Nem érdekelt a csalódottsága, az üresen kongó szavai, az esetleges dühe. Nyomorultul voltam, érezze magát ő is így. Jóban-rosszban, nem így szólt a fogadalom? Zavaros tekintettel bámultam utána meg a vizem után, ami elgurult a messzeségbe, nekem pedig semmi kedvem sem volt utána mászni. Se táncolni, ami azt illeti. Inkább rágyújtottam még egy szálra, majd még egyre, aztán egy újabbra... egészen addig, amíg el nem fogyott az eltulajdonított doboz. Órákon keresztül ültem ott, egy biztonsági kint grasszált, talán el is hessegetett tőlem párakat, fogalmam sincs. Nem aludtam, de ahhoz közeli volt az állapot, mert alig fogtam fel valamit a külvilágból. Csak a szomjam és a hideg hajnal tűnt fel. Hívtak nekem egy taxit - kértem vagy sem, arra már nem emlékszem. Az egyetlen, ami ténylegesen lekötötte a gondolataimat, az az volt, hogy most már érjek ágyat és hadd aludjam át az egész napot.
Biztosan hangos voltam. Tuti nagy zajt csapott a csörömpölő kulcscsomó, ami végül kegyetlen csattanással fejezte be aznapi tevékenységét a bejárati ajtótól nem messze lévő asztalon. Botladozva léptem ki cipőmből, esetlenül rángattam le magamról a nadrágomat, miközben a lépcső felé tartottam, hogy aztán felérve végre elnyúljak a galérián. Közben levakartam magamról a felsőmet is. Szépítés nélkül: beájultam az ágyamba. A legutolsó porcikámig halálosan kimerült voltam és nem csak fizikálisan. Aludtam, olyan mélyen, mintha kómába zuhantam volna, ha Aiden bosszúból a zajos belépőmért hangoskodott, aligha ébredtem fel rá - kivéve, ha tényleg nagyon kitartóan és óriási zajt csapott. Egyébiránt valóban az egész napot átaludtam, koraeste kerültem az ébrenlét határmezsgyéjére. Hasogatott a fejem, fájt a gyomrom és mocsok szomjas voltam. Az ágyam mellett volt egy félliteres palack, nem tudom, mikor vagy hogyan került oda, nem is számított. Enyhén remegő kézzel tekertem le a kupakot, miközben felültem, majd jó szerével egyetlen húzással tüntettem el a vizet. Már meg se próbáltam visszapörgetni az idevezető utat. Itthon voltam, a többi nem számított. Illetve, csak majdnem... Derengett valami, de csak mint egy tompa álom maradéka, s végül ennek tulajdonítottam az egészet. Mégsem bírtam egyelőre lemenni, csak ültem az ágy szélén, kábán bambulva a kezemben maradt, üres flakont. A nőstény is kótyagos volt, pihenni akart még, összeszedni az erejét, de már csak dacból se akartam neki engedni. Felkeltem, viszont a lépcső legfelső fokánál messzebbre nem jutottam, ott ugyanis le kellett ülnöm. Mocsok szarul voltam, s ebből tudtam, hogy megint minden vackot beszedtem, lenyeltem, ittam-ettem. - Aiden? - semmi mást nem bírtam kinyögni, ezt is eléggé erőtlen, halk hangon sikerült csak. Fájt a józanság, főleg ilyenkor, mert mintha minden tízszeres erővel és vehemenciával ostromolt volna belülről.
Felébredtem, amikor hazaért, talán akkor is így tettem volna, ha nem csap akkora lármát. Amúgy sem aludtam túl jól, az ébrenlét és az álom közötti félúton rekedtem meg, a lehető legrosszabb opció. Pörögtek a gondolataim, nem tudtam szabadulni tőlük, bármennyire is szerettem volna. Elegem volt belőle, hogy egész egyszerűen ennyire megnehezíti az életemet. Tudtam, hogy mit vállalok, de azt hittem, erősebb; tévedtem. Munkához kelve tettem le az ágy mellé egy flakon vizet, mert bármennyire is rühelltem a helyzetet, sejtettem, hogy erre nagy szüksége lesz majd, ha észhez tér. És jó eséllyel ezt nem fogja hozzám vágni, mert akkor azzal a lendülettel hajítom ki az ablakon. Halk szuszogása hazatértemkor is egyértelműen árulkodott arról, hogy még mindig a lóbőrt húzza. Csak egy sóhajjal vettem róla tudomást, már ez is olyan volt, amin kár volt rágódnom, amin kár volt idegeskedni. Nem éreztem semmit, se keserűséget, se dühöt, csak a tegnap esti csalódottságból lüktetett valami egészen haloványan odabent. Nem volt kellemes érzés. Egy cseppet sem. Laptop, körülötte papírok, ceruza, vonalzó. Elfoglaltam az egész étkezőasztalt, előtte járkáltam fel és alá, kezemben a telefonommal. Nagyban vitatkoztam egy megrendelővel, semmi türelmem nem volt hozzá. Az utóbbi időben valahogy jóval nehezebben tűrtem minden szarságot, talán éppen azért, mert megtelt a tartály és nem fért bele több. Mindennek ellenére tisztán hallottam, amikor mocorogni kezdett odafent, amikor felkelt és szinte láttam magam előtt, ahogyan lerogyott az első lépcsőfokra. A kérdés is színtisztán eljutott hozzám, de az ügyfelemet fontosabbnak ítéltem, így cseppet sem siettetve a vonal túlfelén lévőt fejeztem be a hívást, hogy a lépcső alján megállva tekintsek felfelé a nőre, akit egykoron szerettem, akit egykoron a feleségemnek neveztem. - Mit akarsz? - nem leszek többé az a személy, aki ápolgatja és gondoskodik róla, ez pedig a szavaimban is tökéletesen megnyilvánult. Fogalmam sem volt, mennyire emlékszik a tegnap estéből, de megmondtam neki, ő is azt csinál, amit akar. Hát most is tegye azt, de engem hagyjon ki belőle.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Hallottam, hogy lent motoszkált, talán dolgozott. Kelletlenül dörzsöltem meg a felkarom, majd ejtettem ki a nevét. Nem kellett energiái után kutatnom, hogy nyilvánvaló legyen minden, amit érez irányomba és amennyire tettem rá, annyira érdekelt - nem csak a farkasom miatt. Akár hitte, akár nem - és ez utóbbi volt a valószínűbb -, átkozottul idegesített az egész helyzet. Ha most útra kéne kelnem, fél évig se húznám. Egyedül nem, és ez elmondhatatlanul sértett, annyi magányos évtizeddel a hátam mögött. Zavart, hogy most az kellett a pillanatnyi nyugalmamhoz, hogy lássam, hogy teljes bizonyossággal a közelemben tudjam, és bár némileg kielégített, hogy minden jel szerint pokoli fejfájást tudtam neki okozni, dühített is, mert magamat kellett hozzá lealacsonyítani. Hajamba túrva száműztem pár tincset a vállam mögé. - Hogy bírod? Szinte hideg volt a kérdés, amit könnyedén dobtam felé, már-már csevegő éllel. A másik kérdésem a "meddig bírod még" lett volna, de... ez jobban érdekelt. Persze, egy fedél alatt éltünk, láttam nap mint nap, ám ez messze nem jelentette, hogy olyan átkozottul sokat beszélgettünk volna. Valami mindig maradt a saját távolságtartásomból, ami vaskos falakat emelt közénk, ő pedig nem egy átkozott Szub volt, hogy mindenáron megpróbálja magát átkuncsorogni ezen a falon. Ilyen esetben a lenézés és megvetés most fordított lenne. Így viszont a maximálist fölényt legfeljebb elhelyezkedésünk adhatta nekem. Nevetséges.
