Nem igazán szeretem, mikor játszanak velem, de most Ana megteheti. Persze mikor az ezüst golyókról beszél, már közel száz százalékig biztos vagyok benne, hogy ő is az őrzők közé tartozik. Ezen felül legfeljebb kotnyeles újságíró lehet, de akkor már nagy valószínűséggel nem lenne életben, ha egyszer ennyit tud…
- Csak az egyikben… Az állásom miatt kell egy sima töltényekkel is …
Persze, ha rendőrként valamelyik drogdílerbe ezüstgolyót eresztek, akkor valószínűleg igen kellemetlen procedúrának nézek elébe, esetleg pszichológiailag nyilvánítanak alkalmatlanná…
Mindenesetre ha Ana kellemes hétvégét szeretne, akkor jobb, ha nem él vissza vele, hogy nem bánnék méltatlanul egy nővel.
És ahogy a társalgás halad előre, úgy tűnik egyre kevésbé ártatlannak. Úgy tűnik ez a természetfeletti, igen zűrös és veszélyes dolog minden érintettből kiöl valamennyit az alap jellemvonásaiból. Pedig ha Anának nem lenne köze sem farkasokhoz, sem őrzőkhöz, akkor a világ egyik legbájosabb nője lehetne. Legalábbis az eddig látottak alapján. Sajnálnám, ha kiderülne, hogy az is csak színjáték volt…
Valamint emiatt el kell gondolkoznom rajta, hogy talán a nők a gyengéim. A törékeny, kedves és ártatlan nők úgy fest, túl könnyen vezetnek meg…
Nem is tiltakozom, amiért tulajdonképpen bénának nevezett, elvégre elég figyelmetlenül és ügyetlenül gyűjtöttem be a vágást.
- Nem, egyáltalán nem vészes. A munkahelyi balesetek azok, amik fájdalmasak. Például az eltévedt lövések…
Enyhén még a vállamat is megvonom. A víz valószínűleg csípné, ha beletenném a kezem, és olykor meghúzódik, de szinte észre sem veszem az idő nagyobb részében.
- Nem aggódom. Most nem vagyok szolgálatban, nem firtatom, hogy van-e fegyvertartási engedélyed…
Ami a munkahelyi ártalmakat illeti, köszönöm, az utóbbi időben nekem kijutott belőle bőven. Repedt csontom, kaptam tüdőgyulladást, beverték a fejem, Castor kidekorálta a mellkasom, feltörölték velem a padlót… Inkább vissza sem gondolok rá…
- És milyen fegyvered van?
Azt nem vitatom, hogy tud vele bánni, mert a végén még be akarja bizonyítani.
A kérdésére bólintok.
- Igen. Egy-két hónappal ezelőttig olyan erősen koncentráltam rá, hogy elnyomjak minden szokatlant, hogy durva fejfájás lett belőle. De mostmár javul a helyzet.
Az elmúlt hónapban sokat tanultam, és fejlődtem. És már nem aggódok, hogy a munkahelyen megtudják, és kirúgnak…
És ha már minden kiderült, akkor nincs okom, hogy ne mondjak el én is minden lényegesebb információt.
- Valószínűleg azért nem találkoztunk, mert nem járok sokat az egyetem felé, csak lehetetlen időpontban az óráimra, és azt sem olyan régen. Nekem új ez a dolog… Viszont együttérzek veled. Nagyjából tizenhat éves korom óta alig van szabadidőm… Az őrzőknek nagyon nehéz volt helyet szorítani a zsúfolt napirendemben. A rendőrség is teljes embert kívánó munka. Ahogy én csinálom, úgy két teljes embert is igényelne…
Sóhajtok egyet, és most, hogy a jacuzziban ülök pezsgővel, meg eperrel, hirtelen nincs sok kedve arról beszélni, hogy mennyire nincs időm meghalni sem, mert az a kényelmetlen érzésem támad tőle, hogy most marhára lógok, és az ezer más dolgom közül kéne csinálnom valamit.
- Szerintem hagyjuk…
A kikapcsolódásra nem reagálok, mert nem akarom megbántani, ahogy hazudni sem áll szándékomban. Inkább töltök neki még egy pohár pezsgőt, és ha már a kezemben az üveg, akkor magamnak is.
- Inkább lazíts… Talán mire az étterembe érünk, megfeledkezel a munkáról, és ki tudsz kapcsolódni…
Elvégre ezek szerint ő tényleg csak ezért jött. És talán nekem is könnyebb, ha nem emlékeztetem magam unos-untalan, hogy dolgoznom kellene…

- Igen, ez igaz… majdnem el is felejtettem – mondtam őszintén, miközben rámosolyogtam Jakere. Most már tényleg jól éreztem magamat, legalábbis, zavarban semmiképpen sem voltam. Úgy hittem, hogy attól még, hogy tisztáztuk ezt a kényes dolgot, ami később csak még több zűrt okozhatott volna, nem romolhat el egyikünk hangulata sem. Előtte már kezdtünk egymásra, és a Valentin-napra hangolódni, úgyhogy ezt semmiképpen sem szerettem volna elrontani. Megint csak a nagy szám, és a kíváncsiskodásom volt az oka annak, hogy ilyen irányba terelődött a beszélgetés. Máskülönben semmi gond nem merülhetett volna fel.
- El sem akarom képzelni – ráztam meg a fejemet tiltakozóan. Szerencsére az én munkám során semmi veszélybe nem keveredhetek bele, kivéve akkor, ha valaki olyat haragítok magamra a bíróság döntésével, aki tényleg veszélyes, és nem csak a szája nagy. Ez azonban nem túl gyakori, úgyhogy leginkább akkor eshetne meg, ha épp Őrzői kötelességeimet teljesíteném, de hát harcos sem vagyok, szóval szintén tárgytalan. Ez az én mázlim, mert valószínűsíthető, hogy a legrosszabbat kapnám, amit csak lehet.
- Ha nem firtatod, hogy van-e fegyvertartási engedélyem, akkor az se érdekeljen, hogy milyen van – böktem felé az ujjammal játékosan. – Egyébként, ha még később is annyira fog érdekelni, akkor megmutatom, de őszintén szólva, ha lehet, kerülöm az erőszakot. – vallottam be őszintén. Neki az a munkája, hogy benne legyen folyamatosan, és lényegében az enyémnek is lehet hozzá köze, de természetesen nem abban az értelemben, amiben neki. Azt nem bírnám elviselni, hiszen ölni is képtelen lennék. Legalábbis, most ezt gondolom, de akkor, ha az életem lenne a tét, nem biztos, hogy olyan sokáig haboznék. Mindig is kötelességtudónak tartottam magamat, és ez ezután sem fog megváltozni, ha rajtam múlik. Csak kár, hogy sokszor nem rajtunk áll az ilyesmi…
Elgondolkozva, türelmesen hallgattam őt, olykor-olykor még bólogattam is hozzá egy keveset. Én mindig kíváncsi vagyok arra, hogy mit akarnak nekem mondani, szóval őt sem akartam megzavarni, ha már sikerült eljutni arra a szintre, hogy megnyílt egy kicsit. Végül is, ezek is személyes természetű dolgok voltak, az már egy másik tény, hogy utánanézhettem volna, ha akarok. Jobban szerettem volna inkább tőle hallani, és csak annyit, amit szívesen elmond. Már így is sikerült egy kicsit belekontárkodnom az események menetébe, amit máris kezdtem sajnálni. Talán jobb lett volna, ha elő sem hozakodok ezzel az egésszel, de úgysem hagyott volna nyugodni.
- Azt elhiszem – mosolyogtam rá szívből jövően. – Nagyon kötelességtudó vagy – ismertem el hangosan is. Elég volt ránézni, és könnyedén le lehetett vonni a következtetést, legalábbis akkor, ha az ember sokat dolgozik együtt más emberekkel. Akkor nem árt, ha jó az emberismerő képessége. Én azon szerencsések közé tartozom, akiket különösen jóval áldott meg a sors, az már egy másik dolog, hogy emellé olykor még naiv is vagyok, ami cseppet sincs a hasznomra.
- Rendben, akkor hagyjuk – pedig szívesen magyaráztam volna még, ahogy szoktam, de tiszteletben akartam tartani a kérését. Egyébként is, talán nekem is csak jobb lesz így, mert tényleg lazítani fogok. – Amiatt pedig ne aggódj, én gyorsan képes vagyok elengedni magam. Látod? – kérdeztem vidáman, és azzal máris lentebb ereszkedtem a vízben, aminek köszönhetően a lábam futólag hozzáért az övéhez. – Ne haragudj… - mondtam egyből védekezően, miután visszahúztam valamelyest, az önálló életre kelt testrészemet. – Cserébe viszont neked is lazítanod kell, Jake! – kötöttem ki szigorúan a feltételeimet. – Te nagyon feszültnek tűnsz, még jobban, mint amilyen én vagyok – mutattam rá arra, amiről határozottan meg voltam győződve.
- Inkább igyál még egy kis pezsgőt, és egyél hozzá epret is! – közben már meg is ragadtam a gyümölccsel immár csak félig teli tálkát, és felé nyújtottam.

A feszültség azért lassan oldódik bennem is, bár az alap szintjén ismét megreked. Nagyon nehezen lazítok, és kapcsolok ki teljesen. Talán már nem is megy…
- Nem is kell… Remélem neked nem lesznek ilyen élményeid.
Amennyire a korábbi szavaiból ki tudom venni, ő azért nem szokott tűzvonalban lenni. Ami egyébként nagyon is helyes. Szexista hozzáállás talán, de golyót fogni véleményem szerint a férfiak dolga. Jó, persze én is ismerek néhány kemény rendőrcsajt, akik egy ilyenért tuti beletérdelnének a gyomromba, de a kivétel erősíti a szabályt…
A válaszára sóhajtok egyet, és talán egy kicsit be is zárkózom, noha elutasítóvá most sem válok, pusztán ahogy talán kezdtem egy kicsit nyitni felé, ez most úgy múlik el egy pillanat alatt… Sajnos a humorérzékem olykor hagy némi kívánnivalót maga után.
- Az érdeklődés személyes volt. Mondhatjuk, hogy a különböző pisztolyok a hobbim…
Igen, én ilyen elcseszettre sikerültem, még a hobbijaim nagy része is a munkámhoz köthető… Pisztolyok, az autóm bütykölése, sport, különböző küzdősportok, és a whisky…
Különben sem feltételeztem róla, hogy keresné a konfliktusokat.
- Ha lehet, én is kerülöm…
Nem, nem minden rendőr erőszakos vadállat. Persze közöttünk is vannak, akik lobbanékonyabbak, veszélyesebbek a többieknél, de mi is csak emberek vagyunk, ez talán érthető, ha nem is könnyű elfogadni.
- Legalábbis igyekszem. Nekem ez nem csak munka, hanem hivatás.
Mondták már azt is, hogy ez annál is több… hogy én a munkámba vagyok szerelmes, de csak részben vettem komolyan a szavakból kicsengő keserű düh, meg a fejemhez vágott magassarkú miatt.
Őszintén szólva hálás vagyok érte, amiért átléphetjük a munka témát. Nem igazán szeretném elárulni, hogy tulajdonképpen dolgozni jöttem ide is, mert akkor Ana meg lenne róla győződve, hogy zavar, feltart, és gyönyörűen hazavágnám az egész hétvégéjét. Nem akarom elrontani a kedvét. Hiszen szemmel láthatóan élvezi, hogy foglalkozik vele valaki, és pihenhet.
Azért a következő mondatára elmosolyodom. Jó, ha valaki ilyen gyorsan képes ellazulni.
- Látom… Semmi baj.
Nem is próbáltam elhúzódni az érintése elől, és még csak meg sem rezzentem, mikor a bőre futólag az enyémhez súrlódott. Azért annyira már nem vagyok kamasz, hogy ennyitől is zavarba jöjjek.
A kérése már nehezebben teljesíthető.
- Igyekszem, csak nekem nem megy olyan könnyen… Nem is tudom, mikor sikerült utoljára… Adj nekem egy kis időt.
Sajnos ez nem megy varázsütésre… Pedig jó lenne, ha sikerülne. Egyébként igaza van. Nála jóval feszültebb vagyok az első pillanattól kezdve.
Azért a pezsgőből kortyolok, és elfogadom a kínálást is. Túl sok epret nem áll szándékomban megenni, elvégre még egy sokfogásos vacsora is vár ránk.
És ha már itt tartunk.
- Köszönöm. Még maradhatunk egy kicsit, de lassan azt hiszem ideje készülődni a vacsorához is…
Az pedig valószínűleg egyikünknek sem lesz két perc…

- Tudom, hogy személyes volt, csak kötözködtem egy kicsit – mosolyogtam rá ártatlanul, mielőtt beleittam volna újra a poharamba. Én már azon kezdtem törni a fejemet, hogy miként vehetném rá Jake-et arra, hogy lazítson egy kicsit. Megfordult ugyan a fejemben az is, hogy esetleg le is itathatnám, de végül elvetettem az ötletet, arra hivatkozva, hogy az cseppet sem lenne etikus, én azonban mindig odafigyelek arra, hogy mit csinálok. Csupán nevelés kérdése az egész.
- Nálam is valami ilyesmi az én munkám – jegyeztem meg, miután végiggondoltam a hallottakat. Tényleg úgy tekintettem rá, mint hivatásra, tekintve, hogy igazából imádtam csinálni, hiába vett el tőlem rengeteg szabadidőt. Azzal semmi sem ért fel, mikor láthattam egy gyerek arcán a boldogságot, amiért olyan helyre került, amilyet megérdemelt. Ez pedig csak egy példa volt, mert rengeteg olyanra volt példa, hogy én bizony elégedettséget éreztem, mikor láttam dühöngeni, és kiborulni erőszakos férfiakat, amiért megszabadítottam őket a kedvenc időtöltésükről.
Halk sóhajt hallattam, mikor néhány emlék befurakodott az elmémbe, de minél gyorsabban igyekeztem is őket tovaűzni, mielőtt túlontúl rátette volna a nyomát a kedvemre, és az este további részére. Ma szórakozni jöttem fel ide, hogy egy egész hétvégét csakis magammal törődve tölthessek el. Legalábbis így indult, míg nem kaptam meg hozzá a társamat, akivel közös programokon kell majd részt vennem, ha eljön az ideje. Tudtam, hogy ez hamarosan tényleg meg is történik majd…
Mikor végül sikerült előcsalnom belőle egy mosolyt, az én ajkaim csak szélesebbre húzódtak, jelezve, hogy remekül érzem magam. Sőt, mi több, valamiféle elégedettség is belém furakodott, mert úgy gondoltam, hogy megint tettünk egy lépést, és Jake kezdett megint ellazulni. Persze azt nem tudhattam, hogy ez koránt sincs így, mert magamat egyszerűbb volt azzal nyugtatni, hogy megszüntettem a kialakuló feszültséget, még mielőtt kibontakozhatott volna.
- Rendben, de remélem, tudod, hogy ez nagyon rossz. Nem így kéne lennie, de gondolom te is több időt töltesz házon kívül, valamivel elfoglalva magad, akárcsak én… - kelletlenül mondtam, mert, ahogy eszembe jutott, egy kicsit mérges is lettem. Mindig elhatároztam, hogy változtatok az életmódomon, de egészen eddig még nem jött össze, bármennyire is próbálkoztam.
- Igen, ez igaz – egyetértően bólogattam, miközben oldalra tettem az eperrel teli tálat, és kicsit közelebb csúsztam Jakehez. – Ha megmondod, hogy mi az, ami segít ellazulni, akkor még az is lehet, hogy segíthetek – vetettem fel az ötletet. Én mondjuk egy egyszerű masszázsra gondoltam, semmi többre, hiszen nem akartam őt lerohanni, de egyelőre még ezzel is féltem előhozakodni. Inkább kíváncsi voltam, hogy mi lenne az, amit ő először mond egy ilyen kérdésre. Ujjaim közben futólag végigsiklottak a bekötött kezén, mert kíváncsi voltam, hogy mennyire reagál rá érzékenyen.

