- Én se vagyok már szaros kölyök, szóval hidd el... szívesen látnék néha a te szemeddel. Egyébként is, az lenne fura, ha nem lennél fura. - kacagtam fel halkan - Amúgy, mi bajod van a koroddal? Régen nem volt ez akkora gond, pedig akkor se voltál sokkal kevesebb! - nevettem tovább, tényleg nem szemtelenkedni akartam, egyszerűen csak furcsálltam, hogy ekkora hangsúlyt fektet erre az elenyésző tényezőre. - Megfejteni? - kisebb döbbenetféle ült fel az arcomra, melyet elmosott a jól ismert idétlen vigyorom - Áh, azt lehetetlen... - legyintettem - de majd csak lesz valahogy. - ennyire persze nem egyszerű, és nem is könnyű. De tényleg nem akartam tovább terhelni a szarjaimmal. Ha úgy kell lennie, hát úgy lesz. Legyen az bárhogy is. - Azt hiszem igazad van. - méláztam el kicsit. Hogy önmagamban higgyek, az túlzás... de abban hiszek, hogyha Jas újra az életem része lesz, akkor - idővel - bizonyára tudni fogom, hogy hogyan tovább. Túl messze van, nem csak tőlem, de tőlünk is. Így pedig eléggé patt helyzetben vagyok. A Ryderről való mesét érdeklődve hallgattam, noha nem vagyok túlon-túl beavatott a témába, de mindenképp érdekelt, hogy mi van vele, és úgy egyébként. - Nem. - ráztam a fejem - Lehet, kicsit szemellenzős vagyok mióta visszajöttem. Azt se vettem észre a múltkor, hogy valaki van a társalgóban. Én meg vígan telefonáltam. Tudod, olyan Olenes ovációval. - nevettem el magam, hiszen néha tényleg képes vagyok az átlagnál hangosabban megnyilvánulni, ha a helyzet úgy hozza. - Lassan megyek. Nem akarlak feltartani. - löktem fel magam a székről, lassan, mégis szélesedő mosollyal lépve Sym mellé. - Aztán, lássalak még! - csíptem meg az oldalát, arcára nyomva egy elköszönő puszit; ha pedig nem volt ellenvetése, vagy mondanivalója, úgy még egy laza intéssel búcsúztam, hogy végül elhagyjam az üzletet...
// Köszönöm a játékot! *-* //
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Tudom, hogy nem vagy az. – s picit elnevetem magam a szavai hallatán. Persze, mindenki szeretné másnak a szemével is látni a világot, de ez nem biztos, hogy annyira jó ötlet. – Azért akkoriban kicsivel kevesebbe voltam, amúgy meg semmi. – nyújtom ki a nyelvemet játékosan, hiszen tényleg nem érdekelt túlzottan a korom. Egyszerűen csak tényleg eléggé sok mindent átéltem már és sok minden kissé furává formált, legalábbis azt hiszem. – Szeretek vénkisasszony lenni. – nevetem el a dolgot, mert csöppet se tartottam magam vénnek. Lehet, hogy már közelebb van a 400, mint a 300, de ez annyira nem érdekelt. Láttam rajta a döbbenetet, amit hamar eltüntetett a mosolyával, de nem volt elég gyors, hogy ne szúrjam ki. – Mindenképpen lesz valahogyan. Talán csak ne agyalj rajta annyit és akkor meglátod minden úgy fog történni, ahogyan kell. – hülye tanács sokak szerint, pedig néha nem kell túl gondolni a dolgokat. Egyszerűen csak úszni kell az árral és élvezni az életet, illetve küzdeni. Szavaira pedig csak bólintottam, hiszen nem akartam túlbeszélni se ezt a dolgot. Neki kell éreznie, hogy mit szeretne tenni vagy éppen majd mondani annak a lánynak, aki végül a felesége lett. Ismerve az életet biztosan tartogat még számukra is meglepetést. Azon se lepődnék meg, ha egyszer csak feltűnne a lány és felforgatná Olen életét, vagy nem csak az övét, hanem sokakét itt. Nem ismerem, nem tudom, hogy milyen lehet, de talán egyszer majd megismerem. Hamarosan pedig a volt férjemre terelődik a szó. Lehetnék részletgazdagabb is, de most valahogy nem vágyok arra. Nem akarok erről még túl sokat beszélni, majd talán később. – Azt hiszem még mindig sikerül hoznod a formádat. Szegény teremtés. – kuncogom el a dolgot, majd amikor feláll, akkor én is követem a példáját, majd megölelem őt, s egy puszit is nyomok arcára, amolyan testvéri puszit. – Vigyázz magadra, s jót ne halljak rólad! – kacsintok rá játékosan, majd figyelem a távolodó alakját. – Mindenképpen, s én is rólad! – amikor pedig elmegy, akkor egyszerűen újra helyet foglalok és próbálom kitalálni, mert már semmi kedvem kinyitni. Majd holnap.
Hamarosan újra itt lesz a karácsony, az ékszerek utáni kereslet meg ismét meg fog nőni, de valahogy még se az foglalkoztatott, hogy mennyi bevétel lesz, vagy mennyit kell esetleg túlórázni, mert bent ragad egy-egy ügyfél, mert nem tud dönteni, hogy mit kellene megvenni. Még szerencse, hogy farkas vagyok, hiszen így még könnyebben tudom, hogy mi nyeri el igazán az ügyfelek tetszését. De ahogyan említettem már nem ez foglalkoztatott, amióta Helenával találkoztam, azóta egyre inkább foglalkoztatott az, hogy ideje lenne tovább adnom azt, amit én is kaptam a farkasom születésével, a bölcsességemet és hagyni azt, hogy egy újabb csoda szülessen meg, de ez még se egyik percről a másikra megy. Sose ajándékoznék meg senkit se az akarata ellenére se, meg csak úgy se. Idővel talán tudni fogom, hogy ki az, akinek kijár ilyen ajándék, az, hogy egy részt magamból neki adjak. A rajzaim könnyedén hevertek a pulton, hiszen ha nem volt vevő, akkor sokszor újabb és újabb ékszereket terveztem. Most mindegyik farkas szimbólumot kapott, de talán nem is csoda, hogy az az állat állt hozzám a legközelebb, másrészt meg mostanság a gondolataim is teljesen ilyen „körökben” kavarogtak. Órák teltek el, miközben egyre több ötlet született, ha pedig betévedt valaki, akkor mosolyogva szolgáltam ki őket. Ma egyik alkalmazottam se ért rá, de megesik az ilyen. Szeretem ezt az üzletet, ahogyan az emberek arcán is a mosolyt is. idővel pedig át is tértem egy kicsit eldugott vitrin átrendezéséhez, hiszen a mai nap eléggé nyugis volt, amikor is egyszer csak az ajtó kinyílt és közeledő lépteket hallottam. - Pillanat és jövök is! – szólaltam meg sietve, majd sietve visszapakoltam az ékszereket a helyükre. Ha pedig közben a pulton hagyott rajzok között kotorászott, akkor se szóltam érte, csak egy apró mosollyal az arcomon figyeltem őt, míg végül sietve meg nem jelentem. - Üdvözölöm, Symara vagyok! Miben segíthetek? – pillantottam kíváncsian a fiúra, ha pedig látszottak a tetoválásai, akkor kíváncsian fürkésztem azokat is. Falkában is van olyan, akit tetoválások borítanak, ahogyan sokaknak egy-egy van, ahogyan a rajzolás és az ékszerek is sokat elárulnak valakiről, úgy a tetoválások is az önkifejezés eszközei. Sose ítéltem el senkit se amiatt, mert magára varratott valamit. Mindenki azt tesz, amit szeretne. Sőt, néha egy-egy tetovált ember intelligensebb is volt, mint sok öltönyös emberke. Ahogyan mondani szokták nem a ruha teszi az embert, ahogyan a külső se minden. Rólam se mondaná meg senki se, hogy majdnem 400 éves vagyok. Jahh, vannak előnyei a jó géneknek, ahogyan a farkas életnek is, ahogyan természetesen hátrányai is.
