Megőrülök.
Isten bizony, hogyha így folytatom tovább, meg fogok kattanni... Két nap, ennyi telt el azóta, hogy Faye-t újra láthattam. Azóta pedig...? Mint akit kiütöttek, de valami totálisan. Sem enni, sem aludni, még nevetni sincs kedvem. Hozzá teszem, mindezekre azóta képtelen is vagyok.
Egyfolytában kattog az agyam... tikk-takk... mint egy rohadt vekker! Iszonyatos...
Komolyan úgy érzem magam, mintha valami élőholt... egy egyszerű zombi lennék. Legalábbis ebben a két napban tökéletes példamutatással sikerült átavanzsálódnom zombivá. Aimée-nek egyelőre semmit se mondtam, Heine-nek meg pláne. Már csak az ő jó tanácsaitól óvjon meg az ég. Lehet, hogy kivételesen tényleg átmennék rajta egy úthengerrel, ha eltúlozná a poénkodást...
Szóval, csak tengődtem... fetrengtem, szenvedtem... Még a borotvát se vettem a kezembe, pedig már egészen tüskéssé vált a képem, amit a húgom persze előszeretettel bombázott rám, kötözködés gyanánt. Ám most még ez sem hatott meg. Csak legyintettem, vagy egyszerűen vállat vontam, és visszaköltöztem a szobámba.
Ma is épp ez volt a program. Csak a gitáromat pengettem néha, azt is már csak unalomból, mikor elég volt. Tökéletesen elég!
Most komolyan itt fogok szenvedni, mint valami hibernált balfasz? Meg a nagy francokat...
Szóval, így esett meg, hogy némi tisztálkodást, pofa csutakolást, és átöltözést követően az autóba pattantam, meg sem állva a belvárosig, a kórházig, ahonnan legutóbb a mentősöket küldték ki Tonyhoz.
Meg kellett találnom Faye-t. Ha kell, estig, holnapig, egy hétig itt leszek, de addig nem nyugszom míg nem beszélek vele.
Hogy minek? Fogalmam sincs... Nyilván azért, mert vagyok akkora vadláma, hogy még mindig szeretem... Nevetséges...

Sietősen rontottam be a kórház kapuján, a tenyerem fájdalmasan koccant össze a vaskos ajtóval, ahogy azt egyetlen mozdulattal löktem be. Aztán meg sem álltam a recepcióig. A tüdőm tüzelt, majdnem belefulladtam a légvételbe is, ahogy rákönyökölve a pultra valami dadogásszerű hangot kezdtem adni.
- Üh... ü... én... Faéh... Féöh... Ahööh... nahizé... - kapartam végre össze magam, miközben a recepciós csaj próbált nyugtatni, beszéljek lassabban, értelmesen... blabla... mindjárt pofán csapom, aztán jól van az! Na jó nem...
- Szóval, üdv! Keresek... én, keresek egy... - pillantottam oldalra, ujjaim közé kapva hirtelen néhány papírlapot, amit elkezdtem forgatni a levegőbe. - Faye-t keresem... Faye doktornőt. Itt... itt van? Benn van? - már kevésbé intenzíven kapkodtam a levegőt, de még mindig szakadozottan beszéltem. Persze a nő csak bámult rám, nagy bociszemekkel, amik olyan sötétek és fényesek voltak, hogy egy pillanatra el is időztem rajta, hogy ilyen létezik-e...
- Dr. Chèvrier-t keresi? A páciensének az édesapja? - kérdezte vékonykás, finom hangon. Hirtelen lecsaptam az asztalra a papírt, majd kissé közelebb hajoltam az alacsony nőhöz.
- Pontosan! Hol találom? - hát azért ez így kurvára nem igaz. Tekintve, hogy fogalmam sincs, hogy Dr. Chèvrier, az "én" Fayem-e vagy teljesen más, mindenesetre egy próbát megért. Aztán maximum bukom a dolgot.
- Nos... második emelet. Épp vizitet tart. Föl a lépcsőn, aztán... - de a végét már nem hallottam, ugyanis olyan lendületesen löktem el magam a pulttól, hogy már a lépcső harmadik fokán jártam, mire ő valószínűleg befejezte a mondatát.
A fokokat kettesével szeltem, mintha kötelező volna, majd a folyosóra érve reflexszerűen pillantottam el jobbra, majd balra. Persze ezernyi ember tolongott (na jó annyi azért nem), itt ott ápolók, orvosok... És mi ez a hulla szag? Na jó mindegy.
Felszegtem a fejem, és egyre mélyebben lélegeztem be a levegőt. Őt kutattam, kerestem... Aztán bingó! Mintha a folyosó távolabbi végéből érezném azt a jellegzetesen finom illatot, ami eddig se tűnt el az orromból, annyi évtizeden át...
Határozottan fordultam sarkon, ám ezúttal már nem rohantam. Nem akartam feltűnést kelteni. Az ingem gallérján igazítottam egyet, majd ujjait feltűrtem, ahogy hosszanti lépéseket hagytam magam után. Végül egyre erősebben éreztem Faye-t, mely során a szívem is szaporább ritmusra kezdett.
Kezd ez most már frankón kiakasztani! A fejem ide-oda járt, szobáról szobára leskelődtem be, olykor még vissza is rántottam magam, hogy újra megnézzek egy-egy helységet, de semmi...
Pedig tudom, hogy itt van! A pajzsommal nem foglalkoztam, nem érdekelt, ha megérez, az se ha tudja, én vagyok a közelben... Nem titok, hogy itt vagyok, sőt. Épp azon vagyok, hogy megtaláljam.
Aztán láss csodát. Az egyik teremből hosszú, kecses lábak jelentek meg, magukkal vonva a könnyed női alak minden idomát. Lefékeztem, ezzel együtt pedig a mellkasom egy hatalmasat emelkedett. Csak egy pillanat volt, míg "megfürödtem" abban a lélegzetelállító látványban, ami ő volt számomra, aztán elindulta felé, gyors, ütemes léptekkel.
Nem tudom, hogy észrevett-e, de a tekintetemet nem emeltem el róla, nem veszíthettem el a látókörömből. Csak pár másodperc, és már mellette is teremtem, egyetlen szó nélkül fogva rá a karjára, bevonva magammal az egyik szobába, ami szemközt volt azzal, ahonnan ő jött ki. Elsőre üresnek tűnt, noha a végében egy öreg, egészen süket nénike aludt, háttal nekünk.
Hát pont nem érdekel.
- Faye! - rúgtam be mögöttünk az ajtót, közvetlenül magam elé húzva a nőstényt. A mozdulataim hirtelenek voltak ugyan, de abszolút nem durvák. - Muszáj... - na jó, kicsit halkabban kéne ezt, szóval... - Muszáj beszélnem veled... Do... dolgod van? - pillantottam körbe sietősen, immáron csak suttogva - nem mintha innen ki tudnám találni, hogy van-e dolga -, majd újra megkerestem smaragdos íriszei fényét.
- Mindegy, mert akkor is beszélnem kell veled... Szóval... - vettem ki a kezéből a karton lapot, mappástul, a hátam mögé kanyarítva azt egyik kezemmel.
- ...el kell mondanom... valamit tudnod kell... - böktem ki végül kicsit kesernyés szájízzel, még az arcomon is megrándult több ezer izom, ezt pedig némi hezitálás követte, mielőtt még bármit is mondtam volna neki...
Tekintetem az ágyon heverő idős hölgyre siklott egy kósza másodperc erejéig, ahogy kissé behajolva álltam Faye-el szemben, majd újra visszapillantottam rá.
- Remélem nem murdál meg, míg elmondom, amit akarok. Vagy... - álltam meg egy pillanatban az egész mondandómba, lassan kiegyenesedve. - Hülye vagyok, hisz téged úgy sem érdekel... - ráztam meg fejemet lemondón, összedöntve magamban mindent, amit egyáltalán elterveztem, amint ideérek...
Fújtattam végül, számat oldalra húzva, egy lépést hátrálva Fayetől...
- Marha nagy baromság volt idejönnöm. Felejtsd el. - nyúltam el a kilincsért, feltett szándékkal, hogy inkább elmegyek. Nem is értem mit akartam, meg vagyok zavarodva...

