Komoran, a pimaszság határait nem ismerő nyugalommal ültem a házban, amit Sakari adott, a területen, ami a falka "tulajdona", azok után, hogy több rendben is figyelmeztettek, felszólítottak, úgy, hogy mindeközben a kis nőstény továbbra is állandó látogatóm. Megszoktam jelenlétét, öcsémet idéző energiáit, s ha nem is szeretettel, de néma törődéssel fordultam felé, engedtem, hogy velem vadásszon, kísérjen, amerre kedve tartotta. Csendes, óvatos, visszahúzódó, talán pont azért, mert viselkedése szöges ellentétben áll sajátoméval, engedtem neki ennyi mindent. - Menj vissza a sajátjaidhoz - szólaltam meg egy bögre kakaó társaságában ülve a nappali legkényelmesebb fotelében. Már bejöhetett, emberi és farkas alakjában egyaránt, kedve szerint döntve el, hogy négylábúként hever a puha szőnyegen, vagy másik képében kuporog a kanapé sarkában. Unokahúgom a megmagyarázhatatlan kötelékek hálóján át, mégsem vérvonalam tagja, ez pedig most, hogy lassan őrült módjára kutatom lehetséges utódomat, kifejezetten áldás. Őt megtűröm, mégis tökéletesen, minden szempontból kiesik lehetséges jelöltjeim sorából. Ennek ellenére most elküldöm. - A Germán leszármazottat küldték, hogy nyomatékosítsák, nem kívánt vendég vagyok. - Mintha magzat lennék, akit még el lehet hajtani erőteljesebb rá/behatással. Megdörzsöltem orrnyergem két ujjal, bögrén nyugvó szorításom árnyalatnyival erősebb lett, ami elég volt egy repedés előidézéséhez. - Ő is elbukott - mondtam síri hangon. - Atyád meg a világot járja, amikor... - oly nyilvánvaló volna a választás. Bár külső szemlélőként talán az én helyzetem is ily könnyű. - Menj haza a sajátjaidhoz, Öcsém Naturalakja, most nagyobb biztonságban vagy ott, mint mellettem. Nem a védelem keresés hajtotta hozzám, tudom jól. Engem sem az ő féltése sarkall ezekre a mondatokra.
Do I bore you with my problems? Is that why you turn away? ... It doesn't matter who you are We all have our scars
Nem minden egyes nap tudtam, hogy mit akarok itt, de az a részem valahol mélyen elsüllyedt bennem, ami még haza akart volna menni. Kicsit olyan érzés nála lenni - ma éppen emberi alakomban gubbasztva a kanapéja sarkában, egy párnát dédelgetve ölemben, s a kanapét letakaró pokróc rojtjait csavargatva-babrálva mutatóujjammal - mintha éppen ott lennék, ahol lennem kell. Megszoktam már ezt a fajta levegő-effektust, valamiképp így érzem magam Nessa társaságában is. Annál, akihez vissza kéne mennem, de akihez nem tettem a lábamat. Azóta nem. - Nem lehet. Suttogásom elhalóbb nem is lehetne. Torkom beleszárad abba, hogy ellenkezem vele, pedig nem is igazán azt teszem. Egyszerűen csak segítségért kiáltok a magam módján, s gyűlölöm, hogy be kell harapjam alsó ajkamat annak érdekében, hogy el ne sírjam magam. - Ezt eddig is tudtam. Ahogy azt is tudom, hogy csak akkor számít, hogy kit küldenek a nyakadra, ha te is úgy akarod: számítson. Azt akartam mondani neki, az eddig is tudtam folytatásaként, hogy de én szeretek itt, ám még idejében sikerült megfékeznem szavaimat. Nem szerethetek. Nem szerethetem őt sem, nem nőhetek hozzá. Legalábbis az ő oldaláról bizonyára csupa nem ez az egész, az én oldalam meg úgysem érdekelt soha, senkit. Akit mégis, annak megvan a joga ahhoz, hogy boldog legyen. Lilit békén kell hagynom a férje oldalán. Olyan gyönyörű volt! Neki kellenék, de neki meg nem kellhetek. Mert jobbat is kaphatott. A lányát, a kölykét, a férjét.. ők a családja, nem én vagyok. Én csak elátkozott satnya vagyok annak, ami családnak nevezhető. - Amikor? Kapom fel a fejem a Papa emlegetésére. Nem volt eddig sem olyan részem, amelyik elhitte, hogy nem fáj a hiánya. De, fáj. Épp csak ez is olyasmi, ami senkinek nem kell nyomja a szívét helyettem. - Ott senki sincs biztonságban. Legfőképpen én nem. Nem tudnám letagadni mindazt, ami a pajzsom mögött lakik. Ha kell, akkor legalább büntessenek meg azért, amit szemmel láttak belőlem, s ne azért, amit kiloptak a pajzsom mögül. Hacsak.. nem akarod más miatt, hogy elmenjek innen. Abban az esetben talán elmegyek. De ha nem zavar el erővel, bizony nem mozdulok. Csak eggyé olvasok a kanapéval, mintha itt sem lennék. Mert én igazán.. soha.. senkit nem akartam zavarni a létezésemmel. Az egy dolog, hogy mégis sikerült.
