Vihar tombolt, szörnyű fekete vihar. A felhők sötét bársonyát csak néha szaggatták szét az erőszakos villanások. A dobhártyarepesztő dörrenések szinte megszakítás nélkül robbantak bele újra és újra a csendbe elnyomva a nő sikolyait. Az egyik apró kajütben a hajó mélyén egy fiatal indián nő vajúdott. szőke férfi állt mellette és aggodalmasan fogta a kezét.
- Ne aggódj Aina, minden rendben lesz! - suttogta a férfi aggodalmasan. A szülés hosszú órákon át tartott és a férfi többször is úgy gondolta a nő belehal a szülésbe. Végül szinte csodával határos módon az anya és a gyermek is túlélte az eseményt.

Aina aggodalmasan állt a parton és figyelte a távolodó hajót. Egyik kezébe Wali kapaszkodott, a másikkal a csecsemő Sednát tartotta. A féltestvére, első gyermekének az apja a hajón állt és onnan integetett neki.
- Mama, a papa ugye visszajön értünk, ugye? - kérdezte a kisfiú és hatalmas kék szemeivel az anyjára bámult. Pont olyan kék szemei voltak, mint a nagyapjának, az egyetlen nagyapjának.
- Persze kicsim, megígérte. Addig is vigyázz a húgodra.
A nő a kisfiú mellé rakta a kislányt, aki hasonlóan kék, sőt talán még haloványabb szemeivel a bátyját bámulta. Kinyúlt és meghúzott egy szőke tincset.
- Hé mama! Bánt! - mondta elégedetlenül a kisfiú és dühösen nézett a kacagó haját huzigáló csecsemőre. Az anyjuk vele nevetett, talán utoljára...

Három év telt el, de a Jeges Sellő végre ismét partot ért. Aina a parton állt és a fedélzetet pásztázta. Wali a húga kezét fogva ácsorgott mögötte. Nagyra nőtt, nyurga négyéves kölyök volt, és szinte szent hivatásának vette, hogy megvédje három éves húgocskáját, aki az ujját szopva bámulta a nagy felhajtást a kikötőbe. Wali lehajolt hozzá és egy nagytestvér kioktató hangján magyarázni kezdett.
- Idefigyelj Sena! Ha folyton a szádba van az ujjad, a papa azt hiszi még mindig dedós vagy, és nem visz téged magával, érted?
A kislány egy ideig csak bámult rá, de végül kivette az ujját a szájából.
A hajóról ekkor sétált le egy férfi, és egyenesen feléjük tartott. Pont olyan volt, mint Nikolaj, de valamivel idősebb, a vonásairól pedig mintha sütött volna belső kegyetlensége. Aina rémülten elfordult amikor meglátta és megragadva a fia kezét próbálta őket magával rángatni.
- Gyertek gyorsan!
A férfi azonban gyorsabb volt nála, elkapta a kezét és erősen megszorította.
- Nem mész te sehová lotyó! Apa azt mondta hazajössz, hát haza is jössz! - olyan erősen szorította a nő karját, hogy az ujjai a másik húsába vágtak. Aina csak halkan zokogni kezdett és összeomlott a túlerő alatt. Wali azonban nem igazán értette mi történik, odament a férfihoz és meghúzta az elegáns nadrág szárát.
- Hé bácsi! Kérem ne tessék bántani a mamát, ő nem tett semmi rosszat! - A férfi rá nézett, majd meglátva az övéhez megszólalásig hasonló arcot eltaszította a gyereket, hogy az a fenekén landolt, magával rántva a húgát.
- Ne merj hozzám érni nyavalyás fattyú, megértetted?
A kisfiú nem értette mi ez az egész éppen visszaszólt volna, de meglátva anyja könyörgő pillantását csak hallgatott, magához vonva rémült kishúgát.
- Nah irány a hajó lotyó! - kezdte el Ainát felfelé lökdösni, aki erre végre megtalálta a hangját.
- Ne! Kérlek, a gyerekek had jöjjenek velem! Kérlek, könyörgöm! Bármit megteszek, csak ne hagyjuk itt őket!
A férfi arcán kegyetlen mosoly terült szét.
- Bármit, mi? - motyogta a bajsza alatt, majd intett a kölyköknek. - Tűnés az anyátok után, de gyorsan, mert nem mondom el még egyszer!
Wali maga után húzva a húgát felrohant a hajóra, vetve egy utolsó pillantást a boldog gyermekkorának partjaira.

