Albuquerque, rövidítve ABQ, Új-Mexikó állam legnagyobb és egyben legnépesebb városa. Északról a Chihuahua-sivatag határolja, mely nagy szerepet játszik a város klímájának alakulásában. A Sandia-hegység a város keleti részén található. A Rio Grande folyó észak-déli irányban szeli át, a sivatagból lép a város területére.

Albuquerque időjárása napos, derűs, a csapadék igen ritka. Az év 365 napjából 300-on zavartalanul süt a nap. Télen a nappalok hőmérséklete 4 és 10 °C, az éjszakáké -7 és -1 °C közé esik. Nyáron napközben a hőmérséklet megközelíti a 26-32 °C-ot, de éjszaka szinte soha nem megy 12-15 °C alá. A Rio Grande völgyében, valamint a magasabban fekvő területeken pár fokkal hidegebb van, mint a város nagy részén.

i swear that i can go on forever again

Normális esetben amikor Dakota a kisujjam után nyúlt, habozás nélkül toltam a kezébe az egész karomat, de most egész egyszerűen... elbizonytalanodtam. Jól esett a minimális közeledése, de én is csak idétlen kisujj-energiákkal pöcköltem vissza. Kurva szar volt. Eszembe jutott, hogy mennyire szereti amikor és ahogy hím vagyok, most viszont a szürkével együtt kiherélve toporogtunk az egész kín-vacsis szituban. Mert még elég erőteljesen ott kattogott az, hogy megtettünk mindent is, mert megtehettük. Ezek után pedig nyilván fostam, hogy Dakota nem fogadná túl jól a szokásos reakciómat. Régen ösztönösen, gondolkodás nélkül tudtam, mit kezdjek vele, amikor maga alatt volt, most pedig fogalmam sem volt. Úgyhogy végül úgy döntöttem, hogy mint egy kibaszott kezdő, csak faszom kis tyúklépésekben haladok olyan semmitmondó szarokkal, mint az, hogy szívesen lefordítom neki a menüt és elmagyarázom a kajákat. Gyönyörű.
- Hazudsz. - néztem rá kicsit mosolyogva kicsit oldalra döntött fejjel - Szerintem pár zöldséget is megértesz.
Régen például a kaját is elég volt belengetnem, már teniszlabda-szemekkel nézett rám, most meg csak itt elmosolyogtunk a téma felett. Plusz, örültem, ha három falatnál többet kényelmesen magába tolt. De ha már ennél jobb nem volt, én felültem erre a pónilóra, és a félretolt chilis babbal kezdtem flörtölni - először helyette, aztán egy kicsit vele is. Amivel úgy látszott, nem lőttem nagyon mellé, mert nem csak elfogadta a falatot, hanem még a villájához is nyúlt. Beszarok, hogy ezt kell mérföldkőnek elkönyvelnem. A mosolyom kiszélesedett, főleg akkor, amikor közelebb tolta a tányért, és most ő hívott egy tálból chilis babozni. Bazmeg, akkor is ettem volna belőle, ha szar az egész. De komolyan.
- Hát jó... azért örülök, hogy már nem akartok leszúrni a lopkodásért.
Kockázatos volt, tudom, de egyszerűen csak... kicsúszott? Csak mert eszembe jutott, hogy amikor először és eddig utoljára igazi, rendes randin voltunk, majdnem kézfejen szúrt azért, mert meg akartam kóstolni a kajáját. Inkább lettem volna ott. Akkor még totál magabiztosan tudtam, hogy mit csinálok. Most meg egy terrordiktátor szintjére lealacsonyodva all-ineztem a borderline Stockholm-szindrómásnak vélt feleségemmel, akivel két kurva hét alatt szétcsesztem mindent, és fogalmam sem volt hogy hozhatnám helyre, ha egyszer a szíve mélyén nem akarta, hogy bármit is helyrehozzak. De amíg csak lehetett, addig mentem tovább.
Felhajtotta a második tequilát is, én még mindig nem nyúltam az üveghez. Nem, még mindig nem tűnt túl jó ötletnek.
- Ezt mind megrendelted? - nevettem el magam egy kicsit, aztán sóhajtva felkönyököltem az asztalra - Az első lényegében vegán picsáknak való zöldséges sült, ahol gombával helyettesítik a marhát. - próbáltam nagyon cinkosan ránézni, mert hát, pontosan tudhatta, hogy melyik verziót preferáltam egyébként - A pozole puliszkás marhahús leves. Van benne retek, meg káposzta... - egy kicsit elgondolkodva megszólaltam - Mintha emlegettem volna azt a NASA rakétát.
Egy hosszú pillanatra felcsillantak a szemeim, ahogy eszembe jutott a nem is olyan rég volt röhögésünk a témában. Megnyaltam a szám, és kicsit zavartan félrenéztem róla és elkezdtem az "előételünket" bökdösni. Az a biztos.
- A carne guisada lényegében pörkölt. Minden is van benne, csak arra emlékszem, hogy annak idején reggel álltak neki, hogy vacsorára kész legyen.
Ne kérdezzen senki, hogy ezt éttermekben hogy oldják meg, de valami trükk biztos erre is van. Ennél többet igazából egyikről sem tudtam mondani, mert főzni sosem főztem egyiket sem, csak zabáltam, amikor elém rakták, és úgy-ahogy emlékeztem még a legjellegzetesebb hozzávalókra vagy tulajdonságokra.
Újabb falatot vettem a számba a turkálás után, aztán ránéztem a telefonomra. Volt pár értesítésem: az összes felé tök érdektelen voltam, az egyetlen, amin hangosabban lélegeztem fel, az a tény volt, hogy csak kábé fél órája értünk ide. Mégis, egy örökkévalóságnak tűnt. Ezt felfogva csak az asztalra tettem a mobilt Dakotáé mellé, és már épp felnyögtem volna, hogy ez nekem nem megy, én nem tudok csak így lábujjhegyen kajákról pofázni egész este, amikor a zenekar által éppen előadott dal véget ért, én pedig együtt tapsoltam csendesen azzal a kevés másikkal, akik még tudták értékelni a hangulatot. A kurjongatáshoz nem volt épp bennem kellő motiváció.
De a következő dal némileg lassúbb, latinosan szívfájdító tónusban kezdődött, és nem telt sokba, hogy megint átnyújtsam a kezem az asztalon. Pontosan úgy, ahogy nem sokkal ezelőtt sikerült háborút robbantanom. Mondtam, hogy nem tanulok.
- Táncolsz velem? Amíg megjön a kaja?
A tenyerembe bambulva kérdeztem halkan, és csak aztán néztem Dakota szemeibe. Azt hiszem, hogy fel voltam készülve arra, hogy nemet fog mondani, éppen ezért nem számítottam egy átlagos este lelkesedésére sem tőle. De egyszerűen muszáj volt lépnem valamit, megpróbálni. És az sem volt utolsó szempont, hogy minden felnőtt tartalmat eldobva a picsába, jól esett volna hozzá érni.
- Csak lötyögjünk...
Rántottam meg a vállam apró hanyagsággal. Kivételesen aztán tényleg senkit nem akartam elkápráztatni, meg kurva nagyképűen kihúzni magam. Csak valami olyasmit visszahozni, amit a nem hivatalos lagzinkon műveltünk a loftban. Már ha engedi. Már ha akarja.

Az óvatos közeledésem óvatos fogadására nem reagáltam különösebben és megjegyzést se tettem - mert mit mondhattam volna? Viselkedj nyugodtan ugyanúgy, mint eddig? Ne aggódjon? Ja, mert ez pont így megy... Úgyhogy helyette felvettem egy újabb téglát, hogy malter kenjek rá és előkészítsem a terepet a következő téglának, főleg így, hogy hagyta.
Fél éves fizumba lefogadtam volna, hogy kurvára idegesítette, hogy ilyen szuttyogva haladunk, mert kiborultam, Ő pedig aggódott és bizonytalan lett, hogy mire mit reagálok. Ahhoz pedig túl jól ismertem magunkat, hogy csak úgy odadobjam neki: ne fosson, egy étlap magyarázatán még mi sem tudunk elcsúszni. Jobb nem kísérteni a sorsot.
A hazugság vádjára felszaladt a szemöldököm, aztán kicsit beharaptam a szám.
- Sí, tomate - mondtam halványan somolyogva, az arckifejezésem pedig akkor sem változott érdemben, amikor a korábbi rendelésemmel kínált.
Nem kellett noszogatnia, se magamat megerőszakolnom érte, hogy a saját villámért nyúlva csipegetni kezdjek, majd finoman tolva kicsit a tálon Henryt is kínáljam. Halkan kuncogtam, a felidézett fenyegetésre.
- Áh, azóta kifinomultabb módszereim lettek - azzal orvul lepöcköltem az épp felszedett falatját a villájáról a sajátommal, felszúrtam és megettem az elcsaklizott falatot. Árnyalatnyi kis szemtelenség csillant a szememben, de a következőt katonát hagytam, hogy elfogyassza, bőven jutott mindkettőnknek. Főleg úgy, hogy épp keveset evős időszakomat éltem.
Túl leszek rajta. Eddig vagy így, vagy úgy, de megoldottam a nehézségeimet, ez se különbözik a korábbiaktól, vagy lenne sokkal rosszabb. Főleg, mert szinte szó szerint éreztem, ahogy apránként leperegtek rólam a korábbi percek. Nem akartam vele többet foglalkozni - ma este semmiképp. Felöklendeztem, amit kellett, helyet csináltam a gyomromban, így már érdekelt, hogy miket ehetek itt.
- Dehogy rendeltem! - horkantam a feltételezésre. - Majd talán egy-két hét múlva. - Vagy három-négy...
Ahogy Henry felkönyökölt, úgy én is, és a kezemmel alátámasztva a fejem hallgattam a magyarázatát, mint egy lelkiismeretes kis diák. Egyetértő nem-tetszéssel fintorogtam a marhahús gombára cserélésére, a szám sarka pedig megremegett a pillantására, mert igen, amekkora húszabáló volt, pontosan ismertem a véleményét. Simán megegyezhettünk némán, hogy ilyen szentségtörés nálunk nem lesz.
Rázkódni kezdett a vállam a következő kajánál, ahogy felemlegette a rakétát, mert egészen addig bennem igazából fel se merült, hogy a bab meg a retkes káposzta tényleg kilőhet este az ágyból. Vagy őt lövöm a földre, helyzettől és pozíciótól függött.
- Mindig is kirobbanó sikerről álmodtam - ingattam a fejem fel-feltörő kuncogásom közben, úgy csinálva, mintha észre se vettem volna az Ő bizonytalanság szülte zavarát.
Nem bizonygattam, vagy győzködtem, hogy érzésre részemről nem volt mitől tartania, mert hát... eleve ide se úgy jöttem, hogy na, majd most jól kiherélem Őt a hangulattal együtt. És tényleg, miféle biztosítékot tudnék adni arra, hogy mára rendben vagyok? A megérzésemet? Az ígéretemet? Én, aki kevesebb, mint tizenkét óra leforgása alatt eljutott a "lassítsunk"-tól a szeretlekig... Kurva hiteles, tényleg.
- Reggeltől estig csinálták? - That's what she said. nyíltak nagyra a szemeim, aztán Henryről az étlap carne guisada részére pillantottam, majd a konyha felé sandítottam. - Oké, adjuk fel a leckét, ha már nem lettem vegán picsa és csábító, hogy Föld körüli pályára álljak, de nem veszem el a NASA kenyerét. Ide nekem a pörit!
Aminek valószínűleg a fele megmarad, de legalább éttermi csodának lehetünk tanúi. Kikértük a random előétel mellé az igazi főfogásokat is, majd a széken hátra dőlve merengtem el a zenekaron, mialatt Henry a saját kínjainak adózott épp. A nyelvemre haraptam. Tudtam volna mit mondani - általában nem ezzel van a probléma -, de azzal esélyesen csak visszatértünk volna a kinti témához, és bármibe le mertem volna fogadni, hogy nem az és nem úgy megy át, amit-ahogy szánok, szóval: kussoltam. Egyedül az energiáim árulkodtak a fokozatosan rám telepedő nyugalomról, a vihar elvonultáról, de így sem nyomultam jobban. Nem kellett, hogy betegesen ragaszkodó, vagy szerelemtől elvakult mellett még skizofrénnek is tartson - ezek a lehetőségek segítettek, hogy azért olyan gyökeres változást mégse produkáljak. Nem is tudtam volna, de ezen tényleg egyszerűbb volt túllépnem, a megszokott viselkedésemhez közelítenem, mint akár húsvétkor, akár azután, hogy Teresa meséje után elvágtattam a házból.
A zene elhallgatott, tapsoltam én is, majd ahogy az újabb dal elkezdődött, a kis emelvényről a felém nyújtott kézre vándorolt a tekintetem. Megvártam, amíg a tenyeréről a szemembe nézett és finoman elmosolyodtam, ez pedig csak szélesebb lett a nemtörődöm vállrándítással előadott mondatra. A tenyerébe csúsztattam a kezem.
- Lötyögjünk.
Szívesen felidéztem volna neki, hogy már mondtam: nem fogom semmibe venni az erőfeszítéseit. De még a végén azt hinné, hogy valami magamra kényszerített fogadalomról van szó, amikor nem, csak... ha Ő tesz felém egy lépést, én is felé minimum egy felet. Mert szeretem, mert akarom, hogy működjön, és nem fogok rólunk lemondani az első komolyan nehéz időszak után, akkor sem, ha szerinte ez lenne a normális tőlem.
Felkeltem, mentem vele, vagy húztam magammal, teljesen mindegy volt - nem engedtem el egy pillanatra sem. Néhány lépés után, amikor már eléggé bent jártunk a kis tánctéren, szembe fordultam Henryvel. Volt még két-három páros körülöttünk, de nem érdekeltek. Várakozva néztem a férjemre, és ahogy közelebb vont, mozdultam, hozzá simultam, egyik kezem a markában, a másik a vállán, inkább ölelve, semmint "rendesen" rátéve a tenyerem, ahogy azt mondjuk táncban kéne. A fejemet az övének döntöttem, a borostája a fülemet, az arcomat dörzsölte, és ahogy a testem, úgy az energiáim is Vele mozdultak. Az a parázs, ami a mellkasomban izzott, a nőstényt is fűtötte, de egyikünk se mert jobban közeledni, nyíltabban kifejezni, de ez rég nem merés kérdése volt. Éreztem, az érzés pedig pajzs híján a maga pőreségében ott hevert előtte.
Lehunytam a szemem, ahogy nagyot sóhajtva, a zene ritmusára ringva belélegeztem Henry illatát. Kimelegedtem a jószerével éh gyomorra felhajtott tequiláktól, de sokkal inkább az Ő testhőjétől, ami jobban égetett ezer új-mexikói Napnál is.
- Bocsi, de ma itt tényleg csak lötyögni tudunk - dünnyögtem másfél percnyi andalgás után. - Nem szeretnék másoknak villantani.
Sejthette, hogy nem az esetleges Micimackós fehérnemű felfedése járt az eszembe, de ha mégsem esett le neki, vagy bizonytalankodott, csak szusszantam egyet és minden köntörfalazás nélkül, suttogva közöltem vele, amit a ruha vékony anyagán keresztül talán már kitapintott, ha arra tévedt a keze:
- Nincs rajtam bugyi. - Kissé elhúzódtam, de csak a fejemmel és csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. - Lehet, hogy nem hoztam full csinit, de nem csak te terveztél, querido.
Egy pillanatra rubinvörös fény lobbant a szememben, gyors és illékony, mintha ott se lett volna, csak az éttereim világítása okozta érzéki csalódás. Te elegánsan indítottad az estét, én szemérmetlenül, egyikünk sem arra készülve, amit nemrég leműveltünk, és emiatt véletlenül se akartam erőltetni a dolgokat. Vagy bármit. De kigáncsolni se terveztem semmit, már véletlenül sem, épp ezért elvárások nélkül, nyíltan néztem a szemébe, majd bújtam vissza hozzá. Megerősítésképp, hogy igen, nagyon is tudom, mire nyitottam kaput, nem, továbbra se lettem tapasztalatlan, a világról mit sem tudó szűzlány, futólag a nyakába csókoltam. Aztán az állkapcsára, majd arcára és így, szinte puhatolózózva találtam a szájára, ha engedte.
- Te amo, muito - leheltem az ajkára én, a lelenc.

Még akkor is, ha számomra kibaszott kevés, lassú és a magam szempontjából szánalmas volt a kaják részletezése felett megejtett small talk, attól még egészen jól sült el. Még úgy is, hogy tudtam, hogy ez egyikünk számára sem ideális vagy kényelmes, akkor sem, ha éppen mindketten igyekeztünk úgy csinálni, kihozni a lehető legtöbbet az egészből. Talán a félmosoly, a kuncogása, az együttműködése, nem tudom, pontosan, mi hozta elő belőlem megint a bátor barmot de a kezemet nyújtottam felé, és táncba hívtam a nőstényemet. A másik felemet. Őt. Azzal is valahol előre megbékélve, hogy nem akar majd velem még lötyögni sem, nem hogy szívvel-lélekkel, gondtalanul ropni, ahogy tanultam annak idején, amikor még a Kölyök is kölyök volt.
Amint kimondta, és amint az ujjai az enyém köré fonódtak, rögvest a kezére fogtam és felpattantam - nem tudom, miért, de a másik kezemmel még gyorsan igazítottam egyet a nyakkendőmön is, mielőtt a tánctérre vezettem, húztam magam után a kedvesem. Jött velem, elfogadta, hát, csak ne nézzek már ki szarul, nem igaz? Még egy utolsó igazítás a csak miatta, a neki újra megkötött nyakkendőn. Csak miatta akartam kihozni magamból a most lehető legtöbbet, a közönség nem számított. Megragadtam a kezét és a derekát, és úgy húztam közel magamhoz, mintha sosem akarnám elengedni. Mert nem is akartam. Ahogy a szürke sem. És amíg az emberi testeink ritmusra mozogtak, addig, a vörös szemű, kis feketét óvatosan közelítette meg a Guta szürkéje is. Körbe-körbe járkált, felé nyalintott, amíg hozzá nem tudott dörgölőzni pont úgy, ahogy én húztam magamhoz Dakota testét.
Vele együtt hunytam le a szemem, ahogy vezettem a többi pár mellett, akik számomra ott sem voltak, akik nem számítottak. Csak a nőstényem számított, semmi más a világon, és minden, amit felőle éreztem vagy hallottam.
Végre egy kicsit belenyugodva az elfogadásába átadtam magam a kettőnk ritmus nélküli, szeretetteljes lötyögésének, mire megszólalt és elhúzodott egy kicsit. Kérdő tekintettel próbáltam megfejteni, hogy miről van szó, de ahogy kimondta a varázsszót, az eddig a derekán lötyögve pihenő kezemet a tarkójára mozdítottam, és ha engedte, megcsókoltam. Hosszan. Mélyen. A dal még javában szólt, a vacsora még nem volt sehol...
- Rajtam is csak biztonsági okokból van boxer. - az ajkai közé suttogtam és miközben magamhoz húztam a fenekénél ölelve, húzva magamhoz - Ne kell hoznod semmit, te mindig kibaszottul full csini vagy...
A nyakába csókoltam a fogaimmal karistolva a bőrét csak egy pillanatra, csak a civilekre való tekintettel. Eltoltam magam a mozdulatból, hogy a szemeibe nézhessek, miközben kurvára nem kellett volna a bugyinélküliségére gondolnom, de mégis megtörténet. Nagy levegő. Sok szempontból nagy levegő. De Ő jött utánam, jött velem, nem eresztett. Az ajka a bőrömet érte, én csak halkan sóhajtottam bele, miközben végső soron minden eldőlt. Nem. Nem tudok vele kézikönyv szerinti udvarias lenni. Főleg a szavai után nem.
Ahogy kimondta, hogy szeret, már ott, mindenki előtt, a tánctéren vetettem rá magam és csókoltam megint úgy, mintha nem lenne holnap. Bár, nélküle nem is volt.
Nem szóltam semmit arra, hogy szeret. Csak azon kaptam magam, hogy minden gondolat nélkül döntöttem a lötyögés közben hanyatt, és csak csókoltam. Nem csak a nem létező bugyija miatti lelkesedéstől, hanem azért, mert szeret. És én is rohadtul, a végletekig szerettem.
- Én is kibaszottul szeretlek. - suttogtam az ajkai közé, miközben a bennünket figyelők nekünk ujjongtak - Te vagy a mindenem. - felhúztam a saját lábaira, és egy rövidebb csókot nyomtam az ajkaira, aztán a saját vágyaimmal és a tudottakkal foglalkozva megkérdeztem - Asztal vagy slozi?
Bármire készen lettem volna. De a nóta is lassan véget ért, miközben mi is a reflektorfénybe kerülve ítéltettünk meg pár jelentéktelen jelenlévő miatt... Ő volt a főnök, én csak utána próbáltam menni továbbra is, főleg azok után, hogy tényleg nem lökött el magától.

A szürkét ugyanolyan várakozva fogadta a nőstény, ahogy én azt a derékra simuló, húzó mozdulatot. Semmi sem volt a világon, amiért mindezt elcseréltem volna, így teljesen magától értetődve merültem el a pillanatban, abban a burokban, amit magunk köré vontunk, amin kívül senki és semmi nem számított.
Éreztem, ahogy lassan megnyugodott, elfogadta, hogy lecsendesedtem, és abból, amit épp adtam vagy kértem, semmi sem volt kényszerszülte, vagy valami félreértelmezett kötelességből fakadó. Csak szerettem. A szavaim is ennek megfelelően jeleztek egy lehetőséget, semmint voltak hirtelen fellobbant kéjvágytól túlfűtöttek. Legfeljebb kellemesen bódultak a ritmustalan, de életem legjobb táncától.
El tudtam volna veszni a csók előtti tekintetében. Általánosságban bármilyen tekintetében is, de ilyenkor sötétebbnek tűnt a barna szempár, csalogatónak és benne volt minden, amihez szavak se kellettek. Már amikor a tarkómra tette a kezét, elváltak kissé az ajkaim, hogy hamarosan odaadón fogadjam a száját, viszonozzam a csókját, energiáimmal már nem csak kisujjmarkolósan nyúlva felé. A nőstény bújt, energiáim felizzottak, ujjaim a vállán a zakójába mélyedtek. Minden alkalommal hazatértem hozzá.
- Kedves tőled, hogy figyelsz a közbiztonságra - nevettem halkan, röviden a suttogására, majd élesen szusszantam, ahogy a fenekemnél fogva húzott magához, és így az ölem elkerülhetetlenül jobban az övéhez nyomódott.
A bókra, ami köztünk olyan ritkán normális volt, pont ezért szinte meglepett, a nőstény csóválni kezdte a farkát, a szemem élénken csillogott és egy kicsit jobban kapaszkodtam Henryben, ha ez még lehetséges volt. Aztán a fogai a nyakamhoz értek, energiáim pedig azonnal, mintegy gombnyomásra szikráztak fel, anélkül is reflexből simultam volna jobban az öléhez, hogy a fenekemnél fogva tartott volna.
Ezek után kurvára esélytelen volt, hogy csak úgy hagyjam elhúzódni, pontosan úgy mentem vele, utána, ahogy már anno is, a második este, a kanapén sztorizgatva. Ő hátradőlt, én előre, hogy a térdére támaszthassam az állam. Egyfolytában táncoltunk: egymás idegein, egymással, a másik vágyainak felpiszkálásával... Néha akaratlanul, máskor nagyon is szándékosan, aztán volt ez, a kettő keveréke - mindig szeretve.
A szavaimra, mintha elszakadt volna Henrynél a cérna, meglepődni se volt időm, már döntött és újra csókolt, hevesen, szenvedéllyel, amitől végigfutott rajtam a várakozó borzongás. Kapaszkodtam, csókoltam, mintha a világon semmi másra nem lennék képes, vagy semmi mást sem tehetnék, és őszintén: ha így lenne, azzal is totálisan ki lennék békülve. Már határozottan nem a tequila miatt tűnt forrónak a bőröm, ahogy a férjem tarkójára fogva néztem, hallgattam a legkisebb kétségek vagy kérdőjelek nélkül, az arcomra kúszó ostoba-szerelmes-tinis mosollyal.
Semmit sem fogtam fel a körülöttünk lévőkből, ha tetszett nekik, amit láttak, egészségükre, de ha nem, az se érdekelt volna.
- És te az enyém - mondtam halkan, de határozottan, miután újra rendesen álltam a lábaimon és szóhoz jutottam a rövid csóktól. - Slozi - vágtam rá, amikor szinte még a kérdés végére sem ért.
Visszamehettünk volna az asztalhoz, de azzal, hogy elsőre az ugrott be, hogy azon, mindenki előtt akar megdugni, elég sok minden eldőlt. Imádtam kínozni, meg a saját határaimat feszegetni, de a feltörő vágyakon kívül is szükségünk volt erre - legalábbis így éreztem.
Nem néztem, hogy a férfi vagy a női mosdót sikerült-e megtalálnunk, az egyetlen, amire még jutott a figyelmemből Henryn kívül, az volt, hogy zárjuk be a kurva ajtót. Csak akkor engedtem el a kezét, amikor felültem a mosdókagyló mellé a pultra, hogy aztán egyből érte nyúljak, és ha már olyan szépen megigazgatta korábban, a nyakkendőjénél fogva húzzam sokadik csókra. A szájába nyögtem, amikor végre a ruha alá csúsztatta a kezeit, vagy legalább az egyiket és csak azért sajnáltam, hogy nyilvános helyen voltunk, mert így semminek az alapos kiélvezésére nem volt igazán időnk.
- Egész nyáron ruhában leszek - mormoltam az ajkát harapdálva. - Oké, túlzok...
Egy kicsit. De ja, kezdtem bánni, hogy eddig nem ruháztam vagy szoknyáztam előtte, annyi piszkos kis lehetőségtől fosztottam meg magunkat. Nem mintha a nadrággal nem boldogult volna, de mondjuk néhány túlélhetett volna egy-egy türelmetlen légyottot. És ha már türelmetlenség: a nagy övkicsatolási sietségembe majdnem beleszakadt a körmöm.
- Istenem, olyan jól nézel ki - sóhajtottam, miközben a vágytól kapkodó mozdulatok közepette jószerével az egész megjelenését széttúrtuk, de nem számított. Majd segítek visszarendezni.
Egyelőre csak az érdekelt, hogy széttárt comjaim közé lépett, és végre megint bennem volt. Az egyik kezemmel a pultra támaszkodtam, a másikkal Henry nyakába karoltam, hogy jobban tudjak vele mozogni. A számba harapva igyekeztem elfojtani legalább a hangosabb nyögéseimet, de rettenetesen nehéz volt.
- Ó, bazmeg... - nyögtem, ha fogott és megfordított, hogy megint szembe találjam magam magunkkal egy kurva tükörben.
A szoknya felgyűrve csiklandozta a combom, az egyre gyorsabb, ütemesebb lökések hangja pattogott a csempék között, Henry fújtatásával és a saját zihálásommal vegyülve. Energiáim az övéibe kaptak, ahogy a nőstény hangján mordultam a végén, rubinba fordult szemmel a fejemet hátra vetve, szabadon hagyott nyakkal, és csak elkínzottan nyögtem, mert tudtam, hogy a szürkém harapását még mindig nem kaphattam meg. Mintegy mindkettőnk kárpótlására csókoltam meg a párom, amikor (ha?) Ő is végzett.
Nekem mindezek után csak pár mozdulat volt rendbe szedni a szerelésem - a hajammal meg a nyilvánvalóan kipirult arcommal egyébként sem lehetett sok mindent kezdeni -, Henry már macerásabb volt, és ha hagyta volna a picsába, mert továbbra sem talált egy univerzumba a türelemmel, nevetve húztam magamhoz. Kis, nyugira intő csókokkal láttam el, amíg segítettem, már csak azért is, mert egyáltalán nem titkolt módon nagyon bejött, hogy ennyire kicsípte magát a kedvemért. A mindennapokban nem akartam volna én se, maradjon meg a különlegessége.
- Tökéletes - mondtam végül, amikor mindene úgy állt, mintha nem estünk volna egymásnak. - Menjünk, kezdek éhes lenni - húztam széles mosolyra a szám, ahogy kimondtam a legfrissebb felfedezésem.
Könnyed természetességgel fogtam meg a kezét és hüvelykujjammal kicsit megcirógattam a kézfejét. Jók vagyunk, jól leszünk.