Mióta szembetalálkoztam a múltam egy olyan darabjával, aminek létezéséről már régen letettem, azóta teljesen szétszórttá váltam. Persze nem a kórházban, hiszen azóta pont nem voltam bent dolgozni, de az elmúlt két napban valahogyan egyáltalán nem találtam magamat. Csak gubbasztottam bent a házban, vagy éppen kint lebzseltem az udvaron, hiszen az idő melegedésével együtt megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy talán ültethetnék néhány virágot a kertbe, vagy legalább pár bokrot. Szerettem a színeket magam körül és a növények valahogy mindig felvidítottak, ha rájuk néztem. Most tényleg rám fért volna, ezért néhány órányi gyötrődés után végül elmentem egy virágoshoz, és felvásároltam a fél készletet.
Ládákkal és palántákkal megrakodva érkeztem haza és az egész tegnapi napot azzal töltöttem, hogy ültetgettem őket, aztán minden ablakba jutott egy. A teraszra is vettem néhány cserepes növény és őszintén szólva, máris jobban éreztem magamat. Mire eljött az ideje, hogy ma reggel bejöjjek a kórházba, már szinte teljesen sikerült összeszednem az apró darabkáimat, amelyekre hullottam két nappal ezelőtt, azon a végzetes reggelen. Szerencsére túlzottan nagy volt bennem a kötelességtudat ahhoz, hogy megengedjem magamnak azt a luxust, hogy összeomlok. Ez egyszerűen kizárt volt, hiszen rengeteg kisgyerek várta, hogy ellássam őket és én segítsem a gyógyuláshoz mindnyájukat. Szülők vetettek rám reménykedő vagy éppen kérlelő pillantást, az ilyeneknek pedig képtelen voltam nemet mondani csak azért, mert válságba kerültem és a biztonságos kis világom falai lassacskán elkezdtek leomlani. Mindaz, amit felépítettem magamban, már nem létezett, vagy legalábbis a pusztulás lejtőjén megindult lefelé. Ez nem volt túl jó hír számomra, de tudtam, hogy elég erős leszek ahhoz, hogy ezen túl legyek, ha beletemetkezhetek a munkámba.
Miután hatkor már bent voltam, és az irodámban felmarkoltam az összes kórlapot, megindultam a szokásos reggeli vizit utamra. Minden egyes kis betegemhez benéztem és váltottam velük pár szót, hogy érezzék a törődésemet. Én sem örültem volna neki, ha az orvosok, akiktől a csodát remélem, magasról tesznek rám. Azt akartam, hogy biztonságban érezzék magukat és reménykedjenek, ne adják fel máris az egész életüket. Előttük állt még mindig, muszáj volt megtapasztalniuk. Egyébként még az a kisfiú is idebent volt, aki a lóról esett le. Tony. Még mindig emlékeztem a nevére, bár úgy tudtam, hogy ma reggel már hazamehet. Ugyan nem én voltam a kezelőorvosa, de az illető jelenleg nem tartózkodott itt, úgyhogy mint főorvos, én terveztem aláírni a zárójelentését.
Nyolcra már letudtam a fél gyerekosztályt, és a kis Tonyt is hazaengedtem, az anyukája hálálkodásának közepette. A mosoly ott ragyogott az arcomon, le sem lehetett volna vakarni. Amikor valami jól sikerült, mindig elégedettséget éreztem, és most sem volt ez másként. Örültem, hogy neki sem lett komolyabb baja, bár a gipsznek még két hétig rajta kellett lennie a lábán, hiszen már a lovardában is megállapítottam, hogy meghúzódott, ezért nem lett volna túl szerencsés, ha leterheli.
További másfél órába telt, míg minden feladatomat letudtam, aztán elindultam, hogy megkeressem egy kollégámat. Nemrégiben volt egy autóbaleset, és az apát meg a lányát is itt kezeltük. Én a gyereket érthető módon, a kedves kolléga pedig a férfit. Mivel megígértem most Lisának, hogy megérdeklődöm, hogy van az édesapja, ezért kartonokkal felszerelkezve megindultam a megfelelő szint irányába. Meg is találtam, akit kerestem, és némi konzultálást követően váltottam pár szót az aggódó apával is, akit biztosítottam arról, hogy a lánya állapota szépen javul és ma délután talán át is jöhet hozzá, hogy meglátogassa. Mosolyogva búcsúztam el a betegtől, és miközben oldalamon a másik orvossal kifelé tartottam, túlságosan ismerős illat csapott meg, érzés kerített hatalmába. Próbáltam megőrizni a nyugalmamat és továbbra is olyan könnyeden viselkedni, mint eddig, de kit akarok átverni? A szívverésem máris felgyorsult, és egyből azon kezdtem el törni a fejemet, hogy mégis mi a fenét keres itt Noël.
Alig pár pillanatba telt, mikor kiléptem a kórteremből, máris ott termett és megragadott a karomnál fogva. Arra sem hagyott esélyt, hogy kifejezzem a felháborodásomat, mert máris berántott a szemben lévő helyiségbe. Megrökönyödve bámultam fel rá, miközben kisepertem egy szőke tincset az arcomból, ami a lendület következtében szabadulhatott ki a csatom jótékony szorításából.
- Mit keresel te itt? – halkítottam le a hangomat, bár még így is érződött belőle az ingerültség, mely egy csapásra kerített hatalmába. Mégis mit képzel magáról, hogy csak úgy megjelenik a munkahelyemen? – Igen, éppen dolgom van. Tudod, dolgozom… - próbáltam tagoltan és nyugodtan beszélni. Egyrészt az idős asszonyt nem kívántam felébreszteni, másrészt pedig nem akartam a kinti sürgölődő kollégák figyelmét sem felhívni arra, hogy itt valami nem stimmel. Még a végén bejönnének ide, ha elkezdenének aggódni a kiszűrődő, ideges hangok miatt. Ez hiányzott most a legkevésbé, mert hiába voltam főorvos, attól még simán leválthattak. Még csak nem is a saját osztályomon voltunk, hanem a sürgősségin.
- Hé! – szóltam rá, mikor elvette tőlem a mappát, amit egészen eddig pajzsként tartottam magam elé, védekezően. Hátam a falhoz simult, és igyekeztem megőrizni a hidegvéremet, ezért is igazítottam egyet a rajtam lévő fehér köpenyen. – Nem, csak alszik – ráztam meg a fejemet szórakozottan, ahogyan én is az idős beteg felé pillantottam. Aztán olyan gyorsan történtek az események, hogy igazából fel sem fogtam, hogy mi van. Nem tudtam, hogy mit akart elmondani és miért gondolta meg hirtelen magát, de kezdett érdekelni, ezért oldalasan elcsúsztam a fal mentén, és elálltam az útját, mielőtt kiléphetett volna a kórteremből.
- Talán… - utaltam arra, hogy baromság volt idejönnie. – De ha már eljöttél, akkor talán el is mondhatnád, amit akartál. Szóval… - kezdtem bele, és próbáltam egy mosolyt erőltetni az arcomra. Annyira nem ment, viszont a kíváncsiságom gőzerővel zakatolt bennem. – Hallgatlak! – azzal lecövekeltem előtte, és két karomat összefontam magam előtt, várakozóan pillantva fel rá, ezúttal már könnyedén nézve a szemeibe. Túl rég tettem már meg, és most eszméltem csak rá, hogy mennyire hiányzott. Pillantásom tovább siklott az ajkaira, de amikor észbe kaptam, pánikszerűen visszanéztem íriszeibe.

Tudom, hogy dolgozik, de ez nem várhat! Szóval, ilyen szempontból nem is érdekelt, ennyire már ismernie kellett. Persze, a dolog nem életbevágó, mégis úgy éreztem, hogy nem várhat. Ha most nem mondom el, talán sosem fogom. Vagy fene tudja. Ebből pedig nyilván gondolhatta - ha még emlékszik -, hogy csak akkor vagyok ennyire "akaratos", ha az tényleg fontos.
Noha, kétségtelen, hogy megint sikerült bezsongatnia az elmémet, azzal a puszta ténnyel is, hogy léteik, hogy itt van velem egy légtérbe. Komolyan mondom, hogy ez már beteges... ez a lappangó függőség, ami hozzá köt.
Azonban, időközben ténylegesen is rájöttem, hogy ez az egész valóban hülyeség volt. Mit is vártam? Hogy, majd idejövök, és mert én azt mondom, hogy beszélni akarok vele, ő rábólint? Meghallgat? Egyáltalán... meg se érdemlem!
Talán ezért hagyta el torkomat az a fáradt, és lemondó sóhaj, amivel a kilincs felé nyúltam. Tekintetem a padlót követte, ahogy próbáltam ellépni mellette, és elhagyni a szobát, ám akkor... még engem is meglepett, ahogy elállta az utamat. Pillantásom finoman, lassan kúszott fel arcára, megállapodva csillanó lélektükrein.
Néhány másodperc erejéig csak fürkésztem őt, magamba szívtam illatát, már-már festőien szép vonásait. Évezredekig képes lennék csak nézni őt, már az is elég lenne... De talán, még ez a perc is felért mindennel, ami csak fontos lehetett...
Végül vettem egy mély levegőt, és óvatosan visszanyújtottam neki a kartonját, kicsit meglehet: esetlenül is. Aztán kihúztam magam, és egy kósza pillanatra el is vezettem róla tekintetemet, mígnem újra rávillantak íriszeim.
- Csak... - kezdtem bele halkan, rekedtes hangon, ujjaimmal önkénytelenül túrva kócos tincseim közé. - ...Faye. Szeretném, ha tudnád, hogy azért, mert ezt elmondom, nem várok tőled semmit sem. Sem megértést, sem kedvességet, még csak reagálnod sem kell rá. De az utóbbi napban egyfolytában ezen kattogtam... persze rajtad kívül... - na ezt marhára nem kellett volnaaa... - ...és, rájöttem, hogy minden jogod meg van hozzá, hogy tudd az igazságot. El akarom mondani. Tudom késő, tudom nem most kéne. De ha most nem, akkor semmikor sem. - kicsit hátráltam, majd elpillantottam az öreg hölgy felé. Továbbra is szuszogott, egészen mélyen hadakozott az álmaival.
- Faye... - egyik tenyerem ösztönösen simult fel finom, kecses vállára, gyöngéden érintve meg bőrét, mely egyetlen pillanat alatt képes volt átforrósítani az enyémet. Öntudatlanság... ám mindez réveteg, hiszen ahogy észhez kaptam már emeltem is vissza kezemet, meg-megakadva a mozdulatban.
- Csak hallgass meg. Aztán lelépek. Mintha... meghaltam volna. Ígérem, olyan lesz, mintha nem is léteztem volna. - fájtak a szavak. Nekem legalábbis. De, ha neki így könnyebb, ám legyen. De mindenképp akartam, hogy tudja, miért léptem le akkor, minden szó nélkül... Íriszeim az övébe kapaszkodtak, már-már fojtón, majd egy nagyobb nyelést követően belekezdtem...
- Oltári nagy hülye voltam. És... életem legnehezebb döntése volt, hogy ott hagytalak. De... mennem kellett. Akkor éjjel, eléggé zaklatott voltam, de te már aludtál, mikor hazaértem. Ha… emlékszel, meséltem, hogy megfordultam párszor az alvilág életében... Persze, ameddig veled voltam, ez sem érdekelt. Minden napom rólad szólt, és én ezt így is akartam. De... - elhalkultam egy pillanatra. Arcomat fájdalom járta át, kénytelen voltam egy másodpercre összeszorítani szemhéjaimat, míg végül egy újabb mély levegő lendített tovább, hogy beszéljek.
- ...egy régi informátoromba botlottam azon az éjszakán. Engem keresett. Tudnod kell, hogy a veled töltött évek alatt egyetlen egyszer fordultam meg abban a közegben. Beleköptem a főnök levesébe, nem is kicsit… mert már untam a fenyegetőzését, a folytonos visszahívását. Nem értette meg, hogy ki akartam szállni. Nem értette meg, hogy Téged akartalak. Addig a napig jól is ment, mígnem az informátor közölte velem, ha nem húzom el a városból a belemet szarban leszek. Hozzátette: ismeri a legnagyobb gyengepontomat... én... Nem kockáztathattam az életedet. Nem tudtam volna elviselni, hogyha bajod esik. Az akkori főnököm - már halott -, képes lett volna mindenkit eltenni a föld alá, ha nem csinálom azt, amit mond. Faye, én féltem… Beismerem. Ez lehet hülyén hangzik számodra, lehet el se hiszed. Lényegtelen is. Csak tudnod kell, hogy akkor hajnalban én meghaltam, azzal a pillanattal együtt, hogy kiléptem a házból. Hogy el kellett engedjelek. De minél távolabb voltam tőled, annál nagyobb biztonságba voltál. Én csesztem el. Az egészet. Te nem tehetsz semmiről. - ráztam meg a fejemet, fogamat szívva. - Évekig csak bolyongtam utána, nem is találtam önmagamat, míg végül visszacsatlakoztam hozzájuk… - aztán elhalkultam. Ennél többet képtelen voltam mondani. Minden az én hibám volt, és a legkevésbé sem akarom, hogy most, hogy újra láttam tovább eméssze magát azon, amit a gondolatai kreáltak. Hisz nem azért hagytam el, mert nem szerettem Őt. Épp ellenkezőleg.
- Nem kérem, hogy bocsájts meg. - pillantottam fel íriszeibe kissé félszegen. - Csak vigyázz magadra. - ezúttal már önakaratból simítottam végig a szőke tincseken, majd emeltem át tenyeremet újra a kilincsre, ha engedte.
- Ne haragudj, hogy feltartottalak. - kicsit könnyebb volt a lelkem. Főleg, mert tudom: életben van. És most már azt is tudja, miért kellett elválnunk.

