Ideje volt kimozdulni. A Lak falai között amúgy sem akadt másom, mint az a megannyi megválaszolatlan kérdés, ami azóta nyomaszt, hogy visszajöttem. Ami azóta nyomaszt, hogy ott hagytam Jast... és mióta beszéltem Jennyvel. Tudom, menni kéne az árral, hagyni hagy sodorjon valamerre, amerre kell. Mégsem megy, mégis újra és újra lezongorázom magamban a múltat, a jelent... és a variálható jövőt. Random indultam el, csak bele Fairbanks sűrűnek nem igazán nevezhető forgatagába. A boltok egymást ölelték, már-már lökdösődtek, hogy kinek jusson nagyobb hely. Akárcsak a buszon, amivel évek óta most jöttem először. - 2nd Avenue - harsogta a bemondó, én pedig ültemből kanyarodva ki ugrottam le a megállóban. Nem volt terv, nem volt cél... csak menni akartam, szívni magamba a múlt illatát, az emlékeket, amik még a jobb időkről meséltek. Ezen szagok helyett viszont egészen más illatba botlottam. Sarokkal fékeztem, ahogy kissé hátra hajolva lestem át az egyik kirakat üvegén. - Nézd már... - vigyorodtam el halványan, miközben már hátramenetben érkeztem meg a bejáratig. Az ajtót finoman löktem be, kezeimet zsebre vágva nézelődtem, mintha marhára keresnék valamit. Attól nem tartottam, hogy a szagomról felismer majd az ismerős nőstény, hiszen az új farkasom új illattal járt. Az arcom viszont nem sokat változott, leszámítva a meggyötörtséget. Most viszont mégsem tudtam levakarni a hülye vigyort róla. Egészen a pultig sétáltam, majd mit sem törődve semmivel könyököltem fel rá, mint valami öt éves kisfiú, aki nem látszik ki a földből. - Héj, kisasszony! Kéne egy tiara... - löktem oda a szavakat, az addig még háttal állónak. Ha pedig megfordult, én magam is kiegyenesedtem. - Figyeld már kit látok! - üdvözlésnek elég ergya, de ismert már, ez sosem ment jobban. - Jól sejtem, hogy nem véletlen nem láttalak a Lakban? - aztán lehet csak én voltam bamba, de az utóbbi hónapokban nem volt szerencsém belebotlani Symara-ba. Vagy tudta, hogy itt vagyok, és került, vagy szimplán egyéb dolgok okán nem jutott el a Lakig. Akármelyik is, részemről - egyelőre - még a jókedv kukucskált ki félig leeresztett pajzsom fölött. Közben az üveglapot piszkáltam, rajzolgattam rá, vagy épp csak kopogni volt rajta kedvem...
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Pár órája ment el az egyik alkalmazottam, Helena meg szólt, hogy ma nem fog ráérni egyetem miatt, így sok választásom nem volt, mint egyedül itt lenni és próbálni megcsinálni minden fontosabb dolgot. Jó pár éve már annak, hogy kiköltöztem a Lakból, s saját házat vettem a városhatárban, elég közel a Lakhoz, hogy ha bármi van, akkor még én is meghaljam, legalábbis a nagyját és tudjak menni, ha segítség kell. Nem volt ma nagyforgalom, de nem is bántam, hiszen legalább a papírmunkával is elég gyorsan haladtam, hiszen azt is valakinek meg kell csinálnia, majd jöhetett a rendelés. Nem egy megrendelésünk volt és nem is mindet én vettem fel, így érthető volt, hogy idővel nekem is át kellett bogarásznom, s amit még nem küldtünk el… nos, nem akartam tovább váratni a vevőket se, így elküldtem én. Pedig sok dolgot nem kértem, csak annyit, hogy amit ők vesznek fel, azzal nekik is kell foglalkozniuk. Fiatalság bolondság, ahogyan mondani szokás és én se voltam az a főnök, aki ilyen miatt megenné az alkalmazottait. Hallom, hogy valaki bejön az üzletbe, de nem ismerősek az energiái és amúgy se szereti a legtöbb vendég azt, ha letámadják, így csak köszönök, de nem pillantok fel, tovább folytatom a papírokkal való küzdelmet. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy egy régebben megpattant ismerőst fújt erre a szél. Elköszönni az tuti, hogy nem tanult meg, de idővel kiderült az is, hogy a köszönés se az erőssége még mindig, de mindig is ilyennek ismertem. A szavaira megfordulok, de amikor megpillantom őt, akkor a papírok kihullnak a kezemből és csodálkozva pillantok rá. – Oli!? – kérdezem úgy, mint aki most találkozott a mumussal, majd megrázom a fejemet és a kezemben maradt egy darab összehajtogatott papírt hajítom felé, hiszen a tollal még a végén az üzletben tennék kárt. – Látom azért a köszönés még mindig jobban megy, mint a búcsúzás. – jegyzem meg egy kicsit durcásan, majd kisietek a pult mögül és megölelem őt, hiszen ismer, hogy mindig is ilyen közvetlen kis bestia voltam, majd neki dőlök a pultnak és még mindig alig akarom elhinni, hogy itt van. – Még járok arra felé, hiszen kötelességeim vannak a falka felé is, de már nem ott élek. A lak és a városhatárba költöztem nem olyan régen. – jegyzem meg mosolyogva. – Mi szél fújt téged vissza? Mióta rontod itt a levegőt? – kérdezem tőle kíváncsian, majd odasétálok a bejárathoz, hogy átfordítom a táblát, hogy zárva. – Kérsz esetleg valamit? – kérdezem tőle jó házigazda módjára és őrülhet annak, hogy nem vágok hozzá még több dolgot.
Őszintén nem lepett meg, hogy az épp keze ügyébe kerülő tárgyat kellő erővel hozzám vágta. Akkor néztem volna rá furcsán, ha nem így tesz. - Hát, ki más?! - vigyorodtam el, mire ő már a nyakamban csüngött. Az ölelését pedig nem voltam rest viszonozni. - Jobban, egy fokkal. De tudod, sose voltam a nagy szavak embere! - kamu, ezt ő is tudja. Habár, tény, hogy nem nyihogok két percenként, ha valami kehem van, de a közeli barátok elől sosem volt titok az, amit érzek. Még, ha nyögve nyelősre is sikerült az előadásom. - Áh, szóval kibútoroztál. Így már világos. - nem is értettem, miért nem látom arra felé. Pedig őt szívesen vettem volna a visszatértemkor, ha összefutok vele. Helyette sikerült sok másba belerohanni. Olyanokba is, akikkel kicsit kellemetlenebb volt az újra-szia... Félig felkönyököltem a pultra, aminek ő könnyedén nekidőlt. - Pár hónapja. - történesen: majdnem négy. De ezt már csak azért sem kötöm az orrára, mert nem kívánom a pultot a nyakamba, olyan formában, mint az iménti papírlapot. - Már rég hazajöttem volna. Csak volt egy kis gebasz, aztán így sikerült. - vakartam meg a tarkómat kissé kelletlenül, hiszen tudom én, hogy egy rohadt szó nélkül léptem anno le. - Darrennel jöttem vissza. - tettem még hozzá, cask hogy kerek legyen, már amennyire ez által az lehet. Közben szorgos figyelemmel kísértem, ahogy az ajtóig sétált, majd elfordítva a kis táblát fordult vissza felém. - Valami erős van? - élcelődtem, habár nyomokban komolyan gondoltam. Mióta visszajöttem, talán ő az első, akinek tényleg örülök, hogy látom. Leszámítva a húgomat. Jenny meg más tészta... - Egy kávé is megteszi. Keverve, nem kavarva! - nevettem el magam kedélyesen, leszámítva azt a csekély kis mellék érzést a gyomromba, ami nem volt olyan szívderítő. Nem Sym miatt. Habár tény, hogy nem repestem az örömtől, hogy nem köszöntem el tőle. Mentségemre szóljon: nem csak tőle. Senkitől sem. - Amúgy... eregethetnél pár kósza infót. Olyan vak vagyok, mint a cilinder. Alig tudok valamit. - húztam oldalra a szám, hiszen jóformán mióta visszatértem csak a saját kibaszott sebeimet nyaldostam. Falka hírek, egyéb szarságok totál elkerültek. - Azon kívül, hogy csatlakoztunk a barmok nyájához, nem sok minden tudok. - A Vörös hold kevésbé jótékony hatásáról mondjuk tudok, meg a fél falka spontán hullaságáról is ezen esemény nyomán, és az sem érne újdonságként, hogy a húgom kitoloncolt állapotban tengődik Achiban. De más nincs, és mint jó gyerek, imádnám ha magamba szívhatnék még jó pár dolgot. - Sym... Miért költöztél ki? - mert többek között ez is marhára marja a kíváncsiságomat. Persze, nem kizárt hogy szimplán így volt neki jobb, de mindettől függetlenül is érdekelt.