Két napja volt, hogy Shane hivatalos keretek között a falkába fogadott, és egyből ki is utaltak nekem egy háromszobás lakást Farkaslakban. Mivel éppen hogy csak beköltöztem, a bútorok még csak össze-vissza vannak szétszórva a szobákban, főleg a nappaliban, továbbá mindhárom helység kartondobozokkal van tele. A Bostonból elhozott bútoraimat eddig egy raktárban tároltam, a hozott pénzem jelentős része rá is ment a szállításra és a raktározásra. Tényleg sürgősen munkát kéne találnom… Mindazonáltal a lakásra nem lehet panaszom, frissen felújított, világos szobákat kaptam nagy ablakokkal. A nappalit már sikerült egész elfogadható állapotba hoznom, már nincs olyan sok doboz a földön, és a bútorok nagy része is a végleges helyén van. A szoba közepén két fehér bőr kanapé áll, köztük üveglapos dohányzóasztallal. A fal mellett található még két könyvespolc, frissen összerakva, a könyveket még nem volt időm kidobozolni. A bejárati ajtóval szemközt, a sarokban látható bostoni lakásom dísze, a mahagóni bárszekrény, de abban egyelőre csupán egy üveg Tullamore Dew áll magányosan. Eddig még senki sem jött, hogy megnézze magának az új fiút, de gondolom ami késik nem múlik. Éppen az első doboz könyv kicsomagolásával foglalatoskodom, nem számítok rá, hogy éppen most állítana be valaki…
A hozzászólást Aidan MacShane összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Júl. 02, 2012 4:49 pm-kor.
Már az előtt tudtam, hogy Aidan végül mégis hozzánk fog csatlakozni, mielőtt megtörtént volna. Hála istennek elég jó a fülem, és elég tájékozott is vagyok ahhoz, hogy mindenféle információról tudjak, ami újdonságként merül fel. Ráadásképpen még elég idős is vagyok, és a Kanguyak nemes pozícióját foglalom el, más nőkkel együtt. Ezt én soha nem vettem természetesnek, hanem inkább megtiszteltetésként éltem meg, már kezdettől fogva. Miután ez a bizonyos csatlakozás hivatalosan is megtörtént, és azt is sikerült kiderítenem, hogy ő hol kapott lakhelyet a Farkaslakon belül, nem haboztam egy pillanatig sem, mikor el kellett döntenem, hogy felkeresem-e őt, vagy sem. Naná, hogy felkeresem, hiszen a múltkor is remekül elbeszélgettünk, és kíváncsi voltam, hogy áll a beköltözéssel, meg úgy általában a beilleszkedéssel. Én aztán tudom, hogy nem könnyű új helyre kerülni, de ez nem jelenti azt, hogy lehetetlen elfogadtatni magunkat a többiekkel. Szerintem neki sem lesznek ilyen gondjai, mert ha én el tudtam viselni őt, sőt, még szimpatikussá is vált, akkor másnak sem lehet semmi gondja! Magabiztos léptekkel haladtam a megfelelő ajtó felé, és már éreztem is Aidan illatát, amit a múltkor úgy megjegyeztem. Annyira még nem volt erősen érezhető, de az ösztöneim megsúgták, hogy jó irányba tartok. Ajkaimon máris megjelent egy szórakozott mosoly, és miután megálltam, bekopogtam hozzá. Már hallottam is, hogy a túloldalán léptek közelednek felém, így egy gyors mozdulattal a hajamba túrtam, egyfajta fésülés gyanánt, majd az oldalammal az ajtófélfának támaszkodtam, és türelmesen vártam, hogy nyíljon az ajtó. Amint ez megtörtént, már vigyorogtam is újra. - Helló, idegen! – kíváncsian belestem a válla felett, de természetesen nem akartam magamat behívatni, ezért csak ellenőriztem, hogy itt vannak-e már a cuccai. Úgy tűnt, hogy igen. – Hogy halad a költözködéssel? – érdeklődtem barátságosan, és immár sokkal közvetlenebbül, mint az első találkozásunk alkalmával, holott akkor sem voltam valami zárkózott. Sohasem vagyok az, ha már itt tartunk. Tény, hogy még mindig nem bíztam benne teljesen, de ez idővel úgyis fog változni, ez csak egészséges óvatoskodás.
Éppen egy dobozról tépem le a ragasztószalagot, amikor megérezem az ismerős illatot a folyosóról. Egyből hagyom is a csomagolást, és talpra szökkenek. Megigazítom a pakolászásban meggyűrődött ingemet és néhányszor végigsimítom a hajamat. Amint ezzel végezek, fel is hangzik a kopogás. A bejárathoz sietek, és egyből ajtót is nyitok. Nem is lepődöm meg, hogy az O’Connors tulajdonosnőjével találom szembe magam. - Dee, örülök hogy benéztél! Kerülj beljebb!- mondom, és arrébb is állok az ajtóból, hogy valóban be is tudjon jönni. - Hát, haladok, de mint látod, van még vele munka bőven!- körbe is mutatok a nappalin, mintegy alátámasztva az állításomat. Az egyik kanapéra mutatva így szólok: - Foglalj helyet, érezd otthon magad! Adhatok valamit inni? Van egy üveg ír whisky-m, ha kérsz! Ha elfogadja a felkínált italt, kiszaladok a konyhába, és előtúrok az egyik dobozból két, a célnak megfelelő poharat, majd előveszem az üveget a bárszekrényből, és töltök mindkettőnknek. Odaadom az egyiket Dee-nek, majd lehuppanok vele szemben. Iszom egy kortyot, aztán megszólalok. Nem nagyon akarok elkezdeni az időjárásról csevegni, inkább egy olyan témát vetek fel, ami tényleg érdekel: - A többi falkatársammal még nem is találkoztam, leszámítva persze Shane-t. Kíváncsi vagyok, milyen fickók az új testvéreim!