Igazából nem tudtam volna meghatározni, hogy pontosan milyen érzések kavarogtak bennem. Amikor először kerültem vele szembe, akkor teljesen összezavarodtam, és hatalmas káosz volt bennem. Ez ugyan még mindig megvolt, de valamelyest már csillapodott, és helyét átvette az a fajta kíváncsiság, ami a távozása óta sokáig ott motoszkált bennem. Beletörődtem ugyan, hogy itt van és már nem ugyanolyan egyikünk sem, mint annak idején, sőt, az egymáshoz való kapcsolatunk sem, ennek ellenére azonban mégis vágytam arra, hogy végre megkapjam a rég áhított magyarázatot, hogy mégis mi oka volt arra, hogy így magamra hagyott, egyetlen szó nélkül. Szerintem az igazán nem sok, de ő annyit sem fecsérelt rám, és ez a mai napig bántott, még így kartávolságra a valódi októl is. Bármi legyen is az, ez örök tüske lesz bennem, ezt már most tudtam. A megbocsátás pedig nálam nem egyszerű dolog…
- Mindössze csak azért adom meg a lehetőséget arra, hogy elmondd, mert sokáig képtelen voltam nem azon gondolkozni, hogy mit rontottam el – jelentettem ki, még mielőtt bármi fontosabb részletet mondott volna. Úgy gondoltam, hogy ezt jobb most azonnal tisztázni, még így az elején. Nem óhajtottam semmit tőle, csak az igazságot, ami láthatólag amúgy is kikívánkozott belőle, jelezném, hogy éppen ideje volt. Másfél évszázad nem kevés, de neki mégis ennyi kellett hozzá, hogy ezt megtegye. Elég szomorú, hogyha nem találkoztunk volna most össze a véletlennek hála, akkor talán egész életemben nem tudtam volna meg, hogy mi is történt azon az éjszakán. Talán még öregségemre is azon pörögne az agyam, hogy mi siklott félre, de a választ rá egyelőre még mindig nem tudtam. Sem akkor, mikor felébredtem azon a borzalmas reggelen és egyedül találtam magamat, sem most. Még csak elképzelésem sem volt róla, mert én tényleg mindent annyira igaznak és tökéletesnek éreztem. Itt is látszik, hogy olykor mennyire hajlamos vagyok a naivitásra.
- Az előbbi kettőt én sem garantálnám, viszont reakcióm egészen biztos, hogy lesz! – közöltem nagy komolyan, és immár egyáltalán nem volt mosoly az arcomon. Jóformán érzelem sem, bár inkább csak azért, hogy védjem magamat és ne tudja meg, hogy milyen nehéz ez most nekem. Valójában minden kavargott bennem már megint, és a közelsége sem érintett olyan közömbösen, mint ahogyan láttatni szerettem volna. Ez volt most számomra a legbiztonságosabb, hiszen magam sem tudtam, hogy mégis mit szeretnék igazából. Egyet tudtam, hogy az igazságot akarom hallani, méghozzá minél előbb. Ettől függetlenül mégis megdobbant a szívem, mikor azt állította, hogy gondolkozott rajtam. Persze nem lehettem biztos abban, hogy ezt most pozitívumként kellene-e értenem, de nem is számított. Legalább nem csak ő okozott nekem gonddal teli perceket, hanem én is neki. Némi elégtételt azért mégiscsak jelentett, ha már én a kertészkedésbe öltem bele mindent, ami bennem felszínre került megállíthatatlanul, egyik percről a másikra. Mint egy villámcsapás!
Némán biccentettem egyet, hogy már tényleg későn jutott eszébe, és nem most kellett volna beavatnia, de attól még majd’ szétvetett a kíváncsiság. Tudni akartam minden apró részletet, még akkor is, ha fájdalmat fog okozni. Én talán már minden létező dologra felkészültem, ha mondhatom ezt. Tényleg annyi gondolat fogant már meg a fejemben ilyen sok év alatt, hogy azt talán végig sem lehetne sorolni. Persze mostanság már nem mindennap keserítette ez meg az életemet, de voltak bizonyos időszakok, amikor újra elmerengtem a történteken.
Próbáltam megacélozni magam, de a pókerarcom lassan kezdett leperegni, amikor bevallotta, hogy tényleg fontos voltam neki. Valamelyest ugyan megnyugtatott, hogy nem csak a képzeletem akarta elhitetni velem, hogy mindez valóság, de attól még most nehéz volt újra visszagondolnom rá. Nem akartam közbeszólni, nem akartam még véletlenül sem megrekeszteni a mesélésben, mert attól féltem, hogy akkor talán meggondolná magát és nem mondaná végig az egészet. Ez nem fordulhatott elő. Pont most, mikor ilyen közel voltam hozzá, nem! Szemeimben könnyek kezdtek gyűlni, de mikor kihúztam magam és erősen, szinte már kétségbeesetten szorítottam magamhoz a kórlapokat, valamelyest összeszedtem magamat. Kényszerítettem az elmémet, hogy így tegyen, bár a térdeimet egyre gyengébbnek éreztem. Talán a közelsége miatt, talán azért, mert olyan régóta vártam már ezt a percet, és most nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy eljött. Nem tudnám megmondani, de jelenleg nem is tudtam ránézni. Tekintetem az ágyban fekvő hölgy felé vándorolt, nehogy tényleg végiggördüljenek az arcomon azok a könnycseppek, melyek éreztem, hogy kikívánkoznak. Már azóta ezt éreztem, hogy hozzáért a vállamhoz. Ez volt az első, annyi év után…
Még annyira a hatása alatt voltam az elmondottaknak, hogy csak az zökkentett ki, amikor megsimította a hajamat. Kifejezéstelen arccal bámultam magam elé, egyszerűen nem voltam képes egyből összeszedni magamat, még a búcsúzására sem reagáltam. Akkor sikerült végre valami tudatosat cselekednem, amikor az utolsó pillanatban erősen megszorítottam a karját, mielőtt kinyithatta volna az ajtót. Könnyes tekintettel néztem fel rá, de legalább olyan mérges voltam, mint amilyen szomorú.
- Van fogalmad róla, hogy milyen sokat gondolkoztam azon, hogy miért hagytál el? – kérdeztem, mikor végre a hangomat is megtaláltam. Nem volt valami határozott, sőt, igazából elég halknak mondanám, de az mindenképpen érződött belőlem, hogy próbálom visszafogni magamat. – Kerestelek. Hetekig kerestem a holttestedet, de nem találtam sehol – ráztam meg a fejemet. – Aztán mindenféle ostobaságról meggyőztem magamat, mert így könnyebb volt. Végül kénytelen voltam elfogadni, hogy a te döntésed volt, és önszántadból mentél el örökre – nehezemre esett mindezt kimondani, de ha már a nagy beismerések ideje volt, akkor úgy éreztem, hogy muszáj közölnöm. – Képzeld el, lehet, hogy újat mondok, de én sem találtam önmagam. Nagyon sok időbe telt, mire rájöttem, hogy mit kezdjek az életemmel. Megtaláltam a hivatásomat, a küldetésemet, de azóta hiányzik belőlem egy darab, hogy te szó nélkül kisétáltál az életemből. Már nem vagyok ugyanaz a nő, Noël. Miattad nem! – vágtam hozzá minden sérelmemet, mert egyszerűen nem voltam képes visszafogni az indulataimat, a kikívánkozó szavakat. – Lehet, hogy neked könnyebb meggyőzni magad arról, hogy mindent csak az én érdekemben tettél, de én ezt nem tudom elhinni. Mégis, hogyan csatlakozhattál újra azokhoz az emberekhez, akik megfenyegettek? – ingerülten túrtam bele a hajamba, és hatalmas önuralomra volt szükségem ahhoz, hogy ne kezdjek el kiabálni. – Elég nehéz elfogadnom, hogy annyira sem tartottál, hogy mindezt elmondd nekem. Együtt kitalálhattunk volna valamit… - fájdalom csillant a szemeimben. – Ha akartad volna, biztosan megoldjuk ezt is, de te nem akartad. Hogyan is gondolhattad, hogy hátat fordítanék neked vagy nem érteném meg? Elég lett volna, ha csak őszinte vagy hozzám – zavartan az ajkamba haraptam, és kényszerítettem magamat arra, hogy ránézzek újra. – Ezt sohasem fogom tudni megbocsátani neked! – jelentettem ki végül. – Most is megint megfutamodnál, mint akkor… - ingattam a fejemet, és elálltam az útjából. – Tessék, menj csak! Sétálj csak el újra, mert az annyival könnyebb! Rajta! – nem volt értelme tovább feltartóztatnom, és a düh is vészesen kezdett eluralkodni rajtam. Igaz, hogy nem másik nő volt a dologban, de ettől függetlenül még legalább annyira rosszul esett, hogy nem avatott be már akkor. Képes lettem volna a világ végére is követni, és ha ezt nem tudta, akkor nem ismert meg eléggé…

