4 - Halálos pontosság

Alapos gondossággal és óvatossággal helyezem bele a dobozkába az értékes ajándékot. Valóban értékes, s nem csak számomra, s kinek szánom. Valaha a császári udvartartás egy jelentős hölgyének hajában ékeskedett. Ajándéka szívélyes segítségeimnek és támogatásomnak szólt, melyeket szolgálatul nyújtottam számára. Mint ezen szépség, úgy eredeti tulajdonosa is idejét múlta, éppen ezért örök mementója a kornak.
Királykék kínai selyembrokát, sarkában a hímzés arról árulkodik, valódi mesterember kezéből került ki, még évszázadokkal ezelőtt, s munkája oly tartós, hogy a kelme anyagán az idő vasfoga nem hagyott nyomott. Az aranyazott, díszekkel, csüngőkkel, gyöngyökkel kirakott emlék szépségét még inkább kiemeli, élővé és egyúttal elérhetetlenné téve.
Finoman hajtom rá az anyagot, minden hajtás, minden ív üzenetet tartalmaz. Szeretem-e, közel érzem-e magamhoz, vagy éppenséggel távolinak, s azért küldöm, hogy mérget téve rá, végezzen magával? Ha megfejtője ismeri eme jelzéseket, tudni fogja. S mint ahogy remélem azt is, felkelti figyelmét.

2017. január 24. 20:38

Futár kopogtat az ajtón, a srác alacsony, kövérkés és feltűnően csendes. A szokásos formulákon kívül több szó nem hagyja el ajkait, s amint végzett, máris távozik.


3 – Úr az én fejem felett

Hollófekete bársonyra simulnak a gyöngyházfényű, szabályos gömbök, nem adva teret az elmozdulásnak. Eljegyzés emléke, sosemvolt boldogságé, nemvágyott jövőé. Viselője nyakának kecses ívét istennőt megszégyenítő szépséggel emelte ki, bőrének finomságát, színe egyediségét tovább ragyogtatva.
Családi ereklye, évszázadok óta családomé, s évszázadok óta a tulajdonomban van, ám csak egyszer adtam ki a kezemből, remélve, örökre szól. De mint a szépség, múlandó, s ábrándját elfújta a szél, elsodorta a tenger.

2017. január 31. 20:38

A szőke, svéd származású lány bőr baseball sapkával a fején várakozik, s a rágóval annyira lefoglalja magát, hogy eszében sincs egy kösz és egy csá szónál többet kiejteni. Vajon rövidsége éppen oly véletlen, mint a színek kontrasztja?


2 – Húgom, nővérem, FELE-ségem

Hófehér selyem, babarózsaszín nyalánkság, tökéletes elegancia, örökké tartó nemesség, melyet csak születés, s neveltetés tehet azzá. Mutass mást, s látni, nemessége gyér, illata, színe, formája, tartása nem oly nemes, mint azé, akit a kezemben tartottam, s aki a kezébe fogja majd. A szépség mögött árny is lapul, ám a szörny tüskéje most mélyen lapul, láthatatlan száron.

2017. február 7.

Üzleti öltönybe bújtatott, kínai futár áll, szálfaegyenesen az ajtó előtt, két kezében udvariasan tartva a csomagot, s állandó mosollyal tekint a szemben állóra, köszönésnél, köszönömnél és búcsúnál több szó nem hagyja el ajkait.


Megfizettem a futárszolgálatot azzal, hogy minden hét keddjén, pontosan 20:38-kor jelentkezzen be a címzetthez és a formulákon kívül semmi mást nem mondhat. Minden héten mást kötelesek küldeni, egészen a negyedik hétig, amikorra már nem szólt a megbízatásuk, s olyan öltözetben, amit én adok számukra.

Mindannyiszor távolról figyeltem, kocsim felhúzott, sötét üvege mögül. Néma feszültség lappangott arcomon, s bár nyugodtan tűnhettem idegen szemlélő számára, a szám sarka közelében megjelenő árnyék jelezte azoknak, kik ismertek, erősen koncentrálok.
Önkéntelenül visszahúzódtam, ahogy nyílt az ajtó, még akkor is, ha tudtam, úgysem láthat. Akartam közelebb dőlni az ablakhoz, tartásom azonban oly’ egyenessé vált, s tekintetem annyira a látványt itta be, hogy nem mozdultam, csak mikor már az ajtó csukódott. Pajzsom felhúztam, hogy észrevétlen maradhassak. Csak percekkel később indult el az autó, miután becsukódott az ajtó tulajdonosa előtt.
Az érzéseimmel nem foglalkoztam, jöttek maguktól, s bölcsen hagytam őket tovább hömpölyögni. Még nincs itt az idő. Mindennek megvan a maga rendje, menete, s a tökéletes belépőhöz szükséges eme előjáték. A hirtelen fellángolások nem tartoznak a menetrendbe, mindent tökéletesen előkészítettem. Bosszúra vágyók szoktak ily’ pontossággal dolgozni, számomra megszokott rutin, ha valamit vagy valakit le akarok teríteni, ha nem bosszúból, akkor is. Figyelek, elemzek, s döntök, kapkodás nélkül.


1 – Hely, mely sötétségbe taszít, vagy felemel

2017. február 14. 20:38

Most is öltöny, s a csomag, mely a kézben van, rezzenéstelenül áll vízszintesen, hosszúkás csomag, vérvörös, mélyvörös, és bordóvörös színekben pompázó bőrtok. Az öltözet kiegészítője széles karimájú kalap, majdnem teljesen elfedve az arcot, s a kézen bőrkesztyű. Senki nem gondolná, hogy az illető vérfarkas.








* * *






Becsöngetek.

Devant la tempête

2017. január 24. 20:38 – amikor a múlt életre kell

Könnyedén hagyom, hogy művészet újra az életem részese legyen, nem mintha eddig nem így lett volna. Ott volt az üzletem és ékszerekbe öntöttem a bennem lakozó érzéseket, vagy éppen mások gondolatait, hogy aztán valósággá váljon és viselhessék. Most ékszerek helyett nem maradt más, mint a rajz és a festészet. Sokszor keringtem máshol gondolataimban, mint amit éppen ábrázoltam. Meglepetten állt meg a kezem az egyik vonás közben, amikor is valaki csöngetett. Nem értettem, hogy ki lehet az, hiszen nem vártam senkit se és nem sokan tudták azt, hogy a közelben vagyok. Sietve töröltem bele a festékes kezemet a ruhámba, hogy kíváncsian nyissak ajtót.
Először úgy érzem, hogy összekever valakivel, de nem felel csak annyit, amit muszáj mondani. Sietve írom alá a papírt, hogy aztán egy rejtélyes dobozka kerüljön aprócska ujjaim közé. Kíváncsian pillantok körbe, de nem látok senkit se. Óvatosan és kíváncsian kezdtem el kibontani. Amikor viszont meglátom, hogy mi van benne, a kezemet könnyedén kapom ajkaim elé, miközben a kezem megremeg. Nagyot nyelek, majd remegő lábakkal és lélekkel csukódik be mögöttem az ajtó.
Ujjaim lassan simítanak végig minden egyes apró részletén, miközben a könnyeim mardossák a torkomat, hogy a tanácstalanság helyét a múlt árnyai vegyék át elmémben a hatalmat. Pontosan emlékszem erre a díszre, a boldogságra, amit akkoriban éreztem. A szívem megrepedt ismét, miközben szinte remegő kezekkel emelem ki a dobozkából. Úgy tartom a kezemben, mintha csak attól félnék, hogy elillan, vagy éppen összetörik, pontosan úgy, ahogyan a szívem újra és újra, ahogyan hevesen dobban egy oly régen járt dallamot kísértve.
Egy ékesség, mely oly sok mindent hordoz magában. Szerelmet, boldogságot és fájdalmat. A múltat, melyet megbolygattam nem oly régen és most valaki szintén megtette… Ki vagy? Miért emlékeztetsz arra, amit elveszítettem? Arra, amiben egy részem ott halt meg, mit szeretnél?
Szoba némaságba merül, a szemhéj elnehezül vagy csak így akarná a tulajdonosa elrejteni a könnyeit, vagy elveszni az emlékekben, amik ehhez kötik? Netán csak látni szeretné az ismerős arcot, ami oly régóta csak az emlékeibe élhet?


2017. január 31. 20:38 – Sose merül homályba az, aki egykoron a világot jelentette

Futnék, de nem enged a szívem, se a múlt árnyékai. Az utcák sivárak, az emberek mosolya fakóvá válnak, mindenhol Őt keresem. Mintha csak a világ forogna, lépnék, de még se haladnék semerre se. A percek könnyedén telnek, míg órákká változnak, hogy utána napok egymást váltsák rohanva. Én még mindig ott állok, a selyembrokáttal a kezemben. A világ forog, szédülők és repülők az emlékek között, mintha minden egyes tett gyenge kísérlet lenne arra, hogy a gondosan elzárt szelencéből előcsalogatott érzéseket figyelmen kívül hagyjam. Újabb csengetés, a könyv könnyedén csukódik be, de ha bárki kérdezné, hogy miről szól csak hallgatnék, mert a sorok összefolynak, a lapok át alakulnak egy régi élet lapjaivá, mintha csak a sorok közül egy ismert történtet kellene életre egy másik helyett.
Futnék, állnék, de az idegen még mindig a küszöbön áll. Az ajtó lassan kinyílik, a hűvösség könnyedén csap arcon, mintha csak észhez akarna téríteni vagy éppen elhozni az enyhülést ismét a szívemre, de képtelen rá. Hevesen ver, zakatol, amikor egy újabb csomaggal a kezében áll egy lány.
- Ki küldött? – a szavak szinte semmisé válnak az esti szellőben, mintha csak tátongnék, de válasz nem érkezik, csak egy csomag és egy újabb papír, amit aláírva ismét eltűnik, mint egy hete az egyik társa. A pillantásom sietve fürkészi a környéket, a farkasom sietve kapja fel a fejét, mintha csak valami elveszett remény után kutatna a fagyos esti utcán, de nem találja azt, kit a szív remél.
A kéz ismét megremeg, a kanapé megóv attól, hogy földre hulljak, mint egy bukott angyal. Az ékszeren könnyedén siklik végig ujjam úgy, mint egykoron, amikor először éreztem azt, ahogyan a bőrömhöz simult. Amikor a nyakéket bekapcsolta, ujjának az érintése mibe egykoron is könnyedén beleborzongtam, a lopott csók, mosoly és a boldogság szikrái életre kelnek, mintha hirtelen újra ott lennék.
Kérlek, ne fussatok, maradjatok velem. – kérlelném az emlékeket, mik csalfán kacagnak rám, mintha csak ezzel akarnának emlékeztetni, hogy miként hullottam a földre. Egy angyalnak készült egykoron, de az angyal szárnyait már régen elvesztette… Az ékszer könnyedén simul úgy rám, mint egykoron, de még se ragyog oly ékesen. Ujjaim végigsiklanak úgy, mint anno, de egy újabb könnycsepp gördül végig orcámon, hogy utána a mélységbe zuhanjon, mint ahogyan én is.
Zuhanok, mint aki elveszett és elvesztem régóta, még ha próbáltam is futni eme érzés elől. A világ elsötétül, mintha csak ennek a zuhanásnak nem lenne sose vége… Szeretlek… ajkaim könnyedén formálják eme egyetlen szócskát, mintha hallhatná az, kinek szól, de ő már rég nincs. Elveszett és többé nem érezhetem gyengéd érintését, a mosolyát vagy éppen szemében megbúvó apró szikrákat se láthatom többé…


2017. február 7. 20:38 – Árnyak játéka

Minden egyes másodperc hangosan kattog elmémben, ahogyan az órát figyelem. Érzem, tudom, hogy még nem ért véget és ismét eljön valaki.
Ki vagy ki árnyban élsz? Mit szeretnél? Boldogságra emlékeztetni vagy éppen a bukásomra, hogy ismét darabokra tépjen szét az élet, mint egykoron? A farkasom figyel, velem együtt vár. Valami felébred, ami oly mélyen szunnyadt. Az árnyak könnyedén táncolnak, mintha csak sose akarnának többé eltűnni. Körbevesznek, nem engednek, se ébren, se álmomban, de talán én se akarok többé szabadulni. Ezernyi kín és fájdalom ellenére is újra és újra látni akarom a múltat, mely boldog volt. Azt, amelynek túl hamar jött el a vég, hogy utána sivárrá változtasson mindent és kopárra, de leginkább a szíveket és a földeket.
A csengő pedig pontosan szólal meg. A szív megremeg, farkas készenlétbe áll. Ő húzna, menne és rohanna, hátha a halál még se akarta a társát, de mind ketten tudjuk, hogy Ő nem lehet az. Hisz feledni nem tudjuk azt a szenvedéssel teli vonyítást. Mentünk volna, ahogyan most is, de akkor nem hagyták, most pedig az árnyak egyszerre rántanak vissza és löknek az ajtó felé…
Mosolyt viszonozom, de még így is haloványan sikerül. A csomagért habozva nyúlok, mintha csak félnék attól, ami benne rejlik. A pillantás fürkésző, de megtört és elveszett is, mely ismét az utcát fürkészi. Keres valakit, de nem leli, miközben a remény mely ébredt szép lassan talán tova szökken a csalfa szellővel. Az ajtót hangosan csapja be a szellő, ahogyan a csomag teteje könnyedén landol a földön. A kéz remeg, a farkas figyel és vár…
A virág mely oly gyönyörű, mint a legszebb növény a világon. Színe fenséges, pompás és ártatlan. Mind mely egykoron voltam, és mely odaveszett a legsötétebb éjszakán, amikor a csillagok nem ragyogtak fényesen és amikor a fény kialudt; nem hagyva mást maga mögött, mint sötétséget.
Az árnyak tovább táncolnak, az emlékek között lépdelve a virág megkapja a számára életet jelentő vizet… Miközben a szív szintén ezért sóvárog, hogy egyszer még újra megkaphassa ő is az életet jelentő dallamot.– Gyere haza- tiltott vágy, melyért minden porcika sóvárog, mind emberé, mind farkasé. Egy kérés, amelyért mind a ketten életüket is adnák. Csak még egyszer arra vágynak, amiről tudják, hogy többé már nem lehet az övék…  
A múlt dallamai felcsendülnek, miközben a könnyes fátyol elmos mindent. Az érzékek megszűnnek, és nem marad más, mint egy földön kuporgó megtört egykori angyal, kinek szárnyát kitépték. A keserű múlt, mely a boldog pillanatokkal karöltve jár keringőt úgy, mintha sose érne véget a dallam.


