Nem akartam tovább húzni a dolgokat, de a távollétemben eléggé felhalmozódott a munka is, a lakására meg semmi kedvem nem volt elmenni. Nem akartam azt hallani, ahogyan esetleg valamelyik nő éppen nyögdécsel alatta. Lehet, hogy sose volt igaz szerelem közöttünk, de ennek ellenére azért eleinte megtalálható volt a szikra. S az is tény, hogy már jó régóta teljesen külön utakon élünk, még más házba is költöztünk, de nem bánom. Így jobb mindenkinek. Sietve köszöntöm Helenának, majd ha megpróbált velem beszélni, akkor csak egyszerűen intettem, hogy ne most. Szolgálja ki előbb a vevőket és utána ráérünk beszélgetni, vagyis remélem. Az irodám ajtaja hangosan csukódott be, pedig ez elég ritka dolog volt, de az oldalam még mindig eléggé hasogatott. Még szerencse, hogy a ruha elfedi és senki se tudja azt, hogy megsérültem a rövid kiruccanás alatt. A kezemet tarkító sebek pedig egészen jól beforrtak már a pár nap pihenés alatt, amit utána kivettem. A táska hangosan landolt az asztalon, majd sietve hámoztam le magamról a kabátot, hogy utána az irodában található tükörhöz sétáljak. Lassan húztam fel a blúzomat és szemügyre vettem a kötést, de szerencsére nem volt átázva, így gondoltam, hogy szépen gyógyul, hiszen tegnap délután óta nem is láttam. S inkább magamnak kötöttem át, mint hogy emiatt a gyógyítót keverjem esetleg bajba. Semmi extrém dolog nem történt. Ez is csak karcolás, ennél már értek sokkal rosszabb sebek. Végül megigazítottam a ruhámat, majd elővettem a telefonomat és írtam egy sms-t neki, hogy várom az irodámban, mert nem ártana beszélnünk. Biztos vagyok abban, hogy eleinte megpróbálja elpoénkodni a dolgokat, pedig nem annak szánom. Mindenképpen szabad akarok lenni, hogy azok után látjuk-e egymást egymás ágyában. Nos, arról fogalmam sincs, hiszen mostanában se túl gyakran tettük meg. De mindegy is, hiszen én is belementem abba, hogy legyen nyitott házasság, csak azt nem értem, hogy akkoriban miért nem jött elő a válás dolog. Asztalorma tett papírokat figyeltem és próbáltam rendszerezni, hogy rájöjjek arra, hogy van-e valami gond, vagy a távollétem alatt a kollégának sikerült e mindent elrendeznie, de szemmel láthatóan nagyon is értette a dolgát és azért a záró egyenlegek se voltak rosszak. Majd végül egy ékszer koppant a földön a nagy kupaccal sikerült levernem, sietve nyúltam utána, de bár ne tettem volna. Az ezüst egyből égetni kezdett, de talán nem is a fájdalom volt a legrosszabb, hanem sokkal inkább az emlékek. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt, s a gyűrű ki is esett a kezemből, de most már az asztalra, én pedig sietve pattantam fel, de sok időm nem volt rendbe szedni magamat, a légzésemet, mert az ajtó nyílt. Sietve pillantottam fel. - Szia! – köszöntem barátságosan, majd a megégett tenyeremet leejtettem magam mellé és próbáltam úgy viselkedni, mintha semmi se történt volna korábban.
Vár az irodájában? Beszélnünk kell? Rajtam aztán ne múljék. Csak írhatott volna még egy kicsit később, mert épp aludtam. Vissza is raktam az éjjeliszekrényre a telefont, majd kicsit még pihenek, végül aztán lerúgom magamról a takarót. Kikászálódom az ágyból, aztán megyek is a szekrényemhez, kiveszek onnan egy valamiféle pólót, egy sötét farmert, majd pedig fel is öltözöm. A telefont a zsebembe csúsztatom, aztán pedig kimegyek a fürdőbe, hogy kicsit azért rendbe rakjam magam. Megmosom az arcomat, aztán pedig már megyek is a kabátomért, hogy meginduljak az iroda felé. Nem sokat gondolkodok azon, hogy mit is akarhat. Vannak sejtéseim róla. Lehet az lenne a jobb, ha felkészülök minden forgatókönyvre, de az nem vallana rám. Szeretem az improvizációt. Zsebembe dugott kézzel megyek az iroda felé. Rég jártam már ott, de hát nem is vagyok az ékszereknek olyan nagy kedvelője. Maximum Sym miatt volt, hogy odamentem egyszer-kétszer. Meg is érkezem az üzenetet követően néhány perccel. Hosszú lábaim vannak, és nem is sétálok lassan. Be is lépek az üzletbe, aztán intek a fiatal lánynak is, akinek a nevét nem tudom, egyedül azt, hogy még viszonylag új, nemrég dolgozik csak itt. De nem fordítok túl sok időt a bájcsevegésre, mi több, semmit, hanem egyből megyek is az irodába. Mikor Symet meglátom, egyik szemöldököm feljebb szalad. Beljebb megyek, aztán bezárom az ajtót. - Mi az, történt valami? - Aztán közelebb is mentem, hogy megnézhessem őt. Először nem, de még így is elég hamar feltűnik nekem a kezén a kisebb égési sérülés. Majd az asztalra pillantottam. - Így már mindjárt világos. - Aztán pedig le is vettem a kabátomat, és ráraktam az egyik székre, majd nekitámaszkodtam egyik kezemmel. - Szóval, miről lenne szó? - Nem tudom, milyen hosszú beszélgetésre számítsak, így inkább tartom közel magamhoz a kabátomat, és nem is ülök le. Ha csak valami röpke dolog, hát azt letudjuk öt perc alatt is, aztán mehetek is utamra. Ha nem, akkor pedig itt a szék.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Olyan volt, mintha a gyűrű lett volna a büntetésem azért, amire készülök. De nem mindegy az, ha már papíron se tartozunk össze, ha már a valóságban nagyon nem is úgy élünk, ahogyan elméletileg a nagykönyvben megírva. Az igazat megvallva ez nem csak mostanában alakult ki, hanem hosszú évekkel ezelőtt, de a lánya előtt legalább lepleztük a dolgot, de most, hogy már ő is kireppent a fészekből nem hiszem, hogy lenne olyan dolog, ami miatt tovább kellene zajlania eme színjátéknak. Főleg, hogy már nem is egy fedél alatt érünk. A gyűrűm is rég valamelyik fiókban lappang. S alig, hogy a gyűrű koppan, a kezemet elrántom, megjelenik ő. Sietve köszönök, majd a tenyerem vizsgálatát abba is hagyom és magam mellé ejtem sietve. Figyelem őt, de elég hamar sikerül megállapítanom, hogy számára még elég korán van, valószínűleg még fel is keltettem, de most már mindegy. Legalább hamar túl leszünk rajta. - Semmi se történt. Minek kellett volna történnie? – s ekkor az elmém emlékeztetett a kisebb sérülésre, ami az oldalamon volt, de az most mellékes. Arról senkinek se kell tudnia. Balth-ban bízok, ahogyan Nicho-ban is, hiszen ő is észrevette, amikor a felsőm kicsit feljebb csúszott a nagy fáramászás közepette. – Nem vészes, csak egy apró égés, de volt már ennél rosszabb is. – szólalok meg könnyedén, hiszen ez az igazság. Volt már több ideig is rajtam ezüst, többször is elmémben volt az égett hús szaga, de már vége. Kijutottam onnét és igazából csak egy hangyányival ellenállóbb lettem, mint esetleg ő lenne az ezüstre. Semmi több, de eléggé messze vagyok a drága fakíroktól. – Nem akarsz előbb leülni? – mutattam az egyik fotelre, hiszen elég nagy iroda volt, s kicsit régiesebb stílust képviselte, de egyáltalán nem bántam. Így legalább nem kopott ki a régi szép emlékek az elmémből, nem mintha ettől tartani kellene. - Válni akarok. – jelentettem ki végül, ha ült, akkor lepillantottam rá, ha állt, akkor picit felfelé néztem, miközben az asztalomnak dőltem. – Hosszú ideje már annak, hogy külön utakat jártunk és már a lányunk, mármint a lányod előtt se kell színlelnünk. Ha mi már véget vetettünk ennek, akkor azt szeretném, ha törvényesen is vége lenne. – s közben végig őt figyeltem. Nem vicceltem, ezt akartam és már az ügyvédem által kiállított papírok is megvoltak. Már csak az a kérdés, hogy ő neki ez mennyire tetszik. Bár ő neki lehetne a legkisebb szava, hiszen ő hempereg főként mások ágyában, vagy az ő ágyában mások. Részletkérdés csak.