A magyarázatra sóhajtok egyet. Úgy tűnik a humorom távolról sem az igazi. Pedig jót tenne mindenféle emberi kapcsolatomnak, ha jobban működne a dolog.
A leitatás egyszerű talán nem lenne – főleg ha Ana is lépést akarna velem tartani – de kétségkívül meg tudná csinálni. Valószínűleg lazább lennék tőle, de nem lenne egyszerű mozgásra bírni, főleg nem egyenes vonalúra…
A válaszára bólintok.
- Mindenki szerencsés, aki szereti, amit csinál.
Ez akkor is így van, ha tulajdonképpen még nem tudom, mi is Ana hivatása. Mindenesetre ha eddig nem említette, akkor nem most kérdezek rá. Ilyesmire lesz még alkalmam bőven.
Azért a sóhajából következtethetek rá, hogy az ő hivatása sem csupa móka és vidámság.
Azért annak örülök, hogy ennyire jól érzi magát. Mikor kiderült, hogy együtt kell töltenünk a hétvégét, egy kissé aggódtam miatta, hogy nem leszek túl kellemes társaság.
A kérdésére bólintok.
- Igen. Többnyire legfeljebb öt-hat órát vagyok otthon, annak jelentős részét alvással töltöm. Ahhoz, hogy teljesen ellazuljak, tökéletesen ki kell kapcsolnom a munkámat, és a sokéves rutint…
Ez pedig annál nehezebben megy, minél ritkábban szakít rá időt az ember. Nekem legalábbis biztosan. Én Anával ellentétben nem is szoktam elhatározni, hogy változtatnék az életmódomon.
Mikor közelebb mozdul, szinte azonnal felébred bennem az a nyugtalanító bizonytalanság, hogy nem tudom, mi lenne a helyes reakció a közeledésre. A kapcsolataim kudarcai óvatossá tettek, és amiatt, hogy meg vagyok róla győződve, hogy mellettem nem igazán lehetne boldog egy nő sem, mindig kénszert érzek rá, hogy akár magamtól is megvédjem őket. Nem akarok csalódást okozni.
Az érintésére nem rezzenek meg, és nem húzódom el, még a vonakodás árnyéka sem látszik rajtam, mert miért is vonakodnék egy könnyű, puha érintéstől, ami tulajdonképpen jól esik?
A kérdés azért zavarba hoz. Persze, van amivel teljesen ki lehet kapcsolni minden gondolkodást, de azért ilyen messzire nem mennék, mert az már elég erősen átlépné Ana kihasználásának fogalmát, legalábbis szerintem.
Igazából még egy masszázst sem kérnék tőle, akkor sem, ha tudnám, mire is gondol, elvégre ő itt nem alkalmazott, és nem azért jött, hogy engem körülugráljon.
- Khmmmm – muszáj megköszörülnöm a torkomat a válasz előtt – Esetleg ha nem beszélgetünk munkáról, farkasokról, őrzőkről és hasonlókról, és élvezzük a pihenést, akkor idővel el tudok lazulni…

- Én azért ennél jóval többet vagyok otthon, csak van, hogy még ott is dolgozok egy kicsit – vontam meg a vállaimat mosolyogva, majd nem hagyva neki időt a válaszra, már mondtam is tovább a magamét. – Tudod Jake, szerintem többször kéne kikapcsolnod magadban a rendőrt, és egyszerű emberként viselkedni. Hidd el, üdítő tud ám lenni, ráadásul most itt van rá a lehetőség, úgyhogy remélem, hogy most sikerülni fog – magyaráztam neki önfeledten, mit sem törődve azzal, hogy esetleg nem ért velem egyet. Végtére is, ez is benne volt a pakliban, csak éppen nem az én paklimban. Valahogy soha nem rajongtam azért, hogyha valaki ellent mondott nekem, az pedig már édes mindegy volt, hogy az illető férfi, avagy nő.
- Lehet, hogy nekem kell majd időnként kirángatni téged a szürke hétköznapjaidból? – kérdeztem viccelődve, de mint minden másnak, a fele ennek is igaz volt. Én aztán szívesen megtenném, amilyen önfeláldozóvá tudok válni időnként. Egészen pontosan, ha jobban belegondolok, most is ezt csináltam. Igyekeztem őt kikapcsolni, még ha nem is tűnt könnyű feladatnak. Sőt, valójában nagyon nehéznek bizonyult, de azt mindenképpen pozitívumként könyveltem el, hogy az érintésem nem riasztotta meg, és nem húzódott el előle.
- Rendben van, akkor legyen így! – egyeztem bele végül mosolyogva, kicsit megvonva a vállaimat. Ettől függetlenül eszem ágában sem volt elhúzódni tőle, csupán a kezemet vettem le az övéről. Amilyen ügyetlen tudok lenni időnként, a végén még pont úgy nyúlnék oda, hogy a sebét érném, és jobban fájna neki, azt pedig nem szerettem volna. A vállam azonban igaz, hogy csak épphogy, de hozzáért az övéhez.
- Én azt javaslom, hogy igyuk meg a maradék pezsgőt, aztán lassan tényleg elkezdhetünk készülődni – vetettem fel az ötletet, miközben kinyújtózkodtam az üvegért, és elosztottam a pezsgőt, ami még az alján lötyögött. Az íze betelítette a számat, mire hümmögtem egyet halkan, és hátrahajtott fejjel, újra sikerült ellazulnom Jake mellett. Azt hiszem, hogy tényleg jó hatással lehetnék rá, ha egy kicsit több időt tölthetnék vele, nem csupán két napot. Persze az is lehet, hogy rosszul gondolom, és már megint nagyobb jelentőséget tulajdonítok magamnak…
- Lehet, hogy majd a vacsora alatt te is kellőképpen feloldódsz, és mire visszajövünk, már rád sem fogok ismerni – közben elvigyorodtam, de mivel csukva volt a szemem, így nem láthattam, hogy erre ő miként reagált. Igazából annyira nem is érdekelt, mert vagy az lesz, amit én kigondoltam, vagy tévedek, és kudarcot vallok. Végül is, én remekül éreztem magam, és ha nem akarnék mindig másokkal törődni, akkor ez tökéletesen elégnek is bizonyulna.

Anának nyilvánvalóan igaza van, így aztán nincs más lehetőségem, mint bólintani, és igazat adni neki.
- Én is tudom… De vannak dolgok, amiket nagyon nehéz kikapcsolni. Mindenesetre én is remélem, hogy most majd sikerül…
Eszem ágában sincsen vitatkozni a lánnyal. Tulajdonképpen egyre inkább képes elvonni a figyelme, és elnyomni a halványan vibráló bűntudatomat, amiért nem a dolgommal foglalkozom, mikor ilyen önfeledten mosolyog, és csacsog.
Na, az ilyenekért kéne alaposan fejbe kólintanom magam. Meg azért, mert persze mindig én akarok mindenki hőse lenni, és mert egy gyönyörű szempár, egy igazi nő – akit viselkedése és a kisugárzása tesz azzá – elég hozzá, hogy a kedvére akarjak tenni…
- Azt hiszem, te lennél az egyetlen, aki egyáltalán megpróbálná…
Mosolyogva megcsóválom a fejem. Elszánt nő, ahhoz kétség sem fér. Talán elég kitartó is.
Ahogy elhúzza a kezét, az ujjai nyomát hűvösnek érzem.
Egyébként sem hiszem, hogy épeszű ember valaha is elhúzódott volna tőle. Az is kellemes, ahogy a válla alig érintése átsugározza a bőre melegét.
A javaslatra bólintok, noha nem vagyok benne biztos, hogy egy whisky, és egy fél üveg pezsgő valóban okos ötlet volt bármelyikünknek egy olyan vacsora előtt, ahol még biztos lesz alkohol előttünk.
A megjegyzésére elhúzom a számat, miközben a nadrágzsebben lapuló kellék betolakszik az emlékeim közé – még jó, hogy Ana csukott szemmel realaxál éppen.
- Lehet hogy már a vacsora alatt, sem fogunk rám ismerni…
Mire megszólalok, addigra már szerencsére sikerül nevetnem magamon, és tudok mosolyogni is a rám váró megpróbáltatáson.
Miután a pezsgő elfogyott, lustán, talán cseppet kelletlenül mozdulok.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha elkezdünk készülni… Segíthetek?
Leteszem a poharat, felkelek, és a kezemet nyújtom, hogy Anát is felsegítsem. Ezúttal megtörölközöm, mikor kilépek a jacuzziból, és nagyjából száraz vagyok, mikor visszaérünk a hálószobába. A saját holmim közül csak alsónadrágot és a borotválkozó készletemet bányászom elő magamnak, és a kést teszem vissza a tokjába, amit ezúttal be is patentolok, aztán leakasztom a hófehér öltönyt, és kimegyek vele a nappaliba, hogy Ana nyugodtan öltözhessen a hálóban.
Először megborotválkozom, csak utána öltözöm fel, az úgysem olyan egyszerű. De legalább a nyakkendő nem francia, vagy csokornyakkendő, így még az is lehet, hogy képes leszek tisztességesen megkötni. A díszzsebkendőhöz meg majd legfeljebb Ana segítségét kérem, ha nem akar úgy állni, ahogy kellene neki.

- Szerintem azzal nincsen semmi baj, ugyanis szeretem a kihívásokat. Az pedig még jobb, ha csak én vagyok, és az ellenfelet te jelented, nem pedig valaki más. Ilyenektől automatikusan beindul a versenyszellem bennem – vontam meg a vállaimat, mikor végre befejeztem a mondandómat. A helyzet úgy állt, hogy igazat mondtam, tényleg szívesen megpróbáltam volna őt kizökkenteni, ha már így egymás útjába sodort bennünket a szél, és láttam, hogy milyen megszállott. Vagy, ha nem is megszállott, de kötelességtudó mindenképpen, és ha azt valaki túlzásba viszi, akkor én az előbbi kategóriába sorolom.
A mosolyát természetesen jó jelnek vettem, hiszen nem sokat láttam korábban. Rákérdezni ugyan nem szerettem volna, de biztos lettem a dolgomban, és kellőképpen bátor, valamint jókedvű is ahhoz, hogy ne adjam még fel.
- Gondolod? – dünnyögtem jókedvűen, kissé talán rekedtes hangon. – Nem biztos, hogy bánnám. Sőt, szerintem szívesen megnézném, hogy milyen az, amikor feloldódsz. Lehetőleg úgy, hogy még én is észnél vagyok – kuncogtam halkan. Azért most, hogy becsuktam a szemeimet, kicsit már éreztem, hogy szédülök, és az alkohol megtette a hatását. Még úgy is, hogy nem volt olyan nagy mennyiség, de hát nekem, aki egyébként sem nagy ivó, ráadásul ma még nem is nagyon evett, még jó, hogy hatott.
Mikor érzékeltem a mozgást magam mellett, lustán felrebbentek a szemhéjaim, és kábán ugyan nem, de elég laposan pislogtam fel Jakere.
- Köszönöm! – egyből elfogadtam a felém nyújtott kezét, és mikor felálltam, egy pillanatra közelebb kerültem hozzá, mint terveztem. Persze nem jöttem túlságosan zavarba, inkább csak küldtem felé egy mosolyt, és kiléptem a jacuzziból, hogy megtörölközhessek. Ez szerencsére nem is vett olyan sok időt igénybe, így miután kellőképpen száraznak éreztem magamat, elindultam a hálószoba irányába. Megvártam, amíg Jake összeszedte a holmiját, és csak azt követően dőltem rá az ágyra, amikor már egyedül maradtam.
A szoba még mindig forgott velem, miközben ott feküdtem az ágy közepén, és a plafont bámultam. Ajkaimon szórakozott mosoly volt, ahogy belegondoltam, hogy mennyire nem számítottam most társaságra. Talán nem is olyan nagy baj, hogy végül idejöttem. Ezen felbuzdulva már fel is álltam, és elkezdtem levenni magamról a vizes fürdőruhát, hogy utána gyorsan felöltözhessek. Jobban tetszett volna, ha le is tudok zuhanyozni előtte, de talán majd akkor, ha már visszajöttünk ide, ami még kitudja, hogy mikor lesz.
Jó negyedórába telt, mire úgy néztem ki, ahogyan szerettem volna. Már csak egy kis sminkre volt szükségem, és tökéletesnek éreztem magam ahhoz, hogy egy vacsorát elfogyasszak egy férfi társaságában.
Már indultam is kifelé, hogy megkeressem Jakeet, akit a nappaliban meg is találtam, immár felöltözve. A szám fülig ért, ahogy megláttam a fehér öltönyben. Egészen vicces látványt nyújtott, azt hiszem, hogy egy fekete színűt jobban el tudtam volna képzelni rajta, de ez sem állt neki olyan rosszul.
- Hmm… milyen elegáns vagy! – jegyeztem meg csípőre tett kézzel, elégedettséget sugárzó arccal. – Készen vagy? – kérdeztem meg azért a biztonság kedvéért, bár szinte száz százalék volt, hogy a válasz igen lesz.

- Ígérem, igyekszem gáláns és sportszerű ellenfél lenni…
Nem tehetek mást, mosolyognom kell, mert Ana vidámsága észrevétlenül ragad rám is. Amilyen bájosan magával ragadó lány, ez nem is csoda. Főleg, hogy az ostobán naiv, üres lelkesedésből nincs benne egy szemernyi sem, így hosszútávon sem válhat idegesítővé. Talán tényleg arra van szükségem, hogy valaki néha kirángasson a világomból. Valaki, akiben ennyi életöröm és vidámság lobog.
- Szerintem lesz rá alkalmad…
Már nem félek igazán a nadrágzsebemben lapuló papírfecnitől, bár kényelmetlen lesz a helyzet, és nem tudom, hogyan csináljam, de muszáj lesz megoldanom. Jól, vagy rosszul, de meg is fogom, ezt már elhatároztam.

