Kicsit olyan érzésem volt, mint anno a Kölyök-viadal előtt, mégis teljesen más volt az egész. Erre önként jelentkeztem, ráadásul Siennával fogok farkasszemet nézni, akinek önszántamból nem igazán terveztem ártani, most mégis kénytelen leszek. Megtorpanástól mondjuk nem tartok, mert a farkasom rettentően várta már a pillanatot, hogy "ringbe" léphessen, neki egészen biztosan jót fog tenni kiereszteni kicsit a gőzt. És bízom benne, hogy nekem is. Meg Siennának is. Ő is önként jelentkezett, ez senkinek sem volt kényszer, úgyhogy remélhetőleg nem lesz belőle probléma, bármelyikünk is maradjon ezúttal alul. Merthogy hiába vagyok idősebb nála, a vérvonala neki a hatásosabb jelen pillanatban, szóval rettentő kíváncsi vagyok a dolog végkimenetelét illetően. Bevallom őszintén, nem kicsit izgultam és nem azért, hogy vajon ki fog győztesen kikerülni. Féltem, hogy elveszítem a kontrollt, hogy a farkasom teljesen átveszi az irányítást és máshogy alakul ez az egész, mint ahogyan azt elképzeltem, vagy bárki más elképzelte. Azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy lesznek ott mások is rajtunk kívül, hogyha nagyon elszabadulna a pokol, akkor úgyis közbe avatkoznak majd, ugye? Odabent próbáltam minden gondolatomat kizárni, elzárni magam a figyelő szempároktól, a neszezéstől, a susmorgástól. Aztán teret engedtem a farkasomnak, hogy néhány fájdalmas perc után, teljes alakos valómban álljak a másik nőstény előtt. Milyen érdekes, míg az én bundám hófehér, addig Siennáé fekete, tökéletes ellentétei vagyunk ezen szempontból egymásnak. Megrázom a bundám, aztán mintha csak egy körpályára lépnék, kezdek el araszolni a nőstény körül, vagy éppen vele véve fel a táncot, ha ő is mozdul. Egyelőre nem vicsorgok, nem morgok, mindössze borostyán tekintetem csimpaszkodik a nőstényébe. Nyugodt fagyosság leng körbe és akaszkodik Sienna energiáiba és ez az a hűvösség, amivel a lappangó feszültséget kívánom palástolni. Mint egy vékony fal, ami egyelőre tart, de tudom jól, hogyha egymásnak esünk, átszakad és a dühöm, a tőr borzolta kedélyeim egy pillanat alatt törnek majd utat maguknak. Egyelőre azonban kivárok, csendben és nyugodtan sétálva a láthatatlan kör mentén, pattanásig feszült figyelemmel lesve a nőstényt, mit lép először.
Igazság szerint élesben még soha nem sikerült letesztelnem magamat, mert nem adódott rá alkalom. Szegény Maevet csak megtéptem, mert ő szinte egy ujjal sem ért hozzám. Azóta sem sikerült még tisztességesen elnézést kérnem tőle, pedig istentelenül szégyellem magam miatta, de ami késik, nem múlik. Mindenképpen el fogok jutni arra a pontra, hogy felhívom, vagy átmegyek hozzá, esetleg mindkettő. Személyesen tisztességesebb ezt megejteni, úgy vélem. Erre a hepajra meg pusztán azért jelentkeztem, hogy hátha akkor a farkasom kevésbé lesz idegbajos darab. Mármint, eddig nem volt ez, és sejtem, hogy az én lelki nyavalyámat igyekszik ezzel kompenzálni, de jó lenne, ha meghallaná, hogy az egyikünkön sem segít, ha újabb problémákat generál az életembe. Igazából nem is lenne baj, ha egy kicsit ágyat kell nyomnom, bár Matt lehet utálna, mert akkor nem mostanság lesz esküvőnk, mindenesetre arról még nem beszéltem senkinek, és nem is terveztem. Gyűrűm van, azt láthatja bárki, aki nem vak az ilyesmire, bár most otthon hagytam, nehogy baja essék. Nesze nekem. Maeve után most Payne. Még valaki, akit nem akarnék bántani, előbb