Ugyan elhoztam magammal a cuccaimat, azért soha nem árt, ha az ember akkor is fel tud még öltözni, ha már egy hete nem lettek kimosva az addig viselt cuccai. Némileg megnyugtató, hogy azért valami vásárlási lehetőség ebben a városban is akad. Eddig olyan nagyon sok ügyet nem intéztem még el. A bankomban átultam egy nagyobb összeget arra a számlára, amit itt tervezek használni, utánanéztem, hogy áll a következő személyazonosságom, aztán eljutottam ide is. Már túl vagyok az elegánsabb holmik megrendelésén. Az előlegről adott nyugta a fekete farmerem zsebében lapul, és bár szívesebben lennék már túl nem csak a vásárláson, de az ebéden is, hogy kijussak a szabadba, most rászorítom magam, hogy maradjak, elintézzek mindent, és jópár hétig ennek a helynek a környékére se kelljen jönnöm. A mai napom egészen nyugis volt eddig, még nem futottam össze egyetlen farkassal sem, ami Fairbanksben eddig egyéni csúcsnak számít. Helyette belépek a boltba, aminek a nevét a másik zsebemből előhúzott papírról már korábban megjegyzeztem. A csomag szerencsésen megérkezett, aminek nagyon örülök. Az internetes rendelésekben még mindig nem bízom, de be kell látnom, hogy a hegedű teljesen ép, és pontosan az, amit szerettem volna. Nem vagyok szenvedélyes zenész, de régóta játszom, és párszáz év bárkinek elég lenne, hogy elfogadható szinten megtanuljon játszani bármilyen hangszeren. Eddig nem volt olyan hegedűm, amit meg is akartam volna tartani. talán ez más lesz. Még kifizetem a postázás költéségét, és ha a gép végre kiköpi a nyugtát, akkor indulhatok is az utolsó boltba, ami mára be van ütemezve.
Utálok vezetni. Nem csak a téli jeges, csúszós úton a hidegben, ahol az öreg Mustangnak időbe telik felfűteni a belső teret és a fehérség szinte megvakítja az embert, a szél pedig kedvére lökdösi az autókat a hegyi utakon - én utálnék vezetni a napsütötte Floridában vagy a road trip-ek úticéljaként elhíresült Kaliforniában is. Sok más közlekedési mód létezik persze, de többnyire ezek is legalább ugyanolyan pocsékak, így marad az autó. Hallgatom pár másodpercig a hűlő motor lassú pattogását, mielőtt kiszállnék a parkolóban - itt is fúj a szél természetesen, havat söpörve a fényesre kopott bőr üléshuzatra -, majd az ajtót becsapva visszafogott sietséggel a bevásárlóközpont ajtaja felé indulok. Odabent ösztönösen is megrázom kissé a fejem, hogy a hajamba akadt hótól megszabaduljak, a vitorláscipőm talpát meg letörölöm pár mozdulattal - megtapasztaltam már néhányszor, mennyire csúszik a fényes padlókő idebent. Vásárlás. Afféle muszáj-dolog, de ez korántsem olyan megterhelő számomra, mint az autóvezetés - ha éhes vagyok, szívesen elszöszmötölök a polcok között, találgatva, hogy mihez is volna kedvem. A ruhákkal ugyanez - túl sokat voltam együtt a díszletezőkkel Kanadában. A kaja a végére marad, nincs kedvem gallonos tejesflakonokkal egyensúlyozni végig - beugrom először a kabátomért, meg a széljelző műszerért, amit a vitorlázóidényre rendeltem. A fotocellás ajtó kinyílik, és ahogy hanyag mozdulattal a hajamba túrok - megszokásból -, pillantásom ismerősre esik; magas, szikár férfi áll a pultnál csomaggal. Ösztönösen megrezdül a szemöldököm, ahogy óhatatlanul figyelmesen szívom be a levegőt - igen, ő lesz az. A szürke vendég a vadászatomról. Ha megfordul, biccentek neki.
A mai napom olyan volt, mint az összes többi, a szállodai szobámban magamra öltöttem pár ruhadarabot, de olyanokat, hogy még véletlenül se fázzak ebben az örökké hideg kisvárosban. Mióta itt vagyok egyszer sem láttam Dexet, de még csak nyomát sem annak, hogy egyáltalán a városban tartózkodna. Kezdtem kétségbeesni. Igazából az a levél lehetett elterelő hadművelet is, hiszen minek hagyná meg hova megy, ha nem akarja, hogy kövessem? De ha mégis akarja, akkor miért nem tudok a nyomára akadni? Nem olyan nagy ez a város... De az is lehet, hogy csak félre akart vezetni, ebben az esetben viszont fogalmam sincs mit fogok kezdeni magammal, lehetetlennek tartom, hogy megtaláljam. Elhagytam meleget, biztonságot nyújtó hotelszobámat és megindultam a "belváros" felé, hogy vásároljak némi ételt, ruhát és CD-t. Még sosem jártam ott, így kezemben a térképpel botorkáltam végig az utcákon, hótaposóm alatt ropogott a frissen hullott fehérség. Arcomat csípte a hideg szél, így egyik kezemmel elengedtem a térkép egyik szélét és lejjebb húztam sapkámat, hogy jobban takarja arcomat. Ám a szél kitépte a kezemből a térképet, ami pár méterrel arrébb a latyakos úton ért földet. -A fenébe... Remek!- Motyogtam mérgesen. Az volt a gond, hogy térkép nélkül nehéz volt odatalálni. Élesen kifújva a levegőt haladtam tovább azon az úton amin elindultam és szerencsémre pár perc múlva beléphettem a bevásárlóközpont bejáratán. Fellélegeztem és a sapkát lehúztam fejemről, majd a táskámba süllyesztettem. Kellemes idő volt odabent. Megindultam a zöldséges felé és kiválogattam egy fél kiló gyümölcsöt, majd kifizettem és tovább álltam. Következőnek CD-t szerettem volna venni, kezdett eluralkodni rajtam zenehiányom, de fogalmam sem volt hol vehetnék. Megindultam egy pad felé, hogy leüljek míg nem jön valaki, aki segíthetne, de ahogy leraktam a padra a zacskót az leesett és 10 felé gurultak belőle a gyümölcsök. Persze... egyszer nem kötöm be a száját akkor is kiborul. Sóhajtva guggoltam le és kezdtem szedegetni a földről a gyümölcsöket vissza a zacskóba.