Kérdésemre kérdéssel válaszolt és nem tudtam eldönteni, mi zavar jobban. Az, hogy nem válaszolt, vagy a feltett kérdés hangsúlya? Egyik sem tetszett és mivel nem éreztem úgy, hogy valóban érdekelné is a válaszom, így nemes egyszerűséggel hagytam figyelmen kívül, pont úgy, ahogyan ő tette az előbb. - Fogalmam sincsen, mennyire emlékszel az éjszakából, de elmondom újra; ezt nem csináljuk így tovább - mégiscsak megkapta a válaszát, mert ebből nyilván következtetni tud arra, hogy rohadt szarul bírom a helyzetet és nem is fogom tudni tovább így csinálni. - Nem fogok rólad többet gondoskodni - koppannak a szavak, zsebre vágott kezeimet kihúzom és a két korlátra támaszkodom, továbbra sem véve le róla a szememet. - Éppen itt az ideje, hogy eldöntsd, mit akarsz kezdeni magaddal - felőlem aztán folytathatja így is tovább, de hosszútávon tuti nem lesz kifizetődő. Vagy végre összeszedheti magát és befejezheti ezt az egész gyerekes viselkedést. - Két szinttel a lakásom alatt van egy kiadó lakás. Az első havi részletet kifizettem, a te nevedre szól a szerződés. Innentől azt csinálsz, amit csak akarsz, de többet ne számíts rám - az érzelemmentesség ellenére éppen elég komolyak voltak a szavaim, hogy tudja, nem viccelek és az ellenkezéssel sem fog semmit elérni. Viszonylag közel lesz, hogy ne tévesszem szem elől és mégis elég távol, hogy ne zavarjak bele sem az intim légkörébe, sem az életébe. - Egy órád van összepakolni a cuccaidat - löktem el magam a korláttól, hogy visszatérjek az étkezőbe a félbehagyott munkámhoz. Ellenkezhet, felesleges. A legbölcsebb dolog, amit tehet jelen pillanatban, hogy nekiáll összepakolni a cuccát.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Mennyire emlékszem? Nagyjából semennyire. De ezek szerint az az álomszerű akármi nem álom volt. Picsába. Karba fontam kezem mellem alatt, körmeimet a saját bőrömbe vájtam, miközben tekintetem lassan de biztosan kezdett szikrát szórni, ahogy Aiden folytatta és kiadta az utam. A kiadó lakásnál nem bírtam tovább türtőztetni magam, s mindkét talpam, amik eddig a lépcsőn pihentek, felemeltem, hogy azt sarkam keményen találkozzon a lépcsőfokkal. Törött vagy csak behorpadt, magasról tettem rá, pillantásomat viszont le nem vettem a hímről. - Nem, Aiden. Ezt nem így játsszuk. - Amennyi átka, annyi előnye is volt az átharapásnak: már nem féltem tőle. - Te nem engedtél el, te haraptál át, annak ellenére, hogy könyörögtem, ne tedd, mert tudtam, hogy ez lesz vége. És most, hogy a pöcegödör alján lubickolunk, kegyeskedsz megnyújtani a pórázt, megint azért, hogy neked kényelmesebb legyen. Felálltam, bár az erélyes megmozdulás által kelteni kívánt hatás igencsak csorbát szenvedett azzal, hogy meg kellett kapaszkodnom a korlátban. - Hozzád akarok érni, de nem tudok, mert a farkas, amit adtál, teljesen összezavarodik a gondolattól, itt vagy egy karnyújtásnyira, de semmit se kezdhetek ezzel, semmit, amit én akarok, mert a másik felem szinte megbotránkozik rajta. - Dühös és keserű könnyek szöktek a szemembe, amiket inkább visszanyeltem, semmint utat engedtem nekik. - És ha már az egyik drogomról le kell mondanom, mert kurvára nem kaphatom meg, akkor legalább a többi legyen az egész, hogy inkább szétcsússzak, mint beleőrüljek. Annyival egyszerűbb lett volna, ha legalább az ösztönszerű ragaszkodás ne lett volna meg. Akkor el tudtam volna hagyni és a jelen állapotokat tekintve: mindkettőnknek szívességet tettem volna vele. - Inkább haragszom rád és próbállak utálni, mert az legalább tökéletesen ellentétben van azzal, amit a nőstény érez. Az tiszta, ott megvan a határvonal és nem kell azon filóznom éjjel, ébren forgolódva az ágyamban, hogy vajon meddig mehetek el, mi az, ami undorító és mi az, ami összeér bennünk, de kurvára más miatt! - Megroppant szorításom alatt a korlát. Hol volt már az az erőtlenség, ami este úgy legyengített? - Sehová sem megyek nélküled. Ezt akartad, elérted. Én is jobban szerettem a független, szabad életem, jobb lenne úgy most is, de ha eddig csak pusztán az meghülyített, hogy képtelen voltam kiszeretni belőle, akkor most... most tényleg nem tudom, mégis mire számított.
