Nem voltam ideges. Még. Vagy már. Minden aggodalmam elszelelt a tegnappal, mert végtére is az én döntésem volt, mit meghoztam. S minő keveseknek adatik meg, hogy saját hattyú dalukat - vagy épp diadaléneküket - komponálhassák meg... Elégedetten és érdeklődőn jártam hát körbe falkám tagjai közt, a nézőközönség sorait gyarapítva, míg "sorsomra vártam". Halálra idegesítettem szerintem Northlake-et, míg a kölyke a ringben feszült Siennának. Az alfa és az ikkuma kölykei. Két erős, szívós kis nőstény,... mindkettő remek farkas, s remek nő is a maga módján. Őket a feltörekvő "kamaszok" követték, legszebb és egyúttal legidegesítőbb falkaéveiket élők. Mert bizony ilyenkor már elvárják, hogy ne viselkedj kölyökként, de azért rendre az orruk alá dörgölik - mi, vén barmok - hogy messze vannak még a tisztes farkas-kortól. Yvonne megéri a pénzét, ezzel eddig is tisztában voltam, kíváncsian figyeltem hát, mihez kezd a hasonló korú hímmel. Őket két őslakos követi, hű szívű falkatársak, kiknek harca régmúlt idők erőpróbáit idézi. Itt már teljes pompájában mutatkozik meg, mire képes egy kifejlett farkas, mi az a képesség és tudás, erő, mi az előttük felvonultakra várhat idővel. Ami Darimékat illeti, egészen egyszerűen csak úgy gondoltam, ráfér a verés arra az idiótára, az újonnan csatlakozott rusnya képű meg pont alkalmasnak tetszett a feladatra! Na meg... annyira én sem vagyok kegyetlen, hogy a két hősszerelmest dobjam össze egy ringbe. Hiába érdemelnék meg ők is, meg Willow is a középkori módit, szerény véleményem szerint. Akármi is lesz a vége ezeknek a küzdelmeknek, az már a gyógyítók gondjára van bízva - s egyben a kezdetét jelenti az utolsó párharcnak ezen a viadalon.
Könnyed eleganciával, határozottan lépek a küzdőtérre, üdvözlően biccentve Lucas felé. - Hogy érzed magad eddig? - Érdeklődöm megemelt hangon felé, könnyeden, hisz a nézőtér még kissé zsibong az előző küzdelem hatása és a következőre való rákészülés közötti röpke átmenetben, melynek hamarost vége szakad, ha mi istenesen nekiesünk itt egymásnak. Könnyed pántos felsőhöz melegítőt viselek és edzőcipőt, miket hanyag mozdulattal rúgok le lábaimról. Kár lenne értük, ha átváltozásra kerülne sor. Márpedig elég erős rá a sansz, ami azt illeti, ugyanis: - Talán sejted, hogy nem véletlenül maradtunk ketten a végére. Sosem küzdöttél meg érte rendesen, hát itt az ideje... - Tárom szét karjaimat, s kezemből a cipőimet a küzdőtéren kívülre ejtem majd felszedi valamelyik szubom, hogy következő szavaimmal, ki nem mondva, mindegy meghatározzam a preferált harcmodort is - már amennyiben Lucasnak is megfelel ugye. - Én, Nessa O'Brien a Béta címért szállok ma harcba veled Lucas Flynn. Kihívlak!