Fairbanksbe érkezésem sima repülő út volt. Leszállás után a „várakozóban” az ikremet tárcsáztam, hogy minden rendben… hiába, ezek az ikerérzékelők hamisak olykor. Hiába mondtam, hogy felhívom, ha megérkeztem, nagyjából fél óránként írta, hogy mi a helyzet, merre járok… Útnak eresztettem hamar, hiszen drága unokaöcsémnek akart valamilyen cipőt venni, ne várakoztassa a gyermekét, menjenek. Majd még úgy is beszélünk. Nem örökre költöztem el hazulról, szóval a hozott felszerelésem egy hatalmas bőröndben ki is merült. 15 perccel később küldött egy képet a cipőről, illetve a fiúról is egyben, hogy néz ki benne. Épp kajáltam a kávézóban, szóval ráértem. Aztán léptem. A város érdekes még mindig. Változott pár hely, amire emlékszem a múltkori látogatásomból. Valamit pedig vennem kellene ennek a nőszemélynek is. Szuvenír gyanánt… úgy is azt mondta, elveszítette a medalionját, amiben ketten szerepeltünk… veszek neki egy másikat. Talán létezik hasonló erre felé is. Ahogy átszaladok a zebrán a többiekkel szemben, páran megbámulnak… hiába hétköznapi ember vagyok, van rajtam pár figyelem felhívó tetoválás is… pedig egyiknek sincs ártó szándéka a másik felé… A járdán haladva az üzleteket nézegettem, a kirakatban lévő ruhákat, mobilkészülékeket, ételeket és játékokat. Fairbanks ebben mindig is jó volt. Végül az egyik kirakaton megakadt a szemem és a plakátokat figyeltem. Gyönyörű ékszereket mutatott és árakat is hozzá… egy próbát megér. Hátha. Az ajtóhoz sétálva benyitottam azt, majd valami eladót kezdtem keresni tekintetemmel. Az ajtót becsuktam magam mögött, kicsit lejjebb húztam a cipzárt a kabátomon és a pulthoz sétáltam a rajzokhoz. Farkasos ékszerek… Végig futtattam az összesen az íriszeimet, majd meg is fogtam az egyiket, hogy közelebbről is tanulmányozhassam. A hölgy érkezése mosolyt csalt képemre, egyből rá emeltem bogaraimat. - Helló. - majd felé mutattam a rajzot. - Ne haragudjon, csak kíváncsi voltam. Amúgy tök jó… - lehet csak egy sima farkast skiccelt a lapra, de kitudja mi járt a fejében… Le is tettem a lapot, majd körbe néztem… hamar előkaptam a pénztárcám és az egyik közös képünket elővettem… én és az ikrem szerepelünk rajta. - Hát nem is tudom… - tettem le elé a képet és a lány alakjára mutattam. Szerencsére mellkas közelben lettünk lefényképezve… virít rajta a medál. - Ilyesmit tudna mutatni? - érdeklődöm a hölgyre pillantva.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Sok minden megváltozott mostanság és egyre több minden foglalkoztatott. Fogalmam sem volt arról, hogy mégis mit fog még hozni a jövő, de úgy éreztem, hogy Nessa győzelme még csak a kezdet volt, viszont azt már magam sem tudom, hogy a változások jók, vagy éppen rosszak lesznek. Néha megfordult az is a fejemben, hogy magam mögött hagyom már ezt a vidéket és felfedezem ismét a világot, de aztán eszembe jutott a számomra fontos emberek, a megannyi személy, aki ideköt és az az aprócska érzés, ami azt súgta, hogy itt lenne az ideje talán tovább adni magamból egy aprócska szeletet és abból, amit én is egykoron megtettem. Azt viszont kóborként sose tenném meg, így részben emiatt is úgy döntöttem, hogy maradok. Ha eddig nem túlzottan ragadt meg elmémben ez a gondolat, érzés, akkor valószínűleg most okkal történt meg és nem futhatok el előle. Gondoltam adok egy kis esélyt a sorsnak, a szellemek akaratának, aztán ha nem, akkor majd újra átgondolom, hogy maradok-e vagy megyek-e. Viszont egyre többet gondoltam arra is, hogy visszaadom a rangjaimat, mintha hirtelen csak rövid időre nem találtam volna a helyemet. Ismét kicsit felfelé kellett néznem, az már meg se lepődök ezen. Amilyen apró teremtés voltam világéletemben szinte mindenkire fel kellett néznem. A mosolyát könnyedén viszonzom, majd a rajzra pillantok. – Köszönöm és nem történt semmi se. Ha annyira titkos rajz lenne, akkor nem hagytam volna szem előtt. – feleltem könnyedén és barátságosan, majd ha visszarakta a rajzokat, akkor kicsit összébb rendeztem őket és a pult egyik részére helyeztem, hogy kicsit rendezettebb legyen a kinézet. Kíváncsian pillantottam le a fényképre. – Testvérek? – érdeklődtem óvatosan, ha nem is minden vonásuk egyezik, attól még felfedezhető volt ilyen vénfejjel egy-két hasonló vonás. - Ilyesmit, vagy teljesen ugyanilyet szeretne? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen egyik se lehetetlenség. – Ha hasonlót szeretne, akkor erre találja a medálokat, ha ilyet szeretne, akkor megpróbálhatom lerajzolni és kivitelezni. – fejtettem ki kicsit bővebben, de azt továbbra se tudtam kiverni a fejemből, ahogyan a farkasos képet nézte korábban. – Nos, melyiket szeretné inkább? – sose láttam még korábban erre felé, pedig jó ideje itt élek, így érthető volt, hogy még inkább kíváncsibbá tett az idegen, mert egyáltalán nem éreztem se őrzőnek, se farkasnak őt.
A képek fura érzést váltottak ki belőlem… főleg ha arra gondolok, valóban létezhetnek? Jó, az is lehet, hogy sima mezei farkasokat rajzolt, mert jól néznek ki… de mi van ha nem? Persze, hogy felpiszkálja az amúgy is nagy kíváncsiságom. A képet előszedtem és megmutattam a medált, de a kérdésére rápillantottam az eladó hölgyre. - Pontosabban, ikrek. - mosolyom is kiszélesedett, ahogy az ikerhúgomra gondoltam. Na meg az édes kisfiára. Imádom őket teljes szívemből. - Hát…melyikkel úszom meg olcsóbban? Tulajdonképpen ugyanilyet szeretnék… - húztam el a számat, majd folytattam. - De ha nincsen jelenleg kéznél… akkor jöhet egy másik. Igaz hogy fogalmam sincs mikor térek haza, szóval? - vakartam meg tetkós tarkómat. - Mikorra készül el egy ugyan ilyennel? - gondolkodtam el kicsit, majd elléptem a pulttól, amíg a hölgy kiszámolja az árakat. Ha, kiszámolja. A pultban lévő nyakláncokat, gyűrűket és egyéb szépségekkel néztem farkas szemet. - Mióta foglalkozik ilyenekkel? - bukott ki belőlem hirtelen egy kérdés, miközben a vállam felett visszapillantottam a kis hölgyre. - Maga készíti őket, vagy Ön inkább csak eladja? - újabb, szóval fejbe vágtam magam közben egy lapáttal képzeltben. - Elnézést, csak nem emlékszem Önre 4 évvel korábbról. - az újabb pulthoz léptem, ahol a kínálatot vettem szemügyre és pont megpillantottam egy igazán különleges darabot és az árát is. - És ezt is szeretném. - a tekintetem csak úgy ragyogott a boldogságtól. Egy farkas fejes nyaklánc. - Szóval… megtudja nekem csinálni? - tértem vissza az előző beszélgetésünkhöz.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Éreztem ahogyan az energiái és az érzései is változnak, ahogyan a lopott pillantások is, amiket a papírok felé vetett nem kerülték el a pillantásomat. Nem értettem, hogy miként foglalkoztathatja ennyire őt ez a dolog. Bár annyira talán nem meglepő, hiszen mostanság mindenhonnan ez folyik. Farkasok, vámpírok és boszorkányok, meg persze a többi lény. Farkasok nagyon is léteztek, ahogyan a mágiát használó személyek is, de ezt csak úgy nem lehet mindenkinek elmondani. Lételemünk az, hogy meghúzzuk magunkat az „árnyékban”, hiszen nem leplezhetjük le azt, amik valójában vagyunk. Végzetes lehet és nem csak ránk nézve, hanem a szeretteinkre is. - Úgy tartják, hogy az ikrek között a legerősebb a kötelék. – szólaltam meg könnyedén. Testvéremmel nem volt éppen a legjobb a viszonyom, de azóta ő már meg is halt, vagyis még évszázadokkal ezelőtt, viszont szemmel láthatóan ők nagyon is jóban voltak, legalábbis a kép erről árulkodott. – Mennyit érne Önnek ez az ékszer? – kérdeztem meg kíváncsian. Talán ostobaság ilyen játékot űzni a vevőimmel olykor-olykor, de már egyszer megtettem és akkor egészen könnyedén sikerült megegyeznünk. Újabb kérdés jött, mire csak elmosolyodtam és követtem az alakját, ahogyan az üzletben elkezdett körbenézni, viszont mielőtt még válaszolhattam volna ismét nekem szegezett egy újabb és újabb kérdést. Csak alig láthatóan megráztam a fejemet, - hiszen igazán szokatlan volt ez a fajta viselkedés számomra, régóta nem kérdeztek ennyi mindent tőlem, de nem bántam-, majd amikor engedte, hogy szóhoz jussak, akkor válaszoltam is neki. - Elég régóta ahhoz, hogy megengedhessem magamnak a sajátkészítésű ékszereket. – majd pedig ismét a képre pillantottam és a ceruza könnyedén siklott végig a papíron. Szeretem előbb lerajzolni, meg gondolom nem is hagyná itt a fényképet. – Mind a kettő. Vannak olyanok, amiket más híres ékszerészek készítettek, míg vannak sajátok is. – feleltem kicsit bővebben a kérdésére. Követtem az útvonalát, miközben a rajzolást egy percre se hagytam abba. - Nem emlékezhetünk mindenkire korábbról, vagy csak elkerültük egymást. – mosolyodtam el, hiszen mondhatnám azt is, hogy biztosan még túl fiatalnak tűnhettem neki… Ami persze hazugság lenne, de az életünk része ez, még ha nem is szeretek füllenteni. - Nos, azt is én készítettem. Rajong a farkasokért? – kérdeztem meg kíváncsian, mert nagyon is érdekelt. Ahogyan nézte a rajzokat, most meg a medál. Vajon ő lenne az? Nem, hiszen alig ismerem… Űztem el sietve a gondolataimat, de teljesen nem sikerült. - Megtudom és pár nap lenne. Addig még a városban lesz? – majd pedig felé mutattam a rajzot, amit a képen található nyakláncról csináltam, ha ilyen volt tényleg, akkor csak szignóztam és elkezdtem a megrendelésbe felvezetni, ha még javítani kellett rajta, akkor nem voltam rest megtenni. Szeretném, ha elégedett lenne vele.