Kérdőn szalad feljebb szemöldököm, amikor a sarkát a lépcsőfokba vágja, hallom én is a reccsenést, de most pont a lépcső érdekel legkevésbé. Bár annak azért nem fogok örülni, ha leamortizálja a még viszonylag újnak számító lakást. Éppen olyan érdeklődve hallgattam a szavait is, mint a toppantásnál, figyelmesen hallgattam, egy pillanatra sem véve le róla a szememet. Éppúgy nem érdekelt a korlát, mint a lépcső, sokkal meglepőbb volt az érzés, ami odabent ütötte fel a fejét és erősödött, ahogyan Dakota előrébb haladt a mondandójában. Ez az érzés pedig a szavak végeztével egy féloldalas mosolyban nyilvánult meg, bár mivel a pajzsom fent volt, aligha tudta egyelőre hova tenni. - Végre - nem tudtam volna megmagyarázni, miért született a mosoly, vagy mi volt az a furcsa érzés odabent, de kissé olyan volt a helyzet, mintha Dakota felébredt volna a hosszú-hosszú, különféle szerektől kábult álmából. És bármennyire is voltak kellemetlenek az elhangzott szavak, mindent összevetve kifejezetten örültem is neki. - Elhiszed, ha azt mondom, hogy az elmúlt egyetlen percben több értelmes dolgot láttam és hallottam tőled, mint az elmúlt fél évben? - billentettem enyhén oldalra a fejemet, a mosoly viszont továbbra is ott játszott számsarkában. Nem hagyom figyelmen kívül a mondandóját, egyszerűen csak annyira pozitív csalódásba kezd fordulni a helyzet, hogy muszáj vagyok ennek hangot adni először. És nem mellesleg nekem sem árt összegyűjteni a gondolataimat, mert amellett, hogy jogosak a szavai, nem igazán tudom, mit is válaszolhatnék rájuk. - Igazad van - bököm ki, mert mit szépítsek rajta? Máshogyan is alakulhatott volna, ha jobban végig gondolom, de nem tettem, most meg már késő, nem fogom emiatt panaszkodni. - Könyörögtél, igen, de nem érdekelt, mert úgy véltem, megérdemled, bármit is hozzon az egész - továbbra is próbáltam szemkontaktust fenntartani, nem volt olyan magas és meredek a lépcső, hogy komolyabb nehézséget okozzon. - Azt viszont nem gondoltam volna, hogy ennyire képes vagy elhagyni magadat és inkább beleveted magad a süllyesztőbe, hogy ott fetrengj benne, ahelyett, hogy összeszednéd magad és megpróbálnál valami elfogadhatót kihozni belőle - nem kiabáltam, nem voltam még csak dühös sem, valami furcsa nyugodtság telepedett rám, ám egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy ennek örüljek-e, vagy sem. - Megértem, hogy szar, hogy inkább elmenekülsz, hogy a szétcsúszást választod, de hidd el, nekem sem könnyű. Hozzád akarok érni, de elfutsz előlem. Itt vagy egy karnyújtásnyira, de semmit sem kezdhetek ezzel, mert úgy érzed, nem vagy képes megbirkózni a farkasod zavarodottságával - direkt fogalmazok így és nem úgy, hogy nem tud megbirkózni mindezzel. Mert hiszek benne, hogyha akarná, képes lenne rá. Naiv azonban továbbra sem vagyok, inkább csak képtelen vagyok elfogadni, hogy nincs már benne abból az erőből, ami egykoron jellemezte. - Már nem tudom visszacsinálni - halkabban érkeznek a szavak, mint az előbbiek, ha megtehetném, valószínűleg megtenném, más utat választanék, de nem lehet.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Meglepetten pislogtam a mosolyt látva és mi tagadás, azt a "végre"-t se tudtam mire vélni. Utána viszont olyan is elhagyta a száját, amit tökéletesen tudtam kezelni, lendületből, habozás nélkül. Összehúztam a szemem és beintettem neki. Csak úgy, reflexből, de további kommentárom nem akadt, úgyhogy ennyiből kifejezetten szolid voltam és nőies. Már csak azért is, mert tényleg sokkal jobb volt az a mosolyt, mint a csalódást és az undort látnom. Akkor is, ha utóbbi nyugisabb, egyszerűbb a maga destruktív módjával együtt. - Az, hogy nem mondok semmit, nem jelenti, hogy nincsenek nyomós okaim - pillantottam félre, majd vissza rá, mert folytatta a beszédet, engem pedig érdekelt, hogy erre mégis mit tud vagy fog reagálni. Mindenesetre továbbra se merészkedtem közelebb. - Elfogadhatót... - ismételtem, majd tanácstalanul széttártam karjaimat. - Hogyan? - komolyan kérdeztem, mert én speciel elképzelni se tudtam és azt hiszem, ez az elmúlt fél év után nem szorult plusz megerősítésre. Ugyanakkor a kérdés költői is volt, mert nem hittem, hogy valóban létezne jó válasz - mármint olyan,a mivel én is egyetértek és nem robbanok fel tőle. - Tudom, hogy nem az - mondtam halkan arra, hogy neki se egyszerű. Se siket se vak nem vagyok annak ellenére, hogy remekül elő tudom adni és alátámasztani a viselkedésemmel. Megnyaltam ajkaim és megráztam a fejem, szám keserű félmosolyra rándult. - Gondolkodtam azon, hogy átharaptatom magam valami matuzsálemmel - vallottam be. - Vissza akartalak kapni. Aztán rájöttem két bogyó és fél liter whisky közben, hogy ezzel csak rontanék a dolgon, ráadásul... nem vagyok egy ócska tároló, hogy csak úgy ki-be lépjenek rajtam a farkasok. Ráadásul a vérvonal se volt ellenemre - Teresát juttatta eszembe. Rossz anya voltam, de sose érzéketlen. Visszaültem, annyira azért még nem voltam fitt, hogy ide-oda pattogjak és az ülés biztosabbnak tűnt. A sarkammal ütött nyomot bámultam. - Szeretem a kocsmákat, szeretek inni és szórakozni. - Halvány mosolyra húztam a szám, majd rá néztem. - Tudod... van abban valami leírhatatlan, ahogy a semmin autózol át, repedezett aszfaltúton, aztán estére megállsz egy nevenincs kis helyen, ahol kamionosok pihennek. Lerobbant, lelakott, a motelek büdösek, de... minden pillanatát élveztem. Sose ittam annyit, hogy ne legyek ura magamnak. Sose szedtem semmit, mert a függetlenségemre voltam a legbüszkébb és ha farkas nem volt képes magához kötni, szánalmas poroknak és bogyóknak se hagytam. - A kezemet tördeltem. - De most kétségbeestem - mondtam ki, alig hallhatóan, s először szégyelltem magam a történtek miatt. Hallgattam volna tovább is minderről, ha nem akart volna az imént különköltöztetni.