Szélcsend volt, szinte rémítően nagy volt a csend, túl nagy... A konyháról idehallatszott a részeg tengerészek ordítozása. Nem viseltek jól a több napos vesztegelést és rossz kedvüket alkohollal oldották föl. Aina szeme csúnyán be volt dagadva a sírástól, de most csak nyugodtan ült, szomorú pillantása kicsit megenyhült, ahogy az ölében kucorgó csemetékre nézett. A nyakigláb Wali éppen aludt, de Sedna ébren volt.
- Mama, én nem szeretem a hangos bácsi. - mondta halkan. Anyja beleborzolt kusza hajába, majd suttogva válaszolt, mintha a kislánya tiszta hangja túl hangos lett volna.
- Cssss kedves, ezt ne mond kérlek!
- De miért, ő bánt téged! Haza akarok menni. - tette még hozzá. Sedna nem beszélt sokat mióta idekerültek, ennyit talán az elmúlt három hétbe nem beszélt. Az anyja azonban nem tudott válaszolni neki, mert kitárult az ajtó és Szergej lépett be rajta. Odasétált az ágyhoz és nemes egyszerűséggel a falhoz vágta a még csak ébredező Walit. Aina rettegve szorította magához Sednát, mire a férfi dühös-részegen ordibálni kezdett.
- Nah mi van, én már nem vagyok elég jó neked lotyó??? Az egyik fivéred alá odafekszel, de az idősebb bátyád már nem elég jó neked? - ordibált magából kikelve.
- Hagyd békén a mamát! - mondta Sedna könnyes szemmel. Mire Szergej haragja felé fordult.
- Mit mondasz kicsi fattyú??! Farkasnak képzeled talán magadat, vagy mi?? Mindjárt beledoblak a tengerbe, hogy ott fulladsz bele, mint egy kutyakölyök úgy, veszett farkas!
- Ne kérlek, hagy őket! Megígérted, hogy nem bántod őket! - rejtette maga mögé a kislányát Aina, mire Szergej elkapta és magához vonta, majd a gyerekekre dörrent.
- Tűnés innen kifelé! - ordította, mint egy medve, majd nekiállt letépkedni Aina ruháit. Sedna pár pillanatig csak állt és rémülten bámult, aztán odaszaladt a bátyjához, a bátyja azonban nem mozdult. Csak ült és sírt, együtt az anyjával...

Nagyon hideg volt a gyerekek remegtek, de senki nem törődött vele, hogy rongyos ruhájuk nem elég meleg a dermesztő fagyban. A velük szemben álló „családtagok” drága prémekbe burkolózva figyelték a rongyos triót.
Pjotr Alekszandrovics Rumjancev-Zadunajszkij felemelkedett párnázott székéből. Odasétált a térdelő meggyötört lányhoz és a kezébe véve az arcát maga felé fordította a kisírt szempárt.
- Te vagy Aina? - kérdezte lassan és tagoltan. Aina jól beszélte az oroszt, a szavak mégis a gyermekkorára, a megvetésre emlékeztették, így szinte fájt neki, amikor válaszolt.
- Igen, én vagyok.
- És ők kik? - folytatta a vallatást a férfi az egymásba kapaszkodó remegő gyermekekre mutatva. A fiú láthatóan megszólalásig hasonlított a család férfitagjaira.
- A gyermekeim. Wali és Sedna.
- Szóval ők lennének az unokáim?
Mielőtt a nő bármit válaszolhatott volna, odasétált a gyerekekhez. Azok rémült kék tekintettel bámultak rá, ami mintha az ő szemeinek tükörképe lett volna. A férfi csak megcsóválta a fejét, majd nyakigláb kamaszfiára nézett. Nikolaj most volt tizenhat, benőtt már a feje lágya, habár még mindig nem mert a földön térdeplő féltestvérére nézni, se a gyerekekre. Pjotr levette a válláról a nehéz szőrmét és a kislány csontsovány vállaira rakta.
- A fiút mától fogva Vladnak hívják és Mihailnak fog segédkezni. A kislány Bahula mellett fog segédkezni a konyhán.
- De tiszteletes férjem... - kezdett bele Jekatyerina Mihajlovna Golicina, a férfi azonban leintette.