Azóta hiszek ezekben a természetfeletti lényekben, amióta ott megláttuk azt a fenevadat. Ott ahol nem kellene hogy legyen. Az tutira nem hétköznapi farkas volt, de erre már későn jöttünk rá Shawn-al, akkor ott, abban a pillanatban becsaptak minket. A farkas is és az az ember is. Tutira nem volt ő se ember. Vagy én nem tudom, de a tanulmányaink során kiderült, ott farkasok nem, de dingók annál inkább vannak és élnek. Ez ugyan még mindig elgondolkoztat és ezen jár, kattog az agyam, de visszatérve a valóságba és arra ami miatt jöttem… - Igen, köztünk meg kurva szoros, már bocsánat a kifejezésért. - mi is szoktunk veszekedni, de a testvérség már elég kicsi korunkban jelentkezett és többre tartottuk azt, minthogy örökké húza- vona legyen közöttünk. – Önnek van testvére? - mert ha van, akkor tudnia kell, mit is jelent a kötelék… mert nem csak ikreknél létezik (bár náluk a legerősebb), hanem bármely más testvérpárnál kimutatható. Megtalálható. Ahogy a medál is közel áll hozzám, mert mégis csak ugyanazon medál lógott mindkettőnk nyakában. Csak épp egyikünké eltűnt, vagy nem is tudom… elhagyatottam csücsül valahol az ismeretlenben. - Sokat. - és ez is többet mond minden szónál. Körülnéztem és közben érdeklődtem. Hatalmas hely volt, sokat érő ékszer különlegességekkel. Biztonsági őr nélkül… egy törékeny fiatal hölgy egyedül. Elég furcsa azért a dolog. Furcsa… ez pedig nálam már érdeklődés szinten magasabb pontot kap. Elég régóta ahhoz… meglepetten húzódik fel szemöldököm, miközben a hölgy tekintetébe nézek. - Régóta? Nem látszik 34 évesnek… már bocsánat… de tényleg. Amúgy elég sok mindent megtalálni itt. - pillantottam vissza a plakátokra. - Gyógy- kövekkel is foglalkozik? Vagy esetleg Aqua Aura Kristállyal? Elnézést a rengeteg kérdésért komolyan, de foglalkoztatnak a szép dolgok. Meg a testvéremnek is vennék valami különlegeset. Ő meg rajong az ilyesmiért, ami tisztítja és nyugtatja az aurát. Ismeri? - újabb kérdés sorozattal bombáztam az eladó nőt, szegényt már most sajnálom, de én ilyen vagyok, főleg ha valami nagyon foglalkoztat. Jelenleg két féle dolog foglalkoztat úgyis. Pontosabban három. A hölgy rajzolt közben, én meg körül néztem. Nem vagyok rabló, eszembe se jutna ilyesmi tett. Nem olyan családból származom. Ha kell valami, akkor azért fizetek. Ennyi az egész. De lopni? Áh! Kitagadnám saját magam a családomból. - Hát ebben igaza van. - kuncogtam el magam röviden. Lehet hogy tényleg elkerültük egymást, mondjuk én annyira azóta nem is lestem körbe a városban… okkal természetesen. Túléltem egy halálos balesetet… de visszatérve újra a „feladathoz”. - Öhm… igen, valami olyasmi. Tulajdonképpen rengeteget elevenítek meg a rajzaimban. Képregényeket rajzolok szabadidőmben. - vallottam be őszintén, miközben a farkasos medálon ragadt meg a tekintetem jó időre. - Farkasok melyek emberré alakulnak és emberek, akik farkassá. Mert a farkas az emberek között nem tud elvegyülni, de ha fel tudja venni az ember alakját, könnyedén élhet közöttük, nem? - pillantottam rá a hölgyre egy kisebb mosollyal. Mondjuk az én képregényem egy kapu Őrzőjéről szól, akit pár farkas kísér el, ehhez a bizonyos kapuig, ahol a végtelenség mezeje létezik, direkt farkasoknak. De hosszú az út odáig. A testvérem eleinte tök hülyeségnek tartotta (meg mások is), bár mostanában csak mosolyog az egészen… nem tudom mi ütött bele hirtelen. De mindegy. - Igen, egy jó ideig még itt leszek. - lépdeltem vissza a hölgyhöz, hogy szemügyre vehessem a rajzot, végig néztem rajta, tökéletes volt. Így a képet is elpakoltam, nem hagyhatom itt. De egy üres papírt előhúztam és egy tollat is, a telefon számomat firkantottam rá. - Ezen a telefonszámon elér, ha elkészülne… és szeretném azt a farkasost megvenni. - pillantottam annak irányába.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
A fogalmazásmódjának köszönhetően kicsit feljebb szalad a szemöldököm, de nem mondok semmit se. Valószínűleg, ha ugyanúgy beszélnék, ahogyan az én időben volt szokás, akkor amiatt rám is furán néznének. A mai fiataloknál pedig nem meglepő olykor-olykor nem éppen udvarias szavak használata sajnos… A kérdése meglepett, de kisebb habozás után feleltem. - Volt… - csak ennyit mondtam. Tudtam jól, hogy a testvérem hallott, de az meg teljesen más dolog volt, hogy nem pár éve halt meg, hanem több évszáda. Nem volt a legjobb a viszonyunk akkor, amikor elváltak az útjaink véglegesen, de már mindegy is, hiszen ennek ellenére is a testvérem volt és hiányozni szokott néha. - Értem. – követtem a pillantását és éreztem, hogy az energiái miként változnak. – Esetleg valami baj van? – kérdeztem meg óvatosan úgy, mint aki a fiú pillantásából gondolja ezt. Nem adtam okot semmilyen gyanakvásra. - Pedig nem sokat tévedtél. Talán csak jó géneket örököltem a szüleimtől. Sokszor megkapom, hogy túl fiatalos vagyok, de nem minden a külső… - mondtam neki egy apró sóhaj keretében, hiszen amennyi csodakrém van manapság, meg tényleg a genetika se mindegy. Edzhetek is azért, hogy formában maradjak. Meg néha vannak szerencsések is, akiknek nem kell annyi éven át kitaposniuk az ösvényt, mint másoknak. Persze ez nem volt teljesen igaz rám nézve, de hát na… Ennyi évszázad alatt úgy adtam elő a legnagyobb hazugságokat is a kilétemmel kapcsolatban, mintha az lenne a totális valóság, így ő se sejthette azt, hogy csak részben mondok igazat. - Találhatóak olyanok is, de azokat nem szoktam kipakolni. Ha megmondod, hogy pontosan milyet szeretnél, akkor mire visszajössz, addigra előkészítem őket is. – nem akartam most elmászni az irodába és nem azért, mert nem bíztam volna meg benne, de volt valami, ami nem hagyott nyugodni. És nem akartam hirtelen egyedül maradni a gondolataimmal. - Ez igazán érdekesen hangzik. Régóta foglalkozol ezzel? – kíváncsiskodtam tovább, majd amikor meghallottam a mondandója második felét, akkor meglepődtem egy pillanatra, de jellét ennek se adtam. Halovány mosoly ült az arcomon és közben a fiút néztem. Előtte még az élet, mennyi lehet? Mindegy is, hiszen nem lehet csak úgy, még akkor se, ha van benne valami, ami felkeltette az érdeklődésemet. – Ez igazán érdekes elgondolás, de erre mégis miként lennének képesek? Bár gondolom a képregényekben eléggé kelendő az ilyen dolog, hiszen a könyvek és a filmek világa is tele van hasonló dolgokkal, vagy tévednék? – tettem úgy, mint aki annyira nincs is otthon a témában. Igazán érdekes elgondolás, de vajon honnan jött neki? Látott volna valamit, amit nagyon nem kellett volna? - Rendben van, keresni fogom mindenképpen. Akkor egy medál lenne, a másik pedig legyen ajándék, ha elfogadod. – pillantottam rá barátságosan és mosolyogva, majd becsomagoltam a nyakláncot, miközben az árát is beütöttem. Ha pedig időközben még több tetoválását láttam volna meg, akkor biztosan megszólaltam ismét. - Látom rajong a tetoválásokért. Gondolom jelentésük is van, vagy tévednék? – nem zavart egyáltalán, hogy ha tele lenne varrva. Farkasoknál ez eleve másképpen működik, de nem szabad erre gondolnom. Próbáltam magam visszaterelni újra és újra a helyes mederben, de kár lenne tagadni, hogy ment volna, hiszen a farkasom is kíváncsian figyelte az idegent.
Egy testvér fontos dolog az életünkben, csakis rá lehet számítani, neki lehet elmondani legnagyobb félelmeinket. Titkainkat. Én bármitől megvédem a húgomat és ez fordítva is igaz. Vannak olyanok, akiknek nem adatott meg hogy testvére legyen és ő egyedül bolyong ebben a hatalmas világban. - Óh… - csúszik ki ennyi a számon, képemen szomorkás a hangulat, annyi kérdésem lenne felőle, de nem gyötrök senkit ezzel. Nem tehetem, sebeket tépnék csak fel vele. A hely tele van értékekkel, ő mégis egymaga van itt… biztonsági őr nélkül… ez nem gyanús? Nekem az… - Semmi gond nincs, elnézést, azt hiszem kissé elkalandoztam. – vallottam be, hiszen csak ennyi történt az imént. Túl messzire elkalandoztam. A korra visszatérve meg… igaza van, tényleg nem a külső számít. Lehet hogy 35 évesnek kinéző külseje van…. de úgy nagyjából már az ötvenedik életévét töltötte be nemrég… Ezzel meg mindent letisztáztam. - Narancs kalcit? Ismer ilyesfélét? Nagyjából ezt a fajta gyógy- követ keresem. De ha ez pont nincs, akkor bármely más kalcit megfelel… - bólogattam is hozzá egy keveset, hisz húgommal rengeteg üzletben megfordultunk már és pont kalcituk nem volt. Remélem itt sem kell csalódnom… ha meg mégis… akkor is jó volt betérni ide. - Elég rég óta… nagyjából… - gondolkodtam el kicsit mintha számolnám az éveket, de ezt lehetetlen elfelejteni. - … pisis korom óta. - mennyi lehettünk Shawnnal? Nyolc? Elég rég volt már. Kérdésére megvontam a vállam. - Fogalmam sincs, sokféle teóriám létezik… ráadásul egy se képregényből van. Nem találtam még ilyesfélét se könyvben… jó hát a Twilight kivétel, azt utálom… se másutt. Ön miképp vélekedik a természetfelettiről? Hisz benne? - érdeklődöm vissza felé… de tényleg sok teóriám van erről. Mint a dinoszauruszok létezése… nagyjából attól a kortól is már létezhettek…. nem? Ahogy a kért árucikket csomagolni kezdte, én úgy kezdtem elővenni a pénztárcámat. Ajándék… - Köszönöm. - mosolyodok el ahogy rá pillantottam, a kért pénz kiszedtem és ahogy nyújtottam felé azt, a tetoválások a kézfejemen tisztán látszódtak. - Nem sok jelentése van… - pillantottam a kezemre, elidőzve a látható tetoválásokon… - Ez egy... ígéret volt még régebbről. - pillantottam komolyan a hölgy tekintetébe, majd inkább letettem a pultra a pénzt, hogy hamarabb eltegyem zsebre a kezem. - Meddig szokott nyitva lenni? - nem néztem meg a nyitvatartási időt….
