Már legalább egy hónapja, hogy megkaptam Emmától a cukrászdát. Eddig túl sokat nem kezdtem vele, de bevallom őszintén, először meg kellett emésztenem ezt az egészet. Egy hatalmas álmom látszott valóra válni, és ez időnként kissé sokkoló tud lenni, ráadásul az új képességeimet is fejlesztgetni kellett, ami elvette az időm tetemes részét. Az azért még így is fontosabb volt, minthogy létrehozzam a fejemben egyre inkább formálódó üzletet. Az én kis kuckómat, ha úgy tetszik. Mostanra azonban, hogy nagyjából Alaszkában is beköszöntött a tavasz, elérkezettnek láttam az időt arra, hogy belekezdjek az alkotásba. Volt egy kis füzetem, direkt erre a célra, és ha akadt egy új ötletem, akkor azt egyből fel is véstem. Már voltak terveim arra vonatkozóan, hogy miféle péksüteményeket fogok árulni, nézegettem neten színpalettákat, amikor éppen úgy adódott, és mesteremberek után kutattam a maradék szabad perceimben. Kicsit nagyobb meló volt ez, mint én azt elsőre sejtettem, de ez egy cseppet sem szegte kedvemet. Sőt, igazából nagyon tetszett a kihívás, amit ez jelentett számomra. A tervezés mellett azonban valami egészen másnak is eljött az ideje. Néhány falkatagnál már érdeklődtem, hogy segítene-e nekem, de sajnos mindig nemleges választ kaptam, mert nem volt rám idejük. Már-már kezdtem feladni, pedig Emma kikötötte, hogy kérjek meg valakit, hogy terelgessen az üzletvezetés rögös ösvényén a kezdetekben. Szerettem volna, ha ő az, de egyáltalán nem úgy tűnt, hogy ő is erre vágyna, így aztán nem rágtam feleslegesen a fülét. A végén még megharagszik rám és lefújja az egész üzletet. Oké, ezt azért nem feltételeztem róla, de sohasem lehet tudni, hogy mit vált ki belőle, ha éppen egy kicsit rosszabb hangulatban van. Végül az utolsó reményem egy nőstény maradt. Nem ismertem túl jól, a nevén kívül szinte semmi mást nem tudtam róla, de kedvesnek látszott. Talán mindez csupán a látszat, de bíztam benne, hogy neki beleférek az életébe. Tényleg csak pár hónapig lett volna szükségem némi útmutatásra, aztán úgyis leszállok az illetőről, hogy egyedül vezessem tovább a saját cukrászdámat. Még pár percig ültem a kocsiban a háza előtt várakozva, magam elé bámulva. Nem voltam tejesen biztos, hogy jó ötlet volt itthon zargatni, de az üzletben már nem találtam őt. Mi van akkor, ha elküld melegebb éghajlatra csak azért, mert megsértem a privát életterét? Oké, erre most nem akartam gondolni, bíztam benne, hogy el fogja nekem nézni. Ha mégsem, akkor meg bemegyek hozzá holnap az boltjába, ahogyan illik. Csak hivatalosan, semmi személyeskedés. Sokan az ilyesmiért nem rajonganak különösebben, én mai napig nem értettem, hogy miért zárkóznak el annyian. Egy frissen támadt elhatározás hullámnak köszönhetően kikászálódtam a volán mögül, és gyors léptekkel megindultam a bejárat felé. Még csak az kéne, hogy az utolsó pillanatban meggondoljam magam. Megelőzve egy ilyen végzetes hibát, hirtelen bekopogtam. Bizonyára lerítt rólam az izgalom, de annyi baj legyen, ugye? Ezzel csak nem rontok el semmit… Csak ácsorogtam egyre fogyó türelemmel, növekvő kétségbeeséssel. Ha nincs itthon, az kellemetlen lenne ugyan, de máskor újra megkeresném. Én azonban éreztem az energiáit, és ez így sokkal rosszabb volt, mert levontam a következtetést, miszerint nem kíváncsi rám. Már éppen ott tartottam, hogy akkor nem zavarok tovább, amikor megkaptam a beinvitálást. Ugyan nem egy ajtónyitás keretében, de nekem a szóbeli hívás is tökéletes volt. - Hahó! – léptem be óvatosan, majd bezártam magam mögött az ajtót. Nem tudtam pontosan, hogy merre induljak, így aztán követtem a megérzéseimet. – Szia! Biztosan nem ismersz, Cassandra vagyok! – mutatkoztam be udvariasan, amint megtaláltam a ház úrnőjét. – Ne haragudj, hogy itthon zavarlak, én… - szégyellősen haraptam be a szám szélét, de bátorságra figyelmeztettem magam, határozottságra. Csak ahogy Emma szokta. – Igazából már jártam az üzletben is, de pont elkerültelek. Nem tartalak most fel? – udvarias voltam vele, ha már szívességet akartam kérni, ráadásul nem is ismertük azért egymást. Fő a jó első benyomás.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Nem számítottam látogatóra, de mostanában elég sok újdonság és furcsaság történt az életemben, de egyiket se bántam. Szerettem azt, ha az életemben történnek váratlan események. Különben túl unalmas lenne az élet. Ha nem az az üzletben voltam, akkor mostanában itthon töltöttem a legtöbb időmet, hiszen imádtam tervezni és most, hogy tudtam remek kezekben van az üzlet, legalábbis az alkalmazottaimmal tökéletesen megvoltam elégedve, így több időt szentelhettem ennek a hobbimnak ismét. Kristin is egyre többször jutott eszembe, de mostanában képtelenség volt elérni és emiatt még inkább aggódtam, nagyon reménykedtem abban, hogy nem történt semmi nagy baj. Bár azt talán megérezném. Lehet, hogy nem én voltam Kristin valódi édesanyja, de pontosan úgy szerettem őt, ahogyan egy anya tenné az elmúlt évek alatt, miközben szép lassan felcseperedett és elrepült, ahogyan ősszel a madarak a legtöbb pontján a világnak. Ugyanakkor egyre inkább nyomasztott a vérszerinti lányommal kapcsolatos gondolataim is, hiszen annyi évtizede őriztem már ezt a titkot, erre nem csak az derült ki jóval korábban már, hogy él, hanem még az is, hogy az édesapja is él. Nem tudom, hogy mégis miként mondhatnám el azt, hogy én vagyok az édesanyja. Victoria amúgy se tűnt túl törékenynek, de valószínűleg nem ugrana ki örömében a bőréből. Nem kell őt félteni, én viszont egykoron lemondtam róla. Nem sok választásom volt, hiszen vagy megteszem, vagy pedig a nővérem biztosan megszökött volna, hogy felhasználja a kistervéhez a jövevényt. Bármennyire is fájt, de végül inkább egyszerűen lemondtam róla, majd pedig egyszerűen elsétáltam és mindent magam mögött hagytam. Nem volt könnyű, ahogyan sose volt könnyű tovább állni, de nem mindig volt választásom. Néha a démonaim, néha pedig a boldogság vitt egyik helyről a másikra. Bőven tudnék mesélni, de nem hiszem, hogy kellene, mert a legtöbb farkasnak megvan a maga története és démonai. S mindenkinek elég a sajátjaival megbirkózni, vagy többségben. A gondolataimból végül egy ismerős idegen szakít ki. Egy pillanatig habozok, majd egyből meg is szólalok, hogy bújjon beljebb. Nem szoktam zárni az ajtót, ha itthon vagyok. A falka előtt mindig nyitva áll, s sose lehet tudni, hogy mikor van valakinek szüksége segítségre, vagy csak egy olyan személyre, aki meghallgatja őt. Sietve raktam le a tűfilcet a kezemből és elindultam a bejárat felé a dolgozó szobámból, majd mosolyogva pillantottam a leányzóra. Ha nem tévedek, akkor Emma kölyke, de lehet már a vénséggel járó dolgok engem is megtalálnak és mellé trafálok a megérzésemmel. - Szia! – köszöntem vissza barátságosan és mosollyal az arcomon. – Személyesen nem, de már láttalak és hallottam dolgokat. – s a mosoly továbbra is ott ül az arcomon, s közben pedig a barátságos farkas lány vonásait figyelem. Nem szólalok meg, csak kérdőn pillantok rá, majd pedig legyintek. – Semmi baj, legalább volt bátorságod idejönni. Gondolom akkor fontos dolog miatt jöhettél. – majd a fejemmel biccentek, hogy jöjjön csak beljebb. – Esetleg kérsz valami innivalót? – kérdezem meg mielőtt esetleg túlzottan bele is merülnénk abba, hogy miért jött hozzám. – Egyáltalán nem zavarsz. Csak rajzolgattam és elmerültem a gondolataimban. Ha nem csal a szimatom, akkor gondolom valamit szeretnél kérni, vagy tévednék? – tettem fel végül kíváncsian a kérdést, s ha kért valamit inni, akkor a konyhába vezettem először őt, ha nem, akkor pedig a nappaliba.