A bemutatást látva egyből szélesebbre szaladt a mosolyom, amolyan kicsi, egyetlen sóhajtásnyi nevetés volt ez, egy cseppet sem erőltetett. Éppen annyira őszinte, mint az ő megnyilvánulása. Ismét csak egy „végre”-t tudtam volna kinyögni, mert hiányoztak már ezek az igazán őszinte megnyilvánulások tőle. - Akárhogy máshogy, mint az elmúlt fél évben - nem kívántam nagyot, nem vártam tőle nagyot, csak ezt hagyja abba. Azzal meg nem fogok jönni, hogy normális melót sem ártana találni, mert nem én fogom megmondani neki, mit csináljon. Elég, ha tisztában van azzal, hogy igencsak örülnék neki, ha változtatna a jelenlegi álláson. Értetlenül szaladt egy kicsit feljebb a szemöldököm, mintha csak némán foglalná magába egy „Hát akkor meg?” kérdést. Ha tudja, hogy nekem is nehéz, neki sem túl kellemes, akkor miért nem történt még semmi? Miért én vagyok az, akinek be kell löknie az ajtót, hogy meglássuk, mi van mögötte? Akinek előre be kell rajta lépnie? Akinek vissza kell mennie érte, ha netán elmenne a bátorsága? Tudom én, hogy ez a könnyebb út, csak egyszerűen nem akarom elfogadni. Számomra nem elfogadható, hogy a könnyebb utat választja. Hogy pont ő! - Nekem is megfordult a fejemben - az apám talán még meg is tenné, de még bonyolultabbá válnának a szálak, azt hiszem. -, de jobban tisztellek - és szeretlek - annál, minthogy úgy kezeljelek a farkasod végett újfent, mint holmi játékbabát - tudom jól, hogy egyszer már megtettem, de éppen elég nehéz volt, számomra is, hogy ne akarjam újból megtenni. Főleg ne úgy, hogy más elé dobjam oda. Ráadásul a saját Kölykömet. A fenevadamnak sem tetszett volna túlzottan az ötlet. - Szeretnék segíteni, élhetővé tenni ezt az igencsak szar helyzetet, de.. - hajtottam le egy pillanatra a fejemet. - Fogalmam sincsen, hogyan tegyem - emeltem rá a tekintetemet. Régen voltunk ennyire őszinték egymással és habár valahol jól esett, hogy ezúttal sikerült végre, ugyanakkor kellemetlen is volt, hogy ennyi szarságnak és egy drasztikusabb lépésnek kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy ismét eljussunk erre a szintre. - Soha nem jártam úgy a világot, mint te. Soha nem éreztem azt a függetlenséget, mint te - némi irigység vegyült nem csak a hangomba, de az ajkaimon megjelenő halvány mosolyomban is megjelent. - Semmi és senki nem köt ide, egyedül hozzád ragaszkodom - igyekeztem fenntartani a szemkontaktust, miközben folytattam a „vallomások” sorát. Az apám ugyan itt lakik és akadnak barátaim is, de az utóbbi időben egyikükkel sem találkoztam túl sokat, hogy miattuk mondjam azt, képtelen volnék elhagyni ezt a helyet. És miért merült fel a gondolat? Magam sem tudom igazán, talán valahol tudat alatt motoszkál az ötlet; menjünk el, vágjunk neki a nagyvilágnak. Nem lenne ugyanolyan, tudom jól, közel sem, de egy ilyen helyzetben, ahol fogalmam sincsen, hogyan tovább, felszínre bukkannak az elvetemült, lehetetlen ötletek is.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Akárhogyan máshogyan. Tudom, mit lehetett volna másképp, ám az a baj, hogy csak ésszel értem fel mindezt, miközben a késztetés csírája se volt meg bennem, hogy beálljak a sorba. Makacsul ragaszkodtam ahhoz, ami már elveszett, s úgy tettem, mintha mindezzel valami csoda folytán vissza lehetne szerezni. Mert nem szerettem gyenge lenni, alávetett, kiszolgáltatott valaminek, ami fölött nincs hatalmam. Defektem, hogy hajlamos vagyok belerongyolni a "mindent vagy semmit" helyzetekbe, ez volt különb. Közben meg vágyam rá, már a viszontlátás első pillanatától, hogy egyszerűen fogadja el: ilyen vagyok. Nem, Aiden. Én nem fogok munkát keresni, nem lesz állásom, nem dolgozok, de élek így is, éltem eddig is. - Köszönöm - biccentettem csendesen, ahogy az átharapás nála is felmerült. - Lehet ha felajánlod, vagy ez komolyan felmerül, inkább megkérlek, hogy ölj meg. Nem tudom - vontam vállat, mintha semmiség volna, pedig tisztában voltam a helyzet komolyságával. Elmosolyodtam tanácstalanságára, holott talán inkább meg kellett volna ijednem, elvégre ha ő se tudja, akkor miben bízzak, hogy majd én kitalálom? Mégis buta örömmel fogadtam, hogy legalább nem csak az én GPS-em mondta be az unalmast. Nem rémített, hogy nincs fix irány, csak azt voltam képtelen elviselni, hogy mindenképp a biztosat várta tőlem. Bár igaz, ebben az esetben jobb volna, ha lenne tuti recept. Inkább meséltem neki, meglebegtetve előtte, hogy lehet az életet könnyebben is venni, kicsit felelőtlenebbül és abba se hal bele senki, ha jól csinálja. Mikor befejeztem és reagált, pár másodpercig értetlenkedve pislogtam, s olyan izgatottság lett rajtam úrrá, amilyet nem hittem, hogy érezhetek még, vagy elő tud csalni belőlem. - Oké - kezdtem, próbálva nyugodtnak tűnni, de szám sarka rakoncátlanul meg-megrándult, mosolyra készülve -, szóval... ha teszem azt mondom, hogy pakoljunk és kocsikázzuk körbe a kontinens, azért se szólhatna senki semmit? Úgy kaptam ez után, mint fuldokló a szalmaszálért. Annyira mondjuk talán nem volt vészes a helyzet, mégis tekintetem lázasan csillogott az arcát fürkészve. - Ha azt mondom, megmutatom neked a szabadságot, megyünk?