- Amit mondtam úgy legyen, hallgass asszony! - A nő vetett egy villámló pillantást Ainára, aki majdnem összerogyott, amikor az apja megpróbálta felsegíteni. A férfi ekkor látta meg a nő domborodó hasát. Régen látták már annyira haragosnak, amikor odalépett és egy hatalmas pofont lekevert Szergejnek. Az eldőlt, majd lángoló képpel bámult az apjára.
- Hát nem azt mondtam, hozd elém a lányom?? - ordította. Erre az asszony is rákezdett.
- Ez nem a lányod! És ne merészeld megütni a fiamat! - sikoltotta Szergej mellé rohanva. Erre Pjotr őt is felpofozta.
- Elég legyen ebből! Holnap mind a két fiú elmegy innen tanulni! Külföldre! És ez volt az utolsó szavam! Annuska néne, vigye a lányom az egyik szobába és csináljon neki meleget! Ezeket a kölyköket meg öltöztesse fel rendesen, mielőtt megfagynak ebbe a farkasordító hidegbe! Te meg meg ne merészelj szólalni Mihajlovna! - ezzel kirohant a szobából. A fiai egymásra néztek, majd követték. Nikolaj végre összeszedte a bátorságát és Ainára nézett. Ahogy találkozott a pillantásuk, mintha szavak nélkül beszéltek volna. A pillantásukba árulás, gyűlölet és végtelen szeretet volt. Akkor látták egymást utoljára.

Az első emlékeim fehér ködbe burkolóznak, akár gyermekkorom vidéke az orosz táj. A családom nem volt éppen átlagosnak mondható. Több árulást és vérfertőzést, megcsalást és törvénytelen gyereket láttam életem első éveibe, mint egy mai idős asszony, aki naphosszat a tévé előtt a szappanoperákat bújja. A nevem Sedna, illetve anyám így hívott. Nagyapám Pjotr Alekszandrovics Rumjancev-Zadunajszkij a nemes Rumjancev családból. Amit a családomról tudok, azt igazából a nagymamám mesélte el nekem egészen kicsi koromban. Nem tudom igazat mondott-e, de nem hiszem, hogy ilyen kegyetlen hazugságokkal terhelne egy gyermeket, szerintem igaz volt, amit mondott. A nagymamám indián nő volt, az Új-Világból hozták cselédnek a Rumjanceveknek, mert egzotikus ajándéknak gondolta valami pénzes kalmár, aki így akarta megpecsételni a kereskedelmi partnerséget, amit nagyapámmal kötni kívánt. Aztán a hosszú hideg tél alatt megszületett anyám, törvénytelen gyermekként. Hamarosan azonban a gróf rá két évvel feleségül vette Jekatyerina Mihajlovna Golicinát, akitől három fia született. Nikolaj, a bátyám apja szinte együtt nőt fel anyámmal és nagyon szerették egymást. A testvéri imádat pedig ellenőrzés hiánya miatt kicsit többé vált, mint testvéri szeretetté. A bátyám amikor megszületett apám alig tizenegy éves volt és mind a ketten nagyon megijedtek. Anyám elszökött és akkor találkozott az én apámmal. Róla a nagyi nem tudott túl sokat, csak annyit, hogy amikor anya visszatért az önön szégyenszáműzetéséből ismét terhes volt. Nikolajnak azt mondta ez is az ő gyermeke, de nagyon félt, így arra kérte szökjenek meg, a kamaszfiú pedig beleegyezett. Felszöktek apjuk hajójára és meg sem álltak az Új-Világig, azt hitték ott majd nyugtuk lesz. A nagyi szerint csak olyan három-négy évet lehettünk távol, és apa öccse Szergej hozott haza minket. Szergej nagybátyám mindig is gyűlöltem. Agresszív utálatos ember volt, egészen kicsi gyermekkoromból néha álmaimban előjön néhány esemény, és maradjunk annyiban, hogy Szergej bácsi nem volt egy maszületett bárány.
Amikor hazatértünk Oroszországba, akkor nemsokkal rá megszületett a húgom Hamsa. A grófnénak soha nem született kislánya és mivel anyám belehalt a húgom szülésébe a grófné nevelte fel Hamsát, aki maradjunk annyiban nem lett a legkedvesebb testvérem. Lenézett engem és a bátyámat is, aki mellesleg Mihail bácsi mellett nőt fel. Mihail bácsi maradt egyedül velünk, ő volt a „férfi” a családban. Amúgy egy báránylelkű szent volt. Imádott engem és Walit, és megvédett minket a nagyival együtt.