- Tanúsíthatom. – Pláne, hogy nem egyszer mondtam, hogy menjünk el, és kicsit eddzünk, vissza pedig ne fogjuk magunkat. Voltak esetek, mikor úgy egyeztünk meg, használhatjuk a vérvonalképességeinket, és volt, mikor nem. Ő neki mondjuk valamelyest előnye volt, hisz idősebb, és illuzionista is. De míg én magamhoz nem tértem, addig a farkasaim lefoglalták őt. 40 év van csak köztünk, ez túlzottan nem nagy korkülönbség, harcban is csak egy parányi előnyt jelent. Nem kíméltük tehát egymást, és voltak kellemes sérüléseink is ebből következőleg. A mostani égéshez képest mindenképpen voltak tehát komolyabb dolgai. - Állok inkább, míg ki nem derül, miről van szó. - Van róla sejtésem, de egyelőre inkább állva maradok. Ha arról van szó, akkor sem hiszem, hogy túlzottan beszélnünk kellene róla. Az ő élete, az ő döntése. Így hát állva maradok, és úgy várom, hogy folytassa, vagy pedig belekezdjen. Arcomra semmiféle meglepettség nem ült ki, mikor bejelentette, hogy válni akar. Erre számítottam, fel voltam rá készülve, hogy el fog jönni egyszer. Már korábban is megmondtam neki, hogy ez nem kötelező, és akkor adja be a válókeresetet, amikor csak akarja. Nekem viszont szükségem volt eleinte valakire, akiben megbízhatok, aki tudom, hogy meg tudná védeni a kislányomat. Ma már ő is felnőtt nő, ráadásul őrző már elég régóta is. De akkor miért most mondja Sym is? Miért pont most, mikor volt rá temérdek alkalma korábban is. Megvárom, míg a mondandóját folytatja, és befejezi, aztán szólalok csak meg. - Ismerlek már eléggé, hogy tudjam, a papírok már valószínűleg megvannak. Szóval… hol írjam alá? - Talán meglepő lehet valamelyest, hogy nem próbálok bármiféle poénkodásba kezdeni. Ez nem poén tárgya, egyébként sem éltünk mi házastársként. Talán a legelején, de azóta már eltelt sok-sok év. Na meg igaza volt a lányomnak is, mármint Maevének ezügyben. Látszat-, avagy érdekházasság volt legelső sorban, és másodsorban szólt csak arról, hogy mit is érzünk a másik iránt. Szerelem nem volt a részemről, de szerettem őt ettől függetlenül.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Kijelentésére csak bólintottam, hiszen ő valószínűleg az edzéseinkre gondolhatott. Azok se voltak mindig gyaloggaloppok, de az élet se az. S mind a kettőnknek jól jött az edzés, a vérvonalaink adta lehetőségek gyakorlása. Bár én a kijelentésemmel sokkal inkább a hajdani Atyámra gondoltam, aki azóta már régóta a holtak birodalmát gyarapítja és az ő örült praktikáira, de arról Ryder mit sem tud és nem is kell. Nem kell ismernie a nevemet se teljesen, ahogyan a múltamat se. Nincs köztünk olyan kötelék, mint egykoron Chan és köztem volt, s talán amilyen fajta mostanában kezdett körbelengeni. Ez az egész csak egy üzlet volt, s semmi több. Ez biztosítás, még ha el is ítélem az ilyen házasságokat én magam is ebbe keveredtem, de legalább jó cél érdekébe tettem több, mint egy évtizede. Arra, hogy áll inkább nem reagálok. Egyszerűen csak megrántom a vállaimat, hogy felőlem. Fura dolog volt azért, hogy egy-két hónap után mennyire távol kerültünk egymástól. Voltak érzelmek, de csöppet se volt szó szerelemről, ebben biztos vagyok. Mindegy is, kár a múlton rágódni. Az asztalnak dőlök és onnét fürkészem őt, miközben beszélek. Úgy éreztem, hogy itt az ideje annak, hogy végre törvényileg is véget vessünk ennek az egésznek. Nem akartam tovább színlelni, s Ryd kislánya miatt se volt már szükség rá. Szerintem ha korábban nem is, de az utóbbi években rájött arra, hogy nem szeretjük egymást az apjával és csak miatta nem váltunk el. Mindig is vigyázni fogok rá, hiszen részben én neveltem fel, így örökké a kislányom fog maradni és remélem, hogy ő se akar majd ellökni magától később se. - Ohh, wooow. Nem gondoltam volna azt, hogy ennyire könnyedén benyeled. – szólaltam meg kicsit meglepetten, majd elvettem egy dossziét az asztalról és felé nyújtottam. – a korábbi házunkból járó részt a lányunkra hagyom. Nem kérek abból a házból semmit se, illetve van benne egy kiegészítés, hogy ha történik veled valami, akkor továbbra is én számítok az ő… - gondolkoztam el egy pillanatra, hogy mi lenne a megfelelő szó, hiszen a gyámja már nem lehetek, mert nagykorú lett. – őrangyala. Remélem nem gond. Minden oldalon alá kell írni. – tettem hozzá végül egy kisebb habozás után. - Egyszerűen ez csak formalitás. – s közben végig őt figyeltem, mert ez többről nem is szólt. – S milyen a lak? – pillantottam rá kíváncsian, hiszen míg ő be, addig én kiköltöztem onnét. Mondhatni majdnem egyszerre…
Egy féloldalas mosollyal az arcomon szórakozok jót Sym meglepettségén. Ja, általában nem így szoktam hozzáállni a dolgokhoz. Általában húztam volna az egészről való komolyabb beszélgetést, és különféle vicces, és nem vicces megjegyzéseket tettem volna. De ez a helyzet most más. Na meg tényleg nincs kedvem most szórakozni ezügyben. Az év 365 napjában egyszer nekem is kijár, hogy ne hülyüljek el mindent. - Aha… Sokkoló, mi? - De azért a szarkazmus-irónia kombót még ilyen napokon sem hagyom el. Abban nem lenne semmi móka. Attól függetlenül, hogy nem fárasztok senkit magammal, még igenis jókat mosolygok. Csak a témától nem tértünk el általában. Nem ülök le még mindig, csak a széknek támaszkodva hallgatom a mondandóját. - Hm… Akár már a házasság megkötése előtt is lehetett volna valami hasonló. – Viccelem azért el a dolgot mégis, könnyedén. Végül aztán újra megszólalok. - Csak viccelek. Élveztem minden egyes percét. - És bólintok is még néhányat, hangom teljesen komolyan cseng. Az más kérdés, hogy azóta már elévültek azok a dolgok, amik miatt a házasság mellett döntöttünk. De nem is próbáltuk nagyon helyrehozni ezeket, és eléggé nyilvánvaló volt, hogy előbb, vagy utóbb, ide fogunk jutni. - Ez mind szép és jó, de toll nélkül nehéz lesz. Hacsak nincs egy madártollad, késed, és akkor még szép piros színű is lesz. - Mosolyodok el végül újra, aztán ha ad egy tollat, akkor a lapokon átfutok nagyjából. Nem olvasok el mindent, csak bele-bele lesek, aztán ahol kell, ott aláírom. Hallom a kérdését, de egyelőre nem válaszolok rá, csak miután mindet befejeztem. - Kész is. - Aztán visszanyújtom neki a lapokat. Végül csak ráülök a szék karfájára. - Zajlik az élet ott is. Bár kétlem, hogy Tarkként ne hallottad volna, mik történtek. Darim és Horrá példának okáért. Na meg a kecskés eset, amit amúgy nem nagyon híresztelünk. Bár ki tudja, hogy drága skót testvérem mennyire terjeszti a hírt. - Azt aztán senki nem mondhatja rólunk, hogy unalmasok vagyunk, mi, Tarkok. - Egyébként miért most? A válás. Esetleg valakivel elkezdtek alakulni a dolgok? - Eszem ágában sincs a magánéletében turkálni, pláne úgy, hogy húsz éven keresztül voltunk házasok. Amiből az utóbbi öt-hat év volt olyan, hogy eléggé távol kerültünk egymástól. De attól függetlenül én vele is bármiről szívesen beszélek. Ő is tudja, hogy hozzám fordulhat, függetlenül, milyen óhaja-sóhaja van. Ő is tudja, hogy a mókamester külső alatt milyen belső lakozik.