A hegedűtok már a vállamon lóg, a nyugtát éppen a tárcámba passzoló méretűre hajtogattam már, mikor a fotocellás ajtó halk szisszenéssel kinyílik, és az ismerős energia és szag beáramlik rajta. Arra fordulok – már úgysincs dolgom a személyzettel – és elmosolyodom. Noha emberként még nem láttam, könnyen, és magabiztosan ismerem fel a farkast, akivel együtt vadásztam a szarvasra. - Milyen kellemes meglepetés! – közvetlen vagyok, és laza – Sietős a dolgod, vagy ezúttal meghívhatlak én egy ebédre? Igaz, most aligha lesz forró, friss, nyers szarvashús a menün, de beszélgetni talán jobban is lehet egy egybesütött pisztráng fölött… Közben nem akadályozom meg, hogy intézze a dolgát, amiért jött. Ha a személyzet már a rendelt dolgai előkerítésével foglalkozik, akkor kezet nyújtok. - Raymond Carver… Kivárom, míg ő is megkapja a nyugtát, és talán épp mondanék valamit, de beleborzongok a bőrömön végignyaldosó, kontroll nélkül csapongó érzelmek hirtelen rohamába. Egy nagyon fiatal kölyök, aki egyáltalán nem hallott még az önkontrollról – legalábbis farkas módra – bosszús… ráadásul még mindennek a tetejébe nő is az illető. A másik farkasra pillantok, vajon ő is érezte-e a fellobbanó bosszúságot, és mivel valószínűleg úgyis menetkészek vagyunk, felvetem az ötletet, miszerint. - Megnézzük? És ha rábólint, akkor egy kurta, de udvarias elköszönés után már kint is vagyok a boltból. Még jó, hogy nem szokásom kapkodni, mert most visszakézből hanyatt esnék egy narancson, ami majdnem a lábam alá gurul. Így azonban mellé teszem le a lábam, és lehajolok, hogy felvegyem. Csak ezután kezdem keresni a balesetes kölyköt, és egy pillanatra megfagy bennem még a vér is a látványtól. A mellettem álló farkas is érezheti a megváltozott energiákat körülöttem. A Farkasom nyugtalanul mocorog, a döbbenet érzése, és még valami különös felingerli, bosszússá teszi… Mindenesetre hamar visszanyerem a tökéletes önuralmam, és elindulok a lány felé. Remélem nem ijed meg tőlem. Igyekszem leárnyékolni az energiáimat, amennyire csak lehet, de ha a sajátjait nem tudja kezelni, ki tudja, mit tanult meg, és mit nem… - Szép napot! – a hello nem igazán az én stílusom - Ezt elveszítetted… Felé nyújtom a gyümölcsöt, de egyáltalán nem áll szándékomban ennyivel letudni a találkozást. És ennek több oka is van, amiket elég, ha én tudok.
A hozzászólást Nikolai J. Vladik összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 15, 2012 6:43 pm-kor.
Megfordul, már talán az ajtó szisszenésére az új fiú - gyors pillantás elég a szabályos, sovány arcára, szögletes állkapcsára és sötét szemére, hogy megjegyezzem az ábrázatát. Jó orra lehet, mert elvigyorodik, kétségtelenül felismert - féloldalas mosollyal viszonzom a gesztust, és melléje lépek, hogy bediktáljam a rendelési számot. - Nem sietek - pillantok fel rá, jó kéthüvelyknyivel magasabb nálam -, szívesen elfogadom a meghívást. Vigyorgok hozzá természetesen, hiszen eszembe jut a szarvasvacsora. Azért megteszi a kevésbé friss harapnivaló is ez alkalommal. - Gregory Goldwell. Megrázom a felém nyújtott kezet, majd visszafordulok, hogy átvegyem a csomagokat és átnyújtsam a hitelkártyámat. Visszakapom hamar, és látom, hogy Raymond éppen megszólalna, amikor halántékon csap bennünket valami érzelemcsomag - kölyökfarkas lehet a közelben. Horkantva veszem tudomásul a kellemetlenséget, és már fel is hangzik a szürke ötlete - rábólintok. Mennyien járnak errefelé... - Menjünk, persze. Követem a hosszú léptű Raymondot kifelé a folyosóra, de csaknem rögtön meg kell torpannom, ahogy lehajol felszedni egy elgurult narancsot. Valami furcsa érzés is áthullámzik rajtam néhány pillanat erejéig, és ez bizony Raymond felől jön. Elárulhat egy-két izmom megrándulása - bizony éreztem, amíg vissza nem nyerte a lélekjelenlétét, és magam sem tudok megállni egy kíváncsi pillantást a lány felé, majd vissza őrá. - Szervusz - köszönök neki, ha rám figyel. Egyelőre hegyezem a fülem... szemlátomást nem teljesen idegenek. vagy csak furcsán egymásra vannak hangolva.
Míg szedegettem a narancsokat hallottam a közeledő lépteket és csöppet megemeltem a fejem, így már láttam a hanghoz tartozó lábakat is. Kezemben a szatyorral felegyenesedtem, azt hiszem meg volt az összes. Feltűnés mentesen próbáltam végigmérni az érkezőket, nem sikerült, de legalább láttam kikkel van dolgom. Mindkettejüket idősebbnek néztem magamnál és valahogy mind a ketten olyan nyugodtak voltak...Nekem ez sosem ment, mindig feszült voltam és sokszor az átváltozás határán ingadoztam. Szemeibe meredtem és próbáltam lenyugtatni magam, elvégre nem történt semmi katasztrofális, nemde? -Hello és... Köszi.-Motyogtam és elvettem a narancsot ügyelve, hogy ne érjek bőréhez. Bedobtam a többi közé, majd a másik férfire emeltem a tekintetem. Fekete haja homlokára lógott és mikor észrevette, hogy nézem köszönt is. Biccentettem neki egyet, és próbáltam kitalálni, hogy mit akarnak még tőlem. Nyilvánvaló volt, hogy nem csak azt a nyavalyás narancsot akarta visszaadni. Egyre gyanúsabbak voltak nekem, már kissé ingerülten meredtem rájuk. Ha emberrablók nem jó helyen kopogtatnak, ugyanis se ember nem vagyok, sem pedig olyasvalaki, aki elrabolható. -Segíthetek valamiben?- Pillantottam mind kettejükre, bár teljesen értelmetlen kérdés, az előbb is ők segítettek nekem és még egy útbaigazítási kérdésem is lett volna hozzájuk, de hát valamivel mégis meg kellett indítanom a beszélgetést, számomra legalábbis kezdett egyre kínosabbá válni a csönd. Igazából eljátszottam a gondolattal mi lenne, ha vérfarkasok lennének, de egyszerűen nem voltam képes elhinni. Ennyien járkálnának, vagyis járkálnánk a világban? Nekem csak egy kellene, őt mégsem találom sehol, újra erős érzelemhullám rontott rám. Valami ősi szomorúság lángolt szemeimben, fejem pedig zsongott a kusza gondolatoktól. Semmi mást nem akartam, csak visszakapni a régi életemet. Minden sokkal egyszerűbb volt és ilyen problémák még csak eszembe sem jutottak, nem hogy jelen is legyenek az életemben. Kezeim ökölbe szorultak, ujjaim pedig rövid időn belül elfehéredtek. Egyre sűrűbben kapkodtam szemeimet köztük.