Eska mellett az ember megtanulja, hogyan lássa a láthatatlanokat. Különös érzés lassítani, észrevenni, beleülni egy pillanatba, hogy szinte megfulladjunk tőle. Minél több időt töltött velem, annál valósabb lett, annál jobban kristályosodott ki a helyzete számomra is, hiába váltottunk kevés szót, azt is ritkán. Ám ha olyan adódott, hagytam megoldódni nyelvemet, s beszéltem - mert nekem is szükségem volt erre, hiába gyűlöltem beismerni magamnak, hiába tartottam zordabb pillanataimban megengedhetetlen gyengeségnek. Ellenkezésére mordultam egyet, valódi harag azonban nem lobbant bennem. - Minden alkalommal azt reméltem, hogy számítani fog - mondtam halkan. - Azt akartam, hogy számítson, de önámítás lenne eddig mind. Zsémbes vénség vagyok, ő pedig a kucorgó gyerek a párnával, bosszantó jelenet, mert tudom, hogy lehetne másképp is. Mégis mosoly szökik arcomra, igaz öröm nem lakik benne, ám üresnek sem mondható. - Amikor itt vagy te. Mikor a sajátjaidról beszélek, falkádra gondolsz, közéjük valónak tartod magad, mégis mintha kiszakadva léteznél és nem csak azért, mert időd javát nálam töltöd. Olyan vagy, akár egy kósza szellem. Jobban nem is hasonlíthatnál Biisaiyowaqra. - Még édes lányának is mondhatnánk, minden esetre jámborsága, nevelése örök nyomot hagyott rajta. Öcsém pedig vak, vagy hasonló dilemmával küzd, mint én eleinte Naturalakjaim kapcsán. Letettem bögrémet a mellettem álló kisasztalra, majd felálltam, tekintetemet pedig körbehordoztam a helyiségen. Egy álomfogó itt, egy farkasokkal rohanó lány képe ott, fotón megörökített villámlás, elhelyezésekor érintett ezüstlánc... - Eltévedtél, mégis erősebb vagy, mint mikor találkoztunk. - Ha valaminek, annak valóban örültem, hogy se Atyámnak se neki nem engedtem és meghagytam életét. - Nincs jogom elvárást támasztani veled szemben, így... kérek. - Idegen a szó a számból, még a Protektort is utasítottam az életre, ez a nőstény viszont más. - Menj vissza és válj még erősebbé. Én pedig nem fogom tőled megtagadni a találkozás lehetőségét, alkalmad rá minden újhold idején. Sokféle erő létezik, nem minddel lehet fákat gyökerestől kicsavarni, de korszakokat lehet vele újraírni. Talán a kakaó remélni akarás beszél belőlem, mégis úgy vélem, neki megadatott, hogy többre legyen hivatott, mint amennyire saját magát tartja. Mert arrogancia, büszkeség és képmutatás nem szennyezné csendes szerénységét és képes ajándékként tekinteni mindarra, ami másnak már túl természetes. Az én vérvonalam ilyesmitől igen távol esik, pusztítok inkább, semmint építek, a bölcsesség pedig nem sajátom, hanem a szellemként eltöltött idő ajándéka. Mert ott megtanultam figyelni, rég múltat felidézni, volt időm a hajdan megvetett újraformálni. Muszklinak nem fogadnám el. De a Megoldó lányához méltóbban nem is viselkedhetne. Ez az ő erejük. Megoldják, elsimítják, amit mások - alkalmasint én - feldúlnak. Bolond dolog, hogy benne meglátom azt, amit sajátjaim közt olyan elkeseredetten keresek. Remélem legalább a két vénségét jót mulat odaát ezt látva.
Haragudtam rá? Azért nem, hogy távol maradt a falkától. Ha teljesen meg nem is értettem, de elfogadtam, mert - és ez jobb, ha az én titkom marad - mindenkinél jobban törődök azokkal a szememben életképtelennek titulált kis istencsapásaival, kiknek vérét napi szinten szívom domináns jellemem legjavát villantva meg. Persze, ha egy kölyök eleve érett a Tajgetoszra, hagy hulljon, ám amelyik szerencsétlen megéli az első ötven évet - pontosítok, esetükben érdemesebb a túléli kifejezést használni - az mégiscsak tudhat valamit, amiért érdemes a farkaslétre! Haragudtam Ginettere viszont azért, ahol töltötte az idejét. Ostoba tyúk... keresve sem találhatott volna gázosabb "tűzfészket", mint a ház, ami felé tartottam az ezüstszürke Volkswagen Amarok kocsival. Energiáim nincs okom leplezni, ahogy a feljárón parkolva le szállok ki a verdából, s magam mögött hagyva azt a bejáratot célzom meg. Értitek, célzom... Mindegy is. Nincs bennem vihar, legfeljebb halovány dac és némi sértett büszkeség a kicsi nőstény kapcsán, máskülönben a fagyos északi energiák kellemes lustasággal lengnek körbe, előhírnökeként annak, ami következni fog: becsengetek, várva, hogy ajtót nyissanak.