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Nem szép dolog a szívbajt okozni az idősebbeknek. – szólaltam meg játékosan és kicsit talán még össze is kócoltam a haját, mielőtt kibújtam volna az ölelésből. S ezt a célzást veheti annak is, hogy csak úgy lelépett, s a csak úgy felbukkanok dolognak is. Bár utóbbinak még mindig jobban örültem, mintha soha többé nem látom őt. - Igen, ennyire már ismerlek, de még ez is változhat vénségedre. – kacsintottam rá játékosan, majd mosolyogva fürkésztem őt, de szinte semmit se változott. Egyedül az energiái voltak másabbak és erre a farkasom is felfigyelt. Szavaira csak bólintok, hogy igen. Nem költöztem messzire, hiszen a Lak határában élek, csak a város felőli részen. Így talán mindenkinek jobb és nekem is szükségem volt már egy kis levegőváltozásra. Amikor pedig megtudom, hogy mióta van itt kicsit elkerekedik a szemem és lehet, hogy jobb, ha nem tudom a pontosabb adatokat, mert képes lennék a nyakába borítani mást is, pedig eléggé türelmes személy vagyok, de azért reménykedtem abban, hogy hamarabb is megkeresne. – Ohh, szóval a két tékozló fiú karöltve talált vissza hozzánk? – ráztam meg a fejemet kicsit, majd aggódva pillantottam rá. – Milyen bajba sodortad a hátsódat? – érdeklődtem tőle és tényleg érdekelt, hogy mibe kavarta magát, ahogyan az is érdekelt mindig, hogy miért lépett csak úgy le, de talán egyszer elárulja nekem. Hamarosan pedig ki is került a zárva tábla, nem fogok akkora veszteséget termelni, hogy aggódnom kelljen, hiszen jól megy az üzlet, meg amúgy se akartam ma végig nyitva lenni, mert egy-két dolgot el kell intéznem és jó lett volna kicsit több időt tölteni Kristinnel is, ha már ő is hazatért nem olyan régen. - Hmm, szerintem van, fent az irodámban. Ha gondolod fel is mehetünk, hiszen ott legalább le is tudunk ülni, s kicsit alán otthonosabb. – pillantottam rá barátságosan, majd ha igen volt a válasz, akkor mutattam az utat felfelé, majd pedig az italos szekrényre mutattam, hogy érezze magát otthon. A kávés megjegyzésén pedig elkuncogtam magamat. – Szóval te tényleg semmit se változtál, legalábbis nem ilyen értelemben. – majd ha inkább kávét kért, akkor neki álltam csinálni egyet, s ha nem csalt az emlékem, akkor a belevalókat is sikerült eltalálnom és odaadtam neki, majd pedig lehuppantam az egyik kanapéra. - Látom nem túlzottan örülsz annak, hogy csatlakoztunk hozzájuk, vagy ők hozzánk. Nézőpont kérdése igazából. – rázom meg a vállaimat, majd belekortyolok a whiskybe, amit magamnak töltöttem. – Pontosan mire lennél kíváncsi? Akkor nekem is könnyebb mesélnem. Esetleg arról, hogy kik ölték meg egymást? A jelenlegi fontosabb szabályokról? S gondolom a testvéredről már tudsz...– kíváncsiskodtam tovább, majd kicsit lejjebb csúsztam a kanapén, hogy még kényelmesebb legyen. - Túl sokáig éltem ott, s ezt láttam helyesnek. Kellett egy kis változás, meg távol akartam lenni egy személytől. Ő beköltözött, én meg ki. – utaltam itt Ry-ra, a volt férjemre, akihez Kristin miatt mentem hozzá, de szerelemről maximum az első pár évben volt szó, a többi már csak színjáték volt. – Kellett a levegőváltozás, meg így bárkit meghívhatok magamhoz, legyen szó akár emberről is. – utaltam itt az alkalmazottaimra, hiszen az egyikkel kapcsolatban még a kölyök dolog is megfordult a fejemben. - Olen, mi történt a farkasoddal? – tettem fel végül az egyik nagy kérdést, ami foglalkoztatott, amióta felismertem, hogy ő az.
- Ugyan, Sym. Ennyire még én se vagyok ijesztő látvány! - kacagtam fel, ahogy kiengedtem őt az ölelésből. Jó volt látni, hallani. Ugyan sok falkataggal jó volta viszonyom, de csak kevés olyan volt, akivel közeli is. Vele az volt, épp ezért örültem annak, hogy belébotlottam. - Vénségemre? - vontam fel egyik szemöldökömet szórakozottan - Hamvas tizenkettő vagyok hozzád képest, nyanya! - cukkoltam, játszottam vele egy kicsit, de ezt már megszokhatta. Régen se voltam normális; azért van, ami nem változik. Egyébként is, Symmel anno is nagyon jól megértettük egymást, szóval mertem remélni, hogy akármikor is, akárhogy is térek haza, ez ne múlik el csak úgy. A jelek szerint: nem is múlt. - Olyasmi. - bólintottam a kérdésre, habár ennél neccesebb volt az a hazafutás, de ráhagytam. Nem kell mindenről tudnia, egyébként is, ha tudná, biztos vagyok benne, hogy lazán lekeverne egy tockost. Viszont az újabb kérdés egyből ki is csavarta a teóriámat, miszerint jobb, ha nem tudja. Halk, mégis nehéz sóhajt sikerült kipréselnem magamból. - Hosszú ez. A lényeg, hogyha Darren nem bukkan fel, talán még most se tudtam volna haza térni. - mert bár szimplán kisétáltunk Bostonból, egyedül... azt hiszem nem lettem volna rá képes. Kellett hozzá a hím, és a belé vetett hitem, barátságom, hogy meg merjek lépni. Az irodája hallatán nem akadt ellenvetésem, sőt: helyeseltem, ott valóban kényelmesebb lenne. Amúgy se szándékoztam öt perc múlva felszívódni, úgyhogy talán tényleg kellemesebb lenne úgy. - Maradok a kávénál. Az erős majd utána. - kacsintottam rá kedélyesen, ahogy mögötte haladva vettem célba az említett helységet. Odabenn nem sakkoztam túl magam, a legelső ülőalkalmatosságra dobtam le magam, illedelmesen megvárva míg a kávém is megérkezik. - Hát nem. Vagy rosszul teszem? - mert hát elég laikus vagyok a témában, tekintve, hogy most csöppentem vissza az életembe. Úgy mentem el, hogy két falka volt, két egymásra acsarkodó falka. Most meg kézen fogva sétálunk. Elég bizarr... legalábbis nekem. - Például erre. A csatlakozásra. Az okokra, a veszteségekre, az ígéretekre. - kóstoltam bele az italomba, majd egy laza mozdulattal töröltem le szám szélét. - És persze, ezekre is mind. - bólintottam, majd láthatóan - kissé - elkomorodtam - Igen, tudok. Voltam nála a múlthéten. Odaát. - csak tetszőlegesen böktem hátrafelé a fejemmel, ezzel jelezve, hogy Anchorage-ra gondolok. - Ehm... - kapaszkodtam meg egyetlen szaván. - Nem is láttam Rydert, basszus. - komolyan, úgy érzem magam, mint valami váza. Dísz az asztalon, fogója valami szerencsétlen gyomnak, aminek leáldoztak. Természetesen értettem kire utal, elvégre az elmúlt két és fél év kivételével mindig itt éltem. Így hát nem volt előlem se titok az ő "életvitelük". - Érthető. - engedtem el a témát. Sosem voltam az az alkat, aki tovább rágja a dolgokat annál, mint amennyire kéne. - Nem tudod, hogy... - de a mondandómmal egy időben érkezett az övé. Kicsit bele is dobban a szívem, ahogy az ideg végig cikázott a hátamon. Még most is nehéz elfogadnom, hogy nincs már a rézszínű. Hiába barátkoztam meg a helyzetemmel, hiába szerettem meg a bestiámat. - Nem voltam olyan marha, hogy magamtól adjam. - kezdtem bele némi keserű szájhúzás közepette. - Elvették. Ott, ahol voltam... - önkéntelen, kitöltő mozdulat volt csupán ahogy egyik kezem hüvelykujjával ellentétesen nyugvó arcélemet vakartam meg. A borostáim megsercentek körmöm alatt; halkan fújtattam. - Szóval, az ottani alfa... - megkerestem tekintetét, mélyen kapaszkodva bele sajátommal - Röviden: A helyi alfa vette el. Magának akart, unblock: valamit látott bennem, valamit akart belőlem. Mondjuk úgy, hogy trófea voltam a szaros életébe. Aztán hozzám adta a lányát, hogy még jobb legyen. - zártam le, fejeztem be úgy, mintha csak a tegnapi vacsorámat tálaltam volna. Nem volt ínyemre a sztori, nem volt tőle jobb kedvem. Így is, mióta visszajöttem csak rágom a kefét. Főleg az utóbb elhangzottak miatt...