Igen. El akartam menni. Újra. De ezúttal azért, mert már annyira kínosan, és kellemetlenül éreztem magam, hogy egyenesen ketté repedtem az érzéstől. A szívem sajgott, és nem csak az emlékek, és a fájdalom miatt, hanem mert láttam az összegyűlő könnyeket a szemébe. Miattam... és még hány ilyen elfojtott, vagy akár elejtett könnyet tudhatok a magaménak? Rémesen éreztem magam, talán rémesebben, mint bármikor máskor.
Nem vártam el, hogy megértsen, azt sem, hogy megbocsájtson. Hiszen nem érdemlem meg. De azt akartam, hogy tudja, hogy minden tudjon, ami által megnyugodhat a lelke.
Már épp nyitottam volna az ajtót, mikor ujjai szorítását éreztem meg a karomon. Egyszerre dobbant bele a szívem, boldogan, és gyötrelmesen. Hisz marasztal... mégis tudtam: okkal. És nem abból kifolyólag, mert bármi olyat mondana majd, amitől jobban érzem majd magam. Miért is mondana? Szenvedjek csak, hisz így van ez rendjén!
Ráharaptam fogaimra, mely során állkapcsom izmai megrándultak. Tekintetem őt követte, ahogy vissza egyenesedtem vele szemben. Nem mozdultam már el, csak hallgattam őt, hagytam, hogy kiadja magából minden érzését, gondolatát, ami hirtelen felgyűlt benne.
Fájt, égetett... úgy éreztem magam, mint egy eltaposott mocskos kis csótány. Ami pedig ennél is rosszabb volt, hogy sok igazság volt a szavai mögött. De nem teljesen... Mégsem szakítottam félbe, még csak az íriszeimet se emeltem el róla. Ő hiába tette meg... Úgy álltam ott, mint egy kis gyerek, aki rossz fát tett a tűzre, és most mindenért lehordják... az igazság az, hogy ennél sokkal többről volt szó, és akármennyire is fáj, már nem tudom visszacsinálni. Talán nem is tenném meg...
Végül, ahogy utamra bocsájtott a gyomromba góc szorult, irdatlan nagyot kényszerültem nyelni. Minden izmom elgyengült, tulajdonképpen csoda volt már az is, hogy képes voltam tartani magamat.
Arcjátékom vontatott volt, fáradt, és keserű... de nem mozdultam el, hiába mondta, hogy menjek. Képtelen voltam elindulni...
- Annyira sajnálom... - böktem ki néhány néma percet követően. Hangom száraz volt, elhaló, mintha csak a levegő kovácsolná a szavaimat. - Nem akartam neked fájdalmat okozni, csak... én nem... képtelen voltam olyan világban élni, ahol te nem vagy. Jobbnak láttam, ha megyek, azonnal... minden szó nélkül, hogy ne találj rám, hogy ne tudd merre vagyok. Ha így lett volna, már aznap, mikor esetleg rám találsz, halott lettél volna. Könnyebb volt ezt a terhet vinnem, hogy elhagytalak... és igen... talán önző dolog, de azt akartam, hogy élj. És csak remélni tudtam, hogy valahol boldog vagy. - továbbra is halkan beszéltem, nyugodtan... hangom csupán a keserűségről árulkodott, miként homályos, ködös tekintetem is.
- Ezt... nem tudtuk volna megoldani. Hidd el, ha lehetett volna, nem így döntök. De bármilyen ötlet is fogalmazódott volna meg bennünk, halva született volna. Ezek bárhonnan előkerítenek. Bárhonnan! Akkoriban pedig ketten a világ ellen... szépen hangzana, de reménytelenül. Csak úgy óvhattalak meg, ha eltűnök. Kár tovább ragoznom... - ráztam meg a fejemet, elpillantva az öregasszony felé. Kitartott másodpercek teltek, míg végül újra felé fordultam, egyik kezemmel belekapaszkodva egymásba fonódott ujjaiba, melyek a kartont tartották.
- Nézz rám... - kértem, igen. Abszolút nem parancs volt, vagy bármi más, ami követelőzésnek tűnhetett volna. - Ezt még elakarom mondani... Mert nem akarom, hogy kevésnek érezd magad. Hisz nem vagy az! Én... Mindennél többre tartottalak... Te voltál az életem! De ezt... ezt nem mondhattam el. Akkor nem. Később meg már annyi év eltelt, mire kiszabadultam ebből az egészből, hogy túl késő volt, hogy egyáltalán rád találjak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem próbáltam. De jöttek a háborúk... egymás után... aztán valahogy kikötöttem Irakba. Túl sok idő telt el. Én... Nem akartam csalódást okozni neked, nem akartam, hogy bármi baj érjen. Ezért azt sem bántam, ha mindezért meggyűlölsz. Ha megvetsz... Hisz jogosan teszed! Nem számított semmi, csak az, hogy élj... Nem bírtam volna elviselni, ha miattam... ha miattam veszítelek el örökre... Csak értsd meg. - lesütöttem a szemeimet, mert már nem bírtam rá nézni. Túl sok fájdalom és düh égett a szemébe ahhoz, hogy eltudjam viselni ennek a terhét... Időközben már a kezét is elengedtem valahol, valamikor a mondatok között, most pedig már zsebre vágva őket, félre döntött fejjel pillantottam vissza Faye-re.
- Nem kell megbocsájtanod. Már attól is jobban érzem magam, hogy bár talán nem hiszel nekem, de végre tudod. Az pedig, hogy miért csatlakoztam vissza, megint egy más kérdés. - de ebbe már nem akartam mélyebben belemenni, mert lényegtelen volt. Ehhez értek, semmi máshoz... Ennyi a történet. Legalábbis nagy vonalakban.
- És... Szívesen visszaadnám azt az elveszett darabot, ami hiányzik belőled, tudod? Mert aki voltál, annál csodálatosabb embert nem ismertem. De nem tudom. Ha... ha bármivel könnyíthetnék a lelkeden, megtenném. És ha így van... azt hiszem... tudod hol találsz. - őszinte voltam, ennyi. És nem magamra utaltam, a visszaadást illetően, hiszen már rég elfogyott belőlünk minden, ami ennyire egyszerű lehetne jelen helyzetben. Valójában tisztában voltam vele, hogy semmi, talán tényleg semmi sem lenne képes helyreállítani a kárt, amit okoztam. Főleg én nem...
Újra a kilincsért nyúltam, ám mielőtt még lenyitottam volna akaratlanul is Faye-re emeltem íriszeimet. Szabadon lévő kezem hirtelen szalad fel a mellette lévő falra, így "zárva" őt testem "fogságába", noha egyetlen porcikám se érintette őt. Legalábbis addig nem, míg a homlokomat nem döntöttem az övének.
- Csak ígérd meg... kérlek... hogy vigyázni fogsz magadra. - a szemhéjaim összerándultak, majd pattantak elő, hogy az érdes padlót fürkésszem csupán. Azon se csodálkoznék, ha ellökne, sőt... ezt kéne tennie. Elküldenie, akár üvöltve, vagy képen vágva.
Mindezt teljesen meg tudnám érteni... És el is mennék...

