Ilyen gyorsan se csatlakoztam még falkához, főleg nem úgy, hogyha rajtam múlik, akkor most nem lennék itt. Na jó, talán a minneapolisihoz, amikor felvázolták előttem a két lehetőségemet, vagy csatlakozok vagy nekem annyi meg egy bambi. Inkább csatlakoztam. Nem volt olyan gáz végül is. Most azonban még ennyire sem rajtam múlt a dolog és eszembe sem jutna ellent mondani Lydiának. Nessának. Nessának. Ezt még egy ideig mantráznom kell, hogy nehogy elfelejtsem és másként szólítsam Őt. Remélem ez a falka se lesz gáz, én mindenesetre igyekszem meghúzni magam, amennyire csak lehet. Mondjuk nem tudom mennyire fog ez sikerülni, amikor együtt élek – mint utólag kiderült – egy Amarokkal. Mégse egy mezei taggal vagy ilyesmi… Azt viszont kétségtelenül élvezem, hogy ezúttal Archie nélkül lakhatok Nessával és ezt meg sem érdemlem. A szobám pedig jóval több, mint amit remélhetnék. Elmentünk az IKEÁba és amit vettünk, az mind ide került és asszem' elég kényelmesen elvagyok. Tető van a fejem felett, kaja is van, meleg is van és Nessa is van. Jah, tényleg királyság minden. Jó pár hete már annak, hogy itt vagyok. Pontosabban nem teljesen csak itt, mert a hónap elején volt egy nagy kivándorlás valami vörös hold miatt. Először azt gondoltam, hogy lehet nem csak én szívok be olykor, hanem egy komplett falka is. Aztán utóbb kiderült mégse halluzzák a dolgot, mert bekómáztak egy csomóan, meg meghalt az egyik falkatag is. Sose találkoztam vele. Archie nem léte – arra nem kérdeztem rá, hogy mikor és, hogyan is érte utol a végzet asszonya – nem hozott túl sok változást bennem. Nem tudok neki örülni – mégiscsak neki köszönhetem a farkasomat –, de szomorkodni sem felette – mert egy szemét volt, de Teremtőnek azért nem annyira rossz –, elfogadtam, mint gyakorlatilag minden mást is szoktam az életben. A hasamon alszom, az egyik lábamat oldal irányban felhúzva, a nyálam kifolyik a párnára és még bele teszem az arcom, amibe a párna ráncai már rég gyűrődéseket nyomtak. Lassan utolér az ébredés, a karom zsibbad, mert valahogy nagyon kitekert módban sikerült magam alá pakolnom és rá is feküdtem, most meg nem érzem. Kipattannak a szemeim és nagy nehezen fel is tápászkodok. Megdörgölöm az arcom, a szemeim elárulják, hogy nem sokat aludtam az éjjel, rá voltam csavarodva a gépemre és belemerültem a reagolásba. Boxerben csámpázok ki a nappaliba, majd a konyhába. Kávé kell, meg cigi is, de előbb a kávé, szóval neki is látok, hogy elkészítsem. Amíg az lefelé folyik, fő, nah, szóval készül, addig a hűtőhöz lépek, fél kezem az ajtaján és kinyitom, a másikkal meg megvakarom a hasam – ha egyszer viszket – és reggeli után nézek. Végül kiveszem a tejet, a szekrényből elő a müzlit – szeretem azt a csokis izét, ami kerek és lyuk van a közepén –, kiöntöm egy tálba, nyakon öntöm a tejjel, majd a kávét is bögrébe löttyentem. Ha esetleg közben Lydia. Nessa. Nessa is előkerül, akkor neki is veszek le bögrét. - Kérsz? Most főztem le. – pislogok rá a szemembe hulló fürtjeim alól, miközben a kávékiöntő és a bögre is a kezemben van már. Attól függően, hogy kér-e vagy sem, öntök neki is, vagy nem. - És csokis bigyót? – mutatok a reggelimre, hogy definiáljam mi is az a bigyó.