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Kijelentésére csak „Ebben biztos vagy?” arc kifejezést kapott és egy féloldalas mosolyt tőlem. Szerettem húzni őt, ahogyan ő is engem. Sok mindenkivel kijöttem a falkán belül, legalábbis nem volt senkivel se bajom, de Olen mindig is közel állt hozzám. Szerettem régebbe is elütni vele az időt és igazán örültem annak, hogy itt van. Még ha hosszabb időbe is tartott, amíg felkeresett. A lényeg az volt, hogy itt van. - Vigyázz, mert a végén ez a nyanya még veled mossa fel az összetapicskolt pultot, vagy éppen a földet. – kacsintottam rá, miközben el is nevettem a dolgot. Tény, hogy idősebb voltam nála, de akkor se döngöltem volna sose a földbe, csak ha más választásom nem lett volna. Egyáltalán nem nyugtatott meg a rövid válasza. Lehet, hogy nem gyakran fejezem ki azt, hogy aggódom valakiért, de ő azok a személyek közé tartozott, akiket a családomnak vallottam még szűk körben is, s nem csak azért, mert a falkatagja volt. Emiatt pedig egy újabb kérdéssel támadtam le, s kíváncsian vártam a válaszát. - Időm, mint a tenger. Ismersz Olen, hogy agyadra fogok menni, amíg nem árulod el, hogy mi a gáz. Még mindig ugyanaz vagyok, akit egykoron ismertél, ha bajban vagy, akkor szólj és segítek. – érte megtenném, hogy kockáztatom itt is a dolgokat. Pedig újra megleltem valaki oldalán a boldogságot is, illetve még a kölyök dolog is felütötte a fejét, bár magam sem tudom, hogy mit kellene tenne a leányzóval kapcsolatban, így mindig elhessegettem a dolgot, ahogyan most is. - Rendben van. – mondtam neki sietve, majd amint elértünk az irodámba elkezdtem neki kávét csinálni, hiszen biztos voltam abban, hogy a fiatalság még mindig együtt jár a lustasággal is. Nem mintha ezt zokon vettem volna, tőle meg pláne nem. Amikor pedig a kávé elkészült én is helyet foglaltam a saját italom társaságában. - Sajnálom, ami a testvéreddel történt, de talán idővel majd változni fog a dolog. Na, meg legalább a közelben van és láthatod őt. – mondom neki egy kisebb vigaszként. Bár ki tudja, hogy Lucas, vagy a többiek miként fognak dönteni. De egy dolgot megtanultam, hogy idővel minden változik. - Nem volt túl sok veszteség, amit én csöppet se bánok. – s fura volt, hogy itt van több hónapja, de még nem nagyon van tisztában a helyzettel. – Hmm, szóval farkas politizálás jön? – kérdeztem tőle kicsit viccelődve, hogy elüssem a téma komolyságát. – Nem mondom azt, hogy könnyedén vettem az egybe olvadást, de annyira nem is nehezen, mint mondjuk más. Lehet, hogy vannak olyanok akiknek nem tetszik, de legalább nem háborús zóna jelenleg ez a város már – persze más miatt még eléggé az, hiszen ki tudja, hogy Alignak mit tervez mára. – illetve talán erősebb is lett a falka, hiszen többen vagyunk és azért egész jól tudnak együtt működni a régiek és az újak. – hiszen a régiek így is kinyírják egymást néha… Elég csak a két hímre gondolni, akik múltkor estek egymásnak… - Hmm, szabályok. – gondolkoztam el egy pillanatra, hiszen sok új dolog talán nem is volt. – Castor a vezető, Lucasból pedig Béta lett. Ohh, igen. A Lakba most már az őrzők is bemehetnek, hiszen sokat köszönhetünk nekik is. – soroltam fel egy-két dolgot, mert történt azért jó pár dolog, de mindenkinek másabb a fontos. Ha meg konkrét kérdése lesz, akkor amúgy is fel fogja tenni. Ennyire ismerem és amúgy se tudom, hogy pontosan milyen hírek jutottak már el hozzá is. - Biztosan valamelyik háló túlságosan elrabolta őt. – lehet, hogy kicsit gúnyos megjegyzés volt tőlem, de ez volt az igazság. Nem volt bajom vele. Barátok maradtunk, de akkor is jobbnak láttam azt, hogy kiköltözzek a lakból és teljesen saját életet éljek. Főleg, hogy már Kristin se volt itthon. Ha hazajön, akkor a házamban bármikor szívesen látom őt, hiszen mindig is a lányom fog maradni, de ettől függetlenül Ry-hoz már nem tartozom, hiszen a válást is kimondták már azóta. Meg amúgy is másik férfit szerettem olyan értelemben, s nem az egykori férjemet. Hallottam szívének a dobbanását, s a reakcióiból is tudtam, hogy nem könnyű róla beszélnie, illetve nem is örömteli percek jönnek majd. A következő pillanatban felálltam, majd a mellette lévő helyre rogytam le, majd onnét figyeltem őt. Szavainak köszönhetően pedig elkerekedett a szemem és egy pillanatra nálam is elpattant a cérna, hiszen nem értettem, hogy miként tehette meg ezt valaki. S a kezemben lévő pohár meg is adta magát egy reccsenés közepette. Nem túlzottan érdekelt az ölembe folyó ital, ahogyan a szilánk darabok se, hiszen elég hamar begyógyul majd a kezem. - Mi a franc? Elvették tőled kényszerrel? Hol a francba voltál!? – kérdeztem tőle aggódva és dühösen is, mert szívesen megszeretgetném azt az alfát, majd az ép kezemmel megfogtam a kezét, mintha csak arról akarnám biztosítani, hogy nincs egyedül. - Sajnálom, nem ezt érdemelted, de farkasoknál a házasság nem mindig végleges. – jegyeztem meg a dolgot. Főleg, ha a lány nincs is itt, mármint a városban. S reménykedtem abban, hogy azt is tudja, ha lehetőségem lenne rá, akkor simán átharapnám őt, ha azzal könnyebbé válik neki a dolog, ha esetleg a jelenlegi bundásával nem jönne ki. – Legalább jól kijöttök? – kérdeztem meg tőle óvatosan, hiszen nem volt a legjobb téma, de még se tudtam csak úgy elsétálni mellette…
Nem kételkedtem benne, hogy nem fog addig nyaggatni, míg mindenbe be nem avatom. Régen se volt rá jellemző, hogy leszállt volna rólam addig, ameddig legalább a felét nem adtam a tudtára arról, ami épp nyomott, vagy információként lebzselt a "zsebembe". Jó volt régi ismerőssel, baráttal tölteni a napot, vagy csak az órákat... nekem egyre ment. Még az sem tudott kizökkenteni, hogy a húgom helyzete is felmerült. Tény, hogy nem tetszik, de nem tehetek ellene semmit. Ha a falka így döntött, én hiába ugrálok, mint egy pitiző kiskutya. Természetesen a nézőpontját végig hallgattam, olykor kisebbet biccentettem is, noha csak akkor, amikor részben - legalább - egyetértettem. Nyilván máshogy látjuk a dolgokat, és a fennálló helyzetet, de abban végtelenül egyetértek, hogy talán így jobb. Nekem még emésztenem kell, de bízom benne, hogy idővel sikerül megszoknom, és a jó oldalát venni fel az egészből. Így is elég szar most, nem kell, hogy még ezzel is ostromoljam az agyamat. Félő, hogy lassan spontán robbanásba tör ki! Az viszont cseppet sem lepett meg, hogy dühös-aggodalomba omló kérdéssel bombázott meg. A fejemet lehajtottam, majd újra fel, hogy íriszeit megtalálva adjak neki választ... - El... - húztam el a szám - Bostonban... - hogy mond-e neki valamit, azt nem tudom. Nekem túl sokat is, ami azt illeti, és jó lenne ha már sikerülne elfelejtenem. Utóbbinál sajnos biztos voltam benne, hogy ahhoz Jasmine kell. - Ah, Sym. Tudod, hogy milyen vagyok. - vontam meg a vállam - A házasság nálam - ahogy sok más - szent dolog. És az, hogy kényszerből történt... Ez van. Végül is, ha ember maradtam volna, hasonló helyzetbe kerültem volna abban az időben. - fújtattam halkan, majd szelíd mosolyra húztam a szám - A régi korok embere vagyok, azt hiszem. Nem akarom elhagyni. Önszántamból nem. Persze, ez tőle is függ... - ami jelen helyzetemben necces, de majd csak alakul valahogy. Kérdésére kesernyésen kacagtam fel. - Hát nem mondanám! - ingattam meg a fejem - Jobban mondva, is-is. Ő amolyan... fura. Ennél jobb szavam nincs rá! - bizonygattam, elvégre tényleg nem tudnék rá más jelzőt húzni. - Hol jó... hol pedig borzasztóan kiidegel. Szörnyű a maga nemébe, de... valamiért vonz. - én magam sem értem, voltaképpen nem is akarom. Addig jó, míg nem találok rá a magamnak feltett kérdések válaszára. Azt hiszem...