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Csak sietve rázom meg a fejemet, hogy semmi baj nem történt. Közben pedig kíváncsian fürkészem a fiút, hiszen lehet, hogy nincs más ember rajtam kívül hirtelen itt, de attól még kamerák vannak, másrészt meg eléggé csendes ilyen téren a város, hogy senki se akarjon kirabolni. Meg néha a törékenynek tűnő nők az egyik legharcosabbak. - Nem történt semmi se. – rázom meg kissé a fejemet is hozzá, hogy tényleg nem történt semmi se. Fura érzés fog el, de nem adok egyelőre még nagyobb hangsúlyt neki. Inkább csak kivárok türelmesen. - Ismerem és szerintem mire legközelebb jössz, addigra tudok is szerezni neked, ha szeretnéd. – pillantok rá továbbra is barátságosan, miközben kicsit a pultnak dőlök. Megvannak a saját kis kapcsolataim, így nem lesz olyan nehéz beszereznem. Mindent a vevőkért elv nálam is eléggé él, ahogyan a legtöbb üzletben is. - Akkor nem csoda, hogy ennyire jól megy. – gondolkoztam kissé hangosan, hiszen tényleg ügyes volt az eddig látottak alapján. – Arra még nem gondoltál, hogy esetleg ékszereket tervez? – persze, lehet kicsit hazabeszélek, de manapság eléggé sokrétű ez a világ is, így nem csoda, hogy érdekel ez a dolog is, hiszen szerintem van hozzá kellő fantáziája is, hogy különleges ékszereket tervezzen, vagy vallóra váltsa a legtöbb féltet álmát ilyen téren is. - Ha nem a könyvek, vagy a filmek világa ihletette meg, akkor honnan? – támaszkodtam meg kíváncsian a pulton, majd a kérdésére először csak hümmögtem egyet. – Ez érdekes kérdés. Magam sem tudom, néha jó ilyenekről olvasni, elmélkedni, de amúgy nem hiszem, hogy lenne bármilyen lehetőség arra, hogy ilyen létezzen. – rántom meg a vállaimat játszi könnyedén és úgy adom elő, hogy semmi oka ne legyen kételkedni a szavaimban. Sose leplezném le a saját fajtámat, de nagyon is érdekelt, hogy vajon valaki megtette e a fiú előtt és azért rajzol ilyeneket és esetleg ezt kutatja-e, mert ha igen, akkor abból még baj is lehet akár. Az már más kérdés, hogy kire nézve. - Minden ígéret jelentős, főleg akkor, ha az ember be is tartja. – hívom fel egy aprócska dologra a figyelmét, de nem faggatom tovább, ha nem szeretne beszélni róla. - Hétköznap általában este 8-ig, vagy 9-ig, szombaton pedig általában 13 óráiig, kivéve ha megbeszélem valakivel, hogy ő csak később tudna jönni, mert akkor beugrom később is. Nem lakom messze innen, meg sokan ismernek is. – majd azzal a lendülettel kicsit feljebb is tornáztam magam, majd pedig felfirkantottam a kért narancs kalcit is, hogy el ne felejtsem beszerezni, amire jön.
- Huh, nagyon hálás vagyok Önnek. - hiszen itt igazán remek a kiszolgálás és el se hajtanak, mert efféle követ szeretnék magamnak. A rajzaimra visszatérve pedig meglep eléggé az ötlete… - Nem gondolkodtam… de adott egy kiinduló pontot egy következő fejezetnek. - mosolyodtam el szélesen, hisz remek ötletem támadt valóban. Az ékszerekhez kapcsolódik és nem az üzlethez, szóval valami varázs medál lenne… varázsbot, varázskarperec vagy fülbevaló. Elkalandoztam. - Hogy mi…? Önnek nem voltak gyerekkori képzeletei? Nem a képzeletbeli barátokra gondolok… hanem mondjuk egy jeti lábnyomára, vagy bármi ilyesmire? Nem akarta felfedezni a valótlant? Ami esetleg csak a képzeletünk szüleménye lehetett? - érdeklődtem. - No meg olyan állatok felbukkanása olyan helyeken, ahol nem is kellene hogy létezzen. Ausztráliában a kenguruk földjén mi keresni valója van egy Timberfarkasnak? – itt valami más lehetett a dologban, mint holmi betelepítés, hisz a mai napig egyetlen egy farkas nincs azon a területen, csak dingók. És igen, ez a dolog a mai napig foglalkoztat. Ezért hiszek a földönkívüliekben, a jetiben, a manókban, a varázslókban, a farkasemberben…. vérfarkasban pedig főleg. Az ilyenekre pedig szeretek máshonnan is válaszokat kapni, mások gondolatát vagy épp ellenszenvét meghallgatni. Az ígéret pedig rajtam telepedett meg. A rám varrt rajzok, szavak egyvelege egyben szívemhez is nőtt és fájnak. Mert tudom, miért vannak rajtam, nem holmi hóbortból az biztos. - Szuper. - vigyorodtam el az időpontokat hallva, majd figyeltem az írást is, amit a cetlire vésett. Remek ember. - Akkor majd érkezem. És nagyon köszönöm. - emelem meg a becsomagolt kis ajándékot, a fizetés az alap dolog, a kívánt összeg hamar landol a pulton és jómagam is távozóra fogom, de az ajtóból még visszapillantok. - További szép napot, Hölgyem. – egy újabb mosoly majd távozok is. A telefonszámomat oda adtam, engem pedig a nap bármely szakaszában lehet hívni. Elérhető vagyok állandóan.
// Köszönöm a játékot. Majd még tutira összefutunk. //
Ismét egy álom. Változás változás hátán. A szellemvilágban mik történhetnek, ha itt teljesen kifordulnak magukból a farkasok, az őrzők és talán még az emberek is? Kicsit úgy érzem magam, mintha az elmúlt időszakban teljesen elfelejtettem volna, mit jelent a veszély. Például Symara-t megkönnyeztem, de biztos voltam benne, hogy úgysem lesz baja. Csak azért sírtam, mert nekünk hiányozni fog. Pedig akármi történhetett volna vele! Szerencse és ami őt illeti, bölcsesség is nyilván kellett hozzá, hogy ne így történjen. Pár napja bejelentkezett, hogy már nem a ferdeszeműeknél van, hanem csak a szomszéd városban, Anchorage-ban. Ennek annyira megörültem, hogy gondoltam, újra beugrom a kiscsajhoz, akire a boltját bízta. Leparkolok az utca végénél, miután egy kicsit keringenem kell. Hú, de sokan állnak itt! Remélem, mind a Thibodeau üzletben vásárolnak, haha! Viccen kívül, üzleti sikernek is örülök, de ahhoz én nem annyira értek. Emberileg, lelkileg kell támogatnom a lányt. Eddig is beszéltünk, nem olyan sokszor, hát most is szeretnék vele váltani pár szót. Jópofa kis hölgyemény, az első találkozásunk mindig meg fog maradni. Tényleg, akkor még csak jegyesek voltunk Mae-vel! Most bonyolódik és megint vannak kétségeim. Rózsaszín szemüveget viseltem a fejemben, belül, mikor úgy gondoltam, ide nekem az oroszlánt is! Mi lesz, ha nem úgy sül el? Ezért halogatom a szervezkedést, meg bízom másra, aki pörög ezerrel az ilyen témán. Nyugtatom magamat, hogy biztosan jó lesz. Most pedig elűzöm az aggodalmakat. Helena-nak nincs szüksége rájuk. Könnyű lépésekkel, zsebre vágott kézzel sétálok el az üzlet ajtajáig. Biztos a frász jön rá a fiatal őrzőre, hogy képes valaki zárás előtt egy perccel beesni. Direkt most jövök, hogy ne munkaidőben tartsam fel. Inkább utána. Ha nem ér rá, megbeszélünk másik időpontot. Eddig se volt gond. Finoman benyitok és már a küszöbről hangosan köszönök: - Helló, kisasszony! Jókor jövök? Hogy telt a napod? Az arcomon óriási mosolyt láthat. Kedvelem őt, az üzlet pedig lenyűgöző. Mikor ide bejövök, sosem tudom, hová nézzek? A nyakékektől a gyűrűsorig legeltethetném a szemeimet, ahogy mindezt elképzelem az én kis drágámon. Férfiékszerekkel nem nagyon kacérkodom. Az én ujjaimra gumikesztyű való inkább, bár mostanában kevesebb idő jut a laboromra is. Tartom az ígéreteimet, családi életet élek, de nagyon és egyre több az elfoglaltság. Néha kicsit elgondolkozom, hogy miért is csinálom ezt? Most pedig megsimítom az egyik üveget és a fejemet nézem benne. Hogy tükröződik! Vágok egy hülye arcot, majd a lány felé fordulok. - Sym téged is keresett? - kérdem vidám mosollyal. Jók a hírek.