Az izgalom csak megnőtt bennem, amikor bebocsátást nyertem a házba, és meg kellett keresnem a ház úrnőjét. Ugyan a fogadtatása nem volt ellenséges, de hát mégiscsak szívességet kérni érkeztem, és az ilyesmi engem egy kicsit zavarba hozott. Nem szerettem, ha rá vagyok utalva másokra. Emma más, ő a Teremtőm, és valószínűleg az elkövetkező évtizedekben a köztünk lévő kapcsolat mit sem fog változni ezen a téren, de Symara más lapra tartozott. Ő vagy azt mondja, hogy persze, boldogan segít nekem, vagy elküld a fenébe. Nem akarta, hogy ez utóbbi következzen be, azt teljes kudarcként élném meg, pedig nagyon is benne volt a pakliban. Miért segítene egy ismeretlennek? Csak azért, mert falkatag vagyok? Sokaknak ez nem jelent semmit. - Nem tudom, hogy ez most pozitív, vagy negatív… - jegyeztem meg szégyellősen mosolyogva arra, hogy már hallott rólam dolgokat. Te jó ég, vajon mit hallhatott? Azt, hogy kiakasztottam az Alfát egyből, ahogy találkoztunk, és befogadott a falkába? Nem, erről valószínűleg csak nem értesült még, legalábbis reméltem. Nem volt éppen a legjobb emlékem, de szükséges volt ahhoz, hogy legyen otthonom, és új Teremtőm. Mondjuk úgy, hogy ez volt a szükséges rossz ahhoz, hogy a dolgaim jóra fordulhassanak, és én ezt bevállaltam. - Igen, elég fontos. Nekem. – tettem hozzá, hogy ezzel jelezzem, neki valószínűleg cseppet sem lesz az, ahogyan másnak sem lenne. – Nem volt könnyű! – ismertem ne nevetve, beletúrva rakoncátlan tincseim kuszaságába. Már idejönni nem volt könnyű, azért annyira nem vagyok bátor, elszánt viszont annál inkább. Muszáj voltam kilépni a kis komfortzónámból, ha el akartam érni, amit szerettem volna. Ezt már régen megtanultam, hogy az élet csak így működik. Vagy beleadsz mindent, akkor is, ha nem örülsz neki, vagy elbuktál mindent - Egy kis gyümölcslevet elfogadok, köszönöm! – válaszoltam udvariasan. Úgy tűnt, hogy sikerült kifognom egy kedves, segítőkész nőstényt. Nem akartam beleélni magam máris, de némi remény akaratlanul is ébredt megrettent szívemben. Hátha szerencsém lesz, és segít nekem. Azzal annyira boldoggá tudna tenni, hogy örök életemre lekötelezne. – Nem, nem tévedsz! Tényleg kérni szeretnék, méghozzá elég nagy szívességet! – vallottam be őszintén, mert kár lett volna kerülgetni azt a bizonyos forró kását. Amúgy sem szerettem volna a szükségesnél tovább rabolni az idejét. Követtem is szó nélkül a konyhába, de nem ültem le, csak a csípőmmel az egyik pultnak támaszkodtam. - Szóval, nemrég kaptam Emmától a születésnapomra egy cukrászdát, viszont nekem fogalmam sincs arról, hogyan kell vezetnem egy üzletet. – kezdtem bele, és így már nyilván adtam is egy kis segítséget ahhoz, hogy kitalálja, mit szeretnék tőle. – A sütéshez nagyon értek, de a papírmunkához, meg egyéb fontos adminisztratív dolgokhoz egyáltalán nem. Emma azt mondta, hogy ő nem fog segíteni, kérjek meg valakit, aki megmutatja, hogyan kell csinálni az ilyesmit, hogy egyedül is képes legyek vinni a saját vállalkozásomat. – daráltam le egy szuszra, és ha közben megkaptam az innivalót, hát kortyoltam egyet belőle. - Szóval dióhéjban erről lenne szó. És… - kicsit tétováztam, aztán egy saját magamat bátorító hatalmas nyelést követően folytattam és. – Én téged szeretnélek megkérni arra, hogy áldozd rám az idődet, és tanítsd meg, hogyan kell vinni egy üzletet! – pillantottam fel rá félénken, várva az ítéletét. Segít, vagy elküld a fenébe.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Szerintem egyik se. Nem ismerlek, de mindenki hall valamit a másikról, de én szeretem magam levonni a következtetéseket. – nem fogom azt mondani, hogy teljesen eltudok következtetni a hallottaktól, de nem fogom sehova se besorolni mások szavai alapján. Egy részt az ember nem lehet mindenkivel jóban, így mindig hallani fogunk jót és rosszat is a másikról. - Remélem, hogy akkor megleled itt, ami miatt hozzám fordultál és nem máshoz. – pillantok rá barátságosan. Nem szokásom senkit se megenni, már nem. Nem lehet könnyedén felhúzni, vagy ha igen, akkor is inkább elszámolok magamban és hagyom a nyers erőt. Remélem sikerül most már mindig ilyen bosszantóan nyugodt természetnek megmaradnom, még ha egy bestia is él benne és csöppet se volt mindig így. Arcaim vonásai pedig újra mosolyra húzódtak a lány szavaira és tetteire. Olyan volt, mintha valami miatt nagyon is zavarban lenne, pedig szerintem nem volt túl sok oka rá. De még fiatal és ő is változhat. Tényleg érdekelt, hogy vajon miben segíthettek, hiszen szerintem remek Teremtője volt. Nem ismertem teljesen Emma-t, de nem is kételkedtem a képességeiben. Én se tracspartizom mindenkivel és nem hiszem, hogy nem lenne jó a viszonyuk, de ez mind csak találgatás volt, vagy a néha el-el csípet pillanat és semmi több. Sietve kínálom meg innivalóval, majd bólintok és elindulok vele együtt a konyhába. Kinyitom a hűtőt és két dobozt is kihalászok. - Narancsosat vagy barackosat? – kérdeztem tőle kíváncsian, miközben lehalásztam egy poharat neki és amelyikből kért, abból töltöttem neki, majd leraktam az asztalra, hogy eltudja venni. Töltöttem magamnak is és neki dőltem én is a konyhabútornak, vagy éppen az asztalnak. Attól függ, hogy mi is volt hozzám a legközelebb az ő helyezkedését elnézve. - Ohh, ez érdekesen hangzik. Miről is lenne szó? – tettem fel a kérdést, majd újra az italomba kortyoltam. Tényleg egy hangyányi gondolat se jelent meg, hogy miben segíthetnék neki. A vérvonalunk se egyezik meg, nem is nagyon beszélgettünk eddig. Majd amikor meghallom a