Kedvelem ezt a farkast, hiába fiatalabb, mint az átlag, akik között már szoktam értelmeseket találni. Meglehet, a közös vadászat, és a könnyeden kezelt találkozás billentette a javára a mérleget, de nem pofázik túl sokat, és nem próbált a nyakamra mászni. Már ez is nagy előny. Egy széles vigyorral bólintok, arra, hogy elfogadja az ebédmeghívást. - Ennek örülök. Van itt valahol egy étterem is, ha jól emlékszem. Gondolom megfelel mind a kettőnknek, bár felőlem mehetünk puccosabb helyre is, rajtam nem múlik. Mostmár a nevét is tudom. Egyre jobban alakul ez az itt tartózkodás. - Megkérdezhetem, hogy Vincent, vagy Castor csapatába tartozol? A válasz nem kötelező, ezt a hangsúlyomon is érezni. Ha tolakodónak találja, vagy egyszerűen csak nem akar, akkor nem válaszol. Szerencsére Greg nem ütközik belém, míg a narancsot mentem. Látom, hogy méreget minket, bizonytalan, és érzem azt is, hogy fél. De még a félelme is zavaros. Mintha nem ismerné fel bennünk a fajtájabelit. - Nincs mit. Tudod, hogy Greg is érezte rajtam a megingásom, de biztos, hogy nem tudja hová tenni. Ez pedig nagyon nem baj. Ha levágják a karom, akkor sem fogom elárulni senkinek, hogy mi történt abban a pillanatban, mikor megláttam ezt a lányt. A kérdésre óvatosan – hogy ne legyek még ijesztőbb – elmosolyodom. Mennyivel egyszerűbb, ha nem kölykökkel kell szerencsétlenkedni! - Gyere el velünk ebédelni, ha van kedved. Úgyis farkaséhesnek tűnsz te is… a vendégem vagy. Azért enyhén, de érezhetően kihangsúlyozom a farkas szót, hátha leesik neki, mit szeretnék kommunikálni. Aztán megrándul az arcizmom, mert szinte pofon csap a következő erős érzelem, majd valami más hullámzik át rajtam. Kicsit közelebb hajolok, és halkabban mondom, mint az előbbit. - És legalább próbáld meg egy kicsit lejjebb csavarni az érzelmeid, vagy árnyékold le őket. Nekünk ez majdnem olyan, mint egy hullámvasút… Annyira azért nem visel meg a dolog, de a kutya sem kíváncsi rá, mire gondolnak a körülötte lévők. Mintha válogatás nélkül zúdulna rád a veled egy utcában sétálók valamennyi érzelme. Az ember jobb szeret egyedül lenni a bőrében és a fejében. Amíg ezt elmondtam, fel is készültem, hogy egyszerűen pajzsot húzzak magam köré a következő érzelmi kirohanása előtt.
- Persze, van. Kicsi a város, de enni bőven lehet - vigyorgok. Mégiscsak Kanadából jöttem az Államokba; itt az evést valamiféle életcélként fogják fel az emberek. Nem mintha nehéz lett volna megszokni! Nem muszáj zabálni, de lehet. Ez kényelmes. Átveszem a zacskót a bal kezembe, lévén Ray balján vagyok, és nincs kedvem térden ütni a műszerrel. - Vincent az alfám. A jobb szemöldököm kissé megemelkedik a válasszal egy időben, mintha érdeklődnék, miért is kíváncsi erre - persze nyilvánvalóan csak el akar helyezni ebben az összevisszaságban. A lányon látszik a bizonytalanság, kifejezetten zaklatott - érdeklődve felvonom a szemöldököm ismét. Ez csak egy bevásárlóközpont, két szem elgurult gyümölccsel. Meg három vérfarkassal, de ez igazán nem számít nyugtalanító tényezőnek mifelénk. Raymond is különösen viselkedett egy darabig, de már megfegyelmezte magát - nem is feszegetem inkább a dolgot, jobb lesz látszólag teljesen átlépni. Muszáj elvigyorodnom a 'farkaséhes' kifejezésen, és megnyalni a szám sarkát futólag; tetszik nekem Carver humora. Az érzelmi rángatózás már kevésbé, ezt bárki észreveheti az állkapcsom két oldalán kidagadó izmokból. Túl erőszakos ez a sok hatás, kövekkel is dobálhatna... de talán idővel csillapul. - Meg is hívunk, ha szeretnéd.
