Kertészmanók szaladgáltak körbe-körbe és kiáltoztak valamit érthetetlen nyelvükön, és Egon… úgy hívják? Igen, nyilván valami ilyesmi a neve, elhűlten hallgatta a manók káromlásait. Te jó ég?! Mennyire balfaszok már ezek a manók, hát nincs egyetlen vezér sem közöttük, aki megmondaná nekik, hogy fogják be a mocskos kis pofájukat és végezzék a rohadt kis kertészfeladatukat? A sötétség jobb volt, határozottan jobb és a valaki, aki jelenleg Egonként kezdte apofsztrofálni magát, úgy vélte a sötét és semmi hátorozottan kényelmesebb volt, ugyanis a kertészmanók gőgicsélése szörnyű fejfájást okozott neki. Mintha egy gyerekzsúron lenne és el kellene viselnie az idióta kis kölkök baromságait, de az még rosszabb, hogy ehhez jó pofát is kell vágnia. Melyik agyhalott marha találta ki, hogy a gyerekeket nem verni kell, hanem istápolni? Mármint őszintén? Megadni nekik mindent, amit kérnek, aztán sajnálkozni, hogy jajj, milyen elkényeztetett szarházi lett belőlük? Na, a manók ennél a kategóriánál nagyjából tizenhat és félszer rosszabbak, mert nem csinálnak mást, csak táncikálnak és kiáltoznak, közben egymás idegeire is mennek, de nincs annyi vér a pucájukban, hogy legalább kinyírják egymást, nyugtot hagyva Egon számára. A fejfájás egyre csak nőtt, közben a kántálás és táncolás egyre vadabb tempót vett fel, míg az egész kertészbarom társaság örvénylő légcsavarra nem kezdett hasonlítani. Jó, jó! Talán így feldarabolják egymást és elhallgatnak végre. Nem így lett. A hangzavar csak erősödött, Egon fájdalma a fejében pedig egyre nőtt, és legszívesebben mindegyik manó seggébe dinamitot dugott volna, hogy aztán röhigcsélve nyomja le az elsütő kart, kertészmanó belsőségeket szórva szanaszét a világba. Mennyei lenne az állapot, és legalább a rohadt kis lények nyomorúságos élete is véget érne, ami bizonyára számukra is megkönnyebbülést hozna. Durr… durr… durr. Sajnos nem az áhított dinamitok robbantak, hanem valami más. Egy emlék… egy régi, elfeledett emlék kezdett előtérbe kúszni. Robbanás, aztán hangos morajlás, és végül valami, ami elhozta a megkönnyebbülést hozó sötétséget. De mi is? Egyelőre nem tudta, de mintha a manók hangja kezdene elviselhetőbbé válni, persze a fájdalom nem csökkent, azonban Egon arra eszmélt, hogy lát. Eddig is látott persze, de ez most más. Sötét volt, de látott. Egyszer-kétszer fények villantak fel. Zavart tudatával először arra gondolt, hogy villámlik, aztán rájött, hogy ez nem lehetséges, mert ma vasárnap van. Mellesleg tél, és télen az elektromos viharok száma igen csekély. Másodszor nem hallja a morajlást sem, ami a villámokat kísérné, ellenben hall valamit, ami nem kertészmanók locsogása, de ugyanúgy érthetetlennek hat jelenleg. Aztán meghallja a mennydörgéseket is, de ekkor már nem voltak villámlások, és mintha ezzel párhuzamosan a fejfájása is csökkenne. De jó, akarná kiáltani, de a szájából csak vér és fogak potyognak. Egy ideig nézte a vörösre festett fehér valamiket, aztán felismert egy szemfogat, és egy pár őrlőt is maga alatt. Csuda szexi lehet most a vigyora. Sebaj, pár nap alatt úgyis visszanő. Hah… vérfarkas vagyok. Szaladt át elméjén hirtelen, és egy szupernova lendületével minden a helyére került. – Ó, hogy a kurva eget – nyögdécselte, miközben megpróbált feltápászkodni, de úgy tűnt még valami visszatartja. Egy kis időnek el kellett telnie, mire minden teher lekerült róla. Felfogta az őrző jelenlétét, de rohadtul nem érdekelte. Egy másik aurát keresett, és pár pillanat alatt meg is találta. – Szia, drágám. Van egy kis gond, de nyugi, nyugi, nem nagy. Csak azt hiszem a közös fotózáson csukott szájjal fogok pózolni – a telepatikus kapcsolat