az ilyesfajta helyzetekben valahogy elfelejtettem gondolkozni, és egyből mondtam ki azt, ami csak eszembe jutott. Így keveredhettem már megint még annál is nagyobb bajba, mint amilyenben amúgy lettem volna. Lehet, hogy nem ártana majd megtanulnom, hogyan tehetek lakatot a számra. A szívem vadul kalapált, ahogy közelebb hajolt hozzám, de egy tapodtat sem mozdultam. Államat büszkén szegtem fel, szemeim pedig dühömben összeszűkültek, úgy néztem az otromba képét. Hát, de komolyan, mégis mit képzel ez magáról? Azt hiszi, hogy ő itt a helyi favágó bajnok és máris boruljon mindenki a lába elé? Ezt az én egóm nem bírta volna elviselni. Nem vagyok ugyan beképzelt, de megvannak azok a bizonyos határok, amiknél lentebb soha nem megyek. Nos, ő is elért most nálam egy olyan határt, és hiába volt veszélyes a helyzet, most sem voltam hajlandó meghunyászkodni. Felőlem akár be is húzhatott egyet, legfeljebb majd feljelentem testi sértésért, úgyis volt biztonsági kamera, na meg legalább harminc szemtanú az esetre. Az indulatkezeléses baromnak végképp befellegzett volna, ha ezt megteszi, de azért reméltem, hogy idáig nem fogunk fajulni. Kár lett volna a szép arcomért arra a pár hétre, amíg ott lenne a monoklija. - Teljesen hidegen hagy, hogy megbocsájt-e, vagy sem. Ezek után egy centet nem fizetek ki, ezt meg takarítsa fel, ahogy akarja! – fújtam rá úgy, akár egy macska. Már éppen be akartam vetni a rendőrséggel való fenyegetőzést, amikor az ismerős hangra lettem figyelmes. – Phil? – kérdeztem elkerekedett szemekkel, majd mit sem törődve azzal, hogy mit keres itt, vagy egyáltalán hogyan keveredett ide, már beszéltem is tovább, mintha egy kicsit sem lepődtem volna meg. – Phil! – jelentettem ki immár határozottabban, ahogy rájöttem, hogy tényleg ő az. Efelől kétségeim sem lehettek, hiszen a két szép szemem még nagyon jól működött, már ha az agyam nem is volt a toppon időnként. Főleg nem akkor, amikor ilyen formában próbáltak engem megmenteni. Amikor egy hős lovagért imádkoztam, akkor nem pont így gondoltam a kivitelezését. Gyilkos pillantást vetettem hát a bátyámra, és nem hagytam, hogy a karomnál fogva esetleg megpróbáljon magával húzni. - Egy nagy francot fogod kifizetni a kajáját! – szóltam rá Philre ingerülten. Az igazságérzetem nem hagyta, hogy csak így kihátráljunk ebből a helyzetből, mikor igenis nekem volt igazam. Én próbáltam rendesen és normálisan elintézni, ez az idióta meg nem volt annyira emberséges, hogy elfogadja a kárpótlásomat. Ezek után aztán leshet, hogy mikor kap tőlem bármit is. – Nem voltam szemtelen, csak éppen az úr egy felfújt hólyag! – vágtam oda sértett önérzettel, és az sem érdekelt, hogy a fickó erei kidagadtak a nyakán, és már lépett is egyet felénk, továbbra sem eresztve el engem, mire cibálni kezdtem a karomat. – Azonnal engedjen el, vagy kihívom a rendőrséget! – fenyegetőztem egyből. Ilyenkor valahogy az adrenalin akkora volt a szervezetemben, hogy teljesen el is felejtkeztem arról, hogy esetleg féljek vagy aggódjak a helyzet alakulása miatt.