2017. február 14. 20:38 – Fény, mely egyszerre lehet a megváltás és a pusztítás is

Tűz könnyedén ropog a kandallóban, a festmény félkészen áll már hetek óta, mintha csak úgy érezné az alkotója, hogy sose lesz olyan, mint ami emlékeimben él. Mintha színek vagy éppen az ecsetek nem lennének méltók arra, hogy életre keltsenek egy árnyat a múltból vagy talán csak képtelenség életre kelteni azt, mely oly elevenen él a művész szívében.
A csengő megszólal, de nem mozdul. Csak figyel, míg végül a szoba ajtaja be nem zárul mögötte. Mire felpillant ismét addigra egy ismerős ajtó előtt áll. Eljött a kedd, a múlt szelencéjének kinyitása, mely sose zárult be igazán. A kéz megremeg, a kilincs felé nyúl, de aztán lehull. A szív dobban, a farkas kérlel. Könnycsepp könnyedén gördül végig ismét az arcon, melyet sietve söpör le egy aprócska kéz, apró fogacskák alsó ajakba vájódnak, mintha a többi könnycseppet így akarná ketrecbe zárni. Minden erejét összeszedve végül a titkok ajtaja feltárul.
Egyetlen apró pillantás, érzés, mely mindent felkavar. A láb megremeg, ezernyi érzés és emlék suhan át, miközben az ismerős energia könnyedén leng körbe, mint egy lágy szellő mely csak incselkedni akar a falevelekkel, mielőtt tornádóvá változna és messzire repítené őket. A könnycsepp kigördül, hogy utána „árulóként” fusson végig az arcomon, a mélység hívja őt, csalogatja, de láb ismét megremeg, mintha csak az erő tova akarna szállni. – Chan… – egyetlen név, négy betű, melybe még így is megremeg a hangom, mielőtt az árnyakkal táncra kelnék, miközben a sötétség magával ragad.
Ájulás mely megóv és felkavar. Meghalt, nem lehet ő itt, ez csak álom vagy valaki túlzottan jól játszik elmémmel. Karjaiba vetném magam, de még se tudom. A sötétség magával ránt és nem enged, miközben ezernyi érzés szakít darabokká, hogy utána egyenként költözzenek vissza lelkembe. Karjába omlanék, karjaimba zárnám, mint egykoron, de a lélek meghasad, az ember gyönge és mihaszna, így végül talán a földön kötök ki, ha nem kapott el. Percekre is ellop attól, kire oly régóta vártunk. Az árnyak keringője viszont továbbra is könnyedén folytatodik; boldogság könnyedén omlik a szomorúság karjaiba, miközben továbbra is körbe ölelnek az emlékek forgatagában.

Évek lángjai


Minden egyes alkalommal éreztem, láttam őt. Fájdalmasan gyötrő volt, erről arcvonásaim sem, s tekintetem sem árulkodott a fekete kocsi homályában. Régmúlt emléké, évek elhasználódott lapjai, melyek gyűrötten, sérülten lapulnak az élet könyvében, s tudom, nem hozhatja helyre semmi már, s nem is vágyom rá. Ami volt, elmúlt, az élet most történik és zajlik. Pusztán válaszokat vártam, s azt, miért most kereste fel boldog évtizedeink helyeit.

Hiába húzom mélyre a kalapom, s rejtem kesztyűbe kezeim, felismer. Sosem vágytam keserű könnyeket látni orcáján, a boldogságot annál inkább. A világot tettem lábai elé, s szívemet.
Ahogy elhagyná lába, derekánál fogva magamhoz szorítom, úgy figyelem a sötétben, kiszüremlő fényben. Oly szép s nemes.
A csomaggal együtt felnyalábolom, s beljebb lépek a házba, lábammal csukva be az ajtót mögöttünk. Figyelek, egyedül vagyunk-e, s csak akkor lépek tovább, ha erről megbizonyosodtam.
Ha találok kanapét, gyengéden ráfektetem, a csomagot az asztalra teszem, s tudom, az aléltság nem fog sokáig tartani, egy-két csésze tea készítése belefér.
- Annchi, szívem virága... – simítom meg arcát lágyan.
Nem bírok a látványával, annyira szívbemarkolóan hozta elő az emlékeket, amelyeket úgy hittem, már nem sebezhet meg. Távolodnom kell tőle, hogy érzékelve mindezt, erőt gyűjtsek.
Egy csészét teszek elé az asztalra, egyet pedig a kezembe veszek, s úgy figyelem, kalapom, kabátom levéve, kesztyűm maradt, néma jelzője a távolságtartásnak, s levett kalapom a tiszteletének.
- Készítettem teát. Rád fér – nézek rá, ahogy magához tér, s kortyolok a saját teámból. – Van mit megbeszélnünk – újabb korty, majd leteszem a csészét az asztalra és figyelmesen a szemeibe tekintek.
- Mit kerestél Kínában a házunknál, s a síromnál?
Úgy döntöttem, visszafelé fejtem meg a kérdések fonalát. Hangom nyugodt, még ha kihallani belőle némi szomorúságot.

Egy részem remélt és hitt abban, hogy ő az, ki a múltat és a jelent megkavarja. Ki a boldog pillanatokat felidézi a gyötrő és fájdalmasak percek kíséretében, míg a másik fél tudta jól, hogy ez csak vágy, ábránd, mely sose teljesülhet, hiszen meghalt egykoron, ahogyan én is. Hiányzott, túlzottan is és a gyötrő fájdalom egyetlen egy nappal se csillapodott. Csak egyre erősebb és erősebb lett, miközben már nem csak a megtört szív emlékeztetett arra, ami egykoron enyém lehetett, hanem most már az titokzatos feladótól érkezett tárgyak is. Mások számára talán nem jelentettek volna semmit se, de számomra annál többet és nem értettem, hogy ki ismerheti ennyire jól a múltamat. Ki az, aki elhozza a jelenbe a múltat?

Vannak dolgok, amelyeket felesleges elrejteni, hiszen egy meghasad szív, melynek a világot jelentette valaki örökké meg fogja súgni azt, ki áll előtte. Még se értettem, hogy miként lehetséges ez, hiszen meghalt. Hallottam a farkasának fájdalmas vonyítását, vissza akartam menni, de Haytham nem hagyta… Ennek ellenére a lelkem megperzselődött, most pedig a lábam hagy cserben. A világ forogni kezd, míg végül magával nem ránt. A sok emlék, a fájdalom és a sokk, mely a váratlan betoppanása okozott.
Gyengéd érintés, egy régi név, melyre a szív hevesebben dobban, közben pedig régi emlékek, érzések, melyek sose tűntek igazán tova ismét életre kelnek. Percek telnek el, miközben csak állok a sötétségben és figyelem azt, ahogyan az árnyak táncolnak, de az-az érintés szinte perzselt, csalogatott és szép lassan a szem nyílni kezd, pedig nem akarok ébredni. Ott akarok maradni, érezni őt, hiszen az nem lehet valóság, de nem menekülhetek örökké. Végül a valóság ismét magához ölel és riadtan mozdulok a kanapén, aminek köszönhetően le is pottyanok róla...
Figyelem az ismerős arcot, vonásokat, amelyeket oly jól ismertem egykoron. A szempárt, mely képes volt bármikor megbabonázni, de akkor is képtelen vagyok elhinni, hogy ez valóság. Szemeimet ismét lehunyom, de amikor kinyitom, akkor is ott ül és a hangja ismerős dallamként csendül füleimben.
- Ő meghalt… - ajkaim megremegnek, majd sietve ülök vissza a kanapéra, a lábaimat is felhúzom, mint egy zavarodott kismadár. – Ki vagy te? Tűnj el elmémből, ne játszadozz! Ne azzal, ki világot jelenti számomra, kérlek… – szinte könyörgés a hangom, hiába az ismerős energia. Az álmok, Alignak megszállása áprilisban… Ezek után talán nem csoda, hogy elsőre nem igazán tudtam elhinni, hogy ez a valóság és nem csak valaki játszadozik elmémmel. A farkasom is figyel, a társát keresi és ő hamarabb képes elfogadni azt, amit emberi elme nem tud. Óvatosan közelít a másik farkashoz, hiszen üdvözölni szeretné azt, kit sose tudott ő se feledni.
- Ez nem képzelet, igaz? Tényleg itt vagy? – hangom megremeg, a teáért továbbra se nyúlok, hiszen a kezem is remeg, az egész lényem és biztosan elejteném. Nem felelek még a kérdésére, nem tudok. A szívem meghasad, mert nem akarok arra gondolni, hogy valaki tényleg elmémmel szórakozik. Nem akarom, hogy egyszer csak szertefoszoljon, mint egy látomás.
Kezemet kinyújtanám felé, megérinteném, de félek, hogy ez csak illúzió és semmi több. Hiányzik, pokolian hiányzik. Elvesznék az ölelésében, a bocsánatáért esdekelnék, ha a múltat helyre hozhatnám bármit megtennék, de úgy érzem ezekkel már elkéstem...
- Téged… - egyetlen szó, amely mindre válasz lehet. Több mindent kutattam ott, a megváltást, a múltat, a régi emlékeket, de legfőképpen őt kutattam. Azt, kit sose tudtam feledni.
- Miért most? – a hangom fájdalomittas, miközben ismét egy könnycsepp jelenik meg a szemem sarkában, hogy utána könnyedén gördüljön végig orcámon és a ruhámra pottyanjon. Nem értettem, hogy miért most, mikor oly kínkeserves volt megannyi évtized és oly sokszor kopár volt minden, mert ő nem volt mellettem.

Amikor meghallottam a válaszát a lábad dologra, akkor jóízűen nevettem fel, még a testemet átjáró fájdalom ellenére is. Tetszett, hogy képes ilyen abszurd dolgokkal is viccelődni, és nem pedig inkább fapofával reagál a fura megnyilvánulásaimra, de ha az embert baleset éri, akkor sok őrültség elhagyja a száját és ez most se volt másképpen.
Számomra alap dolog volt, hogy megköszönjem neki, hiszen azért az illúzió minket is fáraszt és nem is lett volna kötelező neki, hogy azzal csillapítsa rövid ideig a fájdalmamat, de aztán persze anyanyelvem ékesszólásába kezdtem, majd ő erre „reagált”, akkor meglepetten pislogtam kicsit és egy hangyányit kicsit el is pirultam. Nem gondoltam volna, hogy érteni fogja eme megnyilvánulásomat. – Bocsánat, én nem tudtam… Beszélsz írül? – kérdeztem meg végül még mindig kicsit megszeppenve és meglepetten, hiszen régóta nem beszélgettem már senkivel se az anyanyelvemen, ezért nem is gondoltam volna, hogy ő esetleg ismeri ezt a nyelvet.
Egy aprót bólintottam, de ekkor még nem is sejtettem, hogy mi fordult meg a fejében. Ha előre tudom, akkor biztosan megpróbáltam volna lebeszélni róla, de valószínűleg sikertelenül. Egyébként is kicsit rosszul éreztem magam amiatt, hogy ekkora galibát okoztam és egy kellemes délutánt így elszúrtam. Ugyanakkor a farkasom se volt éppen az, aki csak úgy hagyná, hogy cipeljék. Még akkor se, ha szimpatikus volt számára a másik és szívesen szaladt volna Albert bestiájával egy kicsit az erdőben, vagy éppen közös vadászatban vett volna részt, amiben az elmúlt időszakban nem igazán volt része.
Kisebb kuncogással feleltem először csak arra, ahogyan reagált a sminkes dologra, közben pedig egy tincset a fülem mögé simítottam és próbáltam a természetben inkább elveszni, mint a nekem háttal álló ruhadobálót kicsit jobban megfigyelni, mint amennyire is illene. – Talán vannak praktikáink, de anélkül meg unalmas lenne az élet, nem? Na, meg nem mintha titeket kellene félteni ilyen téren. – a jókedv pedig a fájdalom ellenére is kicsendült a hangomból. Persze a fajtánkra nézve ezt könnyebb elérni, főleg abban az esetben, ha az illető nem tudja uralni még a bestiáját. Természetesen az is másabb, hiszen annak van egy kellemetlenebb mellékhatása is, de ez a része minket szerintem egyáltalán nem érintett már. Elég vének voltunk ehhez már és nem úgy tűnt, mint aki ne lenne összhangban a bestiájával, de tévedni emberi dolog.
- Igen, de szerintem ez nem baj. Ennek köszönhetően a képzelet szárnyalhat és mesés dolgok is születhetnek. Meg néha jó elgondolkozni olyan dolgokon, amikről tudjuk, hogy kicsi az esélye annak, hogy megtörténnek. – feleltem barátságosan, miközben a lábam is egyre inkább fájt a mozgásnak köszönhetően, de igyekeztem nem jelét adni. Ahogyan a bestiám is elég hamar belenyugodott abba, hogy egyik társa hátán utazunk, szerencsére. Kisebb segítség jól jött, de azért szerencsére túlzottan nem is bénáztam. Az ülést is kicsit hátrébb toltam, hogy kényelmesebb legyen a lábamnak. Nem szerettem volna még több kárt tenni benne, mint ami keletkezett már. – Nem úgy tartjátok, hogy a nők borzalmas navigátorok? – pillantottam rá egy féloldalas mosoly keretében, de aztán mondtam is, hogy merre kell menni, de aztán felesleges is volt, hiszen ahogyan visszatértünk a főútra onnantól kezdve már táblák is mutatták az utat. Szívesen beszélgettem vele az út alatt, de nekem a hallgatás is megtette. Gondolom rendesen keresztbe húztam a mai napi terveit. Amikor viszont áthaladtunk a városhatáron több óra autózás és kisebb pihenő(k) után, hiába nem ismertem még annyira a várost, mint a tenyeremet, de elsőre sikerült elnavigálnom a házamhoz is minket.


- Egy idegen városban szeretnél segítséget találni? – kérdeztem meglepetten, mert eléggé kicsi esélyt láttam rá. Elijahról eleve nem tudtam, hogy merre van, így nem is akartam zargatni. Közben pedig előhalásztam a lakáskulcsaimat, hogy beengedjem magunkat, de alig hogy beléptem a festék szag kicsit megcsapta az orromat, hiszen mielőtt elindultam volna, azelőtt még festettem. – Nem ismerek itt senkit se igazán, embereket meg nem vonnék bele, nem szeretnék felesleges kérdéseket, ha nem bánod. – pillantottam rá kedvesen. – Esetleg kérsz valamit? – tekintetemmel pedig a konyha irányába vándorolt, miután kibújtam a cipőmből és a kabátomból is, illetve a táskámat is felakasztottam a helyére. – Vagy máris rohannál? – pillantottam rá kérdőn, hogy utána vagy a konyhába vagy a nappaliba elbandukoljak megtámaszkodva az útba eső bútordarabokon a válaszától függően. Kicsit régiesen volt berendezve, ugyanakkor azért a modernség se hiányzott a házból. Mondhatni a kettő remek ötvözete volt. – Hmm, ha felajánlanám a vendégszobát, vacsorát és holnap a kocsimat, akkor is ennyire sietnél vissza? – tettem fel a kérdést, mivel sokat segített már, így szerettem volna viszonozni is valamivel. Meg tényleg kellemes volt a társasága. Talán nem egy estén fog múlni a találkozója se, de ki tudja, meg azért az idő is rendesen elszaladt. A kocsimat meg később is visszaadhatja.  