Ki akartam ereszteni a fáradt gőzt, de nem sokáig maradtam abban a hitben, hogy ez pusztán erről szól. Megnéztem az összes meccset, és volt egy pillanat, amikor úgy bámultam D.C.-re, és kulcsoltam össze ujjaimat, mintha úgy gondolnám, hogy többet hasonlót nem tehetek. Valami megfoghatatlan, kellemetlen marta a mellkasomat, nem lettem volna képes szavakba önteni, mi végre érzem, de valahol elmaradt a könnyed, súlytalan szórakozás ténye, néztem, mi zajlik körülöttem, de nem láttam igazán. Végül megemelkedtem helyemről, magabiztosan lépve be a ringbe, mert ha bennem volt is kétely bármit illetően, a fehér büszkén szegte fel busa fejét, ő sosem kételkedett magában. - Soha jobban. – Nyilván semmit sem jelentenek a szavaim, de aligha fogom csak úgy közölni, hogy nem azért jöttem ide, hogy szoruljak. Mindenesetre ez már nem igazán számít, illetve, vélhetőleg soha nem is számított. - Talán mert kérni sem kértem. – Siklik számra könnyednek ható mosoly. Ugyan már, miért is küzdöttem volna valamiért, amit MÉG nem akartam? Mert még nem gondoltam, hogy itt van az ideje. Elvállaltam, hogy segítsek, mert Castor bízott bennem, de közel sem azért, mert meggyőződésem lett volna, hogy nincs erre nálam megfelelőbb. Kibújok a szürke pólómból. Nyilvánvalóan lényegét vesztette, és ha már itt tartunk, mennek utána a cipők is. Kifejezetten nem bánom, hogy átadhatom a fehérnek a terepet, mert kettőnk közül ő az, akinek ez fontos. Ő az, aki nem adná azt, amit egyszer már megszereztünk. Nem kértük soha, de ha már a miénk, akkor az is marad… csak egyfelé vezet a másik út. Metsző, szürke íriszek villannak pillanatokon belül, torkomból már a morgás is feltör, de még pár szavam van hozzá, mielőtt belevetnénk magunkat a vérengzésbe. - Nessa O’Brien. Tegyél meg egy szívességet. Ha győznél, ne csak a címemet vedd el. – Veheti egész nyugodtan az utolsó parancsomnak. A fehér nem viselné el ezt a fajta megaláztatottságot. S Annakpok szeme elé sem kerülnék aztán, hogy büszkeség helyett szánalmat lássak a tekintetében, nem beszélve mélyen tisztelt Alfánkról. A nadrágommal már nem szarozok, hagyom, hogy szétroppanjon a bőrömön, ahogy pillanatok alatt átveszi testem felett az uralmat farkasom, nem az a bájos fajta, sosem volt, soha nem is lesz, és még csak nem is annyira előzékeny, hogy az első támadás jogát átengedje. Annyit vár pusztán, amíg a nőstény is bevégzi a változást, és már lendül is felé vérre szomjazó agyaraival. Nevezhetjük bemelegítésnek, bizonyos kor felett már közel sem olyan egyszerű a dolgunk, ha meg akarjuk lepni egymást. Ironikus. Nessa már nem lenne alkalmas hosszútávon erre a posztra, előttem pedig még lenne legalább tíz év, míg erőm teljébe kerülhetek. Egyelőre a lábaira utazok, az apró sérülések is bosszantók lehetnek, a háromlábú farkas már nehezebben kezd bármihez is, ugyanakkor nem vagyok elbizakodott, a fehér jó harcos, erős, agilis, míg én emberként közel sem vagyok vezetésre termett, ő tökéletes rá, vagy legalábbis egyszer bizonyosan az lenne. A figyelme kiélezett, füleit hegyezi, minden érzékével a harcra koncentrál, nincs semmi, ami most erről elvonhatná a figyelmét.