Szinte már azt vártam, hogy most azonnal el fog menni és újra kisétál az életemből. Mi másra számítottam volna, hiszen már egyszer minden gond nélkül megtette. Megtehette még egyszer, biztos nem okozott volna neki álmatlan éjszakákat, ha ismét magamra hagy, mint egy utolsó semmirekellőt. Egyébként is, valószínűleg pánikszerűen rohamoztam volna meg az irodámat, és szokásomtól eltérően alaposan kisírtam volna magamból minden bánatomat. Azt hittem a nap elején, hogy ma minden rendben lesz, de úgy látszik, hogy már megint tévedtem. Folyamatosan mást sem csinálok, csak hibázok, mióta újra itt van. Dolgozni akartam ma, tényleg! De ember tervez… Mindenki ismeri a mondást.
- Én is – mondtam ki alig hallhatóan. Hát hogyne sajnáltam volna? Hiszen valami olyat veszítettem el a személyében, ami fontos volt nekem és pótolhatatlannak bizonyult ennyi éven át. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, és vettem néhány mélyebb lélegzetet, mielőtt újra ráemeltem volna tekintetemet. Nem borulhattam ki, most végképp nem. Egy beteg aludt mellettem, és valószínűleg a fél kórház idecsődülne, ha meghallanák, hogy ordibálok. Az már mindegy lenne, hogy milyen okból. Először talán megijednének, hogy zaklatás áldozata lettem, de ha kiderülne, hogy mi a helyzet, nem valószínű, hogy a vezetőség annyira marasztalna, bármilyen jó hírem van a szakmában. Nem hiányzott még ez is, már így is kezdtem darabokra törni. Ha még ezt is elvennék tőlem, nem volna, ami itt tart. Igazából célom sem sok maradna az életben, ha őszinte akarok lenni magamhoz. Nem véletlenül temetkeztem bele a munkába.
- Lehet, hogy nem akartál… - szusszantam egyet, és tartottam egy kis szünetet, kutatóan nézve az arcát. – De mégis sikerült. Semmi nem fájt még annyira, mint amikor egyedül keltem fel azon a reggelen – vallottam be őszintén. Kár lett volna tagadni, szerintem így is elég egyértelmű volt, hogy mekkora fájdalmat okozott nekem. Ő is tudta, így felesleges lett volna a mellébeszélésem. – Egyébként érdekes, hogy ezt mondod – nem akartam ironikus lenni, de azt hiszem, hogy mégis vegyült némi él a hangomba. – Akkor hogyan vagy még életben? Tudtommal másfél évszázadon át nem tudtál rólam semmit. Nem tudtad, hogy élek-e, vagy halok. Nem tudhattad, hogy egyáltalán létezem-e még, vagy sem. Te mégis nyugodtan élted tovább a világodat, mintha minden rendben lenen. Erről árulkodik a mostani életed is… - utaltam ezzel arra, hogy lovardát nyitott és letelepedett egy városban. Igaz, hogy az isten háta mögött, de attól még így volt. Az is lehet, hogy volt mellette egy nőstény, aki boldoggá tette őt és az én megjelenésem most mindent összekuszált. Sebaj, velem is pontosan ez volt a helyzet, csak mellettem nem volt senki, akire támaszkodhattam volna.
- Hogyan… - értetlenül, szinte már hitetlenül ráztam meg a fejemet. – Hogyan gondolhattad azt egyáltalán, hogy boldog lehetek nélküled? – még mindig alig akartam elhinni, amit az előbb mondott. Hány ennyire kevésre tartott, hogy azt gondolta, én majd egyszerűen túl tudok lépni rajta? Még a gondolat is sértő volt számomra, és törődni sem akartam vele, hogy ez egyáltalán elhagyta a száját, de nem tudtam úgy tenni, mintha nem hallottam volna meg. Éppen annyira kívánkoztak ki a szavak, mint amennyire próbáltam meg sem hallani az övéit.
Nekem valahogy nem volt olyan egyszerű elfogadnom, hogy nem lett volna megoldás, mint amilyen neki volt. Olyan könnyedén beszélt róla, mintha fontolóra sem vette volna, hogy egyáltalán megpróbáljon kiutat találni ebből a helyzetből. Túl hamar döntötte el, hogy elmegy. Ha állítása szerint, akkor este találkozott azzal a férfival, és már azonnal el is hagyott, akkor nem sokat mérlegelhetett, és ez jobban fájt, mint bármi más. Annyira könnyen mondott le rólam… rólunk! Ezért is nem akartam először ránézni. Egyszerűen most nem ment, de végül beadtam a derekamat és lassan felpillantottam.
- Úgy tűnik, hogy mégsem voltam elég ahhoz, hogy megtisztelj legalább egy magyarázattal, hogy miért hagysz ott – ráztam meg a fejemet, szemeim fájdalmasan villantak meg. – Ha igazán akarod, sosem lett volna túl késő… - azt viszont már nem mondtam ki, hogy én a mai napig kerestem őt. Már nem olyan megszállottam, mint mondjuk száz évvel ezelőtt, de azért eléggé ahhoz, hogy fájjon, amiért ő nem tette meg. – Megtalálhattál volna, ha nem adod fel olyan könnyen, hiszen még évekig voltam Franciaországban, mielőtt Angliába költöztem volna, hogy tiszta lapot nyissak – magyaráztam neki, de hogy minek, azt már én sem tudtam pontosan. Nem volt semmi értelme, hiszen a múlton már nem lehetett változtatni. Talán nem is akart volna rajta, még ha nekem ez volt a legnagyobb vágyam, akkor sem. – Azzal okoztad a legnagyobb csalódást, hogy nem voltál elég kitartó. Tudom, hogy ott voltak a háborúk, képzeld el, elég közelről láttam. Minden alkalommal, mikor sérült katona került a kezem alá, titkon abban bíztam, hogy te vagy az, ugyanakkor azért imádkoztam, hogy neked semmi bajod ne legyen – itt volt vége. Kész, megtörtem. Ujjammal indulatosan böktem a mellkasába, de mikor ráeszméltem, hogy mit tettem, egyből meg is fogtam a mappáimat újra, azok legalább biztonságot nyújtottak valamelyest.
Kis híján felzokogtam, amikor azt mondta, hogy nálam csodálatosabb embert nem ismert. Nem sokon múlt, a könnyek már így is végigvánszorogtak az arcomon, de megembereltem magam és nem törtem ki sírásban. Még nem.
- Nincs semmi, amivel megkönnyíthetnéd… - ráztam meg a fejemet dacosan. – Azt hittem, hogy jobb lesz, ha tudom, de… - félbehagytam a mondatot. Magam sem tudtam igazából, hogyan szólna a befejezése. Nem volt jó szó, ami kifejezhette volna mindazt, amit most éreztem. Valahol a lelkem mélyén jobb volt, ugyanakkor kínzóbb bármi másnál, hogy mégis lemondott mindarról, amik mi voltunk ketten. Én nem tettem volna, vagy, ha mégis, akkor sem szó nélkül lépek ki az életéből. Próbáltam beleképzelni magamat a helyzetébe és kigondolni, hogy én mit tettem volna a helyében, de nem tudtam. Őszintén mondom, hogy nem! Talán ugyanazt, amit ő, de abban biztos voltam, hogy pár sort azért írtam volna neki, mielőtt eltűnök, akár a kámfor.
Gondolataimból újfent a közelsége zökkentett ki, mire könnyes szemekkel felnéztem rá ismét. Túl közel volt, illata az orromba mart, és ha nincs ott a mappa közöttünk, félő, hogy odasimulok hozzá, mint régen. Nem tehettem meg, nem engedhettem meg magamnak azt, hogy a vágyaim hajtsanak, az ösztöneim.
- Már rég nincs olyan, aki miatt érdemes lenne vigyáznom magamra… - suttogtam elgyötörten. Egy tenyerem az arcára simult, még mielőtt végiggondolhattam volna, hogy mit teszek. Fájdalmasan ismerős volt az érzés, amit ez a mozdulat váltott ki belőlem, és egy pillanatra én is behunytam a szemeimet. Olyan könnyű lett volna magamhoz húzni és megcsókolni, mintha mi sem történt volna, de csupán illúzió lenne, semmi más.

