- Nem, eddig hála az égnek, nem. Remélem, később sem fogom, bár... azért mondjon bárki, bármit, a farkaslétet is szívesen kipróbáltam volna, érdekes lehet, még a sok kezdeti nehézség ellenére is. - reagáltam egyúttal a kérdésére is, igen, az alapokat azért bőszen próbálják a fejembe verni... Mondjuk esélyesen a családban jó nagy felháborodást keltett volna, ha csak én lógok ki a sorból, és ki tudja? Lehet, hogy már csak ezért is vonzóbb számomra, mint egyébként lenne. De kár is ilyesmiken rágódnom, ezt választottam, és ha a feje tetejére is áll a világ, farkas, az már biztosan nem leszek. - Bánni nem bánom, az biztos! - felelem széles mosollyal, hisz őszintén, melyik nő bánna ilyesmit? Na jó, ha még 10-20 év múlva is elkérik a személyimet, akárhányszor alkoholt veszek, lehet, zavarni fog, de egyelőre egyáltalán nem. Amúgy meg, nőből vagyok, aki kicsit is ért a sminkeléshez, jól tud játszani a kinézettel, hogy hány évesnek szeretne látszani? - Uhh, a zenét én is szeretem, de produkálni, na, ahhoz nem sok tehetségem van. A rajz az én terepem. - de ellenben bőszen irigykedem, amikor valaki ilyen jól ért egy hangszer nyelvén! - Ó, szobrászat? Azt a papa is szereti művelni. Te is szoktál alkotni, vagy csak csodálója vagy? - kíváncsiskodok tovább, hisz ki tudja? A végén még kiderül, hogy több közös van bennünk, mint gondoltuk volna, csak eddig nem volt alkalom, hogy kiderüljön? Egy kicsit én is szoktam, bár ha azt nézzük, hogy az ékszerkészítés eleve olyan mint a szobrászat egy speciális, miniatűrben alkotó ága... - Öhm... a latin nevét sajnos nem tudom, de szerintem ez lesz az. Azok a nagydarab, duci, vízipacik, amik amilyen aranyosan néznek ki, olyan veszélyesek a valóságban. - legalábbis a hírekben mindig azt hallani, amikor nem épp a cuki vízilóbébis képeket nyomatják, hogy leolvadjon az ember a székéről tőlük. Ami pedig a kísérletet illeti, hát huh, le merem fogadni, hogy teljességgel kiült a döbbenet az arcomra. - Mon dieu! Hát ez elég undin hangzik. - így pedig, hogy nem is használt, el tudom képzelni, milyen bukéja lehetett farkas barátunknak, már csak a gondolattól is fintorognom kell. Hát még neki milyen lehetett, farkas szaglással... bár, ha emlékezetem nem csal, pár perc után úgy is hozzászokik az ember orra. És nagyjából eddig tartott a vidám téma. Előbb egy ártalmatlannak szánt megjegyzés az, amin fennakadok, aztán mint ha futóhomokba keveredett volna Balthazar, próbálja menteni a menthetőt, elhessegetni a témát, de nem engedem szabadulni, minden, amit mond, csak még inkább felébreszti a kíváncsiságomat. Hiába, mégiscsak az én édesanyámról van szó, és elég nyugtalanító dolog, hogy valami olyan betegséggel hozzák összefüggésbe, amiről még csak halvány fogalmam sem volt! - Kényszerbeteg? - kérdezek vissza bizonytalanul, mert bár hallottam róla, de van egy olyan érzésem, hogy sokkal több ez a betegség annál, mint amit a média körít köré. Az pedig még ennél is jobban szíven üt, amikor meghallom, hogy boldogtalan. Sőt, szinte már sokkol a dolog, elgondolkoztat, elbizonytalanít. Vajon a viselkedésem miatt? Vagy őt is megviselte a költözés, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket? Vagy apával kapcsolatban van valami gond? Vagy valami sokkal komolyabb okról van szó, ami mindezek felett áll? - Őt ismerve, szerintem sem... - motyogtam megsemmisülve, amikor pedig meghallom Balthazar újabb kijelentését, csak megrázom a fejemet. - Nem a te hibád. Én... köszönöm, hogy elmondtad. - feleltem hálásan, miközben megpróbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. Úgy megkérdeztem volna, hogy tudja-e, vajon mi áll anya boldogtalansága mögött? De nem mertem. Részben, mert elég szomorú lenne, ha idegenként jobban tudná ő, mint én, akivel egy fedél alatt él, másrészt pedig féltem, hogy olyasmit hallanék, amire nem vagyok felkészülve. - Tudom, hogy milyen makacs és tántoríthatatlan tud lenni anya, de... ha tudsz, azért megpróbálsz segíteni rajta? - kérdezem óvatosan. Orvosként valószínűleg jobban tudja, hogy milyen gyógymód van az ilyesmire, vagy létezik-e egyáltalán ilyesmi? Nem akarom, hogy magát okolja miatta, hisz nem ő tehet róla.