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Inkább csak az sokkoló, hogy ezt nem próbálod meg elhülyéskedni. – válaszolok neki egy barátságos mosoly keretében, hiszen ismertem már annyira, hogy tudjam sok mindent képes elhülyülni. Néha még azt is, amit nem igazán kellene, de úgy néz ki, hogy talán ő is változott az elmúlt majdnem 6 évben, amióta ténylegesen különéltünk már. Előtte is párszor már külön költöztünk, vagy legalábbis nem sok közünk volt egymáshoz, de valójában egész idő alatt csak egy ártatlan angyal kötött össze minket, s semmi több. S most, hogy felnőtt érthető, hogy egyszerűen csak elszeretnék válni. Nem szeretnék többé így élni, hiszen elég volt a majdnem 20 év, vagy lehet már meg is volt a két évtizedes dolog ilyen téren. Ki tudja, én nem számoltam, hiszen felesleges lett volna. Látszat volt, illúzió és semmi több. – Lehet a törvények is változtak azóta. Nem jártam ennyire utána. – de tény, hogy szerencsésebb lett volna, ha már korábban is van arra lehetőségünk, hogy így kerüljek bele a képbe és nem kellett volna hozzámennem, de megtettem Kristin-ért, s nem bántam meg. Örültem annak, hogy jól kijöttünk és úgy tekintett rám, mint az anyukájára, még ha nem is voltam az, vagy legalábbis nem vér szerint. – Ennek örülök. – mosolyodom el, hiszen az első egy-két évben tényleg voltak igazán boldog perceink, de a harmadikra már eléggé haldokolni kezdett és egyre inkább ráébredtünk arra, hogy ez nem szólt másról, mint a lányáról és az ő védelméről. - Persze, a toll. – sietve szólalok meg, majd felkapom az egyik az asztalról és odaadom neki. Türelmesen várok, amíg minden papírt alá nem ír, majd elveszem tőle, mind a papírhalmazt és mind a tollat, s lerakom az asztalomra. S csak bólintok egyet, hogy rendben van. – Igen, arról hallottam. De szerencsére Jo idejében érkezett. – s ezért tényleg hálás vagyok, hiszen Hora-t is régóta ismerem, mivel még Európában találkoztam vele. – Kecske? S nem emlékszel. Ezen már meg se lepődök. – mosolyodom el és egy aprónevetés is társul mellé, hiszen ennyire már ismertem őt, hogy képes ennyire őrült dolgokat csinálni. - Már korábban is szerettem volna megtenni, de most adatott meg az, hogy olyan keretek között tegyem meg, amibe én is belemennék. Illetve Kristin felnőtt nő lett. Ő is tudja, hogy ez az egész csak miatta volt. Nem szeretném, ha emiatt magát emészteni, így jobbnak láttam azt, ha beadom. S most végre sikerült is a papírokkal várni téged. – a második kérdése meglep. Rövid ideig figyelem őt, majd lassan bólintok. – Igen, pár napja megismertem valakit. – Nem eresztem bő lére, hiszen nem gondoltam azt, hogy pont a válási papírjaim felett kellene beszélgetünk erről, de ennek ellenére hallhatta azt, hogy boldog vagyok, amikor válaszoltam neki. Miért ne lennék? Hiszen Nicho jutott egyből eszembe és az a kalandos találkozás, amiben részünk volt. – Azt hallottam, hogy itt van a másik lányod is. Mae…Maeve, ugye? Beszéltél már vele? – kíváncsiskodom kicsit, hiszen tényleg érdekel, hogy mi a helyzet ilyen téren. Azt is hallottam és már láttam is, hogy nem egyszerű eset a leányzó, de melyik farkas az? Szerintem egyik se…
- Ha akarod, megtehetem azt is. - El tudnám én ezt is baromkodni, ha nagyon akarnám, de ez most szerintem pont olyan szituáció, mikor ez nem ideillő. Na meg azt is kétlem, hogy most Symnek is lenne kedve hallgatni a hülyeségeimet, amikkel traktálom. Én sem vagyok olyan hangulatomban jelenleg, ami azt illeti. És ez most nem amiatt, mert válunk, egyszerűen csak nem aludtam eleget. - Röviden: Görbe este, reggel pedig egy kecskével ébredtem, amint épp az arcomba bámult azokkal a sátáni szemeivel. Majd hívtam Horrát, hogy jöjjön már le, mert… egy kecske van a konyhában. Az akkori veszteségek közt volt a pénztárcám, abban valamennyi pénzem, meg jó sok kaja a hűtőből. De szerencsére nem ment híre a dolognak, és jól el tudtuk sikálni az ügyet vele. Szó szerint sikálni. - Még mindig nem tudom, hogy pontosan mi történhetett. De még mindig ahhoz tartom magam, hogy elnyertem őt valakitől. Vagy elloptam. Ez a kettő elég abszurd, tekintve, mennyire KO voltam. Szeretek ilyen helyzetekbe kerülni egyébként is, és aki egy kicsit is ismer, tudja ezt rólam. - Értem. – Ettől függetlenül, ha annyira akarta volna, már korábban is beadhatja. Kris már évek óta felnőttnek számít, ez évben lesz egyébként is huszonhat éves. 26… Gyorsan telik az idő. Még mindig emlékszem arra, hogy néha milyen kis neveletlen volt, de az is csak arra szolgált, hogy engem bosszantson. Ja, ebben rám ütött, mert én is hasonlóan szoktam viselkedni egyes esetekben. - Remélem, hogy vele legalább megleled a boldogságot. Akárki is legyen az. – Szavaim teljesen komolyak, csak örülni tudok, hogy végre talált valaki, aki tudja úgy szeretni, ahogy én sosem tudtam. Legalábbis gondolom, erről van szó. - Tudod, hogy szeretlek, Sym, de azt is tudod, hogy a szerelmet tőlem nem kaphatod meg. Viszont megérdemled, hogy boldog lehess, én pedig ebben nem akarok akadály lenni. - Ilyen egyszerű a képlet. - Beszéltem. Nem egyszerű eset, az biztos. - Nem tudom, kitől hallhatta, mert az biztos, hogy én túlzottan nem híreszteltem, csak egy-két személynek mondtam el. Talán Maeve volt az, aki elmondta másoknak, azoknak, akik a pletykásabb fajtából származnak. Végül felállok a szék karfájáról, kabátomat is a kezembe veszem, aztán odasétálok Symhez, és valamivel előtte-mellette foglalok helyet. Lényegében csak nekidőlök az asztalának. - Még mindig nem tudok elég hálás lenni mindezekért… Jó volt… mármint jó tudni, hogy van valaki, akire rábízhatom a lányomat is, ha velem valami történne. - Majd pedig közelebb hajolok hozzá, és adok egy csókot félig az arcára, félig az ajkára, majd pedig az előbbi távolságra húzódom vissza. - De remélem tudod, hogy hozzám bármikor jöhetsz, legyen szó akármiről. - Ez úgy gondolom, magától értetődő. Ha el is akar nekem mondani valamit, és rám köti, hogy ennek ne menjen híre, akkor a sírba fogom vinni magammal. Nem vagyok pletykás alak. Végül ellököm magam az asztaltól, és ki is lépek Sym aurájából, hogy aztán a kabátomat vegyem vissza magamra. Miközben öltözök, még rákérdezek. - Egyéb valami, amiben segítségedre lehetek, szeretnél beszélni róla? -
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Kijelentésére csak picit megforgattam a szemeimet, de nem mondtam semmit se. Ismert már annyira, hogy tudja ilyen helyzetet nem szeretnék elviccelni. De ha eddig ez nem lett volna világos, akkor a pillantásomból ezt tökéletesen kiolvashatta. Majd pedig csendesen hallgatom a mesét, miközben néha ajkaim mosolyra húzódnak, majd a fejemet megrázom picit. - Nem is te lennél, ha nem így történtek volna a dolgok. Ez annyira rád vall. Mondhatni egy örök gyerek vagy sok esetben, aki sose nő fel, vagy csak nagyon ritkán… - mondom neki komolyan, de nem bántóan, de tényleg a legtöbb esetben olyan, mint egy kisfiú és imád hülyeségeket csinálni. Persze egyik farkas se igazán normális, hiszen mindenkinek megvan a defektje, de őt tényleg sokszor láttam gyerekesnek, és nem csak a lányával. Természetesen ez utóbbi annyira nem nagy baj, hiszen legalább sokszor játszott a kistündérrel és elég jól megértették egymást. Tény, hogy korábban is eljuthattunk volna ideáig, de csak pár hete körvonalazódott bennem az, hogy tényleg szabad szeretnék lenni minden értelemben, s akkor még nem is sejtettem, hogy a szerelem hamarosan ott kopogtat az ajtómon és esélyem se lesz elfutni, de nem bántam. Boldog voltam, még ha ezt nem is kürtöltem világgá, de Nicho is pontosan tudta azt, hogy szeretem őt és boldog vagyok mellette. - Köszönöm, s ismered a falkát, sose marad semmi se örökre titok. – s ajkaim mosolyra húzódnak, hiszen elég ideje éltem már itt ahhoz, hogy tudjam előbb vagy utóbb szép lassan mindenki meg fogja tudni azt, hogy kinek a karjaiba sodort az élet és ki mellett találtam meg a boldogságot. Valakinek tetszeni fog, míg másnak talán nem, de