Mosolya kissé kibillentett a pánikból. Esküszöm, mintha képes lenne irányítani, ez még jobban dühített, de elfojtottam. Mások képesek rám hatni, de én magamra nem? Hogy van ez? Mert hogy semmi értelme nincs az is biztos. Az idősebbik férfi olyasmit mondott és olyan hangsúllyal, amin megrökönyödtem és egyszerre az agyamba villant. Tudja! Nem hogy csak tudja, az az "is" arról árulkodott, hogy ők is azok ami én vagyok. Azt hiszem semmi sem koppant még ekkorát. Elpirultam tudatlanságomon és bele sem gondoltam hány ilyen eset lesz még... Konkrétan semmit nem tudok a fajtámról azon kívül, amit magamon érzékeltem és még régen Dexen. Egyszerűen nemet kellett volna mondanom, nem bízok meg bennük, így meg főleg nem, hogy kiderült az igazság. Arcomra kiült, hogy megértettem. A meghívás az emberek világában egészen másra hagyott volna következtetni, itt azonban féltem, hogy mi sülhet ki ebből az egészből. Végül saját magam meglepetésére is, bólintottam. -Rendben, megyek, persze csak ha nem bánod.-Fordultam a másik férfi felé. Utána az idősebbik -kezdett zavarni, hogy nem tudom a nevüket- közelebb hajolt, mire megállt bennem az ütő. Nem értettem ezt mire mondja. A külsőmön semmi sem látszott, csak magamban szenvedtem. Végül valami olyasmire jutottam, hogy érzik azt amit én. Ez elborzasztott és egyben millió kérdés merült fel bennem. Az összes farkas képes erre? Milyen erősen érzik? Egy farkas képes az emberek érzelmeit is megérezni? Egyre jobban éreztem, hogy én csak egy pont vagyok, egy aprócska pont egy óriási, fekete világegyetemben, aminek alig ismerem egy-két részletét magam körül. De mindezek ellenére visszafogtam magam. Mély levegőt vettem és miután pár másodpercig bent tartottam élesen kifújtam, majd ezt megismételtem még háromszor, mire agyamról felszállt a sötét vöröses köd. -Sajnálom! Esküszöm, ha menne kontrollálnám magam!- Pillantottam mindkettejükre bocsánatkérően. -De ha szörnyű vagyok haza is mehetek. Eddig is megvoltam valahogyan egyedül.- Húztam össze a szemöldökömet. A hangsúly azon volt, hogy eddig megvoltam egyedül, ám egyre jobban éreztem a társaság hiányát és azt, hogy nem bírom így sokáig. Azt hiszem ezért szeretem a zenét és a könyveket, mert mindkettő képes elrepíteni egy teljesen más világba és elvonni a figyelmemet egyéni problémáimról.
- Ez nagyon helyes. Szeretek enni… Futólag, jelzésértékűen még a szám szélét is megnyalom. Csípem Greget, és ez nagy szó nálam. A válaszra biccentek. - A ti falkátokból eddig kevesebbet láttam. De a hegyeitek lenyűgözőek…
Úgy tűnik, a lányban talán egy kicsit csitul a pánik. Pedig az én mosolyom nem szokott soha nyugtatóra sikerülni, hiába a legjobb szándékom. Most úgy látszik, bevált. Látom a szemén a rádöbbenést, és szélesedik a vigyorom. Hát persze, hogy tudom. Minden farkas tudja a környéken. Ez az érzelmi hullámvasút olyan, mint egy nagy, villogó neonfelirat a homlokára. A beleegyezésre elégedettre vált az arckifejezésem, és bólintok, valamint Gregre pillantok, és rávillantok egy mosolyt. - Remek! És mivel Greg is besegít, már biztos lehetek benne, hogy a lány őt sem zavarja, legfeljebb a túl zajos hangulatingadozásai. Aztán megint sikerül megijesztenem, ami a kisebbik gond. A nagyobb, hogy felhúzza az orrát. Miért kell mindig duzzogniuk a nőknek? - Nem kell duzzogni! Ha neked nem megy, majd mi megvédjük magunkat, és a meghívás él… Itt dobom be a csalit, hogy rövidre zárjam ezt a teljességgel értelmetlen huzavonát. - Gondolom tele vagy kérdésekkel, és a válaszokat nálunk is meg lehet találni. Legalábbis nagy részüket… Láttam a szeme villanásán, hogy mennyi kérdése lehet. Részemről most az következik, hogy visszaindulok az étterem felé, amit egy folyosóval odébb láttam. Aki jön, az jön, aki nem, az azt csinál, amit akar. Menet közben megigazítom a vállamon a hegedűtok szíját. Csak akkor torpanok meg, mikor Greg is megáll, majd rám pillant, és csak a gondolataim között hallom a bocsánatkérését, és a hozzá fűzött magyarázatot. Majd mindkettőnktől elbúcsúzik szóban is, és elindul a kijárat felé. Na ezért nem vágyom többek között falkára. - Milyen kár... de a falka hívó szava itt is törvény... Sóhajtok egyet lemondóan, de tőlem telhetően biztatóan nézek a lányra. - Részemről még áll az ebédmeghívás... És már nem is vagyunk messze az étteremtől.
Szélesedő vigyora mintha kiszorította volna belőlem a félelmet. Elégedett arckifejezését látva úgy gondoltam mégsem zavarom annyira. Különben csalódott lett volna amiért beleegyeztem, vagy alapból meg sem hívott volna. Duzzogni?! Nem tudhatja mi idegesít fel a legjobban, de nagyon beletrafált. Eddig nyugodtnak volt mondható a hangulatom erre azt mondja, hogy bedurciztam? Nem kívánom neki, hogy megtapasztalja milyen is az. -Nem nagyon tehettek mást.- Motyogtam az orrom alá már tényleg morcosan. Már éppen mondtam volna, hogy hagyjuk az egészet, mikor rávilágított a valóságra. Temérdek kérdésem volt, és mindegyikre nagyon szerettem volna tudni a választ. Régen éreztem ilyet. Alig ismertem ezt az embert pár perce, az is megeshetett volna, hogy közveszélyes gyilkos, mégis feltétel nélkül megbíztam benne és tiszteltem azokért az évekért, amiket -sejtésem szerint- már maga mögött tudhat le. Elköszönök a távozó fiútól és nem mutatom ki, de úgy érzem én üldöztem el, remek. Egy ki volt pipálva, már csak idő kérdése volt, hogy őt is elijesszem. Az idősebb férfira pillantottam és követtem. Nem tudtam mire vélni amit mondott, nem értettem, de azért a halvány remény feléledt bennem, hogy talán nem azért ment el mert kezdett tőlem hányingere lenni. -Még mindig benne vagyok.- Biztosítottam. Arcom ugyan teljesen érzelemmentes volt, hangomból mégis sütött a boldogság, hiszen alig választott el egy hajszál attól, hogy megtudjam az igazságot és esetleg megtaláljam Őt! Ahogy eszembe jutott egyszerre megint bekerített a magányosság. Kikerülhetetlenül megközelített majd körbe vett és rám tapadt, egyféle lerázhatatlan szörnyként. Talán ez volt az az érzés ami megkeserítette az életemet. Utáltam azt érezni, hogy egyedül vagyok és senkire sem számíthatok ebben a nagy, idegen világban. Még magamra sem, mert ahogyan kiderült nevetségesen kevés önuralmam van és nulla életösztönöm. Ez utóbbira már korábban rájöttem. -Te is tagja vagy egy falkának?- Hangomból érezhető volt, hogy az ellenkezőjében reménykedem. Talán jó érzéssel töltött volna el, ha nem én vagyok egyedül magányos farkas. Másrészről elképzelhetetlennek tartottam, hogy ő magányos legyen. Ahogy ránéztem szememből sugárzott a csodálat, mint mikor egy gyermek néz valamelyik szülőjére. Ahogy elordítottam róla tekintetemet észre vettem az éttermet is, ezzel egy időben kordult meg a gyomrom, mintha megérezte volna, hogy hamarosan táplálékhoz jut.