- Gondoltam csak beköszönök már, ha erre jártam… - mondtam neki vidáman, és közben ellöktem magam az ajtófélfától, hogy rendesen vele szemben állhassak meg. – Köszönöm – válaszoltam az invitálására, és már át is léptem a küszöböt. Elég tágasnak tűnt a hely, igazából én is megtehettem volna, hogy itt lakok a többiekkel, de valamiért mégsem alakult így. Jobban éreztem magam a magányban, amiben akkor lehetett részem, mikor arra vágytam, csak úgy, ahogy a társaságban is. Ha úgy volt kedvem, akkor idejöhettem bármikor, de ha elvonulásra volt szükségem, az sem okozott gondot, hogy hogyan oldjam meg. Ez azért elég hasznos szerintem. - Igen, azt látom – bólogattam helyeslően, majd megtettem azt a néhány lépést, ami még elválasztott a kanapétól, és végül tényleg úgy vetettem rá magam, mintha csak otthon lennék. Szerencsére általában elég fesztelenül tudok viselkedni, akkor is, ha az én házamon kívül vagyok. Akár otthon tartózkodom, akár valahol máshol, ha elég lazának és oldottnak kell lenni, akkor nekem az nem szokott gondot okozni. Ezért áldom is az eget rendesen… - Azt hiszem, hogy az a whisky jó lesz, legfeljebb sétálva kell majd hazajutnom – vontam meg a vállaimat nemtörődöm mozdulattal. Igazából tényleg magasról tettem rá, mert legfeljebb átváltozom majd, és mire egy ember megtenne száz métert, én négy lábon már árkon-bokron túl leszek. Igen, ez lesz a megoldás! Közben figyeltem a mozdulatait, de miután eltűnt a konyhában, és csak az apró neszezés szűrődött ki hozzám, inkább a berendezést vettem szemügyre, már ami látható volt belőle, hiszen nagy része dobozokba volt pakolva. Tetszett nekem ez a kanapé, amin éppen helyet foglaltam. Kényelmes volt, a világos árnyalatával sem volt gondom, és a könyvespolc plusz egy jó pontot vont maga után. - Köszönöm – biccentettem felé, amint a poharam a kezemben landolt. A jellegzetes illat máris beférkőzött az orromba, de ez egy pillanatig sem zavart. Vannak olyanok, akik rosszul vannak az alkohol szagától. Nem is értem, hogyan lehetséges ez. Hogy bizonyítsam eme értetlenségemet, máris belekortyoltam, és elismerően hümmögtem egyet, jelezve, hogy ízlik az ital. - Hidd el, teljesen rendben vannak. Emiatt ne aggódj… - legyintettem egyet a szabad kezemmel. – Majd biztosan megismered őket is a közeljövőben. Egyébként elég vegyes társaság, vannak nehezebb esetek, vannak olyanok, akik maguknak valóak, és olyan is akad, aki nyílt és barátságos – magyaráztam neki nagy átéléssel, aztán újabb korty csúszott le a torkomon. – Egyébként segítsek neked kipakolni? – ajánlottam fel, miután újra szétnéztem. – Most pont ráérek, és ahogy látom, még elég sok van hátra – tettem hozzá, hátha ezzel meggyőzöm. A poharamat mindenesetre már le is tettem az asztalra, épp egy kortyot hagyva az alján.
Úgy tűnik, vendégem tényleg otthon érzi magát, annak ellenére, hogy még nem sikerült igazán otthonossá tennem a helyet. Le is huppan a fotelba, és elkezdi inni a whiskyt. - Ezt örömmel hallom! Előbb-utóbb tényleg muszáj lesz megismerkednem velük, és ha már így állunk, inkább az előbbre szavaznék! Kedvesen felajánlja, hogy segít a kipakolásban. Nem akartam megkérni rá, de ő maga ajánlotta fel, ráadásul úgy tűnik, hogy nem is csupán udvariasságból, ugyanis már le is teszi a még ki sem ürült poharat, mintha már munkához is akarna látni. Elfogadom hát az ajánlatot. - Köszönöm szépen, egyedül még vérfarkasként is megőszültem volna, mire végzek! Éppen a könyvek kipakolásával foglalkoztam!- mutatok a polc alatt álló kartondobozokra. Befejezem a whiskyt, aztán felállok, és a dobozokhoz megyek. Rámutatok az egyikre. - Azok az alsó polcra mennek, megköszönném, ha kipakolnád azokat! Dee dobozában történelmi témájú könyvek vannak. A legtöbb persze Írországgal foglakozik, de azért akad benne más is bőséggel. Én annak a tartalmát kezdem el kipakolni, amiről a vendégem érkezésekor téptem le a ragasztót, azokat néhány polccal feljebbre soroltam. - Tudnál kicsit mesélni a falka hierarchiájáról? Annyit tudok, hogy most Shane a főnök, de ő csak helyettesíti az alfát. Tényleg, vele mi van?
- Tudod, csak türelem! – mosolyogtam rá elnézően. Igazából bárki megmondhatja, aki kicsit is ismer, hogy én egyáltalán nem vagyok valami türelmes alkat, és akkor még finoman is fogalmaztam. Igazából nagyon szeretem a lehető leghamarabb megkapni az általam áhított dolgot, lehetőleg azonnal. Miután leraktam a poharamat, már tényleg készen is álltam arra, hogy munkához lássak. Tudom jól, hogy milyen keményen dolgozni, és soha nem riadtam vissza egy kis feladat elől. Sőt, inkább keményen szembe szoktam nézni a kihívásokkal, akkor is, ha egyáltalán nincs hozzájuk kedvem, lelkierőm meg pláne nem. Az élet sajnos nem kívánságműsor… - Nem állna jól! – jelentettem ki határozottan, némi fejrázást követően, miközben odasétáltam az egyik dobozhoz. – Egyébként gondoltam – vigyorodtam el, mikor közölte velem, hogy a könyvek kipakolásánál tartott. Erre már abban a pillanatban rájöttem, ahogy beléptem az ajtón. Elég jó megfigyelő vagyok, mint ahogyan már azt említettem, így sem most, sem máskor nem okoz gondot, hogy elraktározzak a környezetemből egy-két apróságot. - Rendben van, szívesen segítek – jegyeztem meg újra, hogy addig is tudatosuljon benne, hogy még véletlenül sincs szó holmi kihasználásról. Ha nem akarnám, eleve nem ajánlottam volna fel a segítségemet pusztán udvariasságból. Annyit egy férfi sem ér számomra, az viszont egészen más tészta, ha én szabadon döntök, nem pedig más állít kényszerhelyzet elé, mikor már nincs más út, csak az a bizonyos egy. Miközben a könyveket elkezdtem kiszedegetni, feltűnt, hogy már nem az első, de nem is a második, ami Írország történelmével foglalkozik. Ajkaimon megjelent egy halovány mosoly, miközben törökülésbe húztam a lábaimat – természetesen azt követően, hogy lehuppantam a polc elé -, és kíváncsian belelestem, hogy vajon miket írnak. Mikor az a lázadás került szóba, amiben én is részt vettem, még egy festmény is volt hozzá mellékelve, de nem adta vissza az élményt sehogyan sem. Azt átélni kellett, nem elképzelni, mert azt lehetetlen! - Ebben a csatában ott voltam én is – mutattam Aidan felé az egyik könyvet, aminek segítségével adtam neki némi kapaszkodót, hogy ő maga jöhessen rá, mennyi idős nővel is hozta össze a sors. Eddig ugyan nem árultam el, de ha elég okos, akkor tud számolni. Ez csak újabb nyitás volt felé. - Így van – bólogattam helyeslően, miközben pakoltam kifelé folyamatosan a könyveket. – Elég nagy kavarodásba csöppentél bele. Igazság szerint én sem értem, hogy mi van Sednával, de most Shane az egyfajta megbízott vezető, hiszen egyébként a tanács irányít. Bármit kérdezhetsz amúgy bármikor, mert szívesen válaszolgatok mindig.