Van egy évszázadok óta berögzült szokásom, melyet ugyan olykor elhagytam az éveim során, mégis, mióta ehhez a falkához tartozom, megtartok. Ez pedig nem más, mint a kora reggeli magányos vadászat. - Mondhatnám, hogy ez a hosszú élet titka, de rohadt nagyot hazudnék vele, minden esetre számomra szinte már rítussá vált a dolog, s csak mert lakótársam akadt, nem szándékoztam megválni a dologtól. Vérrel keveredik a víz a lefolyóban, a reggel elejtett vad mocskát mosom le magamról épp a vígan susogó zuhanyrózsa alatt. Párától terhes a levegő, megül a tükrön, s bőrömön is, ahogy kilépve a víz alól törölközőbe csavarom testemet és így lépdelek ki, hajam végét szárítgatva a fürdőből, keresztülgrasszálva a lakáson, tulajdon hálóm felé... Azaz, csak tervezem, mert kilépve a személyes higiéné szentélyéből, friss kávéillat csap arcon hívogatón. Egyszerre idegen - megszoktam már, hogy magam vagyok ebben a lakásban - és mégis elégedettséggel teli érzés az, mi úrrá lesz rajtam, ahogy kisebb vízfoltokat hagyva a hajópadlón lépdelek könnyed határozottsággal a konyha irányába. Szőke fejem érdeklődően fürkésző pillantással párosulva bukkan fel az ajtóban, majd ha kiszúr a kölyök - nem nehéz, energiáim lusta reggeli idillben terpeszkednek, pajzsom nélkül köröttem - a félfának dőlve helyezkedem, onnét figyelem nem zavarva bele ténykedésébe. - Aham, még van asszem tejszín a hűtő ajtajában. Cukor nem kell. - De ezt úgyis tudja szerintem, kifigyelhette már az elmúlt hónapokban, hisz nem hülye, csak egyszerű(nek tűnik). Ha felém nyújtja a kávét, még egy "Kösz." is kiszökik cserébe részemről, őrhelyemet nem hagyva el horkanok fel nevetősen kissé kérdésére. - Azt se tudtam, hogy van ilyenünk itthon! De kihagyom amúgy. - Ilyen nyúltápot csak miatta tartunk a konyhában, nem csoda hát, hogy már a puszta léte az újszerűség tényével ér. Hiába élt velünk a kölyök évekig annak idején, most mégis szépen-lassan lopta be magát az életembe az újdonság szokatlan varázsával. Habár igyekszem nem mutatni, s nem viselkedni másként, azért változott sok mindent, mióta beköltöztettem a hajdanvolt dolgozószobámba... Azt még mindig nem tudtam eldönteni, hogy ez jó vagy rossz, de így "kora reggel" nem is igazán érdekelnek efféle filozófiai kérdések, kávém kavargatásán túl a konyhában pakolászó, rendezkedő látványával igyekszem jóllakni, ahogy rajta pihen kék szempárom leplezetlenül. - Mik a terveid mára? - Érdeklődöm egy korty előtt.
A hozzászólást Nessa O'Brien összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Május 10, 2016 8:36 am-kor.
Ahogy megérzem energiáit – bár az én pajzsom jóval feljebb van, mint az övé, de azért így sem nehéz kiszúrnom, plusz a hallásom is jó és hát akkor még az illata is az orromba kúszik – felpillantok és abban a pillanatban felejtem rajta gombszemeimet, sikeresen mellé öntve ezzel a kávémat. Vagyis inkább túlöntve a bögrét. - A fene! – szólalok meg, ahogy érzékelem a kifolyó forró koffeint és máris a papírtörlő után nyúlok, felitatva ezzel a mocskot, amit sikerült csinálnom. Kikapom a tejszínt is a hűtőből, határozottan most csak arra koncentrálva, a szemeimet is odatapasztva, aztán kiöntöm a kávét, bele a tejszín, nagy precizitással. A bögrét felvéve, kissé lehajtott fejjel, gyors léptekkel viszem oda neki – cukor nélkül, ahogy kérte – és adom át a kávét. - Bocs, hogy kiöntöttem az előbb. – bökök magam mögé a pultra, ahogy nagyra nyílt szemekkel pislogok rá az arcomba hulló fürtjeim alól, aztán ha engedi, akkor visszaszambázok a reggelimhez. - Valamelyik nap vettem, ott fent van a szekrényben általában. Fahéjas is van. – közben kalimpálok a helylokalizációhoz, hogy tudja hol is van azaz ott. Leteszem magam az egyik székre és a kanalamat elmerítem a csokisbigyó tej kombóban, a kávémat pedig a kezeim közé veszem és megfújom. Nem akarom megégetni a nyelvem meg a szám. - Hát nem sok. Van még egy kis munkám, gondoltam befejezem azt, utána meg talán… játszom. – mármint a gépemen. Sokat szoktam ezzel tölteni az időmet. - Miért? Valami mást terveztél? – velem vagy nekem az most oly' mindegy, mert ha így van, akkor nem fogok se dolgozni, se játszani, hanem azt tenni, amit mond. - Szép vagy. Amúgy. Nagyon. – pislogok rá megint, mert még mindig csak törcsiben van – hacsak fel nem öltözött közben, de mindegy, mert akkor is szép – és megint sikerül rajta felejtenem a szemeimet.