Nem, Alice nem zavar, ami kifejezetten meglepő, tekintve, hogy mennyire szoktak bosszantani az ügyetlen, tudatlan kölykök, akiket pátyolgatni kell. Mégis… ő nem zavar. Csak felhúztam a pajzsom, és már nem is borzolja a karomon a szőrt a sok érzelmi lökés. Persze valószínűleg az sem vágna földhöz, ha tényleg bevágná a durcát (ezek szerint eddig nem azt csinálta? Nők…), netán tombolni kezdene. Mindenesetre inkább nem válaszolok, mert sejtem, hogy abból egyenesen vita következne, ha pedig nem szólok, akkor elül a dolog. És lőn… Hogy veszélyes gyilkos vagyok, az nem csak megeshet. Biztos. A farkasok túlnyomó többségével így van ez. Aki meg elmúlt száz, az már egészen biztos gyilkos. Még most is érzem, ahogy a szabadon csapongó érzelmek körülöttünk hullámoznak, de már nem olyan zavaróak, mert nem engedem olyan közel őket. - Nagyon helyes! Egy jó ebéd után sokkal szebb a világ, és közben még beszélgetni is kényelmesen lehet… A magány nyomasztó terhességét én nem igazán tudtam átérezni soha, így az új érzelem félig-meddig érthetetlen marad most is számomra. Sosem értettem, miért az a boldogság mások számára, hogy mindig csak valaki mással definiálhatják a létezésüket, boldogságukat. Na jó, ez így nem igaz. Lacey mellett én is éreztem néha. A kérdésre megrázom a fejem. - Nem, nem tartozom falkához. A szó szoros értelmében vett magányos farkas vagyok. De ez az állapot kölyköknek nem való. Veszélyes, és nehéz is. Sok szempontból… Bekísérem az étterembe, és amíg a pincér a közelünkben van, kihúzza neki a széket, addig felfüggesztem a beszélgetést. Magamnak ásványvizet és vodkát rendelek első körben, még mielőtt kinyitnám az étlapot.
//még az irodámban...// - Nem, a személyes szexrabszolgám lennél, ha nincs ellene kifogásod... Nevetek fel kéjesen, aztán szemöldök ráncolva figyelem, ahogy átalakul, és kifekszik a padlón. Mosolyogva megcsóválom a fejemet, majd ajtót nyitok neki. - Csak Ön után, kishölgy. Végtére is, pont nem érdekel, hogy ilyen állapotban hagyom itt az irodát. Vissza se nézek, csak követem a farkast, néha pedig az ujjaimmal finoman végigszántok a hátán, bele a bundájába. Remélem, hogy zuhanyozni emberként fog, mert az egy dolog, hogy az irodát elpakolom, de dugulást elhárítani... Na azt nem.
//A központban//
Rájöttem, hogy a megszaporodó alakváltások, és a masszív másokkal foglalkozás közt amióta itt vagyunk, az ég világon semmit sem vettem magamnak. És, ha már itt vagyunk, akkor talán kajálhatunk is valami emberit (?), illetőleg... Mint kedvesé avanzsált Atya igazán megtehetem, hogy elhalmozom ezt a fekete démont mindennel, amire fáj a foga/hasa/szíve/teste/lelke. - Kitaláltam valamit. Álltam meg vele szemben, és elég komoly, elhivatott arckifejezést vettem fel. A kezeiért nyúltam, és egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy a körülöttünk mászkáló emberek mit vesznek le abból, hogy egy ilyen szőrös állat egy ilyen zsenge lányka kezét fogdossa. Jó, az apja annyira nem lehetnék ránézésre, de egy ilyen világ végi kisvárosban nem hiszem, hogy jó szemmel nézik az ilyesmit. De... Mondtam már, hogy nem érdekel? - Visszakaptad már Benitótól a nyakláncot? A komolyságomba már beleférkőzött némi játékos kedvesség. Nem voltam fenyegető, egyszerűen én mégis idejét múltnak találtam volna azt a nyakláncot. Persze, szép emlék lehet, de azon kívül, hogy ott lötyög benne némi vér, nem hordoz magában semmi olyat, ami esetleg... Közös. Vagy, bármi köze van az életünknek ehhez az új megvilágításához.
Szóval vásárolni fogunk. Hűha. Nincs bajom a bevásárlóközpontokkal, vagy a hosszas válogatással a ruhaszalonokban, és egy időben még műkörmöshöz is jártam amíg rá nem jöttem, hogy divat ide-vagy oda, én ki nem állom a műkörmöt. Tehát a "plázázástól" vagyok én megszeppenve, inkább attól, hogy ez is valami olyasmi, amit eddig még sosem csináltunk együtt. Bár kétség kívül nagyon sok ilyen dolog van még. Node valahol mindig el kell kezdeni, szóval megszeppenve ugyan, de izgatottan lépkedek Castor mellett. Amíg meg nem áll velem szemben és nyúl a kezeimért. Nem kell sokáig keresnie, adom én őket magamtól is, az meg hogy közönségünk is akad, mit érdekel engem. Itt van ő, más nem is létezik hirtelen. Jesszusom, ez mindig így lesz? - Kitaláltál valamit? - kérdezek vissza gyanakvóan. Olyan elhatározott tekintettel néz rám, amit nem nagyon tudok hova tenni, hisz elméletileg csak vásárolgatni fogunk. Vagy máris unja a banánt, és most az következik, hogy nézzünk be egy szexshopba, hogy dobjuk fel valamivel a szexet? Oké, én abban is benne vagyok... De akkor miért kérdez a nyakláncról? Rendben, nem szexshop lesz, valami más. - Nem még, de nem is kértem. - nem is találkoztam vele, és még csak szándékomban sem állt. - Cas, kezdesz megijeszteni. - ez így ebben a formában erős, mert nem félek tőle, de hogy utálok várni az biztos. Mindegy, nem akadékoskodok többet, most ő a főnök. Meg amúgy is...