létrejött, és bár Rebecca lehet, hogy túlságosan meg van ijedve, remélte azért ezzel nem okoz neki egy kellemes szívrohamot. Mindenesetre a távkommunikációval felhagyott, mert a fejfájása emiatt minimum a hatszorosára nőtt. – Mi a neve, fiatalúr? – kérdezte a serénykedő őrzőtől, amikor az megpróbálta feltápászkodásra bírni. Az őrző korábbi bemutatkozását nem hallotta, mert éppen Rebeccával kommunikált, és jelenleg az egyszerre több helyre figyelés nem volt az erőssége. - Örülnék neki – közölte nem túl nagy hittel, de aztán megérezte és valóban jobban kezdte érezni magát. Szinte már el is felejtette a bohócmanókat… vagy kubikusmanók voltak? Akármik is kínozták, eltűntek. A hím két lábra áll, és úgy tűnt menni is képes magától, de aztán mégsem. Támaszra szorul, és mivel az egyetlen, aki segíthetne az egy őrző volt, hát őrá támaszkodott. – Oké, fiatalúr. Próbálom tartani a lépést – de persze hátráltatta az őrzőt, nyilván akaratlanul, viszont a feje még mindig lüktetett, és a léptei bizonytalanok voltak, ráadásul kezdte felismerni, hogy az egyik lába – nem tudta volna megmondani, hogy melyik – kínzóan sajgott.
[A folyosó egyik oldal(ának fele) - avagy Fester és Egon]
A kijáratot keresve leginkább két opciót láthat Fester célravezetőnek: vagy a robbanás okozta elég termetes méretű résen - nevezhetnénk barlangnyílásnak is méreteinél fogva - keresztül másznak ki, vagy pedig a folyosó másik térfelétől és ez által a ház bejáratától is őket elválasztó törmelékfalat pakolják valamiképpen félre. Mivel pedig némi mászás még a sérült Egonnal is egyszerűbbnek tetszik a két lehetőség összehasonlításában, így már csak arra kell odafigyelniük, hogy maguk alatt ne omlasszák tovább az egyébként bizonyos pontokon kifejezetten stabilnak, másutt kellőképpen labilisnak tetsző betonközeget.
// Szeretnék kérni tőletek egy-egy dobást, hogy sikerül-e beomlás nélkül kijutnotok. Fester esetében 1-2 a nem és 4-6 az igen, Egonnál a sérülések/ébredezés végett 1-3 a nem és 4-6 az igen. Illetve Fester kérlek az elkasztolt varázslatok értékét vond a reagok végén. Köszi! //
[A folyosó másik oldala]
Az épület alapjaiban remeg meg, leomló vakolat és betondarabkák nehezítik a folyosói viszonyokat...
N. L. Jagger
Harcos
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 82
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 69
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : heg hátán heg szinte mindenütt
A másik harcos biztosítottam arról, hogy mi megleszünk - valahogy -, ő menjen csak a bolhás korccsal, annyival is kevesebb fejfájás. Igazság szerint itt se maradt sok. Celeste előkeveredett a romok alól, mint holmi metaforikus második születés, bár nem Vénuszosan, amit sajnáltam... Moore meg... Hát baszki, öregem, ezért akár kapok a pofámra, akár nem, én itt hagyom. Akárhogy forgassam, a magam képességit és az ő eszméletlenségét nézve még mindig ez a leglogikusabb és biztonságosabb választás. Eszembe sincs feleslegesen hősködni, vagy pont itt előrántani a seggemből a "majd én megmutatom!" attitűdöm. Faszság. - Hamarosan látjuk egymást - fordultam el a testét rejtő romoktól, miután megrendült az egész épület. Az egyetlen bizalmam a rá mondott páncélban és a remélhetőleg rövidesen kiérkező mentőcsapatban volt. Ugyanakkor pontosan tudtam, hogy ha az új évet nélküle kezdjük, az kismillió százalékba a magam kudarcának fogom elkönyvelni. Ebben a biztos tudatban indultam meg, hogy végre szabad eget tudhassak a fejem fölött, omladozó farkasverem helyett. Igazából Rothsteinék példáját követtem, bízva a saját ügyességében. Kis szerencsével talán perceken belül friss(ebb) levegőt szívhatok.
