- Remélem egész nap ráérsz, mert ezzel nem hiszem, hogy pár óra alatt végeznénk, mármint mindennel. Főleg, hogy van olyan, amit az alapfesték rétegre kell majd rávinni. – támadom le egyből, alig hogy belép a lakásomba. Azzal meg még nem is számoltam, ha ma az egész lakásom bűzölögni fog a festékszaktól, akkor merre is húzom meg magam, de majd a kanapé is megteszi. Aludtam már kevésbé kényelmes helyeken is. – Nem egy boltot kellett bejárnom, de szerencsére sikerült kapnom a tökéletes lilából is, amilyet szeretnék. – lelkesedtem tovább, ahogyan a háló felé vettem az irányt, mert ott kezdünk, a többit meg majd még meglátom marad-e olyan, amilyen volt, vagy alakítok rajta. – Van kék is, meg fehér-arany szín is a csillagoknak. – szinte szóhoz se juthat tőlem, nem tehetek róla, ha beleselkedek, akkor nagy balszerencsére nem tudok lakatot se tenni a számra. – Ne aggódj, az apróbb dolgokat majd én csinálom, tudom, hogy nincs Picasso kezed, vagy tévednék? – pillantok rá, a szobába érve, ahol egy-két bútordarabot már sikerült lefednem nejlonnal. Festékeket is már becipeltem ide, meg az égősort is, ami kelleni fog és a többi apró dolgot is. - Tényleg valami tervrajz vagy valami nem kell, hogy nehogy olyan helyre akarjak szöget ütni, ahova nagyon nem kellene? – pillantok rá tanácstalanul, mert lehet szeretek barkácsolni, de azért lakást se csinosítottam ki ilyen téren. Mivel viszont nem rövid időre tervezek maradni, így gondoltam a szobám legalább legyen olyan, amilyennek én szeretném. - Jesszusom, meg se kérdeztem, hogy kérsz-e valamit. Van sör is, üdítő is, nehogy még kiszáradj nekem. – mosolyogtam rá boldogan és izgatottan, miközben a szavaim játékosan csendültek. Az nem volt kérdés, hogy ez az örömködés akkor lenne nagyobb, ha még mellé ugrálnék is, de azt inkább hagyjuk is, mert lehet azzal már kikergetném a világból, ha eddig nem is tettem meg. - Köszönöm, hogy segítesz. – tettem még hozzá sietve, mert ha őszinte akarok lenni, akkor nem sok fogalmam volt arról, hogy miként is kellene festeni, vagy neki látni az egészhez. Én csak elképzeltem, ha kell mutogathatok neki hasonlókról képeket is, de reméltem, hogy a végeredmény inkább magáért fog beszélni, mintsem inkább azon kell majd agyalnom, hogy miként kellene megint átfesteni az egészet, mert olyan ronda lett. Menni fog, nem pont egy szoba fog rajtunk kifogni!
- Úgy ígértem magam, szóval persze, egész nap ráérek! - meg sem lepődöm azon, hogy még csak fél lábbal vagyok bent a lakásában, de már letámad a dologgal. Eléggé megszoktam az ilyesmit még Chicagó-ban, úgyhogy nem ér meglepetésként, hogy most is úgy pörög, mint egy búgócsiga. - Mennyit kajtattál a megfelelő árnyalatú lila után? - kérdezem, némi kis piszkálódással a hangomban, mert tudom, hogy a nőknek mennyivel kifinomultabb a színérzékük, mint nekünk, férfiaknak. Mi valószínűleg ugyanolyan lilának látnánk azt a színt, amit ő három különböző árnyalatnak és amíg én minden bizonnyal az első boltban megvettem volna az ott lévő lilát, ő egy csomó boltot végigjárt. Ami persze nem probléma, a széles mosolyom is erről árulkodik. - Hát, eddig nem érkezett túl sok panasz a kézügyességemre - bazsalygássá alakul a mosolyom, ahogyan egy teljesen kétértelmű megjegyzést lövök el. Mondjuk az arcom azért árulkodó, mire is gondolok pontosan, de rajta is múlik, mennyire is piszkos a fantáziája. - Szögelni is akarsz? Egyébként meg nem, a legtöbb cső a talajban fut, a falak pedig elég masszívak ahhoz, hogy ne nyiss átjárót a szomszéd lakásba - nem voltam itt a felújítás minden pillanatában, de láttam a terveket, úgyhogy nem a levegőbe beszélek, tényleg így van. Legalábbis remélem, hogy nem néztem el semmit, elég kellemetlen lenne a dolog. - Egy sört elfogadok, de csak ha üveges - a dobozost ugyanis ki nem állhatom, de erre még valószínűleg emlékszik. Legalábbis remélem. - Nagyon szívesen, tényleg nincsen mit - mosolyodtam el. - Már tényleg csak az kellene, hogy ugrálj örömödben, akkor lenne teljes a kép - ismerem, érzem az energiáit, látom a lelkesedését, úgyhogy természetesen jön a megjegyzés. - Na de mutass valami képet, mit szeretnél, aztán meglátjuk, mit sikerül kihozni belőle - nem vagyok egy ezermester, de festettem már szobát, így valószínűleg nem fog legyűrni a feladat, de aztán meglátjuk, milyen hajmeresztő ötletet talált ki.