hold me tight, we'll be alright, i'll be your home

Azt leszámítva, hogy azért a saját világunk szabályaira tekintettel éltük az éltünket, Dakota és én már a kezdetektől a saját világunkban léteztünk. Ahol nem érdekel senki véleménye, jelenléte, gondolatai, ítélkezése... Teljesen mindegy, hogy a szélsőségink melyikéről volt szó éppen. És a lötyögésünk csak még jobban bezárt kettőnket a kis kuckónkba, és azt hiszem, ennél többet nem is kérhettem volna. Bátor barom - tipródó köcsög: egy-null. Nyertem. Bár azt még nem tudtam, hogy az alapnyeremény mellé a Jackpotot is megütöttem.
Most nem suttogtam perverz semmiségeket a fülébe. Egy sem jutott eszembe, amikor közölte, hogy semmit sem visel a virágos ruha alatt, mert most nem az volt a lényeg, hogy hogyan én mennyire akarnám vagy fogom megdugni. Mert ez a mondat jelen helyzetben sokkal többet jelentett a szokásos húzásnál. Helyette felszabadult, boldog hálával csókoltam meg, a tenyerembe zárva a tarkóját, úgy szorítva magamhoz, mint akkor, amikor a kurva Kertben először csókoltam meg, először vállalva nyíltan minden érzésemet, azt, hogy végtelenül és visszafordíthatatlanul belezúgtam. A most is vadul dörgölőző szürkémmel együtt.
- Hát... - suttogtam még mindig egy kicsit rekedten a nevetése után - végül is, rendőr vagyok, vagy mi a fasz...
Befejeztem. Nem fogok többet semmit sem ígérni neki, ha ennyire nem akarja. Helyette csak teszem, amit tennem kell, és ahogy hazaértünk, és kialudtam a repülőutat, szolgálatra jelentkezem. Ahogy akarta. Amire várt. Amire nekem is szükségem volt.
Kurvára élveztem, hogy szinte már zavarba ejtően reagált a kivételesen civilizált bókomra, de ez nem jelenti azt, hogy rendszer lesz belőle. Ez így, a maga ritkaságával pont jó. Pont, mint a csinim is. És ahogy az is, ahogy a nyaka karistolásával Dakota fellobbanó vágyai az enyémekkel összeütközve emelték fel végérvényesen a sorompót, a szavai ki is tépték a helyéről, én pedig úgy csókoltam meg hanyatt döntve, mint egy elbaszott romkom főhőse, de ahogy a körülöttünk lévők sem, úgy ez a pillanatnyi szereptévesztés sem érdekelt. Fogalmam sincs, hogy még hányszor kellene megvallanom, hogy mit jelent nekem ahhoz, hogy legalább egy kevéssé úgy érezzem, hogy kezdem unni, sőt. Inkább úgy érzetem, hogy még így sem bizonyítottam be a töredékét sem a valóságnak. De majd meglátja. Csak teljenek az évek, kurvára meg fogja látni...
Megnyaltam a szám a választására, a szemeim semmi "jót" nem ígérve csillantak meg, amikor rávágta, hogy legyen a slozi, és azt is kurvára leszartam, ha az eddig minket ünneplők minden bizonnyal pontosan tudják, hogy számunkra most mi következik. Tudják is, hogy milyen kibaszott szerencsés vagyok.
Ezzel a pöffeszkedéssel és vággyal fogtam meg a kezét és indultam meg vele a mosdók felé, de már az előtt csókoltam, hogy egyáltalán benyitottunk volna. Szerencsére neki volt még annyi esze, hogy bezárja mögöttünk az ajtót, én már csak a ruhája alá nyúlva, akadálymentesen gyúrtam a meztelen húsát, felfedezve az ölét is, és ettől a szokatlan meglepetéstől fel tudtam volna robbanni.
- Jó... - lihegtem a szájába az ötletére - Ha meg akarsz ölni, csak nyugodtan...
Hagytam, hogy sietősen, kapkodva az övemmel foglalkozzon, sőt, örültem is neki, mert nekem mindkét kezem mással volt elfoglalva a ruha alatt. Nem vagyok hálátlan, kiélvezem az ajándékomat, mint egy jó gyerek. A bókjára röviden, de annál elégedettebben röhögtem fel, aztán amikor végre szabad voltam, habozás nélkül léptem a combjai közé, hogy újra elvegyem, ami az enyém, és nekiadjam, ami neki járt. Hiába kellett volna moderálnom magam, az első lökésre hangosan nyögtem a nyakába, miközben erősebben szorítottam rá a combjaira.
Amint véletlenül ezüstszemeket néztem magammal a tükörben egy mozdulatom után, kiszálltam belőle, és egy morgással húztam le a pultról, fordítottam egyet rajta, és toltam rá a pultra. Azt mondta, tartogassam különleges alkalmakra a tükrözést. Hát ez a mai szerintem sok szempontból megfelelt ennek az elvárásnak.
- Na, mi van? Nem tetszik?
Pontosan tudtam, hogy mennyire tetszik neki. Magamon éreztem a mértékét. Megnyaltam a szám, a tükör helyett pedig a ruháját igazgattam, úgy, hogy félig takarja a fenekét, a titokzatosság illúzióját felépítve a látványában, és emiatt nem tudtam, de nem is akartam visszafogni magam. Felváltva gyönyörködtem ebben és a tükörképünkben, nem apróztam el semmit, talán nem is tudtam volna. Nem számított, hogy nem is olyan rég már túl voltam egy kiadós megkönnyebbülésen, itt és most úgy vágytam rá, mintha eddig még sosem kaptam volna meg.
Kevéssel utána mentem el, a szemeimet összeszorítva morogtam, hogy mennyire szeretem, és próbáltam nem a harapásra gondolni, de így is összefutott a nyál a számban. mintha a világ súlya szakadt volna le rólam, ahogy célba értem, megkönnyebbültem, és amennyire számított a ma esti mélyrepülés, most annyira feloldozva éreztem magam alóla.
Hevesen dobogó szívvel, fel-le emelkedő mellkassal dünnyögtem bele a csókjába, amikor megfordult, aztán egy gyors gatyafelhúzás és övbecsatolás után már késznek is nyilvánítottam magam, de Dakota nevetve intett türelemre. Ja, igazából még az ingemet sem tűrtem be. Az viszont meglepően jól esett, ahogy öltöztetett, és végre nem azért, mert a világomról sem tudtam.
- Hogy micsoda?! - kérdeztem lelkesen felnevetve, amikor azt mondta, hogy éhes, és minden gond nélkül mentem utána a kezét fogva, kifelé - Nem lesz sok ennyi meglepetés egy estére? - a bugyi is, meg ez is - Amúgy is kíváncsi vagyok, mit rendeltél, mert az még mindig nem derült ki...
Ahogy a kézfejemet cirógatta, én csak erősebben szorítottam a fogásomon. Az egyetlen gondom jelenleg az volt a "menéssel", hogy az asztalnál muszáj voltam elengedni. Vagyis, inkább előtte, mert hogy!
- Várjál-várjál, ne ülj le!
Elengedtem hát a kezét, és három lépésnyi bakugrással a székénél termettem, aztán a támlájára fogva kihúztam neki (szerintem sokkal jobban, mint azt a protokoll megkövetelte), aztán egy biccentéssel hívtam lecsüccsenni.
- Ne szokj hozzá...
Nevettem fel a reakciójára, ahogy végül alá is toltam, és az asztalt megkerülve, már sokkal kevésbé elegánsan visszahuppantam én is a helyemre. Mázlink volt, vagyis, hát... szerintem a pincér csak arra várt, hogy visszajöjjünk, mert már jött is a tányérokkal. Lelkesen figyeltem, és már előre próbáltam kiszimatolni a báránysültem illatát az igencsak telített helyiség aromái közül. És ahogy végül elém került, csak rábambultam, és majdnem megint felállt a látványtól. Mintha kicseréltek volna.
- Hát helló, szexi... - köszöntöttem a sültemet, aztán röviden röhögve kést és villát fogtam - Báránysült! Azt a kurva, fogalmam sincs, mikor ettem utoljára bárányt. Érdekel? - szívesen vágtam Dakotának belőle, ha kért, cserébe a... még mindig nem tudom, miért, szóval az asztalon átnézve lestem.
- Hát, hogy őszinte legyek, nem sok minden hiányzik a környékről, de az egyik tényleg a kaja. - vágtam is gyorsan egy kurva nagy falatot a húsból, felnyögtem, ahogy rázártam az állkapcsom, és szinte a sírás határán járva a boldogságtól, rágni kezdtem - Ó, baffa mek... Ef a fült pon' oan fiom, min' amien jó' néek ki...
Hát jó. Eddig tartott az udvariasság, és amíg megrágtam a falatot, csukott szemmel dőltem hátra a széken, mint aki teljes transzba esett.
- Ahh... mintha megint suhanc lennék. - vigyorogtam Dakotára, miután lenyeltem a falatot - Ezeken nőttem fel. Tudom, neked szakácsod volt, mert kis fruska voltál, én meg csóró, mint a szar, de igazából, a magam módján nekem is voltak szakácsaim. - osztottam meg vele végül azt, ami bennem rekedt nem sokkal ezelőtt - Anyám kurva sokat gürizett. - kezdtem egy újabb falat vágásába - Nem úgy, mint a mexikói anyák nagy többsége, szóval, amíg nem ért ránk, mindig leadott nekik Josie-val... Miattuk, kvázi kényszerből tanultam meg spanyolul. Is. Meg egy csomó minden mást is. És hát, ha már ott voltunk, éhen pusztulni se' hagytak, gondolom, nem kell bemutatni a latin vendégszeretetet, te kis brazil királylány. - elnevettem magam, aztán bekaptam az újabb falatot - Feintem evért if efeeek minnenki' ájjandóan... 'e dufla fajtof, faládi méet piffa...
Jó, oké. Leállok a teli szájjal, rágás közben pofázással, eskü. Csak egyszerűen annyira jól alakultunk végül, és annyira lelkes lettem, hogy nm bírtam magammal. Mert hát... Jók vagyunk, nem? Jók leszünk? Jók leszünk. Azt pedig ténylg nem gondoltam, hogy az eredettörténeti kirándulásomat egy kurva báránysült fogja beindítani.

Rekedtesen nevettem a nyári rucival való gyilkosság "ígéretére", miközben majd' felgyulladtam a puszta érintésétől, amiből a megszokott, jóleső követelőzés köszönt vissza. Sietve oldottam ki az övét, hogy mielőbb megkaphassam, elvehessen, mindketten elveszhessünk egymásban. Körmeim a tarkójába mélyedtek, amikor egy lökéssel bennem volt, és bár a saját nyögésemet vissza tudtam fogni, a fejemet hátra vetettem, ahogy Henry hangja végigfutott a gerincem mentén. Zihálva szedtem a levegőt, egész jól tartva magam, meg a reakcióimat... egészen addig, amíg a bátor barom meg nem fordított, hogy szembe találkozzak a tükörképünkkel.
A szitkozódásomra jövő szemét kérdésre felmordultam, de esélyem se volt ennél többre, mert megint mozogni kezdett. A tükörre tettem az egyik kezem, hogy jobban ki legyek támasztva, és hiába lett volna kényelmesebb leszegett fejjel élvezni a rohamot, képtelen voltam levenni Henryről tekintetem, akár minket nézett, akár csak engem, vagy a pontot, ahol elvesztük egymásban. Az a magabiztosság és elégedettség pedig, ami az arcáról lerítt, ha lehetett, még jobban kikészített, mint amit velem művelt. Ennyit a visszafogottságról: nyögdécselve nyöszörögtem, olykor szinte felkiáltva a gyönyörűségtől.
Tátogni tudtam csak a nevét, amikor elmentem, egész testemben megremegve, a hátamat homorítva. Nem kellett sok és jött velem. Az egyetlen kényelmetlenség az egész szituban tényleg az volt, hogy nem időzhettünk kényelmesen - és ez adta a plusz izgalmát is, nyilván.
Ettől még, amikor visszafordultam, kedveskedve, szerelmesen megcsókoltam, az állát cirógatva. Nem csak a kielégülésről szólt ez, és emiatt is örültem, hogy véletlen se szavaztam arra, hogy a tánc után visszamenjünk az asztalhoz. Mindkettőnket helyre billentette, kirántotta a feszengésből, az óvatoskodásból, mert hiába a romeltakarítás, a botlások, a random megtalált gödrök: ugyanazok voltunk egymásnak, egymással. Ezzel a sziklaszilárd és megnyugtató bizonyossággal nevettem fel, amikor késznek nyilvánította magát azzal, hogy felhúzta a gatyáját és visszacsatolta az övet, majd a fejemet rázva elvégeztem rajta az utolsó simításokat. És igen: kurva jó volt úgy csinálni ezeket a mozdulatokat, hogy őszintén a kedvem leltem bennük, mert józan volt, látott engem, velem volt.
Majdnem kicsúszott, hogy "hiányoztál", de idejében észbe kaptam és csak szusszantam, majd nyomtam még egy csókot a szájára, mielőtt visszaindultunk. Benne volt minden.
- Ne kíváncsiskodj, még megöregszel - öltöttem rá nyelvet. - És nincs több meglepim. Azt hiszem... De ismersz, bármikor benne van a pakliban, hogy megleplek - nyaltam meg a szám és nem mondtam ki, hogy konkrétan mivel, mert egyrészt már a többi asztal között szlalomoztunk, másrészt szerintem volt tippje. Ha nem, majd max felfrissítem a memóriáját a hotel felé vezető visszaúton.
Egyelőre viszont megint Henry lepett meg azzal, ahogy idő előtt elengedte a kezem és várakozásra intett. Oldalra biccentett fejjel vártam, hogy most mire készült, és hát... ja, a székkihúzásra nem számítottam. Először csak nagyokat pislogtam, aztán amikor magamhoz tértem a meglepettségből, felderült az arcom. Meg se próbáltam mérsékelni a vigyoromat, ami egyszerre szólt a gesztusnak, meg az afölötti örömömnek, hogy tényleg sikerült visszatalálnunk a korábbi ritmusba.
Kurvára leszartam, hogy mennyivel húzta ki a kelleténél jobban a széket: megvolt a gesztus és nekem szólt, minden más lényegtelen részletkérdés.
- Pedig jó móka lenne! Mindig lesben állnál, hogy mikor készülök leülni, én meg random bepucsítgatnék, mintha... Te megszégyenítenél minden Villámot a sebességeddel a végére, nekem meg olyan seggem lenne, amire már a barack emoji is paradicsommá pirulna.
Tiszta haszon lenne mindkettőnknek, de ha nem, hát nem. Azért elteszem emlékbe a kecskefarmos álmaim mellé.
Én elegánsan letettem magam - ha már épp hölgyet játszottam -, ő meg heveny módon lehuppant. Imádtam. De még ennél is jobban akkor, amikor kihozták a rendelésünket és pont olyan nyálcsorgatva nézett végig a vacsoráján, ahogy a mosdóban a nyakamat méregette. Utóbbival ellentétben ebbe legalább belemélyeszthette a fogait. Édes volt, ahogy lelkesedett, hagytam, hogy a kedves rám is átragadjon, a kínálásra pedig szaporán bólogattam.
- Kérek! Cserébe marhakockákat tudok adni - legyeztem felé kicsit a carne guisada illatát. Isteni volt. Annyira, hogy végre - VÉGRE BAZMEG! - megkordult a gyomrom. És most kellett arra figyelnem, hogy ne essek majd túlzásba.
Kértem még két tányért, na nem azért, mert finnyás lennék, de szerettem volna önmagában a bárány ízét érezni, nem pedig a saját vacsim szaftjával keveredve, és viszont. Pontosabban, ha Henry külön kóstolta volna a marhám, legyen már rá lehetősége. Hozzá hasonlóan nekem is összefutott a nyál a számban. Kinek kell valami gombával helyettesített cucc baszki, farkasok vagyunk, a hús a kaja lelke.
- Kérdezném, hogy most kicsit feláll, mi, de... ennyire talán még te se regenerálódsz gyorsan - mondtam nevetős hangon, hogy aztán kussolva kövessem a nyögésben az első falat után.
Nagyot sóhajtva dőltem hátra Henryhez hasonlóan, és kezdtem úgy érezni, hogy nem egy idegen bőrében vagyok, hanem a sajátomban, hogy nem csak úgy vagyok az adott pillanatban, hanem tényleg megélem. Az energiáim határozottabban lobbantak.
- Minden anchorage-i mexikói kaja innentől a csalódás szinonimája - nyammogtam nem annyira teli szájjal, mint Ő. Azon csak kuncogtam. - Eddig csak a zuhany alatt láttalak így - nevettem röviden, ahogy teljesen ellazulva rágta a falatot.
Hallgattam a gyerekkorát, egyszerre érezve valami nosztalgiát olyasmi iránt, ami nem is velem történ, és némi keserűséget, hogy ilyen nehéz volt neki. Nem kezdtem sajnálkozni, csak magamba ittam az újabb töredéket, amit megosztott velem a múltjáról.
- Dehogy kell. Talán nem tűnt fel, hogy én is milyen vendégszerető tudok lenni? - vontam fel kissé kihívóan a szemöldököm, és nyilván nem a nem-létező konyhaművészetemre gondoltam. - Hogy mi? - nevettem fel az utolsó, teli pofás mondatra és még előrébb is hajoltam, hátha úgy jobban értem, mit akart. Kellett egy újbóli nekifutás, mire dekódoltam, hogy mit akart. - Az, családi pizza! Sose értettem, mi a faszért vittél haza és etettél is meg, mint valami kóbor macskát, de így már világos.
Felemeltem a poharam, benne a nagy sietségben hátra hagyott tequilával és felé nyújtottam.
- Saúde! Ránk - kacsintottam, és ha jött, vele egyidőben hajtottam le a magam italát. - Kicsit nehezen képzellek el suhancként. Jó, tudom, amikor megborotválkoztál annak hívtalak, de... na jó, tévedtem - nevettem fel némi szemezés után. - Amilyen zsivány fejed van meg kiskutya tekinteted tud lenni, kinézem, hogy még plusz sütit is kaptál. Kaptál, mi?
Könnyű volt vele menni, ráhangolódni, a felszabadult energiáiban fürödni, nézni, ahogy a férjem egyre inkább visszatért hozzám. Közben felváltva ettem a saját vacsimból és abból a szeletből, amit Henry vágott nekem korábban a báránysültjéből.
- Megtanuljuk az egyiket? - dobtam be hirtelen ötlettől vezérelve. - Jó, tuti nem lenne olyan pöccre kimért, mint az itteni, de... - sután vállat vontam. - Hétvégi menükísérlet? Együtt még poén is lenne, amíg nem vagyunk olyan balfaszok, hogy ezüstöt keverjünk bele, némi fosásnál rosszabb úgyse történhet.
Pontosan emlékeztem, milyen volt a grill mellett állva, meg micsoda reggelivel lepett meg, amikor arra a legkevésbé se éreztem magam érdemesnek. És hiába nem volt alapvetően egyikünk sem egy konyhatündér, a közös programok akkor is jók voltak, ha totális balfasz volt valamelyikünk. Arról nem is beszélve, hogy ezzel is szerettem volna még inkább megteremteni neki az otthont. Neki, vele... Nem csak Ő akart engem boldoggá tenni, boldognak látni, hanem én is Őt.
Meu tudo.

//400. <3 <3 <3//

- Ezt most értsem úgy, hogy visszaszívod a Papát? - szemétkedtem, mert hát akkor ezek szerint mégsem vagyok olyan öreg - Félek...
Nyöszörögtem mímelt szenvedéssel arra, hogy bármikor előhúzhat még valami aljas trükköt, amivel majd az őrületbe fog kergetni. Vagy nem húz. És pont ez a rohadék bizonytalanság csinált ki.
Hirtelen jött ötlettől vezérelve ugrottam elé, hogy kihúzzam neki a széket, mint valami karót nyelt barom, és vele vigyorogtam, amikor felfogta, hogy most mi történt. Nem, a világért sem akarom, hogy hozzászokjon, mert az túl snassz. Protokollból sosem csinálnék ilyesmit, még vele sem, pont úgy, ahogy a csini is, ez is attól maradhatott ilyen király, mert ritkán csináltam. Oké, ezt kimondottan most csináltam először. Felröhögtem a válaszára.
- Már most is olyan segged van, te kis szar. - közöltem vele a számomra tök nyilvánvalót - Vagy inkább te köcsög kis hercegnő.
Mert hát pontosan úgy élne vissza ezzel a "hatalmával", mintha minimum a csicskája lennék csak azért, hogy röhögjön rajtam, bár... Úgyis elég rövid úton megbosszulnám a dolgot és elérném, hogy ne legyen kedve feszt ugráltatni emiatt.
Teljesen lelkes gyerekké válva vártam, hogy végre az asztalra kerüljenek a tányérjaink. Csak a már-már súlyosan túláradó rajongásom miatt maradtam le arról, ahogy Dakota gyomra olyan sok idő óta először megkordult. De cserébe csillogó szemekkel néztem rá, mert már az is kurvára nagy eredmény volt, hogy egyáltalán kért. Nem, nem tettem szóvá, mert nem akartam emlékeztetni arra a sok szarra, amin remélhetőleg egy időre, de legalább mára túl voltunk.
- Ide azt a bocit!
Az üzlet az üzlet, és hülye lettem volna nem kettő (a babbal együtt három) legyet ütni egy csapásra, ha a hazai ízekről volt szó. Amint megjöttek a tányérok, már vágtam is le a falatot Dakotának, hogy aztán minden lelkesedésemet beleadva tömjem magamba a gigafalatot. Ízgazmusom van. Igen. Az van. Akkor is, ha ilyen nincs.
- Mé' ó', hod moft kaftalak el, küömen má' a gaámba ente' vojnya...
Megreszkettek a vállaim, ahogy elnevettem magam, és végre teljesen felszabadult elégedettséggel figyeltem azt is, Dakotát mennyire sokkolja le a carne guisada. Hát, talán még jobban is, mint reméltem.
- Feinte' neem effig mi vojt?
Megráztam a fejem, amikor a kurva, alaszkai mexikói vacsorákra gondoltam. Jó-jó, minden is ehető volt, de ezt.... Ennek még a bokájáig sem értek fel.
Mesélni kezdtem, elmondtam, hogy milyen időkbe, milyen emlékek közé utaztat vissza már csak egyetlen falat is. Ki a fasz gondolta volna akkor, hogy mi lesz belőlem. Akár csak néhány évvel később. Másfél évszázaddal meg aztán pláne. Akkor még minden olyan könnyűnek tűnt, a szar volt a természetes, de nem sokat számított, amikor indiánok és cowboyokat játszottunk, meg a porban birkóztunk sötétedésig. Mondanám, hogy ezalatt az idő alatt Dakota szép ruhában babázgatott, meg mindenféle puccos dolgokat, meg etikettet tanult, de... akkor még gondolat sem volt. Talán még a szülei sem. És ez valahol kurvára bizarr. Nem?
- Dehogynem tűnt fel. - védekeztem fejcsóválva, aztán simlis mosollyal elvigyorodtam - Bár, azt kurvára remélem, a többi vendégeddel azért nem olyan vagy, mint velem anno.
Mert hát... annak ellenére, hogy ez a mai nap kurvára olyan, mint egy rémálom-hullámvasút, azért azt pár órával ezelőtt a medencében turbékolva csak sikerült lefixálnunk, hogy már nem vagyok vendég. Nem akarja, hogy az legyek, én sem akartam az lenni ezek után. Bár, talán sosem voltam az. Onnantól kezdve, hogy a loft... az otthonunk kulcsa a nyakamba került. Hiszen én sem kezeltem őt vendégként a házamban, csupán... talán az első éjszaka, amikor ott aludt. Velem.
- Ja, nyilván csak az az oka, hogy a vérembe oltották a kamu latino szokásokat. - forgattam meg a szemeimet mosolyogva, miután lenyeltem a falatot, aztán elkomolyodtam kicsit - Nem azért vittelek haza, hogy megdugjalak amúgy. Tök oké lett volna, ha nem hívsz be zuhanyozni. Mármint, nyilván sajnáltam volna, ha nem, de magamtól nem másztam volna rád. - mert persze, hogy már akkor is kurvára bejött, de na - Nemtom. Csak valami bekattant, és segíteni akartam egy hasonszőrű kis senkiházinak.
Szeretetteljesen mosolyodtam el, ahogy eszembe jutott a Kút, meg hogy milyen kis szakadt volt, a meglepettsége, amikor leszedtem róla a bilincset, ahogy először ölelt át a motoron ülve, miközben a Billy, a Kölyök nótát hallgattuk.
A poharáért nyúlt, és mivel legalább a kaja eddig teljesen kiverte a fejemből a pia gondolatát, most már, mintegy engedélyt kapva töltöttem ki a harmadikat, hogy koccintásra emeljem.
- Salud, mi amor. - kiszélesedett a mosolyom, ahogy rám kacsintott aztán együtt döntöttük magunkba a tequilát - - Hát, mondanám, hogy majd otthon előkapom neked a családi albumot, de csórók voltunk mi a fényképezkedéshez... Meg, amúgy is elhagytam volna őket azóta. - egy kicsit elnevettem magam - Kering a neten egy-két kép későbbről, de plot twist: azokon nem én vagyok. Asszem a Roxfortos barátaink kavarták meg a dolgokat, érthető okokból.
Legalább is mindig ezt sejtettem a dolog mögött. Sosem kérdeztem rá, de alig pár napos kölyökként egyszer hisztiztem miatta Patnél, amikor lehozták a halálhíremet a lapok, és hát... kurvára nem én voltam az illusztráción. Akkor még a világomról is alig tudtam, nem hogy még Őrzőkről kelljen informálódnom.
- Nem, Josie kapta a plusz sütit. - felröhögtem a bókjára (?), és tovább vágtam a húsomat - Egyrészt, ő volt a kicsi, másrészt már akkor sem voltam kimondottan édesszájú.
Amikor meg én is kaptam, azt csak stikában a zsebembe tömve vittem haza, hogy utána én adjam oda neki. Akkor még jófej báty voltam, azt hiszem.
Csak pislogtam, ahogy felhozta, hogy majd főzzünk otthon is valamit az itteni kaják közül, és őszintén, szívből elnevettem magam. Mert az oké, hogy mindketten gond nélkül robbantanánk fel a konyhát, de ki fog utánunk feltakarítani? Ugye?
- Mi amor, ha nem tetszik a konyha, szóljál inkább baszod, lecserélem neked a berendezést, nem kell hozzá felgyújtani az egészet a picsába. - elnevettem magam megint. Tetszett, hogy ennyit rötyögtünk - De oké. Legyen. Azzal a feltétellel, hogy bármi is lesz a vége, megesszük, és ha kell, tényleg felváltva fosunk. És ha így lenne, akkor beépítünk egy második slozit.

A marha is isteni volt, a tequila könnyedén csúszott úgy, hogy a végére végre kivételesen nem egy rakás szarnak éreztem magam, hanem kurva jófejre ittam magam a kajával együtt. Csak nevetgéltünk, sztorizgattunk, fel sem merült a közelmúlt sok szarsága, Dakota is végre jó étvággyal evett, bármennyi is maradt a tányérján, és ez nekem elég volt. Én felfaltam mindent, és úgy éreztem magam, mint valószínűleg egy terhes nő, mire befejeztem. Még el is böfögtem magam, mire utólag rájöttem, hogy nem otthon vagyunk. Aztán arra is rájöttem, hogy ki a faszt érdekel. Minden szempontból teljesen jól lakva nyúltam el a széken, mire Dakota a desszert gondolatával kezdett kacérkodni.
- Te tényleg meg akarsz ölni.
Közöltem vele, aztán nagyot nyögve segítettem neki választani valamit, amit szeretett, azzal a megkötéssel, hogy nekem nem kell semmi, max csipegetek majd egy-két falatot az övéből. Lassan, ártatlanul kezdett hozzá, és miközben azon a szép pofáján az ízlelgetés közönye ült, az asztal, a terítő alatt csak sikerült neki megint ledobni az atomot. Először kicsit megugrottam, ahogy a meztelen lába a combjaim közé került, aztán csak nagy sóhajjal rebegtem az ajkaim közt:
- Realmente quieres matarme. Mierda...
Ő úgy csinált, mintha a világon semmi sem történt volna, én pedig már így is épp elég vért vesztettem az agyamból az emésztésre, hát most még máshol is égető szükség volt a munícióra, úgyhogy eleinte csak a számat megnyalva hagytam, hogy szabadon kényeztessen, aztán jobb kézzel ráfogva a lábfejére, erősebben húztam magamhoz. Csak a fejem csóváltam, és úgy néztem rá, mintha szemmel is le tudnám vetkőztetni, de ehhez sajnos még én is kevés voltam. Vele mentem, hagytam, hogy megint elszédítsen, és csak azért nem rángattam be megint a mosdóba, mert ahhoz még túl korán volt. Nem akartam felrobbanni, nem akartam most és azonnal, de ahogy végre befejezettnek nyilvánította a desszertet is, szinte kijelentő módban kérdeztem.
- Mennünk kéne, nem gondolod?
Pincérért intettem, aztán fizettem, és csak azért nem tetettem el a kaját, ha maradt is, mert a hotelben ez kicsit problémás lett volna. Egyedül a maradék tequila nyakára fogtam rá, na, meg persze Dakota kezére, hogy összekapaszkodva hagyjuk el az éttermet, és jussunk el együtt a kocsihoz.
A szobába felérve nem is volt időm reagálni semmire sem, mert Dakota szinte azonnal a bűvkörébe csábított a saját szabályai és akarata szerint. Én pedig hagytam, mert pontosan tudtam, micsoda örömét leli abban, ahogy lassan, apránként kicsomagol, megfoszt a csinitől, és egy perccel sem akartam számára megrövidíteni az élményt. Hát, ez volt a kurva lényeg.
Csókoltam, ha csókolt. Sóhajtottam, ha simított, és az egyetlen, amit nem tudtam visszafogni, az az volt, hogy még így is folyton a fenekén találtam a kezeimet, amitől a kurva barack emoji is paradicsommá pirult, főleg úgy, hogy a virágos ruha alatt nem volt alatta semmi... Bazmeg, még mindig kivagyok ettől...
- Zuhany.
Nem kérdeztem, mondtam, amikor egy utolsót az ajkába haraptam, és már húztam is magam után a fürdőbe. Azt csinált velem, amit akart. Legalább is azután, hogy a szinte frissítően hűsítő, első vízsugarak alatt magamhoz húztam újra, és percekig csak lustán, jól lakottan morogva csókoltam. A vágyam ezúttal nem a megszokott azonnalság és hevesség építette fel, hanem az a fajta kötődés, várakozás, amit soha a büdös életben nem éreztem más iránt, és szerintem senki sem, aki nem az igazi másikkal van együtt. Mert kurvára mindegy, hogy hogyan, mikor és hányszor voltam vele, Ő mindig képes volt elérni, hogy akarjam. Nem csak szavakkal, de az ösztönös, testi reakciókkal sem tudtam neki nemet mondani.
Minden mozdulatommal szerettem, és voltam hálás azért, hogy itt van velem, hogy az életem része. A szürke minden ellentmondás nélkül táborozott le a kis fekete társaságában, talán még kurvára elégedett is volt magával, amiért végre mi, gyarló emberek helyrehoztuk azt, amit ők nem érthettek, mert nem voltak hozzá szavaik.
Az egész alatt egy szót sem szóltam. Sem a nevét nem mondtam ki, sem azt megint, hogy mennyire szeretem. Azt akartam, hogy csak érezze, hogy itt vagyok neki, csak neki, vele, miatta, és ha már megígérni nem is fogom többet, hogy jóvá teszek mindent, marjon belé tíz karommal a tény, hogy semmi fontosabb nincs számomra nála - és nem is lesz soha.
Kimerültem. De a jó fajtából jutott többségében, végül is. Úgy, ahogy volt, vizesen kaptam az ölembe még a zuhanyzóban, és bármiféle törcsi nélkül indultam meg vele az ágy felé. Kit érdekel. Nem a mi ágyunk, nem a mi matracunk. Kurva meleg is van. Annyi még volt bennem, hogy légkondit kapcsoljak, mielőtt lustán elnyúltam volna az ágyon vele, mellette. Ott, ahol a helyem volt.
- Gyere ide! - hívtam, bár talán nem is kellett volna, hogy a karjaimba zárjam - Aludd ki magad, holnap nehéz napunk lesz. Legalább is nekem. Aludj helyettem is. - kicsit elnevettem magam, apró csókkal és egy gyors dörgölőzéssel helyezkedtem el végül az alvós pózomba - Szeretlek. Köszönök mindent.
Hogy itt van. Hogy nem hagyott el. Hogy mindennek kitette magát értem, értünk, miattunk. Hogy olyan kurva jó esténk lett végül a kurva szarból. Hogy annak idején véletlenül, bebaszva rossz irányba kanyarodott a lopott kamionnal. Mindent.