Szép, mondhatom. Halálra aggódom magam a húgom miatt, akiről hetek óta semmit sem hallottam, felszívódott, eltűnt az életteremből. Hetekig azon igyekeztem, hogy rátaláljak, megigyunk nyugodt körülmények között egy kávét, és beszélgessünk. Erre mivel kell szembesülnöm legelőször, ahogy betévedek egy üzletközpontba? Azzal, hogy a húgom egy teljesen idegen faszival vitatkozik, aki ráadásul kétszer akkora , mint ő, és látszólag eszetlen barom. Nem is tudtam eldönteni, hogy elmosolyodjak, látva testvérem határozottságát és talpraesett személyiségét, vagy inkább verjem a fejemet a falba, hogy képes ekkora zűrbe keveredni, fényes nappal, egy gyorsétterem kellős közepén. Azt hiszem, az égiek is úgy akarták, hogy akkor toppanjak be az étterembe, mikor a pasas fogai közt dühösen fújtatott a húgomra. - Kis luvnya, fogd vissza magad! – Szólt rá a pasas az én Lilymre, mire összevontam szemöldökeimet, és azt hiszem, éppen időben léptem közelebb hozzájuk, hogy megállítsam a tettlegesség felé haladó eseményeket. Magamhoz képest a lehető legbékésebb úton-módon igyekeztem megállítani a fickó dühöngését, úgy véltem, egy ilyen alakkal szemben már az is megoldás, ha elnézést kérünk, ráhagyjuk a dolgot és egye-fene, kifizetünk neki egy menüt, csak hogy abba hagyja a szavak fröcskölését és végre nyugalom legyen. Sajnos még sem alakulhatott minden úgy, ahogyan azt elképzeltem, mert bár váratlan megjelenésem ledöbbentette a húgomat, mindez nem volt elég ahhoz, hogy megállítsa őt a szóáradatban, amit éppen a feldühödött pasas felé árasztott. Hiába igyekeztem Lilyt elhúzni a férfi közeléből, ő ezt megakadályozva húzta el karját. -~Basszus, ilyen nincs. ~ Állapítottam meg magamban, szemeimet forgatva, majd összeráncoltam szemöldökeimet, mikor a húgom rám szólt. - Nyugodj már meg Lily, ezzel nem érsz el semmit. – Szemeimmel próbáltam szuggerálni őt, hogy fejezze be, mielőtt valamelyikünk kap egy maflást a kétajtós szekrénytől. Hihetetlen, hogy ez a lány néha mennyire nem látja át a helyzeteket. Persze, megértettem én őt, hogy felháborodott a pasas magatartásán, még igazat is adtam volna neki, de felmérve a helyzetet, látva a fickót, nem hittem azt, hogy értelme lenne felsorakoztatni előtte az érveket. Egy agynélküli, porzabáló vadállatnak tűnt, akinek pólója alól kivillant Popey pipája, ami felpumpált izmain díszelgett. - Jól van, de maradj már csöndben, könyrgöm! – Ismételten csitítani próbáltam a húgomat, de szavai kellően felkorbácsolták a fickó idegeit ahhoz, hogy megragadja Lily karját és cibálni kezdje őt. Nekem sem kellett több, alapvetően türelmes fazon voltam, aki ésszel próbálta rendezni elsősorban az ilyes fajta vitákat, ebben a helyzetben azonban - részben azt hiszem, hogy a húgomnak hála – nem sikerült megoldanom a problémát némi ráfizetéssel. Nem tudtam végig nézni, ahogy a fickó így viselkedik a húgommal, erre mindennél jobban ugrottam, mert Lilyhez senki nem nyúlhatott hozzá így. Annak idején a gimiben is ezen voltam, és bár felnőttünk, ezután sem akartam végig nézni, ahogy valami idióta barom lökdösi és rángatja őt. Hirtelen léptem közéjük, megragadtam a fickót pólójánál fogva, majd amilyen erővel csak tudtam, taszítottam rajta egyet, hogy végre engedje el a húgomat. - Hagyja őt békén, ne egy nővel kezdjen, itt vagyok én! Mi van, már nem mer pattogni?