// Őőőőrületesen sajnálom, hogy ennyit várattalak! //
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Még mindig vannak olyan tulajdonságaim, amit ennyi idősen se tudtam levetkőzni és ezen senki se fog tudni változtatni. Mindig is aggódni fogok és kihúzom a számomra fontos emberekből azt, ami bántja őket. Ha nem is egyből, de majd idővel. Meg akarom őket védeni a legtöbb dologtól. Én valahogy így vagyok összerakva, még akkor is, ha rövid ideig azzal töltöttem az életemet, hogy másokat megfosszak tőle. De azóta már a magam ura vagyok és talán az tett ilyenné, hogy a saját lányomat nem nevelhettem fel. Még akkor se, ha most itt van a falkában. Nem vártam el azt, hogy mindenben egyetértsünk, mert ha így lenne, akkor eléggé unalmas világban élnénk. Mindenkinek megvan a saját véleménye, amit én legtöbb esetben tiszteletben tartok is. Kivéve akkor, ha olyanról próbálnak pletykálkodni, amihez semmi közük nincs. Fogalmam sincs, hogy mit halott arról, hogy kivel töltöm a napjaimat, hiszen biztosan van olyan, aki nem nézi jó szemmel különféle okokból. De aki igazán ismert, az tudta jól, hogy eleve Ry-al már régóta nem voltunk együtt és ideje volt elválni. Aggódva figyeltem őt, de türelmesen vártam arra, hogy megnyíljon nekem. Nem fogom faggatni, se erőltetni a dolgokat. Tudok várni, hiszen tudja jól, hogy én mindig szívesen látom és bármikor számíthat rám. Csak hümmögök egyet, majd kifújom a levegőt lassan, hiszen évekkel korábban, vagy évtizedekkel korábban már jártam ott és csöppet se tetszett, amit műveltek vele. – Sajnálom… - bököm ki végül ezt az egy szót. Tudom, hogy nem változtat semmin se, de akkor is sajnáltam ezt az egészet. Nem ezt érdemelte. - Tudom, hogy ez várt volna rád, rám, de túl régóta élünk már. Sok mindent láttunk és már nem abban a században élünk. Magunk választhatjuk meg azt, hogy kivel vagyunk együtt. – szólalok meg óvatosan, hiszen részben én is kényszerházasságban voltam, ahol egy apró lányka miatt tettem azt, amit. De most boldog voltam valaki mellett. S csak ez számított. – De azt is tudom, hogy milyen vagy és ez igazán tiszteletre méltó benned, hogy így látod a dolgokat. – mosolyodtam el haloványan, hiszen nem sokan mondanák ezt, de talán kicsit kedveli is azt a nőstényt és ezért látja így a dolgokat. - Akkor azt hiszem mondhatom, hogy megtalálta a zsák a foltját. – kuncogom el picit, hiszen azért Olen-t se kellet félteni ilyen téren. Ő is néha tudott fura lenni. – Talán azért érzed ezt, mert szereted és fontossá vált számodra anélkül, hogy feltűnt volna. – teszem hozzá komolyan, majd kicsit oldalra fordulok, hogy jobban lássam őt. – Néha nem kell megérteni, hogy ki miért vonz, néha csak a szívünkre kell hallgatni és hagyni, hogy magával rántson minket. Ne érdekeljen, hogy mások mit gondolnak. Csak az számít, hogy te és ő mit gondolsz. – pillantok rá barátságosan. – Ő is itt van a városban? – kíváncsiskodom tovább, hiszen szívesen megismerném majd.
Nem tudtam eldönteni, hogy igaza lehet-e vagy sem. Őrlődni kezdtem, csak lassan, a pajzsom alatt, ahogy zavaros formaságok kezdtek el egymásba karolni, kavarogni, majd szétrobbanni. Hangos fújtatással adóztam a pillanatnak. - Nem tudom... Én... nem tudom, hogy fontos e. Úgy értem... - épp olyan esetlenül magyaráztam, mint amekkora káosz volt a fejemben - Most, hogy nincs velem, talán... talán kezdem érezni. Igazából fogalmam sincs, mit érzek. Főleg úgy, hogy szabályosan megőrjít a csaj. - tettem még hozzá egy pff hangzású ellenérzést, ahogy ernyedten túrtam rövid tincseim közé. - Nem vagy kicsit... szentimentális? - kacagtam el magam, noha kevésbé sem olyan jó szájízzel, mint szerettem volna. Persze, csak kicsit csipkelődtem vele, ez nem lehetett neki szokatlan. - Néha jó lenne a te szemeddel is látni dolgokat. - vakartam le végül a hülye vigyort a képemről. Az, hogy Jas mit gondol, az ultra luft. Nem tudom. Még azt sem, hogy én mit gondolok... - Nincs. - ingattam meg a fejem. - Ott hagytam, Bostonban. - nem voltam erre büszke. Én egyszerűen nem ilyen vagyok! Magára hagytam, pedig valahol tudom, hogy az apja rajta fogja - részben - leverni azt, hogy leléptem. Bántott, mart... de így volt a legjobb. - Még csak nem is szóltam neki. - mérgezett volt az egész. Az egész házasság, az egész Bostoni létem. Mégis olyan erős lüktetés járt át, ha arra gondoltam, hogy a feleségem, hogy az még nálam is erősebb volt. Sokkal nagyobb volt nálam, és féltem, hogy... - Ha nem csinálok valamit, lehet felemészt ez az egész. Elég hülyén vagyok összerakva. - rágtam meg a szám szélét, de Symnek tudtam, hogy nem kell túl magyaráznom. Majdnem mindenben régimódi a gondolkodásom, ami a felelősséget, és a tartást illeti. Sok minden lepergett, kikopott belőlem, de ez nem... ez sosem fog; azt hiszem. - Mi van Ryderrel? - élesen váltottam. Elég volt az én nyafkaságom, egyébként se vagyok picsa, hogy picsogjak. Pont eleget mondtam, pont eleget "szenvedtem" el neki...
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Kíváncsian hallgattam őt, ahogyan egy barátnak kell. Néha hallgatni is tudni kell, néha pedig csak tanácsot adni, vagy a saját gondolatainkat elmondani. Lassan bólintottam a szavaira. - Rendben, nem foglak faggatni, de talán nem ok nélkül érzel így. – s a mosoly ott bujkált az arcomon, miközben figyeltem őt. Végül a fülem mögé tűrtem egy-két zavaró tincset. Megjegyzésére egyik szemöldököm picit feljebb szalad és elnevetem magamat. – Te meg talán picit szemtelen velem? – kérdezek vissza játékosan, mert csöppet se tartom annak, majd végül sietve rázom meg a fejemet. – Ne kívánd azt, hogy egy ilyen vénség fejével lásd a világot. Főleg ne az enyémmel, mert a végén még inkább furának tartanál. – kacsintok rá jókedvűen, hiszen tudom jól, hogy szeret csipkelődni velem, én pedig ezt egyáltalán nem bánom. - Ohh… - eleinte csak ennyi szökik ki az ajkaimon, mert erre aztán nem számítottam, hogy egyedül állított haza, de talán tényleg nagyon össze van zavarodva. – Talán idővel érte mész, vagy ő jön ide és akkor megfejtheted azt is, hogy ő mit gondol vagy érez. – a szavaimat inkább bátorításnak szántam, mert tudtam jól, hogy milyen „elveszetnek” érezni magad és azt is, hogy most nem lehet neki könnyű és szüksége van olyanokra, akik mellette állnak bármi is történjen. - Szerintem minden farkas eléggé hülyén van összerakva, de talán a leghülyébben a vének. Sok mindent megélünk, de mégis elkövetjük ugyanazokat a hibákat és ugyanúgy képesek vagyunk őrlődni, mint te vagy mások. – rántom meg a vállaimat, majd oldalra billentem a fejemet, s egy pillanatra elgondolkozom. – Tudod, néha nehéz rájönni arra, hogy mit is szeretnék valójában, mi a helyes, de azt tudom, hogy rá fogsz jönni és jól fogsz dönteni. Csak higgy önmagadban, Olen. – s barátságosan megérintettem a karját. Nem akartam semmit se erőltetni, de mindig itt leszek, ha valakivel csak beszélgetni szeretne és igyekszem majd neki segíteni, vagy csak meghallgatni őt, ha arra van szüksége. A kérdésén meglepődök, majd megrántom a vállaimat. – Nem tudom, gondolom éli a szabad életét, ahogyan előtte tette, de most már semmilyen eskü nem szabhat gátat. – nem volt semmi elítélés a hangomban, mert régen halott volt, ami közte és köztem volt. – Barátok maradtunk, vagyis valami olyasmi, de mostanában nem láttam és valószínűleg a dolgok lefolyása miatt van olyan személy is, aki nem túlzottan kedvelhet engem. – legalábbis nem vagyok abban biztos, hogy túl sok embernek elnyerte a tetszését az, ami köztem és Nicholas között van. – Nem találkoztál vele egyáltalán? – kérdeztem csodálkozva, hiszen ő is a lakban él.
- Én se vagyok már szaros kölyök, szóval hidd el... szívesen látnék néha a te szemeddel. Egyébként is, az lenne fura, ha nem lennél fura. - kacagtam fel halkan - Amúgy, mi bajod van a koroddal? Régen nem volt ez akkora gond, pedig akkor se voltál sokkal kevesebb! - nevettem tovább, tényleg nem szemtelenkedni akartam, egyszerűen csak furcsálltam, hogy ekkora hangsúlyt fektet erre az elenyésző tényezőre. - Megfejteni? - kisebb döbbenetféle ült fel az arcomra, melyet elmosott a jól ismert idétlen vigyorom - Áh, azt lehetetlen... - legyintettem - de majd csak lesz valahogy. - ennyire persze nem egyszerű, és nem is könnyű. De tényleg nem akartam tovább terhelni a szarjaimmal. Ha úgy kell lennie, hát úgy lesz. Legyen az bárhogy is. - Azt hiszem igazad van. - méláztam el kicsit. Hogy önmagamban higgyek, az túlzás... de abban hiszek, hogyha Jas újra az életem része lesz, akkor - idővel - bizonyára tudni fogom, hogy hogyan tovább. Túl messze van, nem csak tőlem, de tőlünk is. Így pedig eléggé patt helyzetben vagyok. A Ryderről való mesét érdeklődve hallgattam, noha nem vagyok túlon-túl beavatott a témába, de mindenképp érdekelt, hogy mi van vele, és úgy egyébként. - Nem. - ráztam a fejem - Lehet, kicsit szemellenzős vagyok mióta visszajöttem. Azt se vettem észre a múltkor, hogy valaki van a társalgóban. Én meg vígan telefonáltam. Tudod, olyan Olenes ovációval. - nevettem el magam, hiszen néha tényleg képes vagyok az átlagnál hangosabban megnyilvánulni, ha a helyzet úgy hozza. - Lassan megyek. Nem akarlak feltartani. - löktem fel magam a székről, lassan, mégis szélesedő mosollyal lépve Sym mellé. - Aztán, lássalak még! - csíptem meg az oldalát, arcára nyomva egy elköszönő puszit; ha pedig nem volt ellenvetése, vagy mondanivalója, úgy még egy laza intéssel búcsúztam, hogy végül elhagyjam az üzletet...