Dee- t úgy látszik, érdeklik a könyvek, ugyanis lehuppan a földre, és olvasgatni kezdi az egyiket. Hamarosan meg is mutatja az egyik oldalt, mondván, hogy akkor ő is ott volt. Átveszem a könyvet, és az arcomra megdöbbenés ül ki, bár gyorsan rendezem a vonásaimat, hogy nehogy megsértsem. A fejezet ugyanis a kilencéves háborúról szól, ami a 16.-17. század fordulóján történt. Ezek szerint több mint 400 éves, ami még a vérfarkasok között is komoly kornak számít. Viszont ezt nem szeretném firtatni, tehát csak ennyit mondok: - Ez igazán szép dolog, mindig nagyra becsültem azokat, akik a vérüket merik adni a hazájukért!- Ki tudja, talán az új hazánkért is ezt tesszük majd, teszem hozzá gondolatban, de ezt már nem mondom ki hangosan. - Bár valamivel később, de én is részt vettem egy felkelésben az angolok ellen, habár mi lényegesen rövidebb ideig tudtunk csak kitartani.- mesélem szomorú mosollyal. Úgy vettem észre, hogy gyakran próbál tesztelni engem mindenféle dologgal kapcsolatban, most rajtam a sor, hogy én is ezt tegyem. Kíváncsi vagyok, hogy ismeri-e annyira hazánk közelmúltbeli történelmét, hogy kitalálja, melyik felkelésről beszélek. Minden információja megvan hozzá, hiszen legutóbb mondtam, hogy 90 éve jöttem el Írországból, a Húsvéti Felkelés pedig valóban rövid volt, csupán egy hétig tartott. - Köszönöm, biztos lesz még néhány kérdésem!- mondom, miután felajánlotta, hogy szívesen válaszol bármire. Mivel már megtudtam, hogy az idősebb, tehát bizonyára a megbecsültebb farkasok közé tartozik, rákérdezek: - Te töltesz be valamilyen különleges pozíciót a falkában?
- Meglepődtél – jegyeztem meg, egy halk kuncogás közepette. Csakis olyankor szoktam ilyen hangot kiadni, ha valami nagyon tetszik nekem. Igazából remekül éreztem vele magam most is, és már kicsit nyitottabb lettem felé, mint eddig. Persze nem vittem én túlzásban ez alkalommal sem a dolgot, de igyekeztem nem megsérteni őt azzal, hogy még mindig úgy bánok vele, mint egy kívülállóval, holott már hozzánk tartozott. – De jól tartom magam, tudom… - viccelődtem tovább. Engem nem olyan fából faragtak, aki udvariatlannak tartja, hogy másik megkérdezzék a korát, és különben sem szégyellem, hogy én még a régi korok szülötte vagyok. - Tudod… - közben beraktam egy könyvet a helyére, és elégedetten szemléltem meg az egyre inkább betelő polcot. – Én ott szó szerint a véremet adtam. Abban a felkelésben haltam meg – avattam be egy újabb dologba, magammal kapcsolatban. Már eddig is feltűnt, hogy éppen úgy szereti a hazáját, mint én, és ezt a vonást roppant szimpatikusnak találtam még mindig. – Nem lett volna szabad elhagynom az otthonom, de világéletemben inkább férfias alkat voltam, így titokban követtem a férjemet, és ez a vesztemet is okozta… - húztam el egy kicsit a számat. – Csak azt sajnáltam, hogy nem láthattam felnőni a gyerekeimet, mert egyébként még mindig élvezem, hogy az vagyok, ami! – magyaráztam tovább, immár felülmúlva a rekordomat. Nem akartam én ennyi személyes dologba beavatni őt, de valahogy kibukott belőlem, és most már nem is sajnáltam. - Azt hiszem sejtem, hogy miről beszél, habár én már századokkal ezelőtt otthagytam a szigetet, azért valamennyire figyelemmel követtem az eseményeket – mondtam egyszerűen. – Abban az időben azt hiszem, hogy még Floridában voltam… - tettem hozzá elgondolkozva. Azt tudtam, hogy a háború végéről szóló hírt New Orleansban hallottam, de már annyira összefolytak számomra az évek, hogy azt sem tudtam, mikor merre jártam pontosan. Csak becsléseim lehettek, de ez minden. - Nem attól függ, hogy mennyi ideig tartott, hanem a szándék volt a fontos – jegyeztem meg halkan, hiszen ez a véleményem a helyzetről. – Egyébként bátran keress majd meg. Igaz, hogy én nem itt lakom, de a házam nem messze van, a város határán kívül – böktem fejemmel abba az irányba, amerről korábban a házhoz érkeztem. A kérdése hallatán újra mosoly költözött az arcomra, és amint beraktam a dobozban lévő utolsó könyvet is az általam megfelelőnek ítélt helyre, lendületesen felálltam, és úgy néztem fel rá, egyenesen a viharos szürke szemeibe. - Igen. Én vagyok az egyik Kanguyak! – közöltem büszkén. Igazából szerettem ezt a pozíciót, még ha nem is olyan fontos, mint a Tanács feladatai. Ettől függetlenül ugyanúgy szerves része vagyok kicsiny társadalmunknak. Miután elhallgattam, megkerültem őt és az asztalhoz sétáltam, hogy kiigyam a maradék whiskyt is a poharamból. Még mindig finomnak találtam.
- Bocsáss meg, nem akartalak megbántani!- mondom, de úgy tűnik, nem hogy megsértődne, inkább jól szórakozik a meglepődésemen. Amikor ezt felismerem, én is elmosolyodom. Megrendítő, amikor a csatáról, férjéről meg a gyerekeiről beszél. Bár elég jóban lettünk annak ellenére, hogy csak pár napja ismerkedtünk meg, mégis meglep, hogy ennyire megnyílik előttem. Úgy érzem, hogy ha már ennyire megbízik bennem, viszonoznom kell ezt valahogy. - Igazán sajnálom! Én a felkelés előtt vesztettem el a bátyámat, az első világháborúban. A példaképem, a szabadságharc vezetője, Michael Collins pedig a felkelés után, saját honfitársaink keze által halt meg. A beharapóm lőtte le saját kezűleg, ezért hagytam ott a falkát.- még mindig elszomorít, amikor erre gondolok. Inkább rá is térek egy másik témára. - Köszönöm a meghívást, biztos benézek majd, ha már berendezkedtem itt! Amikor a falkában betöltött pozíciójáról beszél, látszik, hogy rendkívül büszke a tényre, hogy Kanguyak. Ez nem is meglepő, ezt a tisztséget csak a falka legkiválóbb nőstényei nyerhetik el. - Gratulálok, bár talán kicsit elkéstem vele.- mondom mosolyogva. Ki tudja, egyszer talán belőlem is lesz valami, talán Tark. Bár ahhoz még rengeteget kell bizonyítanom, még a falkatársaimat sem ismerem. Látom, hogy befejezte az italát, úgyhogy megkérdezem: - Kérsz még egy kicsit? Most már úgy is gyalog mész!- teszem hozzá vigyorogva. Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy megpróbálom leitatni, vagy ilyesmi, de két pohár azért annyira még nem sok, pláne nem egy vérfarkasnak.