nem fogok elfutni. Ahhoz már túl vén vagyok, hogy csak úgy képes legyek lemondani azokról az érzésekről, amiket Nicholas mellett érzek, meg talán emiatt picit önző is. – Tudom, hogy szeretsz, de nem úgy, mint egy szerelmes férfi. S akkor is tudtam, amikor hozzád mentem a lányod miatt. A te szívedet régebben valaki magával vitte, akár beismered, akár nem, de egy dolgot sose felejts el, ha tudok, akkor mindig ott leszek és segítek, ha esetleg valakire szükséged lenne. – komolyan gondoltam azt, amit mondtam. Számíthat rám. Azért mert elválunk és én más mellett leltem meg a boldogságot nem jelenti azt, hogy teljesen ki fogom zárni az életemből. Eddig se tettem, pedig külön utakon jártunk már. - Ohhh, mintha te az lennél. Legalább valamiben hasonlít is rád. Ki fogsz mellette tartani, le fogod fejteni a héjat, ami mögé elrejtőzik? – pillantottam rá kíváncsian, hiszen tényleg érdekelt, hogy mik a céljai, vagy talán csak erőt akartam meríteni ahhoz, hogy végre eldöntsem azt, hogy beavassam e a lányomat a titokba, vagy ne. Amikor pedig közelebb jött, akkor felé fordultam és kíváncsian fürkésztem őt. Mosolyogva hallgatom őt, de aztán mielőtt bármit is mondhatnék ajkai félig ajkaimat, míg másrészt orcámat érintik. Csodálkozva pillantok rá, s egy pillanatra meg se hallom, amit még hozzátesz. Mondhatni kicsit sokkolt, hiszen nem rég vallottam be azt, hogy megismertem valakit, ő meg félig megcsókol?! – Sose voltál szívbajos, de ezentúl jobb lenne, ha csak arcomat ajándékoznád meg ajkaid érintésével. – szólaltam meg játékosan, hiszen ezt jobb lesz észben tartani. Nem szeretném, ha a két hím esetleg valami hülyeség miatt menne egymásnak. Főleg azt nem, ha miattam vagy egyikük viselkedése miatt. – Tudom és ez fordítva is igaz. – Az ajtóm nyitva fog állni előtte mindig, hiszen a barátom. S ez nem fog változni a történtek fényében se. Figyelem, ahogyan távolodni kezd, majd a kérdésére picit feljebb szökik a szemöldököm. – Hmm, miből gondolod, hogy lenne bármi, amiben tudnál most segíteni vagy kérdésem lenne? – s kíváncsian fürkészem őt, mintha csak válaszok után kutatnék azokban az íriszekben.
- Most mondd meg, hogy nem ez a szeretnivaló bennem! - Unalmas is lenne az élet, hogyha nem élveznénk ki. Akármennyire is hosszabb ideig élünk, mint az emberek, én bő kétszáz évig nem igazán élveztem az életet. Csak úgy… voltam. Azóta pedig örülök, hogy mások hatására megváltoztam, hisz azóta mást sem csinálok, csak élvezem az életemet. És mivel farkas vagyok, a mértéket sem kell ismernem. Vagyis kell, hisz ha az Alfához beállítanék ordibálva valami obszcén dolgot meztelenül, azt lehet nem díjazná. De hát nem hiszem, hogy bármelyikünk is teljesen épeszű lenne. És ezt most nem úgy értem, hogy tényleg gond van a fejével, csak nem vagyunk olyan megrökönyödöttek. A kivétel persze erősíti a szabályt. - Nem is tudom… Egész jól sikerült ezek szerint eltitkolni a kecskés esetet. - Csak mondom. Jól kell csinálni, és akkor még a kisegér sem fog tudni róla. Bár elég régen láttam már egeret a Lakban, ha itt tartunk… Lényegtelen, ez csak erősíti az előbbi állításomat. - És mégis honnan szedted ezt, édes? - Vágom oda neki mosolyogva, kicsit sem bántóan. Meglehet, hogy igaza van, de ha ugyanarról a személyről beszélünk, akkor mindketten tudjuk, hogy ez a dolog már teljesen irreleváns. Ugyan itt volt velem öt évig, a falka tagja is volt, de végül elment, és azóta is távol van. Akármi is volt, vagy lehetett volna köztünk, annak már nincs jelentősége. - Muszáj lesz. Elég goromba voltam vele. Szeretnék azóta is beszélni vele, de kerül, plusz akárhányszor próbálok beszélni vele, rám csapja az ajtót. De nem fogom feladni. Örökké ő sem kerülgethet engem, pláne, ha egy falkában vagyunk. - De ezt a témát most ne fejtegessük. Nem ezért jöttem ide. Ha korábban felveti, akkor még talán elbeszélgethettünk volna róla, de tudom, hogy csak néhány papír aláírásáért hívott ma oda. Aztán majd jön még a bíróság, és ezek… Remek lesz, de minél hamarabb túlleszünk rajta, annál jobb. - Egy fokkal jobb, mintha még amolyan utolsó gyanánt tényleg megcsókoltalak volna. - Mondom neki vigyorogva, kicsit sem érezve magamat kellemetlenül. Megszokhatta volna már, hogy azért én is zavarba tudom hozni az embereket azzal a fene közvetlenségemmel. - Nem tudom, pont ezért kérdezem. - Ha van még valami megbeszélni-, vagy tennivaló, akkor most mondja, és visszarakom a kabátomat a helyére, és folytathatjuk. De nem hiszem, hogy azért hívott volna ide, mert annyira nagyon beszélgetni akar, csak elrendezni az ügyet.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Ezzel nem tudok vitába szállni, de szerinted csak ez? - pillantottam rá egy kisebb mosoly keretében, hiszen azért jó pár olyan tulajdonsága volt, van, amivel eleinte magához tudott kötni. De a köztünk lévő érzelmek pár év alatt igazán szépen elhaltak és nem tartott más össze minket, mint Kristin és az, hogy olyan idióta tud lenni néha Ry, hogy félő volt, hogy esetleg baja esik és a lánya egyedül maradna. Én pedig a hatalmas nagy szívemmel ott maradtam, s Ry felesége maradtam. Nem mintha bánnám, mert Kristint felnevelni maga volt egy kisebb csoda. Boldog vagyok, hogy az élete részese lehettem még akkor is, ha tudom, hogy soha se lehetek olyan, mint a vérszerinti édesanyja, vagyis ha ő nevelte volna fel. De ennek ellenére is eléggé szoros kapcsolat ki közöttünk, amolyan anya-lánya dolog. - Vagy csak én nem jártam túl sokszor arra felé, itt volt most az üzlet, meg volt egy kisebb kiruccanásom is. Talán csak elkerülte a figyelmemet ez a dolog, hiszen emiatt nem kellett félni, hogy esetleg egymásnak ártotok. – Nem szívesen toppannék be arra, hogy Hora és Ry egymást cincálják, hiszen mind a két hímet ismerem és fontosak számomra. De az élet mindig is kifürkészhetetlen volt, így nem akarok semmit se elkiabálni. Ha szükség van rám, akkor amúgy is ott leszek, és ha kell, akkor még az életem árán is megvédem a családomat. Mindig is olyan voltam, mint egy anyatigris, aki az életét is adná a családjáért és ez csöppet se változott az évek alatt. – Régóta itt élek, ezt ne felejtsd el és még mielőtt betoppantam volna az életedbe, azelőtt is láttam bizonyos dolgokat. – felelek könnyedén, majd egy apró mosoly kúszik az arcomra. Nem gondolom, hogy baj lenne az, hogy régebben valaki magával vitte a szívét. Sőt, sokkal inkább remélem, hogy vissza is fogja hozni az illető és Ry is megleli a boldogságot. - Talán csak egy-két hétig ne zargasd, adj neki időt és utána próbálj meg vele beszélni. S örülök annak, hogy nem fogsz elfutamodni, mert biztos vagyok abban, hogy annyira nem is lehet rossz személy. – mosolyodom el, mert melyik farkas egyszerű eset? Szerintem egyik se, s biztos vagyok abban, hogy annak a nősténynek is van oka így viselkedni, viszont az idő talán segíteni fog nekik és engedi, hogy Ry beszéljen vele. A kijelentésére meg hitetlenkedve pillantok fel rá és kicsit megrázom még a fejemet is. - Ennyire hiányozni fogok? – kérdezem tőle játékosan, majd egy apró kuncogás is elhagyja az ajkaimat. - Nem megyek el, itt leszek, mint barát és társ, de a szívem másé lesz. Így nem kell túlzottan búcsúzkodnod. – mosolyodom el, mert tényleg nem fogok neki hátat fordítani. - Úgy viselkedsz, mintha valakit temetnének. – bököm meg játékosan és mosolyogva pillantok fel rá. – vagy emiatt a dolog miatt – mutatok a papírokra - most már végig ilyen leszel? – s közben kíváncsian fürkészem a pillantását.