Symara nevetése még fájdalmában is kellemes. Persze talán nem kellene nagyon nevettetnie, mert olyankor a test önkéntelen mozdulatokat és képes tenni, de szerencsére nem láb tájékon, így talán nem lesz gond. Felhúzta a szemöldökét a kérdésére és elmosolyodott. – Óh nem – rázta a fejét gyors ütemben. – Szó sincs róla, hogy beszélném a nyelvet, de tudok írül káromkodni – a kocsmai megnyilvánulások jutnak el legelőször a külvilág felé, ahogy a káromkodások zöme is sokkal hamarabb ér el egy másik nemzetet. Nem is beszélve arról, hogy Kaliforniában az ír származékok aránya elég magas, így még élő szóban is volt szerencséje meghallgatni egy-egy ír kocsmai hevesebb vitát. – Ja igen, és nem kell bocsánatot kérned – vonta meg a vállát. – Ezek csak szavak. Semmi több.
Vetkőzés közben elcseverésztek, és sokszor el kellett mosolyodnia a művelet közben. – Teljesen igazad van, minket sem kell félteni – őszintén válaszolt, hiszen mindkét nemnek megvannak a maguk titkos… nem, hát nem igazán titkos, inkább nyílt titkos módszereik amivel sikert érhetnek el.
- Valóban – vigyorodott el. – Az akciófilmek többsége ilyen. Tudjuk, hogy nettő hülyeség az egész, mégis élvezzük. Már persze, ha nem teljesen gagyi. A másik ilyen a romantikus vígjáték. Arról is lerí, hogy ilyen nem létezik az életben, aztán mégis két szemmel falja a közönség – az első kategóriát inkább a férfiak, a másodikat meg a nők. A célközönség mindkét esetben definiálva van, persze vannak átfedések.
Nem nagyon beszélgettek, amíg a hátán lovagolt, nyilván a kényelmetlen helyzet miatt. – Azok – bólintott vigyorogva. – De még annál is rosszabb sofőrök - sakk matt, persze nem gondolta komolyan, amit mondott, de a vidámságot egy kis farkascsapdába lépéses sántaság nem tudja elrontani. Egyébként is köztudott, hogy a nők téri orientációs intelligenciája fejletlenebb, ellenben a nyelvek terén és egyéb területeken pedig kenterbe verik a férfiakat. Isten, vagy akárki teremtette is a nemek közötti különbséget jól kitalálta az egészet.

- Nekem lehet, hogy idegen… de neked? Nem hónapok óta élsz már itt? – kicsit meghökkent a kérdésen, de végül is rájött, hogy a nőstény nem kíván segítséget kérni, mert úgy érzi, hogy nem lesz baj. A gyógyulás már amúgy is megkezdődött, csak arra kell figyelnie, hogy a törés rendesen forrjon össze, nehogy donga lába legyen, amíg valaki újra el nem töri a lábát, hogy végül rendesen forrjon össze. – Fel sem merült bennem, hogy embereket vonjak be – tényleg nem. – Valami folyékonyt elfogadnék, de te csak ülj le, ha mondod merre van, majd hozom én – a hosszú út valószínűleg mindkettejüket kiszárította és a benzinkútnál nem vettek semmit, ami ezt csillapíthatta volna. – Nem, nem rohanok. Lehet, hogy ilyenkor már nagyon buszok sem mennek Fairbanksbe – reggel több esélye lenne, mint este kilenckor. – Vendégszoba? Vacsora? Jól hangzik, de ha nem bánod, akkor én főznék. Pihentetned kell a lábad – egy percig sem kérette magát a maradás kapcsán. Amúgy is valószínűleg a buszpályaudvar műanyag székein töltené az éjszakát különben. – A kocsit viszont nem venném igénybe. Macerás lenne visszajuttatni – meg az is lehet, hogy a motel elől ellopnák, ha látnák, hogy nem nagyon mozdul. – Szóval, merre is van a konyha? – kérdezte miközben lepakolta a holmiját az előszobában, aztán bevándorolt a konyhába és remélte, hogy Symara megfogadja a tanácsát és nem kezd el botorkálni, hanem szépen leül pihenni. A konyhába érve talált poharakat, majd a hűtőből üdítőt vett ki, ha volt, aztán mindkettejüknek töltött és elindult Symara tartózkodási helye felé. – Tessék – nyújtotta át a poharat, aztán saját maga is leült és elfogyasztotta a folyadékot. – Mihez van alapanyagod itthon? – kérdezte, miközben fejben már főzte is azt, amihez van megfelelő felszerelés.

Csak egy kisebb hitetlenkedő mosollyal konstatáltam a szavait, hiszen persze az ír káromkodással valószínűleg jobban találkozhatott, mint magával a nyelvvel. Csak egy aprót bólintottam, hogy rendben van, közben pedig a kisebb zavaromat próbáltam elrejteni, hiszen nem is sejtettem, hogy pont ezt fogja érteni az anyanyelvemen. Arra pedig, hogy nem kell bocsánatot kérnem miatta ismét csak egy bólintással feleltem, amit talán látott, talán nem. Akkor se voltam büszke arra, hogy az ír nyelv bugyrai buktak ki belőlem, pedig egykoron én is megtanultam az illemet, hogy így nem illik beszélni, de hát azóta sok idő eltelt és vele együtt én is változtam.
A vetkőzést éppen annyira, ha nem jobban elcseverésztünk és elvicceltünk, mint előtte bármi mást, vagy éppen amikor a hátán vitt és közben ismét szavak teret nyertek maguknak. Csak egyetértettem az újabb megjegyzésével, de már nem lendítettem tovább a dolgon. Kicsit talán fáradt is voltam, meg nem éppen volt kellemes, ahogyan néha a lábam is megmozdult. Nem tehetett róla, éppen ezért is nem adtam hangot a fájdalomnak. Aztán pedig meg is érkeztünk az autóhoz, ahol ha nem is sietve, de előbb utóbb mindenki elfoglalta a helyét.
- Hééé, ez nem volt szép dolog! Nem vagyunk mi olyan rossz sofőrök, mint aminek beállítotok minket. – nevettem el magam a kijelentésén, hiszen tényleg nem voltunk azok. Játékosan pedig még a vállába is bokszoltam, ha már a kezeim épek voltak, az ő válla pedig szintén. Nem hiszem, hogy túlzottan fájhatott neki eme gyermeki csíny, hogy utána neki is vágjunk a hosszú autózáshoz, amíg el nem érünk hozzám.


- De igen, viszont a magunk fajtának sose könnyű barátokra szert tennie, nem? – pillantottam rá kérdőn. Meg amúgy is elfoglalt az üzlet, illetve az is, hogy kitaláljam, hogy most éppen mibe vágjam a fejszémet, mert sose szerettem tétlenül ülni. Meg most jobb nekem is az, hogy észrevétlen maradtam, mintsem felhívtam volna magamra az elmúlt időszakban mások figyelmét. – Rendben, köszönöm. A hűtőben találsz gyümölcslevet, két fajtát is – közben pedig a konyha irányába mutattam, ami egy kisebb boltíves ajtó mögött rejtőzött. Igaz, nem volt ajtó rajta, csak függöny, vagy minek is hívják manapság azt a lelógó elválasztó függönyt. – Ha valami erősebbet szeretnél, akkor azt meg arra. – mutattam a bárszekrény felé. Nem volt nagy, de azért a megszokott italok megtalálhatóak voltak. Na, meg a hűtőben találni fog bort is, azt is ihat, ha szeretne. – Érezd otthon magad, már amennyire lehetséges ez egy idegen házban. – mosolyodtam el teljesen barátságosan, mert ha kérdés van, akkor szívesen válaszolok. – Lehet, nem nagyon utaztam mostanában sehova se busszal. – tanácstalanul rántottam meg a vállaimat, de amikor visszakérdezett, akkor aprókat bólintottam és a mosoly egyre szélesebb lett, hiszen egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy elfogadta az invitálásomat. – Titkon szakács is vagy? Vigyázz, még a végén valahogy elérem, hogy tovább maradj, ha ilyen jósorom van. – viccelődtem ismételten, hiszen régóta nem volt már olyan, hogy más főzött volna helyettem, de érezhette, hogy ezzel a konyhámat máris átadtam neki. – Ama rejtélyes „fátyol” mögött. – mutattam ismételten a megfelelő irányba és direkt fogalmaztam kissé idiótán, mert addig se arra gondoltam, hogy mennyire fáj a lábam. Amikor ő elment, akkor én próbáltam kényelmesen elhelyezkedni a kanapén, de mintha sehogy se lett volna jó, így egy idő után fel is adtam, hogy megleljem a megfelelő pozíciót jelenleg úgy, hogy ne vérezzek össze semmit se a lábammal. – Köszönöm. – mosollyal az arcomon vettem el a poharamat, majd lassan meg is ittam. Most túlzottan is jól esett. – Van itthon mindenféle zöldség, csirkemell, tészta, paradicsomszósz. Na meg van darált hús is és még sok minden más... – úgy terveztem, hogy másoknak is főzni fogok, ha már mostanában annyit dolgozik mindenki az antikváriumban. – Ha azt mondanám, hogy csak a képzeletedre van bízva, hogy mit csinálsz, abból amit találsz, akkor nagyon megennél érte? – persze több alap dolog is megtalálható volt a szekrényekben vagy éppen a hűtőben, de most igazából nem akartam dönteni, hogy ő mit is csináljon. Rábízom, amit ő szívesen enne. Eléggé mindenevő vagyok. – Én viszont szerintem kicsit rendbe szedem addig magam, ha nem gond. – utaltam itt a széttépett nadrágra, meg a lábamra, amire már rászáradt a vér. Ha megvolt, hogy ki merre megy, akkor én is elbandukoltam a szobámig, majd a fürdőig, de azért közben egyszer sikerült seggre is ülnöm a túlzott óvatosságban... Próbáltam nem ismét káromkodni, de megint azért alig hallhatóan összejött. Majd amikor végeztem, akkor belebújtam egy kényelmes otthoni nadrágba, hogy utána megnézem őt a konyhában, miközben úgy támaszkodtam meg mindenen, mint aki a járókeretét hagyta el.

- Nem is állítjuk be rossz sofőrnek a nőket, ezek pusztán tények – vigyorodott el, miután a lány belebokszolt a vállába. Kevésbé fájt, még kevésbé vette zokon, aztán hamarosan már robogtak is Anchorage felé, hogy nem kevesebb, mint hat órával később megálljanak Symara háza előtt. Amennyi segítség kellett, azt megadta, közben a kocsiból saját holmiját is kivette, mert nem tudta mennyire törik fel a helyiek a kocsikat egy teletömött hátizsák reménykeltő látképe miatt.
- Tessék? – hitetlenkedve prüszkölt, miközben szélesen elvigyorodott. – A mai nap éppen rácáfolt a kijelentésedre, elvégre igen hamar egy húron pendültünk. Amúgy nem értek veled egyet. Szerintem nem nehezebb nekünk, mint bárki másnak – megvonta a vállát, és fejével az ajtó felé bökött, jelezve, hogy a város halandó részének pont ugyanolyan nehéz barátokat lelni, mint neki. Elvégre ők ketten is igen hamar olyan kapcsolatba kerültek, amikor lehet egymást barátnak tekinteni, hiszen levezetett Symara kedvéért hat órát. A barátok szoktak ilyet tenni egymásért.
- Inkább neked kellene erősebb? – ajánlotta fel kérdő mondattá hangsúlyozva a kijelentését. – Tompítaná a fájdalmat – persze nem kényszer, és ha már nem kell ülnie, hanem fel tudja tenni valahová a lábát, esetleg meg is tudja tisztogatni, akkor már sokkal jobb helyzetben lesz.
- Köszönöm, sohasem volt problémám bárhol otthon érezni magam – mosolyát a nőstényre villantotta, aztán lepakolta a cuccait, és tekintetét végigfuttatta Symara házán.
- Én sem – közölte – Legutoljára vagy tíz éve történt, hogy buszra szálltam – három éven át gyalog járt mindenhova, előtte meg kocsival. Taxit hívott, vagy saját járgánnyal ment, elvégre többnyire időhöz volt kötve és a tömegközlekedéssel nem mindig tudott volna időben érni, ráadásul sokszor fel is volt pakolva ezzel-azzal.
- Nem mondanám magam szakácsnak, de négyszáz év alatt a farkas rákényszerül, hogy megtanuljon főzni, elvégre nem lehet az érkező vendégeket nyers szarvashússal megkínálni – mondjuk meglehet, csak nem valószínű, hogy a látogatók annyira díjaznák a fűszerezetlen, nyers és talán még véres fogásokat.
- Vettem – bólintott és elindult a konyhába, lazán félresöpörve a boltívről lógó függönyzuhatagot, majd megtalálva a hűtőt, gyümölcslevet vett elő aztán mindkettejüknek töltött egy-egy pohárral. – Szívesen – mondta, amikor átnyújtotta a poharat a nősténynek. – Ugyan dehogy is. Lássuk csak, szóval darált hús? Nohát. A bolognai spagettit szereted? Ha van szószod, akkor nyilván gyorsabb, de ha nincs, akkor össze tudok ütni valami hasonlót – sokáig élt egyedül, eleget, hogy a tésztafélék szószainak a receptjeit unalmában megtanulja. Nyilván nem lesz olyan, mint az eredeti, de közel hasonlóra el tudja készíteni.
- Semmi gond, addig én nekiállok – mosolyogva pillantott Symarára, aztán megitta a gyümölcslevet, magával vitte a poharat a konyhába, aztán nekilátott a bolognai spagetti előkészítésének, már amennyiben Symara rábólintott az ételre.

Amennyiben volt szósz alap, úgy mire Symara átöltözve visszaért, már a darált húshoz öntötte hozzá a szószt, a tészta már forrongott, és az illatok már terjengtek a konyhában. Szerencsére gyors az elkészítés, ha nem kell a szószalappal vacakolni, de ha esetleg nem volt szósz, akkor amennyiben a hozzávalók rendelkezésre álltak, úgy egy tálban a szószt kavargatta a megfelelő összetevők adagolásával.
- Hogy vagy? – kérdezte oldalra pillantva a konyhapultról, amin éppen serénykedett.