- Pont annyit, amennyi a 8 órámból kitelt. Nem mindenki olyan színvak, mint ti. – hangom bolondozva csendül, nincs benne sok komolyság, de ez azért eléggé alap dolog, hogy a legtöbb férfi nem is látja az árnyalatok közötti különbséget, a genetika már csak ilyen. Nem lehetnek mindenben ők a jobbak és ezen még a farkassá válásuk se segít. – Egyébként is, inkább díjazd azt, hogy nem téged kültelek el és küldtelek vissza úgy hússzor. – pillantok rá ártatlanul, hiszen ismer annyira, hogy tudja a hecc kedvéért képes lennék rá. Meg biztosan elsőre pont azokat hozta volna, amik nem olyanok lettek volna, mint a fejemben élő kép. Hangosan nevetem el magam és még a szemeimet is megforgatom. – Na de uram… - szólalok meg totálisan komolyan, miután sikerül végre abbahagynom a nevetést. – Sajnálom, de se megerősíteni, se cáfolni nem tudom ezt a megállapítást, így rossz személynek henceg az uraság. – lököm meg őt a csípőmmel, ha egészen közel van hozzám, de a végére már újra mosolygok, mondhatni fülig ér a szám, mert ezt komolyan előadni. Na, arra már én is képtelen lettem volna. - Ha te mondod, az emberi testhez értek, de kár lenne azt állítani, hogy a felújításhoz is. Akár ciki, akár nem ennyi idős fejjel. – rántom meg a vállaimat, miközben egy picit elhúzom a számat is. – Igen, mert a képeket másképpen nem lehet feltenni, meg egy fogasszerűséget is szeretnék majd, mert azon fog futni egy kisebb izzó. – avatom be abba, hogy mit is akarok szögelni. Nem fogom tele lyuggatni a falat, de akkor is kell egy-kettő. - Ne aggódj, csak olyat hoztam, amit tuti meg is iszol. – sétálok el mellette a konyhába, hogy kivegyek egy behűtött sört, majd a kezébe adom. Nem voltam sose nagy alkoholfogyasztó. Nekem anélkül is állandóan, vagyis többségében jókedvem van és őrültségekre képes vagyok. - Persze, aztán a végén még titkon videóra vennéd és beégetnél mások előtt. – játékosan forgatom meg ismételten a szemeimet, majd összefogom a hajamat, mielőtt az lenne az első, hogy máris a festékben landol, mintha ecset lenne. – Pillanat és mutatom is. – majd amint betölti a gép, akkor mutatok neki néhány képet az elképzelésemről, meg magyarázok nagyban közben. - Akkor a szekrényt kellene még letakarni gondolom és arrébb ráncigálni. Aztán hogyan tovább? – pillantok rá kérdőm, mert tényleg fogalmam sincs. Lehet van valami sorrend, nem úgy, mint amikor vászonra fest az ember. – Egyébként azon gondolkoztam, hogy mentősnek állok. Az eléggé veszélyes is tud lenni, és azt hiszem már egy sima kórház… - mi is lenne a legjobb szó rá? Hmm, nem tudom, így inkább rápillantok, hogy kisegítsen, de azok után, hogy beavattam, hogy megjártam a frontot szerintem érteni fogja, hogy nem tudnék annyira nyugis, de felelősségteljes munkát végezni, mint amit a kórház nyújt.
- Hóha, ne ringasd magad abba a tévhitbe, hogy úgy ugráltam volna körülötted, ahogyan fütyülsz - kontrázok vissza, nevetős hangom azonban elveszi szavaim bántó élét. Amúgy sem gonoszkodásból mondom, köztünk ez az oda-vissza szurkálódás már csak így meg. - Én aztán nem hencegek, csak igyekszem megcáfolni a Picasso-s állításodat - lökök vissza, amikor csípőjével lök meg, én nem finomkodom, kézzel segítek rá, persze nem célom a falhoz kenni, se fellökni, de érezze azért a törődést. - Egyáltalán nem ciki szerintem, hogy valaki ehhez, valaki meg ahhoz ért jobban - rántottam meg a vállamat, mert igen, azért a sok évtized alatt elég sok szakmát ki lehet tanulni, de az összeset lehetetlenség lenne, én sem tudok mindent. - Ó, hát egy-egy képet elbíró szög az semmi, azt simán lehet - legyintettem egyből, mert én valamiért valami jóval nagyobb attrakcióra számítottam, mint néhány kép, vagy fogas. Azok tényleg semmik, kivéve, ha valami teljes fal nagyságú képet szeretne felapplikálni a falra. - Örömmel hallom, hogy nem felejtetted el, mit is szeretek - féloldalas mosolyra kunkorodik a szám széle, mert ez tényleg tök jó, hogy tudja, mi is az, amit megiszok és mi az, amit nem. - Na, mégis miket feltételezel te rólam? - nevetek fel röviden, habár ez a videós dolog egyáltalán nem áll messze tőlem. Nem volt tervben, de ha már így feldobta, simán képes lennék megcsinálni. - Az meg magára vessen, aki ilyen remek ötleteket ad - hárítottam is a dolgot, de mosolyom továbbra is ott volt a képemen. - Phú, hát ez aztán nem piskóta! - vakartam meg a fejem tetejét a képet látva, kissé elkerekedett szemekkel. Tudtam, hogy nem kispályás a csajszi, de ez azért nem semmi! - Elég merész, de abszolút te vagy, szóval.. hajrá! - csapom is össze a kezeimet. - A szekrényt és minden más bútort toljunk középre, hogy ne legyenek útban és úgy egyben le tudunk mindent takarni. A padlóra azokból a kartonokból kellene rakni, amit hoztam, hogy a lecsöpögő festék ne hagyjon nyomot, az ablak keretét pedig végig kellene ragasztani, hogy ne kenjük össze - kezdem is az első felsorolásokat, hogy neki is tudjunk állni a bútorok tologatásának. - Ó, hát az nagyszerű volna! Mármint szerintem király dolog és tökre megértem, hogy valami mozgalmasabbra vágysz a front után - nem írom le a kórházban dolgozók munkáját, mert minden bizonnyal az is rendkívül izgalmas és kihívásokkal teli, de mentősként, kint a terepen talán több kalandban lesz része és valószínűleg pörgősebb is. - És még csak gondolkodsz rajta, vagy már beadtad a jelentkezésed? Van bármi más ötleted még ezen kívül? - érdeklődöm a bútorok pakolgatása közben és ilyenkor azért örülök, hogy nagyobb erővel rendelkezünk, mint az átlag emberek. Hamar is végzünk a bútorokkal, a fóliázással, a fólia körberagasztásával, a kartonok lerakásával és a keretek leragasztásával. Kettesben gyorsabban megy és nem utolsó szempont az sem, hogy remek társaságban sokkal kellemesebb a munka!