- Felesleges ezen rágódni - rántottam meg a vállam, mert tényleg kár volt ezen morfondírozni. Pillanatnyi elmeborultság szüleménye volt a gondolat, mert önként soha nem dobnám el magamtól a Kölykömet, akkor már valóban magam végeznék vele, legyen bármennyire is morbid ez az álláspont. Azt hiszem inkább a farkasom gondolata volt, mint az enyém, az ő szótárában nem igazán léteztek azok a szavak, hogy bukás, vagy feladás. Makacs egy bestia és ugyanezt várja el a Kölykétől is. Nem ijedt meg a tanácstalanságomtól, ami azért jó jelnek számított, mert cseppet sem hiányzott most még egy veszekedés is, hogy a fejemhez vágja, hogyha én nem tudom, hogyan tovább, akkor mégis mit várok tőle? Elcseszett egy helyzet volt, éppen elégszer hangoztattam már és nem csak Dakota számára volt az. Nem is bántam, hogy továbbnyergeltünk egy másik témára, ő mesélt, én hallgattam, hogy aztán én osszak meg vele némi olyan információt, amiről eddig talán soha nem beszéltem neki. - Ez itt Anchorage - tártam szét a karjaimat és ismét megjelent az a féloldalas mosoly a képemen. - Nem köthetnek ide és amúgy is azért mennénk el, hogy még nagyobb falatot kapjunk a szabadságból. Szerinted a szabadság városában bárki beszólna ilyesmiért? A többieknek meg majd küldünk képeslapot - vontam meg ismét a vállamat. Létezik telefon és most már azt is tudom, hova küldjem a képeslapot, ha úgy adódik. Amúgy sem köthet ide senki, nem vagyunk falkatagok és elég nagyfiú vagyok már, hogy az apám nélkül járjam az utamat. - Azt hiszem, igen - vakartam meg egyik kezemmel a tarkómat, apró grimasszal karöltve. Bizonytalan voltam kissé, mégis mibe akarunk mi belefogni, ugyanakkor elkezdett bennem is motoszkálni valamiféle izgalom, amit igencsak régen éreztem utoljára. - Igen - mondtam ki határozottabban és engedtem le a karomat, hogy enyhén szélesedő mosollyal tekintsek le rá. Nem tudom, valódi-e az érzés, vagy egyáltalán hihetek-e neki, de ebben a pillanatban feléledt bennem a halvány, erősödő érzés, miszerint hosszú idő után végre jó irányba indulunk el.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Türelmetlenül vártam a válaszát, mintha... nem is tudom, megkértem volna a kezét, baszki. Bár belegondolva, ez is hasonlóképp nagy elhatározás és kérdés volt. Még sose mutattam meg neki - emlékeken keresztül sem igazából -, hogy mit jelent nekem az az életforma, amit egészen addig űztem, míg itt északon megint összefutottunk. Szeretném, ha látná, ha kicsit értené, értene engem, ha már a társadalom által "normálisnak" vélt módi tőlem távol állt a hétköznapokban. Független voltam, szabad, minden korláttól tökéletesen mentes és ezt vissza akartam kapni, de most már vele együtt. Jöjjön, menjünk, mindegy hova. "Azt hiszem, igen." Visszatartottam a lélegzetem, minden idegszálam megfeszült, ugrásra készen ültem, csak rajta állt, merre futok. Pár másodpercig aggódtam, izgultam, nem akartam, hogy visszatáncoljon, hogy meggondolja magát. "Igen." Úgy robogtam le a lépcsőn, mintha nem egy kupac mosott rongy lettem volna ébredéskor, felkeléskor. A hirtelen felzubogó öröm hajtott és nem foglalkoztam olyan profán semmiségekkel, mint a gondolkodás, rágódás. Francokat! Majd megteszi más, nekem ez a hirtelen impulzivitás volt a sajátom, amivel nemes egyszerűséggel, magam mögött hagyva a fokokat, Aiden nyakába ugrottam. Reszketeg levegőt vettem, arcomat a nyakába fúrtam és hagytam, hogy az elmúlt hónapokban bennem felhalmozódott dolgok, valamint a most érzett boldogság el-elcsukló zokogásban törjön fel. - - Köszönöm... - nyögtem ki, két ár között, hogy utána megint úgy furakodjak bőréhez, szívjam magamba illatát, mint akit évek óta nem láttam. Ezúttal leplezetlenül, mocsok kis trükkök és bosszantás nélkül, nem apellálva arra, hogy béketűrését vesztve, vagy alkoholmámor hatására követel magának. Csak örültem neki, annak, amit azzal egy szóval adott. Mintha hosszú idő óta először kaptam volna levegőt. - Köszönöm, Noah...
Meglepetten szaladt feljebb a szemöldököm, ahogyan felpattant és lerobogott a lépcsőn. Ösztönösen feszültek meg az izmaim, mintha csak arra készülnék, hogy elkapjam, ha orra bukik a saját lábában, mert a kábaságát - azaz az előbbi kábaságát - tekintve nem lett volna meglepő, ha valami hasonló akrobatikus mutatványt produkál. Nem kevésbé volt meglepő, hogy a bukfenc helyett a nyakamba ugrott, egy pillanatig csak elkerekedett szemekkel és széttárt karokkal álltam ott, miközben ő a nyakamban csüngött. Talán még egy meglepett „oh” is kicsúszott a számon, de az elcsukló zokogása valószínűleg teljesen elnyomta. Derekára-hátára fontam végül a karjaimat, ahogyan a pillanatnyi meglepettséget valami egészen más érzés váltotta fel. Furcsán ismerős és ismeretlen volt egyszerre az egész helyzet. Rettentő jó érzés volt a hajába fúrni az arcomat, érezni, ahogyan a tincsei csiklandozzák a bőrömet, ahogyan a szálak beleakadnak a borostámba, orromba szívni azt a jellegzetes illatot, amit egy rövidke időre semmiféle keserűség, csalódás, vagy düh nem mérgezett meg. - Ráérsz még arra - kúszott cinkos félmosoly a képemre, hiszen felesleges most köszönni. Ki tudja, mennyire lesz bejövős ez a dolog nekem, mennyire fog együttesen működni. Én remélem a legjobbakat, azt hiszem ő is. Jelenleg csak egyetlen bökkenő van, amit nem is vagyok rest szóvá tenni, bármennyire is lehet illúzióromboló hatású, de sajnos ez a keserű igazság. - Azok az idők régen elmúltak, Dakota. Minden, amit azok a nevek hordoztak, odalett - az emlékekhez társuló érzések, a feltétel nélküli elfogadás és a bizalom egyaránt. Újraépíthetjük, nem vagyok ellene, de valószínűleg nem két nap lesz. - A biciklidet pedig add el, tuti nem visszük magunkkal - kanyarodott újfent féloldalas mosoly a képemre, könnyedén lendülve tova az előbbi komoly témán. Felesleges már ilyenen rágódni, bármennyire is gondoltam komolyan, de itt, az új lehetőségek kapujában remélhetőleg már nem ilyenbe fog beletörni a lelkesedésünk.