// Köszönöm a játékot! *-* //
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Tudom, hogy nem vagy az. – s picit elnevetem magam a szavai hallatán. Persze, mindenki szeretné másnak a szemével is látni a világot, de ez nem biztos, hogy annyira jó ötlet. – Azért akkoriban kicsivel kevesebbe voltam, amúgy meg semmi. – nyújtom ki a nyelvemet játékosan, hiszen tényleg nem érdekelt túlzottan a korom. Egyszerűen csak tényleg eléggé sok mindent átéltem már és sok minden kissé furává formált, legalábbis azt hiszem. – Szeretek vénkisasszony lenni. – nevetem el a dolgot, mert csöppet se tartottam magam vénnek. Lehet, hogy már közelebb van a 400, mint a 300, de ez annyira nem érdekelt. Láttam rajta a döbbenetet, amit hamar eltüntetett a mosolyával, de nem volt elég gyors, hogy ne szúrjam ki. – Mindenképpen lesz valahogyan. Talán csak ne agyalj rajta annyit és akkor meglátod minden úgy fog történni, ahogyan kell. – hülye tanács sokak szerint, pedig néha nem kell túl gondolni a dolgokat. Egyszerűen csak úszni kell az árral és élvezni az életet, illetve küzdeni. Szavaira pedig csak bólintottam, hiszen nem akartam túlbeszélni se ezt a dolgot. Neki kell éreznie, hogy mit szeretne tenni vagy éppen majd mondani annak a lánynak, aki végül a felesége lett. Ismerve az életet biztosan tartogat még számukra is meglepetést. Azon se lepődnék meg, ha egyszer csak feltűnne a lány és felforgatná Olen életét, vagy nem csak az övét, hanem sokakét itt. Nem ismerem, nem tudom, hogy milyen lehet, de talán egyszer majd megismerem. Hamarosan pedig a volt férjemre terelődik a szó. Lehetnék részletgazdagabb is, de most valahogy nem vágyok arra. Nem akarok erről még túl sokat beszélni, majd talán később. – Azt hiszem még mindig sikerül hoznod a formádat. Szegény teremtés. – kuncogom el a dolgot, majd amikor feláll, akkor én is követem a példáját, majd megölelem őt, s egy puszit is nyomok arcára, amolyan testvéri puszit. – Vigyázz magadra, s jót ne halljak rólad! – kacsintok rá játékosan, majd figyelem a távolodó alakját. – Mindenképpen, s én is rólad! – amikor pedig elmegy, akkor egyszerűen újra helyet foglalok és próbálom kitalálni, mert már semmi kedvem kinyitni. Majd holnap.
Hamarosan újra itt lesz a karácsony, az ékszerek utáni kereslet meg ismét meg fog nőni, de valahogy még se az foglalkoztatott, hogy mennyi bevétel lesz, vagy mennyit kell esetleg túlórázni, mert bent ragad egy-egy ügyfél, mert nem tud dönteni, hogy mit kellene megvenni. Még szerencse, hogy farkas vagyok, hiszen így még könnyebben tudom, hogy mi nyeri el igazán az ügyfelek tetszését. De ahogyan említettem már nem ez foglalkoztatott, amióta Helenával találkoztam, azóta egyre inkább foglalkoztatott az, hogy ideje lenne tovább adnom azt, amit én is kaptam a farkasom születésével, a bölcsességemet és hagyni azt, hogy egy újabb csoda szülessen meg, de ez még se egyik percről a másikra megy. Sose ajándékoznék meg senkit se az akarata ellenére se, meg csak úgy se. Idővel talán tudni fogom, hogy ki az, akinek kijár ilyen ajándék, az, hogy egy részt magamból neki adjak. A rajzaim könnyedén hevertek a pulton, hiszen ha nem volt vevő, akkor sokszor újabb és újabb ékszereket terveztem. Most mindegyik farkas szimbólumot kapott, de talán nem is csoda, hogy az az állat állt hozzám a legközelebb, másrészt meg mostanság a gondolataim is teljesen ilyen „körökben” kavarogtak. Órák teltek el, miközben egyre több ötlet született, ha pedig betévedt valaki, akkor mosolyogva szolgáltam ki őket. Ma egyik alkalmazottam se ért rá, de megesik az ilyen. Szeretem ezt az üzletet, ahogyan az emberek arcán is a mosolyt is. idővel pedig át is tértem egy kicsit eldugott vitrin átrendezéséhez, hiszen a mai nap eléggé nyugis volt, amikor is egyszer csak az ajtó kinyílt és közeledő lépteket hallottam. - Pillanat és jövök is! – szólaltam meg sietve, majd sietve visszapakoltam az ékszereket a helyükre. Ha pedig közben a pulton hagyott rajzok között kotorászott, akkor se szóltam érte, csak egy apró mosollyal az arcomon figyeltem őt, míg végül sietve meg nem jelentem. - Üdvözölöm, Symara vagyok! Miben segíthetek? – pillantottam kíváncsian a fiúra, ha pedig látszottak a tetoválásai, akkor kíváncsian fürkésztem azokat is. Falkában is van olyan, akit tetoválások borítanak, ahogyan sokaknak egy-egy van, ahogyan a rajzolás és az ékszerek is sokat elárulnak valakiről, úgy a tetoválások is az önkifejezés eszközei. Sose ítéltem el senkit se amiatt, mert magára varratott valamit. Mindenki azt tesz, amit szeretne. Sőt, néha egy-egy tetovált ember intelligensebb is volt, mint sok öltönyös emberke. Ahogyan mondani szokták nem a ruha teszi az embert, ahogyan a külső se minden. Rólam se mondaná meg senki se, hogy majdnem 400 éves vagyok. Jahh, vannak előnyei a jó géneknek, ahogyan a farkas életnek is, ahogyan természetesen hátrányai is.
Fairbanksbe érkezésem sima repülő út volt. Leszállás után a „várakozóban” az ikremet tárcsáztam, hogy minden rendben… hiába, ezek az ikerérzékelők hamisak olykor. Hiába mondtam, hogy felhívom, ha megérkeztem, nagyjából fél óránként írta, hogy mi a helyzet, merre járok… Útnak eresztettem hamar, hiszen drága unokaöcsémnek akart valamilyen cipőt venni, ne várakoztassa a gyermekét, menjenek. Majd még úgy is beszélünk. Nem örökre költöztem el hazulról, szóval a hozott felszerelésem egy hatalmas bőröndben ki is merült. 15 perccel később küldött egy képet a cipőről, illetve a fiúról is egyben, hogy néz ki benne. Épp kajáltam a kávézóban, szóval ráértem. Aztán léptem. A város érdekes még mindig. Változott pár hely, amire emlékszem a múltkori látogatásomból. Valamit pedig vennem kellene ennek a nőszemélynek is. Szuvenír gyanánt… úgy is azt mondta, elveszítette a medalionját, amiben ketten szerepeltünk… veszek neki egy másikat. Talán létezik hasonló erre felé is. Ahogy átszaladok a zebrán a többiekkel szemben, páran megbámulnak… hiába hétköznapi ember vagyok, van rajtam pár figyelem felhívó tetoválás is… pedig egyiknek sincs ártó szándéka a másik felé… A járdán haladva az üzleteket nézegettem, a kirakatban lévő ruhákat, mobilkészülékeket, ételeket és játékokat. Fairbanks ebben mindig is jó volt. Végül az egyik kirakaton megakadt a szemem és a plakátokat figyeltem. Gyönyörű ékszereket mutatott és árakat is hozzá… egy próbát megér. Hátha. Az ajtóhoz sétálva benyitottam azt, majd valami eladót kezdtem keresni tekintetemmel. Az ajtót becsuktam magam mögött, kicsit lejjebb húztam a cipzárt a kabátomon és a pulthoz sétáltam a rajzokhoz. Farkasos ékszerek… Végig futtattam az összesen az íriszeimet, majd meg is fogtam az egyiket, hogy közelebbről is tanulmányozhassam. A hölgy érkezése mosolyt csalt képemre, egyből rá emeltem bogaraimat. - Helló. - majd felé mutattam a rajzot. - Ne haragudjon, csak kíváncsi voltam. Amúgy tök jó… - lehet csak egy sima farkast skiccelt a lapra, de kitudja mi járt a fejében… Le is tettem a lapot, majd körbe néztem… hamar előkaptam a pénztárcám és az egyik közös képünket elővettem… én és az ikrem szerepelünk rajta. - Hát nem is tudom… - tettem le elé a képet és a lány alakjára mutattam. Szerencsére mellkas közelben lettünk lefényképezve… virít rajta a medál. - Ilyesmit tudna mutatni? - érdeklődöm a hölgyre pillantva.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Sok minden megváltozott mostanság és egyre több minden foglalkoztatott. Fogalmam sem volt arról, hogy mégis mit fog még hozni a jövő, de úgy éreztem, hogy Nessa győzelme még csak a kezdet volt, viszont azt már magam sem tudom, hogy a változások jók, vagy éppen rosszak lesznek. Néha megfordult az is a fejemben, hogy magam mögött hagyom már ezt a vidéket és felfedezem ismét a világot, de aztán eszembe jutott a számomra fontos emberek, a megannyi személy, aki ideköt és az az aprócska érzés, ami azt súgta, hogy itt lenne az ideje talán tovább adni magamból egy aprócska szeletet és abból, amit én is egykoron megtettem. Azt viszont kóborként sose tenném meg, így részben emiatt is úgy döntöttem, hogy maradok. Ha eddig nem túlzottan ragadt meg elmémben ez a gondolat, érzés, akkor valószínűleg most okkal történt meg és nem futhatok el előle. Gondoltam adok egy kis esélyt a sorsnak, a szellemek akaratának, aztán ha nem, akkor majd újra átgondolom, hogy maradok-e vagy megyek-e. Viszont egyre többet gondoltam arra is, hogy visszaadom a rangjaimat, mintha hirtelen csak rövid időre nem találtam volna a helyemet. Ismét kicsit felfelé kellett néznem, az már meg se lepődök ezen. Amilyen apró teremtés voltam világéletemben szinte mindenkire fel kellett néznem. A mosolyát könnyedén viszonzom, majd a rajzra pillantok. – Köszönöm és nem történt semmi se. Ha annyira titkos rajz lenne, akkor nem hagytam volna szem előtt. – feleltem könnyedén és barátságosan, majd ha visszarakta a rajzokat, akkor kicsit összébb rendeztem őket és a pult egyik részére helyeztem, hogy kicsit rendezettebb legyen a kinézet. Kíváncsian pillantottam le a fényképre. – Testvérek? – érdeklődtem óvatosan, ha nem is minden vonásuk egyezik, attól még felfedezhető volt ilyen vénfejjel egy-két hasonló vonás. - Ilyesmit, vagy teljesen ugyanilyet szeretne? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen egyik se lehetetlenség. – Ha hasonlót szeretne, akkor erre találja a medálokat, ha ilyet szeretne, akkor megpróbálhatom lerajzolni és kivitelezni. – fejtettem ki kicsit bővebben, de azt továbbra se tudtam kiverni a fejemből, ahogyan a farkasos képet nézte korábban. – Nos, melyiket szeretné inkább? – sose láttam még korábban erre felé, pedig jó ideje itt élek, így érthető volt, hogy még inkább kíváncsibbá tett az idegen, mert egyáltalán nem éreztem se őrzőnek, se farkasnak őt.