Mosolyogva hallgattam azt, amit mondott és egy pillanatra még kicsit meg is ráztam a fejemet. – Ebben igazad van, de azért valld csak be, hogy azért ritka az ilyen, amikor ennyire könnyedén egy húron pendül ilyen időn belül két idegen. – legalábbis szerintem az volt, az újabb megszólalására csak sóhajtottam. – De, nehezebb, hiszen, ha egy halandót kedvelsz meg és a barátod lesz, akkor idő előtt el kell engedned. – nem szerelemről beszéltem, hanem barátságról. Persze, minket is bármikor utolérhet a végzet, de még mindig talán később jön el, mint egy egyszerű embernél, ahol ott van az is, hogy záros időn belül el is kell tűnni a közeléből, mert míg ők öregednek, addig mi kicsit másabb tempóban.
-          Hmm, lehet, hogy nem ártana, de majd talán később, ha nagyon megviselne. – nem gondoltam azt, hogy szükség lenne töményre, vagy bármilyen erősebb italra azért, hogy elviseljem a fájdalmat. Pokolian fájt, de attól még volt ennél rosszabb is már, ahogyan jobb is. Viszont megvolt a lábam és ez határozottan jó dolog volt, mert fél lábbal élni, hát nem éppen kellemes és nem is lenne két perc, mire meggyógyul.
-          Nos, jó ezt tudni. Bár gondolom azért mégis csak jobb ez, mint egy motel, vagy éppen az a ház. – szólaltam meg barátságosan mosollyal az arcomon, miközben figyeltem, hogy miként fedezi fel a lakást, vagyis egy részét.
-          Most se jöttél egy percet se busszal? – csodálkozás azért kicsendült a hangomból, hiszen meglepődtem rajta. Mondta, hogy hosszú ideje úton van, így ebből az okból kifolyólag simán szóba jöhetett volna valami tömegközlekedési eszköz is, vagyis azt hittem, hogy azért néha azzal is tett meg rövidebb vagy éppen hosszabb távot. Tévedni pedig emberi dolog. – Akkor kész csoda, hogy még a cipőd nem kopott el. – mosolyodtam el ismét, majd egy kósza tincset könnyedén igazítottam a fülem mögé.
-        Attól függ, hogy milyen vendégekről is van szó. – szavaim mellé pedig kacsintottam is egy aprót játékosan, miközben megittam a poharamból az innivalót. Most nagyon is jól esett, hiszen sok idő eltelt már, amióta elindultam otthonról. – Igen, nagyon szeretem és rég ettem már olyat, viszont kész szósz biztosan nem lesz itthon, legalábbis nem tudok róla. – legalábbis úgy rémlett, hogy legutóbb elfogyott, de van paradicsomszósz és paradicsom is itthon. Ha tényleg olyan jól megtanult főzni, akkor igazából nagy gond nem lehet, biztosan fel fogja magát találni. Na, meg a fűszereket is idővel szerintem megtalálja. Nekem mindig kellett egy kis idő, mire megszoktam mindig egy-egy új helyet, mire mindennek megtaláltam a tökéletes helyet.
-  Rendben, kíváncsian várom. – tényleg kíváncsi voltam arra, hogy ő milyennek fogja megcsinálni, hiszen amennyi szakács annyi fajta lehet egy-egy étel is. Persze az alapok azonosak, de ennek ellenére is akad mindig egy kise eltérés, picit másabb az íze.

Alig, hogy felöltöztem a kisebb fürdőzés után máris indultam vissza a konyhába. Az illatok könnyedén terjengtek a lakásban, nem csak a konyhában és még a nyál is kicsit összefojt a számban, hiszen remek illata volt és most kezdtem csak arra rájönni, hogy mennyire is éhes vagyok.
- Kicsit jobban, de még mindig piszkosul fáj, de legalább megmaradt. – miközben pedig beszéltem egyre közelebb sétáltam, míg végül helyet nem foglaltam az egyik széken. Tudom, a lábamat fel kellene tenni, így sietve fordítottam be a másik üres széket úgy, hogy pont jó legyen. – És te hogy haladsz? Igazán remek az illata. – és játékosan, illetve kicsit látványosan is ebből kifolyólag a levegőbe szimatoltam. – Remélem tényleg nem haragszol amiatt, vagy bármi hasonló, hogy akaratlanul is keresztbe húztam a terveidet a mával kapcsolatban. – szólaltam meg óvatosan, miközben őt fürkésztem. Ha volt kérdés, hogy mit merre talál, akkor könnyedén igazítottam útba őt. Ha már ő lenne a vendég, de mégis ő főz… Jahh, én se gondoltam volna ezt, amikor felajánlottam, hogy egyszer szívesen vendégül látom őt. Abban az esetben biztosan én főztem volna, hiszen sose várnám el azt egy „vendégtől”, hogy főzzön rám, ránk, de most nem sok választásom volt.

Bocsánat a késés miatt! ^^

- Valóban ritka, és csodaszámba menő találkozás – bókolt könnyedén, még egy kicsit meg is hajtotta a fejét elismeréseképp, bár ez inkább találkozás felett érzett örömének tudható be. – Idő előtt… mennyi idő előtt? Tíz év? Tizenöt? – elgondolkodva ráncolta a homlokát. – Tapasztalatom szerint ez túl sok idő, hogy ezen aggódjak. Az ismerősök amúgy is jönnek és mennek. Némelyikből barát lesz, némelyikből nem, de, hogy amiatt lenne nehezebb ismerkedni, mert őket hamarabb eléri végzetük? Ebben én nem hiszek. Mellesleg ennyi erővel beköltözhetnénk egy takaros barlangba és nem mutatnánk magunkat a külvilág felé. Amúgy meg neked ott van az üzleted. Szerinted nem fog feltűnni senkinek évtizedeken át, hogy még mindig ugyanolyan fiatal vagy? Dehogynem. Előbb-utóbb úgyis pattanni kell – ingatta a fejét elgondolkodva. – És ez megy minden második évtizedben. Fájdalmas persze, de a magány még fájdalmasabb – kivéve, ha a farkasnak van egy tesója, aki végigkíséri hosszú, hosszú évszázadokon át. Természetesen saját magának forgatókönyvíróként amúgy is hasznos az ismerkedés és a barátság ilyen-olyan tagokkal. Némelyiket nem szívlelte, de úgy tett, mintha kedvelné, és van, akit tényleg barátjának tekintett. Barátokat találni viszont nem volt nehéz, csak nem kell arra koncentrálni, hogy előbb-utóbb vége szakad.
- Ahogy gondolod – vonta meg a vállát derűs mosolygás közepette. Véleménye szerint persze nem ártana tényleg egy kis tömény. Még akár végig is csurgathatná a lábán, bár nem valószínű, hogy elfertőződne a seb, elvégre a farkasvér már órákkal ezelőtt megkezdte a gyógyítást.
- Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy legalább százszor jobb, mint az előbb említett helyek – kedélyesen a nőstényre pillantott, tekintetében hála és némi köszönet vegyült. Bár persze Symara miatt van itt, ezért nem fog nagyon hálálkodni, amiért itt töltheti az éjszakát, de azért értékelte, hogy nem teszi ki a szűrét.
- Persze, hogy nem – közölte magától értetődő stílusban. – Nem tartott volna három évig eljutnom ide – és az „ide” alatt Alaszkát értette -, ha valami segítséget igénybe veszek. De úgy döntöttem, hogy gyalogosan nagyobb eséllyel találom meg az ősök földjét. Több emberrel találkozok… inkább mondanám úgy, hogy több farkassal, akik útbaigazíthatnak – nem gondolta volna, hogy valaha talál olyan vérfarkast, aki tényleg tudja merre van az ősök földje, de úgy gondolta, ha más nem tudja útbaigazítani, majd teremtője szelleme megteszi előbb, vagy utóbb. Elnevette magát a kijelentésen. – Nagyjából tizenöt párat használtam el, de igazából nem számoltam. Kettő átváltozás alkalmával ment tönkre, egyet elhagytam, amikor folyóba csúsztam, háromnak kilyukadt a talpa, a több meg csak szimplán tönkre ment – a ruhákról nem is beszélve.
- Na, igen – értett egyet széles mosollyal a képén. – Semmi gond, ha van alapanyag, márpedig egy rendes konyhában biztosan van hozzá minden, ami kell, akkor össze tudom dobni – így némileg több időt fog igénybe venni, de legalább olyanra csinálhatja, ahogyan ő szereti. Igazán remélte, hogy Symara és az ő ízlése közel áll egymáshoz, mert nem szívesen enné meg egyedül az étket, ha már egyszer vendégül látja a házában egy éjszakára. Úgy érezte, ha nagyon nem is hálálkodott, hogy valamit azért tenni illik egy ilyen meghívás esetében.

- Ja, azt látom – nézett a sérült lábra, és mivel nem csak egy csonkot húzott maga után Symara, így minden bizonnyal a felfrissülés alatt sem gondolta úgy, hogy jobb lenne megszabadulni tőle. A bolognai szósz már majdnem elkészült, épp csak a megfelelő fűszereket tartott hosszú ideig előkerítenie, de végül meglettek, aztán nekiállhatott a végső stádiumnak. – Jól, jól. A darált hús párolva – mutatott fejével az üvegtetejű serpenyőre, ahol lazán terpeszkedett a hús saját levében. – A szósz is mindjárt elkészül – csak még össze kell keverni. – Ami kérdés, van esetleg száraz vörösborod? Másfél deci kéne a raguba – a bort főzés közben kell beléadagolni, így magát a szószt nem hátráltatta a hiánya, de ha igazán jóra akarja elkészíteni, akkor kellene bele. – Ugyan már – legyintett nevetve. – A ma esti programom valószínűleg a motelszobám falának lesése lett volna, ami valljuk be, nem túl izgalmas. Tévé ugyan van, de mindössze három csatorna van rajta és azokon sem szoktak igazán szórakoztató műsorok menni.
A következő mozzanat a hús és a szósz egybekeverése volt, valamint a tűzön való percekig tartó főzése. Mivel ez annyira nem igényelte a feltétlen figyelmet, így nekilátott a mosogatásnak. – Amúgy szép konyhád van, elismerésem – nézett Symarára kedvesen és leginkább őszintén. - Bevallom nem gondoltam volna, hogy van itthon őrült szerecsendió, meg olívaolaj, de várakozáson felül teljesített a szentélyed – vidáman a nőstényre mosolygott, és ezt nem kell bóknak vennie, mivel tényleg megkedvelte a konyháját.  

Csendesen hallgattam végig azt, amit mondott. Néha egy aprót bólintottam, vagy hümmögtem, hogy figyelek, de megadtam a tiszteletet. Tudom manapság szeretnek az emberek egymás szavába vágni, de hiába volt néha az én vérmérsékletem is hevesebb, mint illene most még se szakítottam félbe. Amikor pedig a mondandója végére ért, akkor pár pillanat erejéig még mindig hallgattam, mintha csak a gondolataimat próbálnám megtalálni. – Pontosan tudom, hogy mivel jár egy bolt. Korábban ékszerüzletem volt és van is Fairbanksben. Sose tudnék totálisan magányba vonulni, mint egy remete, de attól még nem is kell könnyedén bárkit közel engedni. Éltem már annyi ideje, hogy tudjam milyen érzés az árulás és milyen érzés az is, amikor barátokra lel az ember. Inkább azt mondanám, hogy megválogatom azt, hogy kit engedek közel és mennyire, hiszen az elengedés sose könnyű, ahogyan a hazugság se, még ha a mai világban szinte mindenki ezt teszi. – szólaltam meg végül kicsit csendesen, mint aki pár pillanat erejéig teljesen máshol járna és ez így is volt. Végül alig észrevehetően megráztam a fejemet, mintha csak így akarnék kiszakadni a múltemlékei közül még inkább. -  Egyébként meg néha a magány is jó tud lenni és szüksége van rá az embernek. – mosolyodtam el barátságosan, hiszen néha tényleg nem árt kicsit csak magunkkal foglalkozni, elmélkedni vagy kicsit kiengedni a fáradt gőzt egyedül. Szerintem nem gondolkodtunk túlzottan másképpen erről a dologról, inkább csak picit másabbként láttuk, de az eddig beszélgetések alapján nem hiszem, hogy ez gond lenne. Nem kell mindig mindent tökéletesen ugyanúgy látniuk az embereknek. Na, meg az se mindegy feltehetően, hogy miken ment keresztül az ember, mert akár akarja, akár nem, de az is eléggé befolyásolja a tetteinket, a gondolkodásunkat és így tovább. Mondhatni az élet is formál minket, nem is kicsit.
- Örülök, hogy így gondolod. – viszonoztam a mosolyát, a pillantásom pedig pontosan arról árulkodott, hogy igazán nincs mit és ez a legkevesebb azok után, hogy hazahozott, mert fogalmam sincs, hogy miként jutottam volna el idáig ilyen lábbal.
Kicsit megadóan emeltem meg a kezeimet, amikor meghallottam a válaszát és másrészt meg tarthatott volna annyi ideig még úgyis. Rossz irányba megy, egy-egy hely kicsit jobban megfogja őt és tovább időzik ott, de csak inkább egy aprót bólintottam, hogy értettem. Kicsit talán úgy is tűnt a hím tette, mint egy zarándoklat, aminek a vége Fairbanks volt, vagyis az ősök földje, ahogyan ő fogalmazott már korábban. Amikor viszont elnevette magát a hím, akkor még szélesebb lett a mosoly. Jó volt hallani a nevetését és kicsit jó érzés is volt, hogy sikerült mosolyt csalni az arcára, megnevettetni. Főleg azok után, hogy olyan remek kis balszerencsés lépést mutattam be. – Hmm, igazán kalandos utad lehetett, de azt még nem mondták, hogy cipőben úszni nem éppen jó dolog? – persze, hogy ezt se gondoltam komolyan, de legalább ez is segített kicsit elterelni a figyelmemet a testemet átjáró fájdalomról. – Vagy csak éppen Hamupipőkéset akartál játszani néha, hogy hátha valaki utánad viszi? – mosolyom pedig szélesebb lett, miközben ártatlanul pislogtam párat. Lehet tényleg megártott ez a csapda, hogy ilyen zöldeket beszélek már, de úgyis mindegy. Eddig se futott el, akkor talán nem most fog.
- Az biztosan van, hiszen szeretek főzni. Ritka az, ami nem található meg a konyhámban. Na, meg a legtöbb dolog friss is, tegnap vásároltam be. – tettem még hozzá, hiszen inkább vettem kevesebbet egy-egy zöldségből is, vagy másból, hiszen minden finomabb frissen. Igen, így lehet többször kellett fordulni, de úgyis ráérek. Főleg, amikor reggel megyek a boltba, vagy éppen jövök haza. Na, meg szoktam néha kicsit beszélgetni is egy-két idősebb árussal a piacon.