Az, hogy megszeppen tőlen tetszik is, meg nem is. Azért tetszik, mert élvezem, hogy ilyen erős és intenzív hatást tudok belőle kiváltani akár egy tekintettel, vagy néhány szóval. Azért viszont nem tetszik, mert egészen egyszerűen nem akarom, hogy valaha bármiért is tartson tőlem. Én nem akarok neki rosszat, soha nem akartam. Az lenne az utolsó, hogy ártsak neki, főleg úgy, hogy már nem csak a gyermekem, hanem sokkal több annál. - Miért tartasz tőlem? Üt szöget a fejembe a kíváncsi gondolat, de nem akarom letarolni, szóval inkább enyhén visszafogott hangon érdeklődöm. Én tényleg jót akarok, olyat, ami mindkettőnknek boldogság és/vagy élvezet, és ha csak egy szikrányi érzelemhullámban is bizonytalanságot érzek, inkább lefújom az egész akciót. Az ujjaimat lágy erőszakkal az övéi közé fűzöm, és így folytatom tovább. - Jó, bevallom, akadtak elég beteg ötleteim is... De csak azért, mert az új alsókon és trikókon kívül szerettem volna valami olyat venni, ami mindkettőnknek fontos lehet. Ennek kapcsán jött egy beteg elképzelés, hogy miként oldhatnám meg úgy, hogy ne tudjuk soha elveszíteni. De az fájdalmas lenne, és nem akarok neked több fájdalmat okozni... Kivéve, ha kéred. Hajolok közelebb végszóra, és úgy duruzsolom a fülébe a pajzán megszólalásomat. Majd újra eltávolodok tőle, hogy a szemébe nézhessek, és úgy folytathassam. - Nos, mivel a homlokomra nem akarom kiírni, hogy már így is összetartozunk, de titkolni sem, éppen ezért örülnék, ha lenne valami, ami ezt kifejezné. Akinek ebből nem egyértelmű, az boldog tudatlanságban élhet tovább. - habozok egy kissé - Tudom, hogy itt a másik falka, meg gyenge pont, és miegymás, de szeretlek, és nem akarom ilyen kicsinyes dolgokkal véka alá rejteni, mint az, hogy mekkora veszélyforrás lehet. Ha akarnak, úgyis elkapnak bármelyikünket. Szóval... Szeretnél valami ilyesmit? Kérdezem meg kissé félve- De ha elutasít, akkor sincsen semmi baj, csak megint túláradó, itáliai vehemenciával akarom belevetni magam ebbe az egészbe, aminek egyelőre nem látom a hátulütőjét - azon kívül, hogy benne van a pakliban, hogy záros határidőn belül Tara idegeire fogok menni.
- Nem úgy tartok tőled, nyugi. Csak tudod, nem az a türelmes típus vagyok... - mosolygok el a végén, hogy vegye a lapot, mire és hogy értem én ezt. Bár mosolygok, igazán csak akkor nyugszok meg, amikor Cas beszélni kezd, és rájövök, hogy semmi baj nincs. Éppen ellenkezőleg, szeretne valami mást is, ami összeköt minket, és az nem a medál, és nem is fájdalmas, csak ha én is szeretném. (Édes borzongás fut végig a gerincem mentén mikor ezt mondja.) Ahogy halad előre a gondolatmenetben, egyre kíváncsibb leszek, hogy mivel fog előrukkolni majd. Egy tetoválás, piercing? Nem-nem, ezek fájdalmasak. Akkor talán újabb ékszer? Ugyanolyan mintázatú karkötők, vagy medálok? Nem értem, de le is állok az agyalással mikor megint kimondja azt az "sz" betűs varázsszót. Hiába jegyzem meg mindig, hogy ez egy elcsépelt kifejezés, ami semmit nem jelent, azért a szívem kihagy egy-egy ütemet ha meghallom. - Persze, hogy szeretnék valamit ami hozzám köt téged... Szerinted miért űzök sportot abból, hogy jól látható helyeken harapdállak? - A kérdést már halkabban teszem fel, a számra pedig rafinált félmosoly ül ki. - Mire gondoltál? A tippelést inkább feladom, úgy sincs épeszű ötletem, ellenben feltételezem, hogy Castornak van, szóval csupa fül és szem vagyok.
Még hogy nem türelmes... Le merném fogadni, hogy ha nagyon akarnám, talán még öt percig is képes lennék visszatartani őt attól, hogy adott esetben nekem essen, és felperzseljen engem is. Ezen el kell mosolyodnom, és azt hiszem, hogy meg is nyugszom kissé attól, hogy nem úgy tart tőlem, ahogy én azt feltételeztem. Sokuknak van rá okuk, de neki nincs, és ha rajtam múlik, akkor soha nem is lesz. - De az begyógyul. Talán egyedül emiatt sajnálom, hogy... - körbenézek kissé - ...hogy nálunk ez másképp működik. Na igen, ezért sem szeretek emberek közé járni. A titkolózás, a virágnyelv, a gondolatátvitel... Mert persze, cseppet sem néz ki hülyén, amikor két fazon ül egy kávézóban, egymással szemben, és már fél órája csak isznak és pofákat vágva néznek egymásra. Minden esetre halkítok a hangomon, aztán egy röpke sóhaj után azon merengek, hogy miként avassam be a nagy ötletbe. Illetve, hogy minden részébe beavassam-e... - Valami ezüstre gondoltam. Először. Megvan a módja, hogy miként ne veszítsük el az ezüst ékszert. Felnyúlok a halántékomhoz, és megvakarom. De igyekszem folytatni, mielőtt esetleg a szavamba vágna, vagy megrémülhetne attól, hogy micsoda egy szadista/mazochista állat vagyok, aki meg akarja bélyegezni magát és a kedvesét. Pedig egészen szexi lenne a mellkasom felett húzódó apró jel, vagy szimbólum, aminek csak mi tudjuk a jelentését.. De ne szaladjunk ennyire előre... - De végül is, arra jutottam, hogy ez talán túl sok lenne, úgyhogy... Nem hagyhatom, hogy mindenféle idióták leszaggassák rólad a nyakláncokat, úgyhogy, ha nem veszed tolakodásnak, vagy nem tartod túl soknak, és úgy gondolod, hogy jobban tudsz rá vigyázni, akkor... Szeretnék adni neked egy gyűrűt. "Most-vágj-pofon-vagy-borulj-a-nyakamba" tekintet. Fej kissé balra döntve, szemöldökök leheletnyit összeráncolva, szemek érdeklődéssel teli csillannak fel. Remek, tökéletesen idiótának és kirakatbábúnak érzem magam, ennek ellenére mégis úgy érzem, hogy nem volt rossz a feltevésem. De ez majd hamarosan kiderül.