rágnám le a kezem, de hát istenem, az életem nagy része úgyis katasztrófa, felfér a polcra ez is. Az is lehet, hogy sokkal jobb nálam, és ő tép meg annak rendje és módja szerint. Paynehez hasonlatosan én is aggódtam, csak hogy én nem azon, hogy ha átveszi a farkas, mi lesz, hanem amikor átveszi, miként változtatja majd meg a küzdelem alakulását. Én még bizonyosan nem uralom olyan jól, mint ő, ugyanakkor, ha jól emlékszem, ő is a tőrös farkasaink között van, szóval nagyjából kuka minden eddigi tudománya a farkasa visszafogását illetően. Szépen vagyunk… Azt már megszoktam, hogy fehér farkas van a közelemben, Matt bundája is ilyen, s végül nem vagyok rest én sem kiereszteni magamból feketeségemet. Amennyire kezdetben rajongtam érte, mostanra eljutottam oda, hogy némileg tartok tőle, mert azt hiszem, nem egyfelé visz az utunk, de igyekszem küzdeni az egyensúlyért, mert megválni tőle nem akarnék, büszke vagyok rá, hogy az enyém, akármilyen okból is kapott lehetőséget az életre. S ha már apa meghalt, szegről-végről bizonyosan miattam, hát ne legyen hiába. A masszív, harci alak olyasmi, ami nehezen jön, túl nagy teret kap ilyenkor a farkas, de inkább engedem át neki az irányítást magamtól, minthogy ő vegye el, jobb a békesség ilyen szempontból. Lassabb vagyok valamivel így, mint a sima farkas alakban, de mindezt Paynere is igaz, szóval nem izgat a dolog. Az azért kíváncsivá tesz, hogy vajon gyorsabb vagyok-e összességében nála. Vörös íriszeim kihívóan merednek rá, nem félek tőle, a farkasom sem, se míg én nem becsülöm le, a dögömben munkál valami fura felsőbbrendűség, amit én rühellek, mégis ő azt hiszi, hogy itt ő nem maradhat alul. Már csak ezért is kívánom, hogy Payne győzzön, valaki végre megmutatná neki, hogy nem ő pottyantotta ki a spanyolviaszt. A körbe-körbe karikába érezhetően nem pajtása a feketének, meg-megriasztva mozdul be többször, tesztelgetve, mit lép rá a másik nőstény, de csak sokadszorra lapul meg tagjai mögött a lendület is ahhoz, hogy továbbvigye a mozdulatot, és első körben pusztán elsodorni akarja ellenfelét.
A hozzászólást Sienna Leroy összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Feb. 02, 2017 3:27 pm-kor.
Tetszik a kihívó tekintet, amely a vörös íriszekben mutatkozik meg, nagyjából ugyanilyen szempár tekint rá vissza, csak borostyán kiadásban. Én sem félek tőle és örülök, hogy ő sem így érez irántam, egészen más menete lenne a harcnak, ha félelem keserítené meg a levegőt. Az én részemről legalábbis mindenképpen. Egészen különös, mennyire hasonlítanak a farkasaink, már ami azt a belül munkálkodó felsőbbrendűséget illeti. Nincs lebecsülés a másik iránt, hiszen bármi megtörténhet, de igencsak a szívére venné a lelkem, ha alulmaradna ebben a küzdelemben. Feszült izmokkal várom, mit lép először a fekete bestia, többször bemozdul, hátrébb lépek ilyenkor, először szeretnék teret engedni neki, hadd mutassa meg, mit tud, mire képes, aztán majd jövök én. Minden mozdulatát figyelem, így arra is egészen hamar sikerül reagálni, hogy ezúttal nem csak tesztelgetésből indul meg, hanem valódi lendülettel ugrik nekem. Kitérek előle, ám úgy tűnik valamivel gyorsabb, mint én, mert kihasználni a lendületét és visszatámadni már nem igazán megy. Annyi baj legyen, akkor máshogyan támadok, meglódulok és egyik mancsom megemelve igyekszem erős ütést mérni, a fejére, a fül-szem tájékot becélozva.