Szívesen megkérdezném, hogy mégis miért szerette volna annyira, ha számít valamit, de nem érzem úgy, hogy kaptam volna erre lapot. Persze ettől még kérdezhetnék, bárki megtenné a helyemben, de én nem vagyok bárki. Sőt, még csak egy kósza akárki sem. Általában a senki az, ami tökéletesen megfelel, én nem panaszkodom. Mert legalább valakinek a senkije lehetek, s az valami. Ha önámítás, akkor is. - Nem hiszem, hogy érdekelné a hasonlóságunk. Dacnak nyoma sincs hangomban, sokkal inkább tényt állapítok meg. Egy nagyon rosszul eső, sírni szeretnék típusú tényt, melynek kiejtésébe vegyül egy kis büszkeség is. Mert mégis csak azt mondta, hogy hasonlítok a Papára. Melyik kislány ne szeretné ezt hallani az apjáról? Vagy épp arról, akit az apjának tekint.. - Haragszom rá. - jegyzem elhalón. A kérése átszakít bennem valamit, a gáton keresztülömlik minden, amiről nem beszéltem eddig, de ami jócskán szolgáltatott okot nekem arra, hogy egyáltalán ne menjek haza a viadal éjszakája óta. - Haragszom, mert megölte egy barátomat. Az egyetlen barátomat közülük. Számomra Castor és a falkája nem jelentett semmi mást, csak a haragot és az undort, piszkot a körmeim alatt, s ezt - ha nem is így, nem is ebben a formában - meg is mondtam az alfának annak idején. Élve hagyott, mert így érezte helyesnek, bennem pedig elszemtelenedett valami. Szubmisszívebb lettem, mint valaha, de más is. Csendes métely, vagy legalábbis valami ahhoz fogható. És magamat mindenképp sikerült megmérgezzem azzal, amilyen viselkedésmintát választottam kilépve Castor irodája ajtaján. - És azért is haragszom, mert nem az alfát ölte meg, pedig képes lett volna rá. Meg kellett volna tegye. Annak kéne legyen. Nekem pedig halottnak, legalábbis Papa szerint, de ezt nem teszem hozzá. Tekintetemmel Sangilakét keresem, mondanék még valamit, ám a kopogás megakaszt. Leszegem fejem, kesernyésen bólintok. Ez a köszönöm azért, mert találkozhatunk szavai szerint. És a tudtam előre is, meg a bocsánat mindenért Nessa jelenléte okán. Nem moccanok, legalábbis nem változtatok helyet, csak helyzetet. Felállok a kanapéról, mellkasomhoz szorítom a párnát, anyagába fúrom államat, nem pillantok az ajtó felé. Épp csak amint kinyílik - ha és akkor, amikor kinyílik - újra, már-már sóhajszerűen megszólalok. - Ugye ne akarjak semmit mondani? Egyértelmű, hogy Nessának szól a tékozló kölyök nyavalygása, melynek végéről a gyerekes, cipőorral szőnyegrojtpiszkálás is elmarad. Pedig kikívánkozna, épp úgy, ahogy egy bocs mami is. De ahol a felnőttek dominánsok beszélnek, ott gyereknek szubnak több szava nincs. Kivárom hát a sorom, amíg hazakulloghatok az orra előtt csendesen.
Önkéntelen mosoly halvány árnyéka rebbent arcomon. Öcsémről sok minden elmondható volt, ám az, hogy ne figyelne másokra, ne venne észre oly dolgokat, amik fölött én évszázadokig elsiklok, az nem. Bár talán igaza van, hisz legtöbbször a saját orrunk előtt heverő nem tűnik fel. Minderről azonban nem győzködtem, másnak hagyom a feladatot, hogy önbizalmát valami módon meghozza, ha ez lehetséges egyáltalán. Finoman billentem oldalra fejem további szavait hallva. Sajnálatos módon a haragot igen jól ismerem, mondhatni jobban, mint bárki. - A harag ritkán jó tanácsadó - évszázados tapasztalat -, ugyanakkor hathatós erőforrás - ingattam fejemet. Tipvigut leszármazottjának megölésére nem reagáltam, legalábbis nem azonnal. Ez, kiváltképp az ő szemszögéből messzemenőkig a falka belső ügye volt, amiktől nem véletlenül tartottam magamat tisztes távolságba. - Megítélni, mivel hibázott a nőstény, vagy mivel tett volna jobbat, többet, lehetetlen. Neked személyes okod van erre a haragra, valószínűleg neki is megvan a maga oka arra, hogy nem a falka élére vágyott, hanem a második helyért küzdött. - Habár azzal, hogy Tipvigut tapasztalatszerző körútra küldte, lényegében ugyanott tartanak. Lett volna talán még mit mondanom, ám ebben feltóduló energiák, majd a rá következő kopogtatás zavart meg. Egyetlen intéssel bocsájtottam volna Öcsém lányát ajtót nyitni, ha nem lennék rigolyás azt illetően, ki, kit és milyen indokkal fogadhat ebben a házban. Emellett nem sok "kiátkozott kóbor" mondhatja el magáról nagy valószínűséggel, hogy az erőfölényben lévők nyugalmával nyithat ajtót egymaga a falka bétájának. Ahogy ajtót nyitottam, egyikünket sem lepte meg a hívatlan látogató. Fülem botját épphogy mozdítottam a halk hangra, szinte egész hozzászoktam, hogy mindig meghalljam - és figyelembe vegyem. Egyelőre úgy álltam, hogy a lehető legtöbbet takarjam ki a kis nőstényből. - Minek köszönhetem a látogatást, Unalaq lánya? - Hajdani asszonyom energiái eltéveszthetetlenül áramlottak bőre alól. A helyzet mindazonáltal abszurd, tekintve a városban, a falka előtt betöltött státuszomat és azt, hogy ennek ellenére miképp üdvözöltem a hűvös nőstényt. Vissza akarta kapni falkája elcsatangolt tagját, tudom én. De nem kezesbáránynak születtem.