Farkasaink párharca lesz ez, kétségtelenül, s nem emberi felünkké. A magam módján azt hiszem, még kedvelem is Lucast, miként a maga módján tiszteli farkasom is hófehér bundás bétáját, afféle korcs kötelességtudatból, ugyanakkor - a csendben zúgolódókkal ellentétben - nem tart tőle, hogy véleményét a világba üvöltse, ha nem fekszik a rendszer, mibe kényszerítik. Szemből támad, igaz szívű harcosként, sohasem intrikával. Az már emberibb felem hozadéka... A könnyeden süket dumával persze gyorsan felhagyok a ringbe léptünket követően, válasza pedig csak megerősít benne, akármi is lesz a kimenetele ennek az egész helyzetnek, részemről jól döntöttem, mikor elhatároztam magamat eme drasztikusnak tetsző lépés mellett. - Elfogadtad, innentől fogva pedig magyarázkodnod sem kellene. - Vonok vállat csendes szavak közepette tőlem nem idegen, könnyednek ható nemtörődömséggel. Pedig számított az egész dolog. Annyi év, falka és poszt után is, még mindig tudott érdekelni egy újabb közösség sorsa. A vezetők személye, a tagok véleménye... - Tényleg borzalmasan önző egy nőszemély vagyok, baszki, még a végén barátosnémnak lesz igaza! Mindegy is. Kezdjünk bele.
- Viszont sem várok tőled kevesebbet. - Biccentek aprót felé, s van valami mélységesen tiszteletteljes a mozdulatban. Talán a mellé járó, immáron sárgás cimokban játszó pillantás teszi, vagy testtartásom. Ki tudja! Legfeljebb a vállamat nyomó évszázadok. De most nincs helye a körben múltnak, s bizonytalanná lett a jövő. Egyedül a jelen van, adrenalinként telepedve ránk, s a pillanat ereje, varázsa tükröződik vissza a köröttünk levők energiáiból is. A feszült csend, az izgatott várakozás. Pattanásig feszülő idegek... Aligha létezik harcos számára ösztönzőbb, biztatóbb nóta. Aztán, mintha csak a Nagy Alkotó megnyomott volna egy gombot, felgyorsul minden: anyag szakad, csontok rendeződnek szemnek talán fel nem fogható gyorsasággal át, s vele húsunk is. Ahogy említettem az elején: farkasaink párharca ez. Tegyék hát teljes pompájukban, nem rejtve el övéik közt a valót. Lucas nem sokat tököl, no de nem is várja senki jelen helyzetben - meg úgy velem szemben - hogy úriember legyen, a kezdő "pofonnak" is megvan a maga ereje. Igen ám, de kevéssé vagyok elbizakodott, mint azt sugallhattam az imént. A ringbe léptem óta csakis neki adózom figyelmemmel, minden idegszálammal és farkasösztönömmel, ekképpen pedig nem ér meglepetésként támadása. Elér ugyan, de csupán bőröm felszínét sérti a tömött bunda alatt, tovább nem jut - egy jól irányzott pofont osztok ki karmos mancsommal képére, ezzel térítve el agyarait céljuktól, s egyúttal próbálom kibillenteni némileg egyensúlyából is támadásomhoz. Marjára megyek, pontosságomra ahogy az előbbi, úgy ezen esetben sem lehet panasz, az Istennő ajándéka, ám mindez - sajnos - nem jár automatikusan azzal, hogy játszi könnyedséggel leszek képes nyakát, tarkóját agyaraim közé kaparintani.