- Azt hiszem, nekem is elgurult a gyógyszerem, de legalább Lilyről sikerült leszakítanom a fazont, aki sajnos, erősebbnek bizonyult nálam, mert a következő pillanatban lökött rajtam egyet, és már lendült is az ökle, amivel szépen állcsúcson vágott engem. Mit ne mondjak, rég láttam utoljára ennyi röpködő galambot , na de, hogy ne dramatizáljam túl a helyzetet, tény, hogy olyan erővel ütött meg, amitől egy pillanatra hátra tántorodtam. Ő az öklét kezdte rázni, újra felénk lépett volna, de kezemet Lily elé vontam, hogy megóvjam őt. Ekkorra már az étterem dolgozói is kiszaladtak a pult mögül és közénk álltak. - Kifelé, mindenki, vagy hívjuk a rendőrséget! – A középkorú arab eladó dühösen szólt ránk, mire megfogtam Lily kezét. - Gyere, húzzunk innen, egyébként is szeretnék veled beszélni, többek közt elárulhatnád, hogy mi a francot csinálsz ilyen távol az otthonodtól, és miért léptél le egy szó nélkül?- Kiérve az üzletből megálltam, majd kifújva a levegőt Lilyre pillantottam. -Áh, baszki, ez fáj..- Egyik kezemmel az államat kezdtem dörgölni, attól tartottam, hogy ennek nyoma marad majd.
- Mit mondott?! – kérdeztem vissza hitetlenkedve, és még egy erőteljest rántottam a karomon, amit éppen szorított. Sajnos a betegség miatt még mindig eléggé le voltam gyengülve, így ezzel nem sokat értem el, de legalább próbálkoztam. Ha már senki nem volt képes segíteni egy védtelen nőn, egy ekkora hólyaggal szemben. Tehetetlen, pipogya népség! Még Phil felbukkanása sem segített túl sokat a helyzetemen, főleg, hogy én nem az a típus vagyok, aki csak úgy hagyja magát. Inkább túlélőként szeretem számon tartani magamat, mint védtelen áldozatként. Ha kell, foggal-körömmel harcolok egy támadó ellen, csak ne legyen nagyobb bajom. Ez meg itt mindenki szeme láttára ráncigált, és a bátyám képes lett volna ennyiben hagyni ezt az egészet. Hát engem nem olyan fából faragtak, hogy csak úgy meghátráljak. De nem ám! - Miért maradnék csendben? Én próbáltam normálisan elintézni a dolgot, ez meg egy üresfejű izomagy… - böktem kezemmel a pasas felé, mintha az már ott sem lenne. Pedig nagyon is ott volt, ezt pedig hamarosan bennem is tudatosította, amikor ismét megragadta a kezemet, és megráncigált. – Maga teljesen idióta?! – fakadtam ki ismét, és lábammal erősen tapostam az ő lábára, mire szemernyit ugyan, de engedett a szorításán. Milyen kár, hogy csak ritkán szoktam magas sarkú cipőket hordani, pedig biztosan jobban fájt volna neki, ha azzal taposom meg úgy istenesen. Nekem is sokkal jobban tetszett volna, ha már itt tartunk! Nem baj, azért így is megkíséreltem kirántani a kezemet, több-kevesebb sikerrel. Főleg, hogy Phil ismét akcióba lendült. Már a hanglejtéséből hallottam, hogy ennek nem lesz jó vége, de megállítani már képtelen voltam. - Jajj istenem! – csaptam a homlokomra kínomban, amikor behúzott egyet a testvéremnek. Hát megérte ez a túlzásba vitt hősködés? Naná, hogy nem! Simán kihívhattam volna a rendőrséget, amit még mindig megtehettem, feltéve, ha… Hát persze, hogy nem volt nálam a telefonom. Biztos már megint a kocsiban hagytam, és majd valahol az ülés alatt lesz, ahonnan alig tudom