A képek fura érzést váltottak ki belőlem… főleg ha arra gondolok, valóban létezhetnek? Jó, az is lehet, hogy sima mezei farkasokat rajzolt, mert jól néznek ki… de mi van ha nem? Persze, hogy felpiszkálja az amúgy is nagy kíváncsiságom. A képet előszedtem és megmutattam a medált, de a kérdésére rápillantottam az eladó hölgyre. - Pontosabban, ikrek. - mosolyom is kiszélesedett, ahogy az ikerhúgomra gondoltam. Na meg az édes kisfiára. Imádom őket teljes szívemből. - Hát…melyikkel úszom meg olcsóbban? Tulajdonképpen ugyanilyet szeretnék… - húztam el a számat, majd folytattam. - De ha nincsen jelenleg kéznél… akkor jöhet egy másik. Igaz hogy fogalmam sincs mikor térek haza, szóval? - vakartam meg tetkós tarkómat. - Mikorra készül el egy ugyan ilyennel? - gondolkodtam el kicsit, majd elléptem a pulttól, amíg a hölgy kiszámolja az árakat. Ha, kiszámolja. A pultban lévő nyakláncokat, gyűrűket és egyéb szépségekkel néztem farkas szemet. - Mióta foglalkozik ilyenekkel? - bukott ki belőlem hirtelen egy kérdés, miközben a vállam felett visszapillantottam a kis hölgyre. - Maga készíti őket, vagy Ön inkább csak eladja? - újabb, szóval fejbe vágtam magam közben egy lapáttal képzeltben. - Elnézést, csak nem emlékszem Önre 4 évvel korábbról. - az újabb pulthoz léptem, ahol a kínálatot vettem szemügyre és pont megpillantottam egy igazán különleges darabot és az árát is. - És ezt is szeretném. - a tekintetem csak úgy ragyogott a boldogságtól. Egy farkas fejes nyaklánc. - Szóval… megtudja nekem csinálni? - tértem vissza az előző beszélgetésünkhöz.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Éreztem ahogyan az energiái és az érzései is változnak, ahogyan a lopott pillantások is, amiket a papírok felé vetett nem kerülték el a pillantásomat. Nem értettem, hogy miként foglalkoztathatja ennyire őt ez a dolog. Bár annyira talán nem meglepő, hiszen mostanság mindenhonnan ez folyik. Farkasok, vámpírok és boszorkányok, meg persze a többi lény. Farkasok nagyon is léteztek, ahogyan a mágiát használó személyek is, de ezt csak úgy nem lehet mindenkinek elmondani. Lételemünk az, hogy meghúzzuk magunkat az „árnyékban”, hiszen nem leplezhetjük le azt, amik valójában vagyunk. Végzetes lehet és nem csak ránk nézve, hanem a szeretteinkre is. - Úgy tartják, hogy az ikrek között a legerősebb a kötelék. – szólaltam meg könnyedén. Testvéremmel nem volt éppen a legjobb a viszonyom, de azóta ő már meg is halt, vagyis még évszázadokkal ezelőtt, viszont szemmel láthatóan ők nagyon is jóban voltak, legalábbis a kép erről árulkodott. – Mennyit érne Önnek ez az ékszer? – kérdeztem meg kíváncsian. Talán ostobaság ilyen játékot űzni a vevőimmel olykor-olykor, de már egyszer megtettem és akkor egészen könnyedén sikerült megegyeznünk. Újabb kérdés jött, mire csak elmosolyodtam és követtem az alakját, ahogyan az üzletben elkezdett körbenézni, viszont mielőtt még válaszolhattam volna ismét nekem szegezett egy újabb és újabb kérdést. Csak alig láthatóan megráztam a fejemet, - hiszen igazán szokatlan volt ez a fajta viselkedés számomra, régóta nem kérdeztek ennyi mindent tőlem, de nem bántam-, majd amikor engedte, hogy szóhoz jussak, akkor válaszoltam is neki. - Elég régóta ahhoz, hogy megengedhessem magamnak a sajátkészítésű ékszereket. – majd pedig ismét a képre pillantottam és a ceruza könnyedén siklott végig a papíron. Szeretem előbb lerajzolni, meg gondolom nem is hagyná itt a fényképet. – Mind a kettő. Vannak olyanok, amiket más híres ékszerészek készítettek, míg vannak sajátok is. – feleltem kicsit bővebben a kérdésére. Követtem az útvonalát, miközben a rajzolást egy percre se hagytam abba. - Nem emlékezhetünk mindenkire korábbról, vagy csak elkerültük egymást. – mosolyodtam el, hiszen mondhatnám azt is, hogy biztosan még túl fiatalnak tűnhettem neki… Ami persze hazugság lenne, de az életünk része ez, még ha nem is szeretek füllenteni. - Nos, azt is én készítettem. Rajong a farkasokért? – kérdeztem meg kíváncsian, mert nagyon is érdekelt. Ahogyan nézte a rajzokat, most meg a medál. Vajon ő lenne az? Nem, hiszen alig ismerem… Űztem el sietve a gondolataimat, de teljesen nem sikerült. - Megtudom és pár nap lenne. Addig még a városban lesz? – majd pedig felé mutattam a rajzot, amit a képen található nyakláncról csináltam, ha ilyen volt tényleg, akkor csak szignóztam és elkezdtem a megrendelésbe felvezetni, ha még javítani kellett rajta, akkor nem voltam rest megtenni. Szeretném, ha elégedett lenne vele.