A bundásom magabiztossága nem oszlik el a borostyán szempár kihívó vetülete által sem, inkább csak elégedetten morran és rázza meg magát, jó lesz ez. Nem tudom, miért hiszi magát egyenlő partnernek a fekete dögöm, de nem igazán kételkedik abban, hogy van esélye. Hozzá hasonlóan az én farkasom sem lelkesedne a vereségért, már csak azért sem, mert valljuk be, töménytelen mennyiségű bizonyítási vágy tombol benne, ez legalább olyasmi, ami közös bennünk, mert én is mindig tartok attól, hogy csalódást okozok. Nem sikerül átvernem, de talán meglepő is lenne, meg aztán, még én is tudom, hogy egy komplett mozdulatsor végigviteléhez sokkalta több lendület kell. Kitér előlem, és mivel egyelőre még eszemben sincs belefutni valami válaszcsapásra, vissza is táncolok, élvezem, hogy valamivel már most gyorsabb vagyok nála, nem nagy ügy, tudom én, de valljuk be, ez is egy csepp sikerélmény, ahogy érzem, hajlamos elbizakodottságra a fekete, de van benne valami hideg számítás is, és nem feltétlenül rohan bele minden hülyeségbe a gyors eredmény reményében. Érdekes. Nem ismerem még, s ez most más, mint mikor Maevenek ment neki újra és újra, most gondolkodik, nem gurult el a gyógyszere. Így hát elölről támad, amit sikeresen elkerülök, lévén kiszúrom időben, és így van időm lereagálni, de az azonnali visszatámadás nem jön össze rögtön, egy heves morgás azonban feltör a torkomból. Hátrálok, de csak azért, hogy ismét lendületet vegyek, és a gyorsaságomat is kihasználva igyekezzem megmarni, ha ugyan érem valahol. A fizikai felsőbbségem hiánya okán inkább elsodrással nem próbálkozom, inkább azon vagyok, hogy apróbb karmolások, marások képében gyengítsem, meglátjuk, ez mennyire válik be.
Lehet, hogy gyorsaságban kiegyenlítettek az erőviszonyok a vérvonalának köszönhetően, sőt, lehet felé billen a mérleg, de tapasztalatom azt hiszem nekem van több. Ilyen fiatalom a korbéli előnyöm szerintem teljes mértékben elhanyagolható, amúgy sem hiszem, hogy sokat nyomna a latba az az egy-két évnyi különbség. Nem is ez számít, mert nem ez alapján számolok, abból ítélek én is, a farkasom is, amit látunk, egyikünk sem az az elbízós fajta, bár hiába hiszi úgy a bundásom, hogy itt és most neki kell nyernie. Gondolom Sienna feketéje is hasonlóan van ezzel, legalábbis abból erre következtetek, amit eddig láttam és éreztem felőle. Támadok ezúttal én, felé kapva, ami elől könnyedén tér ki, időben kiszúrja, ám a visszatámadás nem sikerül, a heves morgásához az enyém pársul, mint valami morcos Kölyök szimfónia. Ha nem részese lennék, talán még élvezni is tudnám, így azonban nem marad idő ilyesmikre felfigyelni. Támad, ezúttal viszont nem elsodorni akar, hanem minduntalan felém kap, hol a pofájával, hol a mancsával. Érzem, ahogyan karmai a bőrömbe szántanak, ahogyan fogai felsértenek, de egyik sem erős, inkább idegesít, mint fáj, holott érzem, hogy egy-egy támadás nyomán még a vérem is serken. Mint egy idegesítő szúnyog, amit hiába próbálok, képtelen vagyok lecsapni. Mindig időben elhúzza a mancsát, vagy a pofáját, így a sokadszori bevitt találata után dühösen morranok fel és ugrok neki, ezúttal én próbálkozva azzal, hogy a súlyommal döntsem le és szegezzem egyből a földnek.