Arról beszélhetne bárki, mennyire szemből támadás egy barátságos mérkőzésnek szánt viadalon előrukkolni egy kihívással, de oly fölösleges volna. Céllal történt ez az egész, ez bizonyos, noha legalább abban nem lehetett biztos, hogy nevezni fog. Ettől függetlenül a véleménye megvan, ám megtartja magának, a jövőre nézve pedig majd kiderül, lesz-e még módja tenni az ellen, ami Nessa ezen cselekedetét kiválthatta. Úgy tűnik, mégsem minden olyan békés, és csendes, mint amilyennek látszik. Belülről rohad az alma. A magam részéről sosem voltam az összeolvadás mellett, de nem az én döntésem volt, nem is csupán Castoré, sőt… Nos, ha valaki nem látja a fától az erdőt, arról úgy hiszem, nem én tehetek. Választ nem kap, aligha van mire, közel sem magyarázkodás volt, egyszerűen tény, hogy választásom aligha akadt, ha a jövőt illetően kezdeni akartam volna bármit is az előmenetelemet illetően. Castor nem az a típus, aki bőkezűen osztogatná a második esélyeket. Kiharcolhattam volna ugyan évtizedek múlva, de vannak olyan régmúltba visszanyúló kapcsolatok, amiknek a pozitív mivoltát még a magunk fajta szabad őrültek sem kockáztatják. A biccentését azonban viszonzom. - Amennyiben úgy alakul, megtiszteltetés lesz. – Mondjon bárki bármit, én többet foglalkoztam velük, mint bárki a mieink közül, de nyilvánvalóan elhibázott lépés volt kígyót melengetni a mellkasomon. A kegyetlenség, mint olyan, még nem jutott nekem osztályrészül, s tisztelem azt is, amit ők felépítettek. Az Amarokjukat, azt, hogy évszázadok óta itt élnek, és tudom, látom, hogy ebbe csúnyán beleköptünk, de mások lelki nyavalyáit, a változást nem üdvözlő magatartásukat nem nekem tisztem kezelni. Lelki pásztor nem vagyok, suttogó meg pláne nem. Castor és Mike felé biccentek, könnyed mosollyal az arcomon, az egyetlen, akitől elnézést kérnék, az DC, amiért valószínűleg nem lesz jó sora, ha én maradok alul, elhiheti, nem így terveztem, de a mi világunkban semmi sincs kőbe vésve, így rendezzük a dolgainkat, s most úgy fest, nekem kell elvinnem a balhét, de készségesen megteszem, úgyis a falkám az első, minden körülmények között. Hagyom, hogy a fehér átvegye a tökéletes uralmat, ő a jó harcos, ő az, aki mindig is vágyott arra, hogy tehessen, hogy minél feljebb juthasson. Ő az, aki felborzolja a szőrét a pillanat heves varázsától, ő az, aki képes mindent megtenni a győzelem érdekében. Én most hátráltatnám. Támadok, de nem remélek gyors és hathatós sikert, Nessa nem tacskó már rég, bizonyára több csatát és hányattatást megélt, mint én, nem lesz könnyű felülkerekednem, de kétségtelenül ezen leszek. Győzni akarok, vasmarokkal ragaszkodni ahhoz, amire az enyéim szerint rászolgáltam. Alig sebzem, de nem aggódom, még nem, a pofon talál, fel is sérti a pofám bőrét, de amíg nem lelik a karmok otthonukat a szememben, nem érdekel, mert nem hátráltat semmiben. A visszatámadása nem lep meg, készülök rá, ellenben feltétlenül nem akarok kitérni előle, nekem is jól jön, hogyha kicsit közelebb kerül, és lehetőségem akadhat ezt kihasználni. Az életem a tét, nem fogok jótékonykodni, miképpen ő sem tenne semmi hasonlót, s ez így van jól. Megérzem a nyakam bőrén a fogait, de nagy szerencsémre fogást már nem sikerül találnia rajtam, de talán ez annak is köszönhető, hogy közben a mancsaimmal én is bőrén cikázok, a célom nem más, mint a harc hevétől hevesebben dobbanó szíve, hogy a bőre alá furakodva okozzak minél nagyobb sérülést, ami esélyesen sikerül is kisebb-nagyobb mértékben, ha nem fúj visszavonulót.