- Még szerencse, hogy az ablakok csukva vannak, mert ha a szomszédok megéreznék eme illatokat, akkor tuti ők is itt akarnának vacsorázni. – mosolyodtam el, miközben ő magyarázta azt, hogy mi miként is áll, hiszen egyre inkább éhesebb lettem, mert mámorító volt az illata az ételnek. És persze ezt véka alá se tudtam rejteni, mert a pocim, ha nem is túl hangosan, de farkas fülnek tuti hallhatóan kicsit megkordult. Mintha csak jelezné azt, hogy készen áll az ilyen fajta ínyencségre. – Igen,  van, viszont ha nem túl nagy gond, akkor inkább neked kellene elmenni érte. – és egy aprót az alsó ajkamba haraptam, hiszen a konyhába elmászni se volt éppen könnyű ilyen lábammal, de ezt szerintem csöppet se kell részletezni. – Kimész a konyhából és balra a második ajtó a kamra. Ott találsz borokat, és szerintem lesz olyan közte, amire te is gondoltál. – nem voltam nagy alkohol fogyasztó, de azért nálam is megtalálható volt egy-két alap dolog, ahogyan illik, hiszen sose lehet tudni, hogy mikor toppan be egy váratlan vendég és olyankor azért illik is megkínálni vele. – Legalább biztosan pontosan megtudtad volna mondani a portásnak, hogy mennyi repedés van rajta és hol szorulna egy kis munkálatra. – szólaltam meg játékosan, amikor visszaért, vagy még azelőtt, hogy elment volna borra vadászni. Ismerős volt ez a dolog, hiszen én is bámultam már hasonlóképpen falakat, mint ő tette volna este, ha visszamegy a motelba. De szerencsére sikerült ismét egy takaros kis házikóra szert tennem, amit szép lassan talán otthonomnak is fogok tudni teljesen nevezni. A távozásom után úgyis vándoroltam már eleget, de hiába volt ott az üzlet, amit felújítok, vagy itt ez a lakás, akkor se voltam abban biztos, hogy itt is sokáig fogok maradni. Az élet eleve mindig szeszélyes volt, de nem panaszkodhatok. Legalább mostanában zajlott az élet, nem is kicsit.
- Köszönöm, mindig jó hallani hasonló bókokat, de azért még talán lenne mit alakítani, szépítgetni rajta, de idővel majd eljutok talán oda is. – igen, gondolkoztam azon, hogy egy-két motívummal feldobom majd a konyhát, de persze úgy, hogy megmaradjon a varázsa. Nem szeretek túlzásba se esni, de néha egy kis szín, minta nem árt. Fel tudja dobni az ember napját. – Örülök annak, ha átment a vizsgán és megfelelt neked is, de még lehetne egy-két friss fűszernövénnyel több is. Legalábbis úgy terveztem, hogy oda – böktem az ablak irányába – még tennék ilyeneket, hogy legyen friss fűszer is. – avattam be, de még nem sok időm volt hozzá, meg persze azoknak valami tartó szintén nem ártana, hogy ne legyen olyan rendezetlen.  – Esetleg szabad? – pillantottam rá kérdőn, hiszen szívesen megkóstolnám akár most is az ételt, még ha kicsit tovább is kell főzni. Amennyiben igen volt a válasz, úgy bicegve, de odasétáltam, miközben szereztem kanalat is, hogy megkóstoljam. Először úgy tettem, mint aki most megégette magát, de végül elkuncogtam magam. – Ez mennyei, régóta nem ettem ilyen finomat belőle. Igazán remek ötlet volt a bor is, kellemes aromát adott neki. – láthatta, hogy teljesen komolyan gondolom, mert tényleg igazán mennyi volt az íze. Még talán valami jobb étteremben is simán megállná a helyét véleményem szerint. A következő pillanatban pedig elővettem még több evőeszközt, szalvétát és tányért is próbáltam a szekrényből, miközben azon voltam, hogy ne bukjak orra vagy essek fenékre, de ha már ő főzött és én jobban tudom mi merre van, akkor az a legkevesebb, hogy megterítek.

- Óh, ez szörnyű, szörnyű sztereotípia – csóválta a fejét elnéző mosollyal. Nem akart ismét belekezdeni, hogy a múltban is pont ugyanannyi hazugság folyt, mint most, épp csak akkor a média nem hülyíthette el a népet teljesen, mert még nem igazán volt akkora felülete, hogy ezt megtehesse. – De én nem végtelen barátságról beszélek, hanem az ismerkedésről. Attól mert találkozol valakivel még nem kell magadhoz engedned. Sőt, lehet, hogy a legjobb, ha csak ismeretségeket szerzel. Csak tudni jó, hogy ki van a közeledben, kire számíthatsz, ha baj van. Mint például most. Nem kell barátnak lenni, nem kell semminek lennie. Farkas, vagy egy őrző, aki mondjuk el tudja látni a sérülést, ha komoly. Én rengeteg emberrel találkoztam, beszélgettem, röhögcséltem, elbúcsúztam, aztán soha többé nem láttam őket. Így megy ez. Ha később összefutok velük és emlékeznek rám,  akkor adom a hülyét, aki nem tudja miről van szó… már persze, ha évtizedek múltán futok össze velük, és történetesen nem hozzánk tartozik az illető. – Talán ezért is nem ért egyet Symarával, elvégre saját maga is lehazudja a csillagos eget az égről egy halandó előtt, ha úgy jön ki. Elég álszent dolog lenne panaszkodnia a hazugságra, amikor saját maga is híven míveli egyesekkel szemben.
- Ne is mond – vigyorodott el kedélyesen. – Három éven át minden este úgy feküdtem le, hogy nem tudtam mennyi idő múlva szólhatok bárkihez is – magában nyilván diskurált, de azért az csak nem olyan, mint egy olyan beszélgető partnerrel csevegni, akinek nem tudja előre a válaszait.
- Naná, hogy így gondolom – apró főhajtás és mosoly következett, majd Symara felemelt kezeivel juttatta tudatára, hogy érti, hogy ment ez.
- Lehet, hogy mondták – legyintett hóbortosan -, de már kinőttem abból a korból, hogy mindenki szavára adjak – közölte félreérthetetlenül vidám szarkazmussal. Arcán a mosoly szélesen terült szét. Symara jó hallgatóság volt, és kedves teremtés. Szörnyű, hogy az a farkas csapda mit tette vele. De, biztos volt már rosszabb élménye is. Ki fogja heverni minden bizonnyal. – Hogyne, kinéztem magamnak egy csendes tüneményt, barna szemekkel és éjfekete bundával. A folyóban halászgatott, amikor otthagytam neki a cipőt, de sajnos be kellett látnom, hogy a fekete medvék nem igazán tudják értékelni a finom jelzéseket – komoran sóhajtott és fejét csóválta értetlenségében.
- Nagyszerű – húzta össze szemeit, arcán pedig szélesebbre vándorolt a vigyor. Úgy a legjobb, ha minden friss, bár be kellene vallania, hogy hosszú élete során, azért néha kénytelen volt dögöt is enni, így azért átértékelődik egy-két szempont, mivel nem vetette meg a fonnyadt zöldségeket sem a főzés tudományában. Kétségkívül nem olyan jó úgy, de ehető lenne, és sokszor csak ez számít.

- Hát, annyit nem főztem – ráncolta a homlokát lemondó fejrázás közepette. – De szakács énem örül a bóknak – mosolyodott a nőstényre. – Én is így érzek – villantott egy mosolyt Symarára, amikor megkordult a gyomra. – Persze, hogyne – a nősténynek amúgy sem kellene nagyon császkálnia, bár egészen idáig elbotorkált, de, ha lépcsőznie kell, azt nem szeretette volna hagyni amúgy sem. – Remek – mégsem kell lépcsőzni, de mindegy, mert megy ő a borért. A szószt úgy hagyta, ahogy volt, a hús még pároldóik, így volt esélye kilibbenni a kamrába, aztán az üveg borral visszatérni. Elővett egy műanyag mérőedényt, felbontotta a borosüveget, majd kimérte a másfél deci szárazat. – Kérsz esetleg? – emelte meg az üveget, és mivel a bor bontva már nem az igazi, így jobb lenne elfogyasztani. Mindenestre saját magának mindenképpen öntött egy pohárkával. Symara tanácsolta, hogy érezze otthon magát, és ő túlságosan sokat élt ahhoz, hogy pofátlannak érezze magát amiatt, mert megissza a házigazda borát. Nála az ilyen kifejezések szó szerint értendők, így ha Symara nem szeretné, hogy éjfélkor a hűtőben kotorásszon harapnivalóért, talán jelezheti, hogy mégsem kell ennyire otthon éreznie magát. – Meglehet, bár a pasit elnézve nem igazán foglalkoztatná még az sem, ha közölném, hogy ég a szobám – vonta meg a vállát nevetve.
- Hát ebben biztos vagyok – bár az ízlésének, már ez a konyha is tökéletesen megfelelt. Elfogadta volna, és nem is igazán tudta, hogy mi szorul még tevékenységre.
- Ahaaa – nézett a helyre, ahová Symara bökött. – A bővítés az jó dolog. Mondjuk nekem a porított is megteszi, akkor nem kell foglalkozni a szárítással, meg a többi időpocsékoló eljárással – mondjuk, ha épp ráér a farkas és nincs egyéb dolga, mint Micimackónak, akkor el lehet a konyhában szórakozni, de azért sohasem vonzotta ennyire a konyhai művészet. Ideje volt a raguba önteni a másfél decinyi bort, aztán már csak várni kell, hogy az aroma kellőképpen átitatódjon.
- Hogyne – elégedetten mosolyodott rá, mert a remekművet előkóstolva látni már fél siker, hiszen az azt jelenti, hogy az étel illata már önmagáért beszél. Nem ajánlotta fel, hogy odaviszi hozzá, de úgy tűnt Symara boldogul. Hiába no, ő sem fiatal, törékeny farkaska már.
- Ennek felettébb örülök – a tészta már kész, és ezek szerint a ragu is közel áll a végéhez. Még néhány perc és elkészül. Symara közben botorkálva tálalt. Segíthetett volna neki, de nem szereti mások gyengeségét az arcukba lökni. Ha kell neki egy kis támasz, majd szól.
Négy és fél perc múlva felemelte a serpenyő üvegtetejét és egy kanál segítségével ő is megízlelte. – Úgy érzem kész – vigyorodott el, majd nem sokat törődve a körítéssel a serpenyőt tette az asztal közepére, majd a tésztáról a vizet leeresztette, aztán kidobta egy tálba. - Go raibh an bia blasta – szörnyű volt a kiejtése, és lehet, hogy nem is jó étvágyat jelent, de azért próbálkozni lehet. Szedett a tésztából Symarának, aztán magának, majd a ragut öntötte rá és eszébe jutott, hogy nem reszelt sajtot. – Ajjaj… kérsz rá sajtot? – nézett rá homlokráncolva, de készen arra, hogy máris nekiálljon a reszelésnek, már ha van itthon sajt.

- Van olyan, akire számíthatok, de per pillanat fogalmam nincs, hogy merre kóborol, másrészt meg akadt így is segítőm, nemde? Talán majd máskor is bejön az, hogy a két szép szemmel sikerül megigéznem ártatlan férfiakat. – próbáltam komolyan előadni a dolgot, de persze ahogyan egyre inkább a végére értem a mondandómnak úgy lett szélesebb a mosolyom is, ahogyan egy apró kuncogás is elhagyta az ajkaimat. Csöppet se gondoltam komolyan azt, amit mondtam, de még se bírtam magamban tartani.
- Azt is mondhatnánk, hogy akkor kicsit olyan volt az egész, mintha valamiféle fura zarándoklaton vettél volna részt. Milyen volt saját magaddal vitatkozni, vagy olyan nálad nem volt? – jól ismertem azt, hogy milyen érzés sokáig egyedül vándorolni, vagy csak a magányt választani bármi mással szemben. Nekem is volt ilyen időszakom, de szerintem egyedül a gyászomkor tartott három vagy négy évig, de amúgy sose bírtam ki azt, hogy ne legyen társaságom, mármint ne elegyedjek beszélgetésbe idegenekkel, akár a piacon, az utcán vagy bárhol.
Könnyedén törtem ki ismét nevetésben, ahogyan a kiszemelt „lányt” említette, hiszen ez eléggé frappáns volt tőle. Élvezet volt beszélgetni vele, igazán remek humora volt Albertnek és ezt nem is szégyellte megmutatni. Nem gondoltam volna, hogy ilyen remek társaságra bukkanok az erdőben, de örültem annak, hogy egymásba botlottunk és még az se igazán tudta elvenni a kedvemet, hogy a lábam eléggé fájt. – Nos, arra még nem gondoltál, hogy lehet nem adtad elég jól a tudtára, hogy szeretnél tőle valamit? – kérdeztem vissza pontosan annyira bolondozva, mint amennyire ő említette ezt az egészet. Mosoly pedig továbbra is ott bujkált arcomon, ahogyan az íriszeimben is könnyedén csillant meg a jókedv a kisebb fájdalom mellett, amit a lábam miatt éreztem.