- Ez perverz volt. - vigyorgok rá, miután azt a "kár, hogy ilyen gyorsan gyógyulunk" dolgot említi, és érzem, hogy kezd egy kicsit égni az arcom, mert a témáról a helyhez abszolút nem illő képek villannak be... - De tetszik. Az a jó oldala ennek, hogy amint begyógyul az egyik, máris van egy remek indokom arra, hogy jöjjön a következő. Ő élvezi, én élvezem, és még hasznos is. Mi kell még? Jah igen, a dolog amit szeretne vásárolni, de még mindig nem mondta el, hogy mi az. A röpke sóhaj viszont azt sejteti, hogy majd most fogja megosztani velem. Nem vágok a szavába, nem sürgetem (csak összerezzenek amikor az ezüstöt említi), bár eltűnődök azon, hogy mi lehet az a valami, amit ennyire nehezen akar kimondani. Hogy idióták szaggassák le rólam a nyakláncot? Ezen hangosan is felnevetek. Nem harsányan, hogy felkeltsem mindenki figyelmét, de azért ki tudom fejezni vele a jókedvemet. Aztán Castor végigmondja amit szeretne, és olyan tekintettel néz rám, amit eddig még nem láttam rajta. Castor... cuki! Bár eszem ágában sincs ezt hangosan is kimondani... Kissé megszorítom a kezeit, inkább csak biztatásként, a vigyorom pedig mosollyá szelídül a helyzet komolyságára tekintettel. - Amennyiben neked is lesz egy ugyanolyanod, örömmel elfogadom, köszönöm. - az úgy nem is járja, hogy engem megbillogoz, ő pedig nem hord semmit. - Nade várj. - gyanakvó tekintet, résnyire húzott szemek, suttogás. - Akkor ez most azt jelenti, hogy le kell szoknom a harapdálásról? - vajon máris cikinek tartja? Ezért lenne hát a gyűrű?
Perverz volt, persze hogy az volt, mert annak is szántam. Na de ugorjunk, már rég le vagyunk maradva a témához képest. Legalább is én. Azt hiszem. Igen, én le vagyok maradva, mert megint eszembe jut az az átkozottul édes harapása, illetve azok a hegek, amiket én varrtam rá az irodában, a vére a húsa, a.... Elég. Valaki igazán megmondhatná, hogy mi a fene történt velem. Spontán erekciót produkálok egy rohadt bevásárló központban, ami tele van emberekkel, kamerákkal, neonfénnyel és tömött szájú kisgyerekekkel? Nem vagyok eszemnél. - Lesz-lesz, persze, hát... Hogyne lenne? - húzom fel a vállaimat kissé - Csak nem akartam, hogy azt hidd, hogy lerohanlak, vagy valami... De nem tudom, hogy mivel és hogyan fejezzem ki a szexen kívül azt, hogy kellesz, és hogy... Áh. Elég szarul csajozok, asszem. Vigyorodtam el zavartan, de sajnos ez volt az igazság. Jó, persze. A csajozás az nem ugyan az, mint egy nő kedvében járni akkor, amikor már felszedted és meg is akarod tartani. Bár ebben az esetben inkább ő szedett fel engem. Azért egy ördögi vigyort kap lányos zavarom közepén is. - A világért se. Suttogtam vissza neki, és szerettem volna ráharapni az ajkaira, bevonszolni magammal a mosdóba, de ekkor bekúszott a látóterembe valami, úgy deréktájt. Egy ötéves forma kisfiú állt meg mellettünk, és nagy, elkerekedett szemekkel nézte, hogyan készülök épp ráharapni Tara ajkaira. Odanéztem. Csak pislogott rám a vakítóan kék szemeivel, majd Tarára, majd megint rám. A kezében egy piros játékautó, és szemmel láthatóan egyszerre volt érdeklődő, hogy akkor mi most mit csinálunk, de emellett ott volt a szemében valami... Aggodalom. - Elveszett az anyukám. Pislogott, és panaszkodott, miközben pingponglabda szemeket meresztett hol rám, hol Tarára. És én is azt meresztettem Tarára, hálám és elkeseredettségem jeléül.
Esküszöm, annyira aranyos, meg kell zabálni. (Na nem szó szerint.) Az elmúlt órákban megmutatta annyi arcát, amennyit kábé azóta nem láttam, hogy megismertem. Kezdődött az epekedő arccal, aztán az élvező, a bukott angyalos- nevető, a megjátszott nemtetszés, az elégedett, aztán a ez-itt-mellettem-a-csajom mikor bejöttünk ide, és most a tanácstalan, vagy inkább a megszeppent kisfiút látom rajta. Van még? Mert alig várom, hogy lássam a többit is! - A szex is elég kifejező... - bólogatok hevesen, csillogó tekintettel, aztán rajtam a sor az apró sóhajtásban, és a komolyabb hangvételben. - Nézd, nem kell semmi olyasmit tenned, amit bár úgy hiszed hogy muszáj, a természetedtől idegen. Nem a szerelembe szerettem bele, hanem Te beléd. Akkor is így lesz, ha már csak heti háromszor fogunk lefeküdni egymással, ugyanakkor ha rosszul sül el a dolog, akkor is szétmegyünk, ha... Érted mit próbálok elmondani? Remek ötlet a gyűrű, biztos mindig viselni fogom, de egy-egy kapott tárgy nem mércéje annak, hogy mennyire és hogyan szeretlek téged. Végre elérkezünk a kedvenc részemhez, mikor is megcsókol... de mindig van egy kib@szott "DE"! CAstor megáll a mozdulat közben, majd egy afféle kiismerhetetlen tekintettel néz oldalt-le. Követem a tekintetét, és igen, ugyanolyan értetlen tekintettel nézek a kisfiúra, mint ő ránk. Elveszett az anyukája? Pont MOST?! A mi pillanatunk már úgyis elszállt, hát megnézem magamnak jobban az ember gyermeket. Két másodpercnél több nem is kell ahhoz, hogy cseppfolyós állagot öltsek, és teljesen átszellemülve nézzek vissza Castorra. Már kérdezném tőle, hogy mi legyen, de az alfa tekintete azt súgja, hogy ő még nálam is tanácstalanabb. Egy amolyan "ne már!" pillantást vetek rá, aztán leguggolok a gyermek mellé. Valami olyasmit tanultunk erről, hogy a gyerekek sokkal többet értenek/fogadnak el a felnőttektől, ha azok velük egy szintre ereszkedik előbb. Erre fel is szokták hívni a szülők figyelmét. Mármint arra, hogy ha rossz a kölyök, akkor hívja félre, nézzen a szemébe, és birka türelemmel magyarázza el neki, mit cseszett el úgy istenesen, mert ha kiabál azt nem érti meg úgyse. Ez a gyermek nekem csak egy idegen, így kioktatni nem fogom, de megpróbálom kivetíteni a helyzetre az előbb említetteket... Szóval vele nagyjából egy magasságban kérdezem meg tőle, hogy hol látta utoljára. Az elméletem bekrepált. A gyermek ügyet sem vet rám, Castort nézi megigézve, ahogy én is. Ezt nevezik keretes szerkezetnek, igaz?