Én... én tudom, hogy hibáztam. Sőt, ez a kifejezés édes kevés ahhoz képest, amit tettem. Mégsem bánom... nem. Ha ott maradok, ha nem hagyom el, akkor megölik, darabokra tépik, vagy előttem nyúzzák meg élve. Elviselhetetlen lett volna úgy élnem, hogy mindezt feláldozom... hogy Őt feláldozom a boldogságomért. Tudom, ez utóbbi közös volt, de mégis önző és rohadt dolognak tartottam volna csak azért maradni, mert nekem úgy jobb. Vele jobb. Mert jobb volt...
Vádló kérdéseire eldöntöttem a fejemet, szemeimben pedig ott lapult az a kínzó, és mardosó fájdalom, amit az emlékek gyújtottak bennem. Amit az önostorozás keltett bennem... Egyszerre bántam mindent, holott tudtam: jól cselekedtem. Még ha ennyire nehéz is ezt elfogadnia, vagy megértenie...
- Nem tudtam. Csak reméltem, és minden nap arra vágytam, hogy bár csak egy rémálomba lennék. És... egy szóval se mondtam Faye, hogy nyugodtan éltem volna az életemet. Mert nem. Rohadtul nem... - nem voltam arrogáns, továbbra is csak halkan, elfojtott hangon beszéltem, hiszen sokkal jobban ostromolt a fájdalom, mint a dac, ami jelen pillanatban marhára messze állt tőlem. Csak azt akartam, hogy értse meg, hogy fogja fel, amit tettem, nem azért volt, mert nem akartam őt. Ez egyébként is lehetetlen lenne... Az első perctől Őt szeretem. Még ma is. Bár, ennek hangot nem adtam, felesleges volna... Legalábbis most így gondoltam...
- A mostani életem? - kérdeztem vissza kínlódó vonásokkal, mély kék íriszeim egyre üvegesebbekké váltak, ahogy a fájdalom igyekezett maga alá temetni. - Komolyan azt hiszed, hogy ez annyira könnyű volt nekem? Semmit se tudsz rólam... - ingattam meg fejemet szomorúan, el-elakadó hangon suttogva. Persze, erre jöhetne azonnal a revans... hogy épp miattam van ez! És igen, tudom! De botor gondolat azt képzelnie, hogy én boldog voltam... Tudnék mit mesélni... már ha volna értelme. De még Aimée-nek is alig számoltam be valamiről... Túl sötétek voltak azok az évek...
- Nem gondoltam... csak mindennél jobban vágytam rá, hogy így legyen. És olyan aberrált álmokba sodortam magam, hogy boldog vagy. Elég volt csak elképzelnem, és hinnem, ahhoz, hogy túléljek még egy napot... Nélküled. - képtelen voltam neki elmagyarázni, lassan már a szavakat sem találtam. Én, nem akartam magyarázkodni, tényleg. Csak azt szerettem volna, hogy neki ettől könnyebb legyen. Akár továbblépni, akár felkelni holnap és holnapután... Semmi mást nem akartam, hisz nem is várhattam el...
- Tényleg nem érted? - haraptam be alsó ajkamat elkeseredésemben, majd egy mély sóhaj kíséretében beletúrtam tincseim közé. - Ha elmondom, hogy mi van.. ha csak egyetlen levelet is hagyok ott neked, akkor ennyi. Akkor elmentek volna érted. Nem tudhattál semmit, a lelkemre kötötték, hogy vagy most lelépek, azonnal... minden magyarázat nélkül, vagy véged lesz. Az volt a büntetésem, hogy... hogy... el kellett téged veszítenem. A saját hibám volt, és nem elég, hogy majdnem belepusztultam a döntésembe, neked is csak fájdalmat hagytam magam után. Pedig azt hittem... talán idővel túl lépsz majd, és még ha a szívem szakad is bele, de valaki mellett megtalálod azt, amit én már nem adhattam meg neked. Tévedtem, belátom... és most jobban gyűlölöm magam, mint te engem bármikor is. - kedvem lett volna a falba csapni, átütni azt, és darabokká verni az egész kibaszott kórházat.
- Igazad van. Feladtam. Elhagytam még a kontinenst is, mert a háborúk után belefáradtam mindenbe. Belevesztem a gondolatba is, hogy végleg elveszítettelek... - azt már nem tettem hozzá, hogy újra a maffia karmaiban kötöttem ki, ezúttal csupán annyi volt más, hogy kis híján önmagam főnöke voltam. Ha akkoriban, ugyanígy lett volna... talán... sőt: biztos, hogy még most is együtt lennénk. De már nem tudok ezen változtatni, és még most is úgy gondolom, hogy hiába minden, a leghelyesebben cselekedtem.
Minden szava mázsás súly volt, pedig azt hittem ennél jobban már nem tud meggyötörni, és mégis... Ahogy mesélt, ahogy beavatott abba, hogy miket élt át, csak álltam, és feszengtem. Gyűlt bennem az adrenalin, a mérhetetlen letörtség... Kész, ennyi volt...
Az már csak mellékes hozzátétel volt, hogy megbökte a mellkasomat, indulatosan, talán dühösen is. Csak néztem őt, változatlan arcjátékkal, és egyszerűen elképzelni se tudtam, hogy ilyen megtörténhet. Hogy itt van, ennyire közel, és mégis mérföldekkel messze tőlem. Senki mást nem okolhatok magamon kívül, ahogy eddig is tettem. Ez nem változik. Csupán annyi, hogy ezúttal jobban fáj, mint eddig bármikor...
Mégis hozzádöntöttem a homlokomat, hisz akartam, hisz éreznem kellett a bőrét, a közelségét, az illatát, ha most utoljára is, de kellett. Akartam. Talán ez is önző dolog, mint minden más tettem, de nem bántam... hisz él. Hiszen még egyszer láthattam. És végre tudom: még mindig "vele" létezek ezen a kicseszett bolygón. Még ha külön is...
Simító ujjai finoman, már-már éltetőn értek arcomhoz, amitől egyszerre éreztem azt a mérhetetlen forróságot, amit csak ő tudott kiváltani belőlem, és azt a mindent elsöprő bűntudatot, fájdalmat, amit magamnak köszönhetek. Tenyerem lassan, óvatosan siklott fel kézfejére, hogy azon végigsimítva emeljem el bőrömtől. Röpke pillanat volt csupán, míg tenyerét ajkaim felé fordítottam, és belecsókoltam, puhán, szinte alig érezhetően.
- Lehet, hogy nincs ilyen ember, aki miatt megtennéd... De, én mégis kérlek - és ha kell ezerszer megteszem még ebben az egy percben -, vigyázz magadra! Kérlek... Faye... - ujjaim elengedték a kezét, és önkénytelenül túrtak szőke tincsei közé, hogy ezúttal homlokára hintsek el egy gyöngéd csókot, majd végleg ellépjek tőle, mintha csak önmagam árnyaként jártam volna a közelében.
- Kérlek... - suttogta még, aztán ténylegesen lenyitottam a kilincset...

- Ezt nem tudhatom – ismertem el, és megvontam a vállaimat. Honnan is tudhatnám, hogyan élt, ha egyszer otthagyott és többé nem voltam része a mindennapjainak? Igen, tényleg nehéz volt, de akkor is túlléptem előbb-utóbb, ha úgy vesszük. Volt olyan, amivel képes voltam lefoglalni magamat, és akkor ez elégnek is tűnt, de most, hogy ilyen közel állt hozzám, már nem is éreztem olyan tökéletesnek az életemet. Nem volt már semmi ugyanolyan, mint két nappal ezelőtt. Amióta csak megláttam, nem találtam a helyemet, pedig büszke voltam arra, hogy újra sikerült rálelnem, idefenn északon.
- Hát tényleg nem, nagyon jól mondod! – vágtam vissza. Persze, hogy ez volt az első, hiszen miatta nem tudtam semmit. – Ha nem sétálsz el, akkor talán tudnék valamit, de így ne várd, hogy találjam ki magamtól! – mondtam tovább a magamét. Egyszerűen annyira ki tudott hozni a sodromból egyetlen pillanat alatt, mint szerintem senki más a világon. Alapvetően nyugodt, kedves természetű nőnek tartottam magam, de amikor csak találkozok vele, valahogy mindig az a vége, hogy elszakad nálam a cérna. Eddig csak akkor fordult elő, ha nem tudtam mit kezdeni egy helyzettel, mert tehetetlen voltam. Most már alapjáraton is ingerlékenyebb voltam, mint kellett volna, és ez nem volt jó. Nagyon nem, mert a munkám rovására fog menni tényleg, amit egyáltalán nem akartam.
- Egyébként is, úgy látom, hogy jól elvagy. Letelepedtél és éled a kis életedet. Igazán nem áll szándékomban, hogy megzavarjalak benne – láttam rajta, hogy szomorú, és legalább annyira fájt kimondani a szavakat, mint neki, de ettől függetlenül mégis úgy éreztem, hogy muszáj. Nem bírtam elmenni efelett, nem tudtam napirendre térni, mikor így megbántott, és aztán képes volt hozzám vágni azt, hogy semmit nem tudok róla. Csodálkozik? Még a fejem is sajogni kezdett, és legalább olyan fáradt voltam, mintha nem aludtam volna már mióta, pedig reggel még frissen és üdén jöttem be, sőt, mi több, akár a jókedvű jelzőt is rám lehetett volna aggatni. Hát, most már korántsem volt rám igaz, és az arcom is biztosra vettem, hogy nyúzottá vált.
- Engem viszont egyáltalán nem nyugtatott meg a tudat, hogy valahol talán boldog vagy nélkülem – ráztam meg a fejemet. Egyszerűen abszurdum ez az egész! Hihetetlen, hogy ennyire nem ismert, hogy azt hitte, én majd olyan könnyedén boldoggá tudok válni nélküle. Ő volt az első, akit igazán szerettem, és az egyetlen is. Szerettem én a régi Alfámat is, de őt teljesen másként. Nem úgy néztem rá, ahogyan az előttem tornyosuló hímre, hanem inkább afféle apaként, ami nekem egyébként sohasem adatott meg. Nehéz életem volt, de miután ott hagyott, még nehezebbé vált, pedig azt hittem, hogy ez nem történhet meg. Azt hittem, hogy a vele való kapcsolatom maga a mennyország, és minden, ami előtte volt, az valami mélypont. Tévedtem, mert utána voltam a mélyponton, hogy életemben először teljesen egyedül maradtam és magamra voltam utalva. Mindig is szabad akaratra vágytam, de akkor már korántsem volt olyan csábító a gondolat, amikor megkaptam.
- Igen, tévedtél. És nekem most nagyon fáj, hogy azt gondolod, nekem csak ennyit jelentettél, hogy egyszerűen boldog tudok lenni valaki mással – elnéztem mellettem, könnyebb volt így. Féltem, hogy tényleg elkezdenék sírni, hogyha most ránéznék, de nem voltam elég erős ahhoz, hogy végül ne tegyem meg újra. Ha már itt volt előttem ennyi idő elteltével, muszáj volt látnom, éreznem, és… Nem volt és! – Nem tudom, hogy honnan tudhatták volna meg egyáltalán, hogy írtál nekem néhány szót egy rohadt papírra! – jutott eszembe hirtelen, és máris összeszedettebbnek éreztem magam, sőt, mi több, határozottnak. Még a szemeimben csillogó könnyek ellenére is. – Ahogyan azt sem érem fel ésszel, hogyan bízhattál meg ilyen emberekben. Mégis mi volt rá a garancia, hogy nem ölnek meg engem mindenképpen, csak hogy fájdalmat okozzanak neked? Ha elmentél volna és utánad küldik a fejemet pusztán kedvességből, akkor mit csinálsz? Ahelyett, hogy velem maradtál volna, ott hagytál nekik, hogy kényük-kedvük szerint bármikor elkapjanak engem – ez csak most merült fel bennem, és ez a része tényleg nagyon dühített, hiába volt annyira rossz kedvem. Nem tudtam elmenni a részlet mellett csak úgy.
- Én is sok dologba belefáradtam. Például abba, hogy téged kerestelek mindenhol… - megvontam a vállaimat. Már olyan mindegy volt, nem? Ami történt, megtörtént. Én kerestem, ő pedig nem. Ezt el kellett fogadnom, bármilyen nehezemre esett is. Nem éreztem magam jobban attól, hogy tudta mennyire hibás ebben az egészben, mert ezt én már eddig is tudtam és nem könnyített rajtam.
Mikor megérintette a kezemet, legszívesebben elolvadtam volna, de nem akartam kimutatni, hogy még mindig milyen nagy hatással van rám. Ezt azonban nehezemre esett akkor is szem előtt tartani, amikor végül belecsókolt a tenyerembe. Egy pillanatra összeszorítottam a szemeimet, és mély levegőt vettem, nehogy eláruljam magam, hogy máris elakadt a lélegzetem. Elég volt az is, hogy a szívem úgy zakatolni kezdett, mintha időzített bomba lenne, ami mindjárt kitör a mellkasomból, mikor felrobban.
- Túl erős bennem a túlélési ösztön ahhoz, hogy hagyjam magam, ha baj van – ismertem el kissé kelletlenül, miközben fejemet abba az irányba döntöttem, ahol beletúrt a hajamba. Kedvem lett volna hozzádörgölni az arcomat, de már így is túl sokat mutattam abból, hogy még mindig nem közömbös számomra. Elárultam magam, de talán ő is ezt tette azzal, hogy egyáltalán idejött és megpróbált magyarázkodni. Vagy egyszerűen csak magát próbálta megnyugtatni, már nem tudtam eldönteni sem. – De, ha ettől nyugodtabban alszol, és nem érzed a felelősséget miattam, akkor vigyázni fogok magamra! – keményítettem meg magam újra, mert muszáj volt. Kezdtem vészesen közel kerülni ahhoz a ponthoz, amikor már vajjá válik a szívem. Nem érdemelte meg, hogy ilyen könnyedén megbocsájtsak neki és minden újra szép és jó legyen, csak azért, hogy neki meglegyen a lelki üdvössége.