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Szipogva, félig nevetősen hajoltam el tőle kissé, hogy a szemébe tudjak nézni. Lábujjról talpra ereszkedtem és nem törődtem azzal, hogy mennyire lephette meg egy-egy mozzanatom, vagy lehetett idegen az elmúlt időszak tükrében. Örültem, boldog voltam, ki akartam élvezni minden cseppjét, nem pedig rágódással elfojtani, vagy csak azért fékezni magam, mert neki furcsa. Kezem közé fogtam arcát pár másodpercre, úgy néztem rá, futattam végig tekintetemet arca vonásain. - Fogalmad sincs róla, mennyit jelent ez nekem - mondtam mosolyogva, ugyanakkor komolyan. - Még nem tudod... de ígérem, ezért cserébe meg fogom mutatni. Azt nem ígértem, hogy ő is hasonlóképp fogja imádni ezt az életet, mint én, de magamban megfogadtam, hogy minden szépségét, amit csak ismerek, ami egy kicsit is számít nekem, megmutatom. Értse, lássa - s mindeközben hadd kapjak vissza valamicskét abból, amit elvesztettem. Csak akkor lohadt le kissé lelkesedésem, amikor célzatosan a mostani nevemen szólított. hagytam, hogy ujjaim arcát cirógatva hagyják el állát, s kezem magam mellé engedtem. Lesütött tekintetemet oldalra vetettem, nyersen kerülve tekintetét, magamban mérlegelve szavait. Kissé nehézkesebbé vált légzésem is, ahogy egyik szó a másik után koppant bennem újra és újra. Végül hátráltam tőle egy lépést, nem túl nagyot, csak hogy kényelmes legyen a távolság. Megtöröltem szemem-arcom, úgy néztem rá ismét. Bennem volt a veszteség, valószínűleg jó ideig még újra és újra belém fog marni. Csak remélhetem, hogy egyszer csitulni fog. - Akkor segíts nekem, Aiden, hogy olyan Kölyköd legyek, akire Teresa is büszke lehet. - Szerettem volna megint elsírni magam, ám ezúttal nem örömömben. Szerettem, szeretem és azt hiszem, egy részem életem végéig így fog érezni. Az a részem, amit mától vaskos ajtók, súlyos lakatok mögött kell őriznem, ha azt akarom, hogy ez elvezessen minket valahová. - Tisztázzuk le a szerepeket, oké? - Átkozottul nehéz, mintha megpróbálnám kikaparni a saját szívem. A biciklire elhúztam a számat. - Vissza fogod te még ezt sírni, csak várd ki! Egy hetes menetelés és tricikli után fogsz szűkölni - vetettem oda pimaszul.
Volt valami egészen meghitt a mozdulatban, ahogyan keze közé fogta az arcomat, ahogyan éreztem magamon a tekintetét. Jól esett, ám mégsem tudtam úgy élvezni, mint annak idején, vagy akár csak azon az estén a motelszobában, amikor felbukkant Fairbanks határában. Bármennyire is szerettem volna kiűzni a gondolatokat, a kellemetlen érzéseket, az elmúlt időszak megannyi csalódása ragacsos mázként telepedett a mozdulatra, a helyzetre, rám. Nem tudtam, le tudjuk-e sikálni valaha, lejön-e egyáltalán és, hogy ugyanaz rejlik-e még alatta, mint amit szeretnék, hogy ott legyen. Bonyolult és szar volt a helyzet, az érzés egyáltalán, mert bármennyire is szerettem volna úgy megélni az érintését, mint ahogyan arra hosszú idők óta vágytam, nem ment. Egyszerűen nem ment. És a leginkább az bosszantott, hogy közös erővel jutottunk ide, erre a pontra. - Nincs, valóban nincs - értettem egyet apró, mégis őszinte mosollyal a szám sarkában. - De remélem, hamarosan megláthatom majd - fogalmam sem volt róla, mire számítsak, vagy mit fog adni nekem ez az élet. Lehet az első néhány nap elég lesz, de lehet annyira rákapok az ízére, hogy soha többet nem akarok majd megállni. Nem tudom, mit hoz a jövő és azt hiszem itt az ideje, hogy ne is aggódjak a holnap miatt. Éreztem, hogy némileg alábbhagyott a lelkesedése, de a szavaimat tekintve nem is volt olyan meglepő. Kiélveztem az utolsó mozzanatait a cirógatásnak, bármennyire is nem volt teljes az érzés, de minden bizonnyal ilyenben sem lesz jó ideig részem. Tiszta határok kellenek, nem ez az összemosódott valami, amibe jelenleg beleragadtunk. Hogy aztán mi lesz, szintén nem tudom, de nem is rágódom miatta, csak elfogadom a döntésem és mindent, ami ezzel jár. Ellépett tőlem, szavai keserűen marták végig a mellkasomat és egy pillanatra elbizonytalanodtam, vajon tényleg ezt akarom-e. Tényleg így akarom-e. A keze után nyúltam, a kezembe fogtam, ha engedte. - Nem tudom, hogy megelégszem-e azzal, ha csak a Kölyköm leszel - emeltem tekintetemet a kezéről az arcára. Tudom, hogy érdekesen hathatnak a szavaim az előbbieket követve, de.. ember legyen a talpán, aki képes józanul kiigazodni ezen az egészen. - De természetesen segíteni fogok, hogy olyan légy, akire Teresa büszke lehet. Akire te magad is büszke lehetsz - szelíd félmosoly jelent meg a képemen, ahogyan elengedtem végül a kezét. A kérdését hallva enyhén feszült meg állkapcsom, iszonyatos kettősség tombolt bennem, egyszerre éreztem azt, hogy minden érzés a sajátom és mégsem, egy ilyen helyzetben pedig piszok nehéz meghúzni azokat a bizonyos határokat. Bízom benne, hogy segíteni fognak, mert ha nem, akkor hosszútávon nem lesz túl egészséges ez az egész. - Kölyök, Teremtő - böktem először rá, majd magamra. - Így is fogunk viselkedni - egyelőre, tettem hozzá gondolatban, de valahol a tekintetemben ott ült ez az egyetlen szó és mivel tökéletesen olvasott a tekintetemben, inkább elfordítottam róla azt, ekkor vettem észre a biciklit és kaptam az alkalmon, hogy témát váltsak. - Ha cipeled, akkor vihetjük. Szerzünk rá egy csomagtartót, aztán felváltva tekerjük - szélesedett a mosolyom, már önmagában elég volt elképzelni a jelenetet, hogy ő teker, én pedig a csomagtartón ülök. - Nem ígérhetek semmit ezzel az egésszel kapcsolatban, de.. örülök és köszönöm, hogy elcsábítottál - tértem vissza egy picit az őszinte és komolyabb vonalhoz, mert szerettem volna, ha tudja, hogy tényleg örülök neki, hogy nem félt felhozni az ötletet. Hogy felnyitotta a szememet.