- Mondd meg te. - Vágom oda neki vigyorogva. Nem igazán szoktam ezen elgondolkozni, de ha mond valami olyat, akkor biztos jól meg fogja simogatni az egómat. Elég változatos személy vagyok amúgy is szerintem. Néha, de inkább elég ritkán komoly vagyok, és nem viccelek el sok mindent, csak kicsit. Ez a helyzet is ilyen. Na meg ott van, mikor mást sem csinálok, csak magamat vagy másokat szórakoztatok. - Hogy mi egymásnak ártsunk? Kétlem. Maximum akkor, ha valami jó kis edzésbe kezdünk. – Igaz, jóval idősebb nálam, de ez a poén benne! Hogy még így is képes vagyok tartani vele a lépést valamilyen szinten. Valamilyen szinten, de nem teljesen. Meg abban nincs semmi móka, ha egy feleannyi időssel birkózok. Abban igen, ha valaki olyannal, aki vagy hetven évet rám ver. Sym is ilyen, csak ő olyan negyvenet. Mégis jól elszórakoztunk korábban, ha kis testmozgásra került sor. A mi korkülönbségünk annyira nem is számottevő, úgy gondolom. - Nos, akárhogy is, ez a hajó már elúszott. - Vonom meg a vállamat egyszerűen. Beletörődtem már ebbe, na meg amúgy sem tudnék mit csinálni. Ha akarnék, és lennének hozzá embereim, akkor valószínűleg megkereshetném, viszont… nem éri meg. Ő valamiért elment, és azóta meg semmi nem változott. - Meglátjuk még hogy alakul a dolog. Voltak nehéz időszakaink nekünk is Krisszel, mégis túljutottunk rajta. - Szép volt, jó volt, de lássuk be… Már ő sem kislány, kirepült a fészekből néhány éve. Akármennyire is szeretném, ha még mindig olyan kis pöttöm, aranyos kiscsaj lenne, mint volt, ezt már nem kaphatom vissza. És azt sem, amit akkor kaphattam volna, ha ottmaradok Írországban, még sok-sok évtizeddel korábban. Pedig ma már azért is megadnék bármit. - Egyes testrészeid jobban, mint mások. - Aztán még végig is tekintek Symen, de végül elmosolyodok. - Ugyan, csak viccelek. És miért hiányoznál? Ahogy te is mondtad, nem mész te innen sehova. - Tudom, hogy ha valami olyan bajom van, fordulhatok hozzá is, és vice versa. Nem fogom rácsapni az ajtót, ha valami baja van, és hozzám jönne, és azt is kétlem, hogy ő ennek ellentetteként viselkedne. - Nem viselkedek úgy, de gondolom te most főként azért hívtál, hogy aláírjam azokat a papírokat. De mondom, ha beszélni akarsz valamiről, akkor maradok. Nagyon szívesen. - És újra neki is dőlök az asztalának, őt fürkészve. Ha maradásra késztet, akkor még talán elfoglalom a kényelmesebb ülőalkalmatosságot is.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Ohh, miért tennék ilyet? Még a végén a fejedbe szállna és túlzottan hízna a májad. – cukkolom őt kicsit és ha elég közel állt hozzám, akkor játékosan meg is böktem őt. Nem állt szándékomban áradozni róla, s nem csak amiatt, mert esetleg már mást szeretek, hiszen Nicholasnak is el kell fogadnia azt, hogy Ry-al továbbra is elég jóban maradunk és van közös múltunk. Hanem sokkal inkább amiatt, mert a végén tényleg megártana neki, a fejébe szállna. Meg amúgy is biztosan tisztában van az értékeivel. - Biztató, hogy edzésből kis híján képesek lennétek kicsinálni a másikat. – húzom ajkaimat egy kisebb fintorra. Tudom, hogy idősebbel edzeni mindig jobb, ahogyan ismerem már annyira őket, ha nagyon belelendülnének, akkor nem nagyon lenne megállás. De ezt már nekik kell tudni, nem az én dolgom. Én csak arra nem vágyok, hogy egyszer tényleg annyira eldurvuljon a helyzet, hogy szét kelljen őket választani. - Miért mondod ezt? – pillantok rá csodálkozva, majd picit meglököm és barátságosan pillantok fel rá. – Nem ilyennek ismertelek meg, vagyis nem olyannak, aki csak úgy lemond személyekről. Talán csak még nem jött el az ideje annak, hogy újra keresztezzék az útjaitok egymást. Mindenki akkor találkozik, amikor mind a két fél készen áll rá. S ha lemondasz róla teljesen, akkor én foglak fenékbe rúgni. – mondom neki egy kisebb mosoly keretében, hiszen tényleg megteszem, ismer már ennyire. Ne mondjon csak úgy le a boldogságról. Keresse meg, vagy egyszerűen csak várjon türelmesen. - Valóban, de azért Krisnek mindig ott voltál, megóvtad, ha arra volt szüksége, de Mae-nek nem volt ott senki se, vagy legalábbis gondolom. Azért nem lehet könnyű megtudni azt, hogy az eddig életet egy kisebb hazugság volt. Ahogyan azt se, hogy az apád elhagyott, esélyt se kapott arra, hogy magához láncoljon. – nem lehordom a szavaimmal Ry-t, hiszen mindenkinek vannak különböző korszakai és részben megértem azt is, hogy miért léphetett le a hím. Egyszerűen csak próbálom a másik szemszögből rávilágítani a dolgokra. Én se hiszem, hogy könnyedén venném az ilyen dolgot, de ettől nem kell tartanom, hiszen édesapám öngyilkos lett. S a mai napig úgy gondolom, hogy részben miattam. Kijelentésére elnevetem magamat, s kicsit megrázom még a fejemet is. – Te sose fogsz változni, igaz? – kérdezek vissza egy kisebb kuncogás közepette. – Mert nem foglak állandóan boldogítani? – pillantottam rá újra barátságosan, hiszen eddig se voltunk összenőve, de gondolom most részben kevesebbet fogjuk látni a másikat. De az ajtónk továbbra is nyitva fog állni a másik előtt. - Részben igen, másrészt meg érdekelt, hogy mi van veled. Mik a terveid és hasonlóak. – adok magyarázatott arra, hogy nem csak arról van szó, amire ő gondolt. – Kris-ről mostanában hallottál valamit? – kérdezem tőle kíváncsian, hiszen én mostanában elérni se tudtam, de zaklatni se akarom a lányunkat… Egyszerűen csak aggódom érte.