- Már régen volt… - legyintettem egyet, bár nem a szokásos nemtörődöm mozdulattal. Attól még, hogy régen volt, az emlékeimben éppen olyan élénken éltek mindnyájan, mintha itt lennének mellettem, és bármikor megérinthetném őket. Természetesen rossz volt, és cseppet sem volt könnyű túllépni azon, hogy soha többé nem láthatom a családomat, de idővel feldolgoztam, és megtanultam elfogadni azt, amit az élet adott számomra. Még így is jobban jártam, mintha meghaltam volna a csatamezőn, nem? Oké, ők ezt nem tudják, számukra az életemet vesztettem azon a napon, de ennek ellenére olyasmiket láthattam, amikre nem lett volna lehetőségem, ha ember maradok. Ezért hálával tartozom, ahogyan az életemért is! - Van néhány nagyon kegyetlen ember. Nem is értem, hogyan engedheti meg a sors, hogy azok túléljenek mindent, mások pedig ok nélkül haljanak meg – kicsit elhúztam a számat, hogy ezzel is kifejezhessem a nemtetszésemet. Sohasem rejtem véka alá a véleményemet, ebből kifolyólag most sem szándékoztam ilyet tenni. Volt egy olyan érzésem, hogy mi ketten ebben a dologban egyet fogunk érteni. Elég jó emberismerő vagyok, és ha nem is volna így, ennyire nem tudná magát megjátszani, legalábbis szerintem. Lehet, csak naiv vagyok… - És neked volt családod, Aidan? – kérdeztem oldalra billentett fejjel. Lehet, hogy tolakodás volt a részemről, de ha már ő tudta, hogy mi a helyzet velem, akkor én is tudhattam, hogy mi a helyzet vele, vagy nem? Ez afféle alapdolog. - Csupán pár évtizedet – mondtam nevetve. Ha belegondolok, már tényleg elég régóta birtokoltam ezt a pozíciót, ami szerintem nem kis teljesítmény. Lehet, hogy csak többet szerettem volna belelátni, de erősen kételkedem benne. Nem vagyok túlzottan egoista, csak egészséges önbizalmam van, és annyit törődöm magammal, amennyit csak szükséges. - Vagy elalszok odalent a kanapén – vontam meg a vállaimat, immár én is mosolyogva. – Nem vagyok nagy iszákos, de van egy kocsmám, ebből fakadóan elég jól is bírom az alkoholt, de vannak kivételes esetek. Volt már rá példa, hogy inkább itt maradtam, bár akkor az időjárás is nagyban közrejátszott abban, hogy ez a döntés született meg – magyaráztam neki, míg figyeltem, hogyan önti nekem újra tele a poharamat. Miután ez megtörtént, már nyújtottam is felé a kezemet, hogy átvegyem tőle. Nem, nem egy alkoholista türelmetlenségével, hanem egyszerűen csak segíteni akartam, hogy ne kelljen annyit mászkálnia. Nem mintha az a két lépés olyan sok lett volna, és amúgy sem zavart a közelsége. Ezt bebizonyítandóan le is ültem a kanapéra, és kibújva a cipőmből, felhúztam a lábaimat. - Remélem nem zavar, hogy ennyire kényelembe helyezem magam – mondtam szabadkozva, és gyorsan ittam is egy kortyot. – Mennyi dobozod van még, amit ma szerettél volna kipakolni? – érdeklődtem kíváncsian, hátha tudok még segíteni valamiben.
Dee láthatóan együtt érez velem, amikor elmesélem a történetemet. Szomorúan bólintok a szavaira, de nem fűzök hozzá semmit. Nem igazán szeretek erről beszélni, úgyhogy örülök, amikor másik témára vált. - Szerető családban nőttem fel, hat testvérrel, de gondolom nem erre vagy kíváncsi.- mondom mosolyogva.- Nem, sosem voltak gyerekeim, sem felség. Nem mintha nem lett volna kapcsolatom nőkkel, de fiatalon lettem vérfarkas, és sehol sem voltam annyi ideig, hogy családot alapíthassak. Így hát nem is igazán kerestem a komoly kapcsolatokat. Bár nem vagyok zárkózott ember, még engem is meglep, hogy ennyire megnyíltunk egymás előtt. Emiatt azonban nem vagyok szomorú, legalább úgy tűnik szereztem egy barátot az új otthonomban. - Ahogy gondolod.- mondom arra, hogy lehet, hogy itt alszik Farkaslakban. Felajánlanám, hogy maradjon nálam, de az azért tényleg furcsán venné ki magát.- Te hogyhogy nem élsz itt a többiekkel?- talán kicsit közvetlen a kérdés, de ha már ennyire őszintén beszélünk, akkor csak nem fog megsértődni. Amint átveszi az újabb pohár italt, kényelmesen elhelyezkedik a kanapémon, mintha csak tényleg otthon lenne. Úgy tűnik fajtánk mércéjével is viszonylag magas kora ellenére is néha kicsit úgy viselkedik, mint egy barátságos kislány, de ez valamiért nagyon tetszik benne. Minden pillanattal egyre jobban kedvelem, remélem ő is hasonlóként vélekedik rólam. Töltök magamnak is egy újabb pohárral, amiből azonnal iszom is egy kortyot. - Dehogy zavar, komolyan mondtam, hogy érezd otthon magad!- mosolygok rá a lányra.- Itt van még ez a két doboz, de ezt már megcsinálom egyedül, te csak maradj nyugodtan!