szavait, akkor egy pillanatra csodálkozás ül ki az arcomra. Nem szólalok meg, inkább csak hagyom, hogy végig darálja a dolgokat, mert biztosan eléggé nehéz lehetett megtenni ezt a dolgot, hogy valakit megkérjen. Főleg egy idegent. Szavaira végül bólintottam és egy pillanatra elgondolkoztam ezen az egészen, hogy biztosan jó ötlet-e belemenni, de mielőtt még szívbajt hozhattam volna rá megszólaltam, hiszen az agytekervények közben is járhatnak. - Ez igazán kedves volt tőled, s mindenképpen szívesen kipróbálnám majd a helyet. Merre is található? – kérdeztem tőle barátságosan, hiszen szeretem a süteményeket és ha annyira jó, akkor biztosan nem bánnám meg a dolgot. – Igen a papírmunka és a többi dolog nem éppen kedves dolog. Őszintén bevallva ennyi év után se a kedvenc dolgom, de inkább megcsinálom én, mint hogy egy idegenre bízzak. Legalább látom azt is, hogy mennyire megy a bolt. – tettem hozzá egy röpke habozás után. - Nos, utólag is boldog születésnapot neked és akkor legyen ez az én születésnapi ajándékom. Szívesen bevezetlek az üzletasszonyok romlott világába. – kuncogom el a dolgot, mert tényleg néha hajat lehetne tépni, de nincs ahhoz fogható érzés, amikor a saját üzleted virágozni kezd és magadnak köszönheted, nem pedig másnak. – Előre szólok, hogy biztosan lesznek mély pontok, de nem tűnsz olyannak, aki csak úgy feladná a dolgokat. Ha szeretnéd, akkor egyszer eljöhetsz az én ékszerüzletembe is és akkor láthatod, hogy milyen papírokkal jár, vagyis nagyjából. S azt már a boltod arculatát kitaláltad? – az is eléggé fontos, hiszen azon is sok múlik, hogy mi kerül végül a papírokra. Ez nem is volt olyan nagykérés, legalábbis számomra. Lehet más kinevette volna és elküldi máshova, de én nem voltam ilyen. Örültem, ha a tudásomat átadhatom másnak.
- Azt hiszem, ez nagyon bölcs dolog… - jegyeztem meg óvatosan, nehogy tudálékosnak tartson, vagy félreértse azt, amit ezzel mondani akartam. Egyébként én is így voltam ezzel, de róla például alig hallottam valamit. Csak annyit, ami alapján bíztam abban, hogy nem fog máris megenni reggelire azért, mert zavarni mertem. Vannak olyanok, ez egészen biztos, ráadásul Emma is mondta, hogy kit kerüljek el mindenképpen. Arra azért kíváncsi lettem volna, hogy rólam milyen infók jutottak el hozzá, de végül megálltam, hogy kíváncsiskodni kezdjek. Most nem ezért jöttem, és a fő célomat kellett szem előtt tartani. Aztán majd jöhet minden más. Csak villantottam rá egy kedves, barátságos mosolyt az után, amit mondott. Én is nagyon reméltem, hogy megtalálom azt, amiért jöttem, de ezt hangosan inkább nem mondtam ki. Szerintem nyilvánvaló volt, hogy ebben bíztam, ha már egészen a házáig jöttem utána. Nem is tudtam, hogy én mit szólnék ehhez, valószínűleg nem lenne számomra sértő, sokkal inkább hízelgő, de nem vagyunk egyformák. - Jó lesz a narancs, köszönöm! – kicsit azért még feszengtem. Alapvetően nálam zsigerből jön a kedvesség és a fesztelenség, de most annyira sok múlt ezen, hogy nem tudtam teljesen úgy viselkedni, mint normál esetben. Biztosan feltűnt neki, de szerencsére nem tette szóvá. Fontos volt nekem ez az egész, de ezt már el is mondtam neki, vagy legalábbis a szavaimból rájöhetett. És különben is, egy kölyök nem szokott csak úgy kérni egy idősebbtől, kivéve, ha tanulni szeretne. Mondjuk, ha úgy nézzük, most is erről volt szó, csak nem a hagyományos értelemben. - A 2nd Avenue-n. Régen Marlene’s Dessert volt a neve, nem tudom így tudod-e. – az sem volt ugyanis kizárt, hogy ismerte az előző helyet. – Valószínűleg valami új nevet fogok neki adni, csak ki kel találnom még… - vallottam be őszintén. – Hát tényleg nem! – ráztam a fejemet hevesen. – És nekem egyáltalán nincs benne tapasztalatom. – abba inkább nem akartam belemenni, hogy miért nincs. A kölyökéveim mondjuk úgy, hogy nem teltek a legideálisabban, amíg meg nem szöktem. Főiskolára is szerettem volna menni, hogy tovább tanulhassak, de végül most megkaptam ezt a cukrászdát, szóval talán majd később. - Köszönöm szépen! – mosolyogva biccentettem a köszöntésre, igazán figyelmes volt tőle. – Tényleg?! – kerekedtek el a szemeim őszinte meglepettséggel, amikor közölte velem, hogy segít. – Komolyan mondod? – alig akartam hinni neki, úgy pislogtam rá, mint hal a szatyorban. – Ó, te jó ég, hát ezt el sem hiszem! – törtem ki máris örömujjongásban. Táncot ugyan nem jártam, mint akkor, amikor Emma megmondta, hogy mit kapok tőle ajándékba, de azért az arcom egyből sugárzott az őszinte örömtől. - Annyira boldog vagyok! – innom kellett még egy korty narancslevet, hátha lehiggadok. Nem jött be. – Megölelhetlek? – azért udvariasságból megkérdeztem, mert szívem szerint máris lerohantam volna, de talán nem tolerálná. Kedvesnek tűnt, de vannak olyanok, akik nem kedvelik az érintéseket. – Nem, nem fogom feladni! Ez volt a nagy álmom, ráadásul Emma szíjat hasítana a hátamból! – nevettem el magam, pedig nem állt messze a valóságtól. Tényleg megtenné, ha kudarcot vallok. – Rendben, az nagyon jó lenne! Bármikor ráérek, csak mondanod kell, hogy mikor zavarhatlak! – ez volt most a legfontosabb, semmi más. - Vannak ötleteim már, de még nem teljesen kiforrottak. Hozzá fognak kezdeni hamarosan a munkálatokhoz. Annyi biztos, hogy lesznek italok, sütemények, és péksütemények is. Valahogy vegyíteni szeretném a dolgokat, mindezt szép csomagolásban – utaltam a bolt megjelenésére, ami most még nagyon poros volt, de idővel biztosan gyönyörű lesz.