- Én meg kipróbálnám a varázsolgatást! Megröptetni egy teáskannát vagy eldiskurálni az erdőben egy falevéllel. Dehát valamit valamiért. Egyikünknek se fog összejönni. Legalább én addig eljuthattam, hogy vannak őrzők, akikkel együtt készíthetünk gyógyító főzeteket. Franz és Ben is segített már, de magamtól még nem nagyon menne. - Lehet, hogy van, csak többet kellene vele foglalkozni. Nem megy mindenkinek elsőre. Tök lelkes a kiscsaj, hát bátorítom, hogy ne adja fel, ha érdekli. - Tényleg, a nagyfater is faragott? Jó dolog, azt mondják, minden kőben benne van a szobor, csak ki kell bontani. Nekem inkább az agyag megy. Azt tanultam Párizsban, van is pár szobrocskám, amit még régen csináltam. Mostanában is gondoltam rá, de mindig van más dolgom. Lesz is, egyre több. Nem adom itt elő, hogy egyenrangúak vagyunk, hisz Helena ilyesmiben utazik, én meg csak belekóstoltam. De legalább jobban megértjük egymást. És kezdem érteni, miért bírtam már az elején. Sok minden rejlik benne. - Kicsinek még nem veszélyes. Amíg elő nem kerül a mama, aki megkerget, ha a közelben ólálkodsz. Afrikában nyaraltam egyszer, ott láttam ilyet. Azzal a dagadt testtel úgy tudnak futni, hogy Usain Bolt legyen a talpán, aki megússza! Döbbenet. Az aranyosságot tényleg csak a bébivízilovakban látom vagy inkább az ábrázolásukon, de ha Helena szerint cukik, hát legyen! - Hagyjuk is... Ő elképzeli, én emlékszem. Nem dobtam ki a taccsot, de elég furán éreztem magam. - Úgy látom. Menteném a menthetőt, de már nincs mit. A kiscsaj kétségbeesett. Nem mindenki veszi észre az ilyesmit, főleg ha a beteg érzi magán és titkolja. Lena el sem ismeri, biztos, hogy leplezi. - Egyenesben nem ment. Nem fogadta el, nem hitte el. Ha te tudsz hatni rá finoman, meg sem említve, hogy tőlem tudod, nem azért, mert félek, hogy pofont ad, hanem inkább, hogy mennyire rosszul esne neki, szóval ha valahogy ki tudod puhatolni, akkor talán... Áh, nem tudom. Van férje is, gyereke is, apja vagy apósa, ezt nem vágom. Szerető család. Én hiszek abban, hogy azok. Helena-nak most nehéz időszaka volt, de látom rajta, hogy hat rá, amit mondtam. Szívből szereti az anyját, különben nem így reagálna. Én nem jól indultam, ő, ők még megoldhatják. És itt kell befejezni, mert így is túl messzire mentem. - Ha tudok, akkor persze! De nem akarom bántani, nem akarok semmit erőltetni. Már elnézőbb a lány és látja a lényeget, de én még mindig feszengek. Megint olyat mondtam, amit nem kellett volna. Kitalálok mindenféle szert, meggyőződésem, hogy erre is lenne valamim, de hogy azt hogy adjam át vagy hogy tereljem Lena-t a gyógyulni akarás útjára, az más dolog. Tawny-t sem egyedül vettem rá arra, hogy akarja a szabadságot. És ő drogos volt, az egész más. - Lassan már mennem kell, még dolgom lesz a kórházban. Jövök még, jó? És csörögj, ha bármit tehetek érted! Vagy értetek... Ha már szóba került, a minimum, hogy felajánlom ezt. A fél családját ismerem, mint kiderült! Sym biztos nem tudta ezt, mikor rám gondolt. Én, mint mentor, mint pártfogó. Ez még mindig új, de jó érzés. Mindkét hüvelykujjamat felvillantom, vigyorgok egyet, miközben behúzom a nyakamat és szépen lassan elindulok. Tényleg akad még mit tenni. Örülök, hogy szerezhettem itt pár kellemes percet. Remélem, legközelebb se lesz rosszabb.