- Jól sejted! – ismertem el mosolyogva, hogy tényleg nem erre voltam kíváncsi, hanem arra, hogy saját családja volt e. Úgy, ahogyan nekem ott volt a férjem, meg a gyerekeim egy időben. Nem volt ugyan hosszú idő, de attól még életet adtam nekik, és abban az időben boldog voltam. Azóta megtanultam másban megtalálni a boldogságot, és azt hiszem, hogy egészen jól csinálom. Most is jól éreztem magam a bőrömben, bár a gondolat, hogy a kocsmát majd át kell adnom valaki másnak, már korántsem tetszett annyira. Na, de nem baj, ez még a jövő zenéje, ahogy szokták mondani. - Ezt megértem. Azóta nekem sem volt – vontam meg a vállaimat egyszerűen. – Emberként én még abban a korban éltem, mikor köteleztek a házasságra, és nem volt szabad akaratom, de aztán megszoktam és megszerettem. Azóta más családom nem volt, csak az adott falka, de már gondoltam rá az utóbbi nem is tudom, hány évben, hogy lehet nem ártana valaki állandó, aki mellettem van. Nem igazán szeretek előre tervezni, ezért nem lett még belőle semmi – vigyorodtam el vidáman. Tényleg utáltam, de néha kell az is. Olyankor meg is teszem, de amikor van lehetőségem rá, akkor inkább a spontaneitást részesítem előnyben. Kérdésére én is őszintén elgondolkoztam, de végül csak megszületett az a válasz, amit ebben az esetben helyénvalónak gondoltam. Mert miért is ne lehettem volna őszinte vele? Ő is az volt eddig is, és gondolom, hogy ezután is az lesz. - Azért, mert néha rám tör, hogy szükségem van a magányra. Nem mintha itt nem lehetne, de akkor is más az, mint amikor csak és kizárólag magad vagy. A házam csodálatos, gyönyörű helyen van, és innen nem messze. Olyan, amilyennek én akarom, és nekem ez így meg is felel. Oda megyek, ahová akarok, nem kell másokra tekintettel lennem, és akár még pucéron is mászkálhatok, vagy énekelhetek a zuhany alatt, ha épp ahhoz van kedvem. Senki nem hallja, hogy mit produkálok, kivéve talán néhány állatot – fejtettem ki bőven a meglátásomat. Erre én is csak most jöttem rá, de igazam volt. Megnyugtató tud lenni, főleg egy olyan nőnek, mint amilyen én vagyok. Állandóan csapong a hangulatom, így legalább csak magammal kell együtt lennem. - Ne hülyéskedj már! Ha már csak így beállítottam, legalább vedd hasznomat is… - azzal lehúztam gyorsan a pohár tartalmát, majd felálltam, és megkerülve a kanapét, már ott is voltam Aidan mellett. – Ezekben mik vannak? – kérdeztem segítőkészen, kíváncsian pislogva az előbb említett két tárgy felé.
- Örülök, hogy így történt, az ilyen házasságoknál nagyon ritka az ilyen boldog végkifejlet, sokan szenvedtek e miatt egész életükben.- kommentálom azt, amit a férjével való kapcsolatáról mond. Azt is megemlíti, hogy majd szeretne egy újabb kapcsolatot. - Hát igen, biztosan jó érzés, ha van valaki az ember mellett. Most, hogy hosszabb távra próbálok letelepedni, talán én is megtapasztalom majd. Amikor felteszem a kérdést, hogy miért nem él együtt a falkával, láthatóan elgondolkozik, de végül válaszol. Elég részletesen kifejti a témát, ráadásul olyan személyes részletekre tér ki, hogy nem tudom megállni, szélesen elmosolyodom. - Kíváncsivá tettél, mindig is szerettem a hegyi környezetet! Egyszer meglátogatlak és megnézem azt a házat! Érhető, hogy időnként egyedül akarsz lenni, mindenkinek szüksége van néha magányra. Nekem ilyenkor általában elég, ha kimegyek farkas alakban vadászni, de hát nem vagyunk egyformák!- mondom vidám hangon. Dee nem hajlandó egyhelyben ülni, amíg én pakolászok, fel is pattan, hogy folytassa a munkát. Én is befejezem a whisky, majd leteszem a poharamat az egyik, már telepakolt polc szélére, és kiadom az instrukciókat. - Ezek is könyvek, van benne mindenféle, amiket nem tudtam hova sorolni. Van még néhány üres polc, azokra pakoljuk fel őket!- mondom, és fel is bontom az egyiket, majd el is kezdem felrakni a köteteket.
- Bölcs döntés - bólintottam helyeslően. – Az is, hogy hosszabb távra maradsz, és úgy döntöttél, hogy velünk, és az is, hogy nem zárkózol el semmi elől. Egyébként én így is jól érzem magam, mert azokat az emberi kapcsolatokat, amikre szükségem van, már a magaménak tudhatom. Vannak barátaim, van néhány ellenségem is, és ha úgy tartotta kedvem, akkor rövidebb ideig valami férfi is volt. Persze nem azt akarom mondani, hogy mindig ugrálok egyik virágról a másikra… - tettem hozzá gyorsan, és mellékeltem hozzá zavaromban egy vérszegény mosolyt is, mikor rájöttem, hogy hülyeségeket beszélek, és olyan témába mentem bele, amibe nem kellett volna. Persze hamar úrrá lettem a bizonytalanságomon, és észnél is voltam ismét. - Van, amikor nekem az is kevés – vontam meg a vállaimat. – Bármikor jöhetsz amúgy, mert szívesen látlak. Főleg, hogy most is bepofátlankodtam hozzád csak úgy – mosolyogtam rá ismét. – Majd csak kövesd a szagot, és eltalálsz hozzám… ha minden igaz, te ebben jó vagy – utaltam a vérvonala adta előnyökre. Neki a jó érzékek jutottak, nekem meg a megérzések, és egyfajta tudás. Mivel soha életemben nem bírtam egy helyben ülni, így most is le akartam magamat foglalni valamivel. Szükségem volt rá, mert az egy helyben üléstől mindig tehetetlennek éreztem magamat. A tehetetlenségnél pedig nem sok dolgot utálok jobban. - Jó sok könyved van. Ezek szerint te is szeretsz olvasni – állapítottam meg, roppant éles logikámmal. Már fogtam is az első kezembe akadó könyvet, és becsúsztattam a megfelelő helyre. – Amúgy meg, ha ketten csináljuk, úgy sokkal gyorsabb. A többi helyiséggel hogy állsz? – kérdeztem fél szemmel Aidanre pillantva. – Ne haragudj, hogy ennyit kérdezősködök, de egyébként szeretek rendezgetni – vallottam be őszintén.
- Hát hogy semmitől az túlzás, de nyitott vagyok a lehetőségekre!- mondom mosolyogva. Amikor a rövidtávú kapcsolatokat hozza szóba, láthatóan zavarba jön, úgyhogy gyorsan átveszem a szót. - Nem is gondoltam, de ha így is lenne, nem kellene magyarázkodnod! Úgy éled az életed, ahogy szeretnéd!- magyarázom nyugodt hangon, de valójában azért örülök, hogy nem egy könnyűvérű nővel van dolgom. Én sosem voltam az a típus, aki csak egy éjszakára keres nőket. - Hát igen, ilyen helyzetekben ritkán kell használnom a telefonkönyvet! Még Bostonban egyszer hosszasan kellet magyarázkodnom e miatt, mert egyszer véletlenül úgy látogattam meg valakit, hogy nem kellett volna tudnom a címét! Akkor már vagy 80 éve birtokoltam a képességet, és annyira természetesnek tűnt, hogy kiment a fejemből! De még egyszer köszönöm a meghívást, én is mindig szívesen látlak! Neki is állunk a könyvpakolásnak, és Dee rákérdez, hogy mi a helyzet a többi helység állapotával. - Hát ott még kicsit nagyobb kupi van, de majd csak az után csinálok ott rendet, hogy itt végeztem. Szerencsére nagyon jó állapotban van a lakás, úgyhogy csak a bútorokat kell elrendezni, tehát a nappali ezekkel nagyjából készen is lesz.- mondom a két dobozra mutatva. - Kérdezz csak nyugodtan bármit, nem haragszom meg!- mosolygok bátorítóan a lányra.