Oldalra biccentettem a fejem, így hallgattam az első esténket az Ő szemszögéből. Elhittem, hogy nem voltak hátsó szándékai, már csak azért is, mert semmi oka sem lett volna hazudni, pláne ennyi idő távlatából, plusz eddig sem tette. Meg hát ugye a leeresztett pajzsok.
- Én se terveztelek behívni, de hát miután megtudtam, hogy egy Legendával van dolgom, nem hagyhattam ki! - vigyorogtam rá full kamuzva, majd a vigyorból szépen lassan mosoly lett. - Azt hittem, csak egy köszönet lesz, vagy fizetség - húztam fel a vállam, már csak azért is, mert ezzel jószerével bevallottam, hogy ha úgy volt, (félig?) kurvába mentem át. Beharaptam a szám. - Arra kurvára nem számítottam, hogy először rajtad, aztán veled alszok - nevettem fel röviden, egymás után húzva elő az emlékeket, próbálva azokat a miérteket megtalálni, amiket sose kellett, mert szimplán magával ragadott az egész. Henry. - Totálisan leengedtem melletted és kíváncsi voltam, hogy másabb lenne-e, ha nem vagyok épp átfagyott, részeg és kimerült, szóval "kocsmázni" hívtalak. Abból, ahogy a nőstény zsongott a közeledben, tudhattam volna, mi lesz a vége, de túl jól éreztem magam ahhoz, hogy bármin agyaljak - néztem a szemébe.
Így utólag nem is értettem, hogyan gondolhattuk, hogy ez majd csak szórakozás lesz, meg elleszünk, spanolunk és dugunk, aztán kész. Túl gyorsan, túl könnyen egymásra hangolódtunk minden téren, ráadásul a farkasainknak se került semmibe összemelegedni.
Ha valamire, hát erre végképp megérte inni - és egyúttal "engedélyt" adtam Henrynek is az ivásra. Egyszer megcsúszott és mélyre jutottunk, de nem akarom azt lesni, hogy mikor mennyit iszik, vagy azon pörögni, hogy vajon le tud-e majd állni. Csinálja jobban, ennyit mondtam, ennyit kértem, én pedig megadtam neki hozzá a második esélyt, vele pedig a bizalmat. Vele együtt gurítottam le az italt, és a fejadag méregetése helyett inkább a felemlegetett családi fotóalbum nem-létét hallgattam.
- Nem is értem, hogy volt képes elviselni az egód, hogy nem a te képed virít mindenhol - ráztam meg jókedvűen a fejem.
Azt viszont már igen, hogy hogyan bírta elviselni, hogy az öccse kapta a plusz sütit. Nyilván csak úgy, hogy neki nem volt kedvence! Bár... tudva, hogy mennyire képes gondoskodó lenni azzal, aki fontos neki... nem lepett volna meg, ha kiderül, hogy igazából önként is lemondott a nassolnivalóról.
A bedobott kaja készítés kinevetésére látványos duzzogásba kezdtem. Hát így próbáljak cuki lenni bazmeg! A felváltott fosás meg a beígért grátisz budi azért megbékített valamennyire.
- Jó, ha fosunk, veszünk egy grillsütőt az erkélyre, aztán forgathatod a husikat, miközben kicsit áll a buzogányod. - Vagy nagyon, ha én is besegítek, de ezt már legfeljebb a somolygásomból olvashatta ki.

Messze, de kibaszottul messze felülmúltuk a Valentin-napot, legalábbis szerintem. A pokoljárásnyi kitérőn túljutottunk, ettünk, kellemesre ittuk magunkat, és egy pillanatig sem feszültem azon, hogy mennyi tequila fogyott, vagy mennyi kaja maradt részemről. Úgy és annyit ettem, amennyi jól esett, időről-időre magamon érezve Henry pillantását. Egy szót se kellett szólnia, pontosan tudtam, hogy Őt az étvágyam és a gyomorkorgásom jobban megnyugtatta, feldobta, mint engem. Azért egyre több kockahús vándorolt át az Ő térfelére, pedig eskü nem akartam vele konyhamalacot játszani, de ha egyszer akkora lendülettel evett... Meg így is több mint a felét megettem, a carne guisadának, plusz azt a szelet bárányt is eltüntettem, amit tőle kaptam, meg ugye a chilis babból is ettem. Szerintem kurva jó voltam! És még desszertre is fájt a fogam.
- Ugyan-ugyan - ingattam a fejem. - Az még odébb van.
Sopapillas lett a befutó, nem érdekelt Henry "túlédes" megjegyzése, kellettek a bogyók, a krém, és igen, kértem, hogy csurgassan rá egy kis mézet is. Leszarom, ide nekem a cukorsokkot! Meg Henrynek is, ha tényleg volt még hely a bendőjében, adagolgattam neki a falatokat, bár fejben már máshol jártam.
Az egyik cipőmből kiléptem, mert hát pont annyira lógott le az asztalterítő, hogy takarjon. Látszólag ugyanúgy élveztem a desszertem, miközben a talpammal és a lábujjaimmal megtaláltam Henry ölét és lassú, ráérős mozdulattal végigsimítottam rajta. Elvigyorodtam azon, ahogy megugrott, majd visszaereszkedett a kényeztetésbe, a szavai pedig az elégedettségemet fűtötték. Geci voltam, igen. És mind a ketten élveztük. Főleg így, hogy nemrég elégült ki, de már eleget pihent ahhoz, hogy ébredezni kezdjen, a jobbjával pedig megragadta a lábfejem és erősebben nyomta magához. Lassan hevülő vágya engem is magával ragadott, mintha vele együtt magamat is kínoztam volna.
A desszert utolsó falatját két ujjam közé csípve kaptam be, majd lenyalogattam a kezemről a cseppnyi mézet, végig Henry szemébe nézve. A kérdése nem tűrt nemleges választ, de ilyesmire esély sem volt. Jólnevelten visszabújtam a cipőmbe, látszatra, mintha mi sem történt volna, de energiáim forrón lengtek körbe minket, és hát a távozás sem azért lett sürgős, mert meguntuk a helyet.
- Pedig még táncoltam volna - biggyesztettem le a szám, egy percig se gondolva komolyan ezt.
Amíg a szobába nem értünk, csak a legszükségesebb esetben - például vezetés miatt - engedtem el a kezét. Ott is azért, mert ki akartam csomagolni a férjem, mert az rég nem volt elég, hogy csak a kezünk érintkezett. Imádtam, hogy tudta, hogy hagyta, miközben biztos voltam benne, hogy semmibe sem került volna neki letépnie mindkettőnkről mindent, mégsem tette. Csak átadta magát nekem, miközben képtelen volt levenni a kezét a fenekemről. Hangosabban vettem tőle a levegőt: a ruha anyaga könnyedén csúszkált a tenyere alatt, a csupasz bőrömön, ami nekem is izgató volt.
Puhán kóstolva csókoltam, miközben leszedtem róla a nyakkendőt, majd kibújtattam a zakóból is - ennyi időre mindenképp le kellett vennie rólam a kezét. Nehezen, de túléltük. Után az inggel sokkal ráérősebben bíbelődtem. Alig gomboltam ki a felső két gombot, már bújtam, a szája helyett a nyakát csókolva, finoman harapdálva és szívva, mialatt egyik gomb követte a másikat. Minél több csupasz felület lett, annál hangosabban vettem a levegőt, a szoba félhomályába sóhajtva vele együtt minden tetszésemet. A kulcscsontja vonala éles volt, finoman ívelt, a válláról úgy simítottam le az inget, mintha először érinthettem volna az izmait. Körmeim cirógatva szaladtak végig a hasfalán, és ahogy megint megtaláltam az övcsatját, úgy tértek vissza ajkaim az állához, a szájához. Mintha az egész lényem lángolt volna tőle.
Becsúsztattam a kezem a boxerébe - a szorítása erősebb lett a fenekemen, mire a szájába nyögtem. Egy kicsit még visszatértem a nyaka vonalára, a mellkasára, olyan ártatlanul és odaadón szeretve a számmal, amennyire szemérmetlen volt a kezem. De nem követeltem. Csak kényeztettem, szerettem, annyira belemerülve, hogy a zuhany felhozásáig észre se vettem, hogy az inget nem vettem le róla, csak a könyökhajlatáig legyűrtem, a nadrággal pedig szinte ennyit se törődtem. A bőre forró volt az érintésem alatt.
- Zuhany - ismételtem kissé kótyagosan.
Kicsit belehaltam ebbe a zuhanyba. Abba, ahogy lustán morogva csókolt, ahogy energiáink egymásba fonódtak, a nőstényem pedig újra otthonra lelt a szürke mellett. A szívem hevesen dobogott, a mozdulataimban viszont nem volt kapkodás vagy sürgetés. Hozzá bújtam a kellemesen hűvös víz alatt, mosdatás helyett most csak cirógattam, ahol értem, és amikor túlcsordult bennem a pillanat, egyszerűen átöleltem, kis vízcseppeket csókolva le a válláról. A kötődése rezonált az enyém, és mindaz a véres ígéret, amit egymásnak tettünk, tudtam, hogy nem csak a pillanat hevében hangzott el. Hogyan térhetne vissza bármelyikünk is a másik előtti élethez? Nem is tudnánk már életnek nevezni. Sóhajtva húztam magammal, amíg a hátam a csempézett falhoz nem ért.
- Emelj meg - leheltem a szájába, bár kérnem se kellett, mert szinte ki se ejtettem az első szót, már cselekedett.
A nyakát karoltam, és ami a mosdóban vadul lobbanó, kérlelhetetlen vágy volt, az most itt a megmásíthatatlan kötődés kifejeződése. Minden érintése beszélt hozzám, minden mozdulatom neki mesélt. Tényleg nem kellettek szavak, tökéletesen értettük egymást - talán jobban is, mint amikor beszélgettünk. Éreztem, az érzésen keresztül pedig értettem. És csak reméltem, hogy Ő is engem. Hogy tudja, hiába szólt egy életre az emlék, hiába vágott, nem tört össze semmit. Nem sarjadt belőle trauma. Ugyanúgy tudtam érinteni, ugyanúgy tudtam szeretni, legfeljebb annyi változott, hogy megláttam az Ő törékenységét. Hiába vagyok kicsi: meg akartam védeni, hogy ne tudjon neki még egyszer valami ennyire ártani. A homlokomat az övének döntöttem, némán kapaszkodtam belé a gyönyör pillanatában.
A világom remegett meg júniusban. A világom jött vissza hozzám - hiszen megígérte, nem? Mindig visszajön.
Vizesek voltunk még, amikor felkapott és kivitt, de egy pillanatig sem bántam. Hanyatt feküdtem, amíg Henry légkondit kapcsolt, szórakozottan simítottam meg az ágyneműt a kézfejemmel magam mellett, Őt várva.
Tényleg felesleges volt mondani, hívás nélkül is fordultam, mentem, bújtam, ahogy mellém feküdt, átkarolva a derekát, lábamat az övé közé fűzve. Meleg volt, de ez nem állíthatott meg abban, hogy minél nagyobb felületen akarjak Henryhez érni.
- Ott leszek veled - mondtam, mint egy ígéretet a nehéz napra. A csók után máris laposakat pislogtam, végül lehunytam a szemem, de még hallottam az utolsó szavakat. - Én is téged, querido. Köszönöm, hogy visszajöttél hozzám... - motyogtam még, majd hagytam, hogy az álom elnyomjon.
Hiszen feladatom volt: helyette is aludnom kellett.

Semmi sem zavart meg, ha Henry forgolódott, esetleg elaludt, de nyugtalan álmai voltam, ösztönösen lobbantak energiáim, bújtam a nősténnyel együtt, önkéntelenül próbálva megnyugvást adni. Nincs semmi baj. Minden rendben lesz, majd én elkergetem a kurva mumusokat.
Ezzel együtt is jól aludtam, nem bántott úgy éjszaka, mint mondjuk az öt nap végén, vagy június leghosszabbjain. Azzal se törődtem különösebben sokat, ha a rengeteg helyezkedés miatt esetleg szó szerint egymásba gabalyodva ért minket a reggel, vagy szimplán keresztbe feküdtünk egymáson. Ha nem mocorgott annyit, hozzá bújva maradtam. Akár a mellkasán pihenve, akár hátulról ölelve, vagy magamra húzva, mint egy élő-lélegző takarót.
Az elalváskor beígért feszültségét tekintve nem hiszem, hogy sikerült volna előbb ébrednem nála, de nem zavart annyiból, hogy ez nem verseny. Ha háttal volt nekem, végigsimítottam a tetoválásán, majd egy ponton megállapodott a tenyerem és kicsit megcirógattam a hüvelykujjammal. Ha szembe volt, az arcát érintettem, ha pedig már kikelt az ágyból, szimplán rettenet kócosan felültem. Mindegyik esetben egy dolog mocorgott bennem igazán:
- Aludtál azért valamennyi? - kérdeztem még kásás hangon, kidörzsölve a szememből az álom maradékát, aztán nagyot nyögve nyújtózkodtam.
A válasza után megcsókoltam, és ha nem tervezett hirtelen mást, kissé kómásan lemásztam az ágyról és előtúrtam a gönceimet: rojtos szélű farmer short, világos ujjatlan, meg egy vörös-fekete kockás ing, ha valami csoda folytán valahol hüvi lenne. Egyébként meg úgyis csak a derekamra lesz kötve. Meg napszemcsi. Az esszenciális, de egyelőre elég volt a felsőm nyakába tűzve. A hajamat kontynak csúfolt csomóba gumiztam.
- Cigi, kávé, cigi, valami ehető, cigi, autó? - soroltam az indulás előtti "ütemtervet", és amint a megfelelő közelségbe került hozzám, megfogtam a kezét.

Nem csak a tequilától, hanem a pillanatnyi nosztalgiától fénylő szemekkel néztem Dakotára, ahogy az első találkozásunkat, az első közös esténket hoztuk szóba.
- Azt úgyse' fogadtam volna el. - csóváltam meg a fejem lassan - Nem tartoztál nekem semmivel. Azóta sem.
Igen, lehet mondani, hogy amúgy a legyet is röptében, meg hogy alapjáraton seggfej vagyok, de ilyen szempontból nem vagyok, és sosem voltam olyan, mint mások, akik megtehették. A kösziszexnél azért magamat is többre tartottam. Nem csak azért, mert róla volt szó. De vele meg pláne. Már akkor is. Ha nem éreztem volna azt, hogy neki is őszintén bejön a helyzet, simán kitáncoltam volna belőle. Dehát, bejött basszus, méghozzá annyira, hogy már aznap este úgy aludtunk, mintha már előre tudtuk volna, hogy kibaszottul összetartozunk.
- Reméltem, hogy visszajössz. - dobtam még egy lapot az őszinteség pakli tetejére - Nem nagyon tudtalak kiverni a fejemből. Ami már eleve fura kellett volna, hogy legyen, mert nem igazán szoktam a csajok nevére sem emlékezni másnap. - elnevettem magam egy kicsit - Meg a hajukat sem basztatni, amíg rajtam alszanak, mert... nem nagyon szoktak. - sosem tettem a szépfiút annál tovább, mint szükséges volt, és hát, szex után már nem szokott rá szükség lenni - Aztán... visszahoztak a lábaid.
Teljesen mindegy, hogy az első reakcióm az volt, hogy lebasztam és kiabáltam vele, amíg azt nem mondta, hogy nem így akart randira hívni.
Koccintottunk. Saját magunkra ittunk, saját magunkra ettünk, így ünnepelve meg talán azt, hogy itt lehetünk. Meséltem, mesélt, nevettünk és csak élveztük egymás társaságát úgy, ahogy mindig szoktuk. Vagyis, ahogy már egy ideje nem szoktuk, de itt volt az idő visszatérni a gyökereinkhez. Minden szempontból. Legalább is számomra minden szempontból.
Már a desszert gondolatától is meg akartam halni, mert nem hittem, hogy akár csak egyetlen falat még belém fog férni, főleg nem ebből az édes-mézes kis puffancskából. De öröm volt nézni, ahogyan Dakota (végre!) kiélvezte. Ahogyan azt is minden bizonnyal kurvára élvezte, hogy most először a desszert fogalma majdhogynem összefonódott minden eddigi, általunk használt jelentéssel. Tényleg meg akar ölni. De hülye lennék, ha hagynám.
Inkább mentem vele, ha mással nem is, hát az energiáimmal nyaldosva fel lassan az ő vágyait is a plafonig, hogy mire a hotelbe értünk, már ne kelljen ilyesmikkel foglalkozni. Az sem érdekelt, ha táncolni akart (nem akart) - amilyen jó volt a kaja, egyébként is esélyesen nem most voltunk itt utoljára. Akkor majd fulladásig táncoltatom. De egyelőre csak fulladásig akartam elhalmozni saját magammal.
Minden egyes csókja, apró harapása, a vetkőztetése forralta a véremet: hagytam, hogy kényeztessen, amíg csak akart, anélkül, hogy az útjába álltam volna. Megadtam magam neki és az akaratának: jól esett így létezni, főleg azért, mert mégis én voltam az, aki a fő haszonélvezője volt a dolgoknak. A zuhany előtt azért már sietve dobtam le magamról a maradék ruhát, hogy minél hamarabb a víz alatt ölelhessem és csókolhassam, hogy végül elvegyem azt, amit adni akart, és odaadjam azt, amit már rajta kívül nem kaphatott meg többé senki.
Épp csak kinyitotta a száját, már emeltem is, és úgy éreztem, hogy nem csak a testét, hanem a lelkét is a sajátommal együtt. Minden egyes sejtemmel, energiafoszlányommal és mozdulatommal imádtam, odaadtam neki mindent, ami bennem volt. De nem lettem tőle üres, mert Ő is ugyanúgy feltöltött, és a korábbi szavak, a korábbi bánat és rettegés szinte semmissé vált. Megbotlottunk. Kurva nagyot estünk mindketten. De kihúzzuk egymást a gödörből, megyünk tovább, nem számít, hogy mi fog történni. Soha, de soha többet nem teszem ki annak, aminek az elmúlt hetekben. És tudom, hogy lehettem bármennyire kegyetlen, tudta, hogy az nem én voltam. És nem is leszek. Nincs nála fontosabb a világon, és a másfél évszázadom alatt ő a második olyan személy, akit gondolkodás nélkül saját magam elé helyeztem.
Hálás voltam, amikor megint kimondta, hogy ott lesz velem. Csak szorosabban húztam magamhoz, nagyot szusszanva öleltem a mellkasomhoz, a lábát pedig ragaszkodóan a sajátjaim közé zártam. Nehezen aludtam el.

Azt nem tudtam volna megmondani, hogy mégis mit vártam a holnaptól, de mégis olyan belső feszültség zakatolt bennem, amivel elég nehezen bírtam el. A hosszú utazás, a teli has és a többes orgazmus persze végül zavart álomba nyomtak, amiből sokszor, ha csak pillanatokra is, de megébredtem, és átdobva magamat a másik oldalamra talajtornáztam az ágyban. Dakota néha nyünnyögve ölelt át, miután megint elhelyezkedtem, én pedig ráfogtam mindig épp arra a testrészére, amire sikerült.
Neki háttal ébredtem fel úgy utoljára, hogy már nem tudtam visszaaludni. A karját átvetette rajtam, én pedig szórakozottan cirógattam, amíg csak üresen néztem ki a fejemből. Nem akartam felkelteni. Megígértem neki, hogy kipihenheti magát.
Megyünk haza, amigo.
A szürke nem igazán értette, hogy mégis mi a fasz bajom van. Neki arról a hajnalról nem voltak emlékei. Akkor ő még nem létezett. Ő pár mérfölddel odébb és néhány órával ezelőtt tátotta ki először a pofáját a lelkemben.
Igen, arra megyünk. Nem oda megyünk. Csak arra. Mondjuk úgy, a fogantatásod helyszínére. Megint.
"Beszélgettem" vele, miközben régi képek peregtek a fejemben lévő moziban. Főszerepben az öregemmel, ugyebár. Aki azért még mindig mocskosul hiányzott mindkettőnknek.
Ahogy Dakota végül felébredt, mindent megpróbáltam elhessegetni több-kevesebb sikerrel. Álmatagon mordultam, ahogy a hátamat simította, jólesően borzongtam bele az érintésébe. Nyilván hamar felé fordultam, és mosolyogva néztem, ahogy teljesen szétgyűrten próbált magához térni.
- Aha... - suttogtam rekedten - Ha meg mégse' eleget, majd kidőlök, amíg vezetsz.
Lehunyt szemekkel fogadtam a csókját, és reflexből simítottam végig a derekán. Tudtam, mennyire oda meg vissza van a semmibe vezető kocsikázásért. Ha egész napos túrát nem is tudtam neki adni, legalább az a két-két és fél óra hadd legyen az övé. Bár, most kivételesen a hófödte táj helyett a sivatagon át. Vele ellentétben én mindig, habozás nélkül az utóbbira szavaztam volna.
Kivételesen semmi kapacitásom nem volt arra, hogy a reggeli előtt megreggelizzünk, szerintem a legenda is befuccsolt volna, ha próbálkozunk vele, szóval jobb volt így. Túl sok minden járt hozzá a fejemben. Szóval vele együtt másztam ki az ágyból, és random magamra kaptam, amit találtam. Meg persze felkaptam az olajzöld bombert is: ki tudja, meddig leszünk majd kint. Dakota kérdésér csak odaléptem hozzá, átfogtam a derekát, és rövid csókra húztam, belenevetve abba, hogy a sapim a homlokának ütődött.
- All-inclusive, mi amor, odalent egy kurva svédasztal vár ránk.
A lift felé menet azért nyilván megbámultam a rövidnacis seggét, de ahelyett, hogy beindultam volna, most csak szimplán elégedett voltam vele. Meg magammal, amiért ilyen kurva mázlista vagyok.
Még jó, hogy volt terasza az étteremnek, máskülönben meghaltam volna, ha még öt percet bagó nélkül kell eltöltenem. Én csak kávét szereztem be, egy falat sem ment volna le a torkomon.
- Oké, szóval... - felsóhajtottam, és a telefonom basztatása befejeztével átküldtem Dakotának a GPS linket - A Fort Sumnerbe megyünk. Úgy két, két és fél óra az út, attól függ, mennyire nyomod neki oda. - felkacagtam és megnyaltam a szám - Ott vagyok eltemetve.
Most az egész parkot meg múzeumot kihagytam a képletből, főleg azért, mert hiába nem volt épp pánikrohamom, attól még harapható feszültség ülte meg az energiáimat. Extra sütit érdemlő kiskutyaszemekkel pislogtam Dakotára.
- Ott ért véget minden. Ott kezdődött el minden. - onnantól kellett volna "megváltódnom" - Azt akarom, hogy ott kezdődjön újra megint minden. Ja. Azt hiszem, ezért kell odamennem.
Egyszer már bejött, nem igaz? Talán másodjára is sikerülni fog kellő motivációt találnom ahhoz, hogy mindent megint tényleg át tudjak értékelni, és emlékeztessem magam arra, hogy ahelyett, hogy tényleg abban a kurva sírban feküdnék, előttem az élet, tele lehetőségekkel. És még Dakotát is megkaptam ajándékba útitársul.
Ahogy a reggelivel megvoltunk, mentünk is a kocsiért. Ahogy ígértem, Dakota szállhatott a volánhoz, én pedig a másik oldalra dobtam be magam. A GPS jószerével csak ahhoz kellett, hogy a városból a főútra keveredhessünk - na meg majd akkor, ha a központhoz értünk. A köztes időben az egyenes, végtelen, forró semmi várt bennünket. Bekapcsoltam a rádiót.
- Még egy dolgot meg kell ígérned. - néztem felé, miközben már javában vezetett - Ha ömlengeni kezdek, nem mondod el senkinek. Még Patnek sem. Jó? - a világért sem akartam volna, hogy ennek híre menjen, legutóbb egyedül voltam, úgy könnyű volt titokban összeomlani - És ha kérdésed van, kérdezz. Akármit.
Nekem már volt előre fogalmam arról, hogy mire számítsunk, ha odaértünk, és valahol... Nem tudom. Tartottam talán egy kicsit attól, hogy Dakota is besokall majd, ha tényleg szembesül azzal, hogy ki vagyok, hogy miket tettem, hogy ott fog állni pontosan abban a kurva szobában, amiben Patnek le kellett volna lőnie.