Nem mondom, rettentően meglepődtem volna, ha maga Ginette nyit ajtót, de a hatás így is kellőképpen ledöbbent, ahogy a zár kattanását követően a megtermett hím bronzos ábrázata. Büszke daccal, ugyanakkor kellő tisztelettel szegtem fel finoman államat, elnyelve a kikívánkozó morranást a háttérből a jelenetbe bekúszó halk hangot kiszúrva. Ó, hogy a szellemek verjenek meg téged, te lány! Épp akkor hallgatnál, mikor kifejezetten érdekelne minden érdemi magyarázat, mi értelmet adhatna tettednek? Luxus ez számodra, de talán te is érzed, azért a kifordított kérdés. Ki tudja... egyelőre kisebb gondom is nagyobbnak tűnik, ahogy az ajtóban pöffeszkedni kincsét őrző sárkányként. - Bár azt mondhatnám, a személyed utáni kíváncsiság hozott ide, Legerősebb. - Épp csak kissé oldalt dőlök, ellesve mellette befelé, majd visszatekintek rá. Hangom csendes nyugalmát odabent is tisztán kiveheti a farkashallás. - Haza kell jönnie. - Haragszom rá, ám minderről csupán energiáim árulkodnak számukra, szavaim higgadtságát, tekintetem nyílt kékségét nem szennyezi keserűségem a témában. - A falka számol vele, közénk tartozik - S ha rajtam múlik, ez ekképpen is marad. A miénk. Az enyém. - így gondolom nem kell részleteznem, miképpen fest, hogy az aktuálisan problémásnak kikiáltott kóbornál hesszel. - Ennél mélyebben tényleg nem mennék bele, nem tartom sem őt, sem Ginette-et idiótának, hogy ne tudják végigjátszani maguknak a képletet.
- Kíváncsiskodtatok eleget elegen utánam - húztam üres mosolyra a számat, ám tovább nem feszegettem mindezt. Volt, hogy zavart, volt, hogy mulattatott, máskor közönybe ütközött a tény. Most, ahogy a kis nőstényt "követelte" vissza, kifejezetten kapóra a helyzet, amiben az elmúlt néhány szűkös esztendő alatt kerültem. - Tudom - biccentettem tulajdonképpen egyetértően, ám továbbra sem moccantam helyemről. Leplezetlenül jeleztem, hogy ezt a beszélgetést és ezt a találkozót bizony a küszöbön fogjuk lefolytatni. Egyébként is kétlem, hogy a Bétának minden vágya lenne hosszan húzni ezt a kis csevegést. A kis nőstény hovatartozását illetően akadt volna megjegyzésem, de hallgattam. Nem az én vérem, nem az én örökségem, a sorsa felől ennél fogva egyetlen esetben dönthetnék, ami viszont nem következett be. - Belátom, egyes állapotok tarthatatlanok - pillantottam hátra vállam fölött Ginette-re. - Íme minderre vonatkozóan az ajánlatom: elküldöd hozzám a Germánt, akit a múltkor elűzésemmel bíztatok meg, valamint a Gyógyítót, akit lehajítottam egy szikláról. Én pedig hagyom, hogy vidd a nőstényt, sőt, békés életünk érdekében, hajlandó vagyok a határaitokon kívül csatangolni. Az örököseim együtt jöjjenek. - Tárgyilagos vagyok, fenyegetés se színezi hangomat, ugyanakkor kiérezheti, hogy ez nem alku, hanem ajánlat. Vagy mindent elfogad, vagy semmit, s tennie kell mindezt annak fényében, hogy nem kötöttem - egy ideig még nem is fogom - orrára, miféle sorsot szánok a két Muszklinak.