A heccelés régebben is mindig ment oda és vissza is, ahogyan azt is tudjuk, hogy sok mindenre képes vagyok én is rávenni másokat. Na, meg jön eggyel, még jár neki egy „büntetés”. Nem felejtettem ám el, csak várom a lehető legjobb lehetőséget, hogy valami őrültségbe vonjam be. - Szóval úgy gondolod, hogy az a tudományod felér Picasso mesterműveihez? Nem vagy kicsit szerény? – kérdezem meg angyali pofival, miközben vöröslő tincseim rakoncátlanuk össze-visszaállnak. Szerintem vörös angyal nem is létezik, mindegy is. – Másrészt meg tényleg szeretnéd ezt kivesézni. Mennyi legyen az óradíjam, ha én ezt végig hallgatom, vagy hamarabb jönnél inkább zavarba. – teszem az ujjamat is oda a számhoz, mint aki ezen tényleg elgondolkozik, hogy vajon melyikünk menekülne hamarabb ebből a helyzetből. Ő vagy én. Bár amilyen makacsok tudunk lenni… Inkább lehet jobb nem kísérteni egyikünk sorsát se ilyen téren. - Még a végén életem végig azt hallgatnám, ha elfelejtettem volna. – nagyzolok kicsit, de hát tudjuk azt is, hogy a pasik mennyire képesek leragadni egy-egy apró dolognál, ahelyett, hogy túllendülnének és nem dörgölnék állandóan az orrunk alá azt, amit véletlenül elfelejtünk. Bezzeg, ha ők felejtik el… Tudjuk, olyan nincs. - Én, feltételezni? Kikérem magamnak, ebben semmi feltételezés nincs, ismerlek már… - sose mondanám azt, hogy totálisan, de eléggé jól, hogy tudjam róla képes lenne ilyen heccelésre is. Csak a poén kedvéért, hogy akár kicsit vissza is vágjon a sok őrültségért, amibe én is belerángattam már. – Ötleteket? Régebben ez magadtól is jött volna. Netán túlzottan megkomolyodtál már te is? – pontosan olyan hangsúllyal mondtam, mintha azt mondtam volna „ Te is fiam, Brutus?” Hova lesz a világ? Tényleg itt volt az ideje annak, hogy betoppanjak. - Kicsire nem adunk, ha már belevágunk, akkor legyen egyedi és olyan, mint én. Ámulatba ejtő. – rebegtettem meg a pilláimat ártatlanul, de pont ő venné ezt be? Ugyan már, de azért a poénkedvéért nem lehetett kihagyni. Ez meg a másik, nem riadunk vissza egy kis festéstől, menni fog. Amikor pedig felsorolja, hogy mit kellene majd tenni festés előtt, akkor csak bólintok egyet, hogy rendben van. Még kész szerencse, hogy több erő rejlik bennünk, mint azt valaki gondolná, mert akkor lehet kéne még egy hímet szalajtani ahhoz, hogy a bútorok arrébb mozduljanak. - És akkor nem aggódnád túl a dolgot, ha netán egy-egy lövöldözés helyszínére, vagy valami banda vidékre kellene kivonulnunk? – mert azt sejtheti, hogy én ezekben pont benne lennék. Nem én lennék az, aki pont azt mondaná, hogy nem, nem érdekli a hívatása se. Őrültség, de azt hiszem hiányzik valamennyire az az adrenalin, amit az elmúlt időben éreztem. Veszélyes, de mi nem az? – Gondoltam előbb veled beszélem meg és utána jelentkezem. Tudom, magam döntök, de azért nem venném a lelkemre, ha meghazudtolnád a genetikát és ősztincseket engednél már meg most magadnak. – kuncogom el magam, hogy közben a bútorokat betoljuk a szoba közepére, majd letakarjuk őket, utána jöhet a többi tennivaló. – Gondoltam felcsapok pultosnak, de valami olyan helyen, ahol lenge az öltözet. szerintem elég hamar meg is gazdagodnék. – nem gondoltam komolyan, de mégis úgy adtam elő. – De aztán félő lenne, hogy miattam kellene a rendőrségnek ott állandó vendégnek lenniük, mert nem bírnak magukkal a férfiak, így inkább gondoltam ennél még talán az is jobb lenne, ha nővérke ruhát húznék. – pimaszkodtam tovább. - Amúgy akkor most melyik henger, vagy ecset kell és társai, mert tényleg halvány lilagőzöm sincs, ez nem olyan, mint egy embert összefércelni. Szerintem még a műtétek is egyszerűbbek, mint ez. – mondtam egy apró sóhajjal, de akkor is megcsináljuk. Képesek vagyunk rá.