Mióta Symara elment, és a nyakamba szakadt az üzlet vezetése, minden bakizásom után legszívesebben bezárkóztam volna az irodába, és bőgtem volna egy sort, hogy miért kellett így alakulnia? Nekem ez nem megy, felhívom, és addig hisztizek neki, amíg vissza nem jön, de... egyszer a telefonom merült le, egyszer az egyenlegem nullázódott, aztán ő nem volt elérhető... így vagy úgy, de egész hamar felhagytam a próbálkozással, hogy azzal próbáljam meg visszacsalni, hogy rosszul megy a bolt. Minek, ha a sors is ellenem van benne? Igaz, talán olyan jól nem futott a szekér, mint amikor ő intézgette itt a dolgokat napi szinten, de olyan rosszul se megy, hogy csőd, vagy hasonló miatt kell aggódnia bárkinek, úgyhogy azt hiszem, összességében egészen jól elvagyok – elvagyunk vele. Miután pedig egy újabb álom jelentkezett, én pedig megszabadultam ettől a tőrös szutyoktól amitől nagyapa is olyan morgós vénember benyomását keltette az elmúlt hónapokban, már egyáltalán nem tűnt olyan vészesnek a helyzet. Sőt! Fogjuk rá, még tetszett is, és nem csak azért, mert plusz egy ok volt, amiért kevesebb időt kellett otthon töltenem. Ha így folytatom, lassan tényleg szinte már csak aludni járok haza... Már nincs sok vissza zárásig, nem is számítok több vendégre, szerencsére így zárás felé közeledve nem igazán jön már senki – így aztán az alkalmat kihasználva előkapom az egyik jegyzetemet, hogy a pult mögött ücsörögve agyaljak a jövő heti beadandómon. Kellemeset a hasznossal, ugyebár. Épp ezért is rezzenek össze annyira, amikor az ajtónyitást jelző kis csengő megszólal, én pedig már épp szentségelnék egy sort magamban franciául, amikor meglátom, hogy nem mindennapi látogatóval van dolgom. Az a jópofa vérfarkas pasas az, Symara falkatársa! - Mr. Bluefox! – csapom be vidáman a füzetemet, a tanulni való ráér, inkább felpattanok a helyemről, hogy köszöntsem, vagy megérdeklődjem, mi járatban van. - Ó, ön bármikor jön, a legkevésbé sem zavar. Jól, fogjuk rá, a suliban elmaradt az egyik órám, úgyhogy előbb bejöttem. Kicsit döcögősen megy még az üzletvezetés, delegalább már nem érzem úgy, hogy teljesen veszett fejsze nyele az egész. - csacsogok vidáman, miközben hagyom nézelődni a férfit. Teljességgel megértem, én is képes vagyok órákig nézelődni szinte bármilyen ékszerboltban, van a nemesfémeknek és drágaköveknek valami magával ragadó, megbabonázó hatása, ha hozzáértő kezek formálják, szinte rabul ejti az ember tekintetét. De szeretnék egyszer majd én is ilyen profi lenni a szakmában! - Telefonon egy párszor, igen. Most már nem Kínában van, hanem Anchorage-ban, ön is így tudja? Vagy... vagy esetleg történt vele valami? - kérdezek vissza aggódva, de gondolom, akkor csak nem lenne ilyen vidám és gondtalan a másik, így gyorsan el is hessegetem a rossz gondolatokat. Bőven elég volt belőlük az elmúlt majd’ egy évre. - És önnel mi a helyzet? Jól telnek a napok? Remélem, nem okoz nagy gondot, hogy még felettem is „bébiszitterkednie” kell... - mentegetőzök egy sort, az igazat megvallva, magamtól sosem kértem volna meg ilyesmire, teljességgel Symara ötlete volt, de ha már így alakult, nem bánom, hogy akadt valaki, akihez fordulhatok, bármi történik. Olyasvalaki, akit Symara kedvel, és akiben megbízik, ráadásul még ilyen szimpatikus és laza fazon is!
Ide mindig jó bejönni. A kínálat is eteti a szemeimet és ha örülnek nekem, annak én is örülök. Helena túl van a nehéz időszakán. Én meg a könnyűn. Megszálltak a kétségek és időnként megint kívánom a szereket. - Ezt jó hallani! Hát...valahol el kell kezdeni. Örülök, hogy kezded megszeretni! Én szerencsés vagyok, hogy adódott lehetőségem mindig azzal foglalkozni, amit szeretek. Helena-nak talán most már könnyebb, az álom átkos hatásai nélkül. Jó, hogy nem zavarja a nézelődésem. Időnként a szemeibe is nézek, de annyi minden van, hogy lekötnek a finomságok. - Jól van, akkor tudsz mindent. Neeem, semmi gáz nincs. Nyugtatom meg békés nevetéssel. Symara megbízható nőstény és a távollét se változtatta meg. Leadta a drótot annak, aki számít. - Remekül, köszönöm! Szervezzük az esküvőt. Maeve-nek több része van ebben, de azért én is foglalkozom vele. Nem okozol gondot, de egy kérés azért lenne... Most komoly fejet vágok és mindkét tenyeremmel odanehezedek az üveglapra, a lány elé. A szemeibe nézek és határozott hangon szólok: - Az a 180 év korkülönbség nem olyan nagy dolog, hogy magázni kéne. Pertunak valót nem hoztam, de hát akkor szervusz! Most széles mosolyra váltok és a kezemet nyújtom. Eddig nem álltam elő a témával, de most már ideje. Könnyebb lesz. - Nálad is elmúltak az álom hatásai? Nehéz volt, Helena? Én a tollat választottam, úgyhogy most kicsit visszasírom az eddigi időszakot. De így is jó, főleg ha a falka egészét, meg titeket is nézlek. Érdekel, hogy utólag mit mond erről? Ez nem olyan téma, amit a barátnőivel megbeszélhetne. Hogy az őrzőknél mennyire alakult ki mély kapcsolat, azt meg nem tudom. Biztos nem volt egyszerű. Sym is megnyugodott, hogy túl van rajta.
Csak vidáman mosolygok a vérfarkas válaszát hallva, s azzal a lendülettel arrébb is seprek minden papíralapú munkát, beadandót, miegymást, amivel eddig bíbelődtem. Azal úgy is ráérek később is foglalkozni, ilyen látogatóm azonban nem akad minden nap! - Hála az égnek, akkor megnyugodtam. Olyan kiszámíthatatlan tud lenni az élet, amikor azt hinné az ember, hogy minden a legnagyobb rendben van, akkor puff! Egyből beüt a ménkű... - gesztikulálok heves mozdulatokkal a kezeimmel is mellé, elég csak például a tavaly tavaszra gondolni. Anyuval elutaztunk a nagyiékhoz, erre? Két hét kóma, mire magamhoz tértem, már megint itt voltam, és minden a feje tetejére állt. El sem tudom mondani szavakkal, mennyire örülök, hogy végre vége. - És, hogy haladnak az előkészületek? Milyen stílusú lesz? Valami igazi, nagy banzáj, vagy kisebb, szűk körű, egyszerűbb, esetleg valami tematikus? - kérdezek rá, nem mint ha nálam aktuális lenne a téma, de nőből vagyok, nekem is titkos álmom, majd valami álomesküvő, nem csoda, hogy a reklámokat, hirdetéseket is örömmel nézegetem. Ráadásul az esküvők egyik kulcskelléke, a gyűrű is szakmához kötődik részemről, khm. Illik képben lennünk a trendekkel. - Egy kérés? Mi lenne...? - kérdezek vissza némileg megszeppenve, amikor látom, milyen komolysággal fordul felém, ám amikor kiderül, hogy miért is, hatalmas kő zuhan le a szívemről. Komolyan! - Uhh, hát persze. Végtére is nem tűnsz annyinak. Szevasz! - nyújtom a kezem vidáman nevetgélve, talán eleinte esélyes még pár nyelvbotlás, de amilyen kölyökképű Balthazar, szerintem még bátyámnak is simán elmenne így kinézet alapján a... kétszáz éve ellenére. Azt hiszem, egyszerűbb lesz rászokni a tegeződésre, mint amikor a gimis, apum-korosztályú tanáraim búcsúztak úgy, hogy nyugodtan tegeződjünk mostantól. Aha, persze, köszi! - El, szerencsére. Igaz, van ami mellékhatása megmaradt, de... talán egyszer az is rendbe jön. - vonok vállat. Mondjuk a kapcsolatom a rokonaimmal. Mert valljuk be, elég elviselhetetlen kis hárpia voltam az elmúlt majd’ egy évben, és hiába, hogy már nem vagyok két lábon járó időzített bomba, azért nem felejtették el a hülyeségeimet, sérelmeket. - Irigyellek téged, én idióta, a tőrt, szóval... eléggé. - ha már annyiszor álmodtam róla, még egy apró kis medált is készítettem arról, amit álmomban láttam, furcsa mód egészen megszerettem a rossz időszak ellenére is, így most elég a nyakamban lógó lánchoz nyúlni, hogy a rajta függő minitőrt megmutathassam Balthazarnak is – hogy aztán visszarejtsem a ruhám alá. - A tollal tényleg olyan szép és jó volt minden, mint amilyen rémálom a tőrrel? Amúgy nálunk duplán szép volt, nagyapám is azt választotta. Talán még Celeste viselt el minket a legjobban, igaz, ő is tollas volt. Meg nagyapát az új felesége, Lily. - csacsogok vidáman, igazán, valahogy az a nő anélkül is olyan tünemény, hogy szerintem elviselte volna a nagyfatert. Bár, jól megvannak most is. Az meg meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg nem mindenki előtt annyira egyértelműek a rokoni kapcsolataink, mint azt én hiszem.
