- Jobb esetben egy falka biztonságod ad és védelmet mindenkinek, a viszályból pedig vélhetően vajmi keveset éreznek a fiatalabbak. Legalábbis olykor így szokott lenni. – nem mondom, hogy minden falkára ez a jellemző, de sokszor óvják a kicsiket, amíg elég nagyok nem lesznek ahhoz, hogy több szerephez jussanak. Nem egy falkában éltem már, de mindegyik kicsit másabb, ami nem is baj, hiszen a környezet is mindig másabb. – Valószínűleg másképpen, mint maga, de ennyi évvel a hátam mögött csoda lenne szerintem, ha sose éreztem volna kicsit hasonlóan. – mosolyodom el, hiszen tényleg vén vagyok, még ha nem is látszik rajtam. Majdnem 400 év, mennyi mindent láttam már, de most nem is ez a lényeg. Csendesen és kíváncsian hallgatom azt, amit mesél, hiszen az ilyen jelentéktelennek tűnő mesékből ismerheti meg még inkább az ember a másikat. Egy pillanatra még el is kalandozok, hiszen hónapokkal korábban ugyanúgy egy idegent láttam vendégül, igaz ott én jártam szerencsétlenül a csapdával. Vajon mi lehet vele is? Magam sem tudom, hiszen nem is hallottam róla mostanság, de most valaki az én segítségemre szorult, én pedig igyekeztem segíteni, amennyire tudok. - Igen, kicsit zajosabbá válik a világ, de bizonyos dolgokat ki tudunk szűrni. Például a pajzsunk felhúzása arra is remekül tud szolgálni, hogy más farkasokat kizárjunk a gondolatainkból, vagy éppen az energiáikat. – nem lehetetlenség ezt kezelni, ahogyan a világzaját se kizárni. Elsőre idegesítő lehet, szokatlan, de idővel ez is simán változhat, ha akarjuk. Az pedig, hogy a csend mennyire jól esik… Arra nem felelek, mert egyértelmű, hogy olykor nagyon is remek érzés. - Ha nem szeretném, akkor vélhetően nem is festenék. – mosolyodom el, de így végül nem nyitok ablakot, ha őt nem zavarja, akkor felőlem maradhat. Én már egészen megszoktam, hiszen nem ma kezdtem a művészek világában. - Láttam már ennél rosszabb dolgot is, így nyugodtan leveheti. – felelem barátságosan, hiszen tényleg láttam és éreztem is, de most nem akarok erre gondolni. - Csak egy tipp, bár lehet tévedek. – picit még habozok is. – Ha egyszer rájön arra, hogy kimentette meg az életét, akkor majd fontolja meg, hogy mit mond el és mit lép, mert lehet amit öntől hall az illető, az befolyásolhatja azt, hogy tényleg végleg megmenti-e, vagy inkább befejezi, amit elkezdett ő, vagy éppen társai. – fogalmam sincs, hogy hányan támadtak rá, de elnézve a sérüléseit én többre szavaznék, viszont biztosra nem mondanám. Ahogyan azt is tudom, hogy olykor saját életünket menthetjük meg egy-egy szóval vagy éppen tettel. - Attól még emberek maradunk, csak kapunk egy társat, egy ragadozót, aki még inkább formál minket. – mosolyodom el, hiszen tényleg a farkasok hasonlóak, mint az emberek, vagyis tulajdonságokban. Nem vagyunk jobbak nálunk, szeretünk, ölünk, elárulunk másokat, kapzsik is lehetünk és még ezernyi felsorolás lenne helyes. - Igen, egyetértek Önnel, de nem feltétlenül nekünk van igazunk. Nem mindenkinek ugyanazt jelenti az Alfa, mármint, hogy miért tart valakit annak. – rántom meg kicsit a vállaimat, hiszen ezt úgyse lehet megfejteni, de teljesen egyetértek vele. Hamarosan pedig kicsit beavatom a múltamba, majd ismét elhallgatok. Amikor meghallom az újabb kérdését, akkor egy pillanatra