A gyermekkoromnak azonban igen hamar vége szakadt, illetve ha úgy vesszük, nagyon el sem kezdődött. Talán úgy tizenegy éves lehettem, amikor elkísértük a bátyámmal Mihail bácsit egy kicsi faluba, ami a mostani Ojmjakon környékén lehetett valahol. Mihail bácsi úgy hallotta találtak ott egy arany-bányát és ennek akart a végére járni, mi pedig bátyóval kikönyörögtük, hogy had menjünk vele. A falut fura maguknak való népek lakták, eszkimók. Nem szívesen láttak minket, és igazából tartottam is tőlük egy kicsit. Aztán a lovam egyszer csak megvadult.
Egy férfi rohant felénk, az arcán egészen különös ámulat ült.
- Aina! - kiáltotta nekem. Meglepődtem, hogy honnan tudja ez a furcsa férfi anyám nevét, és ha tudja is, miért kiabálja, hiszen anya már évek óta halott volt.
Mihail bácsi elkergette a férfit, de én még este is alig mertem elaludni. Bebújtam Wali mellé az ágyba és csak úgy nyomott el az álom. Este arra ébredtem, hogy nagyon fázom, a bátyám is majd meg fojtott, úgy szorított magához. Óvatosan kimásztam a karjai közül és az álmot dörzsölgetve ki a szemeimből felültem. Az ablak nyitva volt, pedig le mertem volna fogadni, hogy jól bezártam lefekvés előtt, még Mihail bácsi is leellenőrizte, amikor bátyó kérte. Most azonban nyitva volt. Sápadt holdfény töltötte be a szobát, volt valami misztikus és gyönyörű benne. Már-már vonzott... Ekkor hallottam meg a mély hangot, egyszerre remegett a csontjaimba és berregett a fülembe. Aztán megláttam a sárga szempár. Felsikoltottam, de a farkas gyorsabb volt. Szinte leszedte az alkarom ahogy megpróbáltam elrántani tőle.
- Hagyd őt békén! - kelt a védelmemre Wali. Kipattant az ágyból, mintha egy tizenkét éves többet érne a vadállattal szemben, mint én. A farkas meghátrált, aztán rá is rátámadt. Azonban nem ölte meg, miután megharapta minden további nélkül kiugrott az ablakon és eltűnt a holdfényes tájon.
Mihail bácsi ragaszkodott hozzá, hogy azonnal menjenek és vadásszák le a bestiát, de a helyiek nem hallgattak rá, pedig soha nem láttam még olyan haragosnak a báránylelkű bácsikám, mint amikor a sebeinket kötözte be.
Ágyba parancsolt minket, aztán kirohant, mint valami bosszúálló harcos. Nem éreztem jól magam, a karom lüktetett és rettegtem. Vetettem még egy pillantást a jól bezárt elbarikádozott ablakba, majd a bátyámba kapaszkodva álomba sírtam magam.
Az elkövetkező napokra nem igazán emlékszem, minden olyan álomszerű volt, a szagok a fények, az emberek mind egy kusza masszává mosódtak össze. Csak Wali otthon-illatára emlékszem tisztán. Azt hiszem kettő, vagy talán három nap telhetett el. Szinte egyszerre ébredtünk a bátyámmal. Ránéztem, és láttam rajta, hogy ő is érzi. Fogalmam sem volt, hogy mi az, nem ismertem azt a fémes édes aromát, de azonnal kitisztította a tudatom. Tétován fölálltam Wali kezébe kapaszkodva és az ablakhoz sétáltunk. A havat vörösre festette a vér, még az üvegre is fröccsent belőle. Szinte teljesen sokkot kaptam, amikor a piszkosszürke farkas a pofáját az üveghez nyomta. A bátyám nyugtatóan megfogta a kezem és a másik tenyerét az üvegre tette. A farkas hátrébb lépett, majd leült a véres hóba és csak várt, ránk várt.

Azt hiszem nem szorul sok magyarázatra mi történt, habár nekem most jól esik a mesélés, szóval ha nem haragszotok már befejezem. Apám volt a farkas, aki ránk támadt, és aki megölte Mihail bácsit, amit mellesleg soha nem bocsájtottam meg neki. Hiába volt az apám, gyermekkorom védelmezője a nagybátyám volt, és fájt az elvesztése, máig is fáj. Wali-t nem akarta átváltoztatni, de azt mondta engem nem volt hajlandó elveszíteni, ahogy anyám elveszítette, így olyanná tett, amilyen ő volt. Az első átváltozás fájdalma, a kín, amit én is elviseltem és amit a testvérem arcán láttam nem éppen az volt, amit az apámtól elvártam volna. Ott maradtam mellette, a vezetőnk mellett, de soha nem szerettem meg.