Megadó a mozdulat, mivel finoman széttárom fanyarnak tetsző megjegyzésére karjaimat. Nem fogom tagadni, elegen jártak a nyakára... ő is beláthatja, okkal. Miként a múltkori látogatást követően már valóban csak én maradtam hátra a sorban jelen felállásban. Mondják, ami késik, az nem múlik. S lőn... Épp csak feljebb szalad kissé finoman szemöldököm a megjegyzésére a hímnek, mert a kurta válasz kívánt volna magával némi folytatást, tekintettel arra, hogy nem tágított az ajtóból. Kivártam hát, mit mondani akart nekem, hisz végtére is ráértem. Egyben voltam csupán biztos: addig nem megyek innét, míg pontot nem teszünk ennek a végére. A pont pedig annyit tesz, Ginette szépen velem jön - haza. Vonásaim ugyanakkor végtelenül komollyá válnak, állkapcsom megfeszül kérése hallatán a hímnek. - Tisztában vagy vele, mit kérsz tőlem egészen pontosan? Akit te germánnak nevezel, végrehajtónk, míg a gyógyító vezetői posztot tudhat magának... - S mindezért mit ajánl cserébe? Egy kis nőstényt, aki képtelen szólni, csak gubbaszt ott a háta mögött. Másnak talán ez lenne az a pont, ahol sarkon fordul és képen röhögve az ősfarkast távozik, mondván, tartsa meg magának a másikat. És... az északi szellemek zabáljanak húsomból, én is ezt tenném, ha nem róla lenne szó! Ginette a harmadik olyan farkas, aki valahol csalódást, keserűséget okoz számomra és attól tartok mélyen, ismerve önnön gyarlóságomat, rajta fog csattanni végül mindenki átka. Épp csak elpillantok a hím széles válla mellett/felett, mielőtt bármit is mondanék neki a kérése kapcsán. - És te mit szólsz ehhez, Ginette?
Tisztában voltam vele, hogy mit követeltem: a leszármazottaimat. S onnantól kezdve, hogy eljutottam erre a pontra, a falkájuk másodlagossá vált, így akár lehettek volna ettől sokkal előkelőbb helyen is részemről. - Az Atanerkednek egyetlen egyszer kellett miattam elferdítenie a valóságot - mikor kitéptem nyelvét, s összetörtem az akkori Bétát -, ezen túl nem avatkoztam a falka életébe. Se átharapás. Se leszármazottak folyamatos elkérése, hogy megkésve pátyolgassam őket. Se... semmi egyéb. - Időben észbe kaptam, s elhallgattam Anguta csatlakozását. Nem tudom, kiknek fedte fel magát, ha ugyan megtette, ennél fogva nem állt szándékomban még véletlenül sem álcájába taposni. - Bár ha másképp volna, akkor se zavartatnám magam - húztam joviális mosolyra számat. Akárhonnan nézzük, bizonyos értelemben jóval kevesebb fejfájást okoztam nekik eddig falkatekintetben, mint más Testvérem. - Megtagadhatod tőlem őket, Unalaq Lánya, de ne akarj annál is nagyobb veszteséget elszenvedni, mint egyébként fogsz. Mert megtehetem, hogy mindhármat "megtartom". Megtehetem, hogy mindhármat elveszem tőle, hogy elpusztítom őket, ahogyan azt is, hogy egyiküknek sem esik bántódása, egyikük sem marad velem, mind visszatérhet a falka ölelésébe. Rajta áll. Rég volt, hogy nagy pusztítást vittem volna végbe, ám sötét tekintetem mélyén ott lapul a hajdan volt felelevenítésének lehetősége. Nem fenyegetésként, hanem ígéretként, mert eddig áldást hozott rájuk, hogy csapatuk nem érdekelt, ám ez hamar átfordulhat átokba. - Ismertem Atanerked helyzetét, ismerem a tiédet, s tudom, hogy nem könnyű. - Együttérzés nem színezi hangomat, ez puszta tény, amivel talán sokak nincsenek tisztában: vezetőnek lenni sosem hálás feladat. - Ám az egyetlen, akit átkozhatsz eme helyzetért, az tulajdon Végrehajtód. Tettét pedig nem hagyhatom figyelmen kívül. Egyikünk sem tehetné meg a Körből. Hátrapillantottam vállam fölött a kis nőstényre. Méltatlan egy Alapító Kölykéhez, hogy alku tárgyává váljon, s emiatt nekem sincs ínyemre a felállás, mégsem tehetek másképp. Mégis valahol biztosra veszem, hogy ugyanúgy értené indokomat, ahogy az Ifjú Muszkli tette.