- Hogy megzavarj benne? Ez butaság... Egyrészt, nagyon nincs mibe belezavarnod, másrészt... Tudtommal, én jöttem ide, és nem te hívtál. Tehát, ez esetben... inkább én zavarlak téged... - hajtottam lejjebb a fejemet, hogy közelebbről is a szemébe tudjak nézni. Mert kellett, hiába volt nehéz, és megerőltető, muszáj volt. Elvégre, mindig is úgy tartottam, hogy a szemkontaktus fontos eleme az őszinte beszélgetésnek. Ez most sincs másként... Hiszen, minden erőmmel azon voltam, hogy higgyen nekem, na nem azért, mert a magam irányába akartam volna hajtani vizet. Csak arra vágytam, hogy neki könnyebb legyen, bármi áron... Persze, ahogy a boldogság került terítékre tudtam, hogy lesz rá reakciója. Már akkor, mikor megfogalmazódott bennem a mondat...
- Nem gondolom így Faye. Csak azt szerettem volna, ha így van. Bármennyire is fájt volna mással látnom... Mindig is imádtam a mosolyod... olyan nehéz volt arra gondolnom, hogy talán már nincs ilyen, hogy már nem mutatod a világnak. - újra és újra félreért, amit valahol megértek. Elvégre én magam is alig találom a szavakat, annyi mindent mondtam, amit tudnia kellett, hogy már nincs bennem erő se, hogy tovább bizonygassam, szerettem Őt. És nem azért hagytam el, mert így könnyebb volt. Vagy mert nem kellett...
- Ez más világ. Mocskos, és elfajult, tény és való. De az ígéretüket betartják, mindhalálig. Nem voltál veszélyben, tudtam. Azzal, hogy elmentem, levették rólad a kezüket. És nem mellesleg... mit gondolsz, ezek a fickók milyenek? Már csak azzal is sakkban tartottak évekig, hogy éltél. Eszük ágában sem volt megölni téged, ameddig adu voltál a kezükben irányomba. Ezért sem kerestelek sokáig. Egészen addig, míg a főnököm meg nem halt, és nem ütött be a háború. Akkor nem csak az országok mentek egymásnak, de a kapcsolatok is szétrobbantak. Csak idővel álltak össze újra, de akkor már más "törvények" voltak. És természetesen, addigra a gárda is jószerével cserélődött... - vettem egy mély lélegzetet két suttogó hangfoszlány között, hiszen még most sem emeltem meg a hangom. Egyszerűen képtelen voltam rá. - És hogy egyébként honnan tudták volna, hogy írtam? Szerinted nem figyeltek meg téged? Vagy engem? Mindenhol vannak embereik. Akkoriban pedig ez sokkal durvábban működött, mint mostanában. Ha csak egyetlen szót is írok neked... Azt nem csak, hogy látták volna, de idővel rajtad is érezték volna. Nem tehettelek ki ekkora kockázatnak. - vallottam be őszintén, fájdalmas sóhajt hallatva. Biztos voltam benne, hogy amikor azon az éjszakán leléptem, akkor is figyeltek... sőt, bizonyára a határig követtek.
- Sajnálom Faye... Tényleg... annyira sajnálom... - tudom, hogy ő is belefáradt, hogyne fáradt volna bele? Az egészet én csesztem el, és ahelyett, hogy jót tettem volna a tettemmel, csak mindent elszúrtam. De vállaltam. Nyilvánvaló volt, hogy haragudni fog rám, ha nem: gyűlölni. Viszont megérte, mert életben tudhattam. Ha nem is konkrét forrásból, de biztos lehettem benne, hogy nem fogják bántani.
Ahogy hozzá értem - bár tudtam nem szabadna -, azonnal elfogott az a kísértetiesen ismerős érzés, ami csak az Ő közelében tud rám törni. A szívem zakatolt, a levegő nehéz súly volt a tüdőmbe. Képes lettem volna spontán égést produkálni...
Szeretem Őt... Nincs ezen mit szépíteni... Még mindig szeretem... ugyanúgy...
- Nem az én nyugalmam a fontos. Értsd már meg... Egyszerűen csak... féltelek. Mindig is féltettelek... Ezért kérlek. - haraptam össze állkapcsomat, ahogy végül lenyitottam a kilincset. Annyi mindent tudtam volna még mondani neki, de elég volt... amit kellett elmondtam. És bár mindennél jobban szerettem volna, ha megbocsájt, mégse kérhettem... nem várhattam el.
- Nem mondom, hogy ég veled... Képtelen vagyok rá. - fordultam még vissza az ajtóból, és legszívesebben magamhoz rántottam volna, hogy magamhoz öleljem, hogy megcsókoljam, úgy mint régen, vagy még annál is forróbban, lázasan... De nem lehetett...
Sem a tisztelet, sem a "bűnöm" nem engedte... És főként: én sem voltam rá képes még... Féltem, ha megteszem: belepusztulok, hogy ellök magától...
Végül még egyszer, utoljára ráemeltem íriszeimet, majd egy halk sóhajjal vegyített lehajló fejmozdulattal elfordultam tőle, hogy végigaraszolva a folyosón, a lépcsőkön, újra eltűnjek...
Noha, ezúttal csak hazamentem... vissza a semmibe, ahol Ő nincs...