Szólhatnék, hogy gáz lesz azzal a kávéval, de nem teszem. Van valami nosztalgikusan kellemes az egész helyzetben ugyanis - abban, hogy ennyi év után is ismeri energiáim rezdülését, közeledtem macskalépteinek halk neszét, s igen, pofátlanul élvezem a tekintetét is magamon tudni. Nem is eresztem könnyen, ott tartom egy kiszélesedő, szinte már bájos mosollyal ajkaimon. Röpketeg, futó kacajba torkollik az egész, ahogy leforrázza magát kissé, s míg rendet tesz maga körül, valamint újra tölti a bögrét, kényelmesen helyezkedem el az ajtófélfánál, onnét figyelve tevékenykedését. Fogalmam sincs, honnét szedte össze néhai párom, de dolgos gyerek volt mindig is a maga esetlen módján. És kiforratlan. Ennél pedig kevesebb dolgot imádtam benne igazán. - Semmi baj. Hisz feltakarítottad... - Nyúlok felé szelíd szavaim közepette, s a kávé helyett arcélére simítok, állánál emelve meg kicsit képét, hogy rám tekintsen fel. Aztán elveszem a bögrét, biztos, ami tuti, mert még a végén nagy mélázásában képes lenne a lábainkra ejteni azt. Lelkesedésére a 'nyúltáp' kapcsán csak legyintek, s jólesően emelem ajkaimhoz a kávét, míg ő elvan a reggelinek csúfolt valami összevadászásával és annak belapátolásával. Jó ez az idill, még ha hangosan be nem vallanám a világ összes pénzéért sem. - Épp elég, hogy ott ül energiáimban, megbújik tekintetemben és letisztult vonásaimban. - Gondoltam nézlek, miközben dolgozol, aztán... - Játszom. Fejeződhetne be ekképp stílusosan a kacér mondat, ám helyette csupán sejtelmesen húzódik mosolyra vékony ívű ajkam, ahogy tekintetem kékje a srácon pihen időzve. - Este lesz egy nem feltétlenül legális, ketrecharcos dzsembori a dokkoknál, ennyi a mai program. Eljöhetnél, ha érdekel! - De ez mondjuk pont olyasmi, amit nem fogok rákényszeríteni, ha nem akarja, mert nekem csak könnyebbség, ha nincsen láb alatt, lévén én melózom ott, nem dajkát játszok. Szocializáció szempontjából mondjuk lehet, nem lenne rossz, az erőszakot már annak idején is bírta, hála a kedves "papának", szóval innentől rajta áll a történet. Csak egy szavába kerül, nélkülem úgyse jutna be; "meghívós" ez a mai parti. - Igen? Mesélj még erről kicsit, úgyis olyan régen fejtetted ki véleményedet a témában... - Már hogy szavakkal, a tettekre igazán nem panaszkodhatom (Végül is de. Miért ne tehetném, hisz hol van már a tegnap este?!), ahogy ellökve magamat a félfától felé lépdelek közelebb ahelyett, hogy felöltözni indulnék, s lehajtom a kávé maradékát is egy kecses, ám nem kifejezetten úrinős mozdulattal.
Kicsit bamba, de azért nagyon is boldog mosoly ül ki ajkaimra, amikor tudatja, hogy nem haragszik a bénázásom miatt. Megmagyarázhatatlan okból kifolyólag mászik végig a zsigereimen némi kellemes bizsergető érzés, amitől kedvem lenne ugrabugrálni, de azt azért nem teszem. Csak gondolok rá és rendkívül jóllakott napközis elégedettséggel indulok vissza a reggelimhez. - Tényleg? – nagy barna kiskutya szemekkel pislogok rá, miközben megáll a kezem a levegőben tartva a kanalat, amiben ott figyelnek a tejbe áztatott csokis bogyók. Szerintem nem túl izgalmas, ahogy dolgozom, mert leginkább csak a képernyőt bámulom és kattintgatok, meg… meg csinálom, amit kell, de az egyáltalán nem látványos, hogy úgy mondjam. - Ha szeretnéd, hogy ott legyek, akkor megyek. – érezhető zsizsegéssel áll be energiáimba a lelkesedés, már csak a gondolattól is, hogy a társaságom szeretné. Az meg, hogy tömeg lesz és verekedés… ha Lydia… Nessa! Nessa-Nessa-Nessa! is ott lesz, akkor nem számít. - Szeretnék menni. – módosítok inkább, kérve őt, megalázkodó pillantással és felütéssel a hangomban, tekintetemben pedig némi csodálat csillan a nőstény miatt. - Sosem láttam még nálad szebb nőt. Szeretlek nézni. – meg nem csak nézni. Egyszerűen úgy tökéletes, ahogy van és gőzöm sincs, hogy mivel érdemeltem ki a figyelmét, amiért sosem tudok majd elég hálás lenni. - És hát… nagyon szexi vagy így törölközőben. – lehalkítom a hangom, alig hangosabb csak a suttogásnál. Nyelek egyet, a tekintetem pedig nem akarom és nem is merem levenni róla. Azt meg egyértelműen érzem, hogy a testem feszülve nyüszít utána.