Nem várom el senkitől, hogy megértse a miérteket. A közönségünk számára éppoly újdonság a kihívás ténye, mint magának a Bétának. Szeretem a kellemest a hasznossal összekötni, nyílt titok, s hát most mégis hogy nézett volna ki, ha nézőközönség nélkül, valami kihalt hotelfolyosón dobom elé a nehézsúlyú szavakat!? Na ugye. Tanúk nélkül mit sem ér az egész, tudja ezt jól ő is. Pofonom betalál, karmok szántják arcának húsát fel négy öles árkot ejtve rajta, hogy egyúttal elrugaszkodva nyaka, torka után kapjak. Nem adja könnyen magát, de azt hiszem, én lennék a leginkább csalódott, ha ekképpen lenne. Mancsa elér, talán kritikus pontot találna, biztos fogást rajtam, ha nem lennék észnél és vakon mennék előre, nem látva mást, csupán célpontomat, a torkát. De legyek bármily makacs is, ostoba aligha vagyok - felhagyva a támadással kihátrálok kissé ebből a helyzetből. Talán mindössze az előbb említett józanságnak köszönhetően úszva meg pár felszíni sérüléssel, karmolással a dolgot. Nem megyek ám messzire, nem célom, hogy esetleg végeláthatatlan kergetőzésbe fulladjon a dolog, hagyjuk meg az effélét a kölyköknek. Épp csak annyira hátrálok, hogy kitérjek mancsának támadó szándéka elől, a következő pillanatban pedig már ismét megfeszülnek lábaimban az izmok, felé rugaszkodom, szemtől-szemben, vicsorgó, éles fogú veszedelemként. Célom nem kevesebb, mint kitátott pofával fogni közre orrnyergét, állkapcsait, hogy szilánkosra roppantsam csontjait, de persze mindez nem ilyen tisztán egyszerű, hisz ő sincs fából. Mi sem példázza ezt jobban, minthogy csupán alsó állkapcsára sikerül rámarnom. Dühös, elégedetlenkedő morranás tör fel torkomból, s nem eresztve a "koncot" a hím mellkasán igyekszem karmos mancsommal támasztékot találni, ha ehhez az kell, húsába vájjam körmeimet, hát akkor akképpen, nem sajnálom, nem plüssfarkas. Most se vágyom kevesebbre, mint állkapcsát használhatatlanná törni, ehhez keresek támasztékot mancsaimmal rajta, de ha nagyon ficánkol, az is lehet, nemes egyszerűséggel leszakítom a sokat emlegetett testrészt róla. Egyetlen pillanat, míg biztos a támaszom, máris szinte hallom a roppanó csontok énekét. Esélyesen nem úszom meg én sem vérző pofa nélkül, de ha már végre sikerült fogást találjak rajta, nem úszom meg egy "ebcsont-beforr" szintű töréssel - biztosra megyek.
Szinte sajnálom, hogy nem marad a közelemben, noha tény, nem szolgáltatna számomra örömet, ha már a mancsomban ficánkolna a szíve. Kihátrál, s bár utána kapok, de azonfelül, hogy mellkasának bőrébe bevájódnak kissé karmaim, sok baja nem esik. Nem számít, fiatal még az este, a fehér nem adja könnyen sem a bőrét, sem a posztját, legalább küzdjön meg érte tisztesen. Igaz? A vicsorgó, vadul tajtékzó lelke torz tükör számomra, s van az a pont, amikor eleresztem, tessék, Annakpok kölyke, vívd meg a csatát, ha tényleg ezt akarod, ha komolyan Béta akarsz lenni, tegyél érte. Én nem akartam. Még nem. Te viszont… te sosem bírtad kivárni igazán, hogy eljöjjön a te időd, minden azonnal, mert neked jár. Lószar sem, ha engem kérdezel, az semmire sem jogosít, hogy az ő kölyke vagy, hiába tettük ezzel büszkévé. Vajon most mit gondolna? Azt hiszem, jobb, ha nem tudjuk. A mozgásába