Ezúttal igaza volt, szóval csak egyszerűen megvontam a vállamat kínomban. Tényleg ő jött, és nem én, viszont volt egy olyan érzésem, hogyha már ilyen kényelmesen berendezkedett, hogy volt egy egész lovardája, akkor korábban jött a városba, mint én. Ha pedig így nézzük, akkor mindenképpen én voltam az, aki megzavarta őt és nem fordítva. A mentősökkel is én mentem oda, pedig még kitudja, hogy meddig odázhattuk volna ezt a találkozást, ha nem vagyok olyan túlbuzgó, hogy meg akarjam oldani a sérült Tony helyzetét is. Mindig azt hittem, hogy nélkülem megáll az élet, pedig remek szakorvosokkal voltam körülvéve a kórházban, akikre nyugodtan rábízhattam volna azt az esetet is. Bár ne akartam volna mindig megmenteni a fél világot! Biztosan könnyebb lett volna valamelyest az életem, bár gyanítom, hogy nem sokkal. Ez akkor is elkerülhetetlen volt, mindegy, hogy mivel húztam volna ki tovább. Össze kellett találkoznunk és kész.
Ezúttal keserű mosolyra húztam a számat, még akaratlanul is. Nem tehettem róla, ahogyan erről kezdett beszélni, egyszerűen képtelen voltam másként tenni. Fájdalmasan néztem fel rá, de eltávolodni még mindig képtelen voltam, bármennyire szerettem volna.
- Pedig pontosan ez történt – vallottam be őszintén. Oké, ez nem volt teljesen igaz, mert sokat szoktam mosolyogni. Alapvetően jó kedélyű nő vagyok, csak inkább a gyerekeknek mutatom a lágyabbik énemet. Máskor inkább csak önvédelemből mosolygok, hogy ne jöjjön rá senki, ha valami bajom van. Hitelesen tudtam alakítani ezt a szerepet, a baj csak az volt, hogy már az idejét sem tudtam annak, mikor mosolyogtam úgy igazán, teljes szívemből. Rendkívüli, kivételes pillanatok persze mindig akadtak, de jóval kevesebb, mint akkor, amikor még vele éltem. Akkor imádtam mosolyogni, mindig megnevettetett engem, de az utóbbi években már nem volt semmi, ami előcsalta volna a valódi, felhőtlenül viselkedő Fayet. Maradtam a megingathatatlan orvos, aki a fejébe vette, hogy mindenkit meggyógyít, még azt is, akit nem lehet. Ezen a téren is látszik, hogy mennyire makacs tudok lenni olykor.
- Természetesen… - ismételtem a szavait, ahogyan a tagok cserélődéséről beszélt. Fogalmam sem volt ezekről a dolgokról, soha nem is érdekeltek. Sőt, inkább azt mondanám, hogy taszítottak, hiszen nem kenyerem az erőszak és nem is tolerálom. Szerintem semmilyen esetben nem ez a jó megoldás, de hát tetőtől-talpig nő vagyok, méghozzá egy olyan korból, ahol a magamfajta hölgyek tényleg elítélték az ilyesmit. Sőt, még csak hallani sem akartak róla, és ez alól én sem voltam kivétel. Jobban kedveltem a szép, békés és nyugodt dolgokat, mert azok biztonságosak voltak számomra, nem úgy, mint a gengszterek, a maffia és még kitudja, hogy miféle rabló banda. Persze ezen gondolataimnak már inkább nem adtam hangot. Nem akartam maradinak tűnni, mert nem voltam az, csupán voltak berögződéseim a gondolkodásomban, amelyeken nem tudtak változtatni a haladó élet találmányai sem.
- Azért gyanítom, hogy a falakon még ők sem láttak át… - jegyeztem meg halkan, de volt egy olyan érzésem, hogy hiába. Úgysem tudtam őt meggyőzni arról, hogy jobb lett volna, ha ír, már beláttam. Feleslegesen meg nem óhajtottam járatni a számat, nem volt szokásom, ha nem akarták hallani, hogy mit mondok.
Az újabb sajnálkozásra már nem mondtam semmit. Elmondta már nem egyszer, nem kétszer, többet én sem tudtam tenni. Sajnáltam, tényleg sajnáltam akárcsak ő, de nem én rontottam el ezt az egészet, hanem ő. Ostoba vagyok, hogy magamat ostorozom, tudom én, de nem tudok másként tenni, viszont az valamelyest megnyugtatott, hogy legalább tisztában volt a hibáival és nem akart kibújni a felelősség alól. Legalábbis most nem, különben nem jött volna be ide, hogy megkeressen engem és elmondja mindezt. Akkor azonban, amikor magamra hagyott azon az éjszakán, mindenképpen kibújt egyfajta felelősség alól. Szerettem ezt hinni, mert könnyebb volt elfogadni és őt hibáztatni valaki olyan helyett, akiről azt sem tudtam, hogy kicsoda.
- Nem is nagyon tudnál elkerülni… - jegyeztem meg, miközben küldtem felé egy nagyon vérszegénynek nevezhető mosolyt. Inkább csak megrándult a szám széle, miközben nagy levegőt vettem. Nem tudtam mit mondani arra, hogy félt engem. Nem tudtam most ezzel mit kezdeni, túl sok volt egyszerre ez az egész. Az, hogy újra visszatért az életembe, mindaz, amit elmondott. Én erre nem voltam felkészülve, és bármilyen makacs meg dacos vagyok, ez még nálam is beteszi a kaput, méghozzá alaposan. Hagytam hát, hadd menjen csak útjára úgy, ahogyan jött. Vennem kellett még néhány mélyebb lélegzetet, miközben szemeimmel megkerestem a legközelebbi széket. Az egyetlen széket, hogy pontosítsak, ami közvetlenül az ágy mellé volt húzva, ahol az idős hölgy az igazak álmát aludta. Legalábbis eddig, mert, ahogy leültem, és szabad utat engedtem a könnyeimnek, váratlanul mocorogni kezdett.
- Hát maga, meg mit csinál itt? – kérdezte először kábán, aztán látta, hogy nem vagyok a legjobb állapotban, és egyből ellágyult. – Jól van, kedveském? – érdeklődött szelíden, és mocorogni kezdett a keze a takaróján.
- Persze, ne tessék aggódni. Csak megpihentem egy kicsit – válaszoltam, mire értetlenül nézett rám.
- TESSÉK? – mondta nagyobb hanggal, amiből rájöttem, hogy nem hall túl jól.
- Azt mondtam, hogy csak nyugodtan aludjon tovább! – nem ismételtem el újra, amit először mondtam. Nem akartam lebuktatni magamat, így jobban éreztem magamat. Még csak az kellett volna, hogy a betegek is sutyorogni kezdjenek rólam. Speciel ő tényleg nem tudhatta, hogy ki vagyok, de azért mindennek van egy határa, és én ezt most átléptem. Azért látszólag megnyugodott a válaszom hallatán, mert mire kettőt számoltam, már újra horpasztott. Nagy szerencsémre, mert így üldögélhettem itt még addig, amíg teljesen össze nem szedem magam. Nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan szerettem volna…

Alice - Posta folytatása

Úgy tűnik az idős hölgy nem akarja feladni a harcot. Vajon miért gondolja ennyire, hogy mi ketten összeillenénk? Nah meg tudnék azon vitázni, hogy ez a pasas itt mellettem talpig úriember. Én már találkoztam nála sokkal kedvesebbekkel is.
Annyit elárulhatok, hogy sosem lennék szerelmes egy ennyire beképzelt fickóba. Ő tényleg csak a munkáját végzi. Azt lehet, hogy jól, de továbbra sem értem, miért mentősnek ment. Az út vége feé végre megpihen az idős asszony is, így csend veszi át az uralmat a mentőkocsiban. Én csak bambulok ki a fejemből, miközben átkozom magam, amiért ilyen béna voltam. Nincs még egy ilyen szerencsétlen balek mint én ezen a kerek világon.
Amint megáll a kocsi és kinyitják a hátsó ajtót én már állnék is fel, de a pasas tekintetétől inkább ülve maradok. Még, hogy talpig úriember...Ha gyilkolni lehetne egyetlen pillantással ő már rég megtette volna vagy százszor. Ő nem maga mellé választana engem, hanem elküldene a pokolra.
A segítségét elfogadom, így könnyen be tudok ülni a kocsiba, de most már nem köszönöm meg. Megtanultam a leckét. Ez csak a munkája, minek köszöngessem? Különben is eddig egy kedves szava nem volt hozzám...
Kellemetlen érzés ahogy tolnia kell engem holmi ficamért. Vannak akik súlyosabb balesetet szenvednek, ez csak egy megbotlás volt. Miért kell bolhából elefántot csinálni?
Mikor leül a közelemben csak nagyokat pislogok. Ezt most komolyan gondolja? Ha ennyire ki akar vizsgáltatni miért nem visz el? Nekem nincs időm arra, hogy itt ücsörögjek. Egy ideges sóhaj hagyja el az ajkaimat. Egy pillanatig őt figyelem, majd csak a mellettünk elhaladókra emelem tekintetem.
Remélem minél hamarabb vége lesz ennek a napnak és holnap valami jobb fog elkezdődni.

Az idős asszony igazán kedves, de minden próbálkozása ellenére nem tudom megkedvelni azt a férfit. Velem nem bánt olyan kedvesen ahogy vele. Oké a munkája miatt segített, de gondolom, ha nem lenne mentő ő is azok közé tartozna, akik meg sem próbálnak nekem segíteni a taknyolás után.
Nem ellenkezem, azt csinálom amit ő mond. Ha várnom kell várok, ha mennem megyek. Nem akarom, hogy a végén ordibáljunk egymással, így inkább engedek. Ha már be kellett jönnöm, akkor megpróbálom elviselni azt itteni időt.
Nagy örömömre az orvosra nem kell sokat várni. Elintézi, hogy hamarabb bejussak. Ez mondjuk egy jó pont a részére.
Az ágyra a segítségével ülök fel, majd csak az orvosra koncentrálok. Ahogy hozzáér a bokámhoz felszisszenek amivel együtt válaszolok is a kérdésére. Valóban elég csúnya lett, de én továbbra is azt mondom, hogy egyszerűbb lett volna hazamennem.
-Remek!...Köszönöm!-Próbálok mosolyogni, de nem sikerül valami őszintére. Csöppet sem örülök a híreknek. Nem akarok több hétig otthon maradni. Most nem tehetem meg ezt.
A röntgenen is hamar túl vagyunk és a mentős pali még mindig mellettem marad. Nem hittem volna, hogy egészen idáig kell elkísérniük egy beteget, de bevallom őszintén, hogy ha már itt kell lennem örülök, hogy nem egyedül vagyok.
-Igen kérnék szépen, köszönöm!-Türelmesen várom meg, hogy visszaérjen. Mikor a kezembe adja a poharat ismét megköszönöm neki, majd bele is kortyolok. Nos nem a legjobb, de most ez is megteszi.
-Öhm nem akarom feltartóztatni! Nyugodtan menjen, ha dolga van! Nagyon kedves Öntől, hogy ennyit segített nekem, tényleg! Meg az idős hölgy is biztosan örülne, ha meglátogatná!-Most már egy őszinte mosoly kúszik az arcomra. Az a néni valóban kedves kis teremtés volt és odáig volt a pasasért.

JÁTÉK FAGYASZTVA, A TERÜLET SZABAD

// Időben a Bekötőúton zajló játék előtt. //