- Fogalmam sincsen, honnan veszed, hogy ki akarom veszézni - szaladt ráncba homlokom. - Te hoztad fel, hogy mélyedjünk el benne jobban, szóval láthatóan téged jobban izgat a téma - pimasz ívet vett a mosolyom, ahogyan egyik szemöldököm feljebb szaladt. Nem fogom a szexuális életéről faggatni, de ha ennyire erről akar beszélni, akkor ott nagy baj lehet… Erről árulkodik széles ívű, jókedvű, pimasz mosolyom, ahogyan a nőstényre nézek. - Összekeversz valakivel - ráztam meg a fejemet, mert én egészen biztosan nem olyan vagyok, mint a legtöbb pasi, hogy aztán jó sokáig az orra alá dörgöljem, hogy nem vett olyan sört, amilyen szeretek. Ugyan már, milyen gyerekes dolog az? - Ámulatba ejtő lesz, az tuti! Mindenkinek leesik majd az álla, aki betéved a szobádba - bólogattam egyetértően. Tetszik, persze, meg tényleg az ő stílusa, de én hosszabb ideig képtelen lennék megmaradni egy ilyen szobában. - Amúgy is az a lényeg, hogy neked bejöjjön és te jól érezd magad itt. A többiek meg le vannak ejtve - rántottam meg a vállamat, bár eddig sem úgy ismertem meg, aki olyan nagyon sokat adna mások kritizáló szavaira. - Miért aggódnék? Felnőtt nő vagy, meg tudod magad védeni és a mentősöket sem a halálba küldik egy-egy hívás alkalmával - hallottam már egy-két csúnya esetről, amikor a betegek nekiestek a mentősöknek, de semmi olyan nem történt, ami miatt azt mondanám, hogy nem, nem állhat be közéjük. - A mentős lét egy szép hivatás szerintem és ha ezt szeretnéd csinálni, én támogatlak ebben - szerintem passzolna hozzá és egy cseppet sem unalmas meló, az egyszer biztos. - Afelől pedig kétségem sincsen, hogy az ilyen lövöldözős, vagy banda vidékes esetek elég ritkaságszámba mennek. Legtöbbször öreg nénikékhez kell kimenni - cukkolom picit, bár tény és való, hogy azért van némi rálátásom arra a szektorra is a munkámból kifolyólag. Akadnak rizikós esetek, télen rengeteg sok a baleset például, szóval nem fog unatkozni. - Több kell ahhoz, hogy én őszülni kezdjek - nevetős hangon érkezett a válaszom, hiszen ennyitől még nem fog megenni a gyomorgörcs. - Mindig is tudtam, hogy merész a fantáziád - csóváltam meg a fejem, mert tudtam jól, csak amiatt mondja mindezt, hogy húzza az agyamat, de nem adom ám olyan könnyen magamat, ismerem már őt, mint a rossz pénzt. - Először a hengerek kellenek és fel kell vigyük az alap színt, színeket. Aztán jöhet majd a szivacs azokon a részeken, ahol összefolynak a színek, de az ecsetek csak a legvégén, az apró simításokhoz kellenek majd - nem vagyok hivatásos festő, szóval lehet nem egészen olyan lesz a végeredmény, mint a képeken, de ketten csak elboldogulunk vele. - Minden csak viszonyítás kérdése - hisz én ezzel jobban elboldogulok, mint egy ember összefércelésével, vele pedig pont fordított a helyzet. - És sikerült már megismerkednek valakivel a falkán belül? - kérdezősködöm tovább, miközben kibontom az első adag festéket, kezembe veszek egy nagy festő hengert és nekilátok az alap réteg felvitelének.
Válaszára, hogy összekeverem valakivel gyerekesen kinyújtottam a nyelvemet, hiszen én se gondoltam komolyan azt, amit mondtam. Egyszerűen csak imádtam húzni a nem létező bajuszát, de azért igyekeztem arra is, hogy nehogy átlépjek egy határt ilyen téren, amit reméltem, hogy most se tettem meg. - Igen, valahogy úgy, de azért ha egy nő ad valakinek a véleményére az már nagyszó! – nevetettem el magam, hiszen ritka volt az, amikor adtam volna mások véleményére, pláne ilyen téren, de Mike másabb volt. Sokat köszönhettem neki, még ha ő nem is sejtette teljesen, hogy mennyi mindent. Neki köszönhetően lett ismét családom és úgy néz ki, hogy megint. Fura dolog az élet, hogy olykor két ismeretlen életét mennyire is képes összekuszálni azzal, hogy keresztezik egymást az útjaik. Bólintok, majd sóhajtok egy aprót, amikor az öregnénikéket említi. – Költözhettél volna akkor ilyen téren is izgalmasabb helyre. Ki tudja, talán magammal hoztam a veszélyt, meg itt a tél. Csak vannak érdekes balesetek, veszélyes helyzetek és társai. - vágok ártatlan képet, mielőtt bárki félreértené a dolgot. Nem, nem kívánom senkinek se, hogy komolyabb baja legyen, de azért egy kis izgalom, újdonság nem ártana. Valahogy kicsit hiányzik ez a fajta veszély, de arra nem vágyom, amikről hallottam, hogy áprilisban miként is borul vörösbe a hold. – Egyébként meg ott vannak még a hegyimentősök is. Nah, az tuti sok kihívást tartogatna. Talán tartalékosnak jelentkezek oda is, ha van felvétel. – rántom meg a vállaimat, ha már egy ilyen helyen élünk, akkor lássuk meg benne a lehetőségeket. Egyébként se szeretem lógatni a lábamat. Most ez, utána meg jöhet a munka. - Ha nem lenne merész, akkor honnan jönne a sok őrültség, amikben régebben is részed volt? – vonom fel a szemöldökömet széles mosollyal az arcomon. Ahhoz azért kell az, hogy az ember szabadjára engedje a fantáziáját. - Rendben van, akkor majd te koordinálod a munkálatokat. – hagytam rá a dolgot, mert szemmel láthatóan ő neki kicsit ez jobban ment, mint nekem. Én csak beszereztem azt, amit mondtak és olvastam, hogy kellhet, de ennyi. So-so biztosan elboldogulnék, de így azért könnyebb, hogy neki van valami fogalma az egészről. - Még nem igazán, vagyis tudod volt az a hím, amíg rád vártam, de ennyi. Majd a felújítást követően kicsit jobban belevetem magam az ismerkedésbe. – mosolyodtam el, hiszen tervben volt. – Vagyis köszönés szintjén már olykor volt szerencsém egy-két taghoz, de ennyi, semmi mélyebb. – akkor kezdjük is a festést. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje haladhattunk már és éppen mennyire is úsztunk a festékben, amikor egyszer csak orvul „megtámadtam” őt, vagyis kicsit festéket ráztam irányába kisebb nevetés közepette. - Egyébként gondolom a hegyen is tudnak már rólam, így mehetek arra is bátran, ugye? – tettem fel a kérdést, a nevetés után, hiszen azért nem szeretném azt, ha azt hinnék, hogy valami eltévedt kóbor vagyok, vagy semmi keresnivalóm nincs ott.