elgondolkozom, majd rápillantok. - Pokolian fájó, fájt, hogy nem menthettem meg, hogy nem tehettem semmit se, mert nem hagyták, ugyanakkor bármennyire is fájó volt… - elgondolkozok rövid időre, mintha csak a megfelelő szavakat keresném. – viszont nem cserélném el senkivel se azon éveket, amíg megtapasztalhattam azt, hogy milyen érzés is igazán boldognak lenni. Azt hittem, hogy már tudom, hiszen az emberi szív képes szeretni, de ez teljesen másabb. Szerintem mindenkinek meg kellene tapasztalnia egyszer. – mosolyodom el haloványan, ahogyan feldereng előttem Chan arca, az érintése, farkasa, mosolya, a boldogsága, hiszen sose feledtem. Örökké szívemben őrzőm az emlékét, még ha legfájdalmasabb emlékek is hozzá köthetőek. - Nem volt az, de mégis nekik köszönhetem a legboldogabb perceimet is, ahogyan a legboldogabb emlékeimet is. – felelem, majd pedig várok és láthatja az arcomon, hogy én is sajnálom. Nem akartam semmit se felidézni. Egy aprót bólintok, miközben beszél, hogy figyelek rá. - Sajnálom és remélem, hogy úgy fog történni, ahogyan a legjobb mindenkinek. – mondom teljesen őszintén, mert el tudom képzelni, hogy milyen érzés lehet elveszíteni a szeretteit. Nekem a lányomat kellett volna, utána pedig farkassá váltam… - A barátságra. – emelem fel én is a poharamat, hogy koccintsuk, utána pedig iszok is pár kortyot belőle. Egyszer talán tényleg barátok leszünk, de nem ellenséget látok benne, ahogyan nem is prédát. Csak egy fiatal farkast, akinek segítség kell és aki igazán kedves, remek társaság. Akiről el tudnám képzelni azt, hogy a barátom legyen idővel. - Nincs mit köszönni, szívesen segítek! – arra pedig, hogy pihenne, csak bólintok. Én még rendbe szedem a konyhát, utána pedig a műhelyembe vonulok el kicsit, de mindenek előtt megágyazok neki a vendégszobában, rakok ki törölközött is. Ha akar, akkor pihenhet emberi alakban, vagy akár farkasként is. Megmutatom neki a fürdőt is, hogy merre találja, de utána már nem zavarom őt.
[5-6 nappal később]
Egészen jól megszoktam már azt, hogy nem vagyok egyedül, hogy akad társaságom és olyan érzésem volt, mintha a hím kedve is kicsit jobb lenne már, mint amikor találkoztunk először. Ha kellett még, akkor leápoltam egy-egy sérülését, hogy ne legyen komolyabb baja, de szép lassan mindegyik gyógyulni kezdett. Én pedig napközben nem mindig tartózkodtam otthon, hiszen volt egy üzletem ismét, amit illett irányítani. Sietve bújtam ki a kabátomból és a cipőmből is, miután beléptem a lakásomba és levettem a táskámat is. Fárasztó egy nap volt, de már vágytam arra, hogy kicsit kinyújtóztassam a végtagjaimat is és itt volt az ideje annak, hogy a farkasomat is kicsit megjárassam, hiszen régóta nem voltam már vele sehol se. - Szia, megjöttem! – köszöntem hangosan, ahogyan egyre beljebb sétáltam a lakásba, a vendégemet keresve, aki egyre inkább a barátommá kezdett válni, hiszen sokat beszélgettünk. Mind a kettőnknek megvolt a saját kis véleménye a legtöbb dologról, ami néha egyezett, néha meg másabb volt, de ez nem volt gond. - Hogy vagy ma? – kérdeztem meg érdeklődve, de egyelőre még nem vázoltam fel az ötletemet. Majd idővel, hiszen nem is akarom letámadni őt se. Meg tényleg érdekelt, hogy érzi magát, de már azért jobban is festett kicsivel, mint az első találkozáskor.