- Remélem, azért te sem bántad meg azt, hogy végül vérfarkas lettél. - mosolyodok el Balthazar szavait hallva. A családomat látva többnyire úgy érzékeltem, hogy a két tábor nem igazán kedveli egymást, talán ezért is olyan furcsa, hogy Emmett nagypapám is pont egy vérfarkast vett feleségül, de őszintén szólva – nem tudom, hogy miért ez a nagy ellenségeskedés... Lehet, hogy csak nekem volt mázlim, de igáig szinte csak jó fej farkasokkal hozott össze a sors! Csodálkoznak hát, hogy vonz az életük, az ő világuk? - Igen, van benne valami... a rajznál is mindig ezt szoktuk mondogatni, egy százalék tehetség, kilencvenkilenc százalék gyakorlas! - igazat kell adnom Balthazarnak, valószínűleg itt van a kutya elásva, hogy egy-két próbálkozáson túl nem is jutottam a zenét illetően, mert nem kötött le annyira. - Nem, nem a nagyfater. - teszem hozzá nevetve, hogy magam elé képzelem Prescott nagyapámat, vagy apai ágon az igazit és a fogadottat, és mit szépítsünk, valahogy egyiket sem tudnám elképzelni vésővel és kalapáccsal a kezében, valami nagy márványtömb előtt ügyeskedve - Apámra értettem, és tetszik ez a mondás, igazán ötletes. És milyen igaz! - felelem lelkesen, ami pedig az agyagot illeti, ó igen, az is jó mulatság, az egyszer biztos! Szoktam én is csenni, ha épp apunak sok van raktáron belőle, jobb játék mint a gyurma, pláne, hogy aztán ki lehet égetni és emlékbe is megmarad! - Jesszus, ez azért tényleg durva lehet! Azt hallottam, hogy amúgy milyen veszélyesek, de hogy ilyen gyorsak is? Huhh, ez azért új. - lepődök meg a hallottakon, igaz, melyik mamaállatban nem veszélyes, amelyik épp a kicsinyét védelmezi? Mindenesetre ezt a vízilóverejtékes napkrémet én tutira nem vállaltam volna be, le a kalappal Balthazar kísérletezgető kedve és bátorsága előtt! Helyette úgy is felmerül olyan téma, ami sokkal inkább foglalkoztat, mint a saját édesanyám egészségi állapota, mé akkor is, ha a másik csak véletlen szólta el magát, és szíve szerint ejtené a témát. De nem úgy van az! - Azt hiszem értem, hogy mire gondolsz. Majd... valamit kitalálok. - bólintok határozottan, igaz, elképzelésem sincs még, hogy mégis hogyan kéne, de... majd utánaolvasok először ennek az egésznek, hogy jobban képben legyek, meg magam is jobban szemmel tartom anyát, hogy mennyire lehet komoly a helyzet? És mire odáig jutok, remélhetőleg már ötletem is jobban lesz, mint így, sötétben tapogatózva. - Persze, érthető. Szerintem ha annak érezné, akkor csak még inkább ellenkezne ellene... - húzom el a számat, nagyjából hasonló lehet a helyzet, mint amikor a tőrösségem alatt próbálták felnyitni a szemem, hogy valami mennyire nem okés velem. Nekem aztán mondhatták, az istenért sem voltam hajlandó belátni, vagy elfogadni... - Persze, menj csak, nem szeretném, hogy miattam késs el. - bólintok a szavaira, hálásan elmosolyodva a hallottakon - Ne aggódj, ha úgy van, majd élek a lehetőséggel! - biztosítom róla, majd miközben indulóra fogja, még vidáman integetek neki búcsúzóul, mielőtt nekilátnék, hogy bezárjam az üzletet, meg összeszedjem a holmimat és én is hazafele induljak.
// Köszönöm én is, jó volt végre valami kis szívmelengetőt játszani a tőrös hisztikirálylány után //
Kezdőlap
//
//