Megtanultam tőle amit kellett, hogy hogyan kell vezetni egy falkát, hogy hogyan kell vadászni, ölni és életben maradni. Farkasként nőttem fel a farkasok között, és megtanultam, hogy gyakran kegyetlenebbek vagyunk, mint a valódi farkasok.
Apa soha nem hívott Sednának, ahogyan anyu nevezett. Ő a Saghani nevett választotta nekem, és úgy is hívott mindenki a falkában, kivéve Wali-t, akinek Sena maradtam.
Egy olyat tettem csupán, ami meggondolatlanságra vallott. 1838-ban megszöktem otthonról és megöltem Szergejt. Úgy terveztem egyedül megyek, magányos bosszúhadjárat lett volna, a lidérces álmokért, amikben azt láttam, hogyan kínozta anyámat. Wali azonban elkapott és ragaszkodott hozzá, hogy vagy ne menjek, vagy menjünk ketten. Meggyőzött, hogy neki is legalább annyi joga van megölni a nagybátyánkat, mint nekem. Tudom, ez így morbidul hangzik, de igaz, gyűlöltem őt.
Végül megtettük, és loptunk is, elég jelentős vagyont Nikolaj hagyatékából. Ugyanis nem terveztük, hogy visszatérünk. Tudtam, hogy apám dühös lenne azért, amit tettünk. Így minifalkává lettünk és visszatértünk a hazai földekre. Rejtőzködtünk, félve, hogy találkozunk hozzánk hasonlókkal, akik esetleg nem szívesen látnak minket. Ellenben nem bírtunk lázadoz vérünkkel beálltunk a republikánusok közé és minden erőforrásunkkal harcoltunk a rabszolgaság eltörlése ellen. Már-már szívügyünk lett a dolog. Támogatókat szerveztünk, estélyeket adtunk. Megvolt a varázsa annak az egésznek. Én nem vagyok az a báli majom, de azért néha elfog a nosztalgia ahogy eszembe jut egy művészi ruhaköltemény, amit Wali-val viseltünk a bálokon. Felvettem a Stormborn nevet, mintha új életet kezdtem volna vele, emlékezve azért egy kicsit a múltra, a nagy viharra, amiről anyu még pici koromban mesélt. Úgy mondta olyan vihar tombolt születésemkor, hogy azt hitte elsüllyeszti a hajójukat.
Aztán minden megint megváltozott, amikor megvették Alaszkát a jó öreg Oroszhontól. Vettünk egy telket és azonnal költöztünk is. Ott kisebb volt a lebukás veszélye, ráadásul beleuntunk már a bálozásba is.
Nem éltünk ott túl sokáig, de az utolsó boldog időszak volt, amit a bátyámmal töltöttem el. A falka már borzasztóan hiányzott nekünk, talán ezért is találtuk ki azt az őrültséget, hogy nekiálltunk kutyákat tenyészteni. Az idősebbek nem kedveltek minket túlságosan, de a kölykök, akiket mi neveltünk fel, már a gyerekeink lettek szinte. Wali gyakran viccelődött is azzal, hogy pont olyan farkas vagyok, mint a kutyusaim, ilyenkor mindig jól megfürdettem a hóban.
Aztán a századforduló derekán jött a változás, akinek Annuska volt a neve. Bevallom féltékeny voltam, gyűlöltem és legszívesebben darabokra szaggattam volna a libát, csak azért nem tettem, mert Wali borzasztóan szerette. Nem tudom mit lehetett szeretni azon a ványadt sápadt libán, de elfogadtam a bátyám döntését, habár majd beleszakadt a szívem. Még azt hittem van visszaút, de aztán Anna teherbe esett. A baba sajnos meghalt, ami szörnyen megviselte Annát és a bátyámat még jobban magához láncolta ezzel.