A borotválkozás gyorsan megy, és sikerül elkerülnöm azt is, hogy megvágjam magam. A kényes fehér öltönyt felvenni már némileg lassabban megy, mert roppant óvatos vagyok vele, nehogy lehúzzam a kötést a kezemről és összevérezzem, vagy elszakítsam, esetleg durván meggyűrjem.
Az ing, nadrág, cipő, mellény még nem okoz problémát, sikerül úgy felvennem, hogy ne gyűrődjön, ráncolódjon. A nyakkendővel már nem boldogulok ennyire könnyen. A megkötése nem okoz gondot, van benne gyakorlatom, de valahogy sehogy sem akar tökéletesen állni. Legalábbis szerintem. Végülis időlegesen felfüggesztem a vele való szenvedést, inkább nyitva hagyom a mellényt és a zakót is, és párszor átfutom a zsebemből előhúzott papírt.
Végül, mire Ana megérkezik, addigra én is sikeresen menetkész vagyok, immár begombolt mellényben és zakóban. Nagyon idegen nekem ez a ruha, de igyekszem, hogy a mozgásomon a lehető legkevésbé látsszon meg.
- Köszönöm. De te nem csak elegáns vagy, hanem lenyűgöző…
A kérdésre bólintok, és felsegítem rá a kabátját. Bármilyen rövid is az út, azért kint roppant hideg van.
Miután kiléptünk az ajtón, a karomat kínálom neki, és mehetünk is. Közben nagyon erősen próbálok megbarátkozni a fehér öltönnyel.

Hiába nem akarta, mivel jó megfigyelő tudok lenni, így észrevettem, hogy Jake kicsit feszélyezve érezte magát ebben az öltözékben, míg én vele ellentétben nagyon lazán viselkedtem. Már csak azért is, mert én többször veszek fel elegánsabb ruhát, mint ő. Legalábbis vélhetően, hiszen annyira azért nem ismertem még, hogy ezt biztosan kijelenthessem. Szegényt sajnáltam kicsit, de legalább én remekül szórakozhattam rajta. Nem káröröm ez szerintem, egyszerűen csak kicsit vicces számomra.
- Köszönöm a bókot! – ha fehérebb lett volna a bőröm, valószínűleg fülig pirulok, így viszont valószínűleg nem lehetett valami feltűnő. Én is elégedett voltam a látvánnyal, mikor a tükörbe pillantottam, de azért ez nem olyan, mint mikor egy férfi mond dicsérő szavakat. Az sokkal nagyobb dolognak számít, még akkor is, ha nem először történik velem ilyen.
- Nagyon igyekeztem – mosolyogtam rá, miközben fordultam egyet. Ez megszokás nálam, mint ahogyan már korábban is tettem. Szeretem, ha már bókolnak, akkor mindent jól lássanak, és még úgy is ugyanaz maradjon a véleményük, bár szerintem Jake amúgy sem csak a levegőbe beszélt. Udvarias, ez tény, de ha már nekem is tetszik az, amit látok, akkor nem lehet nagy baj.
- Elég furcsán áll a nyakkendőd – kuncogtam jókedvűen. Nem volt olyan vészes, de azért kicsit jól esett belekötni, csak úgy a móka kedvéért. Oda is mentem hozzá, és miután egészen közel megálltam előtte, elkezdtem az előbb említett kiegészítővel babrálni, hogy úgy álljon, ahogy kell, illetve ahogy nekem tetszik. – Így már sokkal jobb! – jelentettem ki néhány másodperces igazítást követően, és most már kicsit hátrébb lépve, megszemléltem az eredményt is, majd elégedetten hümmögtem egyet.
Lassan, ráérős mozdulatokkal bújtam bele a kabátomba, amit hála neki, sikerült magamra küzdeni. Egyszerű, ám annál elegánsabb szövegkabát volt, pont illett a ruhához, még ha nem is tudtam arról, hogy később szükségem lesz rá. Csak a korábbi kosztüm miatt volt rajtam, semmi előrelátás, bármennyire is szoktam az lenni máskor.
- Ne aggódj, remekül nézel ki tényleg… - próbáltam biztatni, miután elindultunk, kart-karba öltve. Így sokkal biztonságosabbnak éreztem a csúszós utat, mert valahogy ezt nem a magas sarkú cipőknek találták ki, az hétszentség. Nem mintha nem lennék hozzászokva, de azért sosem lehet tudni, hogy mikor botlok meg, és kötök ki a földön. Kár lett volna a ruháért, a testi épségemért meg még inkább.
Közben már egészen meg is közelítettük az éttermet, így arcomon feltűnt a jól ismert, visszafogott mosoly, ahogyan egyébként mindig szoktam viszonyulni az idegenekhez. Itt, az alkalmazottak is megérdemelték ezt, úgyhogy miért is ne lettem volna ilyen?

SZABAD TERÜLET

[ Rocky & Nia – Gimme Shelter ]

Nia tökéletesen megoldotta a dolgot. A fekete és a másik, aki meg lett bízva Wright figyelésével, táncoslányok „áldozata” lett. Legalábbis gondolom, hogy a másik is egy „árny” volt, hiszen Nia szerint párban járnak. Szerintem annyira nem is szenvedtek, legfeljebb a tudattól, hogy mit kapnak, ha elcseszik. Márpedig elcseszik. Mi már sehol se leszünk, mire ezek kijutnak. Megnéztem mindkettőt és a szaguk is megvan. Ha kell, tudom őket követni vagy felismerem bárhol a párost, külön-külön is. A Rover már járt, mire kiértem, úgyhogy csak el kellett hajtanom, miután a barátunkat belöktem hátra.
- Részedről is szép volt. Na, muti! - szólok röviden és kedvesen mosolyogva Nia-ra, majd nézem, mit táplált be a GPS-be? Tempósan, a megengedett sebességhatáron belül, de ahhoz nagyon közel haladunk. Fent a hegyen a síelőknek fenntartott házak közül van egy kibérelve. Nia jól választott, pont a tónál van ez. Kellemes környék lesz.
A Rovert jól meghajtom, mert hegynek felfelé is nagyon sokat kell vezetni. Az útról el van takarítva a hó, ami idefönt mindig megmarad. Ezzel nincs gond. Az utazás többnek tűnik, mint amennyi valójában. Szeretem ezt a helyet. Síelni nem voltam még itt, de különböző okokból már jártam itt házakban, a melegedőben és egyéb helyeken. A vérfarkasok szeretik, én is nagyon kedvelem. A ház környéke nagyon szép. A tó elég nagy ahhoz, hogy ne fagyjon be, de biztosan jéghideg. A parttól nem messze van az út, ahonnan pár lebetonozott lépcsőfok vezet fel a faházig. Emeletes épület szép nagy ablakokkal, kis fáskamrával, erkéllyel és minden helyiséggel, ami csak kell. Egy egész család is elférne benne. Ahogy megérkezünk, leállítom a motort és kiszállok. Itt már elég hideg van, remélem, Nia-nak elég lesz az, amit felvett. Nem is mondtam neki, de így már jobb ránézni. Nem az idomokkal volt a bajom, hanem azzal, hogy olcsó útszéli kurvának öltözik, ami más pincérnőknél persze nem zavart. Ő ne nézzen ki így! Mivel Wrightot csak bevágtam a kocsiba és rádobtam a kabátot, de nem bajlódtam az öltöztetéssel, most fel kell adni rá.
- Segítesz? - kérdezem Nia-t. - Én tartom, te meg add rá a kabátot! Nehogy tüdőgyulladást kapjon, ha már megmenekült az árnyak elől.
- Ááárnyak... Hiiiideg van. Hol az italom? - kezdi a hidegtől lassan magához térő pasas elhaló hangon. Kezd olyan érzésem lenni, mint a Lawrence-farmon. Ez itt szolidabb kiadás és értelmes ember, de most nagyon szar állapotban van. És mikor belelendül a mesébe, elég elborultnak tűnik.
- Bent a házban. Mindjárt bemegyünk, csak fel kell öltöznie, oké, Mr. Wright?
Ezzel nyugtatom, amíg Nia belehúzza a kába író karjait a kabátba. A férfi közben már nem szól semmit, csak dobálja a fejét erre-arra és vacogtatja a fogait. Ha megvagyunk, zárom a kocsit és Nia-t előreengedem, hogy kinyissa a házat, majd feltámogatom a pasasunkat a havas lépcsőkön. Kicsit már stabilabban megy, de a szemei még mindig zavarosak. Ha felérünk, akkor az ajtó előtt és az előszobában is letörlöm a lábaimat. Beviszem Wrightot a nappaliba és megállítom a kanapé előtt. Megpróbál lefeküdni, de esés lesz belőle, aztán úgy marad, hassal fent, a lábai meg térdelő állásban a szőnyegen. Felrakom őket, hogy normálisan feküdjön ott. Ha összehány mindent, nem fogok örülni, de ebben a pózban legalább nem is fullad meg. Megnézem a nappalit. Egyszerűen, de szépen van elrendezve. A kanapé fekete bőr és jó hosszú, még én is ki tudnék nyújtózni rajta. A karfái hengerszerűek és sok párna is van rajta, fehér alapon zöld-kék kockás mintákkal. Középen egy alacsony, de nagyon széles, világosbarna faasztal, aminek a másik oldalán, az ablakra merőlegesen még egy kanapé van. Ez kisebb, szürke és kárpitozott. Wright az ablakkal szembeni kanapén fekszik. A falon könyvespolcok vannak, pont ugyanolyan fából, mint a szoba oldala. Szinte egybefolynak, mintha így nőtt volna ki a földből az egész. Vannak kisebb faszékek, nagyobbak, tükör, alacsony fiókos szekrény, ez is fából és a plafonról szarvasagancsok lógnak. A világítás ledekkel van megoldva, a feljárat aljába vannak építve, de van egy-két állólámpa is. Vaskos falépcső vezet az emeletre masszív korláttal, kis ívvel. Megvárom, hogy Nia bejöjjön, addig én leülök a szürke kanapéra.

[ Rocky & Nia – Gimme Shelter ]

Az úton felfelé Stephenre pillantok, és nem bírom megállni, hogy el ne vigyorodjak.
- Szeretem ahogy vezetsz. – duruzsolom.
Talán meglepi, de tényleg így van. Ilyen vallomást sem mindenkinek osztogatok.
Mephisto könnyen megbirkózott a kanyargó és meredek hegyi úttal. Mikor kirajzolódott előttünk a bérelt vityilló alakja a szélvédőn túli éjszakában, eltátottam a szám. Láttam róla képeket az interneten, aszerint is ipiapacsoltam le ezt, de így élethű nagyságban sokkal pazarabb.
A ház, amit Mephisto fényszórói megvilágítottak, hatalmas volt és gyönyörű. Tökéletesen beleolvadt a hegyvidéki erdős környezetbe. A külső faburkolat hamisítatlan rusztikus bájt kölcsönzött az épületnek.
Gondoltam itt jól el lehet bújtatni valakit. A maival együtt 4 napra béreltem ki. Fogalmam sincs, mennyi idő kell ennek az ügynek a megoldásához, ez majd még kiderül. Szerencsére közbeesik a hétvége, úgyhogy nem kell a szabikkal meg a táppénzzel bíbelődnöm. Ha minden simán megy, akkor még hétvégén lecseng ez az őrület, és utána Stephen beválthatja a folyosón tett vacsi ígéretét is.
- Huhh… - borzongtam meg kiszállva a kocsiból. Idefönt jóval hidegebb van, mint lent a városban. Itt a nagykabátom is a csomagtartóban, meg a teljes menetfelszerelés, amit egy nő nem nélkülözhet egy hosszú hétvégén.
Odalépek Stepenhez és segítek felöltöztetni Wrightot. Szegényt komolyan sajnálom. Csak vigyorgok az orrom alatt, hogy így járt. Sok volt neki a nyugipor, ajjajj. Míg Stephen tartotta, addig én egyesével belebújtattam a karjait a kabátba, aztán a végén még meg is igazgattam rajta. Ha már azért raboltam el, hogy vigyázzak rá, akkor illik tutujgatni a védencem.
Amikor megint el kezd árnyazni, kiböffen belőlem egy kurta kacagás.
- Mintha a farmon lennék. – motyogom.
Hű, mit kapnék ezért, ha a hadnagy megtudná miket alakítok. Beépülő titkos ügynöknek adom ki magam, elrabolok egy védtelen embert, akit előtte elkábítottam, aztán napokig fogva tartom azzal a szesszel, hogy a tanúvédelmi program keretében hoztam el vidékre… Jó kis bűnlajstrom. Tök mindegy, én élvezem, más különben nem csinálnám. Tiszta buli.
A fényszórók vakító pászmái kellően bevilágítják a környéket, ezzel együtt nekünk a házba vezető, kőlépcsős utat.
Wright ritka instabil lábakon szambázik, de Stephen feltámogatja a havas lépcsőn. Az kéne még, hogy visszabucskázzon, és jól összetörje magát. Akkor tényleg érdemes volt elrabolnom.
Mire felérnek, a bejárati ajtót már kinyitom. Belépek, kitapogatom a villanykapcsolót, és lőn világosság. Megvárom, míg beérnek, majd becsukom az ajtót mögöttük.
A különleges hangulat, melyet első ránézésre is árasztott magából a ház, a falakon belül is megmaradt. A sok lambéria és a padló fafelülete, valamint a fenyőbútorok meleg, otthonos összképet nyújtanak, a berendezés természetes, mégis pezsgő életstílust sugalmaz. A szintén lambériás mennyezeten spotlámpák égnek. A tágas, barátságos helyiségek teret és kényelmet kínálnak.
Mikor Wright térde esik a kanapé előtt, ijedten a szám elé kapom a kezem, aztán hogy látom nincs baj, megkörnyékez a vihogás. Istenem… Stephen felpakolja a lábait, mire a kanapé túloldalán állva leemelem a támláról a piros kockás plédet és Wrightra terítem, ne fázzon.
Stephen leül a szürke kanapéra, én meg rákönyöklök az íróúrénak a háttámlájára, onnan mosolygok rá. Halkan beszélek.
- Elviheted nyugodtan Mephistot… köhömm, a Rovert, – javítom ki gyorsan a nyelvbotlást. – ha el szeretnél intézni ezt-azt. Én több napra hoztam magammal ruhát. Kaja van bőven, a hűtő tele. Shonte azt is elintézte… Ne érts félre, nem lerázni akarlak, örülök, hogy itt vagy, de ha el kell menned, tudom nélkülözni a kocsit. Ééés van a csomagtartóban egy 20 literes teli benzines kanna. – nevetek. - Tanultam a múltkori esetből.
Vetek a horkolásba kezdett Wríghtra egy futó pillantást, aztán ismét Stephenre emelem a szemeimet.
- Azt hiszem kiiktattam reggelig... Nem lesz semmi gond, vigyázok rá. Kibírom vele egyedül. Akkor jössz vissza, amikor tudsz. Tényleg nem probléma.