Tetszik, hogy minden megy a kukába. Csak én számítok, a kapcsolat, a múlt, Symara szeretete. Én is nagyon kedvelem őt, meg Helena-t is. Nem is volt rossz ötlet, hogy bébiszittert csinált belőlem az öreglány. Huh, ha ezt hallaná! - Nem üt itt a villám sehová! Maeve-vel megbeszéltük, hogy elmegyünk előle, de igyekszem pozitív lenni és azt mondani, hogy más sem jár pórul. Pedig hát... - Ó, nagyon jól! Modernebb lesz. Semmi egyházi szertartás, mivel... Remélem, nem sértelek meg azzal, hogy elmondom, minket nem nagyon érdekel a vallás. Van ilyen jellegű múltunk, de az csak múlt. Mae is meg volt keresztelve, ha jól emlékszem és amit én átéltem, az se semmi, de vége van. Hála az Istennek! Nagybetűvel. - Utána a parti már nyílt. Te is jöhetsz, ha lesz kedved! Szívesen látunk! Nyílt buli, nyílt meghívás. Valahogy azt érzem, Helena nem lesz ott és Sym sem. Pedig őt vártam volna. Nem minden klappol. Látom, hogy kicsit megijesztem. Nem is húzom sokáig. Nem szeretném idegesíteni, ha már kigyógyult az átokból. Letegeződünk, ahogy látom, egész könnyedén megy. Meg fogom bocsátani, ha még benézi párszor. De szólok majd! - Én valami fenenagy optimizmussal lettem megáldva. Remélem, annak is marad nyoma! Azért kértem meg Mae-t. Mióta tisztábban látok, félek. Féltem őt és magamat is, de főleg őt. Remélem, nincs rá igazi okom. - Csak ne maradjon mellékhatása! Egyébként a választásod mögött...volt igazi frusztráció? Bosszút akartál állni valakin? A világon? Meggyőződésem, hogy mélyről jött a döntés és érdekel, Helena-ban mi játszódott le? Symara rám bízta őt, hogy vigyázzak rá. Anyukát ismerem, talán mondhatom, hogy jóban is vagyok vele. Lehet, hogy ő nem ezt mondaná. A kislánnyal szeretnék jóban lenni. Érdekel, mit gondol! Megnézem azt, amit szorongat. Meg is érintem, ha engedi. A kezembe veszem, szemem elé emelem. Szeretném látni, mit is alkotott, mit jelentett ez neki? - Mondtam már, hogy néha szobrászkodom? Párizsban tanultam, amíg ott éltem a művészek között. Izgalmas időszak volt! Nem csak azért, mert újra felfedeztem az akkori feleségemet. Most Skye néven fut. Az a művészvilág megragadott. - Igen, csodálatos volt! Nagyapád kicsoda? Ismerhetem? Remélem, nem mondja azt, hogy már elmesélte! Nem szeretem, mikor így kiesnek dolgok. Fontos dolgok. - Celeste? Jé! Őt ismerem! Egy túrán voltam és tanított pár dolgot a fényképezésről. Celeste Hagen. Nem lehet véletlen. - Lili? Jézusom! Emmett a nagyapád? Húh, ezt most nem is tudom, hová tegyem? Még két szót sem váltottam egykori szerelmem férjével. Mit mondjak erre? Mit mondhatok? - Lilit én nagyon kedvelem. Régi barátom. Te hogy vagy vele? Szerintem Lilit csak szeretni lehet. Skye rá a cáfolat, de ő külön történet. Egy pillanatra hátat fordítok a pultnak. Túl sok minden jött össze. Át kell gondolnom, miket jelent ez? - Helena! Anyukádat, Lena-t is ismerem. Már beszéltünk róla. Ugye? Nem vagyok benne biztos. De talán! Lena-nál kétszer jártam. Nem tudom, mit gondoljak? Próbáltam segíteni nem igazán volt rá vevő. Beteg, tudja is, hogy az, csak nem akarja elismeni. Sajnálom ezt kislányt. Nehéz háttérből jön. Őrzőktől. Anyuka is beavatott és nem én vagyok az első, akit pucéran látott, átváltozva.
Csak szórakozottan mosolygok Balthazar optimizmusán, szép is lenne, ha ilyen egyszerű lenne az egész, eldönti, hogy minden rendben lesz, és... minden rendben lesz. Mindenesetre tetszik ez a pozitív hozzáállása. - Nem, engem aztán igazán nem. Én se vagyok az a nagyon templomba járós fajta, szóval... - vonok vállat, bár azt hiszem, nincs ebben semmi meglepő, az én generációmat elnézve. Igaz, a nagyapáimat elnézve, ők se azok a nagyon vallásos típusok... - Hogy én? Uh, köszönöm. - nem tagadom, némileg azért meglep, hogy rám is gondoltak, holott nem sok közünk van egymáshoz, azon kívül talán semmi, hogy most Balthazar „bébiszitterkedik” velem Symara jóvoltából, de azért valahol szívet melengető, hogy rám is gondoltak azok közt, akikkel megosztanák életük legszebb napját. Mondanám, hogy majd meglátom még, de... az igazat megvallva, valószínűleg ellesznek nélkülem is. Úgy sem igazán ismerek senkit a csapatból. - Kissé megkésett lázadó tinédzser koromat éltem épp... szerinted? - nézek rá amolyan „ez most komoly?” tekintettel. Szerencsére a cirka 21 évem kevés volt ahhoz, hogy olyan nagy hollywoodi filmekbe illő halálos ellenségeket vagy riválisokat szerezzek, de ha lentebb adjuk a mércét, nos... frusztráció az akadt bőven, veszteség, nemtetszés... Közeli hozzátartozók, barátok elvesztései. Ezer meg egy okom volt a lázadásra, még ha mások nem is éppen így látják. Hagyom, hadd nézze meg közelebbről a medált, azt az apró tőrt, amit álmomban is láttam. Először csak leskicceltem, majd később nem bírtam megállni, hogy ne készítsem el, mert még ha nem is feltétlenül jó dolgokat hozott az életembe, de meg kell hagyni, igencsak esztétikus darab volt. Szeretem is minden rossz ellenére ezt a kicsinyített mását. - Tényleg? Ezt nem is tudtam. Szóval Párizs, mikor éltél ott? Ezek szerint franciául is tudsz? - nos, jó témát találtunk, azt hiszem, nem tudom, hogy a másik mennyire van tisztában azzal, hogy én is Franciaországban születtem, vagy hogy mennyire oda meg vissza vagyok az országért, de... nos, ha eddig nem tudta, valószínűleg ezután erősen sejteni fogja. - Öhm... ez jó kérdés. Lehetséges, hogy ismered, azt hiszem. - vakargatom meg töprengve az állam, mert eszembe jut hirtelen, hogy lehet, erről nem feltétlenül lehetne beszélni, így amikor a nővérem kerül szóba, csak hevesen bólogatok. - Igen, igen, ő az. Ugye milyen jó túravezető? Párszor már én is odacsapódtam a csoportjához, ha épp nem volt jobb dolgom. - húzom ki magam büszkén, majd amikor meghallom Lilinéni nevét, csak bólogatok, ahogy arra is, hogy Emmett a nagyapám, igaz, arra már jóval szélesebb mosollyal az arcomon. - Tényleg? Ezt nem is tudtam. De igaz is, falkatagok vagytok, és... Lili is olyan valakinek tűnik, akit cska kedvelni lehet. Igazán aranyos teremtés, eleinte el sem hittem, hogy ilyen jóban van nagyapával. Csak mert... Gondolom tudod, hogy milyen. - vonok vállat, mert no, legyünk őszinték, nem túl szociális teremtés, a tőrösségével meg pláne nem volt az, igaz, egyébként ő is aranyos a maga módján. - Nocsak, őt is? Szerintem még nem beszéltünk, legalábbis nekem nem rémlik... honnan? - kíváncsiskodok egy sort, mert apát általában többen ismerik, tekintve, hogy az egyetemen is tanít, meg a bíróságon is gyakran megfordul... De úgy tűnik, ezek szerint anya is egész sok ismerőst szerzett már.