Szinte még félálomban dünnyögtem arra valami érthetetlen masszát, hogy max majd alszik, amíg vezetek. További beszéd helyett inkább odahajoltam hozzá és megcsókoltam, az oldalamon végig futó simítására pedig elégedetten szusszantam. Kapott érte még egy puszit a szájára, mielőtt kivergődtem volna az ágyból.
Normál esetben kevés olyan alkalom volt, amikor a reggel fontos velejáróját, a reggelit kihagytuk. Hát ez pont a ritka alkalmak egyike lett. Az energiában megülő feszültség tűkként szurkált, és megpróbálhattam volna egy gyors légyottal elterelni a figyelmét, vagy lazítani rajta, de nem akartam megkockáztatni, hogy egy esetleges sikertelenségtől még ingerült is legyen. Nem közeledett ilyen értelemben, és én sem erőltettem, hiába nem értettem még teljesen, mitől olyan húsba maró neki az, amire vállalkoztunk.
Felöltöztünk, aminek a végén megint stírölősen méregettem a férjem. Jó, láttam már ennél jóval többet is belőle meg minden, de valahogy a teljesen fedetlen karjai pihegő viktoriánust csináltak belőlem. Oké, túlzok. Egy kicsit. Az viszont egy kicsit se titkoltam, hogy megint tetszett, amit láttam, ahogy pedig eszembe jutott a tegnap este, kedvem támadt megint letapizni és végig csókolni a vállizmait.
Na jó, térjünk vissza a földre és koncentráljunk a napi küldetésre. Nem könnyítette meg Henry a dolgom azzal, hogy hozzám lépett, elkapta a derekam és megcsókolt. Vele együtt nevettem, amikor lefelejt a sapival.
- Jó, én meg tegnap este óta négyhónapos terhes vagyok baszki! - paskoltam meg a hasam, ami a kiadós vacsorának hála még mindig puklis volt. - Ha még a reggelit is megnyomom, az első budiban kiszarom az új kis jézust.
A hányás lehetőségét nem hoztam fel, ahhoz elég idő telt el, hogy ne legyen ilyennel probléma, és kicsit se rakoncátlankodott a gyomrom, szóval: hip-hip-kibaszott-hurrá!
A liftnél megráztam kicsit a hátsóm. Éreztem magamon Henry tekintetét, a gesztus pedig inkább volt játékos-szemtelen, mint vágykeltő. Ezzel a könnyedséggel fogtam meg a kezét és simultam hozzá, hogy aztán lent a szokásos "mi vagyunk a legjobbak, bazmeg" attitűddel vonuljunk végig. Én mindenképp.
Nem volt kérdés, hogy a teraszon tartjuk meg a reggeli szeánszt: Henry kávé-cigi kombóval, én szintén. Jó... a sonkás szendvicsnek nem tudtam ellenállni, rám kacsintott na, én meg nem vagyok olyan szívtelen, hogy parlagon hagyjam. A tegnapi vacsinak persze a nyomába se ért, de finom volt.
- Biztos nem kérsz egy harit? - nyújtottam felé a szendót, de nem tukmáltam, és meg se lepett az elutasítása azok után, micsoda feszültséggócként ébredt.
A telefonom berezgett, amikor jött a cím, aztán teli szájjal bólogattam az időt illetően. Épp egy korty kávéval öblítettem volna le a falatot, amikor jött az "ott vagyok eltemetve". Egy pillanatra megakadtam a mozdulatban és Henryt - Billyt - fürkésztem. Visszatettem a kávém, energiáim finoman lengték körbe őt, és éreztem, hogy itt most a nőstény sem igazán tud mit tenni, mert a szürke... először fedeztem fel náluk némi disszonanciát. Annak a halvány árnyékát, ami olyan ismerős volt a Farkas és köztem. A tekintetére majdnem felpattantam, hogy odamenjek hozzá, megöleljem és mindent elkergessek a gondolatai közül, ami bántotta, feszélyezte, aggodalommal töltötte el.
Ehelyett csak átnyúltam az asztalon, megfogtam és kicsit megszorítottam a kezét.
- Minden rendben lesz - mosolyogtam rá halványan. - Nem vagy egyedül.
Ezt nem csak magamra értettem, hiába én voltam itt vele egyedül fizikailag, de nem kezdtem részletezni, csak visszadőltem, befejeztem a szendvicset és rágyújtottam. Nekem még azt hiszem, nem esett le, hogy olyan sírhoz megyünk, amiben neki kéne feküdnie. Hiszen Ő itt ült előttem épen, elevenen, a sír meg valahol kint volt a pusztában, ismeretlenül, anélkül, hogy bármit társítanék hozzá - egyelőre. Nem is akartam még ezzel foglalkozni, helyette ránéztem az átküldött útra, hogy merre hány méter, miközben elpöfékeltem a cigim és megittam a maradék kávém.
- Fura lesz megint a pusztában - mondtam elrévedve. - Főleg, hogy nem fog szakadni rólam a víz! Legalább útközben... - szusszanva keltem fel, mintegy lélekben felkészítve magam.
Társaság, új farkas, plusz néhány évtized - meg egy klímás autó. Ez mind velem volt, ahogy annyi idő után megint nekiindultam Új-Mexikó forróságának, Henryvel az anyósülésen. A rádióban még csak indult a zene, és még csak kocogtunk az úton, amikor Henry az ígéretemet akarta. Felvont szemöldökkel, a szemem sarkából Őt figyeltem várva, hogy mit szeretne. Képes lettem volna a Holdat is leígérni neki - aztán lehozni.
- Sose adnálak ki - mondtam egyszerű tárgyilagossággal, mert ez totálisan magától értetődő volt részemről. - Ezt még szépítve se - tettem hozzá, mert ugyan a depresszióját elkenve ugyan, de említettem, amikor már nagyon nem akartak rólam leszakadni melóban, vagy a Pitben, hogy mi az isten van velem, de akkor is csak annyit mondtam, hogy nehézségeink vannak Henryvel. Pat volt az egyetlen, akinek nem többesszámoztam, hanem legalább annyit súgtam egyértelműbben, hogy a párom nincs jól. De eszembe se jutott a kifejezett kérése ellen menni ezen a téren.
A kérdezés engedélyére hosszabban és jobban rá néztem a napszemüvegemet lejjebb tolva.
- Akármit? Tudod, hogy micsoda érzékem van bombát ugrani a legkényesebbekbe - húztam el a szám, majd visszaigazítottam a napszemüvegem és megint az utat figyeltem. - Nem szeretnélek véletlenül szakadékba lökni. Szándékosan se! - tettem hozzá sietve.
Majdnem annyira sietve, ahogy szépen, finoman, de határozottan és érezhetően rátapostam a gázra, ahogy végre kiértünk a városból. Nem ment úgy, mint a Mustang, de attól még egy dévaj kis vigyor előcsalt belőlem, miközben kényelmesen belesüppedtem az ülésbe. A nosztalgia úgy kapott el, mintha minden tegnap történt volna. Az első önálló stoppolás, kocsieltérítés meg a többi... Furcsa volt, mert egyszerre karistol és töltött el valamiféle utánozhatatlan szabadságérzéssel. A fojtogató hőség és a távoli délibábok sem tudták ezt soha elvenni tőlem, inkább csak arra sarkalltak, hogy megnézzem, mennyit bír a bérel kocsi. Úgy kerültünk ki egy-két tötymörgőt, mintha ott se lettek volna, az egyik ránk dudált, de le se szartam. Utánuk pedig csak a végtelen, forrón izzó semmi volt.
Őszinte lelkesedéssel nevettem fel, amikor szinte már szenvedett a motor, és csak ekkor vettem vissza kicsit a lábam. Úgy sóhajtottam, mintha egy kellemes, hajnali kocogásból tértem volna vissza. A nősténynek is tetszett a sebesség - nyilván tetszett bazmeg! -, a szemem pár másodpercre vörösbe váltott.
- Mi aggaszt? - kérdeztem megint felé fordulva, csak a periférikus látásommal csekkolva az utat. Lehajtottam a szemellenzőt és mint valami hajpántot, a fejemre tettem a napszemcsit, hogy zavartalanul tudjam Henryt figyelni. - Ébredés óta egy gombócnyi feszkó vagy. Meg este is nyugtalan voltál.
Semmi szemrehányás nem volt a hangomban, mondta előre, hogy helyette is aludjak, plusz annyira egyszer sem keltett fel, hogy ne tudtam volna visszaaludni. De ha így is lett volna, akkor nehezteltem volna egy pillanatra sem. Ha nem is értettem teljesen, de legalább tudtam, hogy nem könnyed piknikre indultunk.

i wonder where he is

- Ámen?
Röhögtem, ahogy a dagadó kis beleiről nyilatkozott, és amit csak Ő látott extrán nagynak ahhoz képest, amilyen tényleg volt. Nők... Hogy mindig mindent hatszorosan eltúloznak.
- Mondjuk azért jó lenne, ha indulás előtt mindketten megszülnénk, a kajával ellentétben a sivatagba szarás nem hiányzik.
Nem hagyott teljesen hidegen az a korábbi pillantás, amivel a karjaimat sasolta, de az elégedett pofánál, és az Ő stírölésénél többre most nem futotta. Ettől mondjuk nem éreztem szarul magam. Most, hogy már évszázadok állnak előttünk jó esetben, biztos lesznek majd napok, amikor kivételesen nem úgy esünk egymásnak, mint két kiéhezett kamasz. Emellett persze úgy vonultam vele az oldalamon, mint egy kibaszott király, mert mellette egész egyszerűen... nem tudtam máshogy nyilvánosan létezni.
Üdítő volt a kávé, meg az első slukk a cigiből. Nagyot sóhajtottam, ahogy kifújtam a füstöt, és már nagy útvonaltervezésben voltam, amikor Dakota a szendvicsével kínált.
Nem, tényleg nem kértem egy harit sem igazából, de olyan jól esett látni, hogy evett, hogy lelkes volt megint, hogy a kaja látszólag visszatérni igyekezett abba a szerepébe az életünkben, amit az első pizza óta betöltött.
- Jó, egyet.
Megadtam magam neki, egy falattal pedig még én is elbírok még akkor is, ha nem volt étvágyam. Semmi gyomorszűkülés, meg ilynek, egyszerűen csak... Nem kívántam kimondottan semmit. Amíg az utolsókat rágcsáltam a kis falatból, átküldtem neki a Sumner koordinátáit, aztán nyomorultul nézve belekezdtem a napunk várható elemzésébe. Meg a kellemetlen tények felemlegetésébe. Hiába éreztem, ahogy közeledett volna, sajnos az én vörös szemű, kis feketémnek esélye sem volt, mert hát... ehhez a szürkének vajmi kevés köze volt. Ahogy megfogta a kezem, csak egy rövid, erőtlen mosollyal és a keze szorításával reagáltam elsőre.
- Tudom...
Tudom, hogy nem vagyok egyedül. Bár vele ellentétben és csak Őt láttam magam mellett, mint támogató felet. Hiába nem ittam már, hiába csak kevésbé látványosan voltam magam alatt, attól még továbbra is elárulva és elhagyatva éreztem magam. Fogalmam sincs, hogy ez a seb mikor fog begyógyulni.
Haloványan elnevettem magam a közbeékelt megjegyzésére. Nekem is kurvára az volt tizenhárom éve, de hát, már akkor sem gyalog vagy lóval utaztam le a sírhoz, szóval nem igazán érhetett újdonság ilyen szempontból
- Mustangot kellett volna bérelnem. Akkor mondhatnám, hogy örülj, hogy klímás lóval készült a herceged. - elnevettem magam, aztán aprót sóhajtva komolyabb vizekre eveztem - Az akkori szar mindkettőnknek elmúlt, nem? Talán épp ezért vagyunk itt, hogy ezt is belássuk és kurvára felfogjuk.
Mert mindketten túléltük. Akkor még egymás nélkül, és arról sem tudva, hogy mindvégig egymás felé meneteltünk.
Ahogy felkelt, keltem vele én is, és azért még így a cigi-kávé után önként jelentkeztem szülésre, mielőtt nekiindultunk volna. Most nem ragadtam le játszani, szóval hamar indulásra készen álltam.
Kurvára örültem annak, hogy legalább nem valami nyálas pop sláger szólalt meg a rádióban, amikor bekapcsoltam. De ez sem volt elég ahhoz, hogy eltérítsen az attól való szándékomtól, hogy megígértessem vele, hogy minden, ami Sumnerben ma történik, az köztünk marad. Csak nagyot nyelve bólintottam a szavaira, a váltón pihenő keze felé nyúlva szorítottam rá egy kissé. Jól esett az érintése, a bőre, a tudat, hogy ezer százalékban mellettem van. Eszembe sem jutott megkérdőjelezni, hogy netalántán az ígérete ellen menne.
- Akármit. Leszarom. - felé pillantottam, még akkor is, ha az utat figyelte, és nagyon határozottan folytattam - Mi amor... veled vagy nélküled éppen... száznyolcvannal száguldok a szakadék felé. Kurvára nem hiszem, hogy még extrán is bele tudsz lökni. Ha mégis, akkor lökjél. Most ez kell.
Ez kell ahhoz, hogy minden át tudjak értékelni. Hogy húsba maróan érezzem az egész életem súlyát, jelentőségét, és hogy ne pocsékoljam el a jövőt, amit az évtizedektől kaptam. Vagy ami még ezek után rám vár.
Elégedett voltam, ahogyan Dakota szinte szlalomozott az átlag vezetők között. Egy ponton már nem is figyeltem a sebességmérőt, csak a motor kaffogása ütötte meg a fülemet, és ahogy elnevette magát, nevettem vele. Szükségem volt rá, erre, hogy tovább nyomja a gázpedált, hogy szinte úgy érezzem, reptet magával. Női sofőrös viccek ide vagy oda, a végletekig megbíztam benne. De csak azért, mert... tényleg olyan volt, mint én. Ha nem is pontosan, de sok... a legtöbb szempontból. De ez az öröm is csak percekre fedte el a feszültségemet.
Én nem toltam fel a napszemüveget. Csak a szélvédőn át bambultam bele a suhanó, forró táj élményébe. Most először szorult össze a gyomrom úgy igazán.
- Minden? - kérdeztem először erőtlenül felnevetve, aztán az alsó ajkamra harapva agyaltam azon, hogy ezt mégis hogyan tudnám megértetni vele - Már neked is meg kellett volna halnod. Oké, ez nem újdonság, a mi fajtánk legtöbbjének már rég meg kellett volna, de ez nekem... Nekem ez más. - most fordítottam csak felé a fejem - De tudod... elképzelted már a konkrét pontot, ahol sikerült? Nyolcan évesen egyik reggel nem keltél fel? Elvitt a himlő negyven évesen?
"Helyre kell hozni a hibáidat, Kölyök. Ha hagylak meghalni, ki csinálná meg? Sok kegyetlen gyilkost láttam már, messziről felismerem azt, aki sportból öl. Te nem vagy ilyen. Olyan vagy, mint egy csapdába esett állat, még akkor is, ha éppen nem vagy rácsok mögött. Benned van lehetőség. Benned megvan a képesség, fiam."
- Én pontosan tudom mikor, miért és hol "haltam" meg. - a legtöbbekkel ellentétben - Most nem a feltámadásról beszélek. És azt is pontosan tudom, hogy oka van, amiért mégis itt lehetek. Hogy miért lettem farkas. Engem anno halálraítéltek, Dakota. Patnek tényleg le kellett volna lőnie, mint egy kutyát.
Mert ezt várta a világ a sherifftől, az igazságszolgáltatástól. Ehelyett feladatot adott, már az elején, és azóta is igyekezett gondoskodni arról, hogy aszerint az esély szerint éljek, amit megadott nekem azzal, hogy a kölykévé tett.
- És most... most megint rettegek attól, hogy képtelen leszek az okoknak megfelelni. Hogy mégsem az lettem, akinek Pat akart, és hogy tényleg inkább abban a sírban kellene feküdnöm, amihez megyünk, mert rosszul döntött és mert mégsem vagyok elég.
Azt hiszem, hogy innentől kezdődik a "nem adlak ki" megállapodás. Mert ezt sem mondtam volna kis soha a büdös életben senki más előtt.
- Nem várom, hogy teljesen megértsd, ezt talán nem is lehet. Olyan elbaszott az egész. - kicsit lemondóan az ablaknak támasztottam a fejem - Az aggaszt, hogy szembe kell nézzek magammal. És az élettel, amit elpazaroltam. Vagy nem pazaroltam. Nem tudom. Majd ott kiderül, hogy mit érzek.
Legutóbb elég volt szétesni, és eldönteni, hogy rendőr leszek, ahogy Pat akarta. De a mostani iránymutatás... Vajon sikerül megint az öreg akarata szerint menni, és tényleg elhinni, hogy képes vagyok saját döntéseket hozni? Nélküle élni olyan életet, ami nem megy pocsékba? Ami nem rombolja össze azt, amit eddig elértem?

Elmosolyodtam, ahogy megadta magát és elfogadott egy falatot. Mintha kettőnk közül neki lettek volna evési zavarai az utóbbi időben, úgy örültem, aztán magammal rohadtul megelégedve nyammogtam tovább. Az nem feltétlen fordult meg a fejemben, hogy miattam harapott egyet, legfeljebb olyan értelemben, hogy én kínáltam, tőlem elfogadta, rábólintott.
Utána figyelmesen hallgattam a haditervet a mai napra vonatkozóan, és még ha nem is tudtam eltüntetni a veszteséget, amit érzett, a Pat alakú lyukat az épp átalakuló életében... amennyire lehetséges volt, mellette álltam. Nem pótolhattam a Teremtőjét - hülyeség lett volna egyáltalán megpróbálni, de az erőlködés szándéka se volt meg -, abban viszont talán segíthettem, hogy hatékonyabban kezelje a hiányát. Ezért is igyekeztem vissza önmagamhoz olyan sietve.
Könnyedén nevettem fel az elpuskázott Mustang lehetőségére.
- Nem para, majd a következő kiruccanáskor pótlod. - Mert hiába az elején voltunk a mostaninak is, biztosra vettem, hogy lesz következő. És nagyon reméltem, hogy utána még sok másik követi az előttünk álló - legyünk optimisták baszki - évszázadokban.
Az akkori szar elmúlt... Pár másodpercig merengve néztem őt, majd bólintottam. Igen, túléltük, túljutottunk rajta - és mennyivel többként tértünk vissza!
A mosdó kör után nyakunkba vettük a mérföldeket.
Egyértelmű volt, hogy nem fogom a dolgait kifecsegni, ez nem olyasmi volt, amit kocsmában sörözve csak úgy bedobsz. Mert sehogy se dobod be. Megkért, a keze az enyémen pihent, és ahogy ígéretet tettem, finom rám szorított. Ha úgy akarta volna, azt se mondom el soha senkinek, hogy egyáltalán ide jöttünk.
A bármit kérdezhetek résznél viszont már nem voltam ennyire magabiztos, muszáj voltam visszakérdezni, és hiába biztosított, hogy nem tudok rontani semmivel semmit... azért nyugtával dicsérjük a napot. Félelmetes tehetség vagyok, mindketten tudtuk, és emiatt egyikünk se vehette biztosra, hogy nem lökök még rajta. Én legalábbis semmiképp.
Sejtettem, hogy jó lesz vezetni megint hosszabb távon, főleg ilyen végeláthatatlan területen, de nem hittem, hogy ennyire jól fog esni. A múltamnak pedig végre nem az árnyékos oldala köszönt vissza, Henrynek is jól látható módon, sokkal inkább mindaz, ami miatt minden nehézséget képes voltam valahova hátra sorolni és többségében csak élvezni a mindenféle kötöttségtől, horgonytól mentes életet. A magam kénye-kedve szerint legtöbbször, a túlélésért idomulva szükség esetén.
Habozás nélkül repítettem magunkat annyival, amennyit még bírt a kocsi, és csak azért vettem vissza a panaszos hangokat hallva, mert kurvára nem hiányzott, hogy lerobbanjunk. Ettől még nevettem, és ahogy Henry csatlakozott hozzám, könnyebbnek éreztem magam, mint az elmúlt években valaha. Közben neki ebből a könnyedségből röpke percek jutottak egyelőre, és voltak sejtéseim, hogy mi nyomhatta a lelkét, jobb szerettem biztosra menni.
Feltoltam a fejem tetejére a napszemcsit, úgy hallgattam meg felejtettem hosszú másodpercekre Henryn a pillantásom. Olykor korrigáltam a kormánnyal, mert volt, hogy félrekacsmarogtunk volna, de nem zavartattam magam miatta. Lófasz nem járt épp erre, ha meg mégis, volt szeme, meg fékje, és olykor azért én is odapillantottam.
- Egyszer - mondtam halkan a halálozás kérdésére, pedig majdnem rávágtam, hogy még sosem agyaltam rajta.
Tizenhárom éve, először és utoljára, mert amennyire az élet természetes velejárója volt a halál, annyira kerültem, hogy rágondoljak. Az volt a legközelebb még, amikor Henry a kádban ülve elmesélte, hogy egyszer már igazán meghalt. A pánik, a veszteségtől való félelem, a lehetőség, hogy nincs többé velem, hogy nem csak hétköznaponként, hanem egyáltalán nem láthatom, kiborított. Túl frissen fedeztem fel, mit jelent Őt szeretni, hogy micsoda űrt tölt ki az életemben, bennem, hogy csak csodának köszönhettem, hogy most itt ültünk. Az akkori rémület nem akaszkodott belém, mert a megélt jelen sokkal erősebbé vált, mint egy lehetséges kimenetel, így nem foglalkoztam vele. És innen nézve... kezdett egészen szürreális lenni, hogy épp a sírja felé tartottunk és a halálról, vagy annak elképzeléséről beszélt.
Hallgattam, magamba ittam a szavait, az arcát fürkésztem. Akkor mozdultam, amikor előjött a "talán nem elég" kétsége. A váltóról a kezére simítottam a tenyerem, ujjai közé fűztem a sajátjaimat és a számhoz emeltem, hogy félig véletlen, félig szándékosan a gyűrűsujjához nyomjam a szám. Nem állítottam meg az ablakban dőlésnek, de ha lehetett, továbbra is kisajátítottam a kezét, de ezúttal már az út felé fordultam.
- Tényleg nem tudom teljesen megérteni - ismertem el minden szégyenkezés nélkül. - Évtizedek óta senki semmit sem várt tőlem és én se magamtól, szóval, ja... Max sejtem, milyen lehet neked. Az pedig, hogy mondjuk szerintem mennyire éltél vagy sem a kapott lehetőséggel, hát - halványan elmosolyodtam -, az erősen elfogult vélemény. - Megcirógattam a kézfejét. - Átok és áldás ez, hogy ennyire tiszta, miért lettél beharapva, miért akkor, amikor. Hogy van célja. Célod azzal, hogy farkas lettél. Több mint egy évszázadot azzal tölteni, hogy ennek többé-kevésbé megfelelj kibaszottul kimerítő lehet és nem irigyellek érte. Közben meg... a te létednek van értelme. Sokan ugyanezt az időt azzal töltik, hogy egy olyan miértre keresik a választ, amit a saját Teremtőjük vagy Beharapójuk sem tett fel magának, és nincs rá felelet, csak valami "élet szar humora". Nem azt mondom, hogy fú most aztán légy hálás meg minden, csak... ha el is veszel, vannak fix kapaszkodóid és amennyire rettegsz miattuk, annyira segíthetnek is. De ezt úgyis tudod, különben nem lennének itt és pofáznék mindenfélét.
A Szellemek óvjanak attól, hogy megmondjam neki, igenis jól csinálja, vagy miben lehetne jobb, vagy tudom is én - szerintem. Idáig neki kellett eljutnia, úgy, hogy el is higgye és tovább tudjon haladni a fellobbant kétségei nélkül. Legfeljebb annyit tehettem, hogy próbáltam némi gyűrődést kisimítani, vagy felvillantani, hogyan simíthatja ki. Nem akartam rá erőltetni, se nem kölyök, se nem gyerek, én pedig kurvára nem vagyok mindenek tudója.
- Oké, én könnyen dobálózok ezzel, de attól, hogy esetleg nem lettél olyan, amilyennek Pat megálmodott, attól még elég lehetsz.
Fölösleges lett volna hozzátennem, hogy - megint csak - szerintem elég. Henrynek kellett ezen átrágnia magát, nekem pedig maradt a keze cirógatása, ha nem húzta el. Nekem elég. Az elégnél is elegebb.
- Ha ez segít, megtanítalak az asztali etikettre. Beszarás, de elég sok mindenre emlékszem, és el se hinnéd, mekkora bónusz tud lenni! Majdnem mint a kártyajóslás - mosolyogtam rá szeretetteljesen, miközben megint kicsit jobban nyomtam neki, ha már magához tért a motor a korábbi hisztijéből.
Nem ismertem a dilemmáit. Pontosabban: egyszer régen. Amikor még kínosan ügyeltem testtartás meg minden ilyen faszom hülyeségre és ha esetleg nem is akartam igazán megfelelni, akkor is eljátszottam, hogy de igen. Onnantól pedig... tényleg nincs ilyen aggodalom, ha nincsenek elvárások, mert miért lettek volna? Ha csak a lehetősége felmerült, elfutottam, vissza se néztem. Henryvel kapcsolatban merültek fel újra az ilyen-olyan aggályaim, de nem azért, mert nyomást helyezett volna rám - ilyen saját magát baszná pofán -, hanem mert életemben először tényleg, igazán elég akartam lenni én is valakinek. Neki. Boldoggá tenni, nem fájdalmat, aggodalmat okozni.
- Szerintem már az tök jó, hogy ennyire komolyan veszed.
Akár önmaga, akár Pat miatt, akár is-is.

Tényleg hittem neki, ahogy megígérte, hogy nem fog kiadni. Pontosan annyira hittem ebben, mint abban, hogy semmivel sem tudna mélyebbre lökni a szakadékban, ami felé tartottunk - önként, és majdnem dalolva is. Főleg, hogy az utóbbi hetekben már tényleg a legmélyebb poklokat jártuk meg együtt, és történtek köztünk olyan dolgok is, amiknek sosem lett volna szabad. És a tegnap este mélyrepülésére futólag visszagondolva tényleg nem hittem, hogy mondhatott volna bármit is, amit ne lett volna elér erőm elviselni.
Szinte biztos voltam benne, hogy nem a mostani volt az út során az utolsó kis száguldása, de mivel nem sportkocsit béreltem, és mivel tényleg nem lett volna jó ötlet a semmi közepén lefulladni a picsába, nem ártott pihentetni a géplovat. Az Ő felszabadultsága valamivel tovább tartott, mint az enyém - tudtam, hogy érzi rajtam, de ahogy mást sem, ezt sem akartam előtte leplezni. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy jóval a célállomás előtt megkaptam a nyitókérdést, és belementem mindabba, ami nyomasztott. Legalább is próbáltam valahogy összeszerencsétlenkedni a mondataimat.
- Az egy még egész tűrhető.
Oké, valahol természetes lehetett, hogy mások is gondoltak erre, de... de ez akkor is más volt. Nekem. De nem boncolgattam tovább, nem akartam a saját élménye jelentőségén csökkenteni. Csak hát... Egyrészt, engem nem a világi mázlim mentett meg tőle, hanem Pat, méghozzá nagyon tudatosan. Plusz, hiába próbáltam kerülni, amennyire lehetett, nem tudtam teljesen elzárni magam attól a kvázi "szubkultúrától", ami belőlem a világnak maradt. Múzeumok, utcák, terek, klubbok, KUTATÓK és a kutatásaik az életemről, filmek, dalok... bassza meg, valami túlbuzgó köcsögök még 130 évvel a "halálom" után is perre mentek, hogy utólagos kegyelmet kapjak. Nem kaptam, na, nem mintha számítana. De akkor is.
- El akarod mesélni?
Ha nem akart, nem kellett róla beszélnünk. Már nem azért, mert most nem az Ő elméleti halála volt a fő téma, hanem mert nem akartam terhelni vele, esetleg a picsába taposni a hangulatát. De persze ha beszélt, meghallgattam.
Csak mondtam tovább, dőltek belőlem a szavak, és amikor odáig jutottam, hogy kétségeim vannak afelől, hogy az eddig kiérdemelt életemre vajon érdemes voltam-e, netalántán a továbbiakra az tudok-e lenni magamtól, immár Pat nélkül, Dakota az ujjaim közé fűzte a sajátjait. Laza szorításban bújtattam magam, és hagytam, hogy a szájához emelje a kezem. Közben pedig azt hiszem, hogy egy kicsit megszakadt a szívem. Talán csak elég lenne arra gondolnom, hogy az élet, a Szellemek, akárki csak nem adták volna nekem Őt, ha akkora lúzer vagyok, de... Nem tudtam, hogy az ebben való hitem vagy a magam felé érzett kétségeim voltak-e az erősebbek.
Hiába dőltem az ablaknak, nem húztam el a kezem, inkább elmélázva viszont-cirógattam, ahogy az elsuhanó tájat néztem és hallgattam a szavait.
- Én sosem kértem, hogy legyen célom. Nem akartam. Csak élni akartam. - picit elhúztam a szám, és ha a többit nem is tudta teljesen megérteni, talán ezt igen - Én aztán nem vágtam volna eret, ha valaki azt mondja, hogy nesze bazmeg, évszázadokig élhetsz, menjél bele a világba.
Tudom, mindenkinek az kell, ami nincs, de akkor is. Ezzel jobban ki tudtam volna egyezni annak idején is. Magasélet, kvázi halhatatlanság, évszázadok rám váró csörtéi, kártyázásai, piálása, és a csajok. Az élet összes, kötöttségektől mentes öröme, mert bár én hiába nem hangoztattam úgy, mint Dakota, én is egy hedonista fasz vagyok. Még pár radikálisabb extrával. Kötve hiszem, hogy Teremtő után bőgtem volna, ha nincs velem. Persze így, hogy Pat lett az, kurva sokat változtatott az egészen. De akkor is. Ha nem tart nekem kismillió szentbeszédet és láncol magához, az elején bármelyik nap képes lettem volna elsétálni tőle.
- Igazából azt sem tudom, milyennek akart. - rántottam meg a vállam, mert hát - Ezt sosem mondta el. Csak hogy tegyem jóvá a hibáimat. Honnan tudom, hogy sikerült? - most néztem csak Dakota felé az ablaktól elvéve a fejem - Hogy mikor elég a törlesztésből? És egyáltalán... Jóvá lehet tenni húsz... huszon... - felciccentem - Az isten tudja, hány ember halálát?
Pat hitt benne. Én nem tudom, hogy valaha is hittem-e benne. Vagy talán tényleg az életem végéig tartó, valamilyen formájú lemondás és vezeklés az ára.
- Faszom, lehet, tűzoltónak kellett volna mennem, és minden kimentett csecsemőre behúzhatnék egy kurva strigulát.
Felsóhajtottam. Most így, aktív tűpárnaként minden teljesen értelmetlennek és feleslegesnek tűnt. Dakota ajánlatára fájdalmas vigyor húzódott az arcomra és megcsóváltam a fejem. Rajtam volt a sor, hogy apró csókot nyomjak az ujjaira.
- Azt mondtad, hogy szeretsz. És ha tényleg, miért akarnál ilyesmivel kínozni? - nagyon röviden felkacagtam - Veled ellentétben én sosem játszottam szerepeket, és ha csak ki nem találod, hogy jövő héttől Downton Abbeyt akarsz játszani otthon, akkor kötve hiszem, hogy valaha bármire is bónusz lenne.
Érte, miatta megtanultam volna, sőt. Használtam is volna, de pont azért Ő a kurva másik felem, mert tudom, hogy ilyesmit sosem várna el tőlem. Hogy szemrebbenés nélkül hagyja, hogy a lábaimat az asztalra dobva, szószt csöpögtetve és böfögve üljek asztalhoz vacsorázni, és amilyen perverz kis szuka, még a szakállamon maradt ketchupot is áthajolna lenyalni az arcomról. Mert ő már csak ilyen. Meg ilyen vagyok én is.