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Elmosolyodtam, s még csak kicsit ugyan, de őszintén tudtam bízni, hinni abban, hogy ebből talán valami jó is kisülhet. Akkor is, ha előtte annyi mindent kell leölni magamban, magunkban, köztünk. Ennek egyik lépése volt a hajdani nevek megtagadása. Elengedtem, próbálva nem tudomást venni arról, hogy neki talán ugyanúgy nincs ez ínyére, mint nekem. Kérném, hogy inkább akkor mégis keressünk valakit, aki átharap, mégis hallgatok. H már valakihez hozzáköt a bennem élő nőstény ösztönös ragaszkodása, az ő legyen, ne más, aki esetleg felhasználna ellene. Elléptem inkább tőle, de kezem után nyúlt, mire alig láthatóan megrándult szám sarka. Keserűség volt ebben főleg, mert nem "atyai" gesztusként értelmeztem a mozdulatot. Egy apa ne nyúljon így a lánya kezéért. Némileg megfeszültem és elképedtem szavaira, a következő pillanatban pedig már el is kaptam állát fél kézzel, ha nem állított meg. Ebben az esetben rászorítottam kicsit, nem annyira, hogy fájdalmat okozzak - haha, nem is ment volna... -, épp csak érezze, komolyan gondolom. Fellobbanó haragomban ott lapult farkasom büszkesége is. Velünk nem játszol. Se te, se más. Se most, se máskor. - Ha nem lenne ez a nőstény, már a tiéd lennék. Ha nem én lennék a nősténnyel, már olyan Kölyköd enne, amilyennél jobbat kívánni se tudnál. Úgyhogy nekem ne mondj ilyeneket, Aiden. - Szemem vörösen villant. - Harmad annyit éltem, mint te. Ha te elmosod a határokat, én nem fogok tudni megállni. - Megszorítottam a kezét is, egy kicsit közelebb húzódtam, állkapcsom megfeszült, majd visszahúzódtam a korábbi távolságba. Hagytam, hogy érezze az emberi vágyat és a nőstény értetlenségét, miközben tisztán ragaszkodtunk mindketten. A tűzzel játszik, s tudom, bármennyire szeressem, megégetném. Egyszer, kétszer, sokszor... De nem bánom, inkább ez égjen bennem, mint az a kiszolgáltatott magatehetetlenség, amiben hajnalban rám talált. Talán nem tudja, de biztosan sejti, mire vagyok képes, micsoda hedonizmus rejlik bennem, milyen könnyen adom át magam a lejtő vonzásának, hogy aztán, mint egy hullámvasutat élvezzem a majdnem-szabadesést - és rántanám őt is. Mélyre, egyre mélyebbre. Valahol kíváncsi vagyok rá, mit tenne ilyen helyzetben, mi lenne velünk akkor. Másrészről szeretném elkerülni. - Helyes - értettem egyet biccentve, mint akinek a lelkét tépték ki... hogy aztán az a szikrányi tétovaság, más irányba mutató pillantás megint felkorbácsoljon. - Barom - motyogtam orrom alatt megrovó-feddőn, majd elintéztem, hogy kettőnk közül még mindig inkább rám illjen ez a leírás. Amilyen hirtelen kaptam el korábban állát - ha akkor hagyta -, ugyanolyan hirtelen ötlettől vezérelve szüntettem meg a köztünk lévő távolságot. Felrántottam a pajzsom. Elég az öt érzékszerv, nem kellenek az energiák, így is tudja, ki az, akinek felsőjét elkapom, gyűröm, húzom magam felé annál fogva, s követelem magaménak ajkait. A nőstény nem tudja, de én igen, hogy milyen őt csókolni, elveszni benne, a hátát karmolni, játékos felhevültségben harapni. Én ismerem az illatát, amikor a világon csak engem lát, a tekintetét, amire sötét árnyékként kúszik a vágy, és mégsem rémiszt, mert tükre vagyok. Adj most valamit. Akármit. Aztán búcsúzzunk el - Noah.
Ahogyan ő, úgy én is bíztam, hittem abban, hogy képesek leszünk valami jót kihozni ebből az egészből. Tudom, hogy sok mindent kell lezárnunk magamban, hogy szinte teljesen újra kell kezdjük, de.. megéri. Meg kell, hogy érje mindez, mert akarom. Vissza akarom őt kapni, nekem is hiányzik minden, amit ő jelent, amit tőle kaptam. Ugyanolyan nem lehet már, soha nem is lehetne, de attól még szükségem van rá. Elkapta az államat, valahogy az ő mozdulatai elől nem kívántam kitérni, az ilyenek elől legalábbis semmiképpen sem. Szabad kezemmel fogtam rá a csuklójára, mintegy jelzés értékkel számára és a nőstény számára is, hogy tudja, hol a helye velem szemben. Azok a bizonyos határok, ugyebár.. - Megannyi „ha”, Dakota. Hogy lehetsz ebben biztos? Én már ne hiszek ilyenekben, a csalfa feltételes mód mit sem ér, mert semmit sem számít, mi lett volna, ha másképpen cselekszünk. Már nem. Most már csak a jövő van, te is nagyon jól tudod - felesleges felemlegetni, vagy arról beszélni, hogyan máshogyan alakulhatott volna a kettőnk kapcsolata, az életünk. Ha nem harapom át, elrohan előlem, vagy éppenséggel én sem futottam volna már utána. Megannyi feltételezés, mit a helyzetek alakítottak volna, nem számít már semmit. Mert ebben a jelenben élünk és a saját jövőnket formáljuk. - Megértettem - bólintottam aprót, szám sarkában mégis valamiféle apró, elégedett mosoly ült. Életképes, erős utódot teremtettem, még akkor is, ha ezzel elveszítettem, vagy éppenséggel rettentő messzire taszítottam a nőt, akit szeretek. Mégis büszke voltam arra, hogy kiáll magáért, hogy véleményt mer formálni velem szemben, nem csak ő, de a nőstény egyaránt. Beleegyezés volt mindkettőnk részéről, mégis sejtettem, hogy belül éppen úgy tiltakozik az „ítélet” ellen, mint én magam. Szar egy helyzet, nincs mit szépíteni ezen, de sajnos muszáj, hogy tovább léphessünk, hogy megtehessük a következő lépést. Aztán