Visszakérdezését hallva macskásan kacér mosoly húzódik vékony ajkaimra, s szemöldököm jelzés értékkel szalad feljebb kissé, ahogy szavak nélkül is választ adok neki: tényleg szívesen elnézegetném munka közben. Arról meg már ugye nem szól a fáma, hogy hagyom is érdemben dolgozni. Tetszetős a válasz, mit az esti, fakultatívnak beállított program kapcsán kapok, el is lököm magam az ajtófélfától, hogy a mosogatóba ejtsem megüresedett bögrémet, miközben hallgatom a srácot. - Még szép, hogy szeretném. Ha nem így lenne, nem hoztam volna fel. – Mit szeretném! Akarom, s ha nagyon ágálna ellene, akkor a fülénél fogva cibálnám el, hogy szocializálódjon kicsit. Hajdanvolt párommal, egykori teremtőjével ellentétben eszem ágában sincs négy fal közé zárni és megszabni neki a határokat. Ismerkedjen csak az újdonsült falkájával, ki tudja, miféle kapcsolat jön majd még jól számára a jövőben… Elmosolyodom a pontosítás hallatán, s egyúttal lágyan a kölyök felé fordulok, törölközős hátamat a konyhapultnak döntve, onnét figyelve szavát, s energiáinak minden egyes rezdülését. Bókjára felkaccanok, mintha csak ezzel hessegetném el, vállaimról söpörve le hanyag módon azt. - Mert nem ismerted a nővéremet! – Jegyzem meg, gondolatban fűzve tovább hasonló módon a dolgot, mint ő teszi. Mert való igaz, nem csupán a nézelődésben leli kedvét a srác, árulkodik erről a megfeszülő izmok sokasága, meg a nehézzé váló sóhajok és nyögések sűrű erdeje olykor. Gondolok egyet, ellököm magam a pulttól is, nem véve le tekintetemet róla, miközben hozzá lépdelek, aurájába mászva, közelségét keresve pofátlan természetességgel. Tenyerem a combján ver tábort, finoman meg is támaszkodom, ahogy suttogására közelebb hajolok hozzá. - Ahogy mondani szoktam, a szavak vajmi keveset érnek tettek nélkül… - Súgom szinte ajkaiba válaszom. – Ha utánam jössz, amint kisétálok innét, talán adok egy esélyt, hogy bizonyíthasd, mennyire is találsz szexinek. – Szaladnak felfelé tenyereim combtövénél ráérős ütemben, miközben ajkaimról peregnek le a buja szavak.
Azt hiszem nem sokat fogok haladni a munkámban, ha Ő is ott lesz és nézni fog. Már csak a tudat is, hogy a figyelmében fürdőzhetek, izgatottá tesz és így kevésbé egyáltalán nem tudok majd figyelni arra, amit csinálok és erről máris tanúbizonyságot tesz gyorsuló szívverésem is. - Köszönöm. – csillogó szempárral nézem alakját, ahogy a konyhapultnak támaszkodik. Alig tudok hová lenni a gyönyörűségtől, mert vágyik a társaságomra, tényleg szeretné, hogy ott legyek és emiatt akarok menni. A közelében lenni mindig különleges érzés – nekem – és eszemben sincs elszalasztani ennek a lehetőségét. - A nővéredet? – szaladnak magasba a szemöldökeim, mert ez számomra új infó. - Milyen…? – volt? Vagy még most is él? Persze, hogy kíváncsi vagyok, mert Nessáról van szó és ezért minden érdekel, amit csak megosztana velem. Főleg, ha az annyira személyes dolog, mint egy testvér. Egyszer nekem is volt nővérem. Aztán magamra hagyott, amikor férjhez ment. Tudom, hogy él még, de már nagyon öreg. Mondjuk ez most nem tartozik ide, mindegy is. - Mesélsz róla? – félénken érdeklődök, kérdezek, de a levegő bennem reked, ahogy közelebb jön és a combomra teszi a kezét. A széken hátradőlve, mozdulni se nagyon merve figyelem, hogy mit csinál. Izmaim azonnal válaszolnak az ingerre, megfeszülnek, energiáim egyre izgatottabban lengnek körbe. Pupilláim kitágulnak, ahogy megérzem forró leheletét ajkaimra hullani. Nyelek egyet. Aztán bólintok. Előbb lassan, majd még egyszer, és újra. Megyek. Menni fogok, akár most azonnal is, és akárhová, ahová csak akarja. - A legnagyobb örömmel. – sóhajtom és a szám olyan száraznak érzem, mintha a sivatag költözött volna belé hirtelen. Kezei egyre inkább felborzolják érzékeim, ahogy egyre feljebb viszi rajtam érintésének mozdulatát. Készen állok arra, hogy felálljak és kövessem, akarata szerint.