Nem is kell sokat dumálni, ha a cselekvés rovására megy. Megbeszéltük, egyszerűen, harcoshoz méltóan. Jagger szokás szerint teszi a dolgát. Nem szokott elúszni, éles helyzetekben mindig lehet rá számítani. Most az őrző lány élete múlhat rajta és még másoké is. Fura egy fazon, de én bírom, a tettei miatt. Egonról szorgosan pakolom le a törmeléket. Átfut a fejemen, hogy ma este senkinek nem kellene meghalnia. És ha mégis? Ha ezt akarják a szellemek, akkor úgy lesz. Páran bekerülnek a nagy körforgásba, új utakra indulnak. Tisztában vagyok a képességeimmel és a lehetőségeimmel. Nem menthetek meg mindenkit és ebbe nem szabad belebolondulnom. Egon hálás lesz, Rebecca is. Újabb jócselekedetet könyvelhetek el. Vihetem magammal a következő életbe, ami remélhetőleg odébb van még. A farkas fészkelődése csak azért zavar, mert az egész kóceráj ránk omolhat. Ott bent nem látja, mi van felette. - Maradj nyugodtan, ne omlaszd be az egészet, ha lehet. Nem túl kedvesek a szavaim. Ha mindketten beragadunk, az nem csak két élet. Akiket én még menthetnék, azokra is gondolok. Fogalmam sincs, mennyi ideje van még a háznak.A káromkodással nem törődöm. Nem tudom, Egonnál mit jelent. A lényeg, hogy támolyogni már tud. - Fester vagyok. Majd megihatunk egy sört. Rebecca is jöhet. Ha nem látom többet a farkast, azt se bánom. De ha így alakult, felajánlom, amit szoktam. Megadom a kezdő lökést, ami az én szintemen pár seb összehúzódását jelenti és felgyorsított gyógyulást. Valamire csak elég. Szétnézek és hamar megtalálom a jó megoldást. Remélem... - Ott a nyílás. A többiek kint várnak. Támogatom a farkast kifelé. Örülök, hogy van erőm, így könnyebb. Próbálom hangsúlyozni, hogy a társai, a nője vagy ki számítanak rá. Hátha elfelejtette a nagy ütéstől. Haladnánk is, de valami megadja magát odafent és megint indul az omlás. Már van rajtam egy varázslat, ami segít gyorsan reagálni és egy másik, ami akkor jó, ha nem sikerült elugranom. És van egy sérültem is. Jó fej leszek, megpróbálom félrehúzni Egont is vagy ha már látom, hogy nem fog menni, akkor a testemmel védem. Pár követ kibírunk, de ha az egész ház omlik ránk... Tűz van, víz folyik. A föld megremeg. A levegő pedig nehéz. Az elemek ereje ma nincs velünk.
// Páncél, Hatodik érzék, Gyógyítás - maradt 22,5 pont //
Füst szagot éreztem és ha maga a közeg nem sarkallt volna mielőbbi távozásra, hát ez már abszolút! Aki a közelben volt, ráadásnak mozgásképes, azt a biztonságosnak ítél ablak felé tereltem. Fatálisan szarul sült el ez a buli, ha lett volna bennem elég fekete humor, akkor biztosan megüzenem anyunak, hogy jövőre máshogy csináljuk, ne ilyen hullajól. De megkíméltem ettől a megjegyzéstől mindenkit. Se a bent égés, se a romok alá rekedés nem hiányzott, s ahogy elnéztem, ezzel nem csupán én voltam így. Ha sikerült zökkenőmentesen kijutnom, akkor még segítettem azoknak, akik szintén az ablakon át távoztak, de ha más utasítást kaptam, vagy más területen nagyobb volt a gond, mentem, kérdés és késlekedés nélkül. Bajban nincs idő piti dolgokat firtatni, a hatékonyság a legnagyobb fegyver...