- Ez igaz. Nagyon tetszik nekem ez a hozzáállás – jelentettem ki őszintén. Valahogy soha nem szoktam elhallgatni azt, amit egy adott dologról gondolok, szóval nem éreztem magam zavarban amiatt, hogy szóvá tettem a gondolatomat. Olyan természetesen jött az egész, hogy csak utána kaptam észbe, de akkor viszont már nem bántam egy cseppet sem. Sőt, inkább hozzátettem még valamit: - Egyébként sem szeretem, ha meg akarják nekem mondani, hogy mit tegyek. Elégszer csinálták ezt velem életem során ahhoz, hogy megutáljam. Most is csak azokra hallgatok, akik rangban vagy korban felettem állnak, de mivel elég idős vagyok, így ilyen nincs túl sok – mosolyodtam el provokatívan. Igaz, ami igaz, elég kevés embertől tűröm el, hogy ugráltasson engem, vagy parancsolgasson nekem. A kis történeten, ami megesett vele, jókedvűen kacagni kezdtem. Nem sűrűn fordult elő, hogy kibuggyant belőlem, de el tudtam képzelni, hogy mit gondolhatott az, akihez csak úgy beállított. Valószínűleg, ha nem éppen én ajánlottam volna fel neki, hogy bármikor meglátogathat, akkor én is morcos lennék, ha csak úgy bekopogtatna az ajtómon. Bár engem nem kell félteni, ha valakit el kell küldeni melegebb éghajlatra, akkor bizony én megteszem! - Köszönöm – biccentettem felé udvariasan. – Akkor majd ne lepődj meg, ha megint itt fogok állni a küszöbödön a közeljövőben! – ráztam a mutatóujjamat figyelmeztetően, de igazából csak viccnek szántam az egészet. Ezt nyilván ő is tudta, hiszen nem buta férfi, amennyire eddig sikerült megállapítanom. - Akkor ezt mindenképpen segítek neked befejezni, és lehet még a bútorokat is arrébb tologatom veled a többi helyen. Mielőtt kifogásokat keresnél, tudod, hogy nem vagyok átlagos nő, és nekem az ilyesmi nem okoz fáradtságot – figyelmeztettem gyorsan, és játékosan még meg is böktem a mellkasát, mielőtt folytattam volna a többi holmi kipakolását. – A hálószobát amúgy is jobb, ha most csinálod meg, különben aludhatsz a kanapén – vigyorogtam vidáman Aidanre.
- Nem szerettem volna parancsolgatni neked, de ezek után már nem is mernék!- mondom félig nevetve. Nem kifigurázni akarom őt, de olyan hangon fejezte be a mondandóját, hogy nem bírtam kihagyni ezt a megjegyzést. - Hát igen, tényleg elég vicces történet.- mosolyodom el én is a reakcióját látva. – Akkor persze nagyon kínos volt, de most már én is csak nevetek rajta. Nem szoktam sokáig emészteni magam a dolgokon, főleg nem az ilyen apróságokon. - Köszönöm, hogy szóltál, akkor holnap veszek is egy új üveg whiskyt, hogy ne várhassalak készületlenül!- veszem fel én is a tréfa fonalát, de magamban megjegyzem, hogy tényleg minél hamarabb fel kéne tölteni a bárszekrényt. Talán, majd ha találok valami munkát, akkor erre is lesz pénzem. - Köszönöm, akkor nem fogok tovább harcolni, hogy távol tartsalak a munkától!- nevetek fel Dee kardoskodása hallatán.- Azért az ágy már használható állapotban van, de a többi bútor még be van csomagolva, és még a helyükre sincsenek rakva. Már csak azért is örülnék a segítségednek, mert bizonyára valamivel jobb érzéked van a lakberendezéshez, mint nekem!- mivel nő, és egy szépen berendezett kocsma tulajdonosa, szerintem ebben van okom reménykedni.
- Hát nem is jó ötlet, hidd el. A látszat esetemben nagyon csalóka… - közöltem vele vigyorogva, teljesen oldott hangulatban. Mikor jól érzem magamat, akkor sohasem okoz gondot, hogy így viselkedjek másokkal. Lényegében máskor sem, de ilyenkor magától értetődően jön belőlem, és árasztom a nagyvilág felé, jelen esetben Aidan felé. Úgy gondoltam, hogy neki ez túlzottan nincsen ellenére, ha pedig mégis, akkor biztosan meg fogja találni a módját, hogy eltávolítson innen, vagy pedig én fogom megérezni, ha már nem lát olyan szívesen. - Azért nem hiszem, hogy egy egész üveg whiskyvel kell várnod engem, bár kitudja… van, hogy elég jó huzatom van – nevettem el magam, bár némi zavarodottság azért kicsengett a nyugodtnak tűnő hangomból. Kicsit tényleg szégyelltem, hogy olykor-olykor simán asztal alá ittam egy férfit, de valószínűnek tartottam, hogy Aidannel nem ez lenne a helyzet. Kipróbálni sem nagyon mertem inkább, mert ha veszítenék, az csalódottsággal töltene el. És én nem szeretek csalódott lenni! - Na, arra mérget vehetsz! – vágtam rá szinte egyből, határozottan. – Imádok rendezgetni mindent, és látni, hogy a dolgok úgy mennek, ahogy nekem tetszik, vagy ahogyan én előre elterveztem. Egy hálószoba pedig fontos, és nem csak a sima ágytól lesz igazi otthonos szoba. Ahhoz kell a többi cucc is, szóval csináljuk – közben felraktam egy könyvet még a polcra, és arrébb rúgva a kiürült tárgyat, felkaptam egy kísértetiesen hasonlót a hónom alá, hogy aztán szó nélkül masírozhassak be a hálóba. Aidan nem hazudott, tényleg alig akadt ott valami, leginkább ott is csak toronnyá verbuválódott holmik tömkelege. Ez mosolyt csalt az arcomra, mert eszembe jutott, hogy az én házam hogy festett, mikor én költözködtem befelé. - Tudsz főzni? – kérdeztem emelt hangon, hogy mindenképpen eljusson hozzá az információ.