Csendben hallgatom, amit mond. Nem nagyon akarok most Corináról beszélgetni, már ha tényleg egy személyre gondolunk, és nem valaki mást képzel bele a dologba. Az azért elég fura lenne, valljuk be. Miután befejezi, végül én is megszólalok. - Akkor rúgjál, gyerünk. Nem fogok ilyen dolgokat üldözni. Ő már elment, azóta egy szót nem hallottam felőle. Ha annyira fontos lettem volna neki, mint ő volt nekem, ennyit szerintem igazán elvárhattam. Ki tudja, lehet már nincs is életben. - Mondom neki egy nemes vállvonással tarkítva, mintha nem érdekelne. De ha ez a hír érkezne be a postaládámba, hogy bizony tényleg meghalt, az lehet néhány napnyi saját magamra kényszerített szobafogságra ítélne. De akkor is, számolnom kell ezzel a lehetőséggel is, hogy ezért nem hallottam róla semmit. Lehet nem a legkedvesebb dolog, de amit ő tett, az sem volt az. - Pont ez az, hogy múltidőben… Nem volt ott neki semmi. Ez eléggé meg tudja pecsételni a jelenlegi kapcsolatunkat. Úgy tűnik, meg is pecsételi. De még mindig tartom magam ahhoz, hogy az akkori énemből jobb is, ha nem kapott semmit. - Erről sem mesélek túl sok mindent másoknak, hogy milyen is voltam Haight-Ashbury előtt. Akár kíváncsi rá az adott illető, akár nem, ez olyan pontja az életemnek, amit ha lehet, inkább kihagynék az önéletrajzomból. - Azért te sem tudod letagadni, hogy néha milyen élvezetes közös… programjaink voltak. – Mert volt rá példa bőven, főleg a kezdeti években. Azóta persze megcsappant ez a szám, a tavalyi évben is volt azért egy-két olyan eset, mikor elkapott minket a hév, de ezentúl már erre sem lesz sok esély. Na nem mintha zavarna. Örülök, hogy megtalálta a boldogságot, amit velem nem biztosan tudott volna. Talán azzal sikerült ezt kompenzálnom, hogy látszólag nagyon megszerették egymást Kristinnel. Elvégre ő volt neki az anya, aki igazából sosem volt neki. Ez értelmes, igaz? - Terveim? Nem sok. Tudod, hogy elég spontán személyiség vagyok. - Nem szeretek előre gondolkodni. Úgy sokkal több izgalom van benne, ha alkalmazkodunk a szituációhoz. - Nem tudom… Nem igazán hallottam róla mostanában sokat. De van egy ismerősöm az ottani protektorátusba, ő rajta tartja a szemét. Ha valami baj lenne, már szólt volna. -
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Szavaira csak először egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat, majd megforgatom a szememet is, majd játékosan a fenekére csapok, amolyan fenékbe rúgás helyett. Legszívesebben megráznám őt, de az elég furán venné ki magát. Lévén mekkora a magasság különbség közöttünk, de legalább idősebb vagyok nála, ez az előnyömre szól. – Ohh, mert gondolom te annyira beleszakadtál abba, hogy megtaláld őt. Az első éveinkben nem túlzottan rémlik, hogy ilyet tettél volna, illetve az utóbbiakban se. Szóval bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű. – pillantok rá amolyan Sym durcás fej nézéssel, ami inkább cuki még mindig, mint ténylegesen durcás fej. – Na, meg ennyire ne legyél már pozitív gondolkodású. Nem hiszem, hogy annyira könnyű lenne egy farkast eltenni. Főleg ennyi idősen. – próbálom szépíteni a dolgokat. Bár az is tény, hogy nem gondoltam volna, hogy a válási papírjaim felett a szerelmi életéről fogunk beszélgetni. De akkor se bírom tovább nézni ezt a fancsali képet, vagyis inkább eme szavakat tőle. Ő nem ilyen, szóval itt lenne az ideje, ha összekapná magát. Ha kell, akkor bevetem a kapcsolataimat is, hogy kiderítsem neki azt, hogy él-e még vagy nem. - Vagy talán ha maradsz, akkor hamarabb válik belőled rendes apa, s nem csak mostanra. Nem foglak elítélni, ezt te is tudod, de örülök annak, hogy legalább bevallottad neki és nem futamodsz meg azoktól a pofonoktól, amiket tőle kapsz. Ha bármikor valakinek szeretnél erről beszélgetni, akkor mindig nyitva áll előtted az ajtóm. – s komolyan is gondolom. Fura lenne, ha emiatt bezárnám előtte az ajtókat és többé nem hallgatnom. Egy kicsit megköszörülöm a torkomat, de nem mondok semmit se. Egyszerűen nem bírom kinyögni azt, hogy az én lányom is itt van. Egyszerűen csak nem tudom mit kellene tennem. Főleg, hogy már a múltban is találkoztam vele és azt hiszi csak egy ártatlan farkas vagyok, aki a barátja. S a poén az, hogy a gyermek apja is itt van. Remek, tényleg egyre jobb lesz. - Nem is tagadnám… - nyújtom ki játékosan a nyelvemet rá, hiszen nem fogom tagadni azt, ami igaz. Voltak remek pillanataink, éveink, de azok régóta elillantak és nem maradt más, mint egy barátság és egy gyermek, aki összeköt minket. Még akkor is, ha nem a vérszerinti lányom. - Ez tény, de attól még azt hittem, hogy van valami terved. Főleg most, hogy ténylegesen szabad lettél. – miért ne ünnepelhetné meg? Eddig se éltünk házasként, de most már törvényileg se vagyunk azok. – Remélem igazad van. Aggódom érte. Régóta nem hallottam róla és nem is válaszolt az üzeneteimre. Mielőtt azt hinnéd, hogy zaklató lett belőlem megerősítem, hogy nem lett. Csak aggódom. – s közben a földet fürkészem. lehet, hogy nem vagyok vér szerint Kristin édesanyja, de attól még úgy szeretem, ahogyan a lányomat szeretném.
- Ja, csak annyit vegyél figyelembe, hogy nem vagyok mindenható, és nem látok el mindenhova. Ő tudta, hol vagyok, hogy hol találhat meg. Én nekem arról sem volt fogalmam, merre kezdjek el keresgélni. - Örülnék én annak, tényleg, ha tudnék róla valamit, legalábbis most ezt mondom magamnak. De aztán, ha mégis sikerülne megtudnom róla valamit, ki tudja… lehet olyasmire bukkannék, amit nem is akarok látni. De annyiban igaza volt, hogy akár én is tehetnék érte valamit. Szólhatnék neki, hogy szükségem van rá, és jöjjön vissza. Bár ez hazugság lenne, hisz jelen pillanatban nem tudom, milyen szempontból lenne rá szükségem. - Na ebben nem értünk egyet. Valószínűleg a mostani életére is rányomtam volna a bélyeget, ha ott maradok. Sőt, meglehet, hogy ma már nem is élne. - Hű! Ez a haláltéma most nagyon megy nekem, basszus. Nem hittem volna, hogy idáig fog fajulni a beszélgetés. - És ezt most arra értem, hogy valószínűleg nem harapták volna be. Én biztos nem tettem volna meg a saját gyerekemmel. - Kivéve, ha ezt akarja. Kristinnél is megvolt a lehetőség, hogy nemet mondjon, és akkor el is felejthette volna mindezt. Viszont örülök, hogy nem ez volt a válasza. - Hogy lenne bármi tervem, mikor mindössze tíz perce mondtad ki, hogy válni akarsz? Ennyi idő alatt nem tudok konkrét terveket szőni. - Na jó, ez sem teljesen igaz. Képes lennék kitalálni valamit, de inkább úgy kellett volna fogalmaznom, semmi érdemit nem tudok. Ahhoz még nekem is hosszabb idő kell. - Én is régen hallottam már a hangját, és legutóbb is másnak kellett rávennie, hogy beszéljen velem. Már akkor is éreztem, hogy valami nincs rendben, akármennyire is azt mondogatta. De itt is folyt az élet, szóval nem igazán volt rá lehetőségem sem, hogy gépre üljek, és átrepüljek néhány országot. - Bár az is biztos, hogy ha ez még egy-két hónapig elhúzódik, én magam ráncigálom haza.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Hééé, ne egyél meg kérlek. Nem is mondtam azt, hogy az vagy. – emelem kicsit meg a kezeimet megadóan, mintha csak letartoztatnának. – Egyszerűen csak élnek itt páran a farkasok közül, akik segíthetnének megtalálni. Ha gondolod, akkor én is utána érdeklődhetem. Amúgy meg vedd számításba azt, hogy egy nőstényről van szó. S a nők mindig is szeszélyesek voltak, így ezen nem kellene meglepődnöd. Vagy csak nem állt készen arra, hogy elkötelezze magát. – fejtem ki kicsit bővebben a dolgot. Lehet, hogy el kellene engednem ezt a témát, de nem megy. Mert minden egyes szóval csak egyre biztosabb leszek abban, hogy fontos számára az a személy, aki még előttem elhagyta. Vajon miért nem próbálta megállítani őt? Adott esélyt rá a nőstény, vagy csak egyszerűen eltűnt volna? Másrészt viszont egész jó, hogy valamennyire azért Ry is belátja azt, hogy fontos számára az a személy… - Ennyire csak nem lehettél borzasztó, vagy a számomra elmesélt történetek része is csak féligazságok voltak? – kérdezem tőle immáron egy kisebb mosoly keretében. Majd megrázom a fejemet. – Talán te nem, de aki egykoron méltónak találta rá, talán akkor is méltónak találta volna. Nem mindig a szüleinkre hasonlítunk, ahogyan nem is a kapott nevelésre. De remélem, hogy a jelenben majd sikerül megoldanotok ezt a dolgot. Én drukkolok nektek. – s nem azért, mert annyira „happy end” imádó vagyok. Hanem azért, mert biztosan ő is szeretné azt, ha mind a két lányával jó lenne a viszonya. S ebben nincs is semmi rossz. Meg tényleg kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ennek a vége. Talán a saját ügyemmel kapcsolatban is válaszokat kaphatok. - Azt ne mond, hogy nem sejtetted… - nézek rá picit hitetlenkedve, majd az újabb szavai csöppet se nyugtatnak meg. Aggodalmasan figyelem őt, majd egy ajkaim elválnak, majd becsukódnak sietve. - Miért nem szólt? Akár én is elmehettem volna. Meg mi az, hogy itt zajlott az élet? A lányodról van szó, s ismerlek annyira, hogy tudjam, ha Kristin-nel történik valami, azt sose fogod megbocsájtani magadnak. – s talán picit dühösen csendültek a szavaim, de az is voltam. Miért nem szólt? Vagy miért nem tett valamit? Mi van akkor, ha valami gond van?