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Szavaira csak elmosolyodtam, de nem mondtam már semmit se. Biztos vagyok abban, hogy akadt volna olyan falkatárs, aki erre nem túl kedvesen reagált volna. Engem inkább megmosolyogtattak a szavai. Igazán aranyos és kedves teremtésnek tűnt, kicsit olyan is volt, mintha zavarban lenne. Gondolom nem nagyon szokott senkitől se szívességet kérni, s tényleg nem értettem, hogy én miben tudnék segíteni neki, amiben a teremtője nem. - Rendben van. – mondtam neki barátságosan, majd kitöltöttem neki a kért italt, majd magamnak is töltöttem egy kicsit, s azt kortyolgattam, miközben ő beszélt. Nem hiszem, hogy ez olyan nagy illetlenség lett volna. Beszéd közben szokás inni, főleg akkor, ha nem a beszélő iszik. Könnyedén támaszkodtam meg a csípőmmel a konyhapultnál, majd a szőke tincsek tulajdonosát figyeltem. Kíváncsian vártam a válaszokat, s hamarosan meg is kaptam. Eléggé meglepett a dolog, de csöppet se bántam. Nagyon is érdekelt, hogy mit fog mondani és sikerült meglepnie vele. - Igen, emlékszem arra a helyre, egészen hangulatos volt. Néha én is ott vettem süteményt. – vallottam be a dolgot, de általában inkább magam szoktam elkészíteni ezeket a dolgokat. – És már van ötleted, vagy még semmi se? Akkor jó ideig még felújítás fog ott zajlani? Teljesen át szeretnéd alakítani? – érdeklődtem tőle kíváncsian, de továbbra is barátságosan. Érdekes elképzelés, de biztosan jó dolgot fog kihozni belőle. Fiatal és még tele lehet ötletekkel, amiket még simán meg is valósíthat. – Nos, senki se profin kezdi, ha teljesen te építed fel a hajat, akkor már azzal is sokat nyersz, mert te legalább otthon fogod magad érezni benne és közel fog állni hozzád, ergo sok mindenre képes leszel érte. – mondom neki bátorítóan, hiszen ha csak átveszel egy üzletet, az nem ugyanolyan. Viszont, ha te alakítod ki minden egyes szegletét, akkor az a lelkedből egy kis darab és tényleg sok mindent képes lennél érte megtenni. A meglepettségén jót derülök, de nem hangosan. Csak mosolygok és jó látni azt, hogy mennyire örül neki. Eleinte csak bólintok, de amikor már többször rákérdez, akkor meg is szólalok. – Tényleg, nem foglak átejteni. Szívesen segítek, ha tudok. Bár én ékszerüzletekhez jobban értek, de az üzlet az üzlet. – jegyzem meg jókedvűen, hiszen tényleg nem lehet annyira vészes. Inkább csak más célcsoportot fogunk megcélozni vele, meg boldogsághormon része ott is meg lesz. Kíváncsi vagyok, hogy mit fog kihozni a helyből. - Persze. – pillantok rá mosolyogva, s ha tényleg megölel, akkor viszonozom az ölelését. Kicsit talán anyásan sikerül, de hát Kristin nevelgetése után talán nem is csoda, meg amúgy is eléggé tyúkanyós típus maradtam. – Szerintem nem bántana érte, legfeljebb szomorú lenne, de szerintem leginkább te lennél az, ha nem küzdenél érte. – kacsintok rá, hiszen néha nem attól kell tartani, hogy mások mit szólnak hozzá, hanem sokkal inkább attól, hogy mi képesek vagyunk-e még utána a tükörbe nézni. – Ha gondolod, akkor a héten jöhetsz vagy a jövő héten. Ha jól rémlik, akkor nincs semmi tennivalóm, de legfeljebb üzenek. - Tervek megvannak már rajzolva, vagy még csak fejben vannak meg? Tudsz rajzolni? – kérdeztem tőle kíváncsian, majd bólintottam. – Jól hangzik, majd kíváncsi leszek rá, hogy milyen lesz és szerintem jó ötlet.
- Akkor remélem, hogy még jobban fog tetszeni, ha elkészült, és nem csak néha fogsz bejárni! - lelkesen, csillogó szemekkel néztem rá. Terveim azok voltak, ahogyan álmaim is. Az, hogy a valóság mi lesz, már más kérdés volt, de nagyon reméltem, hogy sikerül majd megvalósítanom. Emma maximálisan mögöttem állt, és kész volt fedezni az összes kívánságomat, hogy olyan helyet hozhassak létre, ami tökéletesen illik hozzám. Ahogyan megálmodtam, hogy szépen fogalmazzak. - Már több ötletem is volt, de még nem sikerült döntenem. Szerintem az utolsó pillanatban fogom meghozni a döntést, de talán pont az lesz a legjobb, mivel nagyon átgondolom. Jól szeretnék csinálni mindent, de tudom, hogy a név a legkevesebb! - vonogattam a vállaimat. Nem vagyok én ostoba, de nekem minden nagyon fontos volt a hellyel kapcsolatban. Ezért is okozott ekkora fejtörtést, hogy még mindig nem határoztam el magam maximálisan semmi mellett sem. Talán, ha sokat alszok még rá, akkor megszületik a tökéletes változat. - Hát, szeretném a saját ízlésem szerint átalakítani. Ha nem is teljesen mindent, de a legtöbb dolgot biztosan át fogom variálni! - avattam be egy kicsit. - Már beszéltem néhány szakemberrel az átalakítások, festések miatt. Annyira nem értek ezekhez, de próbálkozom... - vallottam be nevetve. Talpraesett lány vagyok, attól még, hogy korábban nem próbáltam semmi ilyesmit megoldani egyedül. Ez nem zárta ki azt, hogy meg tudom valósítani, amit kitaláltam. - Van, akinek azért a vérében van, vagy ott van előtte a családi példa. Nálam nem ez a helyzet... - vonogattam a vállaimat. Én egy élő baseball legenda elrabolt lánya vagyok, sosem láttam családi vállalkozást működés közben. Majd most létrehozok egyet én magam, és talán egyszer lesz olyan, akire ráhagyhatom. Nem saját gyermek, de talán egy kölyök. De mindez még annyira távoli volt, hogy felesleges rágondolni. - Azt szeretném, ha mindenki otthon érezné magát! - jelentettem ki elszántan, ám annál szélesebb mosollyal. - Jajj, annyira boldog vagyok! - mondtam őszinte örömmel, amikor kijelentette, hogy segíteni fog nekem. Tényleg nagyon boldoggá tett, és ezt nem is nagyon tudtam magamban tartani. Úgyhogy, amint engedélyt kaptam rá, már szorosan köré is fontam a két karomat. Én ilyen vagyok, közvetlen, és