Ezek szerint számukra annyira nem voltam fiatal. Vagy inkább átléphettem egy határt. Már olyan mindegy. Válaszul bólintok, egyetértve vele. - Ez igaz – jövök zavarba egy pillanatra. A kor. Mindig elfelejtem, még mindig! - A pajzs olyan, mint a pókerarc. Szeretem azt mutatni, ami bent, az kint. Szerintem csak az rejtőzik, akinek vaj van a füle mögött – de már mosolygok és mielőtt szólna, feltartom a kezem. – Ezt mondanám és valamennyire tartom is magam hozzá, de az alvilági létbe belekóstolva, jobb, ha előnyben vagyunk. Mégis... nem szokásom felhúzni a pajzsom. Úgyis fiatal vagyok még, bárki könnyedén átfurakszik rajta, akkor minek fáradjak vele? Ha meg zavar más, az már az én hibám, hogy nem vagyok elég erős elviselni. - Ha szabad, akkor ... megnézhetem, miket fest? – érdekel a művészet, még ha nem is konyítok hozzá. Azért nézni és hallgatni még tudok. - Köszönöm – megszoktam, hogy rajtam van, de így, nélküle, sokkal jobb. Elkomolyodok, sőt, némileg komoran hallgatom végig. - Azért mentett volna meg, mert ő maga akar velem végezni? – töprengek. Most már aztán végképp teljesen össze vagyok zavarodva. – Azt hiszem, kezdem magam úgy érezni, mint egy újszülött. Minden vicc új – a zavar és annak mosolya ott van a képemen. Életemben nem éreztem még magam ennyire hülyének. Bólintok egyetértően az állítására, aztán pislogok. Nem kellett volna billegetni a fejem, inkább megtámasztom a fejem. - Ez is benne van a pakliban – sóhajtok egyet. Hasonló mosolyt lát viszont Sym az arcomon, ha rám néz, miközben a már nem létező kapcsolatáról beszél. - Megváltozik tőle egy kicsit az ember – bólintok. – Én sem cserélném el azt az időt – farkasom elvolt a kapcsolatommal, nem foglalkozik vele, de nem is ellenséges velem ezen a téren. Elfogadta, hogy kit választottam emberként, de neki nem jelent semmit. Egyedül a lányom sajnálom. Lehetett volna másképp is az élete, de ő döntött így, amikor a küldetésre ment, akkor is. Ez nem a hibáztatás, hanem a döntéseinek elfogadása úgy, hogy tudom, az rám is hatással lesz. A lányom, szeretem, a balfék döntéseivel együtt is. - Én is – mosolyodom el. – Köszönöm. Nehezen lépdelek már a szoba felé, de még átváltozom a szobában farkas alakba, ezt az egyet megtanultam gyógyulás terén, s érzem is a gyorsabb gyógyulást, így az egyik sarokba kucorodok négylábú formámban.
[5-6 nappal később]
Nem mozdultam ki nagyon a házból, az első két napban még a szobából sem nagyon. Az önműködő utazásom rontott az állapotomon, de végül elindultam a gyógyulás felé. A gyógyulástól merev izmokkal járkálni nem a legjobb állapot, de végül ma nappali egyik fotelét szavaztam meg tartózkodási helynek, a főzéssel, amivel meg akartam lepni Symet, már két edény keresgélése után feladtam, pihenni vágytam. Aggódok, hogy ha vele találnak, neki is baja esik, de tudom, fordított helyzetben én is befogadnám, tudva ennek lehetséges kockázatait. Egy pohár vízzel és egy magazinnal próbálom ütni az időt, de olvasni, az éppen nem megy, azzal az egy ép szemmel sem, így inkább a plafont kezdem el nézegetni. - Nappali, fotel – intek fel a kezemmel lassan, feltartva egy ideig. – Szia! A kedvessége és segítő szándéka úgy burkol körbe, amely teljesen megnyugtat, legszívesebben csak lebegnék rajta. Hatalmas szíve van, s