[ Rocky & Nia – Gimme Shelter ]

Mikor Nia a nagy csendet egy dícsérettel töri meg, rámosolygok és bólintok. Hát ja, nálam jó kezekben van a kocsi. Bármelyik. Vezetni és szerelni is tudom, van benne gyakorlatom és szívesen leveszem Nia válláról ezt a terhet. Nem mintha nem bíznék az ő vezetési tudásában. Szerintem abban is jó, mint általában mindenben, amit sokszor csinál. Valahogy úgy alakult, hogy mindig én vezettem. A pajzsommal most már nem rejtem el magam. Vizsgálom őt is és az írót is. Zöldség, ez találó volt. Annyira szétziláltak és tompák most Wright érzései, hogy egy szétteregett levelű káposzta jut eszembe. Hmmm. Ha Nia megírja a könyvet, lehet, hogy én megfilmesítem. Kicsit aggaszt, hogy mennyire meglepődik a helyen. Ennyire nem nézett utána? Vagy megint a helyi energiák kapták el? Mondjuk tényleg gyönyörű, de remélem, nem lesznek nem várt meglepetések, hiányosságok. Mondjuk egy család fent az emeleten... De nem kell ettől tartani, nincsenek friss szagok. Nia-n csodálatot, vidámságot érzek a házzal kapcsolatban és sajnálatot az író iránt. Mikor elneveti magát és elmondja, miért teszi, örülök neki. Már tud nevetni az egészen.
- Ja, én is mindenben azt látom... - teszem hozzá elvigyorodva. Kicsit aggódni kezd. Most teljesítjük éppen az emberrablás nevű bűncselekmény feltételeit. Én biztos vagyok benne, hogy meg tudom győzni Wrightot, hogy majd hallgasson. Ha máshogy nem, hát úgy, hogy megölöm, miután visszavittük a városba. Majd kereshetik az „árnyait”. Az az érdekes, hogy Nia-t ez még fel is dobja. Neki tényleg extrém sport egy ilyen magánakció amellett, hogy segíteni akar embereken és ügyeket old meg.
Ahogy kedvenc fantomképrajzolóm mindent előkészít nekünk, betámogatom a kiütött jóembert. Az esésnél Nia megijed és ránézek, de akkorra már vidámabb. Én elkuncogom magam és ennyit teszek hozzá:
- Nem elsőre, de megtalálta a nyugalmi állapotát.
Amíg ő takargatja Wrightot, én ott ülök nem messze, ugrásra készen, hogy ha megpróbálna felállni, de nem sikerülne, ne fejelje le az asztal. Az csúnya lenne. Most már nem nevetem ki a megszemélyesített autót, mint első alkalommal. Annak a kiröhögésnek ott stratégiai fontosságú szerepe volt. Most nincs, de megérzem, hogy félve mondja ki a Rover nevét. Nem kérek bocsánatot Tűzbogár kigúnyolása miatt, de nem is ismétlem meg a tettet. Csak eleresztem a fülem mellett. Most már jobban értem Nia-t és amúgy se szoktam szívből kiröhögni dolgokat. Inkább meg akarom érteni azokat. Sokkal érdekesebb, mint ragaszkodni a beidegződésekhez és minden újat harsány kacajjal megvetni. A szerep kedvéért persze néha eljátszom a nem teljesen érzéketlen embert. Nia mellett sokat tudok nevetni és néha jó is, de gúnyolódásra nincs szükség és nem is váltja ki belőlem.
- Köszönöm, akkor majd hozok én is ezt-azt, de visszajövök és itt hagyom nektek a kocsit. Sürgős dolgod neked akadhat és nem árt, ha a Rover készen áll. – kezdem nagyon halkan. Ránézek a barátunkra és le is vizsgálom. Már szunyál és szerintem semmire nem fog emlékezni. Ettől még nem fogok hangosabban beszélni. A kanna említésére én is elnevetem magam.
- Na igen. Te mindig tanulsz az esetekből. De azért egy kis időnk jusson egymásra is, mielőtt lelépek.
Ránézek Wrightra és megállapítom, hogy ez innen nem fog felállni, leesni meg nem tud. Én elhagyom a kanapét és a kandallóhoz megyek, hogy befűtsek. Eltart egy darabig, mire bemelegszik a ház. Pakolom a tűzre a gyújtóst, majd a tetejére a nagyobb fákat. Nézem a kandallót, ahogy lobog benne a tűz, majd visszafordulok Nia-hoz. Leülök a kandalló előtti prémszőnyegre és megpaskolom a mellettem lévő helyet jelezve, hogy örülnék, ha ideülne mellém. Ha megteszi, kap egy puszit a szájára itt a tűz mellett. Tudom, hogy ez nem az a helyzet, mikor hosszasan lehetne folytatni a romantikát, de azért nem hagyom ki. Legalább ennyit kapjon. A kezét simogatom, miközben beszélek hozzá.
- Hogy telt az elmúlt időszakod? Mesélj valamit! Túltetted magad mindenen? Nekem nagyon sűrű volt és szerintem az is marad, szóval van mibe beleásnom magam. De igyekszem besegíteni.
Az időmbe sok mindennek bele kell férnie, mindig vannak ügyek. A Falkában is, a szállodában is. Megoldom én ezt, de nem fogom játszani az örökké mindenre ráérő munkakerülőt. És nem szeretnék úgy elmenni, hogy nem váltunk két szót arról, amiről jólesik Nia-val beszélni. Ez munka, de vele nem csak az. A „túszunk” úgyis használhatatlan reggelig, cseveghetünk egy kicsit, mielőtt indulok.

[ Rocky & Nia – Gimme Shelter ]

Stephennek nem kellett sokat bajlódnia a tűzrakással, a kandallógyújtó fehér kis kockák ott pihentek a papírdobozban a kőből rakott kandalló peremén kéznél, a gázgyújtóval együtt. Ilyen apróságokra is gondoltunk Shontéval a bevásárlás közben.
Még Wrightnak is sikerült egy-két váltásruhát szereznünk az ő méretében. Abban se szenvedjen az íróúr hiányt. Igen, Shonte tud erről a kis machinációról, bezzeg a rendőrség… Ők fele annyira sem lennének készségesek, mint a legjobb barátosném.
Míg Stephen meggyújtotta a tüzet, behoztam a sporttáskámat a Roverből, és letettem a nappali bejárata mellett. A dzsekimet felakasztottam a fogasra, majd a cipőmet is lerúgtam még a szélfogóban. Fehér pamutzokniban masíroztam keresztül a szobán.
Megnéztem Stephent mit ügyködik a kandallónál, aztán odasomfordáltam az alvó Wrighthoz. Az arca kifelé volt fordítva és pufira gyűrődött a kanapén. Óvatosan levettem róla a szemüvegét, mégiscsak kényelmesebb lesz így neki. Letettem a közeli asztalra, hogy ha keresné, a szeme előtt legyen. A plédet megigazgattam rajta; feljebb húztam a hátára, és begyűrtem az oldalához.
Ahogy Stephen megpaskolja tenyerével a világos-sötétbarna-fekete foltos szőrme szőnyeget maga mellett, odatelepedek én is.
Az előttünk lobogó, narancsszín lángok kellemes melegét az arcomon érzem, miközben a kezemmel végigsimítok a prémen. Finom puha és meleg.
A puszi csak egy pillanat, de arra is behunyom a szemem, aztán elmosolyodom. Stephen nagyon szépen bánik a nőkkel. Nem is emlékszem mikor volt részem ilyesmiben utoljára. Jó régen. El is kezdett tőle lángolni a fejem megint, azt hittem leég a hajam. Ha nem kedvelném, nem tudna zavarba hozni, és az érintése is hidegen hagyna. Semmit sem váltana ki belőlem, de így… Hűha!
- Túltettem. – vigyorodok el csibészesen. – A munka segített. Nekem is pörgős heteim voltak. A rendőrségen Wrighté volt az egyetlen kirívó eset. Számomra kirívó. Úgyhogy bevállaltam még az éjszakai műszakot a klubban a saját melóm mellé. A jatt legalább jó volt. Fedezi az akció költségeit. – nevetem el magam halkan. - De nem mennék vissza.
Itt nem a pénz számít, az anyagiak a legkevesebb, ha megmenthetem Wright, és a jelek szerint plusz egy ember; az informátora életét. Meg aztán az sem utolsó szempont, hogy a hadnagyomat élete végéig cinkelhetem a gúnyos ugye-megmondtamokkal. Harmadsorban jól szórakozom. Nekem ez élmény, kikapcsolódás, mégha rossz fiúk is kergetnek közben. Jöjjenek csak. Olyan verést kapnak, hogy a következő életükben is ezt emlegetik. Lucillét csak azért nem volt szívem megütni, mert egy demens öregasszonyt láttam benne. Inkább kupán vágtam volna egy whiskysüveggel. Jah, az tényleg etikusabb. Az íróúr árnyai viszont városi vagányok. Hiszik ők, hogy azok. Dukál nekik a kemény helyreigazítás. Rossz lóra tesznek, ha valahogy idetolják a pofájukat.
Tisztában vagyok vele, hogy Stephen mennyire elfoglalt a munkája miatt, ezen kívül megvan a saját élete, nem is bolygatnám az én őrültségeimmel. Most a Sors mégis úgy intézte, hogy egymásba botlódjunk. Ha már így alakult, elfogadtam a segítségét, de nélküle is boldogultam volna. Persze így könnyebb. És valljuk be, sokkal kellemesebb.
- Köszönöm, nagyon aranyos vagy, hogy segítesz, de nem várom el tőled, ugye ezt tudod? Nem számítottam arra, hogy felbukkansz… Nem mintha bánnám, amiért újra láthatlak. – teszem hozzá Stephen kék szemeit csodálva. – Shontet viszont beavattam, tud az emberrablásról, kell a hátvéd. Kivételesen nem a nős pasival hetyegek. Az eredeti terv szerint riasztottam volna Huston hadnagyot, ha bármi zűr adódik az „árnyakkal”. Ha Wright-nak nem is, nekem hinnének. Apropó… Valamikor Shonte is beugrik, majd rám csörög előtte.
- Lawr… a farm… a farm… pityipűűű… - motyogja kásás hangon Wright a hátunk mögött a kanapén, aztán folytatja a horkolást.
A vállam fölött rálesek, és hangtalan nevetés ráz meg. Megcsóválom a fejem, majd visszafordulok Stepenhez.
- A Lawrence farmról beszélhet?... Míg ott voltunk, egyre azon gondolkodtam, hogy mennyi gyógyszerük van. Itthon utánuk néztem. Azoknak a háromnegyede vényköteles, nem létezik, hogy csak úgy hozzájutottak. Főleg ennyihez, ami fedezi Amerika haderejének az éves szükségletét. Az orvosok is nyilvántartják kinek mit adnak és mikor. Komoly indok nélkül nem írnak fel többet, mint amire szükség van.
Ha Wright nem bukkant volna fel a színen, és nem horpasztana egy légtérben velünk, most minden máshogy történne. Valószínűleg nem munkáról beszélgetnénk, ahogy a túra alatt sem tettük. Sőt, talán valami egészen mást csinálnánk itt a kandalló előtt, a ropogó tűz meleg fényében, mint a beszélgetés.

[ Rocky & Nia – Gimme Shelter ]

Ó, milyen modern módszer! Én azzal próbálkoztam volna, ami gáz és különösebb technológia nélkül is működik, fa és tűz egymásra hatásával. Időnként jó visszamászni a régi világba. Hallom, hogy Nia közben kimegy, biztos a csomagokért. Mikor hellyel kínáltam, már zokniban slattyogott ide. Megnéztem a lábfejét, amit kicsinek, szépnek és nőiesnek találtam. Éreztem a puszi közben, hogy nem a tűz miatt lett ilyen vörös. Igen, ezt utána megismételjük, kellemesebb helyzetben és talán tovább is mehetünk. Az ügy után, a vacsora után. Végighallgatom és a szemeibe mosolygok közben. Nem nevetem el magam, nem akarok hangoskodni.
- Nagyon bátor vagy. És tényleg profi simlis. Elsőre megdöbbentem, ahogy láttalak az előttünk lévő asztalnál, de nagyon kellemes meglepetés, hogy összetalálkoztunk. Megint itt vagyunk egy gyönyörű helyen, de bűnügyekkel kell foglalkoznunk. Kell...mi választottuk ezt. De már alakul a tervem a későbbiekre. Szóval vacsora, ahogy mondtam és egy hétvége egy hasonló helyen. Mit szólsz hozzá?
Nia-ban sok mindent érzek most, csupa pozitív tapasztalatot. Segítő szándékot, jó szívet, elégedettséget és büszkeséget, plusz még azt is, ohgy izgalmasnak találja ezt az egészet. Nem örülnék, ha a megfigyelők idejönnének, de nem is tartom kizártnak, hogy követni tudják a kocsit. Ha megérkeznek, tudni fogok róla és nem hagyok esélyt, hogy bántsák Nia-t vagy az írót. Wright csak addig kell, amíg megjelöli az informátorát, utána már nem számít, de azért mégis szívesebben intézném el saját kezűleg. A Falkát védem és Nia is fontos nekem. A többi csak mellékszereplő, akit elintézek, ha kell, akár Lucille-t. Őt se sajnáltam, ha késsel támadt rám. Meg amúgy se. A naplójukat pedig áttanulmányoztam, a kitépett lapokat is és már sokkal jobban értek mindent, amit ott láttam.
- Tudom, hogy nem várod el, mert csak magadra és a barátnődre terveztél. Talán elegendőek is lennétek ketten, de ha már itt vagyok, segítek. Ez eddig is közös ügyünk volt és az utómunkát is csináljuk együtt! – mondom és amikor arról beszél, hogy jó engem látni, belemosolygok a szemeibe és megsimítom az arcát, majd átkarolom, hogy egymás vállának dőlve nézzük a tüzet. - Oké, vettem az akció menetét, Agente Tessa! - mondom neki olaszul.
Rákérdeznék, hogy mikor jön Shonte, de Wright elkezd mormicolni valamit. Hátrakapom a fejem és a tenyeremet kihelyezem a bal oldalamra, hogy ha a szavak mellé mozgás is társul, gyorsan odafussak, mielőtt baj lenne. Visszaalszik, ez csak egyetlen tiszta pillanat volt. Ahogy Nia-ra nézek, halkan kuncogok és a teóriájára beugrik valami. Talán megvan, hogy ki az informátor!
- Szerintem nincs sok farm a környéken, ahol ilyen dolgok mentek. Én arra gondoltam, hogy volt orvosuk, de már rég eltették láb alól. De most már azt mondom, hogy nem. Mikor a klubban visszaültem Wright mellé, arra kért, hogy ne hagyjam ott, mert MEGINT elviszik az árnyak. Utána annyit nyögött ki, hogy „Az ooo...” - itt elnevetem magam, ahogy próbálom azt a szerencsétlen hangot utánozni. - Aztán rádőlt az asztalra. Arra gondoltam, hogy a hely nevét akarja mondani, például, hogy egy óvóhelyre vitték el egyszer kivallatni. Most, hogy mondod, szerintem azt akarta a tudtomra adni, hogy a család orvosát meg kell védeni, hogy nem találhatják meg. A naplóban nem volt róla szó, de arról igen, hogy nagyon régóta szed gyógyszereket a házaspár. Ha ennyit tud a doktor, mivel bírták rá, hogy hallgasson? Fenyegették volna, hogy ráuszítják Danielt? Ha megneszelte, hogy kipusztult a bolond família, akkor most már bátrabb lehet. Te meg tudod találni az adatbázisotok segítségével?
Egyelőre ennyit mondok el a felvetésből. Az se biztos, hogy jó nyomon vagyok, de nagyon is ésszerű ez az elképzelés. Ha Nia megtalálja, hogy kiről van szó, akkor tovább kell szőni a tervet. Az orvost is le kell állítani és megbizonyosodni, hogy nem adta át másnak az információt. Utána pedig gondoskodni arról, hogy ne is tehesse, ahogy Wright sem és hogy Nia az egészből ne jöjjön rá, hogy én tüntettem el mindkettőt. Nem egyszerű, de lesz időm kitalálni.
- Shonte-t mikorra várod? Még most vagy csak reggel? - kérdezem, hogy hogy számoljak. Vissza fogok kocsikázni ide a cuccaimmal, de holnapra van pár dolgom, amit nem dobnék el. Kora délután jövök ki, ha Nia nem akkorra várja a barátnőjét. Minél kevesebben látnak engem, annál jobb.