szeretem így kifejezni a hálámat. Sokakat biztosan zavarna, de örültem, hogy őt nem. Máris nagyobb esélyt láttam arra, hogy képesek leszünk jól együtt dolgozni. - Dehogynem! Nagyon csalódott lenne! Meg én is... - vallottam be. Ismertem Emmát, tudtam, hogy milyen. Soha többé nem adna újabb esélyt ilyesmire, ebben teljesen biztos voltam. - Már a héten? - kérdeztem vissza meglepetten. - De jól hangzik! - csaptam össze a két kezemet lelkesen. - Jól van, nyugodtan mondj nemet, amikor nem érsz rá, de amikor jó, akkor szívesen töltöm majd ott a napomat! - már amikor nem kell edzésen lennem, azaz túlélni Emma remek módszereit. Sokszor vannak rajtam foltok, de már megszoktam. Ő már csak ilyen, én meg így kedveltem őt. Szigorúan, kissé érzéketlenül. Vagy legalábbis úgy tett, mintha az lenne. Tudom én, hogy ő is kedvel engem. - Nem olyan jól, de tudok egy kicsit, igen. És már meg vannak rajzolva! - bólogattam, ennyivel legalább már haladt a munka. - Pasztell színeket szeretnék, legalábbis részben, mondjuk a cukrászda részére, a péksüteményekhez meg talán kicsit rusztikusabb stílust. De még sokat vacillálok ezen is... - húztam el a számat. - Viszont terasz egészen biztos, hogy lesz! - tettem hozzá, immár újra mosolyogva. Ez Emmának is tetszett.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Nem vagyok túl édesszájú, meg szeretem magam elkészíteni az édességeket, de tartok attól, hogy sikerül majd olyat árulnod, aminek köszönhetően gyakorta a vendéged leszek. - szeretem az édességet, annak ellenére is, hogy nem vagyok túlzottan édesszájú. Meg főzni és sütni is eléggé szeretek, de ennek ellenére látva a lány lelkesedését és elképzelését ostoba lettem volna nem ezt mondani, meg amúgy is hittem abban, hogy tényleg képes lesz olyan finomsággal előrukkolni, aminek nem tudok majd ellenállni és emiatt újra és újra be fogok tévedni. Mondhatni teljesen izgatottan vártam már én is, hogy lássam azt a helyet, amivé varázsolja. - Ebben részben igazad van, de ha elfogatsz egy tippet, néha nem az a legjobb ötlet, amit sokszor átrágsz, hanem az, amelyik legelőször eszedbe jut és legközelebb áll a szívedhez. Jól csak a szívével lát az ember, akár legyen üzletről vagy barátokról szó. Persze, néha félre kell rakni és kell üzleti érték is, de ne hidd, hogy a név kevésbé fontos és eltörpül a többi dolog mellett, mert nem. Egy jól hangzó név örökre megmarad az emberek tudatában és egy név kicsit mutat is a tulaj kreativitásából. – nem haboztam megosztani vele a tapasztalataimat, vagy éppen a véleményemet. Nem először vezettem üzletet és az ékszerüzletem is eléggé régóta megvolt már. Mondjuk az inkább a nevemet viselte, mint sem valamilyen fantázia nevet találtam volna ki neki. De így legalább majd az „utókor” is emlékezni fog rám, ha egyszer valakinek átadom, vagy éppen eljátszom a saját lányomat. Amúgy se látnak engem túl gyakran a vevők, csak ha ráérek, de az üzlettársak annál inkább. Szerencsére a legtöbb vagy farkas, vagy pedig őrző, így annyira nincs miért aggódnom. - Az a lényeg, hogy te jól érezd benne magad, ugyanakkor a vevőket is megnyerd. Néha érdemes hasonló helyeket meglátogatni, vagy megnézni az interneten – már egész jól megszoktam a modern technikát, de azért néha még adódik bajom vele, viszont annyira nem vészes -, mert sok hasznos dolgot leshet el az ember ilyen helyekről is. Nem kell pont ugyanolyanra megcsinálni, vagy bármi hasonló. De néha egy-egy kép tökéletesen be tudja indítani az agytekervényeket. – én is sokat firkáltam az előtt, mielőtt kialakításra került volna az üzletem és néha még most is átrendezésre kerül. Bár már arra is régen volt példa. Azt hiszem, hogy végre megtaláltam azt, ami mindenki számára jó. A vevők könnyedén kiigazodnak, s még nekem is tetszik. Meg persze, ha nagyobb helyről van szó, akkor néha érdemes véleménykutatást is végezni. - Szerintem ez egyáltalán nem baj. Legalább nagy kaland lehet számodra és kihívás is, majd pedig amikor sikerrel jársz, akkor igazán büszke lehetsz magadra, hogy mire voltál képes. – mosolyodom el barátságosan. Előttem se volt példa. Sajáterőből hoztam létre. Ohh, ha tudná, hogy előttem milyen példa állt a Teremtőmnek köszönhetően. Viszont mára megváltoztam és csak ez számít. Mindenki változik. - Esetleg akkor csinálhatnál egy felmérést is, hogy az embereknek mire lenne szüksége. – javasoltam neki, miközben viszonoztam az ölelését, majd rövid időn belül el is engedtem, hogy kibújjon belőle. Utána pedig újra neki dőltem a konyhapultnak és onnét figyeltem őt. - Rendben, akkor szólni fogok, ha valamikor nem jó. De amúgy akkor jössz és mész, amikor szeretnél. Annyi, hogy esetleg előtte üzenj, mert én se mindig vagyok bent, vagy nem érek rá, de szívesen látunk ott. – nem hiszem, hogy Helenát, vagy a másik lányt zavarná Cassandra. Meg legalább tőlük is tanulhat, hiszen fontos az is, hogy miként bánunk az emberekkel és Helena nagyon ügyes benne. Példát vehetne róla sok ember, vagy éppen farkas, esetleg őrző. - Biztosan jól néznek ki! Ohh, ez igazán remekül hangzik. Arra figyelj, hogy az összhatás jó legyen, mármint melegséget, békességet és szeretet árasszon magából. Egy olyan hely legyen, ahol egy család is, de akár egy romantikázó pár is jól érezheti magát. – tettem még hozzá eme ötletet, majd picit elgondolkoztam. – Terasz remek ötlet, én legalábbis imádom az olyan helyeket. Esetleg lehetne valami kisebb gyereksarok is, hogy a gyerekesek is jól ellegyenek. – ez eléggé hirtelen ötlet volt, de talán tetszeni fog neki is.