mélyen együtt érző. Megkedveltem, s a belőle áradó erő és bölcsesség arra sarkall, hogy ... már ne csak a túlélésre koncentráljak, hanem tovább lépjek egy lépéssel. - Sokkal jobban. S neked, sikeres volt utad? – érdeklődök. Farkasom azonnal odarohan Sym farkasához, üdvözlő körbegyaloglásra, majd elszalad, visszanézve, jön ez az idősebb vele. Erre a nyugalomra vágytam a falkában is, azt hittem, hogy ez a fajta nyugalom csakis ott létezhet. Mekkorát tévedtem! - Engedelmeddel, feltérképeztem a zenei gyűjteményed – kászálódok fel a fotelből. – Nem is tudtam, hogy mások szeretik ezt a bandát – tartom fel a CD-tokot. – Ez az albumuk még meg sincs – tüsszentek egy nagyot, majd felnyögök, ez nem esett jól. – Azt hiszem, a tüdőm is kezd javulni.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Aprót bólintok arra, amit mond, hiszen részben igaza van. Tényleg könnyedén áttörhetik egyesek a pajzsát, de legalább addig is időt nyerhet. Másrészt, ha most nem gyakorolja, akkor később még rosszabbul járhat vele, viszont ezt neki kell eldöntenie. Nem akarom megmondani, hogy mit tegyen és rejtegetnivalója meg mindig mindenkinek van, legalábbis szerényvéleményem szerint. - Természetesen, mikor szeretné? Ma, vagy holnap inkább? – kérdezem meg barátságosan mivel nem éppen van jól és lehet jobb lenne holnap. Ha ma, akkor szívesen mutatom meg, hogy merre is van. Egy-két portrét is találhat, egy félig készet Chanről, ahogyan rengeteg gyerekkönyvhöz lévő kép, festmény található meg abban a teremben karöltve természetet ábrázoló képpel. Sietve rázom meg a fejemet, amikor megszólal, hogy nem így értettem. - Sajnálom, nem akartam összezavarni. Én csak arra gondoltam, hogy talán nem akarja magát megölni. – kezdek bele óvatosan, hiszen lehet tévedek. – Lehet csak feladatnak kapta meg, hogy megtegye, de amikor eljött a pillanat, akkor elbizonytalanodott, hogy talán még se kellene. Mintha ő se tudná, hogy megtegye, vagy ne. Persze, ez mind csak elmélet, biztosra nem mondanám, de a megérzéseim ezt súgják. – pillantok rá halovány mosollyal az arcomon, mert ha igazam van, akkor még igazán van esélye életben maradni és részben tényleg csak rajta fog állni az, hogy sikerül-e továbbra is érezni azt, ahogyan a tüdejét átjárja a levegő, vagy nem. - Igen, kicsit megváltozik az ember, másabb, mint amiket előtte tapasztalt, és egyszerre tud talán gyötrő lenni, ugyanakkor igazán mennyei is. – még mindig picit messze járok a gondolataimban, de attól még hallom amit mond. – Elhiszem, de idővel majd jobb lesz. – próbálok kisebb lelket önteni belé. Szerethetünk még, lehetünk boldogak, de ha egyszer megtaláltuk az igazit, azt, ami egyszerre emel fel és dönt pusztulásba… Nos, abból már nincs több, csak egyetlen egy esély, amivel jobb ha az ember él, mielőtt túl késő lesz. Hamarosan pedig már készen is van a szobája, ahol nyugalomban lehet és gyógyulhat. Én még kicsit rendbe szedem a lakást, majd utána a könyvekkel együtt vonultam el a saját szobámba. Fura hirtelen az, hogy megint vendégem akadt, de még se bántam. Reménykedni tudtam abban, hogy sikerül túlélnie ezt az egészet és utána megtalálnia a helyét a világunkban még inkább, mint előtte tette, hiszen még fiatal és előtte az élet, vagyis lenne, ha nem lennének a nyomában.