Örülök, hogy nem sértettem meg. Attól, hogy én nagyot csalódtam a...nem is a hitben, hanem a hívőkben, attól még másnak ez lehet az élete, ez húzhatja ki őt a csávából. Csak mosolygok a leányzóra, akkor is, mikor meglepődik a meghíváson. Egész sok időt töltünk együtt, mivel felelősséget vállaltam érte. Meg is kedveltem és szerintem ő is bír engem. Mae nem ellenkezett, hogy 1-2 olyan is jöjjön, akit ő nem ismer. Bízik bennem, ahogy én is benne. - Aha. Hát bocs, de nem irigylem a szüleidet. Vagy a mentorodat - szólok zavart kacagással. - Azért nem lett örök harag senkivel, ugye? Ennyiből mindenképp érdekel. Ha bántja valami a kis lelkét, az mindenre kihat. A kis tinilány, haha. Tényleg olyan, nem is értem, hogy lehet ilyen fiatalon őrzővé avatni valakit? - Már lassan 140 éve, hogy eljöttem onnan. Ah, parfaitement, vous savez, ma chérie! A kiejtésemre se lehet panasz, echte francia. - Jártál ott vagy csak vágysz a Fények Városába? Pedig milyen sötét részei is vannak. Minden értelemben. Ha Párizs közös témánk lesz, annak örülök, mert szerettem azt az időszakot. Épületes volt, tanulságos. Amikor a papáról van szó és a kiscsaj habozik, megérzem, hogy talán nem kéne mindent kikutatni. Titkokra szükség van. Azok mindig egy saját szobát jelentenek, ahol egyedül lehetünk, távol a világ zajától. - Kicsi a világ, hogy ő is itt él! Helyes nő és okos, csak pozitívumokat tudok mondani róla. Azokat pedig ki is mondom! - Mindent tudott a vidékről, ahol jártunk. És mikor rosszul lett egy utas, akkor is nagy hasznát vettem, pedig nem is orvos. Végre fény derül a nagyapa kilétére és megdöbbenés ül ki az arcomra. Lilit én nem csak barátként szerettem. Sose mondtam el neki, mert úgy láttam, rossz vége lesz, ha én belekezdek valamibe. Aztán belekezdett ő és mikor ezt megtudtam, elszontyolodtam, pedig előtte is tudtam, hogy nincs esélyem. Azóta már minden más. Maeve óta minden más. - Úgy, ahogy mondod. Már vagy 100 éve itt élek, azt hiszem, ő is és senkire nem emlékszem, aki haragudna rá. Na jó, egyre, a volt asszonyomra, de az egy nagyon cifra kivétel és nem akarom felhozni. - Nem, Emmettet csak névről ismerem. De ezek szerint nem könnyű eset. Ami nem baj, mert a magam módján én is próbára teszem azt, akivel összefutok. Kacsintok egyet és jót nevetek azon, hogy felidézem az első összefutást Helena-val. Vagy az anyjával. Vagy nagyjából bárkivel. Fura dolgok, fura reakciók. Az élet fura dolog! - Véletlenül ugyanoda mentünk kirándulni egyszer. Aztán még találkoztunk párszor. Tudod, a... Szám elé teszem a kezemet. Mi a fenét csinálok? Emlékeztetem a gyereket, hogy beteg az anyja? És ha olyan nagyon tinikorában van, mit fog gondolni, miért találkozgattunk még? Lena is csinos nő, vak sose voltam. Az ujjaimmal dobolok kicsit az üvegen és mereven nézem az egyik karkötőt. - Flamingós? Ez tényleg? Az, igen. Nagyon...különleges! Kicsit tipródom, arrébb megyek, aztán vissza. De szeretem, mikor ilyen hülye helyzetbe keverek másokat. Hogy magamat is, az már mellékes. Na! - Ha nem haragszol meg...Lena kezelteti magát? El ne mondd neki, hogy erről beszéltünk, jó? Egyszer vittem neki kedélyjavítót, csak kedvességből és majdnem megsértődött - ismerem be némi arcpírral. Ez más volt, mint a kórházban súlyos diagnózist megosztani egy beteggel. Lena tudja a titkomat. Látta. Tartozom neki, kedvelem őt, de valahogy mindig balul sült el, ha találkoztunk. Szerettem volna a gyógyulás útjára terelni. Ez nem hiba. Nem lehet hiba. - No és a suli hogy megy? Lassan itt a vége, fuss el véle, igaz? Jó lassan. De az legalább örömteli hír lesz.
- Hát... azt valahogy megértem. A mentorom még egész jól megúszta, mióta elhívtak, még csak párszor találkoztunk, mert nem nagyon ért rá, meg nem olyan rég tartozok a csapathoz, szóval... - vonok vállat, a szüleim határozottan többet kaptak belőle, mint Axel bá’. Ami meg az örök haragot illeti... remélem. Remélem... Bár a saját családom csak megbocsájt, nem? Most már újra – ha jó nem is, de legalább – elviselhető vagyok. - Ah, mon dieu, az az nem kevés! Már azon is teljesen ledöbbentem, amikor Symara mondta, hogy mennyi idős valójában, de mit mondjak, te is jó géneket örököltél. Ha nem lennél farkas, szerintem még akkor is fiatalabbnak hinnélek, mint egyébként. - nézek rá, hisz az én szememben ő is abszolút az a típus, aki ha megborotválkozik, kapásból elkérik a boltban a személyijét, ha esetleg alkoholt várásolna. Én tuti elkérném a kasszás helyében! - Még pár éve jártam ott. Családi nyaralás, osztálykirándulás... amúgy Dijonban születtem, meg ott éltem le életem nagyobb részét. - tekintve, hogy még egyetemre járok, gondolom a koromat is egész jól be tudja lőni, ez alapján meg el tudja képzelni, nagyjából milyen nagyságrendű időtartamról lehet szó, ami a franciaországi tartózkodásomat illeti. - Ha végzek az egyetemmel, vagy megint költözésre kerülne a sor, szívem szerint oda mennék vissza. - ha nem is kimondottan Dijonba, de Franciaországba, vagy valami francia tartományban lévő, egzotikus helyre, az is mennyivel királyabb lehet, mint ez a jégverem itt fent északon! - Nos igen, Celeste az Celeste. - felelem büszkén, hisz annyira talán nem is titok, hogy akárcsak a kistestvérek általában, én is felnézek a nővéremre, egyfajta példaképként tekintek rá, pláne azok utáán, hogy ilyen elkötelezett, céltudatos, és mennyi mindent elért az életben! És nem is csinált olyan (sokszor) idegroncsot anyuékból, mint én... - Ó, nem is tudtam, hogy ilyen régóta ismered őt is. - teszem hozzá kissé meglepetten, mielőtt tovább vándorolnánk Emmett-papára, úgy néz ki, szép lassan csak végigmegyünk az egész családon így szóban. Valahol azért megkönnyebbülés, hogy annak ellenére, hogy őrző lettem, kiderült, hogy ilyen sokan ismerik a családtagjaimat, és nem kell minden ismerősömmel titkolóznom meg hazudoznom. - Áh, értem. - bólintok, igaz, némileg furcsállom a dolgot, mert az oké, hogy családostól szoktunk kirándulni, de hogy anyu egyedül menjen? Hááát, nem tudom. Valahogy nem nézem ki belőle, de gondolom, ez visszafelé is igaz. Ők sem gondolták volna, hogy egyszer megszökök otthonról, hogy világot lássak. - Aha, van olyan is. Meg bébivizilovas medál is valahol, azt hiszem, kettővel fentebb. - intek a tekintetemmel az említett kis polcocska felé, nem is fecsegek, hagyom nézelődni Balthazart, egészen addig, amíg ismét meg nem szólal. Ám amit akkor hallok, nos, attól finoman szólva is megfagy az ereimben a vér. - Hogy mi...? Miért kéne kezeltetie magát? - kérdezek vissza értetlenül, először csak arra gondolva, hogy biztos összekeverte valakivel anyut, de aztán ahogy folytatja, nyilvánvalóvá válik számomra, semmi félreértésről nincs szó. - A suli az megy, de most nem ez az érdekes. Mi baja anyának? Kérlek, Balthazar... - nézek rá kérlelő tekintettel, ne legyen ő is csak egy a felnőttek közül, akik legyint és mindent elhallgat tőlem arra hivatkozva, hogy „mert fiatal vagyok”. Majd anyát is megkérdezem, biztosan, de a lánya vagyok – jogom van tudni, nem igaz?
- Ez hogy is jött pontosan? A család miatt keveredtél bele, gondolom. Láttál valamit, amit nem akartak félremagyarázni? Lehet, hogy nem tartozik rám. De kíváncsi vagyok. Annyira érdekesek ezek a sorsok, hogy kit hogy hívnak el vagy hogy tesznek farkassá. Lili és a kölyke szintén érdekes sztori. Vagy Naomi. Sokáig sorolhatnám még. - Aranyos vagy, köszönöm! Hát igen, legalább ennyit köszönhetek a szüleimnek. Családi vonás, hisz a nővéreim is úgy néztek ki az esküvőjükön, hogy fura gondolatok keringtek. Mintha gyerekek lettek volna fehérbe öltöztetve. Smith-ék, az örökifjak. Kedves ez a lány, jót mosolygok a megjegyzésén. - Oh, vraiment? Mik derülnek itt ki! Nagyon kedveltem a francia kultúrát, a közeget. A művészet töménységét. Mindent meg akartam ott tanulni és pár dolgot sikerült is. Ahhoz képest, hogy a déli államokból jöttem... Mázli, hogy nem lettem redneck, örülök neki. Elisabeth-nek nagy szerepe van abban, hogy pont Párizsba mentem. Szerintem őt is kedvelné a kiscsaj. Vajon él még? Bántó a gondolat, hogy talán már rég nem. És hogy semmit nem tudok róla, túl hosszú ideje. A fájdalmas bizonytalanság. - Én örülök, hogy itt vagy, de ha a szíved vágya Franciaország, akkor remélem, egy nap teljesül az álmod! Nem tudom, mennyire kedveli Alaszkát. Dijon azért eléggé más vidék, az emberek, az időjárás, az étkezés, minden. Tetszik ez a testvéri összetartás. Megvan neki a példa, elég közeli. És jól is választott! Nekem sokkal elcseszettebb családom volt. Nem ismerem a komplett Hagen-famíliát, de az enyémet tuti nem übereli, bármi is rejtőzik még ott. Mikor Lena-ról van szó, érzek pár ki nem mondott gondolatot. Tudna valamit? Vagy az zavarja, hogy semmit sem tud erről? Lena nem őrző. Fura, hogy ennyi idősen sem hívták el. Tuti, hogy nem én vagyok az első, akit látott. - Kishipós? Na, olyat sose vennék ajándékba! Még félreértik. Nem akartam leszólni, de ez most kijött belőlem. Zavarban vagyok. De azért megnézem az apró állatkát. Aranyos! Mint a kindertojásban, csak kidolgozottabb és pontosabb. Nagyot sóhajtok, mikor rájövök, hogy nem kellett volna elmondanom. Te hülye, hát még mindig nem érted, hogy az egészségi állapot az egyik legnagyobb titok? Nem a betegem, de tudok valamiről, amit talán Lena se ért pontosan. Hogy nem fogadja el, az biztos. Most úgy bekavartam, hogy nagyon ég a fejem. A garnéla hozzám képest meszelt falú ház. Hátat fordítok és elkezdem a kezemet tördelni. - Anyádra ütöttél. Ő is okos nő - szólok csalódott hangon. - Helena, részben a farkasom, részben az orvosi tapasztalatom látott meg valamit. Lena... Belekezdtem, most már nem hagyom, hogy a titok okozzon gyomorfekélyt. Inkább nézzen szembe a dologgal! És tuti, hogy megbeszélik, én meg kapok a fejemre. Ha a férjet így ismerem meg, az lesz a leggázabb... - Nem kellett volna eljárnia a számnak. Szóval... Édesanyád nagyon ragaszkodik a megszokásokhoz. Valamit így rejt magába, így érzi magát biztonságban. Ezzel simán együtt lehet élni és másokat sem kerget feltétlenül az őrületbe. Annak nagyon örülök, hogy például te észre se vetted. Mert nem súlyos. De... Most komolyan erről beszélünk? Igen. Szembefordulok a lánnyal. Harapdálom az ajkaimat és hátrateszem a kezemet. - Megérdemli a törődést és a figyelmet. A türelmet. A boldogságot. Nálam sokkal jobban tudod, hogy ezekből mennyi jutott, mennyi jut neki. Nem kellett volna beleavatkoznom. Én csak segíteni akartam, de félek, hogy megbántottam. És sajnálom, hogy neked kellemetlen perceket okoztam. Anyukád csodás nő, remélem, büszke vagy rá! A végére egy zűrzavaros mosolyt azért ki tudok nyomni az arcomra. Lelki támasznak fogadtak fel, Symara valami ilyesmit bízott rám. Ehelyett mit csinálok? Felborítom a családi egyensúlyt. Nekikezdtem. Remélem, nem sikerül. Innentől szájzár van. Nem tagadás. Az nekem nem megy olyan jól.