Áthajoltam, hogy egy csókot nyomjak a jobb orcájára, aztán tekertem egy kicsit a rádión. Amikor olyan nóta jött, amit ismertem, borzasztó hamisan, de énekelgettem, ültömben táncikáltam, amúgy meg a kapaszkodót ütögettem az ujjaimmal a jobbomon. Egy ponton megkértem Dakotát, hogy húzódjon le, mert brunyálni kell, és már csak a nosztalgia kedvéért pofátlanul közöltem vele, hogy ha akar, jöhet tűzoltózni és a téli havas helyett most homokszívecskét rajzolni. Ha megpróbálta, nyilván ezt is lefotóztam. Ha nem, akkor csak a tájról lőttem egyet, amit át is küldtem Patnek, miután ettől a pár perctől boxerig izzadva visszaültem a kocsiba. Egészen hamar válaszol, azt írta: "Hiányzik róla a szürkéd. Az első." Ennyi, és egy mosolygós emoji.
Ezen felbuzdulva elmeséltem Dakotának, hogy a legjobb és legkedvencebb lovam is szürke volt annak idején, amivel egyszer rekordidő alatt - az átlag tizenkettő helyett nyolc óra alatt vágtattam át két város között.
Nem akartam végigdepizni a kocsikázást. Ha magától esetleg néha elfelejtette, csak nógattam, hogy nyomja neki, főleg, ha üvöltős refrén szólt a rádióban. Aztán, amikor ezeken túlestünk, mert a kocsi megint nyekegett, egy kicsit újra visszasüppedtem a feszkós merengésbe.
Ahogy pedig Santa Rosához értünk, a városon áthaladva egy ponton a jó szokásom szerint állítottam meg.
- Állj-állj-áááááállj!
Már ott sem voltam, és pont úgy, ahogy annak idején az óriásmacit megvettem neki, úgy most egy óriási sombreróval tértem vissza, ami a kocsiba is csak gyűrve fért be, de röhögve adtam át neki.
- Nehogy megint azt mondd, hogy beleuntam a házaséletbe, és már nem adok meg neked mindent, amit akarsz. - elröhögtem magam, és már vettem is elő a telefonom, hogy hülye képeket csináljak róla, miután felvette - De szerintem ezt nem akarod. Ez a sombrero felér egy távoltartási végzéssel.
Mert akkora karimája volt, hogy a kocsin kívül szerintem csak nyújtott kezekkel egymásba kapaszkodva tudtunk volna sétálni, és ha valamiben, hát abban biztos voltam, hogy a vonulásunkról nem akarna lemondani soha.
Santa Rosa után nem sokkal már a Sumner-tó felé vezető lehajtót jelezték a táblák. Élesen vettem a levegőt, és az út hátralévő részében a tűző Nap alatt is gyorsan, és elfújhatatlanul gyűltek felettem a viharfelhők. Dakota kezébe kapaszkodtam, és ha csak nem szólt hozzám, teljes kussban néztem a túl ismerős tájat. Miért tartott ez a távolság annak idején tízszer ilyen sokáig?

Igaz, hogy mindig vele kapcsolatban emlegettem fel magamban, hogy milyen rohadt türelmetlen tudott lenni, de ha valamire kíváncsi voltam, vagy valami piszkált, én sem arról voltam híres, hogy majd szépen kivárok egy megfelelőbbnek ítélt pillanatot. Inkább egyből kérdeztem vagy mondtam, ha csak nem volt annyira necces a helyzet. Most nem volt, legalábbis nem gondoltam annak, szóval egyből azt firtattam, hogy mi bántotta, bár azt magamtól is gondoltam, hogy köze volt az utunkhoz - nyilván!
Tényleg nem tudtam, milyen lehetett azzal élni, hogy pontosan tudta, mikor halt meg, vagy mikor kellett volna meghalnia. Mert halálra ítélték. Utána pedig felkarolta a folklór és ilyen tekintetben halhatatlanná vált. Baromi messze voltak egymástól az emberi éveink - minden rételemben. Akárcsak a beharapásunk. Ebből a távoli helyzetből igyekeztem megérteni Őt.
Azt, hogy mit jelentett nem egyszer szembe néznie a halállal, egyszer eljátszva azt, majd igazán megélve. Ehhez képest az én olykor necces helyzeteim tényleg semmik voltak, és egyébként is mindet onnan fogtam fel, hogy még egy nap túlélve, juhé. Sok mindenen szoktam fölöslegesen agyalni, ezen pont nem. Amikor meg mégis...
Beharaptam a szám és nagyobb levegőt vettem. Kicsit nemtörődöm módon rándítottam meg féloldalasan a vállam.
- Azután volt, hogy Teresát megölték. Pontosabban, amikor eltemettem. Belehalhattam volna a szülésbe, lehetett volna utána fertőzésem, vagy a szülés utáni depresszióban árthattam volna magamnak. Az ország se volt épp a nyugalom szigete, puccs kísérletek pár évente, és pont az ellen, aki abban az évben jutott hatalomra, amikor a lányom született. - Röviden, örömtelenül nevettem, mert ebbe eddig bele se gondoltam. - Elég lett volna rosszkor rossz helyen lennem, és ő talán most is élne - néztem elmerengve a messzeségbe.
Nem fájt erről beszélni, egyszerűen furcsa volt, mert szoktam. A halálának a körülménye mélyebbre vájtak, mert mazochista mondom az összes oda vezető lépésre emlékeztem onnantól kezdve, hogy újra találkoztunk. Utána a gyász zsibbadásában, az ásás, sírás, végkimerülsébe ájulás végtelen spiráljában eltűntek napok, amik nem is hiányoztak. Ahogy a pontos hely sem, ahol eltemettem - legalább véletlenül se tudom háborgatni, és reméltem, hogy más sem tette.
Hallgattam Henryt, a kétségeit, a félelmeit, és egy ponton némán a kezéért nyúltam, puszta érintésekkel támogatva. Az összes pontban ellenkezni tudtam volna, ami a saját rossz megítélésére vonatkozott, de ez nem ilyen egyszerű. És továbbra is: valószínű, hogy némi elfogultság is szólt volna belőlem. Inkább olyasmiket hoztam fel, amik másképp, de érintették, és talán segíthettek.
Halkan nevettem arra, hogy mennyire jól ellett volna azzal is, ha beharapás után szélnek eresztik.
- Ja hát... ritkán kapjuk azt és úgy, amit és ahogy szeretnénk - mosolyogtam rá. - Aztán, amikor megkapjuk, lehet már nem is kell.
Mint Henry esetében is. Itt van, Pat elengedte a kezét, közölte, hogy mehet, amerre lát, és ettől teljesen összetört. Még minidig olyan bánatosan és elárvultan tudott nézni, ha megfeledkezett magáról, hogy a szívem beleszakadt.
Megint a számat a harapdáltam a törlesztés sikerességét hallva. Pontosabban, hogy sikerült-e vagy sem.
- Szerinted Pat hagyta volna, hogy kikerülj a látóteréből, kilök a világba, ha nem?
Szerintem kurvára nem. Kismillióször több felelősség szorult belé, mint kettőnkbe összesen valaha fog, szóval ja, a magam részéről nem hittem, hogy szélnek eresztett volna valakit, aki nem törlesztett, és nem sikerült olyan útra lépnie, ami megvédi a visszaeséstől.
- Hát... nem késő új karrierbe fognod - ingattam a fejem. - A bilincs után a rúdról lecsúszás a másik kedvencem, még nem mondtam? - somolyogtam finoman próbálva kicsit elütni az élét én is a dolgoknak.
Ugyanez vezetett az etikett bedobásakor, mire elsőre megkaptam a kézre csókolás viszonzását. Igaza volt: sose kínoznám ilyesmivel, mert hát elég volt ránéznem, elképzelnem, hogy tényleg illemnek megfelelően viselkedik, nem csak ki van nyalva és kirázott a hideg. Nem, ezt sosem!
- Nem akarok Downtown Abbyt - horkantam fel, mert a felvetés is abszurd volt. - Se téged megváltoztatni, szóval yapp, ugrott az etikett, továbbra is zabálunk, mint két disznó - vigyorogtam rá, ahogy beugrott akár a szétesős hamburger esete, akár az, amikor a hasamról ette fel a húskockákat, vagy kiböfögtük egymás nevét. Semmire sem cseréltem volna el ezeket.

Ahogy hozzám hajolt, és rájöttem, mire készült, már nyújtottam oda neki jobban az arcom. Tényleg, mint egy szerelmes kiskamasz basszus, de ami jól esett, az jól esett, és egyikünktől se tagadtam volna meg. A zene felhangosítását sem, és amíg Henry énekelt, én inkább csak a fejemet ingattam a dalokra, meg olykor, mint valami vokál - szintén hamisan - elismételtem egy-egy szót. De csakis töltelék- és kötőszavakat, mert nehogy már valami lényegeset! Így aztán jöttek tőlem a "fel", "hogy", "vagy" és társainak full átéléssel történő ismétlései. Aztán amikor ezt eluntam, gondoltam egyet, lehajtottam az útról és a port kegyetlenül felverve, ad hoc rallissá avanzsáltam, hadd zötyögjünk kicsit a természet göröngyös ölén.
- Vesekőrázááás! - kiáltottam, mintha épp Archert néztünk volna, jót röhögtem, aztán valamivel odébb visszakacsáztam az útra, mert nemhogy sportkocsi, de terepjáró se volt a járgány, nyüssz.
Nem ez volt az egyetlen kitérőnk, mert hát hiába az indulás előtti budi, Henrynek pisilni kellett. Először azt hittem, csak időt húz, de ahogy bedobta, hogy megint rajzolhatok, ha akarok, hát hol nem szartam én már le azt is, ha pár perc helyett félórás haladékot akart. Sikkantva kettőt tapsoltam és rongyoltam ki a kocsiból. Még a tikkasztó hőség se szegte kedvem. Mivel rutinos művészek voltunk, és kivételesen józanok is, így nem lett szétvihogva az egész művelet, de akkor is:
- Imádom, bazmeg - nevettem, fejemet a vállának döntve, majd elhúzódtam annyira, hogy a felsője alól szolidan kikandikáló tetoválásszélre csókot nyomjak, miközben kettőt ráztam a slagon, hát legyen kint minden csepp. - Imádlak.
Megörökítette az újabb mesterművünket, amikor pedig Patnek írt, tapintatosan eloldalogtam. Nem mintha azt hittem volna, hogy valami szigorúan titkos lenne, vagy ilyesmi, csak... mégis. Privát szféra, vagy mi. Plusz nem akartam az a feleség lenni, aki a férje telefonját kukkolja, hogy kivel milyen üzeneteket vált, már csak azért sem, mert semmi okom nem volt rá. Ha elmesélte, mit írt Pat, azt persze meghallgattam, pont, ahogy a kedvenc lova ecsetelését, miután visszaültünk a hűvös kocsiba. Persze, hogy rekord időt lovagolt, nem is ő lenne.
- Még szép, hogy! - mondtam, majd hozzá hajolva megcsókoltam, aztán nyomtam neki, bár nem hiszem, ebből bármiféle rekord lenne.
Amennyire lehetett, zenével és sebességgel tartottuk felügyelet alatt a feszültségét, de ez se működött végig. Mondjuk ezt az állapotot még jobbnak tartottam, mint mondjuk a júniusi ürességet.
Santa Rosában nyomtam egy majdnem-satuféket. Csak azért lett "majdnem", mert nem akartam, hogy véletlen megfejelje a kesztyűtartót, bár... kétlem, hogy különösebben érdekelte volna. Annyiszor tört be az orra az ismeretségünk óta, lehet még hiányzott is neki. De azért ne ismételjünk, főleg ne miattam.
Hátradőltem, az ülésbe süppedtem és a kormányon doboltam szórakozottan, miközben Henryre vártam. Megfordult a fejemben, hogy újabb plüssmacival gazdagodik a kis gyűjtemény, de annál valami grandiózusabb érkezett. Felnevettem, ahogy megláttam a túlméretezett sombrerót. Amint begyűrte a kocsiba, nyilván fel kellett vennem, és prüszkölve szakadt ki belőlem a röhögés, mert azonnal a szemembe csúszott a kalap, csak az orrom állította meg.
- Ez kurvajó! - lelkendeztem, mint egy bújócskázásban kezdő gyerek. Ha én nem látlak, te se látsz.
Aztán persze hamar lebiggyedt a szám, mert volt abban valami, amit Henry mondott.
- Be is bújhatsz alá, megkeresni - gyártottam a kifogást, feljebb szegve az állam, de így se láttam ki. - Vagy hordod te, én meg az "ernyő" alatt leszek, na? Rajtad tuti még ez is menőn állna - nevettem jókedvűen, ahogy elképzeltem, hogy ezzel a fején peckesen vonul... én meg szokás szerint a karjába csimpaszkodva, mint egy rajongó tinilány.
Hátragyűrtem a kalapot, majd legfeljebb kő-papír-ollóban eldöntjük, ki viselje - ebben legalább volt ellene esélyem! Most viszont inkább kikecmeregtünk Santa Rosából, hogy valamivel később érezhessem, ahogy Henry feszkó-szintje ugrott egyet a Sumner-tó ígéretére. Felé nyújtottam a kezem és azonnal megfogta, én pedig ettől kezdve kínosan ügyeltem rá, hogy ugyanazt a sebességet tartsam, nehogy a váltóért kelljen nyúlnom.
Biztonságos irányból közelítettük meg Fort Sumnert, legalábbis amennyire lehetett. Azt hiszem. Aztán ahogy a főúton csorogtunk és átértünk a város túlfelére, megcsapott a Billy-láz.
- Billy, a Kölyök Múzeum... - olvastam fel hangosan, aztán kicsit megráztam a fejem és az út túloldalára pillantottam, ahol: - Billy, a Kölyök country fogadó! Bocsánatot kell kérnem tőled - néztem Henryre komolyan -, alábecsültem a hírneved.
Azt viszont csak később láttam meg, hogy mennyire. Hangot már nem adtam ki, csak artikuláltam a "Billy, a Kölyök út" szavakat, ahogy ráfordultunk konkrétan a sírjához vezető útra, ami egy Billy, a Kölyök LÁTOGATÓKÖZPONTBA torkollt. És akkor a Billy the Kid's Nuts helyet fel se fedeztük, mert nem azon az úton jöttünk.
- Kezdem érteni a zabszemet a seggedben - mondtam Billy, a Kölyöknek a rengeteg Billy, a Kölyök cucc tengerében. - Neked nem emléked van a halálodról, hanem egy kibaszott régiód, csak ennek szentelve. Pluszba megírták, megénekelték, megfilmesítették.. jesszum, Henry!
Oké, azt hiszem most fogtam fel, hogy Billy, a Kölyök ült az anyósülésen, aki csak azért engedte el a kezem, mert leparkoltunk. Nem tudtam egyből kiszállni, csak bámultam Őt és nem is, hogy engem mondjuk lesokkolt mindez, sokkal inkább az volt a kérdés, hogy:
- Jól vagy?
Mintha eddig nem lett volna tökéltesen tisztában azzal, hogy ki-mi és mekkora szenzáció, vagy, hogy ilyen emlékhelye van. Hiszen volt már itt, és utoljára nem is emberként.
- Mármint... basszus.
Nekem szerintem sírom sincs. Én nem meghaltam, hanem egyszerűen - pont, mint életem nagy részében - eltűntem. Persze lehet, hogy Aiden beadott valami halálozási fedősztorit apának, vagy ennyire se vette a fáradságot, nem tudom. Nem is érdekel! Nemhogy valami mauzóleumom is ott virítson valahol, hogy turik látogassák kényük-kedvük szerint.

Jól esett, ahogy megnyílt. Már nem azok miatt, amiket felsorolt, azokból semmi sem esett jól, de legalább... Valahol mégis azt éreztem, hogy nem vagyok teljesen egyedül a sok mi lett volna, ha kérdésemmel. Bár esetemben ez nem elméletek gyártásáról szólt. Hanem tényekről, amik messze eltértek az olyan "szerencsés" helyzetektől, mint mondjuk az, hogy meg tudtam szökni Lincolnból anélkül, hogy akár menet közben is golyót kaptam volna. Dakotával ellentétben ilyen szempontból azt hiszem, sokkal többször kerültem tűzközelbe.
- De nem voltál.
És csak ez számított. Meg az, hogy önző módon inkább abban akartam hinni, hogy a lánya halála számára is valami olyan, jó okkal létező útmutatás, mint amilyenek engem kísértenek. Máskülönben hogy magyarázhattam volna meg neki vagy magamnak, hogy igenis volt értelme Teresa halálának?
Világosan értettem, hova akar kilyukadni, amikor rám mosolyogva közölte, hogy tessék, most megkaptam, aminek anno örültem volna, erre nem kell. Persze, hogy nem kell! Mert, mert...
- Ez más... - ciccentem fel, mint egy dacos gyerek - Akkor még semmi nem volt ennyire fontos. Mindig ugyanazt csinálja... - hirtelen a Rio Grande vizétől fagyos ébresztők közt találatam magam, pár hónapos kölyökként - Amikor a beharapásom után a ranchra költöztünk, nem volt semmim, csak Ő. Fizetést kaptam a melóért. Sosem adta oda, hanem gyűjtögette addig, amíg összegyűlt annyi, hogy szobát tudjak bérelni. Meg bútorokat, ruhát venni, ilyenek. Kurvára felbaszott vele. - még mindig emlékszem a tónusra, amivel közölte, hogy nem hagyja, hogy elkurvázzam a többit - Mondom jó, legyen. Berendezkedtem, meg minden. Aztán egy napon bejelentette, hogy ennyi volt, megyünk, vár minket a világ meg a szabad élet, és kurvára felbaszott. Pont, miután megalapoztam az életem. És utána még volt pofája megkérdezni, hogy büszke vagyok-e, amiért "teremtettem".
Ha büszke nem is voltam, de legalább kényelmes, és ezt a kényelmet rántotta ki alólam egy olyan döntéssel, ami ellen ágáltam, de cserébe egy egész napon át a lovához kötözve húzott át a prérin, mert akkor még ilyeneket csinált.
- Most is kirántotta alólam a talajt. Az egészet. A falka hasznos tagja lettem, őrmester lettem, Felderítő lettem, megdolgoztam mindenért, jó éltem volt, aztán jöttél te és most... most úgy érzem, hogy rajtad kívül megint csak egy kifosztott csavargó vagyok. Leszámítva, hogy vannak megtakarításaim.
Ez azért legalább segített: nem kellett Dakotához hasonlóan lopkodnom, hogy megalapozzam az új életem, de akkor is. Nem éreztem fairnek. Nem azt éreztem, hogy ettől bármerre is haladnék a világon. Csak megint a nulláról kellett kezdenem.
- Nem tudom.
Kicsit lemondóan rántottam meg a vállam a kérdésére. Sosem szoktam helyből rájönni, hogy Pat mit és miért csinált, legfeljebb évek múlva, de most úgy érzem, nincs ennyi időm mindezt kitalálni. Már itt van nekem Dakota is. Felelősséggel tartozom érte. Kettőnkért. Ezért is akartam minél hamarabb a végletekig tolni magamat, hogy közelebb juthassak a talán nem is létező válaszokhoz.
A hülye rúdon csúszására meg csak felhorkantam.
- Kétlem, hogy azt haza tudnám hordani az állomásról. Plusz, ha mégis, neked kéne többet táncolnod rajta, én meg dobálnám neked a pénzt a kanapén sörözve.
Amúgy sem lettem volna tűzoltó. Ahhoz azért nem voltam bátor. Potenciálisan több esélye lenne valahol bennégni, mint annak, hogy zsaruként valaha is fejbe lő valaki, a többivel meg boldogultam volna. Ráadásul abban nem kelhetne életre a rablóból pandúr poénfaktor sem.

Megnyugtatott, hogy nem kell az angol arisztokrácia szabályai szerint élnünk ezen túl, ahogy az is, ahogy az út nagyja telt. Csak elküldtem a picsába, ahogy letért az útról, és kiabált, mint egy fürdőskurva, de röhögtem vele én is. Vesekőrázás! Mintha lehetne bármelyikünknek is valaha veseköve. Pont annyira reális, mintha azt közölné velem, hogy valamilyen csoda folytán mégis csak sikerült felcsinálnom.
Tetszett, hogy mindketten továbbra is pont ugyanakkora idióták voltunk a lelkünk mélyén. Hagytam a benne élő golden shower művészt kibontakozni, és még meg is dicsértem a végén, hogy ez a józan verzió mennyivel jobban sikerült, mint a vidámparkos. Erről már azt is elhittem, hogy tényleg egy szív. És közben persze én is imádtam, rövid, izzadt csókkal fordultam felé, miközben elraktam a tömlőt (túl sok tűzoltós hasonlat, tudom), aztán megindultunk a kocsi felé.
Énkeltünk, sztorizgattam, fel sem tűnt, hogy mikor repült el annyira az idő, hogy már Santa Rosánál járjunk. Persze a turistáknak szánt üzlet előtt felkiáltottam, hogy álljon meg, és fülig érő vigyorral röhögtem rajta, meg az örömén. És közben bőszen fényképeztem is.
- Áh, nem. Az én sombrerós időmnek már kifújtak. De téged bármikor megkeresnélek alatta.
És hogy megmutassam, mennyire komolyan gondolom, a karima alá bújtam, mielőtt még levette volna, a jobb kezem átfűztem a hasán és távolabbi, szebb ígéreteket elhintve megcsókoltam.
Így vagy úgy, a kalap repült hátra, mi pedig Sumner felé repültünk tovább. Ahogy a modern kis település vonalai kirajzolódni látszottak, hevesebben kezdett verni a szívem, hiába szorítottam idáig Dakota kezét.
Zavartan, szusszanva nevettem, ahogy Dakota bocsánatot kért, megnyaltam a szám. Amíg ő mindezen csodálkozott, engem milliónyi tűként szurkált a teher, valahányszor a nevemet olvastam valahol.
- Csak ne állj szóba senkivel. - pillantottam rá egészen komolyan - A legtöbb itteni a "szakértőm", olyanokban is vérre menően összevesznének veled, amit ők váltig állítanak, de igazából meg sem történt.
Csak aprót grimaszoltam, amikor elkezdett neki is tényleg leesni a tantusz, és ezt még ki is fejezte. Egy dologban viszont muszáj voltam kijavítani.
- Az életemnek is.
A nyilvános részének persze. Fogalmam sincs, hogy a mai változatban miben és mennyiben van benne a keze az Őrzőknek, de tényleg nem is érdekel. Az már annál inkább, hogy lassan tényleg mindenhonnan saját magam köszöntem vissza, és amikor Dakota végül leparkolt, egy darabig még csak erősen szorítottam a kezét. Nem hogy kiszállni, de mozdulni is képtelen voltam.
- Otthon, édes otthon...
A kérdésére csak lassan felé fordítottam a fejem, és igazán szerencsétlenül pislogtam rá. Hát igen. Mármint, basszus.
- Még nem ájultam el, nem?
Hiába jártam már itt, ez most rosszabb volt, mint az első. Akkoriban még talán büszke is voltam, csodáltam mindazt, amit magam után hagytam a világ számára, és egészen addig még élveztem is, amíg a síromhoz nem értem. Akkor még csak egy hülye, ehhez képest apró döntésről volt szó: leszek-e rendőr vagy sem. Most pedig az ordított minden BILLY feliratról, hogy az egész életemet rendbe kell tennem. Valahol, valami elbaszott szinten belém mart, hogy nem csak Patnek vagy Dakotának vannak velem szemben elvárásai, hanem... Az egész világnak? Szinte hőssé váltam az emberi szemekben, rajongóim voltak, és ha... Ha valaha is nyilvánosan kiderülne, hogy mekkora lúzer vagyok igazán... Ha megtudnák, hogy a kalandjaim nagy része azért alakult úgy, ahogy, mert Pat rángatta a szálakat a háttérben... Az éltetésem helyett tán még fel is gyújtanák az egész helyet a gecibe.
- Vámonos, mi amor, essünk túl rajta...
Mély levegőt véve szálltam ki a kocsiból, a környék szaga úgy ütötte meg az orrom, mintha egy nap sem telt el volna azóta a hajnal óta. Dakotához sétáltam, és még mielőtt mindketten szétolvadtunk volna a tűző nap alatt, szorosan átöleltem és a nyakához fúrtam a fejem.
- Elmesélek neked mindent, amit senki más sem tud, csak Pat és én. - a jobbommal a hajába túrva húztam még közelebb - Nem tudom, hogy van-e mértékegysége a bizalomnak, de nálam ez a maximum.
Kivételesen nem terveztem megcsókolni, de ha közeledett, hát visszacsókoltam. Aztán kézen fogva a központ bejárata felé indultam meg, Dakotával az oldalamon.
A mostani kisváros már modern volt, de ahova belépni készültünk, az az a történelmi erőd volt, amit lezártak, ahol minden eldőlt, ahova eltemettek, ahol Pat olyan idegesítően bökdöste azt a kurva marhaszeltet.
Minden, a bejárat felé tett lépés pont úgy esett, mint ahogy a cellámban elképzeltem, hogy a bitó felé sétálok. Mindennek a végéhez közeledtem, és hiába akartam bátran vonulónak tűnni, nem ment. Szinte szó nélkül motyogtam a pénztárnál, hogy "kettőt", aztán fizettem, és a szemem lé tárult minden abból, ami egykor az otthonom volt. Amiért most belépőt kellett fizetnem ahelyett, hogy csak nyugodtan hazalovagoltam volna vacsorára.
Egy kicsit még toporogtam, aztán a képzeletbeli kötéllel a nyakamon újra megindultam, végig Dakotába kapaszkodva.
- Megmutatom a szobámat.
Semmi szükség nem volt arra, hogy jó turistaként az egész placcot bejárjuk. Nem azért jöttünk. Úgyhogy céltudatosan vezettem a párom anélkül, hogy a személyzettől iránymutatást kellett volna kérjek.
- Állítólag itt lőtt le Pat. Gyakorlatilag itt döntötte el, hogy be fog harapni, és kizavart a házból.
Megálltam a küszöbön, az egykori ágyamat bámultam, a terített, most már műanyag kellékekkel telepakolt asztalt, és azt a szelet marhát, amit anno Pat böködött, és amit a legutolsó ittjártamkor megigazítottam. Azóta persze, megint máshol volt. Nagy levegőt vettem, és lecsuktam a szemeim, miközben minden érzékemmel Dakotához igyekeztem kapcsolódni.

- Ne csinálj magadból még nagyobb bolondot, Billy.
Felkiáltottam. Üvöltöttem, leeresztettem a fegyvert, mélyen beszívtam a száraz levegőt, és újra nekinyomtam a fegyvert a férfi homlokának, ezúttal vitt annyira a lendület, hogy hátra lökjem a fejét, hogy kénytelen legyen legalább egy pillanatra félrenézni a tányérjáról.
- Szétlövöm a fejedet, Garrett. Hallod?! Lelőlek, mint egy kutyát, aztán holnapra már a határ másik oldalán leszek.
- Rendben van.
Megrándult a szemhéjam a felismeréstől. Elgondolkoztam, hogy vajon tényleg ezt mondta-e, vagy annyira szerettem volna ezt hallani, hogy délibábként látom és hallom a saját gondolataimat. Vágyaimat. Meg kellett csóválnom a fejem, szabad kezemmel az orrnyergemre szorítva próbáltam visszatérni az élők közé, de nagyon úgy festett, hogy a közömbös beletörődését ez a mozdulat nem teszi semmissé.
- Mire vársz még, Kölyök? Fuss el.
- Én… én nem futok el!
Felnevetett. Nem vettem észre, hogy mennyi idő múltán kezdtem el vele kórusban kacagni, de ez a hazugság az igazat megvallva még engem is mulattatott. Egész életemben mást se…
- Egész életedben mást se csináltál, csak futottál, Billy. Ne most akarj elkezdeni hősködni. Ha engem meg is ölsz, két tucat emberem vár odakint, családos emberek. Az életed feleannyit sem ér, mint az övék, ezt te is tudod.
Felkelt, igazított egyet a szürke zakóján, és hiába tartottam célkeresztben, ő csak megkerülte az asztalt, a belteret szemlélte, akár egy kiállító terem darabjait. Éles fájdalom nyilallt a vállamba, ahogy kitartott kézzel követtem lépteit, meginogtam, de a világért sem eresztettem volna lejjebb a karomat.
- Majd küldj egy lapot El Pasóból, mielőtt szétrúgják a fehér segged odalent.
Felém fordult, egész kedves mosoly ült szépre fazonírozott bajsza alatt. Tisztában volt vele, hogy megfogott. Magam sem tudtam volna, mi lett volna rosszabb. Akármerre tekintettem, semmit sem láttam csak a saját holttestem fantomképét.
- Ne közelíts…
Fenyegettem meg nevetségesen instabil hangon, miközben óvatos hátrálásba kezdtem kifelé a helyiségből.
- Ablak.
- He?
- Mondom ablak, Billy. A főbejáraton nem jutsz ki élve, mondtam már.
Csapdát sejtettem, hiszen mi mást gondolhattam volna? Óvatosan elsasszéztam az ablakhoz, és valóban: olyan üres volt a sivatagos puszta, hogy még az árnyékok is seggen csúsztak volna rajta.
Szerettem volna megkérdezni, hogy miért csinálja. Tudni akartam, hogy miért éri meg neki mindez, miért segít? Talán mert az együtt töltött néhány év alatt ennyire megkedvelt? Vagy mert túlságosan élvezte a macska-egér játékunkat ahhoz, hogy ilyen könnyedén lemondjon róla? De a zsibbadás túlságosan lebénított ahhoz, hogy ilyen kérdésekkel húzzam az időt. A fegyvert az utolsó pillanatig rajta tartottam, és úgy másztam ki az ablakon, hogy tisztában voltam azzal, hogy minden életben maradt társamat szó nélkül hagyom ott, kiszolgáltatva a hatóságoknak, és megint én, a Kölyök jutok ki élve azért, mert sokkal jobban félek a haláltól, mint amennyire megkedveltem újdonsült bajtársaimat. A bűntudat az első néhány méteren még visszatartó erővel kaparta a hátamat. Mindössze egyetlen lövés dördült el az erőd falai közt, és ez elég volt ahhoz, hogy vissza se nézzek, csak fussak, ameddig ki nem merülök.