Energiái is eléggé beszédesek, hogy merre találom őt, de amikor meg is szólal, akkor elmosolyodom. Alig, hogy kibújtam a felesleges dolgokból máris szerzek magamnak egy kis innivalót, hogy utána a nappaliba sétáljak és ott helyet foglaljak a kanapén, vagy éppen a fotelben, attól függ, hogy melyik is volt a szabad. Energiáim még mindig barátságosak és segítőkészséget is tökéletesen kiérezheti belőle. Míg a városban legtöbb esetben egészen felhúzom, addig itthon nem igazán szoktam már ezzel bajlódni, hiszen felesleges lenne. Nem ellenség lakik a házamban, hanem egy új barát, vagy valami olyasmi. - Igen, sikeres volt. Bár ma nem utaztam messzire. Inkább csak az üzletben voltam, de szerencsére sikert aratott a gyerekeknek szervezett mesedélután. – széles mosolyra húzódnak ajkaim, ahogyan eszembe jut a sok gyermek, a nevetésük, a kíváncsiságuk. Kicsit izgultam a felolvasó délután miatt, de szerencsére minden remekül zajlott és egy-két szülő azt is kérdezte, hogy mikor lesz legközelebb… A farkasom kevésbé izgága, mint a hímé, de üdvözlésképpen a fejét kicsit odadörgöli a másikéhoz, majd lassan indul el utána, hogy megtudja mit is szeretne az ifjonc. Nem rohan utána Aife, inkább kimérten sétál, miközben fürkészi a másik farkast és próbálja felmérni, hogy mire is készülhet. - Régóta nem néztem át, hogy mi is van meg, teljesen elfeledkeztem róla, de örök klasszikusok maradnak. – pillantok a kezében tartott Ac/Dc lemezre, hiszen tényleg az. Szeretem őket, bár mostanság ritkán hallgatok bármi ilyet. – Egészségedre! – szólalok meg sietve, amikor tüsszentett egyet, majd bólintok egyet. – Ezt örömmel hallom. Pár pillanat erejéig habozok, iszom pár kortyot, de végül megszólalok. - Arra gondoltam, hogy esetleg szeretnél már kiszabadulni a négy fal közül, így ha gondolod, akkor kimehetünk az erdőbe. Biztosan hiányzik már. Nagy túra még nem valószínű, hogy lenne, de azért jobb, mint a semmi. Persze csak akkor, ha van hozzá kedved, vagy érzel magadban elég erőt hozzá. – nem akartam semmit se erőltetni és hiába éreztem azt, hogy már jobban van azért ahhoz képest, mint ahogyan találkoztunk, attól még tévedhetek is és lehet inkább továbbra is lakáson belül maradna.
- Köszönöm! Valamivel később, ha lehetne – bocsánatkérő a mosolyom. – Nem hiszem, hogy most tudnék figyelni, nem, mert nem érdekelne – a beszélgetés is fáraszt, hiába pihentem. Furcsa egy állapot, valószínűleg a vezetés rontott az állapotomon, túlerőltettem magam. - Ne sajnálja. Köszönöm, hogy rávilágított erre a lehetőségre is. Túlságosan bíztam még most is abban, amit nem a fajtánk között szedtem fel, mint tapasztalatot. Talán. Nem tudom, ki volt, s így nem tudom, milyen szándékkal tette mindezt. Az is benne lehet, mint amit előtte mondott, s az is, amit most. Bármi lehet – simítom meg borostás arcom tanácstalanul, elfogadva a lehetséges válaszokat. Hagyom töprengeni a gondolataiban. Mostanában én is sokat teszem, mert keresem a kapaszkodót. S még mindig nem találtam meg.