- Neked mindig szívesen megsütök majd olyat is, ami nincs! – ígértem meg nagy lelkesedésemben. Egyébként tényleg tartottam volna magam ehhez, nem csak úgy a levegőbe beszéltem, hogy bevágódjak nála. Azt hiszem, hogy én ilyesmire amúgy is alkalmatlan lennék, nem vagyok elég fondorlatos még ehhez. Talán majd egyszer megtanulom, hogyan működnek ezek a dolgok, de most csupán magától értetődően jött belőlem a felajánlás. Kedvességért cserébe kedvességet adtam, ugyebár. - Igen, ezt mondták már nekem régen is… - történetesen az anyukám mondta, de rajta most nem akartam gondolkozni: A legtöbb esetben, amikor eszembe jutott a családom, igyekeztem gyorsan és mélyen elzárni magamban azokat az emlékeket. Nem felejtettem el őket, de könnyebb volt így, különben túlságosan hiányoztak volna. Nálam nem volt meg az, hogy rossz környezetből jöttem, hiszen mindenem megvolt és boldog voltam velük. Egyszerűen csak nem bírtam a fenekemen ülni, és a nagy lázadó korszakom közepette sikerült beharaptatnom magam egy őrülttel. Ez azonban már a múlthoz tartozott, amin nyilván képtelen lettem volna változtatni. - Tudom, és pont ezért okoz akkora fejtörést a név kitalálása! – vallottam be őszintén, a szám szélét rágcsálva. – Remélem, hogy tudok majd valami olyat alkotni, ami emlékezetes marad. Egy idő után biztosan nem vezethetem majd tovább, hogy ne legyen feltűnő a még mindig fiatal arcom, de azért jó lenne beírni magam a város történelmébe, hogy úgy mondjam… - ábrándoztam, de ez természetes. Voltak terveim, voltak álmaim, és most már egészen közel álltam ahhoz, hogy megvalósítsam őket. Valahogy el kellett érnem, hogy pontosan olyan legyen minden, ahogyan a fejemben elterveztem. - Próbálok úgy gondolkozni, hogy mi az, ami nekem vevőként megragadná a figyelmem, meg kielégítené az igényeimet. Vagy ez nem jó taktika? – kérdeztem rá félve a véleményére. Mi van, ha ostobának fog tartani, amiért ilyen naiv tudok lenni? Sokan alábecsültek, pedig ez csak a látszat volt, meg egy részem ilyen, de a másik remekül elboldogult az életben. Különben már nem járnék ezen a földön, ez teljesen biztos. - Hát, az biztos, hogy elég nagy kaland, hatalmas fába vágtam a fejszém, ráadásul Emma elvárásainak is meg kell felelnem, nem csak a sajátjaimnak! – sóhajtottam gondterhelten, de igyekeztem elűzni a fejem fölül az esetleges viharfelhőket. – Áh, azt maximum talán utána lenne érdemes, nem? Amikor már egy ideje nyitva van a cukrászda, és vannak visszatérő vendégeim. Elégedettek-e, stb. stb… - próbáltam szavakba önteni a saját véleményem, azt hiszem, hogy nem is ment olyan rosszul. Azért reméltem, hogy nem bántom meg vele, amiért nem értettem teljes mértékben egyet vele. Másképp látja mindenki a dolgokat, és mivel hozzá fordultam, nem akartam, hogy félreértsen. Tiszteletben tartottam minden egyes tanácsot, amit csak kaptam. - Rendben, mindenképpen fogok előtte szólni, csak úgy nem állítanék be hozzád! – ígértem meg, becsületszóra. – Igen-igen! – bólogattam nagyon lelkesen. – Pont ilyesmit képzeltem el! – csaptam le egyből a szavaira. – Otthonosra szeretném, ahol az ember jól érzi magát, és akár órákat is elücsörög, mire észbe kap, hogy mennyi az idő! – az én fejemben így élt az általam létrehozott kis hely. – Ó, erre nem is gondoltam… - vallottam be őszintén, elszontyolodva kicsit. – Látod, még jó, hogy minden másban is segítesz, nem csak az adminisztrációs feladatok megtanulásában! Köszönöm! – tényleg nagyon hálás voltam érte. Főleg, hogy a gyerekekre ilyen szinten nem gondoltam, csak a sütemények választékánál.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Ez igazán kedves tőled, köszönöm, de miattam aztán nem kell. Biztosan találni fogok olyat, ami elnyeri a tetszésemet. – mosolyodtam el, hiszen tényleg igazán aranyos volt az efajta kedveskedés, de nem vágytam különleges elbírálásban. Azért meg pláne nem, mert segítek neki kicsit beindítani az üzletet, vagyis inkább abban, hogy miként kezdjen hozzá, mire figyeljen és hasonlóak. Örömmel teszem, hiszen ő az egyike a jövő generációjának és az sose baj, ha több mindenhez értenek. Szavaira csak bólintok, hiszen érezhetően nem éppen a legjobb emlékeket idézi fel benne, vagy legalábbis nem olyanokat, amikre szívesen gondolna. Talán a családjára, de ez az egész csak tipp és egy vénség megérzései. Viszont ezért sose hibáztatnám, hiszen farkasként még nehezebb látni azt, ahogyan a családunk szép lassan megöregszik, majd pedig porrá lesz, ahogyan az emlékeinket is eléggé nehéz. Főleg akkor, ha olyan környezetből származunk, amiben eleve szívesen éltünk. Mondhatnám azt, hogy idővel az emlékek megkopnak, de szerintem nem, hiszen a mai napig tisztán emlékszem édesanyám arcának a vonásaira, pedig őt veszítettem el legelőször. Inkább csak megtanulunk együtt élni az emlékekkel. - Ohh, várostörténelmébe szeretnéd beírni magad? – kérdeztem tőle csodálkozva, hiszen eléggé nagyratörő álom volt, amihez talán egy cukrászda nem is elegendő, de ki tudja, mivel történhetnek még csodák. – Amúgy szerintem nem az a fontos, hogy beírd magad a történelmébe, hanem sokkal inkább az, hogy az emberek életébe, szívébe bele tud írni magad azzal a hellyel. – mosolyodtam el, majd bólintottam arra, hogy biztosan fog találni valami frappáns nevet. – Arra pedig, hogy nem vezetheted egy idő után a boltot, csak azt tudom mondani, hogy nem igaz. Ha még mindig itt fogsz élni, akkor legfeljebb nem lehetsz a bolt arca, de a lelke még máson keresztül simán. – jegyzem meg könnyedén, hiszen én se gyakran mutattam meg magam eleinte az üzletemmel magam, ezért tudom most megmutatni, meg amúgy is sok olyan üzlettársam van, akik farkasok, így még hazudnom se kell emiatt. Meg néha jó érzés kicsit másabb szerepet játszani. - De jó taktika, hiszen sokszor az ő fejükkel kell gondolkozni. Milyen ötleted van? – kérdezem meg tőle kíváncsian, hiszen ha már esetleg valami megfordult a fejében, akkor tudok neki segíteni vélhetően az ötletelésben. - Elhiszem, hogy szeretnél a Teremtődnek is megfelelni, de ha csak neki felelsz meg, akkor te elégedett leszel? Nem hiszem, így elsősorban azt tartsd szem előtt, hogy magadnak megfelelj, s ha ő azt látja, hogy sikerrel vetted az akadályt, akkor már szerintem ő is az lesz. Néha nem mások elvárásai szerint kell élni, hanem a sajátjaink szerint. – pillantok rá komolyan, majd pedig lassan belekortyolok az italomba is, hiszen beszéd közben az ember is megszomjazik. – Nem feltétlen, hiszen úgy tudsz létrehozni egy helyet, ha tudod azt, hogy mire vágynak az emberek. Ha csak létrehozol egyet a saját elképzeléseid szerint, akkor nem biztos, hogy lábon is tudsz állni, mert nem figyeltél arra, amire az ügyfeleidnek szüksége lenne. –javítom ki őt ebben. Egy ékszer üzletnél se pakolhatod ki a legdrágábbakat szem elé, hiszen akkor senki se tévedne be, mert sokszor már az árak alapján is ítélnek az emberek, pedig az üzletnek az tesz jót, ha a drágát veszik meg. Mosolyogva hallgatom és figyelem a lelkesedését. S egy pillanatra belegondolok, hogy egykoron vajon én is ilyen voltam, amikor mindig valami újba belekóstoltam? Lehet, magam sem tudom már. – Nincs mit. Örömmel segítek, amiben csak tudok. – mondtam neki őszintén, majd kíváncsian pillantottam rá. – Ez az első alkalom, hogy ilyen nagyszabású dologba kezdesz? – puhatolóztam tovább.