- Majd ha egyszer eszembe jut, akkor bocsánatot kérek érte - nevettem fel jóízűen, ahogyan azt emlegette, hogy költözhettem volna ilyen téren izgalmasabb helyre is. Mintha bárki is ilyen alapján választaná meg a lakhelyét, de hát az én esetemben amúgy sem volt túl sok választási lehetőség és tudom, hogy ő is csak viccből mondta. - Őszintén szólva, én azért örülnék, ha semmiféle veszélyt nem hoztál volna magaddal - ugyan továbbra is ott a mosoly a képemen, hiszen tudom jól, hogy ez még mindig a komolytalanság része, de azért van valami finom íve a szavaimnak, ami arra utal, nem csak poénból mondtam. Veszélyes vidék ez, még ha nem is állandóan, inkább mint egy alvó sárkány, amiről fogalmad sincsen, mikor tér magához. - Na, ha hegyi mentőnek állsz, akkor minden bizonnyal jobban fogok izgulni érted - minden poénkodástól mentesek már a szavaim, hiszen a hegyi mentők élete szerintem jóval veszélyesebb, mint a mentősöké - viszonyítás kérdése -, de hegyi mentőként elég egy rossz lépés és kitöri a nyakát, aztán annyi. - De ez abszolút a te szíved joga, mit választasz - nem akarok atyáskodni felette és azt sem szeretném, ha úgy érezné, hogy mindenhez az én áldásom kell. Mert nem kell. - Oké, igazad van, ott a pont - emeltem fel megadóan a kezeimet, számon pedig széles mosoly terült el. Szerettem, hogy ilyen kis "bolond", pörgős és egyáltalán nem savanyodott be az utóbbi időkben. Hála égnek! - Nem garantálom, hogy olyan lesz, mint a képen, de igyekezni fogok - biztosítom azért előre, nehogy nekem csalódott legyen, ha másmilyen lesz a végeredmény, mint amit megálmodott magának. - Hú, annyira már nem emlékszem rá, ki is volt az? - ráncoltam a homlokom, mert tényleg eltelt már azóta kis idő és nem emlékszem, hogy említette volna a nevét, de lehet, hogy vénségemre már a memóriám is kihagy olykor. - Lesz még úgyis bőven lehetőséged rá - hiszen egy fedél alatt élünk és közös programok is akadnak, ha más nem, hát majd a közös vadászatok alkalmával. - Héé! - kiáltottam fel a galád támadást követően, hiszen teljesen belemerültem a festébe, pláne, mivel elég szépen haladtunk és a látvány sem volt utolsó. Persze hamar kunkorodik feljebb szám és viszonzom a kedvességét, ne csak az én arcom legyen csupa lila, meg kék. - Persze, mehetsz bátran - nem fogják kóbornak nézni. - Gyalog kicsit messze van, bár ha farkas alakban mész, rövidebb az út - én autóval járok és szerintem neki is úgy lenne a legkényelmesebb. - Van néhány közös, falkatulajdonban lévő autó, azokat használhatod, ha gondolod - nekem sincs saját autóm, csak az a falka-autó, amit kisajátítottam magamnak az elmúlt időszakban. Masszív, hepehupás terepet is bíró négykerekűk ezek, bátran használhatja őket, igencsak megkönnyítik a hegyre való feljutást.
Amikor azt említi meg, hogy nem bánná, ha nem hoztam volna magammal, akkor szokatlanul csöndessé válok, ahogyan vélhetően az energiáim is megsúgják, hogy valamit titkolok. Sose mondtam el neki, hogy valójában kivagyok és igazából a születésemtől kezdve veszély leselkedik rám. Van amikor távolabb van a veszély tőlem, valamikor pedig egészen közel, mint azon a napon volt, amikor először találkoztunk. - Majd mindennap becsöngetek hozzád, hogy épségben hazatértem. És egyébként is addig nincs miért aggódnod, amíg nem hívnak, hogy azonosítanál-e valakit. – forgatom meg a szememet, mert tudom, hogy annyira nem vicces, de azért basszus annyira szerintem vészes se lehet. A fronton is lehetett volna halálos egy-egy lövés, de nem lett baj, akkor talán nem itt fog. Egyébként is gondolom nem elegendő az orvosi múlt hozzá, biztosan akad valami tanfolyam, kiképzés, vizsgázni kell és csak utána mehet az emberfia a hegyek közé, hogy segítsen másokon. - Jajj, ne aggódj már ennyit. Nem várom el, hogy ugyanolyan legyen, egyébként is, ha teljesen olyan lenne, akkor hol maradna az egyediség? Meg szerintem sokkal szebb lesz, amit mi csinálunk, mint ami a képen van. – mosolyodom el szélesen és kicsit még a csípőmmel is neki megyek, hogy tényleg emiatt ne izguljon. Ha nem lesz szép, akkor még mindig át lehet majd festeni, vagy éppen tapétázni is lehet. Mindent meg lehet oldani, ha akarja az ember. - Morcos képű, de azért talán nem teljesen fagyott még meg. Magas, izmos és a feneke is egészen formás – utolsó direkt rakom hozzá, hogy húzzam kicsit Mike-ot, vagy lássam a reakcióját, hogy milyen képet is vág rá. - Hmm, barna a haja és zöld a szeme. Van kiállása is, de azért még a kedvességről lenne mit tanulnia, meg bébicsősznek nem hiszem, hogy totálisan jó lenne. – ennél bénább leírást szerintem nem is adhatnék. Na, ezért nem lennék jó szemtanú, mert általam tuti minden második embert lecsuknának, ha leírnám miként nézett ki. – Megmutatom, jó? – és ha engedte, akkor mutattam neki egy-két emlékképet a bárból, amikor találkoztam vele. – Én csak cukipofinak hívom, mert nem tudom a nevét. Nem súgnál nekem? – pillantok kérlelően Mike-ra, arról meg fogalmam sincs, hogy ők éppen nem is jönnek ki jól egymással. - Hééé, nem ér! Te galád! – kuncogok jókedvűen, miközben fülig ér a szám és megpróbálok kitérni a támadása elől, hogy utána viszonozzam. Kész szerencse, hogy mindent lefedtünk, mert lehet most a falon és rajtunk kívül más is festékes lenne. - Rendben van, köszönöm. – hiszen jó tudni, hogy akad olyan kocsi, amibe még egy őrült vörös is beleülhet. – Egyszer úgyis szeretném megnézni a környéket, így lehet egy séta jobb elsőre. Legalább látom azt is, hogy milyen a város, az erdőt is kicsit felfedezem. – aztán majd marad a gyorsabb elérési mód, ha már tudom jobban tudom mi merre van.