Azok után amiket Dee mond, nem bírom megállni, hogy ne nevessem el magam. Ő is hangosan kacag, de amikor az ivásra kerül a szó, egy kis szégyent hallok ki a hangjából. - Írek vagyunk, egy kis italt senki sem vethet a szemünkre!- próbálom altatni a lány lelkiismeretét. Tényleg nem hiszem, hogy ha néha egy kicsit túl sokat iszik, az annyira komoly probléma lenne, velem is megesik időnként. Ráadásul nála még szakmai ártalomnak is mondható, mivel egy kocsmát vezet, ahol az ember nem kerülhet el időnként egy kis ivászatot. Egyébként is, az íreket mindig is jó ivónak tartották, és bár a sztereotípiák sokszor tévesek, a legtöbbnek még is van valami alapja. Ahogy eddig tapasztaltam, ebben az esetben ez hatványozottan igaz. Amikor a hálószoba kerül szóba, Dee egyből lelkesen neki is lát a munkának. Szó nélkül átvonul a másik helységbe, én pedig követem. - Első lépésként talán szedjük le a kartont a bútorokról! – indítványozom. Ez valóban célravezető lenne, mivel a ruhásszekrény, a komód és az éjjeliszekrény még be van csomagolva a szállítás miatt. Miután ezzel végeztünk, ráérünk tologatni. Neki is látok a nagy szekrény lecsupaszításának, miközben válaszolok a kérdésre. - Hát, a főzőtudományom a tojásrántottán és a tésztán nem igazán terjed túl. Nem kell féltened az éhenhalástól, de nem vagyok egy Gordon Ramsay. Miért kérded?
- Ebben igazad van! – ismertem el még út közben, ahogyan már a hálószoba felé tartottam. Valahogy a kipakolásban és berendezkedésben számomra mindig volt egyfajta izgalom, és ezt most ki is használtam. Az én házam már régen készen volt, rég nem kellett már semmit csinálnom azért, hogy jól érezzem benne magam, de itt újat alkothattam. Természetesen olyat, ami Aidan ízlésének, és nem a sajátomnak felelt meg, bár azt hiszem némi egyezést fel lehetett fedezni a kettő között, mert amiket eddig itt láttam a lakásban, azok tetszettek nekem. - Oké! – válaszoltam mosolyogva, és játékosan még tisztelegtem is, jelezve, hogy értettem. Persze azt már nem tettem hozzá, hogy főnök, mert túlzás lett volna, és én senkinek nem mondtam ilyesmit, kivéve gúnyolódásból. Nem volt nálam ritka az sem, hogy kötekedjek ilyen formában, de azért ez az időpont most nem volt erre teljesen alkalmas. Míg vártam a válaszát, megpróbáltam neki segíteni abban, hogy kihámozzuk a szekrényt. Nem kellett kérnie, automatikusan mentem a másik oldalra, hogy én meg onnan húzzam lefelé azt, ami megvédte az úttól. Kicsit nehézkes volt, hiszen én kicsi vagyok, az meg magas, de némi próbálkozás meg lábujjhegyen való ügyeskedés után sikerült megoldanom az én részemet is. Elégedetten léptem is hátra egyet, és megszemléltem az immár megtisztult szekrényt. - Szép ez a szekrény – jelentettem ki mintegy mellékesen, majd ránéztem Aidanre. – Egyébként azért kérdeztem, mert akkor talán főzök majd neked valamit. Azt ugyan kétlem, hogy itt rá lehetne lelni alkalmas alapanyagokra – böktem közben fejemmel a konyha felé -, de a Farkaslakban és nálam is akad néhány dolog, amiből össze lehet ütni valamit – ajánlottam fel nagylelkűen. Igazából elég ritka, hogy én magamon kívül főzzek másra is, de hát soha nem késő elkezdeni valamit, nem? Itt volt már rá példa, de otthon nem igazán. Amúgy is, inkább rám szoktak főzni, vagy rendelek valami lustaságból, hiába boldogulok el egész jól a konyhában.
Dee nagyon lelkesen veti bele magát a munkába, neki is áll meghámozni a ruhásszekrény rá eső felét. A magassága miatt támad egy kis nehézsége, már épp mozdulnék, hogy segítsek neki, amikor sikerül magától is megoldania a problémát. Amikor alaposabban is meg tudja nézni a szekrényt, a bútor úgy tűnik, elnyeri a tetszését. Tényleg nem csúnya darab, ez egy azok közül, amiket nem hozattam el Bostonból, hanem itt, újonnan vásároltam. Egyszerű, de modern megjelenésű, világos színű bútordarab. - Szép munka, de még messze nem vagyunk kész!- mondom, ezzel neki is állok a komódról leszedni a csomagolást. Ez kisebb és alacsonyabb, mint a ruhásszekrény, tehát egyedül is boldogulok vele, Dee-t inkább másra kérem meg: - Ott van melletted az éjjeliszekrény, kicsomagolnád azt?- mutatok a szóban forgó bútordarabra. Az tényleg nem nagy, hamar végezni fog vele, akkor talán még nekem is be tud segíteni. Munka közben pedig, csak úgy mellesleg tesz egy igazán kedves ajánlatot. - Ó, azért igazán hálás lennék! A mirelit meg rendelt kaják után tényleg nagyon jól fog esni! Nálam valóban nincsenek meg a megfelelő körülmények, de talán, majd amikor nálad leszek, vagy, ahogy szeretnéd!- magyarázom, de egy kicsit zavarban érzem magam. Van egy olyan érzésem, hogy nem viselkedik minden frissen megismert fickóval ennyire barátságosan és nagyvonalúan, vagyis nyilván sikerült ismeretségünk rövidsége ellenére különösképpen megkedveltetnem magam vele. Persze azt sejtettem, hogy jó benyomást tettem rá az elején, de ez a főzős dolog tényleg arra utal, hogy megkülönböztetett figyelmet élvezek a részéről. Ez persze fordítva is igaz, és az igazat megvallva, mint nőt is nagyon vonzónak találom, úgyhogy tényleg örülök, hogy így alakul a kapcsolatunk. - Én sajnos semmi ilyesmivel nem tudom viszonozni a kedvességedet, de ha szükséged van bármire, csak szólj!