Azt hiszem, mindez nem fog álmatlan éjszakákat okozni számomra, legfeljebb neki, ha határidős a melója, de ügyes gyerek, majdcsak megoldja valahogyan! A köszönetére legyintek, hanyag beleegyezéssel, mert lássuk be, egy idő után a pincsi is lehet unalmas, ha folyton az ember nyakában lohol engedelmes, jól idomított jószágként, szóval hagyjuk ezt a köszöngetést és ugorjunk, mielőtt a könnyed reggeli szórakozás valami hajbókolós szánalomba csapna át. - Hogy milyen volt? - Csapok le menten visszakérdezésére nővéremet illetően. - Irritálóan tökéletes! - Kacagok könnyed, fanyar ízű mosollyal képemen, s legyintenék könnyeden, a bögrétől időközben megszabadult kezemmel, ha nem fagyna félbe mozdulatom félénk érdeklődése hallatán. Leejtem karomat magam mellé, vállaim is megereszkednek kissé, mégsem veszítek ez által határozott kiállásomból szemernyit sem. - Nos... ugyan olyan szőke haja és kék szemei voltak, mint nekem. - Merengek el kissé, mert sejtem, ezzel még nem sokat mondtam annak kapcsán, ami igazán érdekelné a másikat. - Ugyanakkor sokkal szelídebb vonásokkal áldották meg az északi istenek. Ha léteztek volna topmodellek akkoriban, simán helye lett volna közöttük! - Szélesedik mosoly képemre, kár, hogy letörli menten a flegma vállvonás, amivel együtt hozzá fűzöm: - Kár, hogy olyan veszettül ostoba volt mellé és érzelmes! Az vitte sírba idő előtt. - Löktem el magamat aktuális őrhelyemtől egy finom mozdulattal, ám ahelyett, hogy távozóra fognám, arról érdeklődöm, én, a vén és hiú páva, mégis miként, mit talál bennem szépnek a fiatal hím. S teszem mindezt felé lépve, minden gátlástól mentesen tolakodva intim szférájába be, hogy cirógatja minden egyes lélegzetvételem JT bőrét. Válaszára elégedett penge-mosoly szökik vékony ívű ajkaimra, s tenyerem arcára simít szinte már anyaian, törődőn, ahogy elhajolok tőle, majd nemes egyszerűséggel... leejtem a testemet ezidáig takaró nyirkos anyagdarabot. - Ne hagyd itt ezt sem! - Lépek el a törölközőkupacról, sarkon fordulva és otthagyva azt a sráccal. Mindez persze csak időhúzás kegyetlen játékomban, talán épp elég arra, hogy mire a - szintén nehezítésnek szánt - behajtott szobaajtón benyitva utolér, már bugyiban és pólóban forduljak felé, szórakozott, kegyetlen kis kacajjal közölve felé, épp csak orrára nem koppintva: máskor igyekezzen jobban, erről bizony most lecsúszott.
// Nem tudom, szeretnél-e még rá reagálni, nem kértem rá zárást. Minden esetre részemről ez lenne a végszó, imádtam, mint mindig! O.O Kezdő pedig majd röppen a szobámba! //
Csendes némaságban érjük el a Lakot, ahol mindenféle teketóriázás nélkül "invitálom" lakásomba a nőstényt. - Nem igazán törődve az esetleges kérdő-kétkedő pillantásokkal, mik utunkat szegélyezhetik a megkerült falkatárs végett. Ajtót nyitok, előre tessékelem, néma minden mozdulat, amivel a sálat tekerem le nyakamból, majd kabátomból bújok ki. Üvölteni tudnék, megrángatni az engedetlen, nyakas idiótáját, de mit érnék el vele? Meglesz a böjtje tettének ezek nélkül is, attól félek. Éppen ezért szótlansággal büntetek csupán, tisztában léve vele, ez talán így még sokkalta kegyetlenebbnek is hat, mintha kiabálnék. - Balra nyíló szoba az enyém és a fürdő mellett. Barátkozzál vele. - Közlöm egy intő mozdulattal invitálva beljebb, finoman utasító éllel mind a tettek, mind pedig hangszín terén. Vendégszoba jelenleg az, mire célzok szavaimban, talán be tudja ezt maga is lőni, ha elpillant a megadott irányba, hiszen járt már nálam nem egyszer. - Remélem nincs sok cuccod. Ha valami pedig hiányzik, majd JT-vel beszerzitek. - Lépek ki cipőimből és ráérős mozdulatokkal haladok beljebb a térben, tekintetemet a kis nőstényen tartva, egyfelől érdeklődő kíváncsisággal reakciói nyomán, másfelől némi "Mihez kezdjek most veled, te szerencsétlen?" éllel.