Ha valaha is túlélem mindezt, már most tudom, hogy Symarának nem csak hálával tartozom. S ugyanakkor aggódom is, hogy olyanba kevertem bele, amibe nem kellene, éppen ezért nagyon koncentrálok a gyógyulásra. Figyelem a csillogást a szemeiben, az egész lénye csak úgy sugárzik. A nejem volt ilyen, mikor még felismerte lányát, s boldogan volt vele. - A gyerekek azok, akik talán sosem fognak változni – mosolygok. – Milyen volt? Sokan voltak? Most mi a kedvenc mese éppen? – vittem mesedélutánokra, foglalkozásokra a lányom, míg tudtam, s ezeket a mai napig őrzöm magamban. Farkasom lelkes farokcsóválásba kezd, s máris rohan a szobánkba, ahol a fekhelyéről előveszi a játékot és lelkesen odadobja a másik elé, majd várakozó farokcsóválással figyeli. Komolyan, olyan inkább, mint egy kutya, mint egy farkas. - Nagy vész már nem lesz -rámosolygok, majd a CD-t az asztalra teszem. - Jókat lehet velük vezetni az úton – nem voltam egy csápolós típus még emberként sem, de ki nem hagytam volna egy jó koncertet, amikor divatba jött a rock, és a metal. A festményei nézegetését szeretném feldobni, mint javaslat, ha még nem fáradt el, ám megelőz. - A természet az egyik legjobb gyógyír – nem csak farkaslétem miatt, emberként is a természetben kerestem a feltöltődési lehetőséget, farkasként pedig még inkább megszerettem, ezért sem voltam oda a zajos városokért. - Csak miután ettél és... ha még áll a javaslat a festmények megnézhetőségét illetően... – nézek rá. - Hozom a holmijaimat – állok fel, a pokrócot összehajtogatva a fotel karfájára teszem. Feleségem rend- és tisztaságmániája az elmebajával együtt nőtt, és mondhat akárki papucsférjnek, megtanultam magam után elpakolni. A kabátot és a cipőt előhalászom a szobából. - Merre megyünk? – azóta nézegettem térképen a környéket, kezdek tisztába jönni a helyi környezettel, még ha csak térképen és neten keresztül.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Igen és ők még hisznek a jóságban, ahogyan a csodákban is. Talán eme utóbbit kicsit irigylem is tőlük. – mosolyodom el haloványan, hiszen tényleg lehetne kívánni, akkor tudom, hogy mit kívánnék, még ha önzőség is lenne.- Igen, olyan 15 fő körül plusz a szülők is. Hmm, mindig van valami új, de a Zootropolist még mindig szeretik. – nem tudom, hogy ismerte e, hiszen eléggé új film volt, de természetesen régi mesék közül is megvolt mindenkinek a saját kis kedvence, de ma ismét előkerült ez a mese. Azon is gondolkozom, hogy beszerzem és akkor nem felolvasást tartunk, hanem mesedélutánt. Legalább a szülők is kicsit kikapcsolódhatnak. - Sose mond, hogy nem lesz már. Néha pont akkor csap le a vihar, amikor nem is gondolnánk. – rántom meg könnyedén a vállaimat, hiszen még mindig elevenen él bennem az, ahogyan a jegyesem emberként magamra hagyott a gyermekünkkel, vagy az, ahogyan a tulajdonnővérem szinte elvette tőlem a gyermekemet, ahogyan a farkassá válásom se éppen saját döntésem, de a legfájóbb az volt, amikor a „családomat” veszítettem hosszú évek után. - Örülök annak, hogy nincs ellenedre, de ha még nem érzed igazán jól magad, akkor nyugodtan mond. Nem akarom, hogy rosszabbul légy. – mondom neki komolyan, hiszen mehetünk később is, ha még itt lesz akkor, meg egyedül is el tudok menni egyet járni, mert úgy érzem, hogy most szükségem van a természetre. Elveszni az erdőben és hagyni, hogy Aife kiélje magát. - Nem vagyok éhes, vagyis inkább másra fáj a fogom. – biztos voltam abban, hogy érti most a farkasom akar prédát találni, leteríteni valami finom falatot. Bár melyik farkas ne szeretne vadászni? - Természetesen áll, most szeretnéd megnézni, vagy ha visszajöttünk? – pillantok rá kérdőn és tőle függ, hogy előbb útra kelünk, vagy előbb megmutatom neki azt a szobát, ahol az alkotásaim vannak, különféle rajzok, skiccek, vagy éppen festmények, de persze egy-két gyerekkönyvbe készült vázlat is megtalálható. - Nem terveztem el semmit se, szeretek csak úgy elveszni az erdőben és hagyni, hogy az ösztöneim vezessenek. – avatom be ebbe a dologba. Természetesen van olyan, amikor tudatosan vágok neki, de legtöbb esetben csak megyek az orrom után. – Netán van olyan hely, amerre szeretnél menni? - kérdezem meg kíváncsian tőle, mert ha van, akkor mondja és megpróbálok odatalálni. Én se ismertem ki totálisan teljesen magam ott még a környező erdőben.