A később alapuló Anchorage-től nem olyan messze volt a földünk, ahol a kutyákat tenyésztettük. Amikor a szomorúság már szinte fojtogató mérges-gázként lengte be a helyet, nem bírtam tovább, befogtam a kedvenc kutyáim a szán elé és nekivágtam a vadonnak. Mindet én neveltem, szinte a falkám voltak. Többnyire a szánon nem ült senki, mellettük rohantam és élveztem, ahogy a fagy belemar a bundámba, de nem talál fogást rajta.
Én lepődtem meg a leginkább, amikor hozzám hasonlókkal találkoztam. Régen nem láttam már vérfarkasokat, először bevallom megrémültem, amikor találkoztam velük. Féltem, hogy majd széttépnek, vagy ilyesmi, de nem tették. Meghallgatták a történetem, sőt felajánlották, hogy csatlakozzak a falkához. Csábító lehetőség volt, de én nagyon kötődtem a bátyámhoz és hezitáltam, hogy elhagyjam-e. Kértem még egy kis időt, hogy elbúcsúzzam a szeretteimtől. Ők beleegyeztek, nem is kérdezték hová tartok. Mire hazaértem gyermeksírás várt. Az unokaöcsém feküdt a bölcsőben. Kacagott és olyan boldog volt, akár szép szőke mosolygós szülei. Sötét kísértetnek éreztem magam, ahogy belepillantottam a tükörbe. Wali megölelt és majd felrobbant a boldogságtól. Én igyekeztem eljátszani, hogy örülök nekik, de nem így volt. Tudom önző dolog, de azt akartam velem legyen. Majd 250 évig születésünktől fogva együtt voltunk, és most ez a nő, meg ez a síró is húscsomó elrabolták tőlem. Wali azonnal észrevette, hogy valami bajom van, de mivel nem voltam hajlandó elmondani neki, rávett, hogy menjünk el vadászni. A felesége elengedte, de megígértette vele, hogy hamar hazajön. Ahogy a hatalmas hófehér farkas mellett rohantam, ahogy együtt elejtettünk egy őzet, majd tele hassal és véres pofával feküdtünk a hóba minden a régi volt, még ha csak pár órára is. Amikor ránéztem rendes farkasalakba is hatalmas bátyámra döntöttem, neki családja volt, nem követelhettem magamnak, ha tönkretettem volna a boldogságát örökre meggyűlölöm magam.
Megosztottam vele a gondolataim, megmutattam neki a falkát, a másik helyet, ahová el fogok menni. Éreztem a szomorúságát, hiszen boldogság ide, boldogság oda, 250 év testvérisége nem múlt el nyomtalanul. Azonban megértett és elengedett, habár megígértette velem, hogy meglátogatom majd. Én inkább arra próbáltam rávenni, hogy jöjjön ő is oda Annával, meg a picivel, de persze tiltakozott, azt mondta nem fogja vérfarkassá tenni őket. Ezen meglepődtem, de hagytam, had gondolja meg magát.
A következő nap összepakoltam, fogtam a cuccaim, a kedvenc kutyáim, az életem apró-cseprő dolgait a legfontosabbat kivéve és áttelepültem Fairbanks-be. Kezdetben kicsit kívülállónak éreztem magam, több mint száz évig falkán kívül éltem, így furcsa volt visszaszokni. A pici másodfalkám viszont nem hagytam annyiban. Folytattam a kutyatenyésztést, a szánhúzó kutyák nevelését. Aztán lassan megszoktam az új környezetet és egészen meg is szerettem. A falka betömte valamennyire azt az űrt, amit Wali hiánya hagyott bennem. Foglalkoztam a kutyákkal, az üzlettel és a farkasokkal.
Beszálltam a sportiparba is, ahová az egyik farkas csábított Vlad Tagarovszkij, aki amikor megtudta, hogy szegről-végről én is orosz vagyok, azonnal fellelkesedett. Nem igazán bánom, azóta is az egyik legjobb barátom. A húga Tatjana Tagarovszkij is nagyon aranyos, gyakran jár át segíteni a kutyák körül, rajtam kívül talán őt kedvelik a legjobban.