majd előráncigálni. Már előre magam előtt láttam a jelenetet. – Normális vagy? – kérdeztem Philnek címezve a szavaimat, mit sem törődve a korábban belém kötő férfival. Végre az étterem dolgozói is felébredtek. Persze ehhez egy verekedés kellett. Az nem volt elég, hogy egy nőt kedvére ráncigált valami idióta… - Igen, pontosan azt kellene tenniük, hogy hívják a rendőrséget! Az istenért, az egészet felvette a kamera. Maguk lennének a férfiak a mai világban? Elég szánalmasak. Egytől-egyig! – mutogattam a dolgozókra, beleértve a főnökre is. Szemeim résnyire szűkültek a dühtől, aztán nem kellett kétszer mondani, magamtól is sarkon fordultam, és mire kettőt számolhattak, én már kint is voltam a bevásárlóközpont folyosóján, nem messze az étterem bejáratától. – Ez az én dolgom, Phil! – jelentettem ki, két karomat összefonva magam előtt. Igen, most már védekezővé vált a testtartásom is, zárkózottá. – Felnőtt nő vagyok, semmi jogod ahhoz, hogy számon kérj… - vetettem oda, és azt neki is el kellett ismernie, hogy igazam van. Nem tartoztam senkinek elszámolással, mióta betöltöttem a tizennyolcat. Vagy, ha nagyon piszkálódni akarna valaki, akkor a huszonegyet. Nem ma volt! - Az otthonom ott van, ahol én vagyok. Most már ez az otthonom – vontam meg a vállaimat, aztán leeresztettem a kezeimet magam mellé. – Na, vidd onnan a kezedet, hadd nézzem meg! – szóltam rá erélyesen, és már arrébb is lökdöstem én az ujjait, ha magától nem tettem meg. Mikor megszemléltem a sebet, akkor akaratlanul is szisszentem egyet. – Hol szálltál meg? Vagy mikor jöttél egyáltalán? – kérdeztem mélyen a szemeibe nézve, összébb húzva magamon a kabátot. – Ezt le kell jegelni! – jelentettem ki határozottan.
Mit ne mondjak, mióta Sue meg én… összejöttünk – milyen hülye szó, jézusom – azóta meglehetősen sok időt töltök itt? Miért? Nos, ennek baromi egyszerű oka van: Régi vágású úriember vagyok ugyanis, aki lassacskán föladja a kilátástalannak tűnő harcot a farkaslét miatt gyorsabban növekvő hónaljszőrrel. De most nem a wookie a lényeg. Hanem az, hogy ha az ember oda meg vissza, meg ezt még egyszer van egy nőért, aki ráadásul enyhén szólva is fölötte járkál pár társadalmi osztállyal, akkor ajándékokat kell adnia neki, hogy kimutassa a vonzalmát. Legalábbis ezt olvastam azon a bigyón, amit internetnek hívnak. Nos, ez baromi nehéz dolog, erre rá kellett jönnöm. Miután a lótrágyát kilapátoltam, és megfürödtem vagy négyszer itt töltöttem az egész napomat, föl-alá járkáltam az üzletek között, és szerintem valaki már szentül hiszi, hogy ki akarom rabolni őket. Most már esteledik, Odette valószínűleg vagy aggódik, vagy leitta magát és elkönyvelt járulékos veszteségnek, és előbb-utóbb találkoznom kellene Sue-val is. Csakhogy nincs semmim, addig nem merek elé állni. A gyomrom már úgy korog, mint soha azelőtt, szóval leülök a gyorsétteremben, egy szál hamburger társaságában, és úgy lógatom az orrom, mint még soha. Valami borzalmas ember vagyok, ha még ennyit sem tudok megadni neki. A legrosszabb az, hogy tudom, ő nem kérné, ő soha nem akarná, de… Jó akarok lenni. Neki. Mert ennyit megérdemel. Többet is, de csak ennyit tudok nyújtani neki, amiért szégyellem is magam elég rendesen. De mégis mit tehetnék?