Azóta hiszek ezekben a természetfeletti lényekben, amióta ott megláttuk azt a fenevadat. Ott ahol nem kellene hogy legyen. Az tutira nem hétköznapi farkas volt, de erre már későn jöttünk rá Shawn-al, akkor ott, abban a pillanatban becsaptak minket. A farkas is és az az ember is. Tutira nem volt ő se ember. Vagy én nem tudom, de a tanulmányaink során kiderült, ott farkasok nem, de dingók annál inkább vannak és élnek. Ez ugyan még mindig elgondolkoztat és ezen jár, kattog az agyam, de visszatérve a valóságba és arra ami miatt jöttem… - Igen, köztünk meg kurva szoros, már bocsánat a kifejezésért. - mi is szoktunk veszekedni, de a testvérség már elég kicsi korunkban jelentkezett és többre tartottuk azt, minthogy örökké húza- vona legyen közöttünk. – Önnek van testvére? - mert ha van, akkor tudnia kell, mit is jelent a kötelék… mert nem csak ikreknél létezik (bár náluk a legerősebb), hanem bármely más testvérpárnál kimutatható. Megtalálható. Ahogy a medál is közel áll hozzám, mert mégis csak ugyanazon medál lógott mindkettőnk nyakában. Csak épp egyikünké eltűnt, vagy nem is tudom… elhagyatottam csücsül valahol az ismeretlenben. - Sokat. - és ez is többet mond minden szónál. Körülnéztem és közben érdeklődtem. Hatalmas hely volt, sokat érő ékszer különlegességekkel. Biztonsági őr nélkül… egy törékeny fiatal hölgy egyedül. Elég furcsa azért a dolog. Furcsa… ez pedig nálam már érdeklődés szinten magasabb pontot kap. Elég régóta ahhoz… meglepetten húzódik fel szemöldököm, miközben a hölgy tekintetébe nézek. - Régóta? Nem látszik 34 évesnek… már bocsánat… de tényleg. Amúgy elég sok mindent megtalálni itt. - pillantottam vissza a plakátokra. - Gyógy- kövekkel is foglalkozik? Vagy esetleg Aqua Aura Kristállyal? Elnézést a rengeteg kérdésért komolyan, de foglalkoztatnak a szép dolgok. Meg a testvéremnek is vennék valami különlegeset. Ő meg rajong az ilyesmiért, ami tisztítja és nyugtatja az aurát. Ismeri? - újabb kérdés sorozattal bombáztam az eladó nőt, szegényt már most sajnálom, de én ilyen vagyok, főleg ha valami nagyon foglalkoztat. Jelenleg két féle dolog foglalkoztat úgyis. Pontosabban három. A hölgy rajzolt közben, én meg körül néztem. Nem vagyok rabló, eszembe se jutna ilyesmi tett. Nem olyan családból származom. Ha kell valami, akkor azért fizetek. Ennyi az egész. De lopni? Áh! Kitagadnám saját magam a családomból. - Hát ebben igaza van. - kuncogtam el magam röviden. Lehet hogy tényleg elkerültük egymást, mondjuk én annyira azóta nem is lestem körbe a városban… okkal természetesen. Túléltem egy halálos balesetet… de visszatérve újra a „feladathoz”. - Öhm… igen, valami olyasmi. Tulajdonképpen rengeteget elevenítek meg a rajzaimban. Képregényeket rajzolok szabadidőmben. - vallottam be őszintén, miközben a farkasos medálon ragadt meg a tekintetem jó időre. - Farkasok melyek emberré alakulnak és emberek, akik farkassá. Mert a farkas az emberek között nem tud elvegyülni, de ha fel tudja venni az ember alakját, könnyedén élhet közöttük, nem? - pillantottam rá a hölgyre egy kisebb mosollyal. Mondjuk az én képregényem egy kapu Őrzőjéről szól, akit pár farkas kísér el, ehhez a bizonyos kapuig, ahol a végtelenség mezeje létezik, direkt farkasoknak. De hosszú az út odáig. A testvérem eleinte tök hülyeségnek tartotta (meg mások is), bár mostanában csak mosolyog az egészen… nem tudom mi ütött bele hirtelen. De mindegy. - Igen, egy jó ideig még itt leszek. - lépdeltem vissza a hölgyhöz, hogy szemügyre vehessem a rajzot, végig néztem rajta, tökéletes volt. Így a képet is elpakoltam, nem hagyhatom itt. De egy üres papírt előhúztam és egy tollat is, a telefon számomat firkantottam rá. - Ezen a telefonszámon elér, ha elkészülne… és szeretném azt a farkasost megvenni. - pillantottam annak irányába.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
A fogalmazásmódjának köszönhetően kicsit feljebb szalad a szemöldököm, de nem mondok semmit se. Valószínűleg, ha ugyanúgy beszélnék, ahogyan az én időben volt szokás, akkor amiatt rám is furán néznének. A mai fiataloknál pedig nem meglepő olykor-olykor nem éppen udvarias szavak használata sajnos… A kérdése meglepett, de kisebb habozás után feleltem. - Volt… - csak ennyit mondtam. Tudtam jól, hogy a testvérem hallott, de az meg teljesen más dolog volt, hogy nem pár éve halt meg, hanem több évszáda. Nem volt a legjobb a viszonyunk akkor, amikor elváltak az útjaink véglegesen, de már mindegy is, hiszen ennek ellenére is a testvérem volt és hiányozni szokott néha. - Értem. – követtem a pillantását és éreztem, hogy az energiái miként változnak. – Esetleg valami baj van? – kérdeztem meg óvatosan úgy, mint aki a fiú pillantásából gondolja ezt. Nem adtam okot semmilyen gyanakvásra. - Pedig nem sokat tévedtél. Talán csak jó géneket örököltem a szüleimtől. Sokszor megkapom, hogy túl fiatalos vagyok, de nem minden a külső… - mondtam neki egy apró sóhaj keretében, hiszen amennyi csodakrém van manapság, meg tényleg a genetika se mindegy. Edzhetek is azért, hogy formában maradjak. Meg néha vannak szerencsések is, akiknek nem kell annyi éven át kitaposniuk az ösvényt, mint másoknak. Persze ez nem volt teljesen igaz rám nézve, de hát na… Ennyi évszázad alatt úgy adtam elő a legnagyobb hazugságokat is a kilétemmel kapcsolatban, mintha az lenne a totális valóság, így ő se sejthette azt, hogy csak részben mondok igazat. - Találhatóak olyanok is, de azokat nem szoktam kipakolni. Ha megmondod, hogy pontosan milyet szeretnél, akkor mire visszajössz, addigra előkészítem őket is. – nem akartam most elmászni az irodába és nem azért, mert nem bíztam volna meg benne, de volt valami, ami nem hagyott nyugodni. És nem akartam hirtelen egyedül maradni a gondolataimmal. - Ez igazán érdekesen hangzik. Régóta foglalkozol ezzel? – kíváncsiskodtam tovább, majd amikor meghallottam a mondandója második felét, akkor meglepődtem egy pillanatra, de jellét ennek se adtam. Halovány mosoly ült az arcomon és közben a fiút néztem. Előtte még az élet, mennyi lehet? Mindegy is, hiszen nem lehet csak úgy, még akkor se, ha van benne valami, ami felkeltette az érdeklődésemet. – Ez igazán érdekes elgondolás, de erre mégis miként lennének képesek? Bár gondolom a képregényekben eléggé kelendő az ilyen dolog, hiszen a könyvek és a filmek világa is tele van hasonló dolgokkal, vagy tévednék? – tettem úgy, mint aki annyira nincs is otthon a témában. Igazán érdekes elgondolás, de vajon honnan jött neki? Látott volna valamit, amit nagyon nem kellett volna? - Rendben van, keresni fogom mindenképpen. Akkor egy medál lenne, a másik pedig legyen ajándék, ha elfogadod. – pillantottam rá barátságosan és mosolyogva, majd becsomagoltam a nyakláncot, miközben az árát is beütöttem. Ha pedig időközben még több tetoválását láttam volna meg, akkor biztosan megszólaltam ismét. - Látom rajong a tetoválásokért. Gondolom jelentésük is van, vagy tévednék? – nem zavart egyáltalán, hogy ha tele lenne varrva. Farkasoknál ez eleve másképpen működik, de nem szabad erre gondolnom. Próbáltam magam visszaterelni újra és újra a helyes mederben, de kár lenne tagadni, hogy ment volna, hiszen a farkasom is kíváncsian figyelte az idegent.
Egy testvér fontos dolog az életünkben, csakis rá lehet számítani, neki lehet elmondani legnagyobb félelmeinket. Titkainkat. Én bármitől megvédem a húgomat és ez fordítva is igaz. Vannak olyanok, akiknek nem adatott meg hogy testvére legyen és ő egyedül bolyong ebben a hatalmas világban. - Óh… - csúszik ki ennyi a számon, képemen szomorkás a hangulat, annyi kérdésem lenne felőle, de nem gyötrök senkit ezzel. Nem tehetem, sebeket tépnék csak fel vele. A hely tele van értékekkel, ő mégis egymaga van itt… biztonsági őr nélkül… ez nem gyanús? Nekem az… - Semmi gond nincs, elnézést, azt hiszem kissé elkalandoztam. – vallottam be, hiszen csak ennyi történt az imént. Túl messzire elkalandoztam. A korra visszatérve meg… igaza van, tényleg nem a külső számít. Lehet hogy 35 évesnek kinéző külseje van…. de úgy nagyjából már az ötvenedik életévét töltötte be nemrég… Ezzel meg mindent letisztáztam. - Narancs kalcit? Ismer ilyesfélét? Nagyjából ezt a fajta gyógy- követ keresem. De ha ez pont nincs, akkor bármely más kalcit megfelel… - bólogattam is hozzá egy keveset, hisz húgommal rengeteg üzletben megfordultunk már és pont kalcituk nem volt. Remélem itt sem kell csalódnom… ha meg mégis… akkor is jó volt betérni ide. - Elég rég óta… nagyjából… - gondolkodtam el kicsit mintha számolnám az éveket, de ezt lehetetlen elfelejteni. - … pisis korom óta. - mennyi lehettünk Shawnnal? Nyolc? Elég rég volt már. Kérdésére megvontam a vállam. - Fogalmam sincs, sokféle teóriám létezik… ráadásul egy se képregényből van. Nem találtam még ilyesfélét se könyvben… jó hát a Twilight kivétel, azt utálom… se másutt. Ön miképp vélekedik a természetfelettiről? Hisz benne? - érdeklődöm vissza felé… de tényleg sok teóriám van erről. Mint a dinoszauruszok létezése… nagyjából attól a kortól is már létezhettek…. nem? Ahogy a kért árucikket csomagolni kezdte, én úgy kezdtem elővenni a pénztárcámat. Ajándék… - Köszönöm. - mosolyodok el ahogy rá pillantottam, a kért pénz kiszedtem és ahogy nyújtottam felé azt, a tetoválások a kézfejemen tisztán látszódtak. - Nem sok jelentése van… - pillantottam a kezemre, elidőzve a látható tetoválásokon… - Ez egy... ígéret volt még régebbről. - pillantottam komolyan a hölgy tekintetébe, majd inkább letettem a pultra a pénzt, hogy hamarabb eltegyem zsebre a kezem. - Meddig szokott nyitva lenni? - nem néztem meg a nyitvatartási időt….