Nem mernék fogadni magamra, ugyanakkor magam ellen sem tenném. Egyrészt amióta farkas lettem, odateszem magam, de ez szerintem Paynere is tökéletesen igaz, nem tudom, mi az, ami eldönti a dolgokat ilyen fiatalon, talán csak a szerencse, de az is lehet, hogy valójában nincs esélyem, maximum csak vagdalkozom, fogalmam sincs. Mindenesetre hiszem, hogy csak úgy mehetek ennek neki, hogy hiszek önmagamban és a farkasomban, máskülönben minek jelentkeztem? Valamire csak jó lenne használni a kis dögömben munkáló agresszivitást. S mi lenne erre alkalmasabb? Sikerrel járok, megsebzem, nyilván nem halálos sebek, de a sok kicsi sokra megy elve alapján akár még hasznosak is lehetnek. Egyelőre inkább biztonsági játék a részemről, megfontolta igyekszem bosszantani és sebezni, mert egyelőre megtehetem, nem csípi el a mancsomat. Érzem, hogy többször vészesen közel jár, s csak egy hajszál választja el, hogy elcsípjen, de egyelőre még nekem kedvez Fortuna. Vérének illata elkezdi csípni az orromat, hergeli a fenevadat, remélem, totális kontrollvesztés azért nem lesz belőle, mert nem szeretnék élet-halálra küzdeni, mint ahogy a farkasom tenné, ha rajta múlik. Ez nem erről szól, örüljön, hogy önként átengedtem neki a gyeplőt. Valószínűleg a farkasomnak sem fekszik kifejezetten a hosszú távú karcolgatós játék, vélhetőleg ez lehet az oka, hogy mikor neki ugrik a másik nőstény, hagyja magát, talán arra számít, hogy ki tudja használni így a lendületet, és a saját javára fordítja, de nem úgy alakul a dolog, ahogy eltervezte. A földön landolnak, és ráadásul ő van alul, s még mozgás közben nem is sikerült elcsípnie a másik nyakát, ahogyan akarta, s akármennyire próbálkozik, nem tud ő felülkerekedni, maximum Payne oldalát sikerül fene nagy hadakozásában felsértenie, talán komolyabban, de az sem olyan mély, hogy igazán megérezze a másik, közben vadul csattogtatja a fogait, hogy távol tartsa magától a másik pofáját.
Bestiám mostanában az átlagosnál is jóóóval hamarabb kibillen a béketűréséből, ebben a tőrtől fűtött állapotban nem meglepő, hogy hamar válik idegesítővé Sienna támadási-sorozata, amit emberi fejjel egyébként nagyon is ügyes húzásnak tekintek. Főleg úgy, hogy olyan kis szerencsétlenek vagyunk és képtelenek vagyunk elkapni a mancsát, vagy odacsapni a pofájára, amikor éppen azzal támad. Kellemetlen, nem is kicsit, szinte érzem, ahogyan a farkasomban megy fel a pumpa és végül egy hangosabb morranásban próbálja kifejezni, hogy ez neki egyáltalán nem pálya. Azonban nem csak a hangeffekt, amiben megnyilvánul a nemtetszése, ugrik is mellé, méghozzá egészen ügyesen, merthogy sikerül ledöntenünk Siennát a lábáról, arra nem gondolok, hogy hagyta-e magát, vagy én kiviteleztem ügyesen a mozdulatot, most csak az számít, hogy sikerül ledöntenem és még a földhöz is képes vagyok odaszegezni. Oldalam felé kap, képtelen vagyok védekezni, érzem, ahogyan a karmai a húsomba szántanak, hangos morgás szakad fel a torkomból, a fájdalom egyből elönti az elmémet. Fogalmam sincsen, milyen mélyre ment, de piszok mód fáj, a vérem fémes illata pedig szinte egyik pillanatról a másikra önti el az orromat, jóval intenzívebben, mint az előbb. Áztatja a bundámat, nem is kicsit, amiből arra következtetek, bizony súlyosabban sikerült megsebeznie, mint szerettem volna. A borostyánok mélyén féktelen düh gyúl, ez az a pillanat, amikor bundásomnak elege lesz ebből a játszadozásból. Mancsával a fekete bestia pofája felé kap, le kívánja nyomni, karmát mélyeszteni a húsba, hogy a földre szegezze a csattogó fogakat, ha másként nem megy, hát saját mancsát dugja a nőstény szájába. Nem teketóriázik, amint sikerül - már ha sikerül -, egyből torokra menne, minél előbb véget vetve ennek a - számára gyerekesnek ítélt - csatározásnak.