megbúvó lendület, izmainak feszülése nem meglepő módon hamarjában ismét ellenem irányul, ám tétlenül nem várom be a dolgot, ugyanakkor nem hátrálok ki, hisz a lendülete nekem is előnyömre válhat most. Ellenben úgy fest, valahol elszámítom a mozdulatot , maximum jótékony borotválásnak mondhatnám, amit sikerült kieszközölnöm rajta, de ez van, koncentráljunk a következő mozdulatokra. Ő úgy fest, lényegesen szerencsésebben fejezi be a mozdulatot, mint én, ellenben én is elmozdulok épp annyira, hogy ne találjon tökéletesen biztos fogást rajtam. Mellkasomon támasztja meg magát, már az első pillanatokban érzem, hogy fájni fog, de két lábra állva, ágaskodva használom ki a helyzetet arra, hogy barátságosnak közel sem mondható támasztékát viszonozzam, bár ezúttal már bizonyosan van módom arra, hogy karmaimat a bőrébe vájjam, csupán az a kérdéses, hogy milyen mélyen lelnek otthont bundája alatt. Ellenben a visszatámadásom fő része közel sem ez, az állkapcson roppanása ugyan zeng a fejemben, de nem fogom feladni, a farkas nem hajlandó rá, még akkor sem lenne, ha könyörögnék neki, ellenben nem teszem. Ő irányít. Másik mancsommal a pofája felé kapok, és nem más a célom, mint legalább az egyik szemébe olyan szinten sebet ejteni, hogy használhatatlanná váljon. Majdhogynem örömódaként zeng bennem az olyannyira áhított siker élménye, mikor megérzem, hogy szeme árkában megakadnak a karmaim, s nem is vagyok rest teljesen belemeríteni karmos végű mancsomat. Még semmi sem dőlt el, a farkasom haragja pont olyan szinten duzzad egyre nagyobbra, mint az én kétségbeesett jövőképem, ami megcsillanni látszik a küzdelmünk következményeként.
Unalaq vére vagyok, célt aligha téveszt támadásom. Ami kérdéses, az az oda vezető út, mely jelen esetben karmokkal és torkomra pályázó fogakkal van kikövezve. Elérem, fogaim állkapcsának csontját zúzzák szilánkosra, de mindez azzal jár ugyanakkor, hogy karmos mancsai mellrésznél süllyednek testembe, miként enyéim az övébe. Nem túl kellemes, ahogy véres árkokat szánt bennem karma, nem is titkolom ezt senki elől, ahogy a belém nyilalló fájdalomtól összehúzódva állkapcsom csak még szorosabbra zár szorításán, ezzel lényegében használhatatlanná téve állkapcsát. Épp csak le nem szakítom szilánkosra tört testrészét inastól-mindenestől, ahogy szemembe kap. Vér fémes ízétől lesz pillanatok alatt terhes a levegő, bundámat, de talán az övét is vörösre festi. Enyém, tiéd… - nem számít már! Fájdalmas a vonyítás, mi elhagyja torkomat, pofámat nagyra tátva engedem el őt, de amint megérzem, hogy kicsusszan szorításomból prédám, máris torka után kapok elborultan, sietve. De legfőképpen: félig vakon. Pontos a mozdulat, torkánál ragadva meg rántom földre, fölébe magasodón, kissé rá is nehézkedve. Itt a vége, kölyök. Igazad volt, én már koros vagyok bétának, te pedig még túl fiatal. Megérdemeltél volna még egy esélyt – később, mikor az én időm már végleg lejárt – de úgy sejtem, fenevadad büszkesége nagyobb annál, minthogy itt és most feladd. Nekem sem kenyerem az alamizsna, ami azt illeti, s éppen ezért ha nem tapasztalok totális megadást, az ellenkezés legkisebb jelére is átharapom torkát a hímnek tiszta és gyors, örök békét hozó mozdulattal.