Már nem számolom, hogy hányszor állítják glédába a farkas bundáját a rajta és rajtam átáramló energiák. Nem keresem a kiutat a helyzetből, s elérkezik a beszélgetésnek az a pontja, amikor nem akarok láthatatlanná válni tovább. Ironikus, hogy éppen akkor kíváncsiak a szavamra, amikor a legkevésbé szeretném kinyitni a számat. Ironikus, hogy akkor válok fontossá hirtelen, amikor a helyzet a legméltatlanabb. Valaki más talán nevetne ezen, de az a más én egyik előző évemben sem voltam, s eztán sem leszek. A vér nem válik vízzé, aki olyan, mint ők, az nem képes megtagadni önmagát, s ha már itt tartunk, egy olyanból, mint én sem lesz más, csak az, amit itt és most adni tudok. Makacsul harapok ajkaimba, megráznám fejemet, de nem merem. Csak egy kis csendre vágyom, arra, hogy ne találjanak meg, s mégis.. ezzel egyazon időben szeretném, ha tényleg igaz volna az, hogy számolnak velem, hogy hiányzom. Valakinek. Neki. Annak, aki nem értem jött, csak a falkája egy tagjáért, s akitől bár épp erre számítottam, mégis jobban fáj ez, mint bárkitől. Mert tudom, hogy milyen, de én mégis szeretem. Szeretek benne valakit, akiről nem csak hiszem, hogy létezik, hanem aki fel-felüti benne a fejét. Mindenkiben felüti, mert a farkason túl, vagy őalatta, de mind emberek vagyunk. Lelkek. Mondd, Nessa! Nehezedre esne csak egyszer is azért hívni magadhoz, mert hiányzom neked? - Nem vagyok fogoly. Röviden és tömören ennyi a véleményem. A kis fekete nem ugrik kaffogva a másik kettő árnyékának sem, s én sem emelem meg a hangomat, de mégis tőlem szokatlanul határozottan cseng mindaz az önérzetesség, ami félve kikúszik torkomon. - Azért jöttem el hozzá, mert el akartam jönni, s azért nem mentem haza, mert nem akartam hazamenni. Ha csak egy kicsit is fontos vagyok akármelyikőtöknek, kihagyjátok személyemet ebből a beszélgetésből. Sem egy falka új Bétájához, sem a Papa testvéréhez nem méltó ez a koncon marakodás. Nem éri meg. Nem érem meg és nem is értem teszitek, igaz? A keserű csalódottság szilánkjai lábaik elé peregnek. Ennél kétségbeesettebben, s ennél hangosabban soha, de soha nem fogok nyüszíteni azért, hogy szeressenek. Úgysem teszik. Nem értékelem túl saját fontosságomat, hát jobb, ha ők sem csinálnak belőle nagy ügyet. Sóhajtva húzódom hát vissza a csigaházamba, fejemmel az ajtó felé bökök, Nessára siklik pillantásom, de nem adok hangot annak, hogy vajon őt akarom-e innen kívül látni, vagy azt jelzem: kullogok előtte, hogy megbüntethessen majd odahaza.
Az ősi farkas ékesszólását látszólagos türelemmel fogadom, de az igazság az, hogy baromira nem érdekelnek a miértjei. Megértem, de nem azt tartom szem előtt. Nem azt kell, hogy szem előtt tartsam jelen helyzetben. Az árnyaltan semmitmondó hangon elejtett, finom fenyegetésre őszintétlen mosoly kúszott képemre. Igen, határozottan elküldtem épp a büdös picsába gondolatban. Nekem olyan ne mondja meg, mit kellene tennem, aki jelentősen közrejátszott benne, hogy egy komplett város felett őrjöng Alignak évek óta. Ginette meg... ha hallanám gondolatit, minden bizonnyal közölném vele, hogy önnön vaksága az egyetlen, mi meggátolja abban, hogy észrevegye: érte jöttem. Mert kell. Hiányzik. És elcseszett módon, de ragaszkodom hozzá. Csalódnék ugyanakkor - újfent - benne, hisz ha valakinek, hát neki igazán látnia kellene ezt, a szavak és tettek mögött meghúzódó igazságot. A tényt, hogy pusztán személye az, miért nem fordítottam hátat a hímnek és a nevetségesen irreális alkujának. Mert nekem megér egy végrehajtót és egy gyógyítót. Talán még többet is. - A végrehajtóm csak azt tette, ami a feladata. Jelentett nekem az eset kapcsán. Ezt igazán nem róhatod fel neki. - Fordultam Sangilak felé, s épp csak oldalt kaptam fejemet hirtelen, ellesve a széles váll mellett, hogy: - Akkor meg gyere haza, a rohadt életbe is! - Mintha egy hisztis kamasszal beszélnék, komolyan mondom. Hangom nyugalma nem szűnt meg, legfeljebb némi indulat szövődött szavaim közé. Nem szeretem a teszetoszaságot, tudja jól. Vonásaim karakánsága akkor szelídül meg csupán, mikor mondandója végére ér és bár eddig álltam a Legerősebb tekintetét, most szusszanva pillantok el, lopva, s mégis tudva, hogy leleplezem magam ezzel előtte a tekintetben, alkalmasabb embert aligha talált volna alkuja kapcsán. - Nem, valóban nem éri meg, ha logikusan végiggondolod, Ginette, de nem fogok elmenni nélküled. Ha ehhez az kell, hogy két másikat küldjek a helyedre... nekem megér ennyit, hogy haza gyere velem. - Fejtem ki immáron jóval nyugodtabb hangnemet ütve meg, mint az elébb, s mondandóm végére csak visszatér pillantásom, figyelmem a megtermett hím felé. Kezemet nyújtom. - Legyen így. A többi pedig nem tartozik se rá, se másra. Csakis a kis nőstényre és rám.