Vert helyzetből szép a győzelem, ahogy mondani szokták, igaz, én még nem szenvedtem sérülést, ellenben ő több aprót is, noha nem mondanám, hogy ettől még nyeregben érzem magam. Főleg nem háton, nem jött össze, amit akartam, de arra nem hagyom ki a lehetőséget, hogy az oldalába igyekezzek marni, s a mozdulat olyan jól sikerül, hogy egészen mély sebet ejtek rajta, na ezt nem gondoltam volna, úgy tűnik, kellőképpen vehemensre hergelte magát a farkasom, vagy minket, vagy fogalmam sincs, én is érzem a benne tobzódó dühvel keveredő ártani vágyást, azt, hogy neki valahol mélyen odabenn örömet okoz ez az egész, az, hogy a másiknak fáj, s az még inkább, hogy mindezt ő okozta. Nem hagyom magam, érzem ugyan, hogy le akarja nyomni a pofám, de oda-odakapok, marok a mancsára, hátha előbb-utóbb feladja a dolgot, de mély sebet esélyem sincs okozni. Jó ideig egészen jól bírom, nem is fáradok, minden flottul megy, egészen addig legalábbis, amíg belekap a szemembe is a nagy hadakozás közepette, és ez tökéletesen elég ahhoz, hogy átmenetileg figyelmetlenné váljak, így esélye nyílik a torkomra marni anélkül, hogy én magam bármit időben tenni tudjak ellene. Nem azt mondom azért, hogy feladnám, mert nem olyan fából faragtak, még akkor is igyekszem sebezni, oldalába marni, amikor már érzem a nyakamba mélyedni az agyarait. Sőt, valami isteni szikra folytán rohadék módon ugyanoda csapok le, ahol megsebeztem, hátha az ismételt éles fájdalomhullám okán sikerül megszabadulnom tőle, igaz, esélyes, hogy fogalmam sincs róla, mikor kell feladni, eszelős egy dög a farkasom, és nem hajlandó tudomásul venni, hogy most kéne azt mondani, hogy elég… A francba is, hiába kaparom belülről, nem hagyja magát…
A pofája felé kapok, nem titkolt szándékkal; le akarom nyomni a fejét, minél távolabb tolva ezzel magamtól a csattogó agyarakat. Ügyesen csinálja, mert valahogyan mindig kitér előlem, lecsúszik róla a mancsom, megkarcol, belém mar, hiába elhanyagolható a dolog, akkor is csak akkor sikerül lenyomnom, amikor belekapok a szemébe. Ez a szem dolog nálam nagyon bennragadt, úgy tűnik, mert anno Masako-nak a Kölyök-viadalon ki is kaptam az egyik szemét. Minden gondolkodás nélkül használom ki az alkalmat és kapok a torka felé, a puha húsba mélyesztve agyaraimat. Érzem, hogy tiltakozik, hogy küzdene ellenem, ám én sem fogom annyiban hagyni a dolgot. Karmait újfent az oldalamban érzem meg, ott, ahol az előbb is, fájdalmas morgás közepette szorítok a harapásomon, a farkas dühösen, fájdalmasan morog, tombol a tűz a borostyánok mélyén, piszok mód fáj, de az én bundásomat sem olyan fából faragták, aki ennyitől feladná, sőt, ha Sienna leráz minket magáról, akkor visszük azt a tetemet darabot a torkából, ami nem lenne túl szerencsés dolog. Dühösek vagyunk mind a ketten, én is, a fehér is, mert nem akarjuk végzetessé változtatni a történéseket, de ha Sienna tovább kakaskodik, akkor a szorításom is erősebb lesz... ~ Add fel! ~ dörrenek rá gondolatban, mert az biztos, hogy a célegyenesben az én farkasom nem fog visszafordulni és ha Sienna nem lengeti a fehér zászlót, akkor rajta áttiporva fogja átlépni a célvonalat... Felduzzadnak az energiáim, fogalmunk sincsen igazándiból, hogy azzal miként lehet lenyomni egy farkast, de szeretnénk, ha a hűvösség megdermesztené a tagjait, ha észhez térne, mert ha tovább marja az oldalamat, akkor lehet egyikünk sem a saját lábán távozik a küzdőtérről.