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Ideges vagyok, szerintem ez nem meglepő, Aggódom Egonért, de ha még él, annál több nem kell jelenleg. De csak jelenleg. El vagyunk zárva egymástól, ahhoz, hogy megint együtt legyünk nekem kell tennem. Ki kell innen jutnunk. Fester Rothstein. Hangzik a túloldalról és nem feledem a nevét, hallottam már, az is lehet, hogy találkoztunk de minden bizonnyal nem beszélgettünk egymással, ezért nem is tudok arcot kötni a névhez, de majd megoldom. *-Örök hálám!*Aztán megszakad a kapcsolat, mindenki teszi a doplgát gondolom, ahogy mi is Amandával. Ő a Protektorral beszél, próbál megtudni valamit a helyzetről a ház más részein, én meg nekiállok kiutat keresni. Most azonban aktiválom a Lámpást, hogy minél többet lássak. Az imént láttam némi gyenge fényt, valószínűleg az utcáról szűrődhetett be és ez azt jelenti, hogy ott kijárat van, talán egy ablak. Megjegyeztem az irányt, porfelhőn át kell megtalálnom ahhoz pedig kell egy olyan fényforrás ami nem áramról megy. Ahogy elindulok a Lámpás fényénél, füst szag csapja meg az orromat, előbb csak enyhe, sajtésszerű, a harmadik lépésnél már elég erős és csípős. Valami ég, valahol a házban minden bizonnyal tűz van, ami tovább siettet. Egy kézzel pakolom a törmeléket míg a másikkal tartom magam előtt a fényt míg nem lesz akkora lyuk, hogy a kintről beszűrődő fény elég legyen. Egy nagyobb törmelékdarab mögött megtalálom a kapcsolószekrényt, vagy annak a maradékát. Bár sötét van a ház ezen oldalán, a biztonság kedvéért lekapcsolom az áramot. Bárhonnan lóghat ki vezeték a leomlott falak darabjai közül, nem hiányzik senkinek egy áramütés...gondolom. Épp egy újabb darabért nyúlok mikor a fejemben megszólal Egon. Önkéntelenül is elmosolyodom, szélesen, fülig. nem tudok neki válaszolni, de ha megtalált ilyen módon, akkor azt is érzi, hogy az idáig cipelt idegességem enyhül, persze nem múlik el teljesen. Főleg amiatt amit a mosolyáról mond. Eltart pár pillanatig míg felfogom és a lelki állapotom a "kérlek segíts Istenem"-ről átcsap a "jajj ne!" formációra. Viszont már látom a kiutat, az ablakot ahol elhagyhatjuk Alignak nekünk készített koporsóját, csak pár lépés.* -AMANDA! ERRE!*Hátrafordulva kiáltok a mentoromnak, felé tartva a tenyeremen ülő fényt, s amint meglátom, hogy elindult, megközelítem az ablakot. Kitört keret, legalább az üveggel nem kell foglalkoznom, a cserepek szerte széjjel. Ebben a pillanatban remeg meg az épület, és további faldarabok hullanak alá. Inkább kerülgetni próbálom semmint magamra mondjam a Pajzsot, hiszen szükség lehet odakint a gyógyító erőmre, még ha nem is abban vagyok erős. Az energiáim korlátozottak, nem pocsékolok. Az ablaknál bevárom Amandát és ha sikerül elhagyjuk az épületet ami igen gyorsan maga alá temeti saját magát és azt aki még bent maradt. Csak remélem, hogy Egon már nincs köztük. Amennyiben kiérünk még az omlás előtt, Egont keresem a tekintetemmel és ha megtalálom, azonnal hozzá szaladok.*
//Mágiapontok:7. Lámpás használata -1. Maradt 6 pont. //