- Nos, jól van… - vontam meg végül a vállaimat mosolyogva, mert erőltetni aztán nem fogom. Egy kedves gesztusnak szántam, valószínűleg el is érte a megfelelő hatást, csak éppen nem élt vele. Ezen nem fogok megsértődni, főleg, mert ettől még ugyanúgy fog hozzám járni, és választani a sütemények közül. Már ha sikerül végre összeállítanom, hogy miféléket szeretnék árulni. Legszívesebben azt mondtam volna magamnak, hogy mindent, de még ki tudja, hogy mi lesz belőle. Szerintem mindenképpen szükségem lesz még alkalmazottra, aki szintén cukrász. Egyedül nem bírnám a boltvezetés mellett. - „ A legkedveltebb cukrászda!” – közben tettem egy kézmozdulatot vízszintesen, mintha már látnám magam előtt a szalagcímet. El is mosolyodtam szélesen, ahogy megjelent előttem a kép. – Butaság, ugye? – tudtam én, hogy ez csak álom, de hát a cukrászda is sokáig az volt. Szóval semmi sem lehetetlen, csak akarni kell, és nekem támogatásom is lesz hozzá. Legalábbis nagyon reméltem, hogy maradnak még mellettem a jövőben is olyanok, akik segítenek, ha szükségem van rá. Az sohasem rossz, akármilyen tapasztalt is valaki. - Hát igen, valahogy úgy értettem! – bólogattam helyeslően. – Ilyen formában gondoltam beírni magam… - de erre már következtethetett az általam megálmodott szalagcímből is, hiszen erről árulkodott pontosan. Szerintem másképp egy cukrászda nem is kerülhet be ilyen előkelő helyre, csak a vendégek szeretetével karöltve. Én hittem ebben, és szerettem volna mindent elkövetni azért, hogy így is legyen. Oké, nem is muszáj újságokba kerülnöm, elég, ha jól megy a bolt és szeretnek hozzám járni. Nekem már ez is hatalmas eredmény és elismerés lenne. - Igen, tudom. De az már mégsem olyan… - sóhajtottam kicsit gondterhelten. – De ez még nagyon messze van, és egyelőre még azt sem tudom, hogy megél-e annyi évet a vállalkozás. Remélem meg! – jelentettem ki teljes határozottsággal. Legalább én higgyek már ebben, ha más nem is. De szerintem Emma is hitt benne, különben nem ajándékozott volna meg ilyen értékes, nagyszabású dologgal. Még mindig alig hittem el, ha rágondoltam. Lehet, hogy az egész csupán egy kellemes álom, és hamarosan felébredek? Már azon sem lepődtem volna meg igazából. - Azt hiszem, hogy még túl sok van! – válaszoltam arra, hogy milyen ötleteim vannak. – Mindig eszembe jut valami új, ráadásul folyton kavarognak a gondolataim. Milyen sütemények legyenek, milyen italok. Milyen az a hely, ahová én is szívesen bemennék. Hol így, hol úgy gondolom. Próbálok mindent párosítani a személyiségemhez, meg a saját ízlésemhez. Sokszor nem olyan könnyű, mint amilyennek elsőre tűnne… - vallottam be őszintén, de ez nem tántorított el egyszer sem. Jó lesz ez, csak ki kell forrnia magát. - Rendben, ezt megfogadom! – ígértem meg mosolyogva, már ami Emma témáját illette. Tényleg jó tanács volt, és igazából a saját elvárásaim is elég magasak voltak, ha már itt tartunk. De mégiscsak tartottam kicsit Emmától is, amilyen szigorú és szókimondó tudott lenni. Megszoktam már, de azért még mindig érzékeny időnként egy kicsit a lelkem. Én ilyen típus vagyok, azt hiszem. – Értem! – bólogattam, megjegyezve mindent, amit mondott. Persze ettől még valószínűleg nem fogok közvélemény kutatást tartani, de legalább ez is egy terv volt, ha nem jönnének össze a dolgok tökéletesen. - Igen. Még elég fiatal vagyok… - jegyeztem meg szemérmesen, azt meg nem tettem hozzá, hogy a korábbi Teremtőm milyen körülmények között tartott. Esélyem sem lett volna semmire, még tanulni sem. - Nem sok lehetőségem volt eddig ilyesmire. - tettem hozzá, csak úgy mellékesen.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Mosolyogva figyelem, ahogyan előadja a „szalagcímet” és a mosolyom még szélesebb lesz, ahogyan egyre inkább beleéli magát. Igazán tündéri és kedves lány. Szerintem Emma igazán szerencsés lehet, hogy egy ilyen remek kölyköt fogott ki. – Igazán érdekesen hangzik. Ötletes, de lehet az ügyfeleknek nem lenne annyira pozitív a gondolatuk erre a névre. Mármint lehet, hogy azt gondolnák, hogy túl sokra tartja magát ez a hely. Inkább valami barátságos és melengető név kellene neki, nem? – kérdeztem vissza barátságosan érezhette, hogy tetszik az ötlete, de próbáltam kicsit másabb megvilágításba is helyezni a dolgokat, közben pedig reménykedtem abban, hogy nem fogja sértésnek venni. Én csak segíteni szeretnék és igyekszem kedves is lenni, bár ez annyira nem is nehéz, mivel eléggé birkatermészetem van, meg anyáskodó tudok lenni. - Akkor drukkolok, hogy sikerüljön. Eléggé kitartónak tűnsz, így nem tartok attól, hogy esetleg már az elején feladnád. – mosolyodom el őszintén, majd kortyolok párat az italomból, végül pedig helyet foglalok a pulton, hiszen ülve sokkal kényelmesebb, mint állva. Aztán még én se vagyok olyan vén, hogy ilyen dolgot ne engedhetnék meg magamnak. – Amúgy akár lehetne valami egyedi a bútorzat is, szerintem arra is mostanában felfigyelnek az emberek. Mármint olyan cukrászdára emlékeztető, vagy egy része. Mondjuk valami sütikre hasonlító ülések, bútorzat? Természetesen csak ésszerű keretek között. Szerintem a mai fiatalság kedvelne ilyen helyet. – gondolkozom hangosan és közben hol őt, hol pedig a helységet figyelem. Bár a nappaliba is mehetnék, de ha már itt ragadtunk és ő is itt foglalt helyet, akkor nem fogom átterelgetni a