- És tudnak igazán gonoszak lenni – azt is szívből teszik, teljes meggyőződéssel. – Hogy aztán teljes szívükből megbánják – mosolygok. – A csodák – kuncogok, majd sóhajtok egyet, a lányom és ártatlan, ámde véget nem érő kérdéseire gondolok, mikor még gyerek volt. - A szülők milyenek? – érdeklődök. Gyakran jobb, ha nincs szülő ott, tapasztaltam például nyomozásoknál.- Zootropolis? – gondolkodom, aztán megrázom a fejem. – Már nem rémlik – szerettem volna már ilyen korban unoka kérdésekkel bajlódni, de ez el fog maradni. Több okból is. - Ez igaz – komolyodom el. Ennyire félreérthetően mondtam? Tényleg kiestem abból, aki valaha voltam. Majd szusszantok egyet magamban. Könnyen jött, könnyen megy. Még ha legalább hatvan évig is volt a saját képességem, s talán Lydia is ezért választott ki, s a meséje, hogy tetszik az illatom, csak a hablaty. Egy ideig nézek Symre. Vajon jó-e, ha most vele tartok? Nem magam miatt, miatta. Láthatóan kikívánkozik, s lehet, csak udvariasságból kérdezte. - Azt hiszem, az a fajta táplálkozás még várat magára nálam – rázom meg finoman a fejem, mosolyogva. Csak hátráltatnám jelen állapotomban. – De te csak menj nyugodtan. - Majd, ha visszajöttél, utána is ráér – a házban sem néztem igazán szét, tiszteletben tartottam a magánszférát, még ha nyomozói és farkas kíváncsi vénám másként vélekedik erről. - Azt én is – a kérdésen elgondolkodom. – Azt hiszem, először csak a környéket térképezném fel majd. Jó vadászatot! – nem akarom feltartani, láthatóan nagyon vágyik már ki a természetbe.
//Részemről ez lenne a záró, nagyon élveztem és köszönöm a befogadást ! *.* //
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Mosolyogva értek egyet vele, hiszen lehet a saját lányomat nem nevelhettem fel és nem is sokáig tarthattam a karomban, de az élettől későbbiekben részben kaptam egy második esélyt… lehetett egy fiam, akinek végül tragikus vég adatott meg. Még mindig képtelen voltam megbocsájtani magamnak azon az estén történteket és szerintem sose fogom. - Barátságosak és kedvesek. Meg szerintem örülnek kicsit, hogy kapnak pár órát, amiben nem kell a kicsire figyelniük. – ami szerintem nem vétek. Minden szülőnek szüksége van egy kis pihenésre. – Mostani mese, talán tavaly jött ki, ha jól rémlik. – mosolyodom el, hiszen nekem is utána kellett járnom a dolgoknak, de csöppet se bánom, mert a mosolyt látva az arcukon… mondjuk azt, hogy mindenért kárpótol és jó érzés hallani a nevetésüket is, vagy látni azt, ahogyan barátkoznak egymással. Türelmesen várok arra, hogy döntsön jön-e velem, vagy inkább még pihenne. Nem fogok semmit se erőltetni, mert voltam már én is megtépázva hosszú életem során, így pontosan tudom, hogy mennyire fontos olykor inkább a nyugalom és a pihenés ilyenkor. - Rendben van, azért remélem, hogy hamarosan jobban leszel. – szólalok meg kedvesen és kicsit aggódva, majd egy aprót bólintok, amikor azt mondja, hogy én csak menjek. Rövid ideig habozok, de végül lassan felállok a fotelból. - Akkor majd igyekszem hamarosan újra itthon lenni, hogy megmutassam a műhelyem és az alkotásaimat. Addig meg pihizz, vagy nyugodtan érezd magad otthon. – itt is akad bőven könyv, egy-két dvd, ahogyan cd is, amin különféle zenék találhatóak. Sietve bújok vissza a cipőmbe, hogy utána magára hagyjam a hímet. – Hamarosan majd. – felelek csak annyit, hogy majd legközelebb jön is, végül pedig az erdőség irányába sietek, hogy kicsit kiengedjem a bundásomat, mielőtt esetleg ismételten túlzottan el akarna szabadulni és esetleg bajt keverne.
|| Én is köszönöm a játékot, nagyon élveztem! *-* P.S.: Remélem lesz majd folytatás is. ^^
Kezdőlap
*-* P.S.: Remélem lesz majd folytatás is. ^^ 