[ Rocky & Nia – Gimme Shelter ]

- Igen, mi. – mosolygok Stephen fagykék szemeibe. – De nem panaszkodom.
A szemöldököm érdeklődőn, meglepetten feljebb szökik a homlokomon.
- Hűha! Hétvége egy ilyen helyen? Jól hangzik... – görbülnek az ajkaim banditamosolyra. - Alig várom.
Nem fogom az ördögöt a falra festeni azzal, hogy hangoztatom; amilyen a mi formánk, ott is tutira befigyel valami bűnügy. Vicces lenne.
Ahogy Stephen átkarol, hozzáhúzódom és odabújok az oldalához. A fejemet a vállára döntöm és nézem az előttünk táncoló lángnyelveket.
- Mással nem is csinálnám, Pete ügynök. – heherészek az orrom alatt.
A tűz élénk színeinek és fényeinek a játéka hipnotikus erővel bír fölöttem. Vonzza a tekintetemet. Csillogó szemeimben visszatükröződik a lángok mágikus előadása.
Hallgatom Stephent, de most nem nézek fel rá. Gondolkodom azokon, amiket mond, és próbálom összetenni a részleteket. Megint itt tartunk. Az agyalás mindenekfelett.
Felsóhajtok.
- Az az „ooo” tényleg jelentheti az orvost. – elvigyorodom Wright sztoriján, ahogy Stephen elmeséli. – Ha egy orvos áll a háttérben, akkor a doki maga szállíthatta le a gyógyszereket Lawrencéknek. Kizártnak tartom, hogy Arthur maga váltotta ki tonnaszámra a gyógyszertárban. Túlságosan feltűnő lett volna. Elképzelhető, hogy a doki egy kórházban praktizál és ott jutott hozzá ekkora mennyiségben a gyógyszerekhez. Biztosan tud róla, hogy Lawrencék nincsenek többé. Ha sakkban tartották, most fellélegezhet és nyugodtan kitálalhat. De ki akarná mégis elhallgattatni és miért? Ki keresi ennyire? Mit tudhat, amit mi nem?
Stephen újabb kérdésére bólintok.
- Meg, persze. Majd felhívok valakit, aki belenyúlt a katonai adatbázisba is. Szólhatnék Huston hadnagynak, de nem akarom, hogy a zsaruk kivonuljanak a dokihoz, ha meg is találják. Nem kéne a frászt hozni rá. Valószínűleg úgyis letagadna mindent.
Az az érzésem, az lesz a legjobb, ha megint megkerüljük a yardot, mint az egész Lawrence-ügy alatt is. Ez már egyszer bevált.
- Elvileg holnap délre jelentette be magát. Azt mondta főz ebédet, Wright kedvencét: Csirke a la Luisiana-t párolt zöldségkörettel. – mosolygok most fel Stephen arcára közelről, próbálom elcsípni a pillantását, ha rám néz.
- Gondolom nem szeretnél vele összefutni. – vigyorodok el. Még mindig halkan beszélek.
Én ezt egyáltalán nem fájlalom, teljesen meg tudom érteni Stephen álláspontját. Biztosan nem a barátnőm ellen van kifogása, egyszerűen technikai és stratégiai oka van, hogy kerüli a felesleges találkozásokat idegenekkel a nyomozás közben. Nem lenne szerencsés, ha sorra minden üggyel összefüggésbe hoznák. És amit el lehet kerülni, azt kerüljük is el.
– Majd teszek félre neked a csirkéből. Hozatok Shontéval valami jóféle bort is hozzá, amit szeretsz. Jelenleg nincs alkohol a házban... Wrightnak ez a hétvége egyben elvonókúra is lesz.
Olyan jó érzés így ücsörögni a kandalló előtt a prémszőnyegen, miközben Stephen átölel. A tudat lehangoló, hogy el kell lassan mennie, de tudom, hogy visszajön majd.
- Figyelj csak… Ha Wright kijózanodik, szerintem felismer, hogy én vagyok a pincérnő. A rendőrségen csak futólag találkoztunk, de talán onnan is rémleni fogok neki. A klubban eléggé el volt már ázva ahhoz, hogy felismerjen. Azon sem csodálkoztam volna, ha kettőt lát belőlem. Szerintem az lesz a legjobb, ha ügynököknek valljuk magunkat, akik elrejtették ezen az óvóhelyen. Még hihető is.
Wright valószínűleg beszámol majd Huston hadnagynak Pete ügynökről, de abban reménykedem, hogy valahogy csak-csak meg lehet fűzni, ne árulkodjon. Ennyit igazán megtehetne, ha már megmentjük az árnyaitól.

[ Rocky & Nia – Gimme Shelter ]

Nia ezt a mi formánkra foghatja, de valójában nincs ilyenről szó. A hasadéknál pont úgy volt megszervezve, hogy Daniel odaérkezzen. Nem az ő látogatása volt a meglepetés, hanem ami történt Nia és köztem, ahogy annyira közel kerültünk. Persze ő nem volt beavatva, így Lawrence-en is meglepődött. A mai nap pedig már Wrighttal volt ide lszervezve, a meglepetés pedig én vagyok. Szerintem ezt már kevésbé bánja, mint a lábai elé pottyanó fejet az erdőben. De ráhagyom egy mosollyal. Ahogy a vállamra dől, engem is nagyon kellemes érzések járnak át. Rég éltem meg ilyesmit. Mégsem merülök el ebben, mert feladat van. Nia sóhaja és szavai ugyanerről árulkodnak. A gondolatai megint jók, az utolsó kérdései viszont veszélyesek. Épp azt kell elkerülnöm, hogy Nia vagy bárki más megtudja a vérfarkasokról a valóságot.
- Igen, lehet kórházi orvos vagy patikus. Meg kéne nézetni a barátoddal, hogy a közeli kórházakban, gyógyszertárakban hol csappant meg az ilyen gyógyszerek állománya Lawrence-ék haláláig, akkor talán meglesz. Hogy ki akarja elhallgattatni, az talán a könnyebbik kérdés. Emberrablás vádjával be lehet vitetni azokat, akiket Wright megjelöl, főleg ha már te is láttad őket a klubban. Talán elárulják. A miértről viszont fogalmam sincs, de ha ennyi embert pénzel, amennyit mondtál, akkor nem piskóta. Esetleg Daniel szülei? Azt már tudjuk, hogy Melissa mégsem halt meg, volt róla fotó. A napló szerint a férj valóban nem él, de ennél a családnál már nem tudom, mit higyjek el és mit ne? De ha valamelyik él, akkor is megmarad a kérdés, hogy miért várt az öregek haláláig. Talán nem voltak jóban? Jobbnál jobb kérdéseket vetünk fel megint, csak...
Wright közbeköhög és ezzel félbeszakít. Erre megint felkapom a fejemet. Abbahagyja, úgyhogy folytathatjuk.
- Hát megnézhetjük mi is, még a zsaruk előtt, de hogy? Wrightot nem kéne itthagyni, de nem is furikáznék vele szívesen. Esetleg osszuk meg a feladatokat, ha már megvan a dokink.
Shonte biztos jól főz, nyilván ezért tartják. Ránézek Nia-ra, de se aggódásnak, se félsznek, semmi hasonlónak nem láthatja nyomát rajtam. Csak mosolygok, mintha nem venném komolyan a kérdését:
- Remélhetőleg később is találkozunk és előbb-utóbb akkor megismerem Shonte-t is. De most nem lenne szerencsés. Mondhatnád, hogy csak egy ügynök vagyok, de szerintem kiszúrná, hogy nézünk egymásra. Aztán magyarázhatnád, mi van a nős férfival és így tovább. Elég az is, amit író barátunk előtt alakítunk. És köszi, a csirkét örömmel elfogadom, de a bort kihagynám. Lesz még itt kocsikázás, akár váratlan pillanatban is, úgyhogy készen akarok állni.
Ki van ütve, de mintha csak tudná, hogy róla van szó, az író horkant egyet. Aztán egy kis fészkelődést is hallok. Valami leborul az asztalról. Tenyér ki oldalra és talpraugrok, majd odarohanok. Áh, nincs gond, csak lecsúszott az egyik lába a kanapéról. Megrúgta vele az asztalt és a virágváza borult fel. Folyik a víz, ezt le kell törölni. Rongyot keresek és felitatom vele a kilocsogott vizet, aztán a csaphoz viszem a vázát, hogy újratöltsem. Mikor ezzel megvagyok, megállok és nézek az íróra úgy, mint a kutya, mikor felméri a vele szemben állót, hogy várhat-e tőle újabb megmozdulást, amire reagálni kell vagy nem. Wright még mindig horpaszt. A szája nyitva és úgy fekszik, ahogy ideesett. Megigazítottam, de nem elég stabil. Most még nem lesz gond, de biztosabb megoldás kell. Megrázom a fejem, majd visszamegyek Nia-hoz és halkan szólok:
- Ez nem jó így. Vagy el kell barikádozni vagy felcipelem az egyik ágyra. Utána pedig megyek, lefutom a körömet a Roverrel, jó?

[ Rocky & Nia – Gimme Shelter ]

- A két fickót, akit láttunk, bevitetem. A klubban lehet, még ismerik is őket. – gonoszdi vigyorra húzódik a szám. – A biztiőr, aki nyers húson él, biztosan… Szerintem azóta egy jó nagy verést is kaptak… Lerajzolom őket, és holnap odaadom a képeket Shonténak, továbbítsa a hadnagynak, egy rövid, velős üzenettel. Nem fogja elárulni neki hol vagyunk. Rafkós, makacs csaj, nem szedik ki belőle, hogy Wrightot a hegyekben rejtegetjük.
A munkamegosztás logikusan hangzik, de én nem hagyhatom Wrightot magára.
- Én mindenképp itt maradok csőszködni, a védencünk az én felelősségem. Vele én sem mennék sehova. Holnap, ha észnél lesz, megpróbálom mielőbb kifaggatni az informátoráról, de még ma felhívom a cimbimet, hogy turkáljon egy kicsit az adatok közt. Valahogyan csak kiderítjük, ki lehet az és hol bujkál. Még azt sem tudjuk, hogy Wright találkozott-e vele egyáltalán személyesen.
Arra, hogy a bor kimarad a szórásból, bólintok.
- Oké, igaz.
Az ebédet el fogom tenni Stephennek, és megmarad Wright előtt annak a fickónak, aki meg akarja filmesíteni a könyvét.
- Rendben, legyen így.
Erre Wright nekiáll az agyhalál közepén is akciózni. A kezével lesöpri a vázát az asztalról, ami csörömpölve felborul. Kiömlik belőle a víz. Stephen rajtra készen ugrik hozzá. Éreztem rajta, hogy egész végig feszülten figyelte a vendégünket.
Wrightra nem tudok haragudni, meg amúgysem senkire. Szegény olyan elesett és gyámoltalan.
- Ne aggódj már annyira.  – szólok oda halkan Stephennek. Mosolygok, mert szerintem túlreagálja.
Megcsóválom a fejem.
- Ha leesik, sem esik nagyot itt a szőnyegen, a kanapé elég alacsony.
Persze, én is aggódom Wrightért, nem azért hoztuk ide, hogy összetörjük. De láttam már részegeket megborulni a járdán is. Semmi bajuk nem lett, pedig az aszfalt szépen visszanyal, ha valaki lendületből beletunkolja a saját arcát.
- Inkább tegyük elé a másik kanapét, az majd fenntartja. Fel ne vigyük, jó lesz itt a földszinten az íróúrnak. Még a végén feltámad az éjszaka közepén és megpróbál leszambázni az emeletről. Hülyét is kapnék, ha nem venném észre időben. – magyarázom vigyorogva.
Hát az tényleg fincsi lenne, ha odafentről bukfencezne le.
Ha Stephen segít, akkor kicsit átrendezzük a nappali szívét. Az asztalt félreszállítjuk, és Wright kanapéjával szembe beállítjuk a szürkét úgy, hogy az íróúr ernyedt testét lefedje, és ne engedje leesni.
- Menj csak. – nézek Stephenre. – Minden rendben lesz itt.

[ Rocky & Nia – Gimme Shelter ]