- Először is, senki nem kérte, hogy elkötelezze magát. Én sem kértem. Az viszont jól esett volna, pláne tőle, ha legalább ad valami támpontot, hogy miként tudom megtalálni. Másodszor pedig, épp az előbbiből következik. Nem adott. Tehát nem hiszem, hogy nagyon azt akarja, hogy megtaláljam. Meglehet, hogy még mindig neheztelek rá, de hogy ne tenném? Ő volt az egyik olyan személy, aki miatt szinte teljesen megváltoztam. Aztán pedig egyszer gondol egyet, és bejelenti, hogy elmegy. A következő nap pedig így is történt. Elment, és azóta sem hallottam róla semmit. Már huszonegyedik éve, hogy ez történt, de még mindig képes valamilyen szinten mélyen érinteni a téma. De nem annyira, mint eleinte. - Nem, nem voltam borzasztó. Annál rosszabb voltam. És nem is fogok valószínűleg ennél többet mondani az életem azon szakaszáról. Szinte senki nem tud róla, egy-két személyen kívül. És ez így is van jól, nem szeretem másokat a saját életemmel traktálni. - Kösz. De ez nem csak rajtam múlik, hanem azon, ő mennyire akarja ezt. Mert ha a vér szerinti apját nem akarja megismerni, akkor felesleges próbálkoznom. Lehet elhamarkodott voltam, mikor olyan hamar elmondtam neki, és nem azután tettem, miután már megismertem. Talán az után, hogy valamilyen jó kapcsolatot kialakítottam vele. De akkor pedig az merült volna fel, hogy egész végig hazudtam neki. Ennek az érmének is két oldala van, és egyik megoldás sem jobb a másiknál. - Sejteni nem sejtettem, de éreztem. Érett már ez rendesen, pláne, hogy a lányunk kirepült a fészekből. De milyen terveket kellett volna szövögetnem? Az élet ugyanúgy fog tovább folytatódni, ahogy korábban. Egyedül nem leszek házas, nagy ügy. Házas életnek egyébként sem volt már mondható, ami köztünk van, jó ideje. - De nem történt vele semmi, szóval nem kell aggódnod. Viszont nem akarok most ebbe a témába is belemenni. Én sem vagyok tökéletes, hibázok, akkor pláne, ha a lányomról van szó. Szóval inkább felállok az asztaltól, és megropogtatom a nyakamat. - Na de tényleg indulok. Nem akarlak semmiben sem megzavarni. Majd jelezz, hogy mit kell még csinálnom. Aztán, ha nincs más, akkor pedig meg is indulok kifelé az irodából, majd elhagyom az egész helységet is.
Nem gondoltam volna azt, hogy egyszer ezt meg fogom lépni, vagy legalábbis nem mostanság, de úgy éreztem, hogy többé nem tudok itt maradni, ahogyan a falkát se tudnám teljesen megvédeni. Túl sok minden változott meg és többé nem tudtam úgy tekinteni rá teljesen, mint a családomra. Számomra Nessa nem volt vezetőnek való, ő inkább csak egy beképzelt farkassá nőtte ki magát, aki azt hitte, hogy Bétának való, de a tettei nem ezt sugallták számomra. Fogalmam sem volt, hogy merre fog tartani ez a falka, de annyit tudtam, hogy a szeretteimet védeném és nem a falka egységét. Valami eltört, megbomlott az ő hatalomra kerülésével, így pedig jobbnak láttam azt, ha távozom, mielőtt esetleg a jelenlegi helyzetben olyat tennék, ami megint valakinek az életét követeli. Régóta éltem már itt és itt volt az ideje annak, hogy ismét felfedezzem a világot. Sietve indultam el az üzletem felé, ahonnan üzentem Helenának is, hogy két óra múlva az irodámban várom. A cuccaim már indulásra vártak. Nem sok minden akartam magammal vinni. Egy-két emléket őrző fényképet, a noteszomat, illetve ruhákat, hogy ne egyből azzal kelljen kezdenem, hogy bevásárolni indulok. Fura lesz többé nem itt élni, a barátaim, a családom társaságában, de egyszer eljön a búcsú, ahogyan most is. Amikor meghallottam a közeledő lépteket, akkor sietve fordultam meg és szakadtam ki a gondolatok, emlékek áradatából, hogy mosollyal az arcomon köszöntsem őt. Reménykedtem abban, hogy nem hoztam túlzottan rá a frászt. - Szia! – köszöntem úgy, ahogyan illik, majd az asztalomhoz sétáltam és neki dőltem annak. Kíváncsian fürkésztem őt, hiszen még magam sem tudhattam azt, hogy jól döntöttem-e, vagyis tudtam, hogy remek kezekre akarom bízni az üzletet, de mi van akkor, ha megijed, vagy azt mondja, hogy nem? - Minden rendben van? Jól vagy? – érdeklődtem kíváncsian, hiszen még se akartam lerohanni az eredeti okkal, amivel idehívattam. Előbb melegítsünk be, úgy hátha kevésbé fogom sokkolni őt. Már ha ez egyáltalán lehetséges.
Nem tagadom, egy kissé meglepett, amikor üzenetet kaptam a főnökasszonytól, de különösebben nem rágódtam rajta, hogy mi lehet – miután nem panaszkodott korábban sem arról, hogy valamit nagyon szarul csinálnék, meg nem is rúgott ki, gondolom, valami újdonság a bolt kapcsán. Majd elválik hamarosan. Amint kicsengettek az óráról, nyakam köré tekertem a sálamat, és útnak indultam a friss, ropogós havon az ékszerbolt felé, mit sem törődve azzal, hogy épp ellógni készülök a következő órámat. Úgy is csak valami száraz, dög unalmas jogi halandzsa, ami sosem érdekelt különösebben, úgymond szükséges rossz. - Hahó! - szólaltam meg, ahogy beléptem az üzletbe, mint ha a halkan csilingelő csengő hangja nem lett volna kellően figyelemfelkeltő bárki számára – pláne, ha vérfarkas az illető, és amúgy is sokkal kifinomultabb a hallása, mint egy átlagos embernek. - Azt hiszem. Remélem. Igazából nálam csak a szokásos... veled minden rendben? - kérdeztem vissza az óvatos válaszom után, miközben nekiláttam lehámozni magamról a sok rétegnyi ruhadarabot, éljen a tél! Emlékszem, miután beavatott lett belőlem, mennyit fantáziáltam arról, hogy majd hogyan változik meg az életem, ha egyszer én is őrző leszek, mint apa vagy a nővérem, de őszintén? Sok minden nem történt. Ugyanúgy gyűröm az egyetemet és a munkát, ugyanúgy otthon élek az őseimmel, és mivel még tanoncnak is igencsak hamvasnak számítok, sok hasznomat őrzőként se veszik – csak némi plusz tanulni való az amúgy sem kevés mellé, de legyünk őszinték, ezzel sem töröm össze magam túlzottan. Pláne ilyen tőrös, bányászbéka segge alatti lelkesedéssel meg életkedvvel.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Kicsit izgultam, hogy vajon miként fogja fogadni azt, amit mondani szeretnék vele, de jobbnak láttam szemtől szemben, mint esetleg megírni neki. Nem fogom erőltetni a dolgokat, de tudom, hogy képes rá, viszont ha ő nem akarja, akkor majd keresek mást, vagy rövid időre bezár az üzlet. Magam sem tudom, majd akkor ráérek mást kitalálni. Könnyedén hallottam, amikor belépett az üzletbe, hiszen az energiái és az illata is elárulta őt, amikor viszont köszönt, akkor sietve szólaltam meg. - Az irodában vagyok. – legalább tudja, hogy merre kell menni. Ma úgyis zárva vagyunk, meg tegnap is így volt. Állítólag leltározás van, gyakorlatilag inkább csak elő akartam készülni arra, hogy hamarosan elmegyek. - Nem tűnsz túl lelkesnek. Nem nagyon tetszik az új élet? Azok a titkok, amik kiderültek most már számodra? – kíváncsiskodtam picit, hiszen egykoron nekem megfordult a fejemben, hogy kölykömmé tenném, de még se tehettem ezt. Amira pedig kitaláltam volna azt, hogy beavassam valamennyire, addigra már fél lábbal ebben a világban volt és talán a családja miatt meg volt pecsételve az ő sorsa is, hogy őrző lesz belőle, kivéve akkor, ha visszautasította volna. - Kérsz esetleg valamit inni? – kérdeztem meg előzékenyyen, majd a kanapéra mutattam, hogy nyugodtan foglaljon helyet. Jobb lesz talán, ha leül. Töltöttem magamnak egy kis whiskyt, ha pedig kért ő is valamit, akkor kivételesen most ő neki is töltöttem alkoholt és odaadtam a poharat. Könnyedén foglaltam helyet vele szemben. - Fontos dologról szeretnék veled beszélni, de mindenek előtt szeretném leszögezni, hogy nemmel is felelhetsz. – a tekintetemből megláthatta, hogy valamilyen reakciót várok arra, hogy megértette-e ezt. Kortyoltam párat az italomból. – Elmegyek hamarosan a városból és többé nem térek igazán vissza, vagy talán csak nagyon sokára. Ennek köszönhetően pedig igazán az üzletemet se vihetem tovább. Szeretném rád hagyni, Helena… - lehet, hogy lassabban és óvatosabban kellett volna közölnöm vele, de úgy gondoltam, hogy most jobb ha nyíltan beszélek és nem köntörfalazok.