Még mindig tart ez a járjunk párosával őrület, amiből már nekem is kezd egy kicsit elegem lenni, képzelem, hogy bírják a kevésbé békés falkatársaim. Hát még úgy különösen bosszantó, hogy valahogy Ray meg én sosem kerülünk párba. Annyi előnye van, hogy így jobban megismerem azokat, akikkel egy egész hétig együtt kell mászkálnom. Joval példának okáért már szerintem szinte mindent tudunk egymásról, kezdve a foglalkozásunk apró részleteitől az alsóneműnk színéig. Most viszont Samuel mellé voltam beosztva, akit még annyira nem ismertem, úgyhogy csak szépen megkértem, hogy ugorjunk el ide, mert szeretnék venni valamit. S mivel nem épp szokványos dologról van szó, ezért nem ecseteltem a dolgot, útjára is engedtem a bejáratnál, hogy majd felhívom, ha végeztem. Nos, most már ott volt a kezemben egy Victoria’s Secretes papírtasakban, én meg szidtam magam, hogy az persze nem jutott eszembe, hogy hozzak egy másik zacsit, amiről nem ordít, hogy mi lehet benne. Mert még ha nem is fehérnemű lenne benne (az van), hanem mondjuk pizsi, akkor is mindenki arra gondolna elsőként. Még én is. Ügyes Bells. No mindegy. Már indultam volna kifelé, de kiszagoltam a gyorséttermek körül az általam eléggé preferált sült krumplit, és már korgott is a gyomrom. Végül is, nem lesz abból semmi baj, ha még gyorsan veszek egy adagot, így hát már indultam is. Épp helyet kerestem, amikor észrevettem egy srácot, akiről szinte sütött, hogy pocsék hangulatban van, és elsősorban ezért léptem oda, mert nem igazán szívleltem, ha valakinek ennyire rossz a kedve, és küldetésemnek éreztem mosolyt csalni az ilyen emberek, jelen esetben farkasok arcára. Igen, azt is éreztem, hogy farkas, de nem érdekelt. Az sem, hogy nincs falkaszaga, talán lehetnék óvatosabb, de olyan kis fiatal volt, biztos, hogy nem több száz éves fenevad, aki ellen esélyem se lenne. - Hékás, az egerek már itt gyülekeznek alattad… Álltam meg mellette, és mosolyogtam le rá, amiben nem volt semmiféle hamisság, egyszerű, őszinte kifejezése volt annak, aki én valójában vagyok. - Nagyon zavarnék, ha leülnék ide? Pillantottam az egyik székre, majd egészen jót derültem azon, hogy az ő tálcáján egy darab hamburger van, az enyémen meg egy adag sült krumpli. Ennek ellenére, ha elküld, akkor békén hagyom, nem szerettem senki számára teher lenni, de azért reméltem, nem így lesz.