Nem osztottak nekem lapot, de egyébként sincs mit mondanom. Amit kellett, azt bőséggel tudattam velük a hím házában, azon a helyen, ahol úgy hittem, hogy valami faramuci módon otthon vagyok. S most itt? Meg sem kell szólalnia, itt is azt hiszem. Csalfa árny a remény, s az öröm még veszélyesebb. Kóbor mosoly szaladna át ajkaimon, de a csend fényszórói között nagy robajjal hal el még a gondolata is. Csak a bólintás marad, a megadó kis semmi, ez jobban illik hozzám. Erős vagyok. Erősebb, mint amilyennek hiszem magam, s úgy vélem, hogy erősebb annál, mint amilyennek bárki, bármikor hitt. Szubmisszíven fejet hajtani, elfogadni az elfogadhatatlant és némán tűrni minden következményt nagyobb erőt jelent mint az, ha a világba kaffogom véleményemet. Minek? Úgyse érdekel igazán senkit. Még magamat sem csigázom fel soha. - Most illenék megköszönjem, ugye? - szegem le fejem, s bámulom meg a szoba küszöbére kövült lábujjaimat. A kérdésben van némi szemtelen él, de csak akkor, ha nagyon a mélyére néz és lehámoz róla engem is. Nem tudom, hogy mit kéne mondanom, de azt mondanám, nagyon. Mégis csak egy kósza sóhaj az, mellyel az ajtó felé indulok, hogy elhagyni készüljem a lakhelyet. Elvégre a holmimat át kell hozzam. Vagy.. nem így értetted, barátom?
Erős, de a maga módján gyerekesen ostoba. - Pont a típusom, azt hiszem. De mindegy is, mikor nem tudom, melyiket tenném szívesebben: ölném vagy ölelném. Egyfajta keserű, kellemetlenül kaparó érzés tölti ki mellkasomat, ahogy végigzongorázom a közelmúlt képletét, s nem tetszik, mit látok, hát a leggyorsabb megoldásként utasítom, költözzön be hozzám. Mert azt mondtam. Mert - talán naivan - hiszem, hogy így talán a legrosszabb eset fennállásakor is védhetem a falka azon tagjaitól, kik előszeretettel egzecíroztatják a rangban alattuk állókat. - Az attól függ, mit köszönnél meg. A szobát? Azt, hogy téged választottalak a két rangosabb falkataggal szemben? Vagy talán azt, hogy ezzel írtó kellemetlen helyzetbe hozhatom mindkettőnket? - A falkatagok nem hülyék, s főleg a chicagoiakban buzog túl a hűség alfájuk iránt, így sejtem, nem lesz igazán tetsző számukra a tény, hogy az "övéiket" küldtem a "miénkért" cserébe. Én sem vagyok idióta, pontosan tudom, akadnak, akik még ekképpen gondolkoznak, hiába minden aprócska lökés az egység kialakítása érdekében. - Ne köszönj semmit, Ginette, mert rohadtul nincs mit és a szellemekre esküszöm neked, ha bármelyiknek is csak a haja szála görbül, nincs az a felajánlott vendégháló, ami megment az omegaságtól. - Súgtam szigorral telt, távolságtartó szavakkal. Én voltam és mégse egészen, kissé karcos volt hangomban a tónus, állatias, mintha farkasom - a béta - szólt volna az övéhez és nem is én hozzája. Ha engedi, közelebb lépek és nemes egyszerűséggel ölelem meg, képemet mogyorószín hajába fúrva, oda suttogva - talán el se hangzik - csupán a szavakat, hogy: - Nem szeretném, hogy így alakuljon. - Odin látja lelkem, bárki mással könnyedén meglépném a muszájt, csak vele ne kelljen.