Érzem ám az energiáiban beállt változást, de túl könnyed a hangulat, hogy belerondítsak valami feltehetőleg teljesen komoly dologgal. Megjegyzem az információt és később még egészen biztosan vissza fogok rá térni. - Na jó, ne csapj át a morbid humorba, lécci - mosolygok ugyan, de tényleg nem szeretem a morbid viccelődéseket, pláne, ha olyanról szólnak, aki fontos nekem és akiért tényleg képes lennék a tíz körmömet lerágni, ha történne valami. - Nem véletlenül te vagy kettőnk közül az optimistább - nevetek fel a szavait követően. Én nem aggódom, de azért jó látni, hogy ennyire pozitívan áll a dologhoz, hogy a miénk úgyis szebb lesz, mint ami a képen van. Ha azt nézzük majd, hogy azért, mert a mi kezünk munkája, akkor biztosan, garanciát viszont nem vállalok. Nem is kell szerencsére, az előbb nyilvánvalóvá tette. - Hmm - hümmentek, ahogyan fejben végigpörgetem a falkatagokat, egymás után zárva ki azokat, akikre nem illik rá a leírás. Egészen konkrét tippet tudnék adni, de inkább csak bólintok, amikor felveti az emlékkép ötletét, hogy látva Howl arcát egyből elhúzzam a számat. - Darimnak hívják és egyáltalán nem cukipofi - jegyzem meg kissé komoran, habár semmiféle düh, vagy morcosság nem jelenik meg sem a vonásaimban, sem az energiáimban. Mondjuk valószínűleg ennyi is bőven elég lesz neki, hogy rájöjjön, nem túl rózsás a viszonyunk a hímmel. - Most akkor hozakodjak elő azzal, hogy ki is kezdte? - vágok vissza, miközben röpke kis csatába kezdünk, egymás felé szórva a festéket. Még egy fedőt is felkapok az egyik festékes vödör mellől, hogy pajzsként tartsam magam elé, másik kezemben pedig az ecsettel hadonásszak felé. - Ángárd! - hívom ki egy rögtönzött párbajra, hogy aztán nevetve nyargaljak át az autó kérdésére. - Kérj meg valakit a falkából, aki már régebb óta itt van, hogy vezessen körbe a városban - dobom fel az ötletet, hiszen egyrészt ismerkedésnek sem utolsó lehetőség, másrészről egy helyi minden bizonnyal jobban ismeri a környéket, mit érdemes megnézni. - Egyébként.. az előbb, amikor a veszélyről beszélgettünk. Van valami baj? - válnak komollyá nem csak a szavaim, de a vonásaim is, ahogyan visszakanyarodok az előbbi témához.
Bocsánatkérően nézek rá és még játékosan úgy teszek, mint aki éppen behúzta a cipzárt a száján, mert valószínűleg ezt mos nagyon kellett volna. Néha sajnos megesik, hogy túlzásba esem és erre csak utólag jövök rá. De magunkat ismerve könnyedén át fogunk ezen is lendülni. - Valakinek még annak is kell lennie. Ha nap is feladná a felhők elleni harcot, akkor milyen sötétség lenne már mindig. – mosolyodom pedig továbbra is ott virít a képemen, mintha tényleg képtelen lenne legörbülni, eltűnni. Pedig azért nekem sincs mindig jókedvem, de többségében igen, meg általában sokkal többször, mint az átlagembereknek. Lehet legközelebb már Mosolyka néven mutatkozom be a többieknek. Poén lenne, vajon mennyire néznének hülyének, meg lenne olyan, aki el is hinné? Hello, én vagyok Smiley! ez még jobb. Sejtettem, hogy nem az én leírásom alapján fog elkészülni a legjobb kép, de akkor vessük be azt, amink van, viszont az se kerüli el a figyelmemet, hogy miként húzza el a száját kicsit. Ez nem sok jóval kecsegtet, ennyire nem bírják egymást, vagy netán bajos farkas? Kettő az egyben? - Nem kedveled? Tett valamit, vagy csak szimplán ez valamiféle hímek közötti versengés, pasi dolog? – kíváncsiskodom óvatosan, miközben őt fürkészem, hiszen tényleg nem mondanám annyira cukipofinak, de mégis ez jött, amikor először találkoztam vele és lehet még egy darabig rajta is fog ragadni. Pláne, ha ezzel lehet bosszantani. A nevet meg elraktároztam. – Jobb szeretnéd, ha távol maradnék tőle? – megígérni nem ígérek semmit se, de megpróbálhatom. Szeretem betartani a szavamat és egy találkából csak nem lehet gond, meg nem is kell feltétlenül tudnia akár a hímnek. - Persze, kend a kissebbre! – adom az ártatlant, hogy hamarosan én is felkapjak valami pajzsnak valót és rövid időre kicsit újra gyerekek legyünk és hülyüljünk kicsit. Vajon valaki elhinné, ha elmesélném, hogy a béta tud ennyire jótársaság is lenni? Nincs miért aggódnia, mert úgyse tenném meg, mert nem akarom kínos helyzetbe se hozni mások előtt. - Ez tök jó ötlet, majd keresek is valami flótást, aki képes elviselni és nem hagy el útközben. – mert valljuk be nem mindenki bírja elviselni azt, ha valaki állandóan csacsog és nevet, meg mosolyog és olyan, mint egy Duracell nyuszi. Reméltem, hogy még elkerülhetjük ezt a dolgot, de tévedtem. Aprót sóhajtok, majd utolsó simításokat még a falat festem. – Tudod, sose értettem, hogy miként voltál képes úgy megbízni bennem, biztonságot adni és családot, hogy a múltamat nem is ismered. Sokat köszönhetek neked, igazából vélhetően az életemet, mert