ki tudja, mit hoz a sokadik lépés, de ahhoz, hogy odáig elérjünk, bizony nehéz lépcsőfokok várnak még ránk. Képes voltam abban a pillanatban mindezt elfogadni, csakhogy ő volt az, aki hirtelen szüntette meg kettőnk között a távolságot, ő volt az, aki úgy döntött, várhat még egy kicsit az a megállapodás. Nem tiltakoztam. Tudtam volna, de nem akartam. Legyen ez a búcsú, Elsa, aztán lássuk, mi sül ki mindabból, amiben ma este megállapodtunk. Viszonoztam a csókját, kezeim a derekára siklottak, birtoklóan öleltem magamhoz, tettem magamévá ajkait, mintha soha többet nem is akarnám elereszteni. - Pont mint te - suttogtam ajkaira, csibészes mosoly szaladt a képemre, de ebből valószínűleg nem sokat látott. Újfent ajkait követeltem, miközben kezeim a derekáról a fenekére, majd onnan a combjaira siklottak. Felkaptam, ezzel ösztökélve, hogy lábait a derekam köré fonja és ha megtette, néhány pillanaton múlva az asztallapra ültettem. Nem számított, hogy leverjük a papírokat, a telefont, a laptopot. Egy olyan élethez tartoztak, amit kész voltam eldobni magamtól, hogy megnyissam az új fejezetet, Dakota közreműködésével. Vadul csókoltam ajkait, fogtam rá a pólójára, hogy egy határozott mozdulattal tépjem le róla. Akartam. Itt és most. Talán egy jó ideig utoljára. Adni és kapni akartam egyaránt és kész voltam jelen pillanatban bármit megtenni érte. Még egyszer, utoljára, mielőtt felhúznánk a határokat, mielőtt meghoznánk a szabályokat. Ajkait, bőrét csókoltam, mintha csak ismét szeretném felfedezni minden egyes porcikáját. Egészen más volt így rátekinteni, így tapintani, ízlelni, mint alkoholtól, vagy dühtől elködösült elmével. Szenvedélyesen, vágytól fűtötten hajtottam magunkat aztán a gyönyör felé, hogy együtt élhessük át azt, mire mindketten ugyanannyira vágytunk. Még egyszer, kétszer, ki tudja hányszor. Talán tényleg utoljára, hogy aztán vadul lihegve fúrjam arcomat a hajába, csókoljam le a gyönyör verejtékét bőréről.
Tompán ért a reggel, ahogyan Dakotát magamhoz ölelve tértem észhez. Vakító volt a fény, mi az ablakon át ömlött be, egyértelműen tudatva velünk, hogy reggel van. Hajnal, mint kiderült, amikor az órámra pillantottam. Óvatosan csusszantam ki a paplan alól, ügyelve arra, ne ébresszem fel. Gyors zuhany után kapkodtam magamra néhány göncöt, hogy aztán papirost írjak és tegyem Dakota mellé az éjjeliszekrényre.
El kell intéznem néhány dolgot. Estére igyekszem hazaérni.
Nem vittem túlzásba, ha akar, úgyis felhív, tájékoztatásnak ennyi valószínűleg amúgy is elég lesz. Néhány pillanatig még néztem, ahogyan alszik, olyan békés és gyönyörű volt így.. Egyetlen csókot hintettem a homlokára, mielőtt elindultam volna. Ég veled, Elsa.
// Köszönöm szépen, imádtaaaam! <3333333 //
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Haladtam valamerre, s az irány, mint megannyiszor, ezúttal sem érdekelt. Az én életemben, azóta, hogy farkas lettem, vérvonaltalanságom okán mindig jelen volt a hirtelen halál lehetősége. Na jó, nem csak ezért. Tudom, hogy fog még miattam bosszankodni, fog még velem kiabálni, de már azt is tudom, hogy képes leszek a sarkamra állni, nem csak vele, de mindenki mással szemben is. Mert engem nem uralhatnak, engem nem irányíthatnak - ez az én dacom. Még veled szemben is, Noah, Aiden, Teremtőm, Apám vagy bárminek is nevezzelek végül... Az most még nem érdekel. Most olyan apróságok számítanak, mint fenekembe mohón maró ujjaid, fellobbanó követelésed. Élvezem, ahogy leigázol. Nem rendere utasítással, erővel vagy azzal, amiben úgysem fogok soha a nyomodba érni, hanem nyers ösztönnel, vággyal. Mintha egy élettel ezelőtt történt volna ilyesmi utoljára, s talán tényleg így van. Csókollak, mert kellesz, belesimulok mozdulataidba, mert akarlak. A nevedet nyögöm a sebtében üressé tett asztalon, miközben azt kívánom, bárcsak így maradhatnánk. Bárcsak ne lenne a lényem mélyéről feltörő, háborgó ellenkezés mindazzal szemben, amit épp teszünk. Elnyomom, most még elhallgattatom, keserű ígéretet téve, hogy többé nem fordul elő, nem fordulhat, mert... nem helyes. És bár ez nem szokott érdekelni, most más, mert belőlem, egy részemből fakad a letorkollt tiltakozás. A gyönyörbe kapaszkodok és hajdan volt férjembe.
Reggel észleltem a mozgást, az ébredező energiákat, de még nem akartam felkelni, tényleg felébredni, mert azzal el kellett volna kezdenünk az új szabályok szerint élni. Még egy kicsit magamnak akartam az előző este csodáját. Mégsem bírtam elfojtani halvány mosolyom, amikor a homlokomra adott csókot, ez viszont megkeseredett, miután ő kilépett a lakásból, bennem pedig tudatosult, hogy mostantól ez lesz a legtöbb. Ennek kell lennie a legtöbbnek, különben tényleg kicsináljuk egymást. Órákkal később másztam ki lustán nyújtózva az ágyból, majd olvastam el üzenetét. Nem kerítettem neki nagy feneket, inkább magamra húztam egy sortot meg egy pólót és nekiláttam egyetlen sporttáskába összedobálni néhány holmit. Nekem ugyan ennyi se kellett volna, azt azonban nem várhattam, hogy Aiden egy szempillantás alatt vérbeli nomád legyen - szóval elsősorban az ő holmijai töltötték meg a táskát. Ennél több cuccot viszont zsigerileg voltam képtelen összehordani, szóval... ha nagyobbak az igényei, az már az ő reszortja lesz, én mindent megtettem, ami tőlem telt. A nap hátralevő részét furcsán nyugodt várakozással töltöttem. Apránként kezdtem magamban leépítgetni azt, amit kénytelen voltam, s legalább annyit sírhattam, amennyi csak jól esett. Eltemettem a lányomat, most eltemettem a férjemet is. Ég veled, Noah.
//Én is köszönöm, imádtam, mint mindig! Ö.Ö <333333333 //
Kezdőlap