Dühösen kapálódzok, de az istennek sem sikerül kivergődnöm alóla, egyértelműen elhibázott taktikai lépést vétettem, a francba is. Ráadásul, még ha ez nem lenne elég, belekapott a szemembe, ki tudja, milyen károkat okozva vele, egyelőre esélyem sincs felmérni, hogy milyen mélységében történt, de most nem is az érdekel. Sajnos esélye nyílik torokra jönni, és ki is használja, én is megtenném fordított helyzetben. A húsomba marnak az agyarai, megérzem, bár amíg nem tép meg, addig mondhatni nem olyan vészes a helyzet, ám azt még én is tudom, hogy igencsak vert helyzetbe kerültem. Hiába minden próbálkozásom, érzem, hogy pusztán az lenne még a maradék reménybeli esélyem, hogyha kirántanám magam az agyarai közül, nem foglalkozva azzal, mit visz magával, de érzem, ahogy a másik felem tudata be akar furakodni, azt erősítve bennem, hogy túl nagy ára lenne. Az életünk közel sem értéktelen a számunkra, hogy csak így odavessük. Lesz még legközelebb, nem igaz? Ez csak egy kis kakaskodás, vagy valami olyasmi, igaz, ez nem jelenti azt, hogy nem vettem komolyan, de azt igen, hogy nem fogok elbujdosni szégyenemben, mert Payne megvert. Mi legalább kiálltunk, nem úgy, mint a többi kölyök. A mentális rám förmedésére csak morgok, nem vagyok ostoba, de nehéz eljutni addig, hogy a vert helyzetből nincs más kiút. Meghalni nem akarok, van kiért maradnom, akkor is, ha az már nem apa… Vannak, lettek, és lesznek is még mások, a francba is, a meccset feladhatom, az életemet meg szeretném még. Megélni, átélni. Minden keserű és boldog pillanatával egyetemben. Az energiái tökéletesen hidegen hagynak, maximum csiklandoznak, olyan szinten jelentéktelen köztünk ilyen téren a különbség, hogy ezzel példát statuálni nem fog. Nem ezért ernyesztem el a tagjaimat, sokkal inkább azért, mert most végre van valami, amiben egyetértünk a kis barnával. Valami, ami mindkettőnknek épp annyira fontos. Az élet maga. Innentől kezdve már csak azt várom, hogy eleresszen, utána nincs más hátra, mint elbicegni egy gyógyítóig, sőt, még pár kurta nyelvcsapással bocsánatkérően illetem Payne legsúlyosabbig sebét, amit én okoztam. Hiába néz ki rosszabbul, neki sikerült győztes helyzetbe kerülnie, ez van… Ettől még a forró, friss vére meglehetősen kellemes hatással van rám, és az is biztos, hogy egy ideig most nem szeretnék visszaváltozni.
Kezdőlap
//