- Megyek, megyek! - válaszoltam neki, a kelleténél talán kicsit hangosabban, mint szükséges lett volna – hiába, még mindig nem sikerült teljesen megszoknom, hogy a főnököm valójában vérfarkas. Meg hogy úgy általánosságban is sokkal többen vannak a környezetemben, mint azt én korábban hinni mertem. - Nem rossz, csak még szokni kell. Nem is tudom, talán kicsit másra számítottam. - vontam vállat, nem mint ha ócsárolni akarnám az őrzőket, csak fura volt, hogy azok után, a suli meg az egyetem milyen hajtós volt eddig mindig, mióta elhívtak és őrző lettem, mondhatni, alig változott valami az életemben. Most már az egyetem alagsorába is bemehetek, igen, és van pár újdonság, amit alapműveltség címszóval a számba rágtak, de amúgy nem töröm magam össze különösebben, meg ahogy elnézem, mások sem. Na mindegy. - Nem, köszi. - ráztam meg a fejem, leginkább egy forró csokinak örülnék, de azt meg nem a bárpultból szedi az ember, így inkább csak a kanapéhoz sétáltam, hogy lehuppanjak rá, várva, hogy mi is következik. - Öhm... rendben. Hallgatlak. - feleltem óvatosan, és a korábbi félelmeim, miszerint most leszek kirúgva, egyszeriben foszlottak semmivé ezzel a „mondhatsz nemet is” dologgal. Vagy megpróbálhatom menteni a bőrömet, hogy maradjak? Izé... még így is eléggé sántít. - Elmész? - fagytam le egyből, amint meghallottam Symara szavait, s mire a többi fontos dolog is eljutott a tudatomig, egészen lesápadtam. Kellett pár pillanat, mire sikerült megemésztenem ezt az egészet, vagy legalább felfogni, de akármennyire is próbáltam nyugodt maradni, végül csak a pánik volt az, ami eluralkodni látszott rajtam. - Nagyon sokára? De miért, mi történt, miért most? Hogy ilyen hirtelen? Én... nem tudom, hogy képes lennék-e egyedül életben tartani egy üzletet. És mi van, ha pár hónapon belül csődbe juttatom? - fakadtam ki, bár magam sem voltam biztos benne, hogy melyik félelmetesebb, vagy nyomasztóbb számomra – az, hogy azon kevés vérfarkas ismerőseim egyike elköltözik, akit ismerek és akit megbízok, egy újabb ember az életemből, akitől elszakít a sors, vagy az a hatalmas felelősség, amit üzletvezetés címszóval a vállamra készül tenni. Persze, nyilván, már itt dolgoztam egy ideje, és volt rálátásom a dolgokra, de... nem éreztem úgy, hogy kész lennék ilyesmire egyedül, akármennyire is álmodoztam mindig arról, hogy egyszer saját üzletem lesz.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Könnyedén mosolygom meg azt, hogy még mindig úgy tud néha reagálni a dolgokra, ahogyan két normális, hagyományos ember között kellene. Igazán aranyos volt ilyenkor és ez sokszor biztosított arról, hogy még neki se sikerült teljesen megszoknia az életében beállt változásokat. - Talán idővel jobban fog tetszeni, hiszen sokszor időre van szükség, hogy egy aprócska magból is gyönyörű virág legyen. – mosolyodtam el bátorítóan, hiszen fogalmam sem volt pontosan arról, hogy most miként tanítják őt, vagy mit kell tennie. Bár ha lehetett volna egy tippem, akkor tuti, hogy előbb a történeteket mesélik el nekik, hiszen a legjobb tudást csak szilárd alapokra lehet építeni. Reméltem azt, hogy idővel jobban fog neki tetszeni ez az egész és könnyebben fogja elfogadni, de ami a legfontosabb, hogy nem fogja megbánni azt, hogy belekerült ebbe a kavalkádba. Csak bólintottam egy aprót, amikor nem kért, de ennek ellenére töltöttem magamnak és még egy darabig ott maradtam. Kicsi távolság nem árt, legalábbis így gondoltam helyesnek, hiszen tényleg nem akartam erőltetni semmit se. Szíve joga lesz eldönteni, hogy mit is szeretne. Az energiái kicsit beszédesek voltak, de szemmel láthatóan a szavaimmal sikerült kicsit eloszlatnom a félelmeit. Bár azt nem tudom, hogy mitől félt, hiszen az egyik legjobb munkaerőm volt és a vevők is szerették őt. Sőt, a rajzai is egyre szebbek lettek. Főleg, ha hagyta a képzeletét szárnyalni, hogy utána egy ékszerbe életre keljen. Végül pedig beavattam a dolgokba. Türelmesen vártam, hogy mit fog mondani, de annyira nem is lepett meg, hogy sokkoltam őt. Számítottam erre is, a kérdésére pedig egy aprót bólintottam, miközben az energiám könnyedén ölelték körbe őt, hogy békességet és szeretet ölelje körbe őt. Nem akartam semmi rosszat se mondani. - Tudod, ez picit bonyolult. Régóta élek már ezen a vidéken, a vadon kicsit hívogat és a változások se olyanok, amiket el tudnék fogadni. – mondtam ennyit csak neki, miközben odasétáltam mellé és helyet foglaltam mellette a kanapén. Biztató mosoly szökött az arcomra, miközben hallgattam a többi félelmét, de közben azon voltam, hogy az energiáimmal is megnyugtassam őt. Ha engedte, akkor megfogtam a kezét, ahogyan egy barát tenné, vagy egy nővér vagy valaki hasonló. – Elárulok egy titkot Helena. Nagyon régóta élek, majdnem négy évszázada, de te voltál az első, aki miatt úgy éreztem, hogy szeretnék egyszer egy kölyköt. Több rejtőzik benned, mint gondolnád. – talán ezzel jobban sokkolom őt, de ha ma volt a nagy igazság pillanata, akkor ezt is jobb, ha tudja. Legalább így talán jobban megérti, hogy miért is bízok benne annyira. Olyat ért el, amit ennyi idő alatt senkinek se sikerült. – Bátrabb és különlegesebb vagy, mint gondolnád. Tudom, hogy képes vagy rá, csak hinned kell önmagadban. Eleinte gondolom meg fog változni a nyitvatartási idő, lesz segítőd is, hiszen sose hagynálak cserben. Ahogyan telefonban is el fogsz érni. Veled leszek, csak éppen testben máshol. Nem fogod csődbe vinni, ha pedig mégis így történne, akkor ismerlek annyira, hogy tudjam te akkor is a talpadra fogsz állni és újra felvirágoztatnád ezt a helyet, vagy tévedek? – pillantottam rá kérdőn, de arcom barázdái szelídek voltak, ahogyan a biztató mosoly továbbra se tűnt el az arcomról.
Kezdőlap