Felszaladnak a szemöldökeim a következő emeletre és rántok egyet a fejemen az új infók hallatán.
- Nyers húson? Te jó isten, csak nem egy Lawrence áll ott alkalmazásban? És milyen verést kapnak? Szerintem azért várjuk meg, hogy Wright hogy írja le az elrablóit, mert nem biztos, hogy a ma esti kettő csinálta. Ha meghurcoljuk őket és nincs komoly bizonyíték, azzal csak magunk alatt ássuk a gödröt. Szóval Shonte ügynök is beszáll. Tiszta kémcsalád – mosolygok Nia-ra. Ahogy folytatja, körvonalazódik, hogy nekem jut a doktor. Ez jó is így.
- Rendben. Ha holnapra már lesz infó, küldd el nekem nyugodtan, vagy hívj fel. Megpróbálok utánajárni a városban és csak azután jövök ide vissza.
Mikor Wright felett őrködök, mint az Édenkert angyala a lángoló pallossal, Nia kissé túlzásnak érzi. Megrázom a fejemet és elmagyarázom, mitől tartok.
- Ha az asztalt lefejeli, csúnya dolgok történhetnek. Az emberünk olyan törékenynek tűnik, mint egy darabokra zúzott, aztán összeragasztott kínai váza. A klubban az asztalról alig bírta felnyomni magát. Jó, építsük be a kanapék közé!
Nia-val együtt elkezdem átrendezni a szobát. Jó erőben van a csaj. Először kihúzzuk az asztalt és letesszük az ablak elé, utána pedig a másik kanapét idehúzzuk. Most már nincs esélye összetörni magát. Legfeljebb a nyakát fekheti el, de az elmúlik. Nem lepődnék meg, ha Nia tudná rá valami masszázst vagy egyéb módszert. Mikor végzünk, megölelem és adok neki egy búcsúpuszit, aztán elköszönök azzal, hogy igyekszem vissza. Amíg ő itt tartja a frontot, átveszem a kocsikulcsot, felöltöm a kabátomat és belebújok a bakancsomba. Aztán kimegyek és körülnézek illetve szaglászom, hogy nincs-e itt újabb szag. Nem érzek váratlan látogatókat, úgyhogy beülök a Roverbe és indítok. Mephisto. Kicsit jobban tetszik, mint a Tűzbogár név. A Faust jut eszembe. Vajon ezért adta neki Nia a nevet? Mikor magánakciózunk az apja verdájával, úgy érzi, mintha az ördöggel kötne szövetséget? Majd megkérdezem tőle. Most viszont visszahajtok a városba. Az út eseménytelen és unalmas. Nincs baleset, se kacsázó, béna sofőr, aki útban lenne, semmi különös. Nem a lakásomnál állok meg, hanem a szomszéd utcában. Hátha megjegyezték a kocsit. Így persze követhetnek, de azt észre fogom venni. Otthon összekészítem, amit kell. Váltóruhák, tisztálkodószerek, telefontöltő és még néhány hasznos dolog, ami egy pár napos kiruccanáshoz elengedhetetlen. Úgy tervezem, hogy visszavezetek és ott éjszakázom, reggel pedig bebuszozok a városba. A telefonomat végig figyelem. A zsebemben van és rezegni fog, ha Nia adatbázisokban kutakodó barátja talált valamit. Az orvos. Hogy erre miért nem gondoltam előbb? Mikor mindennel megvagyok, a nagy sporttáskát a vállamra kapom és elmegyek vele a kocsiig. Beteszem a csomagtartóba és beülök, aztán irány a 104-es faház. Odafelé, már egész a hegy oldalában látok egy kicsúszott kocsit az út mellett. A mentők már itt vannak. Ezenkívül semmi egyéb nem történik és nem is követnek. Mikor leparkolok Mephisto-val a ház előtt, az ablakon keresztül benézek. El kell függönyözni vagy legalábbis Wrightot nem kéne odaengedni. Majd ezt is felvetem a kedvenc fantomképrajzolómnak. Leállítom a motort, kiszállok, kiveszem a táskát és zárom a kocsit. A csippanás után ellenőrzöm, hogy kézzel sem nyílik-e az ajtó. Rendben van, úgyhogy az ajtóhoz megyek, amit Nia biztos kulcsra zárt. Most övé a hatalom. Ha nem enged be, itt fagyoskodhatok. Persze nem komoly gondolat ez. Biztos látta a kocsit és mire felérek a lépcsőn, szerintem tárt ajtónál vár. Ha így történik, puszival üdvözlöm.
- Minden rendben volt? Elhoztam a cuccaimat. Éjjelre itt maradok, reggel meg bebuszozok, aztán délután megint kijövök. Most pedig ideje aludni, azt hiszem.
Bemegyek és a cuccommal el is foglalom az egyik fenti szobát. Gondolom, Nia lent éjszakázik Wright mellett. Ezer örömmel invitálnám, hogy aludjon mellettem, nagyon vágyom rá és szerintem neki is jó lenne, de ez most nem az a helyzet. Biztos figyeli az írót, nehogy szökni próbáljon. Esélytelen. Legfeljebb olyannak tudom elképzelni a próbálkozásait, mint Pierre Richardéit a Magas szőke férfi filmekben. Persze a kétbalkezesek védőszentjének közreműködése nélkül. Veszek egy fürdőt és amíg Nia is megteszi ugyanezt vagy kicsomagol, szóval amíg olyat csinál, amihez egyedül kell lenni, odafent, addig én vigyázok az íróra. Ha éjjel és hajnalban semmi váratlan esemény nem történik, akkor jót alszom. Korán reggel pedig megborotválkozom, fogat mosok, felöltözöm, majd elköszönök és megyek a buszmegállóba. Rohangászós nap ez, de megszoktam, hogy a falkaügyek nem egyszerűek. Sokat kell jönni-menni, az eredmény viszont egyszer sem maradt még el.

[ Rocky & Nia – Gimme Shelter ]

- Jaj, Istenem! – sikkantok fel fojtott hangon, miközben a homlokomhoz kapok. Kifut az arcomból a vér. – Lehet, hogy tök ártatlanokat verettem meg???
Aztán megrántom a vállam, és a lehető leglogikusabb észérvvel nyugtatom meg magam.
- Amilyen fejük volt, kinézett nekik egy verés előlegbe. Most már tuti nem követik el, ha volt is olyan, amit el akartak.
Ennyire buzgómócsing is csak én lehetek.
Csak somolygok. Stephen nincs messze az igazságtól. Méghogy kémcsalád… Maffia.
Közben átrendezzük a nappalit, hogy Wright ne tehessen kárt saját magában.
- Oké, mindenképp továbbítom az infót.
A puszit viszonzom, és egy széles mosollyal fűszerezett „Vigyázz magadra!”-val engedem útjára Stephent.
Az első dolgom, hogy a konyhába kislattyogva felhívjam az informatika mágusomat; Árnyékkapitányt. Ráállítottam az anchoragei kórházak, gyógyszertárak gyógyszerkészletében történő gyanús változásokra, elsumákolt orvosi botrányokra, ha van, és Wright személyes dolgaira, mint a levelezései. Árnyékkapitány a legvagányabb hacker ezen a planétán, akit ismerek. Ha valaki megtalálja, amit meg kell, ő lesz az. Megígérte, azonnal értesít, mihelyst megvan. Még csak szexelnem sem kell vele. Sokkal nagyobb sör- meg szivarfüggő, és persze infóért infót kap cserébe.
Míg Stephen távol van, behúzom a függönyöket, és mint a villám úgy zuhanyozom le. Természetesen a bejárati ajtót kulcsra zártam.
A földszinten is van egy háló, én oda cuccolok be, aztán beveszem magam a konyhába és készítek egy csésze forró csokoládét rumaromával, tejszínhabbal a tetején.
A nappaliban kellő világosságot áraszt a tűz, nincs szükség a villanyt felkapcsolni. Ahogy ide-oda mászkálok, nesztelenül közlekedek, nehogy felébresszem az íróurat.
Nem csak látom a fényszórók fehér sugarát, ahogy belemetszenek a sötétségbe, de hallom is Mephisto morgó hangját.
Mire Stephen visszaér, én már pizsiben feszítek. Sötétkék szerelésben nyitok ajtót neki. A felsőrészen egy hatalmas, piros „S” virít sárga háttéren a gyémántalakzatban. Fő az önbizalom. S, mint Sexy.  És nem, nem hordok kívül piros bugyit. Ilyenekre nem vetemedem mások előtt. Ha tudom, hogy ma rá is számolnom kell, akkor értelmesebb szerkót hozok éjszakára. Még szerencse, hogy nem a terepszínű felnőtt rugdalózóm dobtam be a táskámba. Na, még csak abban a katonai kezes-lábasban vettem volna le Stephent a lábáról. Nyehehe.
Egyébként meg nem kell ítélkezni. Két éve szólózom. Simán megengedettek az ilyen elvetemült darabok.
A potyapuszit begyűjtöm. Ebben a pizsamában nincsenek illúzióim, de attól még örülök, mint majom a farkának, hogy Stephen ma itt alszik. Ahogy felfelé halad az emeletre, utánanézek, és inkább Wrightra fogom, mint a pizsimre, hogy nem hívott magával.
- Jó éjt! – szólok utána vigyorogva, és én is bevonulok a földszinti szobámba. Az ajtót nyitva hagyom, hogy halljam, ha a kedves íróurat valami megszállja.

***
Másnap Stephen korán távozott. Addigra már én is felkeltem, úgyhogy el tudtam köszönni tőle.
Mondtam én, hogy nincs az a titkos információ, ami biztonságban lenne Árnyékkapitány előtt. Tényleg jó a srác. Már délelőtt keresett. Én pedig azonnal leadtam Stephennek a forródrótot. Két SMS-t küldtem neki:
„Dr. Russell Dohner: 64 éves, egykori klinikai szakpszichológus, 3 hónapja bocsájtották el az anchorage-i St. Mary's Hospital-ból, mert szatyorszám lopta a gyógyszereket.”
„Az ügyet nem szellőztették meg a szaktekintélye iránti tiszteletből. Az eset óta nem látták, az anchoragei lakása üresen áll, a családja viszont itt lakik Fairbanksben (Holden Road 3386). Wright hisztizik a laptopjáért. Ki fogom nyírni. Csók: Nia”
Na, igen. Az íróúr egy motelben szállt meg, és minden holmija ott maradt. Az elmondása szerint az „árnyak” egyszer már feltúrták a lakását és ripityára zúzták a gépét, mire hazaért, de őt ez nem tántorította el a munkától. Biztonsági másolatot készített a félkész műről, amit csatolt file-ként elküldött saját magának egy alternatív email címre.
Miután délelőtt felébredt, riadtan nézett körbe, hol van, és azonnal rátört a szökhetnék. Mikor meglátott, emlékezett rám a klubból. Megnyugtattam, hogy ez menedékhely, és nem vallatóközpont, de örülnék az együttműködésének. Reggelivel fogadtam. Elmeséltem neki; valójában ügynök vagyok, és egy jóbaráttal kimenekítettük az „árnyai” elől. Belátta, ha bántani akarnánk, akkor már megtehettük volna. Egész kommunikatív lett, miután szembesítettem azzal a tényállással, hogy tudjuk, van egy noname informátora, és hogy az árnyai hozzá akarnak eljutni. Kiderült sosem találkozott vele, kizárólag emailen tartják a kapcsolatot, és még csak az igazi nevét sem tudja.
Arról azonban mélyen hallgattam, mi már sejtjük ki az. Wrightnak nem kell erről tudnia, nehogy bármi történjen és kikotyogja az árnyaknak. Stephennel az árnyak előtt járunk, és fogalmuk sincs a helyzetelőnyünkről. Minden adu nálunk van. Ez maradjon is így.
Shonte ügynök késő délelőtt robogott be igen vidám hangulatban, majd kicsattant. Nevetve végigmérte Wrightot, aztán inkább bevette magát a konyhába, én meg utána. A rádiót bekapcsoltuk és torkunk szakadtából nyomtuk a gangszta rap-et Wright örömére.
- Milyen vidámak! – morogta. - Örülök, hogy ilyen jó kedvük van…
Gondoltam, neki is mindjárt az lesz, ha megtudja, nem is vagyunk igazi ügynökök. Hehehe… Csak vigyorogtam.
Egyfolytában a laptopjáért reklamált. Lehűtöttem, hogy ki kell bírnia nélküle, mert én nem hagyhatom el az őrhelyem. Mi lesz, ha befutnak az „árnyai”? Innen el nem viszem Wrightot, még meglátják és a nyomunkba szegődnek. Vagy ha itt hagyom, és közben beállítanak, na, az sem lenne éppen szerencsés. Ki védené meg?
Wright nem bízik a képességeimben. Azért becsül alá, mert nő vagyok. Bemutatót meg nem fogok tartani. Nem erre szerződtem.
- Magát bízták meg a védelmemmel? Ugyan, kérem! – hitetlenkedett. – A barátjából inkább kinézem.
Hm. Piásan jobban kedveltem. Józanul arrogáns, és viszket tőle a tenyerem.
Shonte jól szórakozott. Látta rajtam, hogy kitartóan gyakorlom a lelki békét.
- Ha valaki képes megvédeni magát, akkor ez a csaj az. – magyarázta azon a feketékhez illő zengetes, mély hangján. – Mr. Wright, inkább burkoljon!
- Ha maga mondja… - sóhajtotta beletörődve, és inkább nekiállt az ebédnek.
Shonte távozás előtt még faggatózott a nős pasimról. Örömmel konstatálta, hogy még megvan. És még odasúgta, hogy apámon látja a feszültséget és az aggódást, de nem hangoztatja. Hát jah. Egy házban élünk, még sem láttam sokszor az elmúlt két hétben. Lassan közeleg a születésnapja, és még mindig nem találtam ki mivel lepjem meg. Nehéz ügy. Az a fajta ember, akinek mindene megvan, de talán képes leszek valami emlékezetes ajándékkal előrukkolni.
Miután Shonte elment, ismét egyedül maradtam Wrighttal. Nem volt szívem egész nap bezárva tartani. Megígérte, hogy nem megy messze, de szüksége van a friss levegőre. Hittem neki, így kiengedtem. Ő kért védelmet a rendőrségtől, nehogy már megpattanjon előlem. Egyedül sokra nem menne az árnyai ellen, intelligens ember lévén belátja.
Főztem neki egy jó erős kávét, és utána vittem a tópartra. Én maradtam a forrócsokinál. Eleve pörgős természetemre veszélyes lenne még koffeint is önteni.
Csípős hideg volt, látszott a leheletünk. A kávét Wright mosolyogva köszönte meg.
- Miről szól az új könyve? – érdeklődtem, és tekintetemet az íróra fordítottam a nyugalomba dermedt tó sötét víztükréről.
- Nem fogja elhinni. – kortyolt bele a kávéba. – Senki sem hiszi el.
- Tegyen egy próbát, Mr. Wright. – bíztattam a csészém szája fölött somolyogva.
- Ám legyen. Ha megírtam, úgyis kiadom a könyvet.
- Hallgatom.
- Emberekről, akik valóban képesek farkassá változni. Ez nem csak fikció, mint a mai romantikus-fantázia regények, amiket az írónők szexuális vágyai ihlettek.
Majdnem mellé nyeltem. Nem volt képem nevetni, de elvigyorodtam, és inkább tovább ittam a forró csokoládémat. Ahogy a neve is elárulja: forró. Ha volt is szőr a torkomon, az most leégett.
- Mondtam én, hogy nem fog hinni nekem, Tessa. – magyarázott okosdin Wright. A szemeim közé meredt. Kócos haját meglengette a szellő az arca körül.
Megrántottam a szemöldököm.
- Bevallom, elég merészeket állít. Farkasemberek csak a mesékben léteznek. Ugye olyanokra gondol, mint Hugh Jackman a Van Helsingben?
Bólintott.
- Hasonlók. Ezek köztünk járnak. Ki tudja mióta. Ugyanúgy néznek ki, mint bármelyik ember, de képesek farkas alakot ölteni. Talán hallott a Daniel Lawrence-ről.
Viccel? Persze, hogy hallottam, az én nyakamba esett a feje, előtte meg majdnem kinyírt. Persze ezt nem kötöttem Wright orrára. Csak igenlően biccentettem.
- Ő is az volt.
- Farkasember??? – képedtem el.
- Az ám!
- Nekem szimplán pszichopatának tűnt.
- Tessa, hallgasson ide, nem tudhatja ki az, és ki nem. Ezeknek nem érdeke, hogy kiderüljön róluk az igazság. Mit gondol, engem miért üldöznek? Nem akarják, hogy megjelenjen a könyv, amiben leleplezném őket.
Nem csóváltam meg a fejem. Szerettem volna, de leküzdöttem az ingert.
A vastag okuláré mögött ülő szemeket és a nyúzott vonásokat vizsgálgattam. Próbáltam rájönni, vajon ennyire megbolondult volna? De nem, totális meggyőződést láttam Wrighton, tébolynak nyomát sem.
- A Lawrence farm alatti pincerendszer volt Daniel játszótere. A nagyszülei embereket raboltak el, hogy az unokájuknak legyen mire vadászni odalent. Még én sem ismerem a teljes történetet. Részletekben jut el hozzám. Először én is szkeptikusan fogadtam, de aztán megszaporodtak körülöttem a véletlen egybeesések.
Megborzongtam, ahogy visszaemlékeztem arra az ominózus napra, amit Stephennel a farmon töltöttünk.
Farkasemberek. Hát persze. Fizikai képtelenség. Ez alapjaiban rengetné meg a világot, amiben élek, amiben hiszek.
- Mr. Wright, ha ilyen veszélyes ezt a könyvet megírni, miért vállalja?
- Maga miért csinálja azt, amit csinál?
Elvigyorodtam, ahogy magamba néztem. Jó labdát kaptam.
- Valami hajtja mélyen legbelül, igaz?
- Igen. – vallottam be sóhajtva. Ha Wrightot is ugyanaz ösztökéli, mint engem, akkor ő sem a hírnévre pályázik.
- Mr. Wright, ha igaza is van… Nem lenne jobb békén hagyni ezeket a lényeket? Ahogy maga mondja, ki tudja mióta élnek köztünk, talán idősebbek az emberiségnél is. Jól megvannak, akárhol és akárkik legyenek.
Én szívem szerint lebeszélném Wrightot erről a hülyeségről. Közröhej tárgyává fog válni, ha így folytatja, és megindul egy olyan lejtőn, aminek az aljáról a legjobb orvosok sem kaparják össze. Ha még csak a máját issza el, miközben belefullad a depresszióba, amiért senki nem érti meg, de még a bolondok házába is bezárhatják, ha efféléket hangoztat.
- Mit remél a könyvétől? Hogy ezek a farkasemberek majd mind előállnak és a nagyközönség előtt felvállalják micsodák? Vagy pánikot akar kelteni? – mélyen a szemébe néztem, a hangom nem sokszor komoly, de most az volt. Őszintén Wrightért aggódtam.
– Ebben maga fogja a rövidebbet húzni, ha így folytatja. Elég, ha azt állítja, hogy látott egy kis szürkét, máris kényszerzubbonyba öltöztetik és bevágják a legelső gumiszobába.
- Akkor mondja meg, miért vannak a nyomomban, ha semmi sem igaz abból, amit tudok?
Ez jó kérdés. De van rá válasz, még ha nem is fed le minden felmerülő kétes részletet.
- Mert el akarnak jutni az informátorához. – válaszoltam. – A Lawrence farm elég kényes ügy. Sokakat érint. Rengeteg áldozat volt.
Tovább iszogattam a csokimat. Wright nem mondott többet. Próbát tett, pedig tisztában volt vele, hogy nem fogok hinni neki.
Hát nehéz...
- Akár maga is egy lehet közülük. - morogta oda Wright végezetül, és inkább elmerült a kávéjának a keserű ízében.
Én? Farkasember? Észnél van ez az ember?
A vádra elkapott a röhögés, de nagyon. Harsány nevetésem visszhangostul járta be a környéket.