Mint vaknak a színes tévé csodája, úgy hatott az őrző figyelmeztetése Egon számára. Mellesleg nem volt annyira magánál, hogy felfogja, de lehet nem is hallotta, amit a férfi mondott. Meg egyébként amennyi erőt ki tudott fejteni, azzal nem valószínű, hogy bármit is le lett volna képes omlasztani, még önerőből ki sem tudott szabadulni a kövek alól. Micsoda blamázs, még a fogait is otthagyta, igaz nem képletesen, ami azért szerencsés körülménynek volt mondható. - Remekül hangzik – sör… meh, de hát nem lehet mindenki whisky fan, amúgy is akkor kevesebb jutna Egonnak. Még szerencse, hogy nem a metszőfogai estek ki, akkor biztosan csak hülyén tudná kiejteni a szavakat. Az nyilvánvalóan még nagyobb blamázs lenne. Egon támogatása miatt lassabban haladtak a kelleténél, de azért jó tempót diktáltak. A hímnek ugyan fájt a lába, de jelen helyzetben inkább törjön ripityára a sípcsontja, minthogy élve legyenek eltemetve az egyre ingatagabbá váló épület alatt. - Már, aki kijutott – válaszolta lehangoltan. A kár túl nagy volt ahhoz, hogy mindenki megússza. Bizonyára voltak halálos áldozatok. De sebaj, fel a fejjel Egon, te nem vagy a rothadó hullák között, és Rebecca sem. Érezte őt, beszélgetni tudott vele, ami annyit tesz, hogy minimum él. Bízott benne, hogy Amanda vagy akárki, kiviszi az épületből. Értelmetlen lett volna keresni őt. Egon sérült, fájt a feje, koordinációs zavarokkal küszködött. Ha a lány még bent is van, nem sokat tehet érte. Maximum megöleti Festert is, mialatt Rebeccát kutatja. Nem! A lány él. Élnie kell, bár már nem érzi az energiáit. Bizonyára túl messze került ahhoz, hogy kommunikálni tudjon vele. Amandát sem érzi. Kijutottak. Kész és passz. A valósággal ráér majd később törődni. A nyílás felé evickéltek, de a ház újult erővel rázkódott meg és miközben kifelé igyekeztek a törmelékeken át, az szépen megadta magát.
[A folyosó egyik oldal(ának fele) - avagy Celeste, Jagger, Emmett, Fester és Egon]
Fester és Egon a maguk biztos bizonytalanságában indulnak meg a kijáratot jelentő rés felé, s a másik harcos sem rest követni példájukat, hisz egészen nyilvánvaló, hogy az aláomló kövek áradatának nem nagyon akar vége szakadni. Sőt… sűrűsödni látszik ütemük, mindennek tetejében pedig – a túloldalon Rebecca közbenjárásának hála – egy óvatlan pillanatban az eddigi fényforrások is megszűnnek, csak a kintről beszűrődő gyér utcai és természetes fények mutatnak utak. Talán ez okozza a harcos botlását is, ki kisebb lavinát indít meg léptével az utánuk haladók felé – de még éppen sikerül megőriznie egyensúlyát, hogy tovább támogathassa a sérült hímet kifelé. A kőáradat, mit az óvatlan lépés okoz, megkövetel némi odafigyelést a harcostól és a mágustól egyaránt – ez utóbbi a nagy sietségben óvatlanul lép, lába alatt tovább omlik a talaj, s bokája látja kárát egy halk, szinte elenyésző reccsenés közepette a helyzetnek. De a mellette haladó harcosra támaszkodva ő is kijut az előző kettőst követően az utcafrontra, hátha hagyva a kövek alatt pihenőt, még mielőtt mindent maga alá temetne az omladozó épület…
[A folyosó másik oldala - Darim, Skyler, Amanda és Becca]
Míg Darim és Skyler a bent rekedtek mentésével foglalkoznak, Mandy a felettesével egyeztet, Rebecca pedig sikeresen áramtalanítja a folyosószakaszt és az áramkörön levő további helyiségeket. Szinte már-már idilli a kép, melybe sürgetőn ront bele az a finom rezgés, mi a mennyezet felől érkezik és átjárja a falakat, hírül adva: az épület hamarosan alapjaira omlik össze. A két farkas könnyedén mászik ki az ablakon, utánuk siet a két őrzőlány, talán még segítő kezet is nyújtanak nekik a bundás népek, ha elérik a kijáratként funkcionáló nyílászárót. Rebecca gond nélkül lavíroz el az aláomló törmelék útjából az ablakig, Mandy nem ilyen szerencsés, alkarjával védi fejét egy leomló betonkőtől – sikeresen és mégis kínzó fájdalommal, de hogy mekkora is a baj egészen pontosan, az már csak odakint derül ki, mikor a többiekkel együtt biztos távolságba ér az épülettől.
Kezdőlap
//