- Azt nem is mondtam, hogy adnék belőle nekik. – mosolyodtam el, miközben a szavakat játékosan ejtettem ki. Abból ahogyan őt is korábban meghívtam, hogy szívesen vendégül látnám sejthette, hogy biztosan adnék, ha valaki betoppanna, de most nem vártam váratlan vendéget, vagyis inkább még több váratlan vendéget, hiszen részben talán kicsit Albert is az volt, vagy ki tudja, hiszen alig pár órával korábban találkoztunk csak, de mégis sok mindent tudtunk egymásról és még annyi mindent nem. -  Ha már úgyis bontva van… Igen. – feleltem végül miután visszatért az itallal és kimérte a megfelelő mennyiséget az ételbe. Így se csináltam még ezt az ételt, hogy bort raktam volna a szószba, de ha inni mennyei mellé, akkor benne se lehet rossz. Na, meg más ételekben is még inkább fokozni szokta az ízeket, mintsem rontani rajta, ha mértékkel és megfelelő bor kerül bele. Amikor pedig mind a két pohárba töltött, akkor koccintásra emeltem a poharat, ha nem volt ellenére. – Hmm, esetleg a mai nap véletlen áradatra? Találkozásra? – pillantottam rá kérdőn, vagy ha volt jobb ötlete, hogy mire is igyunk, akkor kíváncsian hallgattam és könnyedén koccintottam vele, hogy utána elveszek a kellemes zamatban, amelyet a bor hordozott magával. Minőségi volt ez is, hiszen vannak olyan dolgok, amikből megéri a jót megvenni és nem pedig valami kevésbé finomabbra cserélni. – Ez eléggé durván hangzik, de hát nem lehet mindig minden jó. – rántottam meg én is a vállaimat, hiszen az legalább nem fájt úgy, mint a lábam tette.
- Valóban, de vannak olyanok ételek is, amikbe a friss fűszer finomabb. Na, meg másabb ízt is ad kicsit. – mosolyodtam el barátságosan, hiszen lehet, hogy több az idő, de itt nem fut a háztartás. Nem kell rohanni gyerekek után, nem kell estére vacsora, amire hazaérne a férj, vagy délután a gyerek. Ennek a háznak most csak egy lakója volt és az egykori ábrándok már részben távolreppentek. Pedig tisztán emlékszem, hogy milyen érzés volt egykoron a lányomat a karomban tartani és milyen érzés volt rádöbbeni arra, hogy ott él a falkában, de ő még se tudott semmit és ez így volt jól. Legalábbis szerettem volna ebben a hitben élni, hiszen születése után nem sokkal „vették el” tőlem, a tulajdon nővérem…
Amikor engedélyt kaptam rá, akkor kanalat szerezve és bicebócásat „játszva” sétáltam oda és kóstoltam meg az ételt, hogy utána teljesen elvesszek abban az íz áradatban, ami fogadott. Sokszor ettem már és sok fajtát ebből az ételből, hiszen mindenki kicsit másképpen csinálja, de ez mindent túlszárnyalt és nem voltam rest ennek hangot is adni, hiszen ha valami jó, akkor azt miért ne lehetne megdicsérni?
Hamarosan pedig megterítettem az asztalt, igaz egyszer majdnem elejtette a tányérokat, de szerencsére nem vágódtam el és remélhetőleg a hím is inkább az étellel volt elfoglalva, mint a botlásaimat figyelje. Végül pedig leültem asztalhoz és türelmesen vártam, hogy az étel is megérkezzen. Amikor viszont megszólalt, akkor elkuncogtam magam alig hallhatóan. – Hmm, majdnem, de ha te már jól is laktál, akkor tökéletesen helytálló volt. – mosolyodtam el, miközben szedtünk magunknak az ételből. - Bain sult as do béile – szólaltam meg végül ismételten írül, hogy jó étvágyat kívánjak. – Egyébként, ha már így fényderült az anyanyelvemre, mi a tiéd? – pillantottam rá kérdőn, hiszen érdekelt az, hogy vajon melyik nyelvet vallja annak. Én azt, ahol megláttam a napvilágot, de ki tudja lehet másnál ez másképpen van, hiszen ennyi évszázad után érik az embert bőven meglepetések ilyen téren. – Ha nem túl nagy gond. Hűtőben találsz, reszelőt pedig balra a második szekrényben tőle. – feleltem neki kisebb habozás után, ha esetleg reszelt a tésztámra sajtot, akkor könnyedén köszöntem meg. – Van kedvenc helyed? Országod? – törtem meg végül én a csöndet, ha ő nem tette. Tudom, evés közben nem illik beszélgetni, de eddig nem olyannak ismertem meg, aki bánná az illem ilyen fajta megtörését. Na, meg két falat között beszéltem, miután lenyeltem az éppen aktuális falatot.

- Huh… - nézett furcsán kérdő tekintettel a nőstényre. – Szóval illúziót használtál – nem kérdés volt, hanem kijelentés ráadásul nem is gondolta komolyan. – Ha lejár a hatás egy bibircsókos öreg boszorkányt fogok találni, aki az elhagyatott házban éppen ropogósra akar sütni a kemencében? – ez már kérdés volt, bár még mindig nem a komolyabbik fajtából, erről Symarának árulkodhatott a szája sarkában megbúvó aprócska mosolygörbület. Az illúziók kifejezetten csalókák az idő terén. Egy nap? Két nap? Akár ötven évet is be lehet egy tíz perces illúzióba sűríteni, bár ez már a vérvonaluk képességének magasiskolája és saját maga még sohasem ejtett csapdába senkit egy hétnél tovább. Egyébként is úgy érezte utána, hogy szétszakad a feje. Hát köszöni szépen nem kér belőle többször.
- Úgy érted saját magaimmal? – vigyorgott továbbra is kedélyesen. – Két feles beszélgetés az már egy idő után unalmassá vált, többeket kellett bevonni a társalgásba, hogy ne legyen annyira egysíkú – de még így is rossz volt, mert tudta a válaszokat, szóval akár egy egész kórusnyi saját magával is beszélgethetett volna, az eredmény így is úgy is kiszámítható marad. Szerencsére nem hozott össze egy komplett zsinatot, így maximum négy-öt fő volt, akik élénk társalgást folytattak a világot beszennyező őspók, harcias minionjainak megszálló haditerveiről.
- Bizonyára igazad lehet. Ha vittem volna neki virágot… - sóhajtva, lemondó arckifejezéssel a képén félrenézett, mintha csak a múltban elkövetett hibáin kezdene kattogni elméje.

- Ne is – főzzenek maguknak, vagy hívják meg először őket, aztán esetleg kaphatnak tőlük is valamit. Amúgy is a jó szomszédság alapja, hogy ne szóljanak egymáshoz, és akkor nem lehet baj. Az égvilágon semmi baj. Bár persze, ha valakinek ég a háza, akkor azért érdemes megejteni egy telefont az illetőnek, netalántán az érdekében a tűzoltóknak, mert ilyen esetben a passzív szomszédi magatartás - ami egyébként mindig tökéletesen beválik alaphelyzetben – bizonyos hátrányokkal járhat a továbbiakban. – Nagyszerű – és így töltött neki is, aztán a koccintásra emelt pohárhoz hozzá csattintott a saját poharát is, vigyázva, hogy ezek a törékeny emberi holmik a vérfarkasok erejének hatására ne robbanjanak szilánkosra. – Úgy ám. –  Sajnálatos, hogy az üvegiparban nem nagyon vannak fajtabeliek. Hasznos lenne valami többrétegű, törhetetlen pohárkészlet, amely nem reped meg egy váratlan kézmozdulat hatására. Na, hát mindegy. Csak finoman. Négyszáz évesen persze a farkas már hozzászokott az ilyesmihez, és mégis elég néha egy erőteljesebb mozdulat, hogy üvegcserepeket kelljen söprögetni a padlóról.
- Durva? Ez? – kérdezett némileg meglepetten. – Nem durvább, mint egy falkában eltöltött hétvégi átlagos nap – a recepciós közömbössége amúgy sem tekinthető durvának, legalábbis nem érezte így. Persze Symarának más lehet az értékrendszere, bizonyára nagyon felmérgelné, ha a recepciós nem csinálna semmit, ha égne egy vendég szobája. Speciel a hímet ez nem hatotta volna meg túlságosan. A telefont ő is tudja kezelni, hívja hát a tűzoltókat aztán annyi.
- Pontosan így van. De a világ kimozdult saját sarkaiból, és az emberek, köztük mi vérfarkasok is hozzá kezdünk szokni a gyors ételek nyújtotta instant élvezetnek, ami persze csak akkor tűnik fenségesnek, ha nem kóstolunk házi kosztot épp. Teszem azt a mirelit pulykamell jó, ha nem eszünk mellé saját tűzhelyen elkészített pulykát – ég és föld a különbség, de persze nem mindig van idő arra, hogy főzőcskézni lehessen, így a mirelit is megteszi.
- Holtig tanul a farkas – a kocsmákból tudott írül, hiszen az Egyesült Államokban rengeteg az ír bevándorló. Persze ezt nem akarta ismét kihangsúlyozni, mert ezt már megtárgyalták, amikor a farkas csapda ketté akarta Symara lábát törni. – Természetesen angol – közölte magától értetődően, miközben halványan körvonalazódott benne a gondolat, hogy nincs reszelt sajt. – Vettem – bólintott, majd felpattant és előhalászta a sajtot, majd a reszelőt, és villámgyorsan lereszelt kettejüknek egy adagot. A farkas gyorsaság itt roppant jól jött, hiszen a reszelő elég masszív volt, így nem kellett attól tartania, hogy tönkrevágja. A tálat, amibe a sajtot reszelte az étkezőasztalra tette, majd ha Symara szedett, utána ő is szórt a bolognai spagettijére. – Természetesen dicső országunk, a végtelenül hatalmas Egyesült Államok – még csak nem is ironizált. Nem itt lakna, ha nem ez lenne a kedvenc országa.
Az étel hamar elfogyott, majd vállalta a mosogatást is. Persze megvárta, ha esetleg még Symara szed, mert akkor illedelmesen ült a helyén, de saját maga egy tányérnál többet nem evett. Bőven szedhetett volna, de nem akarta, hogy a nőstény törött lábbal főzőcskézzen holnap. Majd megeszi a maradékot. Egyébként is elmúlt az étvágya. A mosogatást hamar lerendezte, aztán kérdőn a nőstényre nézett. – Hol is lesz a helyem? – már csak azért, mert kezdett fáradt lenni, ráadásul Symarának is pihennie kellene. A busz meg korán reggel megy, szóval már így sem aludhatnak sokat.

- Basszus, most lebuktam. Ennyire könnyedén átlátható volt, hogy miért is vetettem be illúziót? Ajj, akkor még van mit tanulnom ennyi idősen is. – természetesen nem gondoltam komolyan azt, amit mondtam, de ha már ő is bolondozott, akkor én se voltam ellene. Egyébként is könnyedén jött a reakcióm, hogy ezt mondjam. Nem voltam én boszorka, hamarabb illett volna rám a gyilkos, mintsem az a jelző, de ez nem olyan dolog volt, amit csak úgy kimondanék. Másrész meg nem én tehettem róla teljesen, hiszen gyilkosnak nevelt egykoron a Teremtőm, de szerencsére annak az időszaknak már vége és remélhetőleg többé már nem fogok ilyen csapdába esni. Elég nekem a medvecsapda is, ami a lábamat elkapta.
Ismételten elkuncogtam magam azon, amit mondott, majd egy aprót bólintottam, de nem feleltem már semmit se, mert képzelem, hogy mennyire felemelkedő tudott lenni az, hogy saját magával beszélgetett, de már csak így jár az, aki sokáig a magányt válassza és egyedül vág neki a világnak. Az újabb szavain pedig már csak mosolyogtam, miközben úgy tett, mintha a múlton elmélkedne és a virágszedésen, de nem feleltem már semmit se, mert eléggé felesleges lett volna.


Idővel pedig előkerült a bor is, ami végül a megfelelő pohárban kötött ki, miután az ételbe is rakott, hogy utána koccintásra emeljük és hagyjuk, hogy a borzamat rövid időre lekösse az ízlelőbimbóinkat. Nem gyakran ittam alkoholt már, de olykor jól esett egy-egy pohárra elfogyasztani, miközben éppen olvastam vagy festettem, rajzoltam. Mosolyogva figyeltem őt, majd amikor visszakérdezett, hogy ez durva, akkor hirtelen nem reagáltam semmit se. Ha nem tűnne fel senkinek, hogy ég az az épület, amiben pont bennvagyok, akkor hiába nagy a túlélési ösztönöm szerintem ott égnék bent. A múltban történtek miatt valahogy mindig képes voltam lefagyni, ha nagyobb tűz volt, mint ami normális lenne. Nem tehettem róla, mintha olyan esetben egyszerűen lebénulnék, és hiába akarnék rohanni vagy éppen menni, mert képtelen vagyok rá. – Persze, ebben igazad van. – csak ennyit mondtam, hiszen éltem már eleget falkában, hogy tudjam mire gondol, de azt inkább megtartottam magamnak, hogy én mire gondolok és miért mondtam azt, amit. Mindenkinek vannak démonai, amiket nem mindig jó dolog hangosan kimondani, mert biztos lenne olyan, aki visszaélne vele. Bár belőle ezt nem nézem ki, hiszen pont ellenkezőleg. Ahhoz képest, hogy csak reggel találkoztunk egészen jól elvagyunk és kicsit olyan az egész, mintha régebb óta ismernénk egymást.
- Pontosan, mindenki addig tanul és nekünk nem is árt, hiszen különben nagyon kilógnánk a világból. – ha nem tanulnánk, nem alkalmazkodnánk a világváltozásáig. Az igyekezetét pedig díjaztam, ahogyan azt se igazán zavart, hogy kicsit rosszul fogalmazott. Csak egy bólintással vettem tudomásul, hogy mi az ő anyanyelve, ahogyan a sajtos dolgot is. Amikor reszelt, akkor én még beszéltem, és türelmesen vártam, hogy utána egy kicsit nagyobb adaggal szórjam meg a tésztámat. – Hmm, akkor szerencsés. És merre felé? – kíváncsiskodtam tovább, ha akar, akkor válaszol rá, ha nem, akkor se lesz semmi gond. Én is egy ideig kóboroltam az Államokban, míg el nem érkeztem erre a fagyos vidékre és itt nem ragadtam. Miután pedig végeztünk a vacsorával, akkor megköszöntem neki még egyszer és kifejtettem azt is, hogy tényleg mennyei volt. Tudom, már mondtam, de akkor is. A mosogatás rámarad, én pedig óvatosan, lassan elindultam, hogy szedjek elő neki ágyneműt, húzzak rá huzatot, hogy mire végez, addigra a szobája is készen legyen.
- Balra a második ajtó lesz. – szólaltam meg sietve, amikor meghallottam a kérdését, majd végül a párnát is az ágyra tettem és mosolyogva néztem rá. – Raktam ki törölközőt is, ha esetleg szeretnél tisztálkodni. Azt pedig szemben lesz a szobáddal, mármint a fürdő, mellette meg ott a vécé. – adtam egy kisebb útbaigazítást. – Köszönöm a mai napot. – szólaltam meg barátságosan, hiszen tényleg kalandos volt. – És ha reggel nem keltenél fel, mielőtt indulsz, akkor most mondanám, hogy örülök, hogy megismertelek Albert és remélem lesz még egymáshoz szerencsénk. Jó utat és vigyázz magadra! – tettem még hozzá kedvesen, majd amikor elindultam kifelé a szobából, akkor ha nem bánta megöleltem őt és arcának két oldalára nyomtam egy baráti puszit, hogy utána egy másik szobából magamhoz vegyem a rajztáblámat, ceruzákat és a rajztáblámat, hogy utána még jó darabig fennlegyek, hiszen úgyse bírtam volna még aludni. Inkább rajzolni akartam, lefesteni egy tájat, vagy éppen a benne szereplőket. Ha pedig felkeltett vagy felébredtem volna, amikor ment volna, akkor ismét elköszöntem, hiszen az is lehet, hogy többé nem fogjuk látni egymást, de ha így lenne, akkor azt azért bánnám, mert tényleg szimpatikus volt és olyan, akinek a társaságának bármikor tudnék örülni.