– Ha azok az egerek itt akarnak koldulni, akkor keressenek mást, én éppen azon vagyok, hogy csődbe vigyem magam – morgom csöndesen, válaszként. Oké, ezzel látható, hogy előbb jár a pofám, mint gondolkodnék, de hát üdv a Sammie féle világban. Itt a gondolkodás nem erény, hanem egyenesen hátrány, és ha e nélkül teszel valamit, mondjuk, csókolod meg a legjobb barátodat, (aki lány!) egész biztos, hogy a dolgok nem mennek tönkre. Csak ekkor mérem végig a másikat. Farkas, tudom, az én bestiám mégis valamilyen okból távolságot tart az övétől. Mintha félne, mintha csak látna egy olyan dolgot, amit én, az ember még nem értek, nem fogok föl. Nem gond. Lassú vagyok, nem hülye, előbb-utóbb biztos eljut hozzám. – Nem, persze, hogy nem. Az jó szám egyébként – mutatok a dobozra. Mondjuk picit fura rajta a felirat, nem az, amihez hozzászoktam, de hát ennyi baj legyen. Odette mutatta egyébként, és egészen tetszik. Bár néha picit túl durva nekem ez a metál, de majd hozzászokok. Ki kell alakulnia. És a gondolatmenet közepén sikerült beazonosítanom az idegen, kedves hölgy falkaszagát. Megmerevedek ültömben, pupillám összeszűkül és egy pillanatra elönt a színtiszta rettegés. Föl kellene állnom, el kellene rohannom, de tudom, hogy biztos van valami társa itt a közelben, aki csak erre vár. Nagyot nyelek, és közel állok ahhoz, hogy elbőgjem magam, amikor a nőre nézek. Kezem az asztalon, semmi hirtelen mozdulat. Az egy dolog, hogy remeg, mint a kocsonya, de nem teszek elhamarkodott mozdulatot. Ki tudja, lehet abban a táskában van valami, amivel lelőhet. – Mit akar tőlem? – kérdezem csöndesen. Hát ez nem lehet igaz. Most biztos elvisznek majd a Hotelbe, és ott… Nem, erre nem is akarok gondolni. Basszus. Pár héttel ezelőtt még nem is bántam volna, érjenek véget gyorsan a szenvedéseim, leszartam volna, hogyan, de… Most már van miért élnem. Van kiért élnem. Mi a büdös fenéért nem választottam csak egy szép nyakláncot és léptem le innét? Türelmesen várok. A farkas morog, harca kész, még akkor is, ha nem élne sokáig egy küzdelemben, tudom én azt. De ha itt a vége, hát nem megyek anélkül, hogy ne próbálnék meg megküzdeni az életemért. És azért, hogy még egyszer láthassam Sue-t, Odette-t, a többieket… Csak még egyszer.
Továbbra is mosolyogtam, bár egyértelmű volt, hogy nem lesz olyan könnyű dolgom, mint általában. Mindenesetre szemem sem rebbent, történetesen szemernyit sem érdekelt, hogy mennyire faragatlan esetleg valaki, nem szokásom megsértődni, semmi értelme. Eleve azért jöttem, hogy megpróbáljak segíteni, mert hát, én mindig ezt csinálom, egyszerűen képtelen vagyok elmenni az ilyen komor ábrázatok mellett. Szerencsére azonban nem küld el melegebb éghajlatra, így le is ülök gyorsan, bár nem kicsit döbbenek meg azon, hogy valami számról beszél a fehérneműt rejtő papírtasakom láttán. Nem baj, nekem ez csak jó, nem kell fülig vörösödnöm egy kamasz előtt. Azt hiszem, az még tőlem is túl ciki lenne. Aztán történik valami, amit pár pillanatig nem tudok hová tenni, de hamar rájövök, és én továbbra is teljesen nyugodtan, mosolyogva szemlélem a srácot, mintha én magam lennék a béke szigete, ahol színes kis pillangók repkednek, és mindenhol bolyhos kis nyuszik ugrándoznak. Tulajdonképpen ez a kép még illene is hozzám. - Igazság szerint, felvidítani akartalak, meg megkérdezni, mi a baj, de úgy látom, valahogy az ellenkezőjét értem el. Húzom el a számat, úgy tűnik, egészen rosszulesik a dolog, ami igaz is, mert egyértelmű, hogy a kölyök előítéletekből táplálkozik, az esetemben viszont távolabb nem is járhatna az igazságtól. - Félsz tőlem, de nem közéjük tartozol. Akkor hát miért? Ezúttal az én kérdésem csendül fel halkan, miközben a vonásait szemlélem, inkább nem akarom tudni, miket gondolhat rólam. Nem áll össze a kép, hisz ha nem a hegyi falka tagja, nem igazán van oka így viselkedni. Igazság szerint, akkor a közelébe sem jöttem volna, mert bármennyire is vagyok béketűrő egyén, azt soha nem fogom megbocsájtani, hogy elrabolták Rayt. Akárki akármit mond, mindkét falkának van oka az ellenségeskedésre, és egyiknek sincs kevesebb vaj a füle mögött, mint a másiknak. - Eszemben sincs bántani, de ha úgy jobban érzed magad, akkor elmegyek. Pillantottam rá, a rozsdabarna bundásom pedig mondhatni füle botját sem mozdítja a kölyök acsarkodására, tudja jól, hogy pillanatok alatt kapná szét, viszont ilyesmit eszében sincs tenni. Sőt, jó eséllyel ellent se nagyon állna, ha neki akarna ugrani a kis szőrpamacs, elvégre nagy kárt nem okozna benne. Csak figyel, a fülét azért hegyezi, de még egy apró morgás vagy vicsor sem érkezik tőle, így egyértelmű, hogy nincsenek ellenséges szándékai.