[ Rocky & Nia – Gimme Shelter ]

- Ártatlanoknak nem mondanám őket, ha ilyesmivel foglalkoznak. Csak bizonyítani is kéne a feltételezéseket. Gondolom, a kollégáid megoldják majd – mondom Nia-nak, mikor aggodalmaskodni kezd. Én egyáltalán nem bánom azt se, ha ártatlanokat veretett össze. A falkatagokkal nem lehet csak úgy elbánni, a többi vendég meg nem érdekel. Ha tudnám, hogy Nia, az önjelölt igazságosztó és saját szakállára nyomozó segítő lélek egy maffiatag porontya és nem is bánja nagyon, eléggé meglepődnék, hogy neki is van sötét titka, akárcsak nekem. Utána viszont ez egy komoly fegyvertény lenne, hogy ne szivárogtassunk ki semmit egymásról, ha egyáltalán felmerülne. Egyelőre viszont szó sincs róla, senki nem tud a másik titkáról.
Amikor visszaérek és Nia ajtót nyit, megmosolygom a pizsamáját. Nem röhögöm ki, csak igazi mosolyt csal az arcomra. Tényleg Wright miatt nem hívom be. Ha nem lenne itt idegen, már a kanapén nekiesnék akár, de most nem akarok bonyodalmat. Be fogjuk ezt pótolni, ha végeztünk az üggyel.
- Jó éjt, Superwoman! - köszönök el tőle egy vicces megjegyzéssel. Másnap a szállodában épp bújom az adatokat és terveket, mikor jön az sms. Aztán még egy. Elolvasom és megjegyzem a címet. Nem telik sokba, mire kiderítem a család telefonszámát. Terület alapján kinézem, melyik szolgáltatónál lehetnek és rejtett számról aznap fel is hívom őket. Megnevezem a helyi tévés céget, bemutatkozom egy álnéven, majd folytatom a talált adatokkal. Theresa Dohner, a doktor felesége jelentkezik be. Az idős hangú hölgy mögött a háttérben hallom a tévét és egy kutya ugatását. Elmondom, hogy adatokat szeretnék egyeztetni, majd megkérdezem a személyes adatait, ő pedig gond nélkül bediktálja az összeset. Utána ajánlok neki egy új programcsomagot, amiben sok felnőtt csatorna is van. Erre elmondja, hogy ők már öregek és a férje hetek óta távol van, csak telefonon tartják a kapcsolatot. A fiuk, Barry pedig most fog külön költözni. Megkérdezem, mikor tudnék a férjjel beszélni, de azt mondja, ő sem tudja, Russell nagyon titkozatoskodik. Elmondom neki, hogy az ajánlat ma él utoljára, így sajnos később már nem tudom ezzel megkeresni. Theresa nagyot nevet, mert őt tényleg nem érdekli és a férjét talán, de ebben sem biztos. Világos, hogy valóban fogalma sincs, mikor tér haza a doktor. Megköszönöm, szép napot és jó egészséget kívánok, majd leteszem. Ez vakvágány, de a telefonhívásokat talán le lehet nyomozni, hacsak nem fülkéből jelentkezik be a doktor. Egy területet akkor is be lehet határolni. Én itt próbálkozom, de lehet, hogy Nia közben kiszedi Wrightból az infókat. Mindenesetre én értesítem az Őrzőket a dolgokról. Cserébe kapnak majd pár szőrszálat a farkasalakomból, az pedig nekik nagy kincs. Így bizniszelünk mi.
Jó lenne a kórházban megtudni pár dolgot a kollégáitól. Hátha van hétvégi háza vagy valami közeli barát, akinél megbújhatott, de most nem jó ötlet kérdezősködni. Megmozgatok még egy-két követ, de nincs eredmény. Marad a legtisztább módszer: Wrightot bírjuk rá, hogy beszéljen. Mikor már nincs halaszthatatlan dolgom a városban, újra kibuszozok a hegyre. Az út kacskaringós, meredek, de nem zötyögős. Jók ezek a buszok, szeretik is a turisták. Látom a síelni vágyókat, akik hatalmas pakkokkal jönnek. Egy hét Alaszkában remek kikapcsolódás mondjuk egy texas-inak vagy egy chicago-inak. Mikor megérkezek, a 104-es felé veszem az utamat és ahogy közeledek, idekint érzem a szagukat. Idegen nincs a környéken, úgyhogy csak sétát gyanítok. Körbenézek és a tónál meg is látom őket. A kabátom és a bakancsom ugyanaz, de fekete vászonnadrágban és a bordó ingemben jöttem. A nyakkendőtől már megszabadultam, kigombolt gallérral viselem. A hajam pedig a szokásos, rendezett, de kissé szerteágazó, nem a hátranyalt, partifrizura. Nia-nak már távolról intek, ha találkozik a tekintetünk. Levizsgálom őket, ahogy feléjük megyek. Az író morcos, csalódott, Nia pedig kissé zavart, de jókedvű. Szerintem Wright elkezdte a meséit, de nem teljesen nyitott fülekre találta. Ha azok a fülek mégis ki voltak nyitva kicsit és Nia-nak eszébe jut a hibrid teória is, abból még lehet baj. Én majd adom a rendezőt, akit nem a valóságtartalom érdekel, hanem a történet, az alkotás, a nagy mű. És azt hiszem, jobb, ha titkolom a Nia iránti érzéseimet.
- Tessa ügynök! - biccentek Nia-nak egy nagy mosollyal. - Jónapot, Mr. Wright! Jobban van már? Hogy telt a napjuk?
Arra kell még egy ütős sztori, hogy a rendező mit csinál itt. Ezt Nia-ra bízom, szerintem meg fogja oldani. Wright rámnéz a gőzölgő kávéja mögül és méreget.
- Ó, igazán remekül, Mr. Johnson. Maga szerint hogy telik egy elrabolt ember napja? Talán maga is egy olyan? Behálózzák a világot, ott ülnek a színfalak mögött és egyszer csak kirontanak. Le kell rántanom a leplet. Remélem, áll még az ajánlata!
Az író zavarosan beszél, de a vérfarkasokra célozgat, ez egyértelmű. Engem is meggyanúsít, de a könyve sikere és egy filmes adaptáció jobban csábítja és szerintem kapva kap valakin, aki nem nézi komplett idiótának.
- Félreérti. Az ügynök nem mondta el? - kérdezem tőle Nia-ra nézve. - Maga azért van itt, hogy ne essen baja. Tessa törékeny nőnek látszik, de ne tudja meg, mire képes, ha kell... - mondom egy sejtelmes mosollyal és a szemeimmel Nia-ra intek egy pillanatra. Az író kissé ijedten néz a nőre, aztán nyitott szájjal vissza rám.
- Tudtam! Tudtam, hogy ő is egy átváltozó. Kérem, ne bántsanak! Ha megvédenek, akkor mindent elmondok. És jó ez a kávé, de szeretnék egy whisky-t is.
Ez a vékonydongájú nem bírja a hideget. A kávéval még csak-csak, de hideg italt nem kéne innia itt kint. Alkohol persze nincs is, pedig már az kéne neki. Függőség, kemény dolog. Láttam embereket elinni a vagyonukat, elveszteni a családjukat, házukat, munkájukat a pia miatt. Wright még tartja magát. Jól megél a könyveiből és a művészek között amúgy is elterjedt az ilyesmi, fenntartható módon művelik az alkoholizmust. Én bólintok, adom a szabadlelkű, élvezeteket meg nem vető rendezőt, de megvárom Nia-t. Ő az ügynök, ő szervezett meg mindent én csak idekeveredtem valahogy. Wright efelett valahogy elsiklott egyébként, ez pedig csak jó nekem. Be van zsongva az izgalmaktól és a történetétől. Nia-ban is vérfarkast lát, ez mókás. Mégis védelmet vár. Szerintem csak múlandó paranoiája van. Én egyelőre nem kérdezgetek tovább. Meghagyom neki a lehetőséget, hogy egyben mondja el az egészet. Aztán majd ha egyszer bemegyünk, kérni fogok abból a csirkéből, amit a kedvenc fantomképrajzolóm beígért. Az író még egyszer felnéz Nia-ra, akinél sokkal alacsonyabb, aztán rám is. Kicsit úgy érezheti magát, mint Gulliver Lilliputban. Bárány a farkasok között. Belekezd kissé zaklatott hangon:
- Szóval Anchorage és Fairbanks között van egy farm, Lawrence-éké. Egy idős házaspár volt, akik nemrég haltak meg. Volt egy lányuk, Melissa és az unokájuk, Daniel. Látszólag békés vidéki gazdák voltak, de én megismerhettem az igazság sötét tengerét.
Wright kortyol egyet a kávéjából és szorongatja a poharat, melegíti a kezeit. Érzem rajta, hogy fél. Talán még mindig megrettenti a történet. Utána megint úgy magyaráz, hogy a mellkasom közepére néz. Még mindig fura módja ez a koncentrálásnak, de ráhagyom. Hunyorogva nézek rá, hogy mit akar elmondani.
- Melissa-val kezdődött. Egy viharos éjszakán eltűnt és napokkal később tért csak haza. Utána sokszor elmaradozott és az erdőt járta. Lawrence-ék akkor tudták meg, mi lett a lányukból, mikor telihold lett. Az éjszaka legnagyobb szeme világított fenn az égen, mikor szörnyű üvöltést hallottak a szobájából. Egy fenevadat találtak ott, aki kiugrott az ablakon. Mikor Melissa visszatért, el kellett árulnia, ami történt vele. Likantrópia, hús és vér valóság! Hitte volna, Mr. Johnson? A házaspár már korábban is gyógyszeres kezelés alatt állt, de a látottak miatt egyre több kellett nekik. Melissa-nak pedig áldozat kellett. Elkezdtek embereket fogni és begyógyszerezték őket, majd a pincében tartott lányukhoz dobták, hogy levadássza őket. Nem akarták, hogy az erdő tele legyen hullákkal. Mivel így még több gyógyszer kellett, megfenyegették az orvosukat, hogy ha nem hoz, ráuszítják a lányukat. Igen, Dohner doktor látta azt a lényt! És később már az unoka is erre a sorsra jutott. Ezek harapással szaporodnak. Az apját (aki egyébként az öreg Arthur törvénytelen fia volt) pedig az anyja ölte meg és megrendezte a saját halálát is. Az orvos megpróbált elmenekülni, de Melissa megtalálta. Megsebesítette, de nem ölte meg, mert szükségük volt rá. Utána már nem volt más választása, minthogy engedelmeskedjen. Irdatlan mennyiségű gyógyszert hozattak vele. Ők is szedték és ittak is rá. Teljes őrület volt az a család, még a vérfarkasok nélkül is! Aztán Melissa eltűnt, Daniel pedig elment katonának. A házaspár viszont nem állt le. Továbbra is áldozatokat szedtek és megették őket. Értik? El tudják ezt képzelni?
Tipikus vérfarkasos fantasy-nak indult, de utána már túl pontosan írja le, amit mi is tudunk. Azt is, amit csak én tudok a napló kitépett részeiből. Elhúzom a számat, hogy ez nagyon meredek történet és ráncolt szemöldökkel, hunyorogva nézek Nia-ra, majd az íróhoz szólok.
- Mr. Wright! A fantáziaelemek mellett rengeteg hihető elem is van benne és az ilyenre harapnak az emberek. Szóval remek. De nem hinném, hogy jó ötlet konkrét, létező családot belekeverni...
Az író szemén fortyogó dühöt látok. Kiisza a maradék kávéját és remegnek a kezei. A feje mellé emelve ökölbe szorítja őket és úgy magyaráz tovább.
- Hát nem érti? Ez mind valóság! Nincs benne fikció. Ez dokumentumregény lesz, igaz történeten alapuló, valós társadalmi problémákat feszegető történet. Az évszázad leleplező írása! Nem egy ócska Harry Potter, amit Lawrence-ék is olvastak. Könyörgöm, higyjenek nekem! Valaki higyjen nekem. Valakinek meg kell állítania ezeket, akik ott lapulnak minden erdőben – fejezi be Wright és idegesen körülnéz, a fák közé veti a tekintetét, mintha most rögtön várná, hogy kiugrik onnan egy a mi fajtánkból. Ez így nagyon problémás. Nem szabad életben hagyni és a doktort sem. Csak előtte meg kell bizonyosodnom, hogy nincs rejtett másolat a kéziratból, elmentett file illetve meg kell tudnom, mással is kapcsolatban áll-e még Dohner. Nia-ra nézek és vakarom a tarkómat, hogy ez a pasas nagyon gáz, de sok mindent pontosan ismer. Együtt kell kitalálnunk a megoldást. Legalábbis úgy teszek, mintha ezt akarnám.