|| Köszönöm szépen a játékot! Nagyon élveztem minden egyes fordulatát és remélem, hogy lesz még egyszer, vagy akár többször is szerencsém hozzád! ^^

- De még mennyire – nevette el magát könnyedén. Elképzelni is rémes, hogy a tanulatlan farkas nem haladva az idő forgásával még mindig elöltöltős puskát használna automata géppisztoly helyett. Bár így hamar hidegre tennék egy nézeteltérés során, szóval nyugodtan lehet azt mondani, hogy aki nem haladt a korral, abba az idő vasfoga belemélyesztette hatalmas fogait és a végzetbe rántotta az oktalanokat.
- Merre felé a kedvencem? Kalifornia felé – nem igazán értette a kérdést, de túllendült rajta, lehet Symara arra gondolt, hogy melyik a kedvenc helye az USA-ban. Nyilván mindenki ott él, ahol a leginkább jól érzi magát, persze lehet, hogy valakit gúzsba köt a falka, vagy épp saját maga, de ilyen téren sohasem szeretett kompromisszumot kötni. Ahol nem jó, onnét rövid időn belül tovább állt.
- Én is köszönöm – mosolyodott a nőstényre. Az elmondottakat megjegyezte és a zuhanyzási lehetőséget is igénybe fogja venni. Nem mintha a három éves barangolás során nem szokott volna hozzá, hogy hónapokig öntisztulással mosakodott, de ha már felajánlotta és van is rá lehetőség, akkor nem fogja kihagyni. – Köszönöm újfent, te is vigyázz magadra, és gyógyuljon meg minél előbb a lábad.
Természetesen felkeltette, hogy elbúcsúzzon, aztán kigyalogolt a buszpályaudvarig és felszállt a Fairbanks felé tartó legkorábbi járatra. Hosszú lesz az út, de majd elüti az időt merengéssel, meg a táj vizslatásával. Kérhetett volna egy könyvet kölcsön… kár, hogy elfelejtette. Mindegy. Alig nyolc órával később a busz lepakolta őt a Fairbanks-i buszpályaudvaron és így megindulhatott a motel felé, hogy várja Killian jelentkezését.

>> Előzmény


- A halálnál mindig van rosszabb, de vélhetően ilyenkor mutatkozik meg igazán az is, hogy mennyire vagyunk erősek. – szólalok meg egy-két perces hallgatás után, miközben továbbra is próbálom megfejteni a velem szemben ülő hímet. Tudom, hogy a látszat sokszor csal, ahogyan az energiák hiába beszédesek, akkor is sok titkot rejthet mindenki. – Nem az számít, hogy hányszor esünk a földre, hanem az, hogy mennyiszer tudunk felállni. – toldottam meg még barátságosan, hiszen én így láttam. Azt pedig pontosan tudtam, hogy a halálnál van rosszabb.
Farkasom kíváncsian fürkészi a másikat, de már nem tesz felé semmilyen lépést se, ahogyan meg se érinti őt a mancsával. Ő az idősebb, vélhetően a fiatalabb lelkesebb is, mint ő maga. Amúgy se volt sose túlzottan bohókás jellem. Aife-t ölésre tanították, nem pedig másra, viszont ennek ellenére is élvezi a másik társaságát, de ha ismerkedni akar, akkor a fiatalabbnak kell bátrabbnak lennie.
- Igen, azt mondom. Nem mindig kapunk az élettől második vagy éppen sokaid esélyt. – szavaim mellé pedig még egy kisebb bólintás is jár, hogy így gondolom. Mind hibázunk, mind menekülünk árnyak elől, de néha tényleg meg kell állni és inkább megragadni az esélyt, mintsem elengedni.
- Aww, értem. Bár nem mintha a fajtánknak olyan nagyon ártani tudna. – mosolyodom el, hiszen nem tud úgy megölni, mint esetleg az embereket, rákot okozni. Nem, a szervezetünk regenerációja túlzottan is jó. Főleg, ha trenírozva van ilyen téren az ember. Természetesen még mindig nem olyan jó, mint egyes  
vérvonalnak, de attól még okom nem lehet panaszra. A farkas csapda után is pár nap alatt helyre is jött a lábam. Nem ellenkezem, hagyom hogy fizessen, ha szeretne, hiszen ez nem a pénzről szól, hanem sokkal inkább a gesztusról, ami jól esik. Nem gondolom azt, hogy bármivel is viszonoznia kellene, de tudom milyen érzés az, amikor senkire se számíthatunk és mennyire jól tud esni olyankor egy-egy kedves tett.
- Akkor legalább nem kell félnem attól, hogy üvegest kell keresnem. – nevetem el magam és pontosan annyira szánom komolynak a szavaimat, mint amennyire ő gondolta azt, amit mondott. Ha horkolna, akkor ez van. Nem tudok ellene mit tenni, voltak annál rosszabb dolgok is, amiket elviseltem életem során.
- Sajnálom, nem tudtam, de talán akad még olyan barátja, aki gondol Önre és ezért lehet életben. – pillantottam rá barátságosan, majd hamarosan már úton is voltunk. Ideje volt már tényleg hazamenni. Szavaira csak egy aprót bólintottam, de végül én vezettem végig azt a pár órát már. Sietve kanyarodtam be az utcába, hogy végül megálljak a ház előtt. Óvatosan érintettem meg a vállánál fogja, hogy keltegetni kezdjem.
- Megjöttünk, ez lenne az. – azzal a lendülettel ki is szálltam, hogy utána kihalásszam a táskámat, majd pedig könyvekkel teli dobozt öleltem magamhoz, hogy utána az ajtóhoz sétálva kinyissam azt és betessékeljem őt.
- Kér valamit? Inni vagy enni, vagy inkább csak ágyat szeretne? – löktem be a lábammal a bejárati ajtót, majd a nappaliban leraktam a kicsit poros, régi könyveket, amik azért eléggé nagy értékkel bírtak. – Ha gondolja, akkor nyugodtan át is változhat. Farkas alakban gyorsabban gyógyul a mi fajtánk. – én is úgy heverésztem múltkor itthon egy-két napot, hogy minél hamarabb helyre jöjjön a lábam. Amennyiben kért volna valamit, akkor a konyhába sétáltam, hogy töltsek, vagy éppen melegítsek neki ételt.

SyKraM

Halvány, rövid mosoly a feleletem. No, igen, aki velem szemben van, sokkal tapasztaltabb, mint én, a kor sok mindenre megtanít, amiben jelenleg én most még kapálózni is alig tudok.A bátorításra szusszantok egy barátságosat, kis híján köhögésbe fullad, de lenyelem a kényszert.
Farkasom meglepetten pislog ugyan, hogy aztán annál lelkesebben pattanjon a négy mancsára, s mielőtt bárki látná, képen nyalja a másikat. Atyaisten! Újabb facepalm, meglepetten, a kicsi jelzőt elnapolom, a nagyon eszetlen jelző ugrik be.
Megvakarom a tarkóm, ahogy kifejezem a tanácstalanságomat. Most már nem vagyok annyira tapasztalatlan, mint a beharapásom elején, de a világot, ezt a világot, nem ismerem annyira, mint kéne. A falkalét túlságosan is kényelmessé tett, talán, ilyen téren. S meg kéne tanulnom a saját lábamon is megállni. Menni fog vajon?
- Ezért is nem vágyom annyira nagyon hamar leszokni róla – mosolyodom el. Pedig le kellett volna már rég, változott a világ, s a dohányzás már annyira nem elfogadott tetté vált.
Megkönnyebbülök, hogy legalább ennyivel engedi, hogy viszonozzak, ha egyelőre mással nem megy. Remélem, lesz időm, hogy valóban viszonozni tudjam a kedvességét.
Az üvegesre felnevetek, aztán most már valóban köhögésbe fullad az egész, de nem bánom, nagyon jól esett, kiugrasztott ebből az állapotból, ami annyira nem én vagyok.
- Ne sajnálja – sóhajtom. – Jó lecke volt, tanultam belőle. Csak kicsit sokallom a fizetett árat érte. Aztán... ki tudja – vállat vonnék, nem szokásom. A minnesotai hajnali beszélgetőtárs bukkan elmémbe, s akivel remekül elbeszélgettem, ismét egy kora reggeli időpontban. Nem hiszem, hogy a barátjának tartana, de a vele való beszélgetés kifejezetten üdítő volt, mint akkor, régen. Tényleg öregszem, ha már ennyire nosztalgikus érzés kapott el.
Az úton csak egyszer ébredek fel, a közelben lévő, nem olyan régen elhullott vad vérének illata felébreszti a farkasom, s visszafojtott lélegzettel tartom őt vissza, s érzékelem, hajszál választja el attól, hogy kitörjön, de kitart. Furcsa megtapasztalni az erejét, s hogy mennyire türtőztetni képes magát. Aztán a homlokomat megtörölve veszek egy mély levegőt és ismét hamar elnyom a fáradtság. Valóban nem horkolok, de ki néz ki nem mókásan, ahogy ülve alszik?
Hamar kinyílik a szemem, ahogy a vállamhoz ér, s a helyére teszem a félrecsúszott napszemüveget. A pihenés közben a testem kissé megmerevedett, s nehézkesen kászálódom ki a kocsiból, s mire kinyögném, hogy viszek én is valamit, addigra már a bejárati ajtónál van. Önkéntelenül mélyet lélegzem és körbenézek.
- Csodálatos helyen lakik.
A bejárat felé tartok.
- Azt hiszem, inni s enni, majd pedig pihenni. Jó ötlet – felelem az átváltozásra. – Kézzel jobban szeretek enni – mosolyodom el. – Segítenék, de azt hiszem, inkább hátráltatnám.
Lerogyok az egyik székre, érzem, hogy kell az a pihenés, az étel, az ital. S azt is, hogy nagyon sokkal jövök a nőnek.
- Régóta lakik itt? Otthonos – s valahogy sokkal jobb, mint a falkaház. Nincs az a tucatnyi elme, a gondolatok mindensége, az érzelmek hullámai, amelyre minduntalan fel kellett készülnöm, s nem engedhettem át magam neki. Itt nyugalom van, s csend, s ennek hatása látszódik is rajtam. Még a motelekben sem volt ennyire csend.

Farkasom meglepetten néz párat, amikor a fiatalabb képen nyalja őt, hogy utána sietve rázzam meg a bundáját és felálljon ő is; úgy nézzen az ifjoncra. Érezhető, hogy nem éppen volt kedvére ez a fajta tett, de most még se tesz ellene semmit se, pedig könnyedén megcincálhatná kicsit a bundát, de nem akarja. Talán kicsit úgy is gondolja, hogy fiatalság bolondság.
Nem szólok semmit se, amikor tarkóját vakarasszá, hiszen meg se próbálja leplezni, hogy tanácstalan. Kíváncsi lennék, hogy hol van a Teremtője, hogy ő miért nem tartott vele, hogy vigyázzon rá, vagy megóvja. Nem tehette? Esetleg mást kért meg rá? Fogalmam sem volt, hogy mi vagy éppen kik vannak a hím nyomában, de reménykedtem abban, hogy tényleg nem lesz nagyobb baj. Nem akarom magam kirúgtatni se Anchorage-ből, mert szeretem ezt a vidéket és így legalább valamennyire közel is lehetek a szeretteimhez.
Csak egy aprót bólintottam arra, hogy ezért se igyekszik annyira leszokni róla. Mindenkinek vannak rossz szokásai, ahogyan nekem is. Talán kicsit a művészet is ilyen, vagy éppen az, hogy felkerestem újra azt a helyet, ahol életem legboldogabb perceit töltöttem, ugyanakkor a legborzalmasabbat is, mert egyszer csak elveszítettem azt a két személyt, akikért még az életemet is adtam volna.
- Igyekszem majd nem túlzottan nevettetni, még a végén megfullad nekem. – szólalok meg csöppet se komolyan, de ez az igazság. Még a végén valami sebe felszakad újra, ha már kezdett begyógyulni. – Úgy tartják, hogy néha nagy pofonok kellenek az élettől, hogy észhez térjünk és ráébredjünk arra, hogy tényleg azt tettük-e eddig, amit tenni akartunk. – továbbra se fogom megmondani, hogy mit tegyen, de pontosan tudom, hogy mennyire rémisztő tud lenni egy új kezdet, egy új esély, vagy éppen az, amikor a nyomodban vannak. Ahogyan azzal is tisztában vagyok, hogy egy-egy találkozás néha nem várt fordulatokat tud hozni a másik életében. Bár azt nem tudtam, hogy én milyet tudok hozni az övébe, hiszen csak barátságos voltam, és kicsit vezekelni akartam a bűneimért, hogy azokat nem tudtam megmenteni, akiket szerettem és szeretek még mindig, hiszen az emlékeik velem vannak, sose fogom feledni őket, akkor legalább másnak megpróbálok segíteni, amennyire tudok.
Útközben egyszer felébredt, de nem szólaltam meg, hiszen még mindig nem tűnt valami erősnek és hamarosan újra el is nyomta az állom, ami nem baj. Halkan szólt a rádióból a zene, miközben a gondolataim messze jártak és olykor a mellettem alvó „kölyökre” tévedt, még ha külsőre idősebbnek is néz ki, mint én.


- Köszönöm, én is egyre inkább megszeretem. Csendes és közel van az erdőhöz is. – mosolyodom el, miközben a fejemmel is intek, hogy jöjjön csak. A kezem mégis csak tele van. Nem is akarnék a belvárosba költözni, meg nem is tartottam volna fairnek azokkal, akik régebb óta itt élnek. Nem akarok én bajt okozni, hiszen még ennyi hónap után se voltam abban biztos, hogy tényleg itt fogok maradni.
- Ne szabadkozzon, csak üljön le. A betegeknek amúgy se kell ugrálnia, mert csak több kárt tesz. – közben pedig a konyhába mentem, ahol kivettem a hűtőből a vadast, majd felraktam melegedni. Amíg pedig erre vártunk megkérdeztem, hogy mit kér inni. Van víz, tea, gyümölcslé, bor, whisky is. Amelyiket kért azt töltöttem neki, magamnak meg egy whiskyt.
- Lassan fél éve talán, de még van rajta mit helyre hozni, szebbé varázsolni, de köszönöm. – mosolyodom el két korty között, majd sietve kevergetem meg kicsit a kaját.
- Elárulja, hogy mi elől menekül pontosan? – kérdeztem meg kíváncsian, viszont láthatta, hogy nem fogom erőltetni, de talán ha tudom, hogy milyen „prédát” is fogadtam meg, akkor azt is tudom, hogy mire számítsak meg, vagyis valamennyire, hiszen minden üldözés, préda-vad játék másabb tud lenni. Percek előrehaladtával pedig meg is terítettem, majd megszólaltam. – Készen van. – igaz, tegnap készítettem, de mára csak még inkább legalább összeértek az ízek. – Jó étvágyat. – majd szedtem neki és magamnak is, mielőtt leültem volna, hogy megvacsorázzak. A festék szag pedig még alig érezhetően ott terjenget a levegőben, hiszen éjszaka festettem, de legalább már nem volt annyira orrfacsaró, mint amikor reggel útra keltem.