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Csak sietve rázom meg a fejemet, hogy semmi baj nem történt. Közben pedig kíváncsian fürkészem a fiút, hiszen lehet, hogy nincs más ember rajtam kívül hirtelen itt, de attól még kamerák vannak, másrészt meg eléggé csendes ilyen téren a város, hogy senki se akarjon kirabolni. Meg néha a törékenynek tűnő nők az egyik legharcosabbak. - Nem történt semmi se. – rázom meg kissé a fejemet is hozzá, hogy tényleg nem történt semmi se. Fura érzés fog el, de nem adok egyelőre még nagyobb hangsúlyt neki. Inkább csak kivárok türelmesen. - Ismerem és szerintem mire legközelebb jössz, addigra tudok is szerezni neked, ha szeretnéd. – pillantok rá továbbra is barátságosan, miközben kicsit a pultnak dőlök. Megvannak a saját kis kapcsolataim, így nem lesz olyan nehéz beszereznem. Mindent a vevőkért elv nálam is eléggé él, ahogyan a legtöbb üzletben is. - Akkor nem csoda, hogy ennyire jól megy. – gondolkoztam kissé hangosan, hiszen tényleg ügyes volt az eddig látottak alapján. – Arra még nem gondoltál, hogy esetleg ékszereket tervez? – persze, lehet kicsit hazabeszélek, de manapság eléggé sokrétű ez a világ is, így nem csoda, hogy érdekel ez a dolog is, hiszen szerintem van hozzá kellő fantáziája is, hogy különleges ékszereket tervezzen, vagy vallóra váltsa a legtöbb féltet álmát ilyen téren is. - Ha nem a könyvek, vagy a filmek világa ihletette meg, akkor honnan? – támaszkodtam meg kíváncsian a pulton, majd a kérdésére először csak hümmögtem egyet. – Ez érdekes kérdés. Magam sem tudom, néha jó ilyenekről olvasni, elmélkedni, de amúgy nem hiszem, hogy lenne bármilyen lehetőség arra, hogy ilyen létezzen. – rántom meg a vállaimat játszi könnyedén és úgy adom elő, hogy semmi oka ne legyen kételkedni a szavaimban. Sose leplezném le a saját fajtámat, de nagyon is érdekelt, hogy vajon valaki megtette e a fiú előtt és azért rajzol ilyeneket és esetleg ezt kutatja-e, mert ha igen, akkor abból még baj is lehet akár. Az már más kérdés, hogy kire nézve. - Minden ígéret jelentős, főleg akkor, ha az ember be is tartja. – hívom fel egy aprócska dologra a figyelmét, de nem faggatom tovább, ha nem szeretne beszélni róla. - Hétköznap általában este 8-ig, vagy 9-ig, szombaton pedig általában 13 óráiig, kivéve ha megbeszélem valakivel, hogy ő csak később tudna jönni, mert akkor beugrom később is. Nem lakom messze innen, meg sokan ismernek is. – majd azzal a lendülettel kicsit feljebb is tornáztam magam, majd pedig felfirkantottam a kért narancs kalcit is, hogy el ne felejtsem beszerezni, amire jön.
- Huh, nagyon hálás vagyok Önnek. - hiszen itt igazán remek a kiszolgálás és el se hajtanak, mert efféle követ szeretnék magamnak. A rajzaimra visszatérve pedig meglep eléggé az ötlete… - Nem gondolkodtam… de adott egy kiinduló pontot egy következő fejezetnek. - mosolyodtam el szélesen, hisz remek ötletem támadt valóban. Az ékszerekhez kapcsolódik és nem az üzlethez, szóval valami varázs medál lenne… varázsbot, varázskarperec vagy fülbevaló. Elkalandoztam. - Hogy mi…? Önnek nem voltak gyerekkori képzeletei? Nem a képzeletbeli barátokra gondolok… hanem mondjuk egy jeti lábnyomára, vagy bármi ilyesmire? Nem akarta felfedezni a valótlant? Ami esetleg csak a képzeletünk szüleménye lehetett? - érdeklődtem. - No meg olyan állatok felbukkanása olyan helyeken, ahol nem is kellene hogy létezzen. Ausztráliában a kenguruk földjén mi keresni valója van egy Timberfarkasnak? – itt valami más lehetett a dologban, mint holmi betelepítés, hisz a mai napig egyetlen egy farkas nincs azon a területen, csak dingók. És igen, ez a dolog a mai napig foglalkoztat. Ezért hiszek a földönkívüliekben, a jetiben, a manókban, a varázslókban, a farkasemberben…. vérfarkasban pedig főleg. Az ilyenekre pedig szeretek máshonnan is válaszokat kapni, mások gondolatát vagy épp ellenszenvét meghallgatni. Az ígéret pedig rajtam telepedett meg. A rám varrt rajzok, szavak egyvelege egyben szívemhez is nőtt és fájnak. Mert tudom, miért vannak rajtam, nem holmi hóbortból az biztos. - Szuper. - vigyorodtam el az időpontokat hallva, majd figyeltem az írást is, amit a cetlire vésett. Remek ember. - Akkor majd érkezem. És nagyon köszönöm. - emelem meg a becsomagolt kis ajándékot, a fizetés az alap dolog, a kívánt összeg hamar landol a pulton és jómagam is távozóra fogom, de az ajtóból még visszapillantok. - További szép napot, Hölgyem. – egy újabb mosoly majd távozok is. A telefonszámomat oda adtam, engem pedig a nap bármely szakaszában lehet hívni. Elérhető vagyok állandóan.
// Köszönöm a játékot. Majd még tutira összefutunk. //
Ismét egy álom. Változás változás hátán. A szellemvilágban mik történhetnek, ha itt teljesen kifordulnak magukból a farkasok, az őrzők és talán még az emberek is? Kicsit úgy érzem magam, mintha az elmúlt időszakban teljesen elfelejtettem volna, mit jelent a veszély. Például Symara-t megkönnyeztem, de biztos voltam benne, hogy úgysem lesz baja. Csak azért sírtam, mert nekünk hiányozni fog. Pedig akármi történhetett volna vele! Szerencse és ami őt illeti, bölcsesség is nyilván kellett hozzá, hogy ne így történjen. Pár napja bejelentkezett, hogy már nem a ferdeszeműeknél van, hanem csak a szomszéd városban, Anchorage-ban. Ennek annyira megörültem, hogy gondoltam, újra beugrom a kiscsajhoz, akire a boltját bízta. Leparkolok az utca végénél, miután egy kicsit keringenem kell. Hú, de sokan állnak itt! Remélem, mind a Thibodeau üzletben vásárolnak, haha! Viccen kívül, üzleti sikernek is örülök, de ahhoz én nem annyira értek. Emberileg, lelkileg kell támogatnom a lányt. Eddig is beszéltünk, nem olyan sokszor, hát most is szeretnék vele váltani pár szót. Jópofa kis hölgyemény, az első találkozásunk mindig meg fog maradni. Tényleg, akkor még csak jegyesek voltunk Mae-vel! Most bonyolódik és megint vannak kétségeim. Rózsaszín szemüveget viseltem a fejemben, belül, mikor úgy gondoltam, ide nekem az oroszlánt is! Mi lesz, ha nem úgy sül el? Ezért halogatom a szervezkedést, meg bízom másra, aki pörög ezerrel az ilyen témán. Nyugtatom magamat, hogy biztosan jó lesz. Most pedig elűzöm az aggodalmakat. Helena-nak nincs szüksége rájuk. Könnyű lépésekkel, zsebre vágott kézzel sétálok el az üzlet ajtajáig. Biztos a frász jön rá a fiatal őrzőre, hogy képes valaki zárás előtt egy perccel beesni. Direkt most jövök, hogy ne munkaidőben tartsam fel. Inkább utána. Ha nem ér rá, megbeszélünk másik időpontot. Eddig se volt gond. Finoman benyitok és már a küszöbről hangosan köszönök: - Helló, kisasszony! Jókor jövök? Hogy telt a napod? Az arcomon óriási mosolyt láthat. Kedvelem őt, az üzlet pedig lenyűgöző. Mikor ide bejövök, sosem tudom, hová nézzek? A nyakékektől a gyűrűsorig legeltethetném a szemeimet, ahogy mindezt elképzelem az én kis drágámon. Férfiékszerekkel nem nagyon kacérkodom. Az én ujjaimra gumikesztyű való inkább, bár mostanában kevesebb idő jut a laboromra is. Tartom az ígéreteimet, családi életet élek, de nagyon és egyre több az elfoglaltság. Néha kicsit elgondolkozom, hogy miért is csinálom ezt? Most pedig megsimítom az egyik üveget és a fejemet nézem benne. Hogy tükröződik! Vágok egy hülye arcot, majd a lány felé fordulok. - Sym téged is keresett? - kérdem vidám mosollyal. Jók a hírek.
Kezdőlap
//
//