Oh, dear mother, I love you I'm sorry, I wasn't good enough Dear father, forgive me 'Cause in your eyes, I just never added up In my heart I know I failed you, but you left me here alone
Most érzem csak igazán, mennyit jelent, hogy csak száz éve van velem a fehér, hogy nem olyan erős, mint lennie kellene az évek súlyával mögöttem, semmi sem ér úgy célba, ahogy akarná, dühös és frusztrált, de ő sosem ismerné be, hogy nem lesz elég, itt és most nem, miként azt a gondolatot sem hajlandó magáévá tenni, hogy vert helyzetben van. Vagyunk. A dühe alól képtelen vagyok kikandikálni, megragadni a bundáját, és a földre taszítani, ha azt akarja, hogy legyen még holnapunk. Hiába vált fél vakká az Amarok, nem volt elég ahhoz, hogy eleresszen, tulajdonképpen semmire se azonkívül, hogy pár kurta hétig mementója lesz annak, akit a másvilágra segített. Ordítani már aligha volna erőm széttört állkapoccsal, de értelme sem lenne sok, amint a torkom után kap, én már tudom, hogy vége, tudom, mert jobban ismerem a farkasomat, mint ő engem. Tudom, mert a tőr hatása szétfeszít belülről… talán, ha megittam volna a szert, nem ő irányítana, lenne beleszólásom. Lenne holnapom. Nem ittam meg, eszemben sem volt, hogy halálom köré von glóriát a falka ma. Mindennek van oka, mindig ezt az elvet vallottam, bizonyára ennek is van értelme, még ha én nem is látom, amellett, hogy a jelek szerint csődöt mondtam ott, ahol bizalmat szavaztak nekem. Tulajdonképpen ennél jobban a torkomra maró fogak sem fájnak, de úgyis mindjárt elmúlik, nem igaz? A látóterembe Michael képe kúszik. Furcsán békésnek tűnik. Hát ezért vagy még mindig velem? Tudtad, igaz? Szólhattál volna, akkor nem ragadom el a farkasát, nem teremtek kölyköt, nem nyílok ki, nem férkőzöm senki szívébe. Tudom, nem tehetted, de ez így akkor is kicseszés basszameg. Terveim voltak érted? Én ezt akartam… az új esélyemet is vele. A Falka volt a mindenem, az életem, minden értük volt… Igazad van, talán én magam sem akarnám tovább csinálni, és egyetértenék a fehér utolsó, nyak felé maró csapásával, amiben benne van az utolsó lendülete, a búcsú ettől a világtól, hisz tudja, hogyne tudná, de nem tudnánk a tükörbe nézni többé azzal a tudattal, hogy kudarcot vallottunk, nem tudnánk a szemébe nézni, hisz csalódást okoztunk, milyen büszke volt arra a címre… Vajon miként fogja megélni, hogy pont emiatt haltam? Úgysem tudom meg, de most, ebben a pillanatban ez már nem is számít. Semmi sem marad, csak a fogak húsomba ékelődő keserűsége, fehér bundámba vöröslő vérem, mi lassan a talajra ömlik szét, bárki láthatja, hogy túl sok. Túl sok ahhoz, hogy legyen még holnap. Annakpok vére nem hunyászkodik meg. Nem félek a haláltól, Leah vár, hogy tarkón basszon, amiért kinyírattam magam, Michael vár, hogy a keblére öleljen. Nélkülük úgysem lehettem volna soha igazán egész, bármennyire is próbálkoztam. Legalább jártam a szülőföldemen. Jártam Leah egykori otthonában. Jártam a falkánk régi földjén. Teremtettem, és nem halok anélkül, hogy tudjam milyen kölyöknek és teremtőnek lenni egyszerre. Nem halok anélkül, hogy megismertem Annakpokot. Csak azt remélem, hogy neked Alfám, legalább nem okoztam csalódást, ha mégis… úgy kiváltképp így kell lennie, de ha nem… nos, minden egyezség visszavonható, minden szövetség arcul köphető. Ami egykor két egész volt, sosem lehet igazán egy. Csak remélni tudom, hogy ezt nem csak én látom így az enyémek közül. Gyorsan történik, pillanatok leforgása csupán, míg utolsókat dobban a dacos, makacs szív, nincs időm búcsúzni, de hiszem, hogy tudják azok, akiktől elköszönnék, hogy mennyire fontosak voltak nekem. Hogy tudják a Betolakodók, büszkeség volt közéjük tartozni, és bármennyire is múlok el a földi síkról, mindig hálás leszek a sorsnak, hogy közöttük találtam meg önmagamat.