- Te tetted lehetővé ezt a marakodást - vetettem hátra vállam fölött. - A további szerepedet és jelentőségedet pedig senki sem építheti fel benned rajtad kívül. És igaz, hogy Öcsémnél jámborabbhoz, szerényebbhez még nem volt szerencsém, de ő egy pillanatra se felejtette el, kicsoda, hol a helye a világban és mi a szerepe. Ezt tekintheti elbocsájtó szép üzenetnek is, mert bár fenntartom, hogy meglátogathat, nyilvánvaló, hogy többé nem időzünk ennyit egymás néma társaságában. Unalaq Lánya felé fordultam, vonásaim megfeszültek. - Nem ezért hívatom - szögeztem le, némi tisztánlátás végett. - Hanem azért, mert más felé is eljárt a szája. - Abból, hogy Atanerkje az igazság elferdítésére kényszerült sok alkalommal, s nem élünk a köztudatban létezőként, tudhatja, hogy mennyire nem díjazzuk az ilyesmit. Elfogadom a felém nyújtott kezet, amit határozott erővel szorítok meg. Nem ropogtatom vagy töröm csontjait, felesleges erőfitogtatás lenne, s miután a rövid, de velős gesztus véget ért, immár félreálltam az útból. - Legkésőbb holnap alkonyatig legyenek az erdőben. Ott fogom várni őket, ahol a Germánnal találkoztam. Nem vázoltam fel, hogy mi lesz, ha nem tesznek ennek eleget, már csak azért sem, mert az mind hozzájuk, mind hozzám messzemenőkig méltatlan lenne. Ha egyikük részéről sem akadt egyéb mondandó, úgy megvártam, míg a kis nőstény elhagyja a házat és energiáim utolsó intésével útjára bocsátottam, majd becsuktam az ajtót. Kivártam eltávolodásukat, azt követően pedig sietség nélkül kiballagtam a hátsó ajtón és elindultam a mondott találkahely felé.
//Ha nincs más, akkor én nagyon szépen köszöntem mindkettőtöknek! :3 //
Hirtelen marják fel belsőmet a könnyek, tekintetembe is fátylat lopnak, s bár nem kellene, mégis enyhén elnyílt, mintha mondani akarnék valamit ajkakkal fordulok döbbent megtiportságomban a hím felé. - Köszönöm, hogy itt lehettem. - hajtok fejet, s a szőnyeg felé szegett arccal hullnak elő belőlem lelkem könnygyöngyei. ~ Szeretlek. Az első pillanattól kezdve. Ennyi még, mit elméjébe kap szégyenlősen, hogyha ugyan nem csukja magát hét lakat alá előttem. Nem azért nem mondom ki hangosan, mert szégyellném, épp csak méltatlannak érzem rá magam, hogy megtegyem. Épp úgy, ahogy a hogyan elmagyarázására is az vagyok. Nem kell tudnia. Sem neki, sem másnak. Hiszen az én szeretetem irracionális, de mélyebb, mint a Chena maga, őszintébb, tisztább. De önfény lenne ezt magyarázni bárkinek is, s a szeretet egyébként is olyasmi, ami nem igényel racionális - és semmilyen - magyarázatot. Fáj, amiért ily rút szavakkal zavar el. Nem ezt vártam tőle, de tudom, hogy butaság, hiszen nem lett volna szabad elvárásaimnak lennie. Papa megtanított rá annak idején, hogy milyenek ők, de ahogy őt sem szűntem meg szeretni, úgy most sem hagytam el naiv reménykedő énemet. Nem ígérem, hogy eljövök újra, de biztos vagyok abban, hogy megteszem. Nem dacból és nem is önsanyargatásból. Épp csak azért, mert senki nem élhet fél lélekkel, márpedig az összetépett enyémnek egyik részét itt hagyom most nála, ahogy könnyeimet nyelve közelebb lépek Nessához, s ezúttal a kijárathoz is. - Bocsánatot kérek! - dörgölőzik a fekete az idősebb, tekintélyt parancsoló nőstényhez, kockáztatva ezzel azt, hogy belé lesz harapva. Ha nem tartóztat senki, akkor hamarabb vagyok odakint, mint Nessa. Kell az idő, kell a levegő, kell a.. nem is tudom.. mi kell? Vér kéne a pucámba, azt hiszem. De azt se ma kezdek el pumpálni magamba. Elég volt abból, amit tettem. Ideje, hogy visszahajtsam magam arra a küszöbre, ahová tartozom. Egyszerre több helyre úgysem lehet. S egyébként pedig jó tudni, hogy van olyan, akinek minden kifacsart, kacifántos, rohadtul fáj látszat ellenére is, de.. fontos vagyok. Menjünk haza, oké? S egyszer majd.. talán.. felejtsük el mindezt. Jobb volna tán. Mindenkinek.