A kérdésem feltevése még határozottságot tükrözött, de minden, ami aztg követi, egyre inkább a tönk szélére, szégyenkezésbe sodor. Nem vagyok büszke magamra, pedig lehetnék. Pilleszárnnyi rezgést keltettem, de tornádó lett belőle akaratom ellenére. Pedig én azt hittem, hogy cseppnyi porszem vagyok. Sőt, még most is úgy vélem. Szinte kívülállóként hallgatom végig az egész történet következményrendszerét, mint aki nem hiszi, hogy ilyen "sokra vitte" a falkán belül. - Hozz csak engem, a világért sem magadat. Ennyit sikerül kinyögjek hirtelen, de üres maradok utána, s keserű a szám. - Vállalom, akár önként is. Nem akarok megmenekülni valami olyasmitől, amit tudatosan kerestem magamnak. - sóhaj szakad fel mellkasomból. Nem köszönök, de csak azért nem, mert arra kért. Szavakba valóban nem öntöm azt, hogy hálás vagyok, de suta mosolyom ezt tükrözi. - Én - szeretném, mondanám, de ölelése annyira megakaszt, hogy szemeimbe szökő könnyeim elmossák a ki nem mondott igazságomat. Mert nem tudom, hogy szeretném-e. A végét mindenképp, de nem így. Nem az omegaságot, hanem Papát, megint. Mert ígért nekem valamit és nem tudom már tovább vinni a terheit. Beletörődtem abba, hogy az ő sorsát hordozzam, de csak azért, mert tudtam hol a vége. És lassan itt lesz. Nem akarlak bántani, Nessa. De foglak. Fájni fog. Ha szeretsz, fájni fog az április, amennyiben Papa nem hazudott nekem. - megígérem, hogy nem hozok rád többé szégyent, de te engedd meg, hogy elmondjam: szeretném, ha tudhatnád az igazat. Tudnod kellene ahhoz, hogy megérts mindent, amibe sodortam magam, s ezáltal téged is. Mondd.. tudod ki volt a fekete, akinek a házából hoztál haza? Hoztál? Zavartál. De az mellékes. A szőke tincsek közé suttogott kérdés adja magát. Mert hirtelen ez kell ahhoz, hogy ne akarjam elmondani mindazt, amit nem szabad. A hála, a megbánás rossz kombináció, de legalább félelem nincs bennem. Omegának lenni semmivel sem lenne lejjebb annál, mint amilyen mélyen egyébként érzem magamat.
Fejemet ingatom szavai hallatán. Ostoba lány... miért vagy ennyire kishitű, mond? Miért hiszed, hogy neked csak a legalja jár? Bosszantó ez az életképtelen hozzáállás, valamit mégiscsak érhet, ha ennyi ideig kihúzta a kis nőstény. Nem is kommentálom inkább, bosszúságomnál erősebb a mélyen forgolódó, zavaróan nyálasnak ható érzés, mivel iránta viseltetek. Birtoklás, törődő gondoskodás... szeretet. Igen, szeretem. A magam módján ugyan, de ez szerintem nem vesz el a dolog értékéből. Mindez egyetlen kósza ölelésben teljesedik csupán ki, tekintetem karakánsága képtelen szelídülni, ahogy elhúzódva vonásait figyelem, szavait hallgatva ugyanakkor egyértelműen érdeklődő a fénypillantásomban. - Oké. Hallgatlak. - Bólintottam aprót, biztatni akarva ezzel is, ha már ennyire szeretné, ne tartson hát magában semmi közlendőt. Kérdése csupán, mire finoman feljebb szalad szemöldököm. - Pontosan tudom. - És nem tennék másként akkor sem, ha maga Alignak nyitott volna ajtót. Csak az ultimátuma nem tetszik az egészben, de utólag ezt meg már cseszhetem, nem igaz? - Csak azt nem értem még, te miként kerültél mellé. Nem vagy leszármazottja, hacsak nem véretek szerint. Elmeséled hát? - Érdeklődöm, egyúttal a nappali-rész felé intek. Talán jobb lenne leülnünk, hiszen nem két perces sztori lesz mindez, ha jól sejtem...