It all went by so fast I still can't change the past I always will remember everything If we could start again, Would that have changed the end? We remember everything, everything.
Kölyökként, a beharapásunkat követően megmutatja nekünk igazi arcát a világ. Többek leszünk az egyszerű halandóknál. Erősebbek...! Gyorsabbak! Mégis az első évtizedek a kölykök számára másból sem állnak, csak sorozatos szívásból. Vagy ha van egy kis eszük és belátják, hogy a falka a saját fejlődésük érdekében állítja őket sorozatos kihívások elé, akkor úgy is fogalmazhatunk, a túlélés teszi ki mindennapjaikat. Megtanulnak vadászni, kontrollálni a frissen szerzett képességeiket és megtanítják őket arra, hogy mindezek ellenére sem övék a világ. Mert vannak nagyobbak, náluk erősebb ragadozók a földtekén... Igen, a kölykök legelőször túlélni tanulnak meg ebben a világban, ekképp azt is tudják idővel, hogy a megadón szabadon hagyott torok azt jelenti, "Elismerlek téged felettem állónak, nálam jobbnak". Egyúttal azt az üzenetet is magában hordozza: "Én az életet választom." - Nincs nagyobb suttyóság annál, mintha valaki olyan farkast öl meg, ki megadta magát neki. Van egy kósza pillanat, mikor azt kívánom, lássa ezt be a fehér fenevad is. Legyen meg benne az a kölyökként belé vert életösztön, válassza az élni akarást! Na mi lesz már... add fel. Vége van! De ő másképpen dönt, s nem adja magát az utolsó pillanatig könnyedén. Én pedig miként az elismerése hiányával együtt tudok élni, úgy a választása sem okoz mélyebb sebet bennem. Tiszteletben tartom, hiába vagyok más véleményen. Halála éppen ezért tiszta, gyorsan eléri a vég. Vit sjáumst, Lucas Flynn.
<3
Nincs néma csend köröttünk, ahol elül a harc heve és lélegzetvételem szaporasága mellé bekúszik a köröttem levő külvilág zaja. Energiák hullámoznak, morgások adnak elégedettségről vagy épp elégedetlenkedésről tanúbizonyságot. Meg merem kockáztatni, akad köztük szolgálatkész, intésre váró birka, ki csak egyetlen apró jelre vár, hogy nekem ugorjon, mást egyenesen úgy kell visszafogniuk a tarkoknak, mondván, egyetlen illetőé az előjog torkomat illetően jelen pillanatban. Sárga tekintetemet - már amelyik ép és nem úszik vérben, vörösre festve képem, nyakam bundáját - az Alfára emelem, némán állva a vörösbe forduló tekintetet. Ölj meg most, ha fenyegetésnek tartasz vagy hallgasd meg előbb szavam. Még az is lehet, ez a vén marha itt veled szemben tud valami hasznossal szolgálni számodra. A falkánk számára. De Luca arca meg se rezzen, képtelen vagyok leolvasni bármit vonásaiból. Talán gyászát rejti ekképpen; a falkát és egyúttal az őt ért veszteséget. Nem tudom, csak azt érzem, ahogy energiái az enyéim közé marnak, én pedig megadom magamat nekik. Vége van, immáron tényleg vége. Elértem, amit akartam, még ha nem is úgy, miképpen terveztem. Darim kiröhögött annak idején ezért a kifejezésért, de lám... én mindig megkapom, amit akarok. És kész vagyok ezt a falka javára fordítani a jövőben. De mindez az elkövetkező hetek zenéje, más a prioritás jelen pillanatban.
// *A Castorra vonatkozó részek userrel egyeztetve.//
Kezdőlap
300 