Fogalmam sincs, hogy a felidézett és megosztott emlékből mi, mennyi és miként ment át. De nagyon igyekeztem, aztán, mint egy szelet elzárva, kicsit megszédülve léptem egyet hátra, miközben újra a berendezést fixíroztam.
Itt dőlt el. Itt dőlt el minden, legalább is számomra.
Dakotára néztem, kicsit kérdő arccal, mert most még azon is izgulhattam, hogy mit, mennyit és hogyan kapott meg abból, amit olyan nyersen és kendőzetlenül akartam neki elmondani, amennyire csak lehetett.

Az, hogy Pat időről-időre kirántotta alóla a talajt, hát... sajátos nevelés volt, az biztos. De hallva, hogy Henry mennyire belekényelmesedett helyzetekbe, láttam benne a rációt, akkor is, ha ugyanúgy a faszom kilett volna ezekkel a hülyeségekkel, mint Henrynek. De hát én vadtartásban nevelkedtem. Pat szándékait meg - egyelőre - nem tudta, én pedig nem akartam helyette megfejteni. Se dolgom se tisztem nem volt, ez a rész rájuk tartozott, és nem akartam ennél is jobban belekontárkodni.
Ezt egyelőre félre tettem és elütöttem a tűzoltó lét feltételezett legnagyobb előnyével. A pénzdobálásra lebiggyeszttetem a szám.
- Azt hittem, valami izgibbet csinálnál a szabad kezeddel. Így tényleg nem kell a tűzoltós rúd.
Főleg, hogy amúgy azt a húzódzkodó rudat se használta egyelőre, amit az albérletéből anno áthoztam, gondolva, talán némi edzés segíthet. Tévedtem. A rúd pedig ott porosodott nagy érintetlenségében a sarokban.

Még jobban nevettem, amikor beszólt az útról való letérés miatt. Amíg még lehetett, könnyebbre vettem a figurát, hülyeségekkel szórakoztattam és támogattam. Még pisilés közben is. Meglátszott az eredményen, hogy rutinosak vagyunk - és józanok -, sokkal felismerhetőbben lett szivecsek a szivecske. Persze lefotózta, jó helye lesz majd a családi albumban a másik mellett. Szórakozottan ízleltem meg az ajka fölötti izzadságot, miközben rólam is folyt a víz.
Santa Rosába érve megkaptam életem szuvenírját: az óriás sombrerót. Gyerekes lelkesedéssel fogadtam és húztam a fejembe, szó szerint, mert egyből a szemembe csúszott, de azt még elcsíptem a vakság előtt, hogy Henry megint fotózott. Nyelvet öltöttem rá, majd nevettem és közöltem, hogy igazán felveheti Ő is a bazi nagy kalapot.
Halkan aprót nyüsszentettem, amikor átkarolt és megtalált a sombrero alatt. Bármeddig képes lennék ilyen buta kis játékokat űzni vele.
- Mondanám, hogy egyszer majd csak ez lesz rajtam, úgy várlak haza - pedzegettem, ahogy a hátsó ülésre száműztük a szuvenírt -, de az inkább kurva röhejes lenne, nem pedig szexis - vigyorogtam rá, majd indítottam, hogy folytassuk az utunkat Billy Landbe.
Mert az volt. Sokkolóan, és ezt a döbbenetemet nem voltam rest megosztani Henryvel a magam kendőzetlenségével. A rácsodálkozástól ha akartam se tudtam volna ezen tompítani, de szerencsére nem is kellett. Csak fogtam a kezét, engedtem, hogy kapaszkodjon, miközben én is kapaszkodtam belé. Egészen szürreális volt, és nem tudtam volna megmondani, hogy azért cirógattam a hüvelykujjammal, hogy őt nyugtassam, vagy, hogy biztosra vegyem: igazi, nem délibáb... és róla neveztek el itt minden kibaszott második dolgot. Közben Ő zavartan nevetett és idegességében megnyalta a száját. A feszültsége minden gesztusában és az energiáiban is ott volt, teljesen tisztán.
- Egyik fanatikusoddal se állok szóba - biztosítottam a lehető leghatározottabban. - Ez így is elég bizarr. Mármint... jó, persze, minden hírességnek vannak mindenféle cuccai, de... - rápillantottam. - Nekem mindig "csak" a hím voltál, aki érdekelt, akibe belezúgtam, akihez tartozok, még akkor is, amikor Billynek hívtalak. Erre tényleg nem számítottam.
Mert hát utána se néztem, de ezt gondolhatta abból is, hogy már korábban megmondtam: sose olvastam utána. És onnantól, hogy a párom lett, pláne nem akartam így megtudni róla dolgokat.
- Meg az életednek is - ismételtem még mindig a Billysztánia hatása alatt állva, és ez egészen addig nem is múlt el, amíg rá nem kanyarodtunk az útjára.
Ez már tényleg túlzás! Megráztam kicsit magam. Majdnem úgy vágott mellbe az élmény, mint amikor az átkáról mesélt, amikor igazán szembesített azzal, hogy ki-mi (volt) valójában. Igaz a két eset teljesen más értelemben meg szinten csapott arcon. Ez vezetett oda, hogy miután leparkoltam a látogatóközponthoz, felé fordultam, és komolyan megkérdeztem, hogy van.
A válaszára csak felemeltem a szabad kezem és megsimítottam az arcát. Elképzelni se tudtam igazán, hogy milyen lehetett neki ez az egész. Annyit tehettem, hogy biccentettem a menetelre és újra kiszálltam az új-mexikói forróságba, de most ez volt az utolsó, ami érdekelt.
Teljesen magától értetődően nyújtottam felé a kezem, ahogy megkerülte a kocsit és hozzám lépett. Magához húzott, a nyakamba hajolt, mire oldalt a felsőjébe kapaszkodtam, nem törődtem vele, mennyire gyűrtem össze - nyilván. Hallgattam a szívverését, a lélegzetvételeit, a tónust, amivel beszélt, és közben a világ összes kincséért sem eresztettem volna el. Senkiért és semmiért.
Senki sem tudja, csak Pat és Ő. A bizalma maximuma.
Kicsit megszorítottam a kezét és egy-két másodpercre még az ujjatlanjánál fogva tartottam, húztam magamhoz.
- Menjünk - szusszantam a vállába és most nem volt csók.
Erre nem lehetett csókkal felelni, ez annál sokkal több volt, és ha eddig nem éreztem volna, hogy egymáshoz kötöttük az életünket, hát ebben a pillanatban kétségem se lett volna felőle. Hónapokkal ezelőtt megmondtam, hogy ketten vagyunk benne, hogy nem kell egyedül végig csinálni a vesszőfutásait, és bár ilyesmire akkor a legvadabb álmaimban sem gondoltam, akkor is kurvára ugyanúgy gondoltam, mint akkor. Sőt, még inkább.
És mellette is voltam. Amikor mentünk, amikor a pénztárosnak szinte csak motyogta a két jegyet, egészen elveszetten. Mentem, amerre vezetett, és nem úgy nézelődtem, mint egy turista, hanem mint a börtönviselt férj felesége. Akinek özvegynek kéne lennie - vagyis annak sem, mert ha azon a napon Pat nem dönt úgy, ahogy, mi sose találkozunk. Billy, a Kölyök meghal úgy, hogy nekem is maximum folklór lesz annyi más vadnyugati haramia között.
Ezek miatt arra is éppcsak megrándult a szám sarka, amikor azt mondta, hogy megmutatja a szobáját. Mint egy kamasz, aki először vitt haza lányt. És hiába tudtam, hogy kurvára nem így van, a szó bizonyos értelmében mégis félelmetesen ártatlannak tűnt. Vagy inkább a saját Legendasága mellett eltörpülőnek, mint aki nem hiszi, hogy méltó erre, vagy kiérdemelte a státuszt.
Megálltam mellette és néztem azt a kicsi helyiséget, amiben eldöntötték a tovább életét, majd meghatározták a következő évtizedeit. Akkora kontraszt volt az itteni szoba és a ház között, amibe először hazavitt, hogy már ennyi tisztán mutatta, honnan hova jutott. Persze, Pat felügyelete és nógatása alatt, de önerőből is. Sokkal nagyobbnak tűnt ennél a helynél a széles vállaival és a nagy hangjával... tényleg nem ide való.
Nagyobb levegőt vettem, amikor megéreztem, hogy valami felém tartott tőle. Egy pillanatra ránéztem, a lehunyt szemére, majd minden habozás nélkül nyíltam meg, csuktam le a szemem és igyekeztem mindent maradéktalanul befogadni, amit át akart adni.
Fenyegette Patet, de őt hidegen hagyta. Fusson, mert mindig ezt szokta. Az élete feleannyit se ér, mint a kint rá várakozóké.
Élesebben szívtam be a levegőt.
Fájdalom nyilallt a vállába, túl régóta szegezte Patre a fegyvert. Hátrálva másztunk - mászott - ki az ablakon, mert a bizalom akkor még sehol sem volt. A lojalitás sem a társak felé, csak pillanatnyi bűntudat, aztán vége, a menekülés fontosabb, az életösztön erősebb. Meg félte a halált.
A műanyag dekoráció bántóan hamis volt az eredetiek után. Pat fiatalabb arca, gondosan nyírt bajsza még ott mosolyogott vissza rám az asztal mellől, mielőtt elfutottam volna. A légzésem nehéz volt, a szívem még mindig zaklatottan kalapált, mert hiába fogtam Henry kezét, ott nem tudhattam, mi lesz a történet vége. A félelme csontig hatolt, és csak lassan húzódott vissza, mint apálykor a tenger.
Ő hátratántorodott egy lépést, én megkapaszkodtam az ajtókeretben, de nem engedtem el a kezét.
Felrémlett, amikor második este a beharapása körülményeit mesélte elnagyolva, és bár azt nem mutatta, szinte láttam magam előtt ezek után, ahogy a sivatagban kimerülten emelte egyik lábát a másik után és lőtt hátra az őt követő farkasokra. Pat döntött helyette. Pat írta zömmel az életét. Pat döntött úgy, hogy nem irányít tovább.
Égett a szemem, ahogy talán végre megértettem, milyen kibaszott ijesztő lehetett neki az akkor után a most is. Főleg a Teremtője nélkül, hiába voltam itt neki.
Felé fordultam, kinyitottam a szám, de nem tudtam, mit mondhatnék. Csak álltam, néztem őt, megint új fényben, mint eddig és semmi más vágyam nem volt, minthogy az összes szar, menekülés, jóvátétel és próba-megpróbáltatás után végre boldog legyen.
- Milyen kicsi voltál... - mondtam halkan, és nem feltétlen a termetére gondoltam. - És ijedt. - Sehol sem volt a fenegyerek, amikor ilyen közel állt a halálhoz. - Elfutottál.
Mert valaki felajánlotta a kiutat, mert nem akart felelni a tetteiért, mert a bajtársiasság eddig nem terjedt ki... Egy pillanatig sem tudtam ezért megvetni.
- Mutasd meg a sírod - kértem csendesen, megszüntetve azt a lépésnyi távolságot, a kezem megint az arcára talált, hüvelykujjam simító mozdulata alatt sercegett a borosta. - Mutasd meg, hol lennél most, ha akkor nem futsz el.

Hiába próbáltam kapaszkodni, és elnyelni minden szeretetet és támogatást, amit Dakota nyújtott, a jelenlegi állapotomban ez sajnos annyit ért, mint erdőtűzre hugyozni, de... Még mindig jobb volt, hogy itt van, mintha nem lett volna. Végleg, és visszavonhatatlanul ki akartam neki tárulkozni. Megmutatni neki mindent magamból, úgy, ahogyan még soha senkinek. A történetekhez helyet, érzéseket, illatokat párosítani. Forróságot. Egy évtizedekkel ezelőtti júliusba visszarepítve mindkettőnket.
Beleszuszogtam az ölelésébe, és amikor halkan motyogott, csak bólintottam, és mintha az akkor meg nem történt halálom felé menetelnék, a jegypénztárhoz indultunk.
Ha aznap Pat nem dönt úgy, ahogy, akkor nemhogy Dakotával, de egyedül sem jöhettem volna vissza. A gondolatok szinte egymásban elesve ömlöttek a fejemben, mindegyik valami olyasmivel kezdődött, hogy ha azon a hajnalon...
Nehéz, de súlyos léptekkel léptem át a ház küszöbét. Fantomok, szellemek suhantak át a lelki szemeim előtt a régi időkből. Itt hevertem ki a napokat az utolsó szökésem után, és voltam annyira öntelt, hogy szinte vártam, mikor talál rám Pat, hogy végre befejezhessük ezt a kergetőzést, és én magam ölhessem meg, ha már az akkori látszat szerint Ő képtelen volt engem bitóra juttatni. Most pedig szinte toporogtam. Ez a szobám persze közel sem hiányzott annyira ennyi év után, mint amit Fairbanksben hagytam, de nem is nagyon volt miért. Ide nem kimondottan szép emlékek kötöttek. Sőt. De miután rákészültem, szó nélkül mutattam meg őket Dakotának. Talán hiba volt mindezt így rázúdítani, nem tudom.

Mindketten, talán más okokból, de kicsit leharcolva tértünk vissza 2023-ba. Aggódtam, hogy miként érte, amit látott - a belőle áradó félelem a sajátom lenyomata volt, ahogy csendesen eltűnt, akár az elmék. A szavaira csak lehajtottam a fejem, és kicsit elhúztam a szám.
- Egy senki voltam... egy gyáva senki.
Utólag visszagondolva tényleg annak tartottam magam, hiába emeltek piedesztálra pontosan az akkori énem miatt. Persze, akkoriban kurvára el voltam telve magamtól.
Csak akkor emeltem fel újra a fejem, amikor Dakota hozzám lépett, és megcirógatta az arcom. A szemeibe néztem, válaszokat keresve olyan kérdésekre, amiket még feltenni is képtelen voltam. Nem válaszoltam rögtön, csak belülről harapdáltam a szám, de végül csak felnyúltam az arcomon lévő kezéhez, felsóhajtottam, és megindultam kifelé.
- Jó.
Kézen fogtam, és a házból kivezetve remegő lábakkal mentem vele oda, ahol akkor lettem volna, ha aznap nem futok el.

he never had a sweetheart
but he finally found a home
underneath the boot hill grave that bears his name

Semmi értelme sem lett volna megtorpannom, amikor a ház sarkánál befordulva távolról megláttam a lerácsozott síremléket. Amikor először jártam itt, gyökeret eresztettek a lábaim, hogy ez vajon tényleg az-e, aminek kinéz. De most már tudtam, milyen feliratok fognak várni, ha majd közelebb érünk, szóval... Legfeljebb akkor lassítottam vagy álltam meg, ha Dakotának erre valamiért szüksége volt.
- Fogalmam sincs, ki fekszik ott helyettem. Vagy hogy fekszik-e bárki egyáltalán.
Sosem kérdeztem, nem is vagyok rá kíváncsi. Pat kellően találékony volt már akkor is ahhoz, hogy megoldja. Az utolsó emlékem, hogy eldördült egy lövés, de hogy kit talált el... Reméltem, hogy örök rejtély marad számomra.
- A másik kettő... Nos, hátrahagyott bajtársak.
Halkan böfögtem fel a gyáva senki tónusával a hangomban. Mert nekik helyettem is a bitón kellett meghalniuk. Vajon ez is az én lelkemen szárad? Hogy talán azért is végezhették ki őket, mert aznap elfutottam?
Ahogy lassan odaértünk, az ujjaim lassan csúsztak ki Dakota szorításából, hogy óvatosan a rácshoz lépkedjek a sírkőre bambulva, a rácsnak dőljek és lassan, óvatosan, szinte félszegen csúsztassam fel mindkét kezem a forró fémen, ahogy áttoltam köztük az arcomat. A tűző napon is kirázott a hideg.
- Látod? Még "holtomban" is rácsok mögött a helyem.
Szinte suttogtam, és mély levegőt véve éltem át újra a rácsba kapaszkodás élményét. Bassza meg, mennyiszer csináltam ezt... Csak a másik oldalról. Az akasztásom előtti este utoljára.
- Nem értem, miért a Bonneyt választották. - suttogtam tovább, teljesen megsemmisülve, szinte csak azért, hogy mondjak valamit, mint aki sokkos állapotban hadovál össze mindent - William H. Bonney, William Antrim... Henry McCarty... Billy, a Kölyök. Én.
Mintha felrémlett volna, hogy egyszer már elmondtam Dakotának, hogy a nevelőapám miatt kezdtem használni a Williamet is, az Antrimot is, meg a Bonneyt is. De azt talán sosem mondtam el, hogy a Billy volt a kedvencem mindig is, meg a mai napig, mert... számomra abban volt mindig is a legtöbb élet. A legnagyobb szórakozás. A legtöbb boldogság.
És most, névlegesen itt feküdtem. Már a szürke is idegesen járkált bennem, megint. A legutóbb is ilyenkor tért magához az értetlenségéből. Mert hát...
Meg sem kellett volna születnie. Soha nem kellett volna megtanulnia mindazt, amit eddig sikerült. Sosem kellett volna ott legyen mellettem. Sosem szerethette volna az Apját, sosem lökhetett volna előre, hogy jobb legyek, és sosem... sosem találkozhatott volna a vörös szemű, kis feketéjével.
Megérdemellek, ugye? Téged is, ahogy Dakotát is... Túl kemény vagyok magammal? Mert hát, ki nem követ el hatalmas hibákat az életben? Mindenkinek csak nem kell meghalnia azért, mert hibát hibára halmozott...
- Az is az én hibám, hogy Pat boldogtalan lett... - ha Dakota közben mellém lépett, még mindig a rácsba kapaszkodva fordítottam el a fejem felé, aztán a kézfejemen átnézve az orcámat nyomtam a fémnek - Akarod látni, mi volt igazából?
Még mindig csendesen beszéltem, ahogy ráolvadtam a rácsokra, és a feleségem szemeit fürkésztem. Legalább amiatt nem éreztem teljesen szarul magam, ahogy most kinéztem, és amilyen sebezhető állapotba kerültem. Egyrészt, megígérte, hogy nem fog kiadni, másrészt... mindennél jobban szerettem. És megígértem, hogy megosztok vele mindent. Itt volt velem, bíztam benne, és a szó szoros értelmében az életemet bíztam rá.
Mélyet sóhajtottam, erőt vettem magamon, hogy képes legyek felidézni minden apró részletet. Ahogy az emlékek után kutattam, a szürke izgatottan toporogni kezdett. Ez már rá is vonatkozott. Erre már Ő is emlékezett. Arra, hogy milyen érzés volt legelőször végre látni az Apját és arra, hogy milyen érzés volt először nála nagyobbak és erősebbek karmai közt vergődni. Patrick a bitón állt az elfogott társaimmal, és az összegyűjt tömegnek szónokolt.

- Én, Patrick Floyd Garrett, Lincoln megye sheriffje, a mai napon, az Amerikai Egyesült Államok törvényének nevében ezennel hivatalosan is kihirdetem, hogy William Antrim, más néven William Harrison Bonney, ismertebb nevén Billy, a Kölyök, aki államunk egészére fenyegetést jelentett: halott.
A tömeg egy emberként éljenezett, és én újra szédülni kezdtem, megint rám tört a mellkasszorító fájdalom, de nem tettem egyebet, mint úsztam az embertömegen át. Vállak, nyakak voltak kapaszkodóim, oldalra pillantva elkaptam Garrett egyik emberének tekintetét. Fogalmam sem volt róla, hogy ki ő, hogy mi a neve, de tudtam, hogy hozzá tartozik, és reméltem, hogyha csak nem kívánja kellemetlen helyzetbe hozni a felettesét, akkor nem fog lebuktatni. Ez a gondolat megnyugtatott, talán a férfi jelenléte volt az oka, de mintha kitisztult volna a fejem, mintha apadt volna az émelygés és a pánik. Gyorsabban haladtam hát.
- Kijelentem továbbá, hogy a megyei legfelsőbb bíróság ítéletének nevében ezennel halálra ítélem a következőket: Peter Maxwell, Thomas…
- Nem! Nem! Nem vagyok halott! Itt vagyok, Pat!
Üvöltöttem, ahogy csak bírtam. A nyári levegő tikkasztóan fojtotta bele még a lélegzetet a városi sokaságba, csak a suttogás moraja erősödött, ahogy egymásnak adták tovább, hogy ez a fickó azt állítja, hogy ő Billy, a Kölyök.
Mintha a bőrömön éreztem volna Pat haragját, égetett, jobban, mint a napsütés, de tudnia kellett, mi történt. És egyébként sem hagyhatom, hogy minden dicsőséget elorozzon előlem, amikor nagyon jól tudjuk mindketten: futni hagyott.
A másodperc tört része alatt tért vissza testembe a könyörtelen fájdalom. A körülöttem állók sebes léptekkel pattantak odébb, nehogy a végén megfertőzzem őket, bármiféle kórság is fakaszt üvöltést a torkomból. Szét akartam robbanni, a magamra aggatott, bő ruhát téptem volna, ha nem ragad meg oldalról két, erős marok, Garrett emberei. És ő csak állt, és nevetett rajtam. De én kihallottam belőle a kínt, a muszájt. A nagy, színpadi előadást, amivel az irháját védeni óhajtotta. Néha, röpke pillanatokra láttam bajtársaim pillantását. Egyik sem emelt szót. Egyik sem kiáltott, hogy felismert. Miattam kellett meghalniuk, nem érdemlek én sem kegyelmet, és bárhova is cipeljenek, bármit is tegyenek velem ezek után, édes kevés lesz ahhoz képest, amit szerintük megérdemlek.
- Jó polgárok, aggodalomra semmi ok! Ez az imposztor azok egyike, akik a valódi Kölyök halálából igyekeznek nyerészkedni! Ráadásul szemmel láthatóan labilis elme, kérem, fáradjanak odébb, hogy eltávolíthassuk őt, és folytathassuk a…
- HAZUGSÁG! - üvöltöttem, erőnek erejével próbáltam kiszabadulni a két férfi szorításából, de képtelen voltam rá. - A Kölyök él! Én vagyok a Kölyök! Engem hagytál elfutni, Garrett, beszélnem kell veled, muszáj elm…
Befogták a számat, és a börtön pincéjébe vezettek. Löktek, toltak. A fájdalom megint megszűnt, megint nem maradt más egyéb, csak a sosem múlandó félelem. Gyávaság. Oda és vissza, megbántam már mindent, azt is, hogy egyáltalán bedőltem a menekülési lehetőségnek. Ott kellett volna maradnom, engedni, hogy elfogjon és újra megszökni a fegyházból.

Most nem estem hátra. Mire kikászáltam magunkat az emlékből, görcsösen szorítottam a rácsokat. Megtartottam volna magam, még akkor is, ha egyébként borultam volna. Összeszorult a mellkasom és lassan, könnyes szemekkel kezdem lecsúszni, hogy megint a sírt bámulva lassan törökülésbe üljek a flaszteren. Az engem átjáró, harapható szomorúsággal szöges ellentétben a szürke lelkes volt. Hiszen, ha máshogy nem is, de az emlékeinkben újra Pat körül sündöröghetett. A hiánya viszont mindkettőnk számára pont annyira fájt, mint aznap ott, a bitónál.
- Így nem haltam meg.
Az, hogy a beharapás hogyan történt, lényegtelen volt. Már amúgy is elmeséltem neki szóban. Nem volt benne semmi különleges, és azt is tudta, hogy megöltem az orvost, és meg is reggeliztem belőle. De ez... ez más volt. Ez tényleg számított, ez Pat hírnevét is megkérdőjelezte, majd hosszú távon tönkre is tette. Pedig igazából... csak egy ostoba kölyök voltam. Először, tényleg egy igazi Kölyök.
Ha kérdezett bármit is, válaszoltam. Mert megígértem, hogy bármit kérdezhet. Én pedig mindent elmondok majd neki, mert már nem voltak előtt titkaim egyébként sem. Ha nem mondott semmit, akkor csak ki tudja, meddig ültem ott tovább, a sírfeliratra meredve.
Bocs, Tom... Bocs, Charlie.
Nekem még mindig élnem kell. Ha másért nem is, akkor azért a nőstényért, akit elhoztam bemutatni nektek.


//450. <3//

- Ismerős - húztam keserű kis mosolyra a szám a gyáva senkire.
Tanán nem ugyanazokból az okokból, nem ugyanolyan körülmények között, de tudtam, miről beszélt. Csak szégyen nem társult emellé, mert az okaim, de főleg a körülményeim mások voltak. Én nem azért futottam, mert a következmények elől menekültem, hogy élhessek a következő botlásig, gaztettig. Csak azért, hogy élhessek a következő étkezésig, mérföldig, motelig. Meghunyászkodva, magammal fizetve. De engem emiatt sosem terhelt bűntudat, ez volt mindössze "ismerős" ez az önkép.
De mindez egy pillanatra sem akadályozott meg abban, hogy mellette legyek és a kezét fogjam, minden szinten, minden értelemben. Szelíden nógattam, a következő lépés felé tereltem, amiről ezek után sejtettem, hogy nehezebb lesz, mint a szoba.