Normális esetben szégyellném magam a modorom miatt, de jelen pillanatban túlságosan is félek attól, mi fog történni a következő tíz percben. Magam elé vizionálok mindent, farkas-bohócokat, akik halálra ijesztik a szerencsétlen embereket, farkas-ninjákat, akik a falak mögül ugrálnak elő, hogy elkapjanak. Az érzés majdnem százszor rosszabb, mint amikor eljöttem a falkától. Akkor csak lehetőség volt, hogy meglátom őket, most azonban… Most itt ül velem szemben az egyikük, egy véres kezű, mocskos gyilkos, minden bizonnyal. Észre sem veszem, hogy lábam az előbb említett zeneszám ritmusára dobog a padlón. „Life is waiting for the one who loves to live, and it is not a secret…” Jó dolog erre a ritmusra arra várni, hogy megdögöljek. – Fölvidítani? – kérdezem oldalra billentett fejjel. Mi a fene, ezek ismerik a humort? Vagy csak szórakozik velem? Nem, szerintem még most is megérezném, ha hazudna, tudom, idősebb, de a szívverést nem lehet elrejteni, én pedig már tudom, mi tartozik a hazugsághoz. Ha az ember diák és farkas egyben, igen sokszor hallja a „De tanárnő, én tanultam!” szólamot. De fura belegondolni, hogy valaki arról az oldalról lehet kedves is. A következő kérdésére lehajtom a fejem, és egy percig csak a hamburgerem bámulom. Mégis mit mondhatnék? Rávágnám, hogy „voltam”, de lássuk be, mégiscsak a rivális falka egy tagja ül velem szemben, és bármennyire megremegett a világképem az előbbi pillanatokban, hülye azért nem vagyok, az öngyilkos hajlamot meg azon a kanapén vetkőztem le magamról, ahol megcsókoltam Sue-t. Most már élni akarok, és erre lehet nem az a legjobb mód, ha elmondom az ellenségnek, hogy belsős információim vannak a másik falkáról. Még akkor is, ha több hónaposak. – Hallottam ezt-azt. És az egyik barátomat a saját territóriumukon belül kapta szét az egyik társuk – felelem. Azután fölajánlja, hogy elmegy, én pedig kinyúlok a kezemmel, de mielőtt megérinthetném, visszahúzom. Nem, ennyire azért nem vagyok bizalmas. De van lehetőségem új dolgokat tanulni, megismerni a másik oldalt. És lehet, hogy egy vadbaromnak fogom érezni magam emiatt, de csak megrázom a fejem. Egyébként is, meg kell bíznom a farkasomban. Ő sem érzékel semmilyen veszélyt, ezért hamarosan már sokkal nyugodtabban közelít a másikhoz. – Nem, ne, kérem, maradjon… Tényleg elkél a társaság. – Ön egy nő – mondom egy rövid hallgatás után. Gratulálok Sammie, zseni vagy. Vajon miből gondoltad, hogy az? Sue meg biztos pasi, mi? Idióta! – Úgy értem… ért az ilyen dolgokhoz, igaz? Ékszerekhez meg virágokhoz, meg az ilyesmikhez…