ha akkor nem veszlek le a lábadról. – rántom meg a vállaimat ki tudja, hogy élnék-e még. Sóhajtok egy aprót, majd a kezemet a ruhámba törlöm, miután leraktam az ecsetet. - Szerintem már élsz annyira régen, hogy hallottál a Stuartokról, meg arról, hogy Bonnie Prince Charlie miként bukott el egykoron. Mármint ez volt a gúnyneve. – de ha kellett elhadarhattam azt az egész hosszút. Fürkésztem a hímet, miközben tétován álltam ott. Szerintem így még sose láthatott. Ha pedig bólintott, hogy tudja miről beszélek, akkor folytattam, ha nem, akkor jöhetett a történelem óra is mellé, hogy beugorjon neki. – Nos, az apám Bonnie Prince Charlie, édesanyám pedig annak a nőnek a lánya volt, aki megmentette apámat és Skye szigetére vitte. Részben hercegnő vagyok, másrészt meg egy fattyú, s talán az utolsó Stuart is, aki még tényleg abból a korból való és közvetlen leszármazott. – harapdálom az ajkamat. – Vannak olyanok, akik viszont emiatt a halálomat akarják, mert Stuart vagyok, leszármazott. Akkor is pont ilyenek elől menekültem, amikor találkoztunk. – vallom be, majd lesütöm a szememet, ahogyan egyik lábamról a másikra helyezem az egyensúlyt. - Megértem, ha ezek után inkább azt akarnád, hogy menjek el... - Tudom más dicsekedne, hogy milyen királyivér folyik az ereiben, de én sose tettem. Egy részem félt, a másik felem pedig nem vágyott arra, hogy akadjon olyan, aki emiatt másabbnak gondol. Nem mozdultam meg a szoba közepéről, inkább csak festékes cipőmet fürkésztem, mintha az érdekesebb lenne, mint a vélhetően velem szemben álló hím. Talán korábban kellett volna már elmondom. Emiatt netán meg fog utálni? Másképpen fog rám tekinteni? Bánni fogja, hogy befogadott ebbe a családba is, mert a születésemtől fogva igazából veszélyforrás vagyok? Nem tudom, és emiatt egy részem félt, míg a másik felem megértené, ha elküldene, mert védeni akarná a sajátjait. Nem tudom, hogy most merre járnak ezek az alakok, de idővel mindig rám találnak, aztán eltűnnek, majd újra felbukkannak.
- Hímek közötti versengés? - vigyor terült el a képemen, miközben ráncba szaladt a homlokom. - Nem gondolod, hogy abból már kinőttünk? - toldom meg egy újabb kérdéssel, mert elég szarul állnánk, ha pusztán amiatt fújnánk egymásra, mert a másiknak nagyobb a bicepsze. - Egyébként nem. Szimplán csak.. érdekes egy fickó, maradjunk ennyiben - nem fogom bemártani, vagy aláásni Darimot a nőstény előtt, éppen ezért a közös kis kalandunkba sem avatom bele. - Egek, dehogy! Nem az apád vagyok, ne viccelj - szaladtak röpke grimaszra a vonásaim. - Csak vigyázz vele, ennyit kérek - nem fogom senkitől sem eltiltani, nagylány már, tud magára vigyázni és amúgy is, mit mondana Darimnak, ha legközelebb összefutnak? "Bocs, de nem beszélek veled, mert Mike szeretné, ha távol maradnék tőled"? Na ne már, találkozgassanak csak nyugodtan, de ha Darim képes abból is ügyet csinálni - kinézném belőle -, hogy Foxie-val jóban vagyunk, akkor tuti lecsapom. - Ne hidd azt, hogy mindent megúszhatsz, csak mert te vagy a kisebb! - válaszoltam nevetve, mielőtt még nekiálltunk volna a röpke kis csatározásunknak. Jól esett hülyülni és úgy viselkedni, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Hallom a sóhajtását, látom és érzem a beálló enyhe változást, hát én is leeresztem a karomat és figyelmesen hallgatom, ahogyan belekezd a mondandójába. Az elején csak a homlokomat ráncolom, mert nem szeretnék belemenni abba, hogy mindenki megérdemel egy újabb esélyt, pont neki nem kellene szerintem magyaráznom, hiszen kettőnk közül mindig is ő volt az optimistább és a reménnyel telibb természet. Inkább csak figyelek, ahogyan előhozakodik a történelemmel. - Sokat nem tudok róluk, de hallottam már ezt-azt - nem teljesen ismeretlen számomra a téma, szóval ha nem is vagyok teljesen képben, azért az alapok megvannak, hogy megértsem a hallottakat. Feljebb szalad a szemöldököm, amikor kiderül, ki is valójában, ám ami igazán megdöbbent, az az utolsóként elhangzó mondata. - Miért gondolod azt, hogy ezek után azt akarnám, menj el? - kérdezem csendesen, miközben letéve a kezemben lévő festőhengert, teszek néhány lépést felé. - Attól még, mert nem ezen a néven születtél, amit most ismerek, számomra még mindig ugyanaz a lökött lányka vagy, akit egykoron megismertem, akinek egykoron felajánlottam a segítségemet - újabb lépést tettem felé és ha még mindig nem nézett rám, hát álla alá nyúlva emeltem fel a fejét, ezzel kényszerítve ki, hogy rám nézzen. - Nem számít, hogy egykoron ki voltál, hogy hányan üldöznek, vagy akarják a halálodat. Amit anno megígértem, ahhoz most is tartom magam - biztató, féloldalas mosoly görbült képemre. Megígértem, hogy vigyázok rá, hogy megvédem majd és ez most sem változott, hogy kiderült, egy hercegnek a lánya.