Ahogy telt múlt az idő, egyre jobban megvetettem a lábam a városba. A régi orosz vagyok, amit Wali-val szereztünk egyre csak gyarapodott, így igen jól megéltem. Emellett a sportbiznisz is jövedelmező volt, sőt szinte úgy tűnt, minden befektetésem jól végződik. A szánhúzó kutyák is egyre több embert érdekeltek, lassan már külön személyzetet kellett fölvennem, akik afféle „szán-sétákat” vezéreltek le. A kedvenc ebeim persze mindig velem voltak, néha még futkározni is elkísértek, vagy játszottam velük farkasalakba. Aztán a falkában is előrébb jutottam. Kanguyak lettem, ami megtisztelő feladat volt, én pedig nagyon hálás voltam érte és erőm szerint igyekeztem is asszerint cselekedni, habár nem mindig értettem egyet az Atanerk-kel. Már jó ideje éltem itt, amikor összeismerkedtem Vincent d’Arc-kal. Az ő nézetei és hozzáállása sokkal szimpatikusabb volt, így őszintén megkönnyebbültem, amikor ő vette át a vezetői posztot. Amiben tudtam őszintén segítettem, azonban az élet tartogatott még nekem szakadékokat. Ahogy az várható volt, Anna elhunyt. Bárhogy győzködtem Wali-t, ő nem volt hajlandó vérfarkassá változtatni a feleségét, azt mondta, az majdnem olyan, mintha ő ölte volna meg. Wali szinte beleőrült a fájdalomba, így sajnálatos módon el kellett hagynom kis időre a várost. Tatjanára bíztam a kutyákat, a többi vállalkozásom magától is működött, és hazautaztam a másik birtokunkra. Kiderült, hogy a bátyámat elhagyta a fia is, valami lány miatt. Nem mondtam el neki, milyen ironikus is ez, hogy magára marad ő is, ahogy elhagyott engem. Azonban nem tudtam rá sokáig haragudni, mellette voltam, hagytam, hogy kiöntse nekem a szívét. Éjszakákon át csak a tűzhely előtt kucorogtunk farkasalakba, mint valami kutyakölykök és bámultuk a lángokat, vagy éppen farkast cserkelve vadászként jártunk az erdőbe.
Nem jött teljesen helyre, azt hiszem ilyet soha nem lehet teljesen kiheverni, de miután a temetésnek is vége volt, muszáj volt hazaérnem. Nagyon aggódtam Wali-ért, de az élet nem állt meg, legalábbis az enyém. A kutyáim úgy üdvözöltek, mint az elvesztett anyjukat. Telefonon hívtam Wali-t, és párszor hétvégére visszautaztam hozzá, de ennél tovább nem jutottunk. Ő ragaszkodott a fia és a felesége, a boldogsága emlékéhez, az pedig a nagybirtokhoz kötötte, én pedig az életemhez ragaszkodtam, így elváltak útjaink.
Aztán újabb megdöbbentő fordulatot vett az életem. Vincent egyik nap bejelentette, hogy muszáj elmennie. Megdöbbentem, de nem akartam faggatni. Végül azt is elmondta, hogy engem szeretne megbízni a falka vezetésével, amíg távol lesz. Ha a Hold csönget be nálam, akkor sem lepődtem volna meg jobban. De nem kellett sokáig győzködnie, szerettem a falkát, ráadásul egészen kicsi korom óta vezérnek nevelt apám, így a vezetőség gondolata nem állt nagyon távol tőlem. Tehát felkerestük Amarok tagjait, és amikor ők is áldásul adták a dologra Atanerk lett belőlem. Ebben a furcsa időben, amikor idegenek járnak a földünkön, a testvérem az öngyilkosság peremén táncol, én lettem a falka kijelölt vezetője, oltalmazója. Nem mondom szép kis falat, de remélem nem fulladok meg ha le akarom nyelni. Szeretem a falkát, és az életem is adnám, hogy megvédjem őket. Befogadtak és életet adtak nekem, tehát úgy hiszem ennyivel tartozom nekik. Habár azért reménykedem benne, hogy Vincent hamar visszatér, a falka vezetése nem egyszerű feladat, és nyugodtabb lennék, ha a legjobb mancsokba lenne a dolog.

Kiegészítés:
Képek:
A bátyuskám néha kalapot ölt vagy alsó gatyába ücsörög a konyhába, de attól még ő az én angyalom farkasbundában.

A kedvenc szánhúzó kutyáim, a „legbelsőbb kör.”
Fahéj aztán Vagány és Kajla Góliát Jácint és Kócos és végül, de nem utolsó sorban Szépség. És a pici Junior.

Jah és egy pici egoizmus.
Farkas vagyok, és ha azt állítod úgy nézek ki, mint egy szibériai husky, akkor ezt neked! Jól na, ne nézz már rám úgy, mert elszégyellem magam...
Szóval játszol velem egyet békekötésként?