Nem keresem az okait annak, hogy miért tesz ennyit értem. Nem feltételezem a haszonlesést, hiszen belőlem nem sok haszna akad, de az önzetlen szeretet olyas valami, aminek adási képességében magamat illetőn is kételkedem mostanság. Szeretnék beleolvadni ebbe az ölelésbe, szeretnék hinni benne és elkényelmesedni a jóságában, de mintha egy ideje már azt sem tudnám mit jelent a kényelem. Nem kérdez, de én beszélni kezdek, átvéve helyette a vezetés fonalát még akkor is, ha csak valami küszöb alatt bekúszó, félszeg verzió is tőlem ez. Az a fajta, mely üvölt azért, hogy hadd lehessen őszinte, de amelyik mégis tudja, hogyha olyan választ kap, akkor nem, nem lehet. - Küldetésük van és ennek a nagy egésznek én is része leszek. A Megoldó, a Teremtőm engem választott arra, hogy megbékítse a szellemeket. Mind választottak, mint tönkretenni vannak itt, hogy aztán megjavítsanak. A kóbor és az én Papám testvérei voltak egymásnak valaha, így hát.. meg tudom valamivel magyarázni az ottlétemet. Ha feltétlenül a logikus magyarázatot szeretnéd hallani. - letelepedve, rápillantva nem rejtem véka alá azt, hogy van folytatás. Hacsak nem int némaságra, hamarosan mindenbe beavatom, ami Sangilakhoz köt. Nem hiszem, hogy meg fogja érteni, mert nincs is ezen mi érthető. - Tavaly áprilisban összekerültem vele, s ő megkímélte az életemet, de hagyott nekem egy levelet, mely szerint ha kívánom, bármikor véget vet nekem. Megkerestem. - nem, nem azért, hogy gyilkosommá kérjem fel, de ezt nem teszem hozzá itt és most, hiszen.. halálomról ráér majd akkor értesülni és tudomást venni, ha itt lesz az ideje. - Nála ragadtam, mert nem zavart el. Ha tudod, hogy ki ő, tudod azt is, hogy egy magamfajtának mekkora kegy, ha nem hogy nem kirakják, hanem beeresztik egy küszöbön. Egyre világosabb az, hogy miért tartottam távolságot magam és a Falka között. Áprilistól áprilisig húzva könnyebb lett volna, csendben tűnni el. Nem sikerült, hát most megint a létezésbe présel a mázsás felelősség súlya. Mert tudom, hogy búcsúznom kellene, de nem tudok. Helyette inkább másra ragadtatom el magam. - Hiányzom majd neked, ha vége lesz? Hogy minek? Nem, azt végképp nem mondhatom el, de ezt már vissza mégsem szívhatom.. fogaim közé szorított szívvel reménykedem csak abban, hogy üres fecsegésnek véli, s nem tulajdonít neki nagyobb jelentőséget annál, mint amekkorát tudnia kellene lehetne, akár.
Az Életnek vannak dolgai, miket nem megkérdőjelezni kell, hanem egészen egyszerűen elfogadni őket. Azt hiszem, viselkedésem Ginette irányába is efféle lehet, mert ha feltenné a "miért?" kérdést, magam se tudnám egyetlen tömör mondatban elé tárni okát az egésznek. Mert a falkám tagja. Mert fontos nekem, fontos másoknak. Mert olykor olybá viselkedik, mintha nem is farkas volna, hanem őzgida, míg máskor keresve sem lehet lelni farkasabb teremtést nála. Mert több ponton is hozzám tartozik, akár tetszik neki, akár nem. Az enyém, s ott rohadjon meg, aki ezt másképpen gondolja. Szavait érdeklődve hallgatom, s még ebben a helyzetben is képes vagyok a kanapé karfájára engedni le testemet, ekképpen pozicionálva fölébe magamat a fizikai térben, s onnét tekintenek le rá figyelő szemeim. Magyarázata valóban logikus, ugyanakkor felelőtlenségről, meggondolatlanságról árulkodik, s ezen nem javít a továbbiakban elhangzó ismeret sem, minek birtokába juttat. Őszintén nem tudom, nevessek-e vagy megrójam kínomban, esetleg ostobának bélyegezzem, hűtlenséggel vádolva, hát hallgatok, s csupán arcizmaim finom rándulása ad jelt elégedetlenségemről. - Még energiáimon is fagyos hallgatás ül, figyelőn várva a folytatást. A felvezetés közepette pedig nem nehéz egy valósnak vélt magyarázatot társítanom nyílt kérdéséhez. Nem is felelek azonnal, a látszat ellenére meglep vele, hogy fanyar mosoly szökik ábrázatomra. - Ezerszer jobban, mint én itt bárkinek hiányoznék fordított esetben. De talán nem kell sokáig nélkülözzelek majd... - Sóhajtom felé a jövő ingatagságát. Szerettem volna, hogy lássa, megélje az eljövendőt... ám nem adok bővebb magyarázatot, helyette felállok a félig ülőre eresztett helyzetből, s csak annyi hozzáfűzni valóm van: - Na menj! Hozd át a cuccaidat, - Amíg még megteheted - holnapra már talán többet tudunk a végrehajtóékról is.
Kezdőlap
// 
//