A forróság kérlelhetetlenül vett minket körül, a napsütés a bőrömet pirította és két perc se kellett hozzá, hogy újból megizzadjak, minden különösebb mozgás nélkül. A távolban keselyűk köröztek. Inkább a sírok felé fordítottam a figyelmem és mentem Henryvel, nem tudva, mi várt még ránk.
Egy talán üres sír, meg a hátrahagyottak.
Kicsúszott a markomból a keze, hagytam, hadd menjen, én csak földbe gyökerezett lábakkal álltam és meredtem a sírra, amiben a férjemnek kellett volna feküdnie. Ami előtt épen és elevenen állt. Örültem, hogy ott voltak a rácsok - így biztosabbnak tűnt, hogy a föld nem tud behajtani egy régi adósságot és elnyelni Henryt, amint elég közel ér a sírkőhöz. Butaság volt a gondolat, talán valami tudat alatti hiedelem, amit egyszer hallottam, elfelejtettem, most pedig az agyam hátsó zugát kapirgálta. Tök mindegy.
- Sose volt ott a helyed - bukott belőlem reflexből a tiltakozás -, különben jutsz ki mögülük.
Zsigerileg viszolyogtam a bezártság puszta gondolatától is, és az, hogy szerinte ilyen korlátok között a helye, számomra teljesen elfogadhatatlan volt. A puszta kép is bántott, ahogy elképzeltem Őt mögöttük. Nem, Henry. Ha tényleg így lenne, Pat se harap be, hanem hagyja, hogy egy lyukban megrohadj vagy tényleg agyon lő.
Összeszorítottam a szám, miközben a fémbe kapaszkodott és hozzányomta az arcát. Nem szimplán törvényen kívüli volt, hanem bűnöző, a korábban mesélt haramia képe pedig lassan egybefolyt a szökevény halálraítéltével, akinek annyi vér tapadt a kezéhez. És ez ugyanúgy hozzá tartozott, az övé volt, mint az a csibészes mosoly, amit úgy szerettem.
A szürke nyugtalanságára a nőstény felkapta a fejét, szinte kúszva közelített, nem értve, hogy mi a baj, mert csak ő ismerhette Henry minden gondolatát. Akármilyen rejtett vagy sötét legyen. Tettem felé egy fél lépést, de nem többet. Ez az ő legszemélyesebb dolga volt, amibe beavatott, de... csakis annyira akartam megmártózni benne, amennyire épp megnyílt, nem jobban, nem törtetve, főleg nem követelve. A te életed, a te halálod, a te tempód. Sehova se sietünk, sehova se megyek.
- Mutasd meg - kértem halkan, egyszerre érdeklődve és akarva levenni róla némi terhet, ha lehetett. Bár lehet ezzel csak rápakoltam az afölötti aggodalmat, hogy mit fogok hozzá szólni, hogyan fogom fogadni.
Még egy lépést közeledtem hozzá, így kartávolságon belülre értem. A reggelhez hasonlóan simítottam a tenyerem a hátára, egyikünk izzadságával sem törődve. Itt vagyok, querido. Itt vagyok.
A pánik ismerősként köszöntött, akárcsak Pat hangja, ami zengve hirdette ki a halálomat. De hiszen élek. Élek! Kiáltottam, a megrökönyödés körülvett, de ami ennél százszor jobban mart, az Pat dühe. Tépett és szaggatott, súlya volt, olyan, amilyet korábban sosem éreztem. A fájdalmam, a dühe, a nevetése egy nagy massza lett, miközben megragadtak és elrángattak. Imposztor. Újra üvöltöttem, az igazat, de elhallgattattak. Hűvös volt utána. Csendes. Nem maradt fájdalom, csak félelem.
Hideg verejték csorgott le a halántékomon, a gyomrom émelygett, a reggelim - de talán még a vacsorám is - visszakívánkozott. Az ég felé fordítva a fejemet nyeldekeltem vissza az ingert. Már nem volt Henry hátán a kezem. Az oldalam mellett lógva mindkettő remegett. Zihálva kapkodtam a levegőt, a hőség minden eddiginél fojtogatóbbnak tűnt. Még éreztem a karomat markoló kezeket, a durva taszigálást, a kérges tenyeret, ami befogta a szám, aztán jött a bezártság...
Leguggoltam, a fejemet lógatva kényszerítettem magam szabályosabb légzésre. Számoltam a be- és kilégzés közti másodperceket, mindig tíz, aztán kifúj, tíz, aztán belélegez. Szerettem volna seggre ülni, átölelni a térdem és magamat vigasztalva előre-hátra hintázni. De ebből semmit sem tettem meg, csak lassan, kitartóan lenyugodtam.
Halk puffanás jelezte, ahogy Henry leült, és ahogy felpillantottam, láttam, hogy még mindig a rácsot markolászta. A bánata ragadt és megült mindenen, kivéve a szürkét. Neki a lelkesedés jutott, mindkettejüknek pedig a Teremtőjük hiánya. Odakúsztam mellé és én is a törökülés mellett döntöttem, teljes testtel felé fordulva. Aztán óvatosan a kezéért nyúltam, egyik ujját a másik után fejtettem le a rácsról, ha engedte, hogy végül mindkettőt a két tenyerem közé fogva tarthassam. Az új "börtön".
A fejemet a rácsnak döntöttem, ahogy így oldalt voltam neki és a holtak helyett az élővel foglalkoztam. A pulzusom visszatalált a normálishoz, a hátamon izzadság csorgott le a gerincem mentén, a második emlék-fröccstől pedig kissé kábán néztem Henryt.
- Miért szóltál, hogy ott vagy? Ha meghúzod magad, nem törődtek volna veled, elfuthattál volna onnan is.
Ez furcsa volt nekem. Ha kihirdették volna a halálom, miután vérdíjat tűztek a fejemre és az egész államban kerestek, boldog lettem volna, ha bedobják, ennyi volt, nincs többé - és futok isten hírével. A büszkesége miatt volt sejtésem, de nem voltam benne biztos.
- Szerinted ott lenne a helyed? - kérdeztem halkan, a sír felé biccentve, de a tekintetemet egy pillanatra se vettem le Henry arcáról.

A sok más mellett talán még a gyávaságunk is közös volt bennünk. Persze, ez nem olyasmi, amit szívesen belát vagy megvall az ember... De ahogy ezzel az egyetlen szóval felelt saját magam becsmérlésére, ha lehetett... ha létezett még mélyebb szintje a hozzá való ragaszkodásomnak, a hasonlóságnak, amit a kútnál megláttam benne, a köztünk lévő kapocsnak, hát... Az most ásott gyökeret magának.
- Melletted nem akarok többé gyáva lenni.
Eddig az voltam. Egész júniusban ugyanaz a gyáva szar voltam mellette, vele - elárultam a leghűségesebb társamat, a bitóra löktem, hogy én "jól" élhessek. Megcsömörlött, lefogyott, depressziós lett, tönkre ment - mindezt azért, hogy nekem jó legyen.

Miután a sírhoz értünk és elengedtem a kezét, fel sem fogtam, hogy vele mi történik, amíg én (megint) teljesen belefeledkeztem a látottakba. És abba a ténybe, hogy legutóbb hiába tudtam meg, hogy azért rácsozták le, mert valaki ellopta a sírkövet - most mégis teljesen mást és máshogy láttam, mint tizenhárom évvel ezelőtt. Most nem a büszkeség, hanem a belátás ült meg bennem.
- Ne mondd ezt... - kértem halkan, de nagyon őszintén - Még mindig gyilkos vagyok, ezt sosem mosom le magamról. Ahogy a világ sem.
Felrémlett újra a rácsok mögött töltött időszak, a fájdalom, a tehetetlenség, a biztos haláltól való rettegés... Miután megjött a végzés az akasztásomról, ahogy el- és elnapolták. Oda tartoztam. Akkor, legalább is. Talán, ma már nem, de ez az előttünk emelkedő sírhanton semmit sem változtatott.
Éreztem a feketém mozdulását, kicsit megint ebbe is beleszakadt a szívem, de amikor Dakota megadta az engedélyt, igyekeztem minden éppen "felesleges" dolgot a háttérbe szorítani, és megmutatni neki, hogy miként nem haltam meg végül is. Hogy miként keltem útra a kifejezett tiltás ellenére, hogy hogyan jutottam el a városi tömeghez, akik alig várták a társaim akasztását. Akik elhűlve hallgatták a vonyításom, ahogy azt próbáltam bizonygatni, hogy én vagyok én. Akkor és ott még nem tudtam, hogy a szürke miatt voltam ennyire hajthatatlan. Ehhez azóta kétség sem fér.
Ahogy az emlékfröccs után megint visszatértünk a jelenbe, magamat is megpróbáltam szinte hasztalan összekapni. Nekem könnyebb volt. Én tudtam, mire számítsak. De őszinte aggodalommal ittam magamba Dakota érzéseit és látványát, ahogy az emlékeimből kikecmergett. Talán én is hasonló voltam, amikor először, igazán megtörtént velem.
- Ne haragudj, mi amor... - suttogtam megint, ahogy próbálta nyugtatni a saját légzését - Túlzásba vittem. Megint.
Nem akartam sem bántani, sem megnyomorítani. Egyszerűen talán még álmomban sem hittem volna, hogy ilyen hatással lesz rá. Remek. Most még ezt a terhet is cipelhetem magamon.
Mellém kúszott a földre roskadva. A rácsot markoló, egyik kezemért nyúlt, én pedig lassan megadva magam vonultam egyik "börtönből" a másikba. Az övé mindig jobban esett, az övében mindig lenni akarok.
- Azt hiszem, a szürke miatt csak Pat felé akartam futni. - adtam talán nem kielégítő választ a kérdésére, miután megrágtam a kérdését - Meg persze, ez akkor még verseny volt. Ő eltökélte, hogy elkap, én eltökéltem, hogy nem fogom hagyni. Azt sem tudtam, hogy farkas vagyok, mi amor - nyögtem fel, és pár pillanatra hanyatt vetettem a fejem - Semmit sem tudtam még a világunkról. Sem a büszkeségem, sem a szürke nem engedett.
Tele voltam kérdésekkel. Olyanokkal, amikre tudtam, hogy csak Pat adhatja meg a választ.
A sírkőről elnézve a feleségem szemeiben találtam meg a következő kapaszkodót. A kérdése pedig heget vágott a szívembe - holott tudom, mit engedélyeztem neki, sőt, kértem tőle. Eddig nem csókoltuk meg egymást - most azonban szándékomban állt egy kicsit elmerülni benne, a létében, a saját létemben és csak szótlanul érezni, hogy milyen az, ahogy együtt vagyunk.
- Szerinted ezek után ott lenne a helyem?
Tudom, kurvára nem udvarias kérdésre kérdéssel válaszolni, meg minden, de... Ami kettőnk közt volt, az nagyon sok szempontból perdöntő volt, még a halálomon túlmutatva is.
- Szerintem ott lenne. Kérdés nélkül. - suttogtam az ajkai közé, és ez attól még az azóta múlton és a jelenen nem változtatott - De... - megsimítottam az állát, aztán visszanéztem a sírkőre - Ez nem az én döntésem. Sosem volt az. Talán nem is lesz.
Hiszen meghalhattam volna Pat miatt. Meghalhattam volna tényleg a Vörös Holdkor. Sokszor máskor is. Mégis itt vagyok - és egyikbe sem volt beleszólásom attól függetlenül, hogy én mit gondolok vagy gondoltam.
- Ne érts félre, nem akarok rád terhet meg felelősséget meg minden szart pakolni.. - kicsit megcsóváltam a fejem - De rajtad kívül most már tényleg nem hiszem, hogy bármi értelme is lenne, hogy nem fekszem itt tényleg.
Mert mit adtam a világnak eddig? Rendőr lettem? Befogadtam egy elárvult Morfot, akiről kiderült, hogy maga a Guta az? Lófaszt... Valami többért, valami jobbért kellett visszatérnem, amit végre rendezés nélkül, önerőből kellett megvalósítanom. Nem tudom, mit. Nem tudom, hogyan. De abban biztos voltam, hogy Dakotához van köze.
- Egy utolsót? - kérdeztem félszegen, mintha arról lenne szó, hogy még egy búcsú kört iszunk a bárban - Hogy lásd azt is, hogy ez az egész mekkora hazugság, és hogy miért... - levegő után kaptam - Miért boldogulok nehezen a köcsög vén fasz nélkül...

Nem győzködtem tovább, némán fogadtam el a kérését, már csak azért is, mert tényleg nem tudtam szembe szállni azzal, hogy gyilkos. Akkoriban - ha élek - valószínűleg én is rács mögé kívántam volna. De nem akkoriban éltem, nem az ő egyik áldozataként - akár közvetve, akár közvetlen -, így még ha tudtam is, hogy miket művelt... akkor sem ott volt a helye.
- A bűnhődésnek, vezeklésnek, vagy tudja ég, minek nem az az egyetlen módja, hogy ítéletnapig baszod a rezet egy lyukban, te is tudod. És mondtam már, hogy odavisz a lábad, ahol épp lenned kell. Akkor épp Pat mellett. - Jó, mégse fogadtam el annyira a kérését. - Véresen és gyáván, haramiaként.
A Szellemek óvjanak, hogy elvitassam az érdemeit. De ezek nélkül Pat talán sose karolta volna fel, vagy ha nem Patet találja meg, esélyt se kap jóvátételre. Sok a ha meg a talán, tudom én, de az életnek megvannak a maga fura dolgai. Más mellett elkallódott volna. Más mellett az őrzők végeznek vele, ha nem öli meg előbb mondjuk egy idősebb farkas. Más mellett már felakasztották vagy fejbelőtték volna, én pedig nem állhatnék mögötte azt nézve, ahogy a múltja, a bűnei alatt görnyedt.
Akartam látni, be akartam fogadni mindazt, amit kész volt velem megosztani. Egyébként is érdekelt, de ebben a helyzetben ráadásnak úgy éreztem volna, hogy Őt utasítom el, ha nemet mondok. Ez pedig semmilyen szinten nem volt így.
Váratlanul ért a helyzet, amibe az emlék lökött, Henry kapálózása a taszigáló, lefogó kezekkel, a sűrű tömeggel fojtogatott. Az emlékben és a valóságban is, a szabadulási vágya mintha csak az én kényszerem lett volna, úgy buktam fel a mostba, mintha a tenger mélyéről úsztam volna fel egy levegővel. Ziháltam, szédültem, öklendeznem kellett, és csak lassan, nehezen tudtam mindezen felülkerekedni. Nagyokat nyeltem, a hányás ingerétől felgyűlt nyálam és a forró levegőt egyaránt. A nőstény nyugtalankodott, nem értette, mi történt velem, de az ösztön kereste a veszélyforrást, ami sehol sem volt - csak a fejemben.
Tompán zúgva jutottak el hozzám Henry szavai, mintha üvegfal mögül beszélt volna. Lassan megráztam a fejem, majd a rácsok mellé telepedtem, még mindig kicsit kifulladva.
- Semmi baj - mondtam rekedtesen. - Jól vagyok - fejtegettem le apránként az ujjait a rácsokról, hogy a kezem közé zárhassam őket. - Jól vagyok - ismételtem a szemébe nézve.
Nem akartam, hogy olyasmit vegyen magára, amiről egyáltalán nem tehetett. Én viszont amennyire tudtam, tettem ellene - érte, de még inkább magamért. Ebben a tudatban szusszantam egyet, majd tettem fel a kérdéseimet.
- Meg a fene nyakasságod, az - húztam finom mosolyra a szám, továbbra is az arcát tanulmányozva. - Elképzelni se tudom, milyen lehetett ott állni, azt se tudva, mi lettél. Csak a bizonytalanság...
Nekem legalább ennyit megspóroltak. Vagy inkább én magamnak, ha úgy tetszik.
Megcsókolt, puhán, hosszan, és amint felajánlotta rá a lehetőséget, azonnal megragadtam: elmerültem benne, mert kényelmes volt, otthonos. Esőáztatta erdőket, hűsítő nyári viharokat jelentett. Az energiáim az övéivel együtt hullámoztak. Nem bizonytalanított el, hogy visszakérdezett, az ajkára írtam a leheletemmel minden egyes szót.
- Sose tudnám azt mondani, hogy igen. Ehhez túl elfogult vagyok, de ha próbálok nem az lenni, akkor is ugyanazt tudom mondani, mint a rácsokra: nem vagy odavaló. Még biztos nem, különben most nem ülnénk itt. Nem jössz vissza.
A halálból, hozzám, értem, miattam, tudatlanul is.
Persze nem voltunk egy véleményen, de ez nem lepett meg azok után, hogy milyen gondolatokkal és emlékekkel vette körül magát éppen. Ettől még szívesen érveltem ellene, főleg, hogy nem került a zöme másba, mint rámutatni, hogy akár érdemelte, akár nem, itt volt. És hittem, hogy oka van, kellett, hogy legyen. Abban viszont nem tudtam vele vitatkozni, hogy alapvetően mennyire nem rajta múlt, él vagy hal. Efölött rohadt keveseknek van bárminemű hatalma, hiszen aki vigyáz magára, abba is belecsaphat a villám, aztán hello.
Úgyhogy épp befogtam és csak lehunytam a szemem arra a pár másodpercre, amíg megcirógatta az állam.
Röviden felkaccantam, amikor no preassure után közölte, hogy esélyesen ténylg miattam nem halott még. Nem nevettem ki, se gúny se él nem volt benne, csak ahogy tálalta... egyik kézzel simi meg nyugira intés, másikkal mélyütés. Jaj, Henry...
- Ezt a nőknél úgy szokták hívni, hogy érzelmi zsarolás - mondtam még mindig a korábbi kis nevetés árnyékával a szám szegletében, és megszorítottam egy kicsit a kezét. - Még jó, hogy semmi szükséged ilyesmire. Azt mondtad, hogy mellettem nem akarsz többé gyáva lenni, és én hiszek neked, benned. Szóval ha ezen múlik, örökké élsz, és együtt leszünk bátrak.
Mert én magamtól biztos, hogy nem fogom elhagyni, és tényleg körültekintőbb leszek - vagyok! -, mert tudom, hogy valaki vár rám. Valaki, akinek nem akarok fájdalmat okozni, nem akarom hasonló bánatnak se kitenni, mint ami júniusban elhatalmasodott rajta és amit whiskybe próbált ölni. Nem kell véletlenül se plusz terhet pakolnia rám, mert már most... sőt, hónapok óta úgy élek, hogy legalább a gondolataim hátsó zugában mindig ott motoszkál. Rávesz, hogy kialudjam magam repülés előtt, hogy ne vállaljak fölösleges kockázatot és ne a legzűrösebb helyen keressek unaloműzést, ha épp nem tudok magammal mit kezdeni. Ami mostanában sose volt probléma ugyebár.
A kérdésére nagy levegőt vettem, mintha ezzel fel tudnám magam vértezni. Vagy mint egy búvár, oxigénpalack nélkül, a nagy merülés előtt.
- Mutasd, figyelek, querido.
Egy kicsit megszorítottam a kezét. Őt biztattam és közben kicsit ezzel belé is kapaszkodtam, nehogy elsodorjon az újabb örvény. Az utolsó. A válasz egész júniusra.

Kértem, hogy ne akarjon ne rácsok mögé tenni - érveltem a magam módján, Ő pedig megtette szintén, csak hát... A Saját szemüvegén keresztül. Nem tudtam, mégis mit mondhatnék hirtelen. Pontosan tudtam, hogy nem csak a rácsok mögött lehet bűhődni, hiszen épp elég ideje csináltam már anélkül is, igaza volt. Megmoccant bennem egy újabb emlék. De még egy kicsit eltettem későbbre. Előtte inkább azzal húztam le a mélybe megint, ahogy végül mégsem haltam meg. Megmutattam neki a világban élő hazugság igazságát. És úgy hoztam vissza belőle, hogy sokkal jobban belefáradt az egészbe, mint én. Valamilyen szinten legalább is. Sajnáltam. Nem akartam ezt tenni vele, nem akartam ennyire mélyen hatni rá. Aggódtam érte, és ahogy végül leküzdve az öklendezését, magára talált, a rács helyett az egyik ezemmel az ujjai közé zárva magam kapaszkodtam tán vele együtt a jelenbe, a valóságba. Kettőnkbe. Mert rajtunk kívül nem volt másom. Nem tudom, hogy tudja-e igazán, hiába mondtam már többször.
- Megettem egy embert. Véletlenül. - szúrtam közbe tényleg bűnbánóan - Megfordult velem a világ. Mégis, hová futhattam volna, ha nem a Teremtőm felé?
Hiába nem tudtam azokban a percekben, hogy Pat az új, igazi Apám, attól még hozzá vezettek a lábaim. Ahogy Dakota is megmondta. Ugyebár.
Megcsókoltam, mert érzni akartam. Érezni belőle mindazt az életet, ami bennem is lüktetett, és meg voltam győződve arról, hogy ez az egész csak azért történik meg velem, mert január végén találkoztunk. Ettől még nem változott semmi azzal kapcsolatban, hogy a sírban lett volna a helyem magam szerint, de kellett a kapocs. Kellettek az ajkai és az a végtelen odaadás, amivel visszacsókolt. Az enyém. Én az övé. És megint: úgy, hogy erről egyikünk sem döntött előre. Csak megtörtént, én pedig érezni akartam újra, hogy valós, hogy nem csak kitalálom az egészet azért, hogy könnyebb legyen.
Kicsit elhúzódtam, és megráztam a fejem, ahogy előhozta az érzelmi zsarolást. Én nem... én ezt nem... nem ezt akartam kihozni az egészből. Én csak őszinte akartam lenni vele, ahogy eddig mindig is. Onnantól kezdve, hogy beközöltem, hogy tetszik nekem, szóval, ha ez neki nem pálya, talán el kén húznia a picsába. Nem tette. Itt van.
- A lófaszt, nem akarlak zsarolni! - bukott ki belőlem mégis - De attól még, az az igazság. És... és ha ezen múlik... - néztem szét egy kicsit, mielőtt újra a szemeibe néztem - Akkor örökké akarok élni. Veled. Bátran, végre egyszer.
Igazából tényleg semmi másra nem vágytam. Csak egy olyan közös életre, ahol nem kell egyikünknek sem ilyen drámai végletekben gondolkozni, ahol csak lehettünk mindketten, akik voltunk... mindenféle teher és zsarolás nélkül. Mégis, valahol megint kapart az utolsónak szánt valami, ami a mi jelenbéli dolgainkkal együtt kapart belülről. Megkérdeztem, hogy szabad-e, és egyszerre voltam boldog a válaszától, miközben sajnáltam is, hogy még jobban le fogom szívni. Legfeljebb kiveszünk itt egy szobát, ha kihalódunk. Vagy én vezetek haza, ha lesz rá kapacitásom.


Mielőtt azonban így, a sírom előtt összeborulva az utolsónak szánt emléket is a nyakába zúdítottam volna, átkaroltam, és magamhoz húztam. Bele, abba az ölelésbe, ami itt, a jelenben mindkettőnk számára biztonságot adott. Nem csak őt akartam ezzel előre is nyugtatni, hanem én magam is szinte odakötözni magam a jelenemhez, és... a jövőmhöz általa. Lassan megint becsuktam a szemeim, és az emlékek, a szavak, az érzések utolsó felvonása peregni kezdett, ahogy az előzőleg megosztott emlék közvetlen folytatásaként az ezüstrácsos cellába levonszolva találtam magam. Kimerülten, csapzottan, szinte azonnal elájulva, ezüsttől égetve a cellában.

it's holding me, Morphing me

Egyedül Pat közeledésére kaptam fel a fejem, tértem magamhoz kábán, kalapáló szívvel. Kinyitotta a cella ajtaját, aztán elsétált. Levette a kesztyűit, megszabadult poros kabátjától, aztán helyet foglalt az üres asztalnál. Habozva, tétován álltam végül két lábra, újra csapdától tartva, óvatosan sétáltam ki a cellából, hogy kövessem és helyet foglaljak vele szemben. A kérdés úgy szaladt a nyelvemre, mintha egész eddig a helyes szórenden gondolkoztam volna, de ösztönös volt, természetes és borzasztóan lehangolt.
- Te hagytad a slozin a revolvert, mi? Még áprilisban.
Mint aki zavarban van saját dicsőségétől, úgy mosolyodott el, és összekulcsolt ujjait kezdte fixírozni. Jó. A hatalmas kirakós darabjai szinte teljesen kezdtek összeállni, én pedig egyre mélyebbre süppedtem a kiábrándultságomban.
- Te intézted el, hogy kitolják a kivégzésemet.
Ahogy az ő mosolya szélesedett, az én arcom úgy kezdett leginkább egy keselyű képére emlékeztetni. Ha néhány nappal azelőtt megkérdezték volna tőlem, hogy ki vagyok, rávágtam volna, hogy én vagyok Billy, a Kölyök, a rettegett vadnyugati mészáros. Ha akkor és ott kellett volna leírnom magamat, azt mondtam volna, hogy Pat Garrett bábja vagyok, egy nincstelen senki, akit még a szerencséje is elhagyott abban a pillanatban, hogy ennek az isteni erőnek nevet és arcot adott.
- Azért engedtél el, mert tudtad, hogy úgyis visszajövök.
- Nem, igazság szerint reméltem, hogy most az egyszer tényleg a seggeden maradsz, legalább addig, amíg újra rád nem találok.
- Az egész a te műved, ugye? Miattad lettem gyilkos, te rendezted így az egészet, he?
A mosolya egy pillanat alatt semmisült meg, hangjának kedves bája hirtelenjében pengeéles szigorba fordult.
- Csakis magadnak köszönheted, hogy idáig jutottál, Kölyök. Én életben tartottalak, amíg csak lehetett.
- Mi a francnak?
Nem felelt rögtön. [...] Ez volt az a pont, amikor az asztalra csaptam dühömben, égetett tenyerem fájdalma könnyeket csalt a szemembe, és talán először éreztem azt, hogy tényleg inkább meghalnék, minthogy ilyen szégyen és megaláztatás kísérjen hátralévő életem során. Nem volt senkim és semmim. Belefáradtam az utóbbi hónapok folytonos menekülésébe, tíz évet öregedtem, amíg a kivégzésemre vártam és az egyetlen ember, aki iránt még bármiféle érzelmet tápláltam, csalódást okozott.
- Helyre kell hozni a hibáidat, Kölyök. Ha hagylak meghalni, ki csinálná meg? Sok kegyetlen gyilkost láttam már, messziről felismerem azt, aki sportból öl. Te nem vagy ilyen. Olyan vagy, mint egy csapdába esett állat, még akkor is, ha éppen nem vagy rácsok mögött. Benned van lehetőség. Benned megvan a képesség, fiam.
[...]
- Ne szólíts így, Patrick.
Fenyegetően sziszegtem a tiltást, mire ő csupán oldalra billentette a fejét, szavak nélkül, peckesen kérdezte, hogy ugyan miért ne tehetné. Beleizzadtam a képbe, mintha a pincehelyiség levegője párával töltődött volna fel. Az egész testem egyszerre viszketett, mintha milliárd apró termesz rágta volna a húsomat, beették magukat a bőröm alá, a csontjaim közé.
- Mi a baj, fiam?
Visszhangosan szállt hozzám a higgadt kérdés. Szerettem volna a képébe vágni, hogy éppen erről akartam beszélni vele, de csupán rekedten kiáltottam, miközben a hajamat téptem. Oldalra borultam a székkel együtt, a földön vonaglottam torz üvöltésbe mártózva. Pat már felettem állt, nem segített, nem rohant el, nem kiáltott orvosért. Felránduló jobb karom a saját szemem láttára tört hátra, mintha egy láthatatlan kéz roppantotta volna össze. Ezt követte a bal, majd a lábaim. Magam sem tudom, hogy pontosan miképp, de hasra fordultam, gyors mozdulattal kapaszkodtam Pat bokáiba, és ő csak akkor húzódott el tőlem, amikor a törött, repedezett körmeim hegyes, éles karmokká nyúlva igyekeztek felsérteni a bőrét. A világ megváltozott, a pince aromája fullasztóan tapadt a torkomra, a haloványan derengő fények most robbanásként vakították el a látásomat. A lelkem kéjes vágy hajtotta volna a vér felé, egyszerre akartam volna megölni és megölelni őt, de minden megfoghatatlanná vált. Heves és forró érzelmes csorogtak végig a torkomon, hogy aztán szétfeszítsenek belülről. Szó szerint.
- Segíts…
A hangom torz fulladássá vált, mintha valaki más beszélt volna helyettem. És ha már nem tudtam Pat lábaiba kapaszkodni, hát a saját torkom bőrét kapartam. [...]
Percekkel később ösztönös vágy hajtott, hogy hason kúszva közelebb helyezkedjek Pat lábaihoz. Szerettem volna szólni hozzá, mondani neki valamit, de csak összefüggéstelen morgás és szűkölés törtek fel a torkomból, ám mindez olyan természetesnek tűnt, hogy meglepődni sem tudtam rajta igazán. [...]
- Én tettelek ilyenné, Billy. Kölyköt teremtettem belőled, úgyhogy azt hiszem, minden jogom megvan hozzá, hogy fiamnak szólítsalak. Sőt, úgy szólíthatlak, ahogy akarlak.
Leguggolt mellém, megsimította a fejem egy óvó, szeretetteljes mozdulattal, hogy végül a nyakam felé haladva megragadja a szürkésfehér bundát, ami a bőrömből fakadt, és egész egyszerűen belepréseljen a kemény kőpadlóba. Oldalra borulva tekergettem volna a fejem, kapálóztam, a számba vettem a karját, de nem tudtam, és nem is igazán akartam megharapni őt. Minél inkább ellenkeztem, ő csak erőteljesebben szorított, hogy jobb belátásra térítsen és teljességgel megadjam neki magam. Most először őszintén, és nem azért, mert a helyzet és az érdekeim ezt követelték meg.
- Ha jót akarsz magadnak, mostantól hallgatsz rám, és ha azt mondom, hogy még csak meg se próbálj olajra lépni, akkor maradsz a valagadon.
Hát persze, hogy hallgatni fogok! Semmire sem vágytam jobban, minthogy engedelmes legyek, mert hirtelenjében ez tűnt a legnagyobb érdemnek. Megfelelni Pat Garretnek, és mindent megtenni azért, hogy még egyszer fiának szólítson. Később, amikor magamhoz tértem, amikor már újra az emberi elmém volt az úr, szerettem volna késsel kivágni magamból ezeket a gondolatokat, de beleégtek a csontomba, és többé nem menekülhettem előle. Ma már nem is akarok. De, persze, hogy akarok: borsot törni az öregem orra alá, mindig kicsit tovább feszegetni a határait. Azonban nélküle elképzelni az életemet a maga nyersségében több lenne számomra, mint kínszenvedés.