Na most mi van? Oké, tudom, hogy Tara nő, és volt is gyermeke, éppen ezért gondoltam, hogy majd ő el lesz vele. Én csak ráncolom a homlokomat, és bambulok a gyerekre. Minden gyerek ennyire értetlenül tud nézni? Esküszöm, hogy zavarban kezdek lenni attól, amilyen aranyosan fogja azt a kisautót, és ahogy néz és bámul és... - Most mi van? Ezt inkább Tarától kérdezem. Ennek ellenére a gyerek töretlen odaadással bámul rám, és nem veszi sértésnek, hogy nem foglalkozom vele. Idegesen fordulok körbe, simítom meg a tarkómat, és pásztázom a tömeget. Vészesen keresek egy teltkarcsú, megfáradt arcú nőt, aki aggódva keresi az elveszett báránykáját... De sehol semmi. Ne már... - Keresni kéne egy biztonsági őrt... - A bácsi szerint megnézhetem a pisztolyát? Hát, most erre mi a tökömet mondjak? Persze, kisfiam, és még azt is megengedi, hogy levadássz pár mázsás vásárlót? Csak a dagadtat, könnyebb célpont, majdnem fix, hogy még ő is eltalálja. Van ezeknek egyáltalán fegyvere? A farkasom eszeveszetten rázza a bundáját odabent, én pedig a Tarára való tekintettel nem szólok semmit, és próbálok jól viselkedni. - Nem, szerintem nem. Vetem oda félvállról, majd felrántom Tarát a földről. - Adjuk le valakinél és menjünk gyűrűt venni, jó? Nézek rá kiskutya szemekkel, de az emberkölyök közelebb lép, odabújik Tarához, és még mindig néz azokkal az idegesítően nagy és aranyos kék szemeivel...
Castor... tanácstalan? Begyulladt? Az energiája, és az arca is a kettő közötti átmenetet sugallja. Pedig ez csak egy kölyök, hahó. Nem harap, ha megüt, meg sem érzed, amúgy meg talán jobban meg van szeppenve, min Castor. Biztos is, de ettől függetlenül kedveli, mert míg nekem egy árva mukkot sem hallatott, Castől rákérdez a pisztoly témára. Mikor vlaszol rá, már nem állom meg vigyor nélkül, ami inkább már kuncogás mire felránt. Ez a szitu nagyon vicces. Az én rettenthetetlen alfám, aki nem riad vissza attól, hogy megcsonkítsa, vagy felakasztassa magát a falkatagokkal, nem tudja mihez kezdjen egy ember kölyökkel. - Jó, oké, keressünk valakit. -kuncogok még mindig, és gyerek ide vagy oda, Castor kap egy puszit az arcára. Aztán minden figyelmem a fiúé. - Mi a neved? - Drew vagyok. Ő itt 'Verda. -emeli meg a kisautóját, mutatja, hogy neki olyan is van. Elcsodálkozok. Milyen találó név... Volt egy ilyen mese, nem? Mondjuk az most édes mindegy. Nyújtom a kezem a gyerek felé. - Keressük meg az anyukádat. - javaslom Drew-nak, de ő még mindig Castort bámulja, nem nyúl a kezem után. - Ő is jön. Igaz?- pillantok Castorra, de a kölyök ekkor már megfogja a kezemet, jelzi, hogy útra kész. Csak ennyi kellett? Hűha. Kedvem lenne átnyomni a gyerek kezét Castoréba, vagy valamiképpen összeboronálni őket. Biztos nagyon szórakoztató lenne, de inkább nem kísértem a sorsot... A gyerek érdekében. Keresünk egy biztonsági alkalmazottat, az majd elviszi Drewt valami hangos bemondó féleséghez, aztán megvárjuk az aggódó anyukát, ha csak ránk nem talál út közben, és mehetünk gyűrűt venni.
Nem igazán tudok napirendre térni továbbra sem a gyerekkel kapcsolatban. Kiderült, hogy a neve Drew, és Verdának hívják a játékautóját. Most komolyan nem tudott volna valami fantáziadúsabbat kitalálni? Felsóhajtok, és figyelem, ahogy Tara megfogja a kezét. Neki könnyű, mert nő, és mert volt gyereke. Kettő is. Én már túl vad és gonosz vagyok ahhoz, hogy gyerekek közelébe kerüljek. Leblokkolok, mert nem találok velük közös hangot. De valamiért ők csípnek engem. Anne is nagyon szeretett, de őt is csak Duncan miatt nem pöcköltem le magamról, mint egy pókot. - Ja, Ő is jön. Válaszolok gépiesen, és ahogy megindulunk, úgy állok, hogy Tara legyen középen. Már ki is szúrok egy őrt, gyorsítok a lépteimen, és leszólítom a fazont. - Elnézést, de ez a gyerek elvesztette az anyját. A neve Drew, és igazán hálás lennék, ha minél gyorsabban átadhatnánk a... jogos tulajdonosának. Az őr felnevet a megfogalmazásomon, és pedig nem értem, hogy miért. Minden esetre egy pillanat türelmet kér, és felszólít, hogy várjunk itt, amíg intézkedik. Aztán eltűnik a tömegben. Néma csendben várok arra, hogy megszólaljon a hangosbemondó, és közölje, hogy a Gyorsétterem előtt egy Drew nevű kisfiú várja az édesanyját. Gondolom, akkor most az őr visszajön, átveszi a gyereket, mi pedig mehetünk azért a nyamvadt gyűrűért. Oda a romantika, így nem tudok ezekre koncentrálni, amíg a nyakunkon van egy nem kívánt kolonc... De az őr nem jön. Már öt perce megszólalt a bemondó, mi pedig itt állunk, és várjuk a csodát. ~Szerintem direkt hagyta el...~ Üzenem gondolatban Tarának, és a továbbiakban még véletlenül se nézek a gyerekre, aki közben semmit nem csinál, csak áll Tara mellett, és csendben nézi a cipőjét.
Kezdőlap