[ Rocky & Nia – Gimme Shelter ]

Mosolyogva intek Stephennek, ahogy meglátom felénk közeledni.
- Helló, Pete. – köszönök neki, mikor odaér hozzánk a partra.
Megkérdezi hogy telt a napunk, erre Wrightból kitör a panaszáradat. Kedvem lenne hátsón billenteni. Szerintem nincs is olyan rossz sora. Beletörődve felsóhajtok. Istenem, hányszor elragoztam ma már, hogy épp megvédeni próbálom.
Viszont Stephenre határozottan rá van gerjedve. Teljesen felcsigázza a lehetőség, hogy meg lesz filmesítve a műve.
Az „átváltozóra”, és arra az elkeseredett ábrázatra, amivel Wright rám néz, elvigyorodom. Ha sokáig nem tesz le arról, hogy farkas vagyok, esküszöm, éjjel kilógok az erkélyre és el kezdem üvölteni a holdat, hogy jól beszarassam. Csak a vicc kedvéért.
Szerencséjére a kávé ízlik neki, de ha tehetné whiskyért nyúlna. Hát, azzal sajna nem szolgálhatok.
- Mr. Wright, nyugodjon meg. – szóltam rá türelmesen. Ma vagy ezredszerre. – Nem fogom bántani, sem senki, amíg itt van.
Persze látom a zavart lélektükrökben a hitetlenséget, erre töviről hegyire kitálal Lawrencékről. Ebben a sztoriban csak a farkasok nem stimmelnek, amúgy minden más a helyén van. Nem szólok közbe, csak hallgatok, aztán mikor befejezte, Stephennel összenézünk.
Amit utána Wrightnak mond, az nagyon nem tetszik. Ő még adja is a lovat az író alá azzal, hogy az embereknek bejön egy ilyen sztori, de én meg épp azon vagyok, hogy lebeszéljem Wrightot arról, hogy megírja a könyvét, ami akár az életébe kerülhet. Valakik üldözik, és még mielőtt megjelenhetne a nagy leleplező műve, a szerző szépen eltűnik a föld színéről, mintha sosem létezett volna.
Wright nem fogja fel, hogy ezt szeretném megelőzni.
Stephen biztos nem szándékosan csinálja velem, nem tudhatja mi jár a fejemben. Ahogy én sem, hogy az övében mi. Ha sejteném; egy farkas, aki azt tervezi, hogy Wrightot kinyírja, szerintem magamtól vonulnék be az első útba eső diliházba.
Wright egyre ingerültebbé válik, és fél. Konok meggyőződése, hogy a farkasok léteznek.
Rettegve lesi a fákat. Stephen meg a tarkóját vakarja, látom. Szerinte sem egyszerű eset Wright.
- Menjünk inkább be. – mondom mosolyogva.
Elég hideg van idekint, és Wright reszket. Az idegességtől, vagy az elvonástól, nem tudom.
- Maga őket védi, Tessa! – szegezi nekem Wright keményen.
Elképedek, és még csak nem is kell tettetnem, mert ez így tényleg felért egy pofáncsapással.
Kiket védek én??? A farkasokat? Akik nem is léteznek? Jesszusom. Ez a fickó zavarodottabb, mint hittem. Ebbe az üldözési mániába fog belefulladni.
- Mr. Wright, ott is ellenséget lát, ahol barát van. Így nehéz lesz segíteni magának. – felelem természetes lágysággal átjárt hangon. – Gondolja végig: ha én is egy lennék a farkasai közül, azon ügyködnék, hogy kinyírjam, és nyom nélkül eltüntessem. Ébresztő! Épp a hátsóját mentem.
- És közben próbál lebeszélni a farkasokról… Talán csak a módszere más.
Felsóhajtok. Paranoiai a köbön.
- Nem Mr. Wright. Csak próbálok az ön fejével gondolkodni. Higgye el, segíteni szeretnék. Minden ember ezt tenné, aki kicsit aggódik önért. Mindig ennyire gyanakvó?
Intek a házhoz vezető út felé, hogy menjünk. Én el is indulok vissza.
Wright engedelmesen követ. Majd szétrázza közben a cidri. Bevárom, míg mellém ér.
– Elárulom, tudom milyen nehéz csendben lenyelni azokat a dolgokat, amikről nem beszélhetek, de szeretnék.  Mégis hallgatok, akármilyen őrjítő egy állapot. Ha nem magáért, hát tegye meg másért, olyasvalakiért, akit szeret. A kisunokáinak szüksége van a nagypapára. – kacsintok rá. – Jobb lenne, ha a sárgaházban látogatnák magát évente egyszer?
- Ahh… - elvigyorodik. Az arca egyszeriben elképesztő átalakuláson megy keresztül, mintha egészen más emberré válna. – És még azt is tudta, mi a kedvenc ételem.
- Nem volt nehéz kitalálni, Mr. Wright. Gugli az én barátom. – heherészek.
- Ilyen ügynököt sem sokat láttam, mint maga, Tessa.
Megint gyanakszik. Bexarok. De nagyon ismerős a helyzet. Én csináltam ugyanezt Stephennel a benzinkútnál. Ahhoz képest szépen felfejlődtünk. Kizárólag azért történhetett így, mert megtanultam békén hagyni a titkokat, és elvárások nélkül engedem, hogy az az ember legyen, aki lenni akar.
Wright is sokkal egészségesebben, boldogabban végezné, ha felhagyna a rémmesék üldözésével, és ha leküzdené azt a fene nagy bizonyítási vágyát. Biztosan vannak olyan dolgok az életében, amiket imád, és amikért érdemes lenne behúzni a féket, hogy még sokáig élvezhesse őket.
- Mit javasol? – érdeklődik. Úgy látom őszintén kíváncsi a véleményemre, de az írás és a filmkészítés még mindig vezérmotiváció nála. Ezek ott lebegnek a szemei előtt és elvakítják. A farkasok létezésébe meg végképp belelovallja magát, feltett szándéka ezt világgá kürtölni.
Egy darabig még fáradozok a meggyőzésével, de ha annyira makacs és hajthatatlan… csodákra én sem vagyok képes. Zárassa csak be magát a bolondok közé, vagy ölesse meg.
- Írja meg a könyvét, és hagyja ki belőle azt az egy sort, hogy „Megtörtént eset alapján”. – duruzsolom. - Senki nem fogja bolondnak nézni, ha farkasemberekről ír. Nem ez lenne az első ilyen témájú regény.
Wright megint olyan hülyén néz rám. Már várom az újabb vádat, hogy de-de átváltozó vagyok, vagy mifene.
Inkább felsétálok a kőlépcsőn és bemegyek a házba, Wrightot előre engedem, le is teszi magát a kanapén, ahol előző éjjel aludt. A fejét a kezeibe temeti.
Ha Stephen is beért, első dolgom a konyhába menni. A mosogatóban hagyom a csészéket, majd megmelegíteni az ebédjét: a csíkokra vágott, fűszerezett, pirított csirkemellet párolt zöldséggel és hasábburgonyával.
Míg melegszik az étel, főzök egy erdei gyümölcsös teát. Tudom, hogy Pete ügynök szereti.
Alkohol nuku erre, Wright legnagyobb bánatára, de a forró tea is átmelegíti.
Gondolom Stephen is a nappaliban telepszik le, úgyhogy miután kimertem egy nagy fehér tányérra a csirkét, odaviszem neki villástul, szalvétástul, és jó étvágyat kívánok.
Fordulok még egyet a konyhában. Shonte hozott meggyes csokigolyókat, amit a csészékkel és a teával rápakolok egy tálcára. Középre teszem a nappali asztalára. Még délelőtt Shontéval visszarámoltuk a bútorokat a helyére, úgyhogy Stephen mindent úgy talál, ahogy eredetileg volt.
A nasiban is rumaroma van, legalább ízre kicsit megadja Wrightnak azt az illúziót, hogy alkohol. Nem is kéreti magát az íróúr. Lecsap rá.
Én ledobom magam oda, ahol hely van.

[ Rocky & Nia – Gimme Shelter ]

Tuti, hogy Wright csak egyszerűen nem akarja észrevenni a törődést. Nia biztosan úgy bánt vele, mint a hímes tojással. Itt is olyan gondoskodóan áll mellette, csinált neki kávét, kihozta, de az író nyomja a hisztit. Megmondta, hogy még az asszisztensét is leszoktatta arról, hogy dirigáljon neki, egy idegentől pláne nem veszi szívesen. Érzem is Nia-n, ahogy magára veszi a kritikát. Érdekes, hogy mikor nyugtatólag szól, akkor Wright egy kicsit lenyugszik, de utána megint előkerülnek a tévképzetei. Aztán megint lenyugszik. Tiszta hullámvasút a pasas. Én játszom az érdeklődő művészt és biztosítom Wrightot arról, hogy érdekel, amit írni akar, de Nia-nak ez nem tetszik. Süt az érzéseiből az ellenkezés. Az én módszerem a bizalomkeltés, az övé az azonnali lebeszélés. Szerintem a kettő ötvözete lesz a nyerő, úgyhogy előadom majd, hogy ez tényleg zseniális és baromi izgalmas, de az ügynöknek van igaza és az életébe kerülhet, ha megírja.
Befelé menet már Nia-val társalog. Pontosabban vádaskodik. Nia szegény meg magyarázza a valóságot, de a paranoia erősebb most. Meg kell várni, amíg elmúlik. Talán holnap, talán holnapután, de fel fog engedni a jeges marok, ami Wright szívét összeszorítja. A családra tett megjegyzésre mintha enyhülne, de utána megint támad. Kezdem ezt unni. Fölösleges traccsparti és nem jutunk vele sehova. Végre érkezik egy kérdés, amire őszintén várja a választ. Most mi jövünk, javaslatot teszünk, megoldást kínálunk. Én egész eddig nem szóltam bele a vitájukba, most viszont már meg fogom tenni. Bent a meleg már jobb hatással van rá. Érzem, hogy kezd megnyugodni. Amíg Nia a konyhában van, én leülök a szemközti kanapéra és hátradőlök. Kinézek az ablakon, a karjaimat széttárom a kanapé háttámláján és így beszélek az íróhoz.
- El kell ismernem, hogy az ügynöknek igaza van. Tényleg életveszélyes az elképzelés. Nem is feltétlenül magára veszélyes. Belegondolt, micsoda pánikot okozna a semmiért? Maga is vérfarkasokat lát mindenhol, amióta ezeket a történeteket meghallotta. Képzeljen el egy családot, akik elolvassák a könyvét és félni kezdenek a szomszédoktól, a zöldségestől, a gondnoktól. Aztán ez továbbterjed és a végén még erőszakos cselekmények is történnének. Meg tudna ezzel birkózni a lelkiismerete? - nézek Wright szemébe nagyon keményen. Azonnal elkapja a tekintetét és lefelé néz az asztalra. Érzem a megvetést, hogy lenéz, amiért képtelen vagyok felfogni, hogy szerinte ez nem mese és egyben fél is. Azt még nem tudom, hogy csak tőlem vagy belátta, mi lenne egy ilyen regény után.
- Annyit viszont hozzátennék, hogy ha kihagyja a dokumentáló jelleget, a valós személyeket és úgy írja meg, akkor noha tényleg nem ez lenne az első ilyen regény, sokkal életszagúbb, mint amiket olvastam vagy amikből filmet csináltak. Szóval Mr. Wright, ez az érme egyik oldala. A másik az, hogy meg kéne tudnunk, kik keresik magát és ezt a bizonyos Dohner doktort. Maga itt biztonságban van, de a doktort még megtalálhatják. Mit kell még tudni róla? Egyáltalán hogy találta meg magát?
Wright rámnéz, majd Nia-ra, aki épp hozza nekem az ebédet. Kedvesen az arcába mosolygok és megköszönöm a csirkét. Érzem, hogy Wright minket les közben és gyanakszik. Utána az író szemeibe nézek kérdőn, de megint elkapja a tekintetét. Az ételemet nézi, de nem válaszol. Látom, hogy Nia szorgoskodik és megvárom, amíg az író barátunk is kap valami ennivalót. Ahogy Wright is hozzálát, jó étvágyat kívánok és Nia-hoz fordulok:
- Tessa, maga már evett?
Wright nyammog a golyón és ránknéz, utána csak Nia-ra. Csukott szájjal rág, illedelmesen és még nem szól semmit. Azt érzem benne, hogy féltékeny. Ez komolyan úgy gondolta, hogy lesz valami azzal a pincérnővel, aki a cicijére íratja vele az autogramot? Nem röhögöm ki, de ez elég abszurd elképzelés, főleg úgy, hogy ismerem Nia-t. De hát egy olyan fószertől, aki night clubban tölti az estéit a csajok stírölésével, nem is lehet többet várni. Mikor Wright lenyeli a golyót, Nia-hoz szól egy picit zavartan és remegő hangon:
- Maga szórakozott velem. Csak játszott, hogy írjak a mellére, de inkább ez a melák kell magának, igaz? Azért van itt, ugye, Mr. Johnson, mert megtetszett a pincérnő magának?
Felnézek az evésből és elég szigorú tekintetet vetek rá. Nem bánom, hogy így gondolja, ő maga talált ki nekem egy alibit. A nézésemet viszont inkább elkerüli és vesz még egy süteményt. Idegesen bólogatni kezd.
- Jó, jó, nem az én dolgom. Csak reméltem, hogy...á, mindegy. Szóval az orvos. Azt mondta, felhívta a Time magazint, az Anchorage Hírmondót és több újságot, de sehol nem vették komolyan. Azt mondták, legfeljebb a bulvárrovatban a kétfejű gyík mellett leközölnének egy ötsoros kacsahírt kétkedő hangnemben. A zsaruk szintén nem hittek neki. Nekem se hittek, mikor elmondtam, hogy engem megfigyelnek. Akkor minek vannak? Már elnézést, Tessa! A doktor nem látott más megoldást, minthogy egy sikeres és nyitott szellemű írót keressen. Ez lettem én és nem nagyképűségből mondom.
Én itt elkezdek bólogatni és újra ránézek, most biztatóan. Megáll egy pillanatra, mert ezt nem érti, mégis azt érzem benne, hogy felbátorodik az elismeréstől.
- Felhívta az irodámat és egyszer találkoztunk egy kis anchorage-i kocsmában. A lényeget elmondta, de a többit írásban akarta közölni, mert túl hosszú beszélgetés lett volna belőle. Azóta is több adagot küldött már a történet részleteiből. Mivel ő is félti az életét a farkasoktól, elrejtőzött, én sem tudom, hol van. Egyszer...egyszer már elvittek az árnyak. Maszk volt rajtuk, de azt a négert meg a kopaszt, aki tegnap vele volt, felismerem a mozgásukról. Ők ott voltak, az biztos!
Sóhajtok egy nagyot, mint akinek megint farkasokról kell hallani, de egyben jelzem Nia-nak, hogy a megfelelő két embert kapcsolta le. Biztos ő is rájött, de ettől még kell kommunikálnunk egymással. Megdörgölöm a szemöldömet, hogy nyomon vagyunk, aztán folytatom az evést. Inkább nem nézek az íróra, mert megint összecsinálja magát félelmében. Nia sokkal kedvesebben tud nézni. Annyira megnyerő. Nem is tudom, mekkora üldözési mánia kell, hogy Wright féljen tőle? De már múlik, lassan kitálal. Én viszont befejezem az ebédet, megköszönöm Nia-nak és visszamegyek a tányérral a konyhába. Berakom a mosogatóba és töltök magamnak egy üdítőt, almalevet, majd kikiabálok:
- Ki mit kér inni?
Amit mondanak a választékből, azt hozom. Közben Nia puhíthatja tovább a jóembert. Szerintem most már menni fog.