Bólintottam, igyekeztem ám nem észlelni, hogy csórikám mennyire be van rezelve, de meglehetősen lehetetlen küldetésnek bizonyult a dolog. Ami engem illet, egészen viccesnek találtam, hogy valaki pont tőlem féljen. Szerintem még a legyek sem ijednek meg tőlem, mert tán még életemben nem csaptam le egyet sem. Én az a fajta vérfarkas voltam, aki kizárólag csak akkor vadászik, ha tényleg szüksége van rá, és akkor is csak állatokra. Azt persze nem mondhatom, hogy sosem öltem, hazudnék, de büszke sosem voltam rá. A lehajtott fej elég beszédes, de nyilván nem fogom faggatni, nem erőszakoskodni jöttem ide. Inkább csak várok csöndben, majd hallgatom meg a valószínűleg jól megrágott választ. Némileg összeszűkülnek a szemeim, és ösztönösen a nyakamban függő szív alakú láncra siklanak az ujjaim, hogy végül összezáródjon rajta. - Nekem a páromat rabolták el. Jelentem ki halkan, de többet úgysem fogok mondani a dologról, szerencsére Ray már megkerült, de ez nem jelenti azt, hogy én attól még megemésztettem volna a helyzetet. - Kár erről beszélni, mindkét falkának van miért szégyellnie magát. Vonok vállat, a dolgok ezen része csak addig érdekelt, amíg Ray van veszélyben, persze, aggódtam a többiekért is, és összefoltoztam szívesen bárkit, de egész más az, amikor életed szerelmét fenyegeti a halál. Nem mintha egyébként megértettem volna ezt az acsarkodást, én mindig is a békés megoldások híve voltam. - Jól van. Bólintottam mosolyogva, és a távozás helyett a sült krumplimból majszoltam el pár szálat. Láttam a mozdulatát, de nem akartam én sem bizalmaskodni, az első reakciójából ítélve ez is kész csoda volt a részéről. A kijelentés hallatán elkuncogtam magam, erre mondani fölösleges lett volna bármit is. Noha sokszor inkább éreztem magam egy tudatlan, mit sem tapasztalt kislánynak, pedig már nem voltam olyan fiatal azért. Végül aztán felcsillant a szemem, mert ilyen szempontból bizony nő voltam. A vásárlást imádtam, és persze az ajándékokat is. Bár, azt még nem tudom, Ray mit fog tőlem kapni szülinapjára, de addig még úgyis nagyon sok időm van, meg hát, ez nem jelenti azt, hogy apróságokkal nem fogom meglepni. - Szóval, egy lánynak keresünk ajándékot? Én például ezt kaptam, és nagyon örültem neki… meg persze egy csokor vörös rózsát. Mutatom felé a szív alakú medaliont, majd elgondolkodom pár pillanatra. - Nem tudom, milyen típusú lányról van szó, de a legtöbben örülnek a virágnak, hacsak nem elvakult természetvédők. Akkor maximum cserepes növény jöhet szóba. Ékszereket sem hord mindenki, de te biztosan tudod róla, hogy milyen fajtákat szeret, ha hord. Ismét megálltam egy kicsit, pár szál krumpli, majd még lelkesebben pillantottam a srácra. - Viszont… én a kézzel készített dolgoknak örülök a legjobban. Nem kell túl nagy dolgokra gondolni, tudod, vannak ilyen csináld magad kis plüssállatok a hobbiboltokban, vagy épp egy aranyos mintás párna, esetleg egy karton képkeret, amit te festesz ki, benne közös képpel. Igazából, a lényeg az, hogy te csinálod. Szerintem ennél jobban semmi sem mutatja meg az érzéseidet… Egészen belefeledkeztem a témába, hiába na, én általában rengeteget tudok beszélni, hát még ilyesmiről.
Kezdőlap