Üres a ház, energiáinak, illatának emléke van csupán a falak között. Nincs már bejárásom és bár nem jelentene problémát az ajtó feltépése, mégsem jutok tovább a verandánál. A deszkákat bámulom az ajtó előtt, kissé talán katatón módon, némaságban meredve a padlóra. - Mintha évtizedekkel ez előtt történt volna, s nem alig egy éve, hogy vérbe fagyva feküdtem a kis vörös nősténnyel ott... Én voltam egyáltalán? Fáj lélegeznem, mellkasomat szorítja a keserűség a gondolattól, hogy ha nekem lehet, ők miért nem részesülhetnek a kegyből? Vagy miért nem hagytak engem is... odaát. Feladatom van. Mindannyiunknak dolga van még. Hálátlan és ugyanakkor csodálatos feladat is egyben, s hitem aligha lehetne erőteljesebb most, hogy kiderült, még időben vagyok némileg, még talán tehetünk valamit érte, hogy megakadályozzuk, újabb áldozatok vére száradjon kezeinken, s lelkünkön. Mert áldozatok ők is, valaki számára a legfontosabbak. Haláluk értelmetlenségégének már a gondolata is bosszant és taszít, ahogy a verandán ülve elmélkedek magamban. Rövid a pulcsi ujja, amit Abigailtől kaptam kölcsön, azt húzgálom idegesen, mintegy pótcselekvésként. Elmentek a farkasok is a háztól... ijesztően üres minden, s ebbe a néma semmibe sétál bele egy ismerős érzés, közeledve felém. Felkapva a fejemet őszinte öröm költözik a kékbe, ahogy a szikár, magas termetet felismerem. Szinte majd' hasra esek a lépcsőn, úgy sietek elébe, s bármennyire szeretnék nyakába vetődni, mégis megtorpanok csupán néhány lépésnyire bátyámtól, ajkaimon édes-zavart mosollyal. - Szia Sangilak... - Súgom finoman oldalt billentett fejjel, óvatos mozdulattal. - Nincsen kulcsom, úgyhogy gondoltam megvárlak.
Ígéretemmel ellentétben olykor még visszanéztem a városba, pontosabban a házba. Így volt a legegyszerűbb tartani a kapcsolatot Naturalakjaimmal, ám a korábbiaktól eltérően: ügyeltem rá, hogy nyomom ne maradjon, feltűnést véletlen se keltsek. Ennek megfelelően teljesen felhúztam pajzsomat és olyan részéről közelítettem az erdőnek, amelyről tudtam, hogy szinte sose járják. Ellenemre volt ez a bujkálás, ám a szószegő csak ne panaszkodjon. Minden esetre bajt többet nem kavartam nekik az okozottakon túl. Gondolataimba mélyedve, szinte vakon és siketen a világra közeledtem a ház felé, így fordulhatott elő, hogy késve észleltem: valaki várt a verandán. Szinte előbb az ismeretlen hang, mint ahogy megtorpantam volna meglepettségemben. Megfeszültem, ahogy felém sietett, szemem még mindig furcsán elkerekedve meredt rá, miközben lejjebb eresztettem pajzsomat. Mintha ugyan kellett volna bármi bizonyíték arra, hogy ez itt tényleg igaz... - Nagojut - suttogtam elhaló hangon, s egyből eszembe jutott vérbe fagyott alakja, a tócsa a padlón,a mit ki tudja, meddig fel se takarítottam, a közös temetés és gyász... - Nagojut - mondtam hangosabban, mint aki lassan ébred és kezdi elhinni a valóságot. - Nagojut! Különös volt szokatlansága miatt az energiáimban felcsapó színtiszta öröm, az ebből fakadó sodró lendület, amivel leöltem a köztünk lévő távolságot, hogy habozás nélkül megölelve felemeljem és tegyek vele egy fordulatot. Él. Él a Húgom! Tényleg él! Hát nem vertél át minket, Tupilek? Képtelen vagyok elereszteni, amikor letettem, csak ölelem, engedve, hogy a halálakor érzett, mardosó bűntudat, az elvesztése feletti bánat rázuhanjon teljes súlyával. Szeretem őket. Marakodok velük, odakapok, letépem a kart, de tegyek bármit: szeretem mind a tizenkettőt. S ahogy ez felzubogott bennem, hirtelen végtelenül gyengének éreztem magam a megkönnyebbültség súlytalanságában.
Energiáim csalhatatlanul hömpölyögnek köröttem, nyugodt folyamként, mégis izgatottan "szikrázva", ahogy a hím óvatos közeledését figyelem. Szavára kiszélesedik mosolyom, s aprót biccentek. Igen, én vagyok az, Testvér. Nevem harmadszori elhangzása - mint valami varázsszó - után már nevetek, belenevetve fülébe, ahogy felkap és megpörget maga körül. Karjaim, apró tenyereim a széles vállak köré fonódva ölelik, ahogy nyakába fúrom szeretetteljesen képemet, oda rejtve a pillanat örömteli hevében szememből legördülő könnycseppet. Ne lássa, ha ki is szúrja valahogy. - Annyira sajnálom, San... - Bukik ki belőlem hangosabb sóhajjal, ahogy letesz, én pedig feltekintek rá. Ajkam új szóra nyílik, de habozok, mert annyi mindent mondanék és mindent egyszerre, hogy végül semmi nem lesz az egészből egy őszinte bocsánatkérésnél. - Azért... valahol megvan a bája, hogy immár egy protektorátustól kaptuk az új testünket is. Duplán testvérek lettünk. - Kaccanok keserédesen, tekintetem őt figyeli, rezdüléseit, mintha már azon is mesélni tudnának az elmúlt időkről, a történtekről eme vidéken, míg távol voltam.
Kezdőlap
//
//