- Hát... az egy kissé bonyolult. Részben a család miatt, igen, mert több az őrző a családban, mint az ember. Másrészt meg, amikor ideköltöztünk, és semmiről sem tudtam ebből az egészből, már valahogy ösztönösen akkor is szívesen töltöttem az időmet más farkasok társaságában, aztán gondoltam jobbnak látták, ha inkább elhívnak, mielőtt valaki átváltoztat. - vonok vállat, mert már szó szerint nem mondták így, de azért van egy erős gyanúm, hogy ilyesmiről lehet szó, pláne annak fényében, hogy milyen bundásellenes famíliával vagyok megáldva. - Nézd... még mindig ez, mint hogy már 20 éves korod óta kopaszodj, nem igaz? - kérdezek vissza, van nekem olyan egyetemi csoporttársam, aki épp, hogy nagykorú, de kevesebb haja van, mint bármelyik nagyapámnak... Eléggé odavághat az ember önbecsülésének. - Hmm, például? - kérdezek vissza kíváncsian, de az már tagadhatatlan – aki a francia kultúrát szereti, az rossz ember nem lehet. Ha nem Symara kérésére látogatna Balthazar, csak civilből ismerném, mint a jópofa doki a kórházból, szerintem akkor is csípném. Mondjuk már akkor is csíptem, amikor először találkoztunk még ott a folyosón. Istenem, de rég is volt már! - Merci beaucoup! Én is remélem, hogy összejön még egyszer. - lehetőleg ebben az életben, és nem nyugdíjaskoromra. Telhetetlen vagyok, tudom. - Hippo, nem pedig hipó, te! Egyébként szerintem valami végtelen aranyos. Láttál már bébivízilovat élőben? Én egyszer igen, azóta imádom őket! - csacsogok megállás nélkül, egészen addig, amíg szóba nem kerül a család, azon belül is anya, és a betegsége... amivel egyedül annyi a probléma, hogy én az égvilágon semmit sem tudok róla! S egyetlen jelenlévő lévén Balthazar az, akire lecsapok, hogy megtudjam, mi is folyik itt?! Pláne, hogy láthatóan ő tisztában van vele. - Igen? - kérdezek vissza, eleresztve a bóknak szánt (?) szavakat a fülem mellett, amikor pedig már a farkasa is említésre kerül, pláne értetlenül vonom fel a szemöldököm. - Ragaszkodik a megszokásokhoz. - ismételem utána, mint aki rosszul hallotta azt, amit. Én már készülök itt a legrosszabbra, rák, vagy bármi más halálos betegségre, mert kinézem belőle, hogy képes lenne ilyet is eltitkolni, csak hogy ne aggódjuk magunkat halálra... de hogy a megszokások rabja? Ó a fenébe... vagy nem szó szerint kell érteni, hanem... - Ugye nem azt akarod mondani, hogy valami függő az anyám? Alkohol, drog vagy ilyesmi? - kérdezek vissza értetlenül, bár nem, az nem lehet! Képtelen vagyok elhinni, hogy anya ilyesmi függőségbe csússzon, az egyszerűen képtelenség. - Vagy... hogy értetted ezt az egészet? Kórosan ragaszkodik a megszokásokhoz? - egyelőre még nem igazán sikerül hová tennem ezt az egészet, csak próbálkozok, több kevesebb sikerrel, miközben lázasan pörög az agyam az emlékeim között, amik Balthazar állítását igazolnák. Igen, a megszokások... rendes, pedáns, rendszeretű ember, talán rá igaz leginkább az összes ismerősöm közül, de... ez már betegség lenne? - Mert megszokásai mindenkinek vannak... - teszem hozzá bizonytalanul, mert gyógyítás terén mondhatni, egyáltalán nem vagyok otthon, s nem hagynak nyugodni a hím szavai. Tudom, hogy orvos, de nem lehet, hogy mégis tévedett ezzel kapcsolatban?
Az egy dolog, hogy valaki megérez energiákat. De hogy csípi is a bundásokat? Biztos kellemesnek érezte az energiáinkat. És be kell látnom, hogy igaza van. Belenyugvó mosollyal fogadom az eredettörténetét. - Nem bántad meg, ugye? Őrzőnek lenni nem tudom, milyen lehet, de a kölyökkori szerencsétlenkedéseket megúsztad. Önkívület, amnézia, biztos elmondták már, miket produkálunk pelenkás farkasként. Csodálatos teremtőm volt, de az az időszak így is kellemetlen emlék. Beúszik a fejembe valami fura párhuzam, egy kép a lehetetlenről, ahogy ott úszkál a medencében, velem együtt, de félreteszem. Ez most sehova se vezetne. - Én nagyon örülök neki! Bárhol előadhattam a fiatal orvost. Meg jó érzés is így a tükörbe nézni. A mágia téged is konzervdobozba fog tenni, jó értelemben. Ennek biztos örülsz! Zavartan nevetek egyet. Évtizedekkel tovább marad érintetlenül szép, melyik nő ne örülne ennek? - Például zenét, hangszeres játékot. Énekelni már tudtam, ahhoz hozzászoktattak a bolond szülőfalumban. És szobrászatot! Hú, az a pezsgő művészélet! Annyira megszerettem, hogy mikor utána visszaruccantam Amerikába, szögre akasztottam az orvosi köpenyt és hegedűsnek álltam. - Hippopotamus amphibius, ha te is a nílusira gondolsz! Bevallom, csak ennek a latin nevére emlékszem, mert sokáig próbáltam megalkotni egy kellően higiénikus naptejet vízilóizzadtságból. Váladékból. Régen használták, a feljegyzések szerint erős mellékhatásokkal járt. Azok nélkül, nálam nem akart működni. Pedig kimentem a new yorki Napra egy jó 50 fokos alkalommal. Akkor én lettem Piroska, a farkas. A büdös farkas. Mint aki elaludt a kemencében, úgy néztem ki utána, a szagról meg ne is beszéljünk! Eltökélten kísérleteztem, de miután hónapokig nem jött össze, rámondtam, hogy alkímia és egy élet kéne hozzá, nekem meg másra kell. Másra is. - Aranyos, igen! Két napos volt, egy állatkertben láttam - térek vissza a témára, amitől szokás szerint messzire másztam. Bár maradtam volna a dagi víziállatoknál! A végén még családi perpatvart fogok okozni. Helena már tiszta ideg. Nem ezt akartam! Abból a visszaismétlésből érzem, hogy nem akarja elfogadni. Okos, mint az anyja, igen és ugyanúgy tagadni akarja. Nem hiszem el, hogy nem látja! - Mi? Nem! Dehogyis, azt kiszagoltam volna. Savanyúan, kínosan nevetek a felvetésen. Nem úszom meg ennyivel... - Vannak. Helena, nagyon sajnálom, hogy felhoztam ezt. Nem tudtam, hogy... Hogy nem tudja? Nem is hiszem el, de ha ennek hangot adok, csak még nagyobb baj lesz. - Kényszerbeteg, az biztos. Hogy miért, hogy mi ál mögötte, azt a tényt nem ismerem. Megtanulta használni ezt az...adottságot - folytatom kicsit bizonytalanul - , de érzem rajta, hogy boldogtalan. Vittem neki kedélyjavítót, megmondtam, hogy ez az. Szerintem azt se fogadta el, hogy beteg. Te biztos sokkal jobban tudod, mi nyomaszthatja vagy hogy mi megy a fejében. Ha a családban ennyi őrző van, nem lehet egyszerű emberként élni. Elhívni már nem fogják, gondolom, de még beharaphatják. Vagy "csak" meghal és mindenki más túléli. Nem látom át. Gondterhelt morgást hallatok és az ajtó felé nézek. - Ezt elbasztam, Helena. Ez kiszaladt. - Személyesen fogok tőle bocsánatot kérni, hogy elárultam, amit talán egyikünk se ért. Gyógyító vagyok és zavart, hogy egy ilyen kedves asszonyt szenvedni látok. Nem kellett volna beleavatkoznom. Tenyeremmel az üveglapra támaszkodom, még mindig háttal. Úgy szeretnék feloldozást! Én vádolom magamat a legjobban. Lena nem egy kísérlet alanya. Nem egy sor a jegyzeteimben, amit bármikor felolvashatok. Levizsgáztam és amit kapok tőle, az biztos nem lesz nagyon szemrehányó, de akkor is égek. Én égetem magam belülről. Nem jó ez így. Nem ezért jöttem ide. Pártfogónak "fogadtak fel", nem szarkavarónak. Dühös vagyok, még a fülcimpám is vörös. Otthon beveszek valamit.
Kezdőlap
//
//