nappaliba. - Tudod, szerintem sose arra gondolj, hogy mikor fog elbukni egy vállalkozás, vagy hogy életben fog-e maradni annyi ideig, hanem sokkal inkább úgy nézd, hogy a szívedet és a lelkedet belerakod és bárki bármit is mondjon talpon fogsz maradni. – javítom ki kissé sietve, de komolyan. – Ha félsz attól, hogy nem fog megélni, akkor szerintem bele se kezdj, hiszen neked hinned kell benne, elég az, ha mások kételkednek. – teszem még hozzá minden habozás nélkül. Nekem is azt mondták, hogy nem fog megmaradni az ékszerüzletem, meg mivel lenne másabb, mint a többi? Másabb a hangulata, a berendezése és az emberek is, s ez mind-mind sokat számít, ahogyan az is, hogy mi készítünk egyedi ékszereket is. Ugyanakkor én se hagytam akkoriban, hogy kedvemet szegjék. Hittem benne és lám még mindig áll a bolt. - Ha egyszerű lenne, akkor nem lenne benne kihívás és akkor nem csak az arra megérdemelteknek lennének üzleteik, akik nem félnek verejtéket áldozni rá. Hmm, esetleg írd össze az összeset, ami eszedbe jut, s mire eljutsz oda, addigra leszűkíted majd a kört? – pillantok rá kíváncsian, majd egy újabb kósza tinccsel kezdek el babrálni. Arra, hogy ezt megfogadja csak bólintok, hiszen ez már rajta áll. Nem fogom mindig fogni a kezét, én adhatok tippet, ötletet és hasonlóak, de helyette nem csinálhatom meg a dolgokat. - Ez nem hangzik jól. Akkor gondolom az első nem volt túl jó. Nagyon sajnálom, de néha a rossz dolgok csak erősebbé tesznek minket. – pillantottam rá együtt érzően, hiszen nekem is bőven kijutott a „remek” Teremtőből, de az most nem tartozik ide – Viszont Emmával, ha jól látom, akkor jól kijöttök, vagy tévednék?
- Mármint úgy értettem, hogy az újságban jelenne meg ilyen címmel cikk a cukrászdámról! – magyaráztam meg gyorsan, mert az is lehet, hogy félreérthetően fogalmaztam. Nem voltam én ilyen magabiztos, hogy így nevezzem el a saját üzletemet, de az eddigiek alapján erre már bizonyára ő is rájött. Túl sok olyan dolog történt, ami letörte a szarvaimat még idő előtt, hogy úgy mondjam, de már dolgoztam azon, hogy ismét magamra találjak rendesen. Nem ártott volna, különösen úgy, hogy most készültem üzletasszonnyá avanzsálni. Még nagyon idegen volt számomra ez a szerep, meg kell mondjam! - Én is szeretem azt gondolni, hogy kitartó vagyok, és nehéz letörni a lelkesedésemet, de mégis mindig bizonytalan vagyok, hogy mikor jön valami borzasztó dolog, ami mindent megváltoztat. – sóhajtottam szomorkásan. Mindig történhet valami, sohasem biztos semmi. Ha Emmával lenne valami, akkor úgysem csinálnám tovább ezt az egészet, de erre most gondolni sem akartam, még véletlenül sem. Nem veszíthettem őt, ilyesmi nem történhetett meg velem. Egy rossz Teremtőtől elszöktem már, nem akartam, hogy a jót pedig elveszítsem, önhibámon kívül. - Lehet, hogy a gyerek sarokban jól mutatnának ilyesmik, köszi a tippet. – mondtam őszinte hálával, szélesebb mosollyal. Ez eddig még eszembe sem jutott, de hát annyi ötlet kavargott a fejemben, hogy ez nem is volt olyan meglepő. Idővel talán tudok majd ott tartani, hogy már kiválasszam a bútorokat, de az egyelőre nagyon távolinak tűnt, bármennyire vártam is. Izgalmasnak találtam volna nagyon, de a dolgok nem mindig úgy alakulnak, ahogyan mi szeretnénk. Sokszor vannak olyanok, amik szükséges rosszak, de mégis túl kell lennünk rajta. Ilyen volt az építészeti felújítás például, vagy az üzleti ismeretek elsajátítása, de ebben ugye már lett segítségem, hála a nem messze ücsörgő nősténynek. Nagyon örültem, hogy éppen őt környékeztem meg. - De akaratlanul is eszembe jut… - sóhajtottam lemondóan. Szerintem ez mindenki fejében meg szokott fordulni. – Szeretném ezt a magabiztosságot én is elsajátítani. Téged is sokan le akartak beszélni? Vagy te saját magad? – tettem fel a kérdéseimet, amikre nagyon kíváncsi voltam. Engem eddig csak biztattak, egyedül én voltam az, aki nem volt teljesen meggyőződve arról, hogy minden úgy fog menni, ahogyan elképzelte. De ez talán tényleg normális ilyen helyzetekben, nem tudtam. Sosem volt még hasonlóban részem. - Rendben, köszönöm! – mosolyogtam rá. – Próbálom ezt gondolni. Minden rendben lesz! – jelentettem ki határozottan, máris igyekezve elsajátítani ezt a hozzáállást. Tudtam én is, hogy így kellene, de nem volt olyan egyszerű ténylegesen is megtenni. – Igen, már írni szoktam, ha valami eszembe jut. Van rá egy füzetem! – újságoltam el, még ha gyerekesnek tűnt is. Nekem tényleg muszáj volt összeírni, mert ez megkönnyítette a dolgomat, és szelektálni is tényleg könnyebb volt. – A Teremtőm? – kérdeztem vissza komoran. – Nem, nem volt túl jó, de azt hiszem, igazad van! Tényleg… - folytattam volna tovább, amikor megrezzent a telefonom. – Ó, ne haragudj! – kértem bocsánatot szégyellősen, amikor előhalásztam a készüléket. – Emma írt! – avattam be Symet, és miután elolvastam gyorsan az üzenetet, bocsánatkérően pillantottam fel rá. - Találkozni akar a hotelben nemsokára. Ne haragudj, hogy csak így itt hagylak, pedig olyan kedves voltál velem! – túrtam bele szégyellősen a tincseimbe. – Remélem, hogy tényleg találkozunk, még mert foglak keresni! Köszönök mindent! Már előre is… - futólag nyomtam egy puszit az arcára, és ha kikísért, akkor elindultam kifelé, amerről jöttünk. Azért mindenképpen pozitívan értékeltem magamban ezt a találkozót.
Kezdőlap
//