- Látom, hogy még jó pár bútor vár kiszabadításra – böktem fejemmel az említett tárgyak irányába, és úgy sejtettem, hogy hiába nem emlékszem most, de még odakint is volt sok dolog. Ezzel el lehetett ám babrálni napokig, mert senki nem olyan szerencsés, hogy akár egyetlen nap alatt rendezkedjen be egy teljesen új helyen. Ez annyiból jó, hogy másképpen lehet kipakolni, de ehhez ötletek is kellenek ám. Nekem pedig vannak ötleteim, mint mindig, de bizonyára Aidannek is akadt néhány. Figyeltem őt, miközben egy újabb bútorhoz fogott hozzá. Precízen és gyorsan dolgozott, ami némiképp gyakorlatiasságra is vallott, ezt pedig szerettem. Még akkor is, ha eszem ágában sem volt szóvá tenni. Nem szoktam én csak úgy körbeudvarolni a férfiakat. Sőt, nem is csak úgy nem szoktam, hanem egyáltalán nem szoktam! - Máris! – válaszoltam szórakozottan, amint visszatértem a gondolataim szövevényes világából. Ügyesen és fürgén kezdtem el kibontani, majd ugyanezt tettem a másikkal is, így már bátran oda lehetett pakolni az ágy két oldalára, hogy jobban mutasson a szoba legfontosabb bútordarabja. Ezután elégedetten szemléltem a művemet, és odamentem Aidanhez, hogy segíthessek neki befejezni a komódot, ha esetleg nem végzett volna még. Ha már igen, akkor csak várakozóan megállok, és fél oldalammal a falnak dőlök. - Én is sokszor rendelek – legyintettem egyet. – Elég ritkán főzök, mert feleslegesnek tartom, hogy magamra pocsékoljam ennyire az időt. Csak akkor szoktam, ha hirtelen nagy kedvet érzek hozzá, de akkor rendszerint ide átjövök, és gondoskodom a többiek étkeztetéséről is – magyaráztam neki nagy lelkesen. – Hiába osztom be én az időmet úgy, ahogy akarom, valahogy sosem érem utol magam – vontam meg azt a vállamat, ami nem a falnak volt támaszkodva. - Persze, nekem jó, csak előre szólj, ha át szeretnél jönni, nehogy véletlenül ne legyek otthon. Bár nekem tényleg megfelel itt is, szeretek a Farkaslakban lenni, amikor éppen olyan hangulatban vagyok – mosolyogtam rá szívből jövően. – Viszont, ha hozzám jössz, akkor azt az üveg whiskyt ne felejtsd itt! – nevettem el magam. – Egyébként nem azért ajánlottam fel, hogy viszonozd, csak egyszerűen ritkán látok vendégeket, olyat meg főleg, aki az én hazám szülötte lenne – tettem hozzá elgondolkodó arccal.
Amint lebontottuk a komódról is a kartont, egy kicsit hátrébb lépek, és elégedetten megszemlélem eddigi munkánkat. - Remek, de csak most jön a lényeg! Szerintem kezdjük az éjjeliszekrénnyel, azt könnyedén felkapjuk. Vigyük oda, a jobb oldalra.- mutatok az ágy feje melletti részre. Mivel a bútordarab a szoba közepén, tetejével a falhoz tolva helyezkedik el, mindkét oldalára odafér egy éjjeliszekrény, a másik majd a bal oldalra fog kerülni. Oda is lépek az egyikhez, és intek Dee-nek, hogy menjen a másik oldalához. Ketten, mivel vérfarkasok vagyunk, tényleg minden megerőltetés nélkül oda tudjuk cipelni a helyére. Miután leraktuk, a helyére tolom a bútort, majd elindulok vissza a másikért. - Nekem úgy is jó, nem szeretném kisajátítani a főzőtudományodat!- mondom nevetve, amikor elárulja, hogy néha a falkának is szokott főzni.- Bár az jóval nagyobb munka, tekintve hogy elég sokan lakunk itt. A vhiskyt pedig semmi esetre sem fogom itthon hagyni!- teszem hozzá vidáman. Odamegyek a másik éjjeliszekrényhez. - Na gyere, vigyük ezt még a helyére, aztán fejezzük be mára. A többi bútort még tologatni kell majd egy kicsit, de még nem találtam ki, hogy pontosan hol is legyen a helyük.- magyarázom, és közben megragadom az említett bútordarab alját. Miután ezt is a helyére vittük, lehuppanok az ágy szélére, és az órámra nézek. Nemsokára este 8, és én egész nap pakoltam. Igazán megérdemlek egy kis pihenést és beszélgetést, úgyhogy felállok, és elindulok vissza a nappaliba. - Gyere, üljünk le kint a nappaliban, ott kicsit világosabb van, és több a hely is!
Szó nélkül tettem eleget a kérésének, és már oda is mentem az éjjeliszekrény másik oldalához, hogy segíthessek neki. Közben jót mosolyogtam magamban azon, hogy milyen mulatságosan festhetünk mi ketten, ahogy ezt az egészen kicsi bútordarabot rakosgatjuk közös erővel. Nem is bírtam megállni szó nélkül, mert amint leraktuk a helyére, én már felé is fordultam. - Szerintem egyedül is elbírtad volna… - vigyorogtam rá. Persze szívesen segítek bármikor, de belegondolva egy kicsit tényleg vicces szituáció volt. Más vérfarkasok biztosan berendezték volna egyedül is az egész házat, és nem kétlem, hogy Aidan is így volt ezzel. Pontosan ebből az okból esett olyan jól, hogy engedte, hogy segítsek neki. A férfiaknak amúgy is valami ostoba berögződése, hogy a kemény munkára csak ők képesek, mi nők pedig nem vagyunk máshová valóak, mint a konyhába. Micsoda ostoba, és maradi hozzáállás ez! - Helyes! – nevettem fel, mikor szóba került a whisky. Közben ugyanolyan hatékonyan pakolásztam, mindenféle zokszó nélkül. – Egyébként engem nehéz kisajátítani, emiatt ne aggódj. Csak akkor sikerülhet, ha hagyom magam – vontam meg a vállaimat könnyed mozdulattal. Ez már afféle berögződés voltam nálam, hogy úgy mondjam. - Én úgy csináltam, mikor a saját házamat rendeztem be – közben megfogtam a szekrény felém eső végét -, hogy leültem az üres helyiség közepére, és magam elé képzeltem a bútoraimat, meg azt, hogy miként nézne ki a szoba, ha ide vagy oda pakolnám őket. Végül így sikerült a mostani helyükre pakolászni őket – magyaráztam, mialatt odavittük az ágy másik oldalához a szekrényt. Tényleg abszolút nem volt nehéz, úgyhogy különösebb megerőltetést egyik művelet sem okozott nekem. Ebből arra következtettem, hogy neki sem. Szótlanul figyeltem, ahogy leült az ágy szélére, majd nem sokkal később fel is állt, és kifelé vette az irányt. Én csak automatikusan követtem őt a másik helyiségbe, hogy leülhessünk majd a kanapéra, ahogyan ő is javasolta. - Már nem sokáig lesz világos, a lámpa segítsége nélkül… - jegyeztem meg, miközben leereszkedtem a kanapéra, és kinyújtottam a lábaimat, hatalmasat nyújtózva ezzel. – Nem is tudom igazából, hogy mikor kellene indulnom. Na meg hogy… - tettem hozzá mosolyogva, közben pedig beletúrtam a rakoncátlan tincseim közé, és oldalasan Aidanre pillantottam.
Kezdőlap