- Ti? Soha nem nőttök ki az ilyenekből. – kuncogtam el magam, mert azért tudnak érdekes dolgokat próbálni a kinek a nagyobb versenyek és társai. Sose értettem az ilyet, még az óvodában se. – Mindenki az a maga módján. – rántom meg a vállaimat, mert ez az igazság. Én rólam se mondaná meg szerintem senki se, hogy normális vagyok. Főleg, ha tudnák sokszor azt, hogy mennyi eszetlenségre vagyok képes, de pont ettől volt érdekes a világ. Soha senkit se ítélj meg elsőre, vagy éppen szóbeszéd alapján. Én legalábbis nemtettem. – Igyekszem, de lehet inkább őt kellene félteni tőlem. – rántom meg a vállaimat, hiszen egészen jó kis energiabomba tudok lenni, ha éppen olyan a kedvem és képes vagyok mások életét ezáltal felforgatni. Így kérdéses is lehet akár az, hogy kinek is kéne óvatosabbnak lennie, nekem vagy neki, de azért örültem annak, hogy nem jött a szigor, hogy inkább kerüljem, ha tehetem. Igaz, a tiltás nálam sem indig használt, mert amiről valaki nem tud, addig nincs akkor gáz. Utána meg maximum főhet a fejem. Hamarosan pedig a festés abbamarad, ahogyan a jókedv is tovareppen, mintha csak kiengedték volna a ketrecből, hogy végre világot láthasson. Aprót bólintok arra, hogy valamennyit tud, azért igyekeztem úgy felvázolni a helyzetet, hogy jobban megértse ő is. Nem volt könnyű róla beszélni, hiszen míg mások talán hencegnének vele, addig én inkább mindig is titkoltam azt, hogy kinek is a lánya vagyok és ki is a családom. Büszke voltam rájuk, szeretem őket, de olykor elegendő csak a szívünkben megőrizni őket, nem kell világgá kürtölni. - Mert örökké veszély fog rám lesni és ez a családod. Én pedig nem akarom, hogy miattam essen bárkinek is baja. – mondom komolyan és még kicsit a vállaimat is megrántom. Hamarabb kellett volna őszintének lennem, de mégse tudtam soha elmondani. Nem miatta, hanem magam miatt, hiszen részben mindig is tagadásban éltem azzal, hogy nem beszéltem arról, hogy ki is vagyok valójában. Láttam közeledni őt, de még mindig nem néztem rá. Nem tudtam, hogy miért ennyire kedves velem, miért nyújtja ki mindig a kezét, amikor szükségem van rá. Amikor pedig az államnál fogva emeli meg kicsit a fejemet, hogy végre ránézzek, akkor halovány mosoly kúszik arcomra, majd alig, hogy befejezi a mondandóját, akkor csak sietve ölelem át. Odafúrom magam és a mellkasába csak ennyit motyogok – Köszönöm. – megannyi dolog kavarog a fejemben, de most azt hiszem nem akarok erről beszélni még többet, egyszerűen csak hálás vagyok és ezt ő is érezheti. Rövid ideig még az ölelésében maradok, majd mosolyogva pillantok fel rá. – Na, de gyerünk visszadolgozni, mert sose leszünk készen. – nyújtom ki rá olyan bohókásan a nyelvemet, ami inkább volt rám jellemző. Ha pedig netán akadt kérdése, akkor szívesen válaszoltam, de inkább kicsit a festésbe menekültem…
Ha semmi olyat nem írsz, akkor részemről ez záró lenne! Köszöntem a játékot!
Csak aprót sóhajtottam a kuncogással egybekötött szavaira. Ezen a ponton hiába erősködnék, felesleges, elkönyvelte, hogy nem növünk ki az ilyesmiből, hát akkor legyen úgy. Azzal meg nem hozakodok elő, hogy a nők milyen könnyen képesek általánosítani, mert kinőttem ebből az ujjal mutogatós, ha te "csúnyát" mondasz rám, akkor én is azt mondok rád korszakból. Inkább csak hallgatom, ahogyan reagál a Darimra adott röpke jellemzésemre, azzal viszont már egyet kell értsek, hogy mindenki érdekes a maga módján. Az, persze, csak nem mindegy, milyen értelemben beszélünk róla. Nem féltem a hímtől, csak nem szeretném, ha Howl megbántaná, bármilyen módon és tudom jól, hogy heves vérmérsékletű a hím. - Na igen, ebben mondjuk van ráció - szaladt szélesre a mosolyom. Amennyit én láttam ebből a Darimból az utóbbi időben, abból azt szűrtem le, hogy megvan a sajátos stílusa, amivel nem feltétlenül fog passzolni Foxie pörgőssége, de hát ki tudja, lehet a vöröske annyira magával ragadja, hogy kiderül, csak én kaptam abból a stílusból, amivel bemutatkozott nekem. - Foxie, te is a családom része vagy. És nem csak azért, mert most már te is falkatag vagy. Már Chicago-ban is annak tekintettelek, olyan vagy számomra, mintha a húgom lennél - ilyen nyíltan ezt eddig még egyikünk sem mondta ki, de bízom benne, hogy ne vagyok egyedül az érzéssel. Nem titkoltam ezt eddig sem előle, a viselkedésem mindig is ezt sugallta, akkor is, ha kerek-perec nem mondtam ki. Most megteszem, mert úgy látom, szükség van rá, mert ő alapjáraton nem sorolja magát a családom körébe, ami nagy baj, merthogy oda tartozik. - Arról nem is beszélve, hogy a falka tagja vagy. Vigyázunk egymásra - toldom még hozzá. Tudja, mit jelent falkában élni, ez nem lesz újdonság számára és ha hátat fordítanánk annak, aki valami nehézséggel érkezik, vagy veszélyt hozhat magával, akkor nagyon kevesen lennénk. Karjaimat köré fonom, amikor megölel, állcsúcsomat feje búbjára illesztve, szavak nélkül fejezve ki; nincs mit megköszönnie. Kap egy puszit is a feje tetejére, mielőtt még elereszteném és újból felvenném a festő hengert. Érzem, látom rajta, hogy a festésbe menekülne, hát nem feszegetem tovább a témát, hagyok időt neki, hogy aztán valami teljesen random, hétköznapi témát dobva fel tartsam szóval és igyekezzek újra a derűs irányba terelni a gondolatait.
Kezdőlap
//