Behúzott farokkal ül vissza farkasom. Mondanám, hogy megmondtam én, de néha vannak szokatlan húzásai. Fiatalságának tudom be, s néha szertelen is, még ha szívből is teszi.
- Nevetni jó dolog, s jól is esett – nyelek levegő után, de vigyorral a képemen, amennyire a sebek engedik, aztán sóhajtok, s merengve vonom fel a szemöldököm, sóhajtás kíséretében.
- Akkor ahhoz túl kéne élnem, hogy ezt a következtetést levonjam. Még egyelőre a bárd ott van a fejem felett – komolyodok el. Nem akarok én senkit sem hibáztatni.
A koncentrálásból nem zökkentett ki Sym, ezért különösen hálás voltam neki, ezzel is sokat tanultam nemcsak magamról, s farkasomról, hanem arról is, milyen igazán segíteni.
- Ezen nem csodálkozom.
Kertvárosból, az erdő széléről költöztem be a városba, s folytonosan vágytam vissza a tágas természetbe.
- Rendben – megdörzsölném a szemem, de inkább csak pislogok párat, hogy még jobban felébredjek. Mintha álmodnék, annyira megnyugtató ez a csend. Be is csukom az ép szemem, s elmerülök ebben az élvezetben, halvány mosoly ül ki a képemre.
- Ez a csend... mi mindent meg nem adnék érte...
Vizet kérek, az mindennél jobb. Az alkoholról viszont leszoktam, nejem betegségének kezdetén gyakran volt alkalmi jóbarátom, többször ölelgettem, mint az ő derekát, azt tudom.
- Az az igazi otthon, amin sosincs vége a munkának – a családi házunk is ilyen volt. Érzem a friss festék illatot, de valahogy más, mint egy falfestésé. – Mint ahogy, érezni is – tekerem körbe az ujjam.
Felét felhajtom a folyadéknak, majd lötykölöm, mielőtt válaszolnék, akkor leteszem az asztalra.
- A saját halálom elől – arrébb tolom a poharat, s Symre tekintek. – A volt Alfám szerint én is benne voltam az ellene szerveződő ... felkelésben, még ha nem is voltam ott aznap. Leverte, s nemkívánatos személy lettem, valamint kitaszított és üldözött. Reménykedtem, hogy találok falkát, de... – keserű mosoly jelenik meg a szám sarkában. – Sosem hallgatott meg az alfa. Szerintük túl fiatal vagyok bármire is. Ha ezek alapján úgy dönt, távozzak, megértem, s már itt sem vagyok – kezdek hinni abban, hogy igaza volt. Fogalmam sem volt a játszmákról és a dolgokról, amik a háttérben húzódtak. S nem fogok haragudni Symre, ha most közli, mégis távozzak.
- Köszönöm – veszem el a kezem az asztalról, s igazítom magam elé a tányért. – Jó étvágyat.
Veszek egy falatot a számban, s most érzem igazán, hogy ismét éhes vagyok.
- Ez nagyon finom – kanállal enni, egyáltalán evőeszközzel, bal kézzel megy most, némileg bénán, de nem foglalkozom vele.
Egyszerre szakad rám mindazon érzés, ami keringett bennem egy ideje. Hiányzott régebben a családom, vágytam vissza a régi, emberi életembe, akármilyen nyomorúságos is volt. S most vágyok vissza a kis, hétköznapi gondjaimhoz, hogy mikor vegyem meg nejemnek a gyógyszert, kell-e pótzoknit berakni a lányomnak. S hiányzik a falkám is. A beharapóm, és még a lökött Beatrice is, a reggeli motozásaikkal. Aztán csak nyelek egyet és igyekszek lapozni ebben. Nem fogom tudni egyiket sem visszahozni.
- Teljesen egyedül van? Már... – megköszörülöm a torkom, ráébredek, milyen ostoba kérdést is tettem fel. – elnézést, nem akartam tolakodó lenni – még a kezemmel is intek, mintegy mentegetőzésként.

Csak egy szelíd mosollyal felelek arra, hogy jó érzés volt nevetni, de attól még nem akarom őt kínozni, mert így is biztosan fájnak a sérülései.
- Tudja, sokszor évek, évtizedek is eltelhetnek addig, mire megszűnik a bárd a fejünk felett. Olykor csak meg kell tanulni vele együtt élni és nem hagyni azt, hogy totálisan befolyásolja az életünk. Mármint, hogy csak arra várjunk, hogy le fog-e csapni vagy nem. -  én is sokáig féltem még attól, hogy a Teremtőm valójában nem halt meg azon az estén, amikor Haytham megmentett, hanem utánunk fog jönni és minden még rosszabb lesz. Még mindig oly elevenen él bennem ez az emlék, mintha csak tegnap történt volna, pedig nem.
- Ennyire szereti a csendet, vagy csak régóta nem volt részese benne? – kíváncsiskodom tovább kicsit, de továbbra se kötelező semmire se válaszolnia, ha nem akar. Néha a farkasok szeretik megtartani maguknak a titkot.
- Talán igaza van, hiszen mindig talál valami tennivalót az ember. – mosolyodom el, hiszen néha kezdtem úgy érezni, mintha kutatnám azt, hogy még mit lehetne szépíteni a házon. – Aww igen, mielőtt útra keltem festettem kicsit. – felelek sietve a festékszagra, majd kinyitom kicsit bukóra az ablakot, hogy könnyebben kiszellőzzön a lakás és még ennyire se legyen festékszag.
A vízzel teli poharat odaadom neki, majd neki dőlök a fotelnek és úgy várok kíváncsian a válaszára, hiszen szemmel láthatóan beavat abba, amit mond. Meglep az, amit hallok, de ahogyan mondani szokták néha egy-egy vezető nem is igazán vezető. Mintha csak úgy hozott volna ítéletet, hogy nem is érdekelte volna a valódi tettes kiléte, inkább azon hajtja be a bosszút, akin tudja.
- Igazán sajnálom, hogy ilyet kellett megtapasztalnia és remélem, hogy egyszer kiderül az is, hogy ki és miért védte meg magát. – mondom sietve, hiszen hirtelen nem tudom mit kellene mondanom, mert ha egy Alfa akarja a fejét, akkor az olyan könnyedén nem fog elfelejtődni. – Emiatt nem kell elmennie, hiszen a hallottak alapján maga ártatlan, nem? Így talán valaki felismerte szintén az ártatlanságát és azért mentette meg? Másrészt meg nem tudom megmondani, hogy miért tette ezt az Alfája, de nem mindenki való vezetőnek. – mondom komolyan, majd pedig sietve indulok vissza a konyhába, hogy megnézzem az ételt, hogy eléggé meleg-e már.
- Nincs mit és viszont. – szólalok meg mosolyogva, majd kicsit megkevergetem az ételt a tányéromban, hogy jobban tudjon hűlni. – Örülök, hogy ízlik. Talán még kicsit jobb is, mint volt tegnap. – mosolyodom el, majd folytatom én is az evést. Nem akarom őt se megzavarni, mert szemmel láthatóan kicsit elkalandozott a gondolatok hadában. A kérdése viszont eléggé meglep. Egyáltalán nem számítottam bármi ilyen kérdésre.
- Semmi baj, csak meglepett. – kell kis idő, mire meg tudok szólalni, majd kortyolok párat az italomból. – Fogalmazhatunk így is. – töröm meg végül a csendet kisebb habozás után. – Megtalálta már a farkasa párját? – kérdezem meg kíváncsian. – Én megtaláltam, de nem csak a farkasom társát, hanem az enyémet is nagyon sok évtizeddel korábban. Boldog voltam, de aztán egy napon minden szertefoszlott. Még mindig nem értem, hogy miként történhetett meg az az este, de… - sietve rázom meg a fejemet, hiszen nem akarom untatni. – végül elveszítettem mindent... Azt mondta, hogy van családja. Emberek? Mármint a farkaslét előttről vannak? – pillantottam rá kérdőn. – Fájó tud lenni, amikor az új életünkkel részben el kell őket engednünk, vagy más okból, de higgye el, hogy idővel meg kell történnie bármennyire is fájó. Viszont ez még nem jelenti azt, hogy ne járhatna ki nekünk a boldogságból. Szerencsések azok, akiknek a farkasa és emberi szíve ugyanahhoz húz, ugyanakkor igazán veszélyes is tud lenni. – mondom egy apró sóhaj keretében. - De hogy válaszoljak a kérdésére igen és nem is, hiszen most már itt van Ön is, így már nem vagyok egyedül, mert néha a barátok is éppen elegendőek ahhoz, hogy a magány tovareppenjen, vagy másképpen látja? – a kezemmel pedig az asztalra támaszkodtam és kíváncsian figyeltem őt, mielőtt újra enni kezdtem volna.

A gondolatok egyszerre kezdenek bennem kavarogni. Mindaz, ami a napokban történt, és ami azóta, hogy beharaptak. Végigsimítok a borostás, már inkább szakállas képemen.
- Azt hiszem, nagyon burokban élhettem a falkában – el sem tudtam volna képzelni az életem falka nélkül, talán ezért is rohantam annyira védelemért másikhoz. – Ezek szerint szintén megízlelte mindezt.
Mindent összegezve, gyáva féregnek érzem most magam, s egyszerre érzek új lehetőséget ebben a változásban. Talán... talán mégis túlélem mindezt.
- Köszönöm – sokat segítenek a szavai.
- Mind a kettő – mosolyodom el becsukott szemekkel. – Emberként is irritált, ha sokan vannak egy helyen, és érzékeny voltam a leadott jelzésekre. Ezért voltam jó nyomozó és jó kérdező. A beharapással ez visszafelé sült el, nehéz volt megszokni mindezt. Holott éppen a másik irányba dolgozik a képességem, de úgy tűnik, ezt is felerősítette. Ezt most kifejezetten élvezem.
A zavarosság mintha messzebbre tolódott volna. Ugyanezt éreztem az erdőben is, amikor várakoztam. Csodálatos érzés volt és hálás voltam azért, hogy ezt átélhettem.
- Ne, kérem, hagyja, szeretem a festék illatát, legyen akármilyen festéké – nyitom ki a szemem és fordulok Sym felé. – Persze, ha nem szereti – nem fejezem be, az ő háza és ha nem is az lenne, ha ki akarja nyitni az ablakot, hagynám.
Kedves tekintettel nézek rá, kivételesen a szemüveget is leveszem. Nem szeretem, ha beszélgetés közben rajtam van.
- Ha zavarja, visszateszem – jut eszembe hirtelen.
- Köszönöm az együttérzését. Szeretném én is tudni. Talán egy része a dolgoknak a helyére billenne.
Mielőtt végiggondolnám szavait, az első részére reagálok.
- Köszönöm – tényleg nem szeretném bajba sodorni, de már ezt egyszer elmondtam, ezért nem ismételem meg. – Annak tartom magam. De azt hiszem, ez az eset is megtanított arra, hogy bizonyos szempontból nincs különbség ember és farkas jellem között. Attól, hogy van bundásunk, még nem feltétlenül lettünk bölcsebbek – a farkasom kedélyesen bevonult az elején egy sarokba és összegömbölyödve pihen.
- Elképzelhető. Sok mindent nem látok még át a volt falkában – töprengek el. Aztán mélyet sóhajtok. – Egy jó vezető észreveszi, ha gond van és figyel minden szóra. Véleményem szerint – bólintok egyetértően.
- A levest is másnap szoktam inkább megenni – veszek egy újabb falatot magamhoz.
- Bocsánat, nem akartam kényelmetlen helyzetbe hozni – komolyodok el, felismerve a hosszú szünetben a kényes pontra tapintást. Inkább csendben eszek tovább, ám amikor megszólal, megállok, s őt figyelem.
A kérdésre enyhén megrázom a fejem és tovább figyelek. A boldogság érzetét a pár mondattal későbbi eseményekre már nem érzem, csak szomorúság alakul ki bennem.
– Milyen... milyen érzés volt utána? – kérdezem halkan, s szinte fel sem kellett volna tennem a kérdést, meg is kapom. Csendes némasággal, együtt érzően tekintek rá, szavakat egyszerűen nem tudok erre kimondani, mert mindegyik kevés lenne. Hallgatok egy ideig.
- Sajnálom. Nem lehetett könnyű.
Majd, mikor én jövök a válaszban, nyelek egyet. Nehéz erről beszélnem, nem a múlt miatt, hanem a jelen és a jövő miatt.
- Ember, őrző. A nejem elég korán elkezdte mutatni az elmebaj egyes tüneteit, sokat jártunk kezelésekre. Jó ideje idegenként kezel. Amikor ember voltam, akkor is. A lányom örökölte a mágiaérzékenységet tőlem és korábban történt a behívása, mint hogy én farkas lettem. Nem olyan régen volt egy akciója. Kómában van – nem sajnáltatom magam, őket sajnálom. Lehetett volna jobb életük. – Egyiknek sem adnak fél évet sem. Nem olyan szörnyű, mint amilyennek hangzik. Az idő sokat segít, ezt megtanultam én is. Élni akarnak és ezt támogatom. Mást nem tudok tenni jelen helyzetben.
Nem hagyom magamat begyűrni ebbe a rossz érzésbe, ezért amikor feldobja a végén a kérdést, belül megint megrázom magam és elmosolyodom, újfent hozzáfogva az evéshez, az utolsó falatokhoz.
- Ezzel csak egyetérteni tudok – felemelem a félig tele poharamat. – A barátságra – remélem, egyszer valóban az lehetek a számára. Már nem vágyom falkára. Ideje felnőnöm. Valóban felnőnöm.
- Köszönöm az ételt, ez nagyon finom volt. S köszönöm a beszélgetést is. Nagyon sokat segített – hálásan tekintek rá.
- Ha nem gond, lepihennék – érzem, hogy a végén táncolok a dolgoknak, de a beszélgetés, legyen akármilyen mélyre reppenő is néhol, felpezsdített.