Szorítottam, ahogy visszataláltam mindkettőnkhöz. Az arcom csatakos volt a könnyeimtől, a fájdalomtól, a múltban érzett ragaszkodástól... És annak meglététől, de Pat hiányától. Zihálva vettem a levegőt, a szürke az apja után vonyított, miközben Dakotát, a kis feketénket öleltük. Nem bírtam tovább, megint csak elbőgtem magam.
Nem tudtam mit mondani. Ez még a legutóbbi látogatáson is túltett. Most nem Pat Garrett bábja vagyok, hanem én, és fogalmam sem volt, mit kezdjek ezzel az énnel az ő rendezése nélkül. Hogy rendezzem magamat? Lehetek akár csak fele annyira okos előrelátó, mint Ő?
Percekig rázkódtam, visszaszívtam a taknyomat is. Sírba való halott, vagy a saját életem rendezője. Ez várt rám vagy így, vagy úgy. És itt és most kellett eldőlnie, hogy melyiket választom.
- Kell e... kell egy kis idő...
Nem bántam, ha felkelt. Nem bántam, ha elvonult az árnyékba vagy a kantinba, valamit inni. Nem bántam, hogy ha esetleg közben mögöttem/mögöttünk más bámészkodók is jöttek. Nem bántam semmit a múlton kívül, nem mozdultam sehova.
Ahogy kicsit összeszedtem magam, megint Patnek fotóztam, és küldtem képet.
"Azt mondtad, ha jót akarok magamnak, hallgassak rád. Hallgatok."
Válasz (rögtön) nem jött, de ha Dakota mellettem volt, felszívtam magam, mint egy rozzant galamb, és belekezdtem.
- Hazamegyünk. Anchorage-be. A loftba. - daráltam határozottan, mint akit soha nem lehetne meggyőzni az ellenkezőjéről, de azért az utolsó taknyomat felszívtam - Jelentkezek az őrsön, megint dolgozni fogok. Feljebb mászom a ranglétrán. Beszélek, akivel kell. A férjed leszek. Megadok neked mindent, amire vágysz. Amire szükséged van. Egyedül. Parancs, meg útmutatás nélkül. Mert ha már nem fekszem itt, mi másért lehetnék itt? Veled? Melletted? Annyira szeretlek, hogy az nem igaz. Felnőttem... Felnőttem? - úgy néztem rá, mintha csak Ő mondhatná ki az Áment minderre - Nekem nincs gyerekem, sosem volt, de gondolom, ez a dolgok rendje... Felnőnek, kirepülnek... Itt az időm szárnyalni.
Nehéz vállakkal jöttem el a síromhoz, másféle nehéz vállakkal fogok innen felkelni és elsétálni. Mert most valamit itt kell hagynom magamból.
Billy, a Kölyök. A Kölyök a sírban marad. Most már csak Billyvel megyünk haza innen. És amennyire minden bizonytalannak tűnt, annyira voltam biztos abban én is, hogy ez a helyes döntés.
- A Kölyköt itt hagyom.
Határozottan rántottam fel magam a földről a rácsokba kapaszkodva, a maradék könnyeket egy alkaros mozdulattal próbálva kitörölni az arcomból. A napfénytől már most égett a nyakam, de nem érdekelt.
- Akarsz egy kitűzőt vagy hűtőmágnest kifelé?
Nem érdekelt, mennyire izzadt vagy hogy én mennyire vagyok izzadt. Ha már mindketten megint álltunk, magamhoz húztam, erővel öleltem és szorítottam magamhoz, és ahogy megint megcsókoltam, az ölem is az övéhez préseltem. Bassza meg a múlt. Bassza meg a fájdalom. A jelenem a Boldogság definíciója volt, és az új narratíva szerint semmi más dolgom nem volt, mint ezt a vonalat fenntartani.

Finoman cirógattam az arcát, ahogy elhúzódott és halványan mosolyogva nyugtattam:
- Tudom, hogy nem zsarolsz - azzal a homlokának döntöttem az enyém, a mosolyom pedig szélesebb lett az örök életre és a bátorságra. - Ez a beszéd! - csókoltam meg futólag, kedveskedve.
Nem is volt kérdés, hogy a következő emléket is kértem, hiába nem volt még olyan, hogy nemhogy egy nap, de ilyen rövid idő leforgása alatt hármat kapjak. Éreztem, hogy fáradtam, a fejemben tompa nyomás jelezte a készülődő fejfájást, de nem számított. Majd ha fáj, foglalkozok vele. Addig csak az érdekelt, hogy mindent be tudjak fogadni, amit Henry kész volt adni.
Átkarolt, bevackoltam magam hozzá, mintha nem is a perzselő sivatagi napon, hanem Alaszka vadonjában ülnénk a leghidegebb téli éjszakán. Mindkettőnknek szüksége volt erre. Vele együtt hunytam le a szemem, aztán még egyszer, a mai napon talán utoljára, alábuktunk.

Semmi sem az én érdemem. A leleményességem, a fene nagy szerencsém mind szemfényvesztés volt, Pat bűvészmutatványai. Én pedig pontosan úgy és oda csapódtam, ahogy és ahova neki tetszett. Életben tartott, de minek?
Hogy jóvá tegye(m). Helyre hozza(m).
Nem tetszik, ahogy beszél, amiket mond, az pedig felbasz, hogy le-fiamoz. Továbbra is így hív, bennem pedig valami megmozdul, a bőröm alatt masírozó milliónyi hangya, vagy az a fekély, ami belülről rág, nem tudom. A fájdalom éles, megint fölre rogyok, de Patet látszólag hidegen hagyja az agóniám. A "roham" közben felé kúszok, Ő az egyetlen biztos pont, a lábába kapaszkodok, minden büszkeséget félretéve könyörgök - ismeretlen, hörgő-morgó hangon, mintha fulladoznék.
A torkomat kaparom, a kín nem enyhül, csontom törik... Szűköltem. A világ élesebbnek tűnt körülöttem, de nekem csak Pat számított. A szeretetteljes simítása a fejemen, amiért a Pokolba is kész lettem volna menni, ha úgy akarja.
Szúrt a gyomrom.
Nem volt nehéz némi ficánkolás után megadnom magam az akaratának, hiszen mi baj lehetett volna belőle? Semmi. Amíg itt van nekem, semmi. Amit mond, az úgy lesz, minden elvárásának meg fogok felelni, hiszen lehetne nagyobb érdemem ennél? Hogy kivívjam magam újra és újra a "fiam" megszólítást? Nem.
Akkor sem, ha emberként gyűlölöm ezeket a vágyakat, amik kitéphetetlenül a lényem részeivé váltak. Fel fogom baszni ahol, amivel csak lehet, a türelmét próbára tenni minden nappal, mert úgyis ott lesz velem. Ő akarta, megkapta. Én meg loholok vele, bármerre menjen.

Görcsösen kapaszkodtam belé a látottaktól, a saját kényszerű engedelmességem emlékétől, a megidézett hiánytól. Apa nem volt itt. Apát elhagytuk. És a másik kettős ragaszkodását megélve a saját helyzetünk is hirtelen árvának tűnt. Csak egy percre, egy rövid, illékony percre megengedtem magamnak, hogy hiányozzon ez a kapocs, az a fajta szeretet, amit senki mástól nem lehet megkapni, mert nem a Teremtőim. A nőstény halkan szűkölt bennem, de nem kapott az alkalmon és kezdett noszogatni, hogy pattanjunk, keressük meg Aident. A perc letelt, én pedig a párom nyakába fúrtam az arcom.
Zokogott, pityeregtem. Úgy öleltem magamhoz, mintha a világon csak mi ketten maradtunk volna, és ez itt, ebben a kietlen semmiben, a sírja előtt ülve tényleg úgy tűnt, hiába jött még egy-két turista. Magamba ittam a fájdalmát, engedtem a saját szomorúságomnak, a felfedezett megértésnek. Ő rázkódott, én szipogtam és nem volt semmi, amivel vigasztalhattam volna, amivel legalább tompíthattam volna ezt a fájdalmat. Senki és semmi nem képes erre.
Helyre kell hozni a hibáidat.
Halkan csuklottam egyet. Pat a jóvátételre nevelte, ez volt az egész beharapásának az oka, én pedig a vacsoránál közöltem vele, hogy nincs jóvátétel. Bután és tudatlanul elvettem tőle valamit, ami ennyire régről jött, amibe ha nem is szándékosan, de kapaszkodhatott - és kapaszkodott is, szüksége volt a kettőnk közti alkura, benne ezzel a "kitétellel".
A tarkójára fogtam, úgy öleltem magamhoz. Egyetlen lélegzetvételéből tudom, hogy épp milyen hangulata van, ebben viszont csúnyán hasra estem.
- Jó - mondtam elvékonyodó hangon. - Akarod, hogy egyedül hagyjalak?
Mert ha nem - és nem -, akkor itt maradtam vele, bármennyit is jelentett valójában az a "kis" idő. Ott ültem Henryvel, alig érezve a Nap égetését vagy azt, hogy jószerével összeizzadtunk. Kurvára nem érdekelt egyik sem. Csak a vállára hajtottam a fejem, olykor kicsit jobban a nyakához hajolva és szinte teljesen mozdulatlan voltam. A szám kiszáradt, mindkettőnk ajka cserepes lett és ami bőrfelület kilátszott, lassan rákvörössé vált, de csak az számított, hogy hagyják őt háborítatlanul. Mindenkit, aki kicsit is közelebb jött, ronda pillantással hajtottam el, ha túl merész volt, még némi vöröset is bedobtam, max azt hiszik, hogy megártott nekik - vagy nekem - a túl sok napsütés. Leszarom. Úgy őriztem Henryt, mint az álmait, amikor rajtam aludt a loftban. Nem volt az a fáradság vagy kényelmetlenség, ami ebben megállíthatott volna. A fel-le simogató mozdulatai pedig egyértelművé tették, hogy még ha be is zárkózott a gondolatai közé, tökéletesen tisztában van, észleli a jelenlétem.
Fogalmam sincs, mennyi ideig ültünk így, a Nap lejjebb ereszkedett - hogy más szögből is kellően piruljunk -, bár a levegő egy kicsit se lett hűvösebb. Akkor moccantam csak, amikor Henry helyezkedett, hogy a telefonját elővéve lőjön egy fotót, amit egyből Patnek küldött. Az arcához nyomtam a szám. Nem tudom, hogy mi szúrt jobban, az ő borostája vagy az én kicserepesedett ajkaim, de mindegy is.
Csak annyira húzódtam el tőle, hogy a szemébe tudjak nézni, az arcát fürkészni, miközben belevágott a mondandójába. A Valentin-napot juttatta eszembe, amikor olyan elszántan visszatrappolt az étterembe és levágódott elém, hogy ő márpedig most lerendezi ezt az egészet velem. Határozottan, lendületesen. Nem ígért - döntött. És az ettől fellobbanó boldogságtól elszorult a torkom, csak néztem őt a magam megszokott szerelmes rajongásával, mert előcsalta, mert megérdemelte, mert nekem is jól esett.
- Nagyjából - mondtam némi kérdő hangsúllyal a végén kiszáradt torokkal, rekedten recsegve a felnőttség kérdésére. - Épp eléggé - tettem hozzá magabiztosan.
Azért, mert azt egyikünk se akarhatta, hogy teljesen felnőjön. Vagy én. De amennyire kellett szerintem mindketten elég felnőttek voltunk.
- Alig várom, hogy hadnagyúrnak hívhassalak - vigyorodtam el, és nem, nem akartam elütni a korábbi szavait, az elhatározását, vagy bármi ilyesmi.
Egyszerűen örültem neki és boldog voltam, nem azért, mert valami hülye egyenruha és/vagy bilincsfétisem lenne, hanem mert tudom, hogy szerette ezt csinálni. Élni. És egyébként is, egy hónapnyi sufniba száműzött boldogságom volt, kezdtek félrecsúszni azok a reteszek. Május vége óta másra se vágytam, mint hogy lelkesen körbe ugrálhassam, elhalmozzam, és pofátlanul a képébe dörgöljem a puszta jelenlététől szikrázó energiáimat, ünnepelve, hogy már nem csak a hétvégék közösek, hogy fizikailag is velem van és nem kell beérnem lenyúlt pulcsikkal, pólókkal, jóéjt facetime-okkal.
Most már örülhetek Neked, ugye? Már nem foglak vele bántani?
Csak akkor konyultak le kicsit a nőstény fülei, amikor közölte, hogy a Kölyök marad. De értettem, miért. Legalábbis azt hiszem, értettem.
- Sokáig veled volt. Legalább mindent megkapott.
Gondolom. Remélem... A sztorizgatásai alapján mindent megélt vele, amit csak lehetett, és mindent kihozott a gondtalanabb évekből. Mert ha nehéz is, mindig egyfajta megnyugvás, ha van melletted valaki, aki gondoskodik rólad, vezet - ezért olyan ijesztő, ha ez a valaki megzuhan, vagy egyik napról a másikra eltűnik.
Ahogy Henry felkelt, lustán felé nyújtottam a kezem, hogy tessék már felhúzni engem is, és azután se eresztettem, hogy talpra rántott. Kicsit megszédültem, észre se vettem, hogy mennyit kivett a három emlékfröccs meg a tűző nap, az elgémberedett lábaimról nem is szólva... De már tudtam belé kapaszkodni.
- Vagy?! Mindkettő kell baszki. - Mert miért válasszak, amikor nem kell, amikor könnyű, és megkaphatom?
Izzadtak voltunk, büdösek, a csók durva volt repedezett ajkakkal, de kurvára semmire se cseréltem volna ezt a pillanatot, ahogy erősen tartott, hozzám nyomta magát és velem volt. Fogtam a kezét, mint egy mentőkötelet, és amikor elvált tőlem, hogy újabb szuveníreket szerezzünk, visszatartottam. Mintha lecövekeltem volna.
- Már értem a júniusodat, az egészet - mondtam halkan. - Meg a tegnap esti ígéretedet. - Felemeltem a szorongatott kezét és a tenyerébe csókoltam. - Nagyon szeretlek, Henry. Mucho-mucho - nevettem fel kicsit röviden, könnybe lábadt szemmel, mert a picsába, hogy nem tudom ezt jobban megmutatni, miközben úgy feszíti belülről a mellkasom minden, amit iránta érzek. - És úgy örülök neked... - elcsuklott a hangom és még én is meglepődtem azon, hogy egyszerűen elsírtam magam.
Pedig már kurvára nem kellett volna semmiféle szinten folyadékot pazarolnom, az is csoda, hogy ennyire futott, mert amúgy szikkadt mazsola lett mindkettőnk szerintem az elmúlt bő két óra alatt. Esetlenül töröltem meg fél kézzel az arcom, kicsit szipogva, kicsit fáradtan, nem csak a mától, hanem úgy mindentől, és közben elöntött annak a biztos tudatnak a megkönnyebbülése, hogy most már rendben leszünk.
Nem tartott sokáig a produkcióm, mert tényleg nem volt már mit kisírnom. Zárszónak még szipogtam egy kicsit, aztán egy nagy sóhajjal leeresztettem.
- Szerezzünk vizet is. Meg fagyit és tejfölt - böktem meg Henry vállát, az ujjam pedig világ foltot hagyott a teljesen egyértelműen leégett bőrén. - Kurva sok tejfölt - böktem meg a saját vállamat is, és így már egyenfoltosak voltunk. - Látod, ha felvetted volna a sombrerót, most nem néznénk ki így - hunyorogtam rá, aztán megindultam vele a megváltást jelentő épület felé.
Árnyékot akartam és legalább három fokkal alacsonyabb hőmérsékletet!
Miután Mr és Mrs Aszalt Paradicsom (mi) beszerezték a szajrét (kitűző, hűtőmágnes, víz... fagyi nem volt, hogy basznák meg! tejföl még úgy se...), ki zottyasztották magukat a kocsihoz. Ha csak Mr Aszalt nem akart még bent valamit, de úgy éreztem, hogy minimum a következő tizenhárom évre semmit sem szeretett volna ettől a helytől. Én csak remélni tudtam, hogy nem lesz oka visszajönni.
- Van még szuflád vezetni?
Mert nekem már nem. Mondom: Mrs Aszalt. Mentális, koncentrációban, testileg és szellemileg is rotty lettem mára, de semmi olyan, amit egy kiadós alvás ne tudna orvosolni. És egy pillanatig se bántam, hogy eljöttem, hogy is bánhattam volna? Elég volt Henryre néznem, és fikarcnyi kétségem se volt afelől, hogy itt volt a helyem: mellette. Akár hófúvás, akár pokoli hőség legyen.

so long to The Kid

Úgy ragadott magával a sírás, mintha meghalt volna valaki, akit szerettem, és hát... bizonyos értelemben pontosan ez történt. Persze Dakota reakcióit észleltem, de egész egyszerűen nem volt kapacitásom foglalkozni vele. Legalább is nem abban az értelemben, hogy megpróbáljam jobbá tenni számára. De kapaszkodtam belé, ha lehetett volna, magamba préselem akár szó szerint is, és talán még akkor sem éreztem volna igazán elégnek a közelségét. Elvesztem. Már nem tudtam többé, hogy ki vagyok. Hogy kinek kéne lennem ezek után, "egyedül", a bábmesterem nélküli világban.
Dakota kérdésére is csak a fejem ráztam, a sírás zajain kívül más hang képtelen volt kijönni a torkomból. Pedig annyi mindent akartam mondani. Elsőként például azt könyörögni, hogy ne csak most, de soha már, egy percre se hagyjon többet egyedül. Főleg így, amikor ebben a káoszban ő volt az egyetlen kapaszkodóm.
Egy újszülött csecsemőnek éreztem magam. Felsírtam, levegőt venni is fájt. Kiszakadtam a boldog biztonságból. Fogalmam sem volt, hogy ki vagyok, mit keresek itt, és mi vár még rám, miközben rajtam kívül állók a megkérdezésem nélkül kézről-kézre adogattak a lelkem szülőszobáján, mindenféle dolgokat csináltak velem, miközben én visszasírtam az anyaméh nyugalmát és rettegtem a hideg és torz világtól, a benne való helyemtől. A különbség csak az volt, hogy ezen a ponton, így százhatvanhárom évesen tudtam, hogy valamerre igenis el kell indulnom. Muszáj.
A Kölyök pedig... ha teljesen felnőtt nem is lett, minimum kamaszkorba lépett. Persze, sosem lennék képes "valóban" hátra hagyni vagy eltemetni. Nélküle sosem lennék az, aki. Nem akartam megtagadni, nem. Saját magam és a világ szemében mindig Billy, a Kölyök maradok. De már nem élhettem többé az Ő világában, az Ő szabályai és berögződései szerint. Pat utolsó "szemfényvesztésének" hála kénytelen voltam bizonyos dolgoktól megszabadulni. Dakotának igaza volt. Talán... Talán már eleget törlesztettem. Talán már nincs miért kárpótolnom a világot. Talán már a Kölyök minden bűne bocsánatot nyert valahol, csak erről nekem nem szólt senki. És mostantól ahelyett, hogy mások elvárásainak megfelelve élnék és törlesztenék mindenért tovább, egész egyszerűen... "Egyszerűn" csak az lesz a dolgom innentől, hogy tényleg az legyek, akinek megszülettem. Egy Morf. Egy Teremtő.
A merengésem közben, egy ponton megálltam Dakota monoton cirógatásában és puha csókot nyomtam a feje búbjára. Mostantól Te vagy a családom. Kurva instabil alapokon kezdtük az építkezést, de itt és most, ezekben a percekben rombolom földig az alapokat, hogy remélhetőleg jó esélyem legyen újrakezdeni az egészet, de ezúttal... Sziklaszilárdan.
- Visszatérve, teremtettél. Javakat és ételt. Biztosan remek érzés lehetett. Felszabadító, hogy azt etted, amit magadnak megtermeltél. Büszke voltál, amikor a fáradságos munkával összekapart betevődet hagytad ott az asztalosnál és a szabónál.
- Ami azt illeti, kurvára el voltam keseredve.
- És mégis miért?
- Mert olyan rohadt gyorsan elfogyott! – nyögtem fel keservesen. – Öt perc alatt elköltöttem a havi adagot. És még csak be se’ rúgtam belőle tisztesen.
- Ezt hogy érted? Nem voltál… hálás? Nem voltál büszke magadra, fiam?
- Kellett volna?
- Ez lenne a lényeg.
Azt hiszem, már értem, Pat. És hogy így legyen, tényleg muszáj voltál ellökni magadtól. Nem, még nem vagyok büszke, de azt tudom, hogy az akarok lenni. Hogy az leszek. És remélem, hogy te is rám.

A terjengő semmiből nagyon is konkrét elképzelésekkel ráztam le magamról a napsugarat, a felkoncoló bánatot, a gyengeséget. Ezt pedig először egy Patnek küldött képpel és üzenettel pecsételtem meg, aztán pedig az épp arcon csókoló páromra nézve szavakkal is. Nem csak azt akartam, hogy hallja. Hanem azt is, hogy pontosan úgy érezze a csontjában a tényeket, ahogyan az emlékeimből belé égő rettegést. És ahogy az energiái megcsaptak, amilyen arccal nézett rám, tudtam, hogy így van.
Aprót bólintottam. Épp eléggé felnőni. Még azt is ki kell találnom, hogy ennek hol van a határa, de az még a jövő zenéje.
- Egyelőre az őrmesterurat akarom újra hallani.
Elmosolyodtam a belőle felragyogó örömre. Hálásan fürödtem meg benne, mert tudtam, hogy ez miattam van, hogy ez nekem szól, hogy ezt tapostam és nyomtam el benne hetekig. Talán a nagy egészet nézve még jobb is volt így. Mert most teljes dózisban szükségem volt rá, mint első élményre az új életem első perceiben. A jóvátétel helyetti új, mindent meghatározó kapaszkodó. Az a szeretet és öröm, amit Dakotától kapni tudok. És ha nem is mély részleteiben, de beavattam abba, miként hagyom hátra itt és most, a sírba temetve a közénk feszülő múltam egy darabját. A levedlett bábot, amiből most kelt ki egy nagypofájú pillangó.
- Mindent... - sóhajtottam fel kicsit - Talán még többet is, mint kellett volna.
Ezzel a gondolattal húztam fel magam, és most először éreztem meg én is, hogy mennyire leszívott az egész dolog, és hogy mennyire húzódik a bőr a karjaimon és a nyakamon. De ennél jelenleg kevés dolog tudott volna kevésbé érdekelni. Felhúztam Dakotát, és kicsit elnevettem magam a gyerekes kaffogására.
- Amit csak akarsz, higgadj le...
Magamhoz húztam. Megcsókoltam. Ki a faszt érdekelt, hogyha fájt, hogyha cserepesek voltak az ajkaink, hogy izzadtak és büdösek voltunk? Csak érezni akartam, tartani, egy kicsit megint összeolvadva vele az összes létező szinten. És amikor mély, elégedett sóhajjal elhúzódtam, hogy elinduljunk, Ő még megtorpant. Kicsit ijedten néztem rá, mert nem értettem, mi a baj. Aztán viszont gyorsan kiderült, hogy igazából a világon semmi.
- Ay, mi amor... por favor no llores... - visszaléptem hozzá, és megcirógattam az arcát - Ne sírj... - kértem halkan megint - Már nem számít. Már csak ez számít. - ő és én, minden, ami kettőnk közt van és ami lesz ezután - Én is kurvára mucho-mucho. Most már mindig így lesz. Nem megyek mellőled sehova, legfeljebb melózni, meg reggeliért, ha olyan van. Esetleg slozira. Mit szólsz?
Meg esetleg havi egy hétvégére Fairbanksbe a megállapodás szerint, ahova persze... örültem volna, ha Ő is velem jön.
Nevetve bólintottam, ahogy kiadta a haditervet a következőkre, azon meg főleg, ahogy vállon bökött. Még nem fájt annyira. És kibaszott aranyos volt, ahogy mindezek után magát is megnyomkodta.
- Jó, igaz. De ha felvettem volna a sombrerót, akkor most ezt se csinálhatnánk... - hátat fordítottam neki, kicsit berogyasztottam a térdeimet, és irányba állítottam a kezeimet - Na, gyerünk! Mire vársz? Pom-pom csapatra?
Ahogy ugrott, felkaptam a hátamra, és végre most úgy igazán először igazán koalázhattunk. Egy pillanatra a köldökömbe vágott a vágy, hogy még egyszer, utoljára visszanézzek a sírhoz, amikor elindultam vele. Nem tettem. Többé már nem voltam hajlandó a múltban élni.
Mindenféle fizetés meg protokoll gondolata nélkül téptem fel az első üveg behűtött flakon vizet, miután a boltba masírozva, a küszöbnél Dakotát ledobva magamról neki is dobtam egyet. Mondhatnánk, hogy vészhelyzet volt és amúgy se fosson senki, ki fogom fizetni. Meg azt a pár másik üveget is, amivel a hazaútra előre feltankoltam még és az üres üvegekkel együtt letettem a kasszánál mondván, hogy még nézelődünk.
A hűtőmágnes lehetett Billy, a Kölykös, azt nem bántam. De a kitűzőjét én akartam kiválasztani. Egy arany színű, fém revolvert kapott. A pólójára tűztem, majdnem pontosan olyan volt, mint a nyaklánc, amit én hordtam. Kurva menő volt. És kurva jól állt neki is. Valami közös, de mégsem olyan túlkompenzálósan kihívó, mint valami elbaszott páros-póló.
- Gecire nincs.
Hazudhattam volna, adhattam volna a lovagot megint, de mindketten tudtuk volna, hogy hazugság lett volna az egész. Nem csak a masszív emlékátvitel, de az egész trauma és a napégés is kiszívott belőlem mindent. Így botorkáltam a vizekkel, meg Dakota pakkjával egy zacsiban a kezemben kifelé.
- De ez nem jelenti azt, hogy nem is fogok.
Egyrészt megígértem, másrészt... Vesztes helyzetre fogadni mindig kalandos volt. Legfeljebb, ha menet közben feladom, majd alszunk a csillagok alatt. Olyat már úgyis rég csináltam, pedig volt benne tapasztalatom.
A kocsihoz érve először a hátsó ülésre dobtam be a cuccokat, aztán ezúttal a vezetőülésre dobtam le magam. Vagyis... dobtam volna, ha nem vinnyogok fel nagy hirtelen attól, ahogy a felforrósodott bőrülés az égett vállaimnak nyomódott.
- Aaaaa, hogy a jó kurva anyádat...
Szinte sírva nevettem, ahogy a kormány felé dőltem, aztán a jobb tenyerem Dakota felé nyújtottam a kulcsokért. Becsaptam az ajtót, kulcs az indítóba, klíma turbón, húsz fokon. Pár másodperc után kezdtem feloldódni.
- Szusszanj egyet. Hosszú az út, a táj pedig kurva unalmas. Elleszek.
Beindítottam a motort, aztán törődve megsimítottam a felém eső combját, de csak óvatosan, hogy ne okozzak neki fájdalmat, ha ott is nagyon leégett. Kiparkoltam, aztán GPS meg minden nélkül megindultam hazafelé, magunk mögött hagyva Billylandet.
- Kurvára remélem, hogy a büdös életben nem lesz ilyen, de...Ugyanezt fordítva is végig csinálnám kérdés nélkül, ugye tudod? - kérdeztem ha, vagy amikor még nem aludt - Ééééés, ezzel le is zárnám az egészet, ha oké. Hacsak nincs még kérdésed. - mert hát, megígértem, hogy minden jöhet - Ahogy átléptük ABQ határát, csak a mosttal akarok foglalkozni.
Épp eleget rimánkodtunk mindketten a múlton. Itt volt az ideje, hogy tényleg elkezdjük kiélvezni a közös éltünket, és a jövőt, amivel kecsegtetett.

Elgémberedtünk és leégtünk, de jelenleg egyikünk sem foglalkozott vele. Sokkal fontosabb volt az elhatározás, ami megérett Henryben, aminek a szavai olyan magabiztosan puffogtatta, mintha csak sorozatlövést adott volna le. Gyorsan, határozottan, de nem könnyelműen. Tudtam, éreztem mindent felőle, az örömöm pedig lassan csillagszórót csinált az energiáimból. Jó volt újra így látni őt, és ami kérdés maradt is benne - felnőtt vagy sem - könnyen zöldágra terelhető volt.
- Jó, legyen, abban is kiegyezek - bólogattam serényen, és nem kezdtem azon izélni, hogy "de csak akkor, ha tényleg ezt akarj, ha neki is jó".
Nem feltételeztem, hogy bármiféle kényszert érezne, az olyan lenne, mintha az elmúlt bő két órát vonnám kétségbe. Felrémlett, milyen hatással volt rá júniusban, amikor elvittem az őrs közelébe kávézni és micsoda patália kerekedett belőle. Mocskosul hosszúnak tűnt az idáig megtett út, de az, hogy végre itt voltunk, hogy kezdhettem nyíltan örülni... megérte.
- Talán... - hagytam rá halkan, hogy többet is megélt a Kölyökkel, mint kellett volna. Emlékeztem még, miket mesélt, mikkel lökdöste félre a megmaradt szemellenzőmet vele kapcsolatban.
Felkelt, felhúzott magával, hogy végre tényleg megtapasztaljuk az elmúlt órák maradandó hatását - szó szerint a bőrünkön. Egyelőre viszont jóízűt puffogtam azon, hogy választanom kellett volna a kitűző és a hűtőmágnes között. Ezt persze Henry rutinosan kezelte: kinevetett, "rám szólt" és mielőtt véletlenül is bármivel folytathattam volna, megcsókolt.
Nem érdekelt, hogy épp milyen állapotban voltunk, csak a gesztus számított, az, ahogy adta, a közelsége, a döntések, amiket meghozott, amiknek az alapjai olyan mélyre, messzire nyúltak vissza. Képtelen voltam hagyni, hogy úgy menjünk tovább, hogy nem osztom meg vele a felfedezésem, akkor is, ha elkéstem vele, ha jóval korábban meg kellett volna már értenem. Mostanra sikerült. És amit felfogtam, az egyszerre kapart fel bennem bűntudatot, bánatot és örömöt, utóbbit afölött, hogy ha késve is, de láttam az okokat. Azt, hogy miért csúszott olyan mélyre, és mekkora eredmény az, hogy most itt állt, józanul, eltökélten, a jövőre vonatkozó tervekkel: velem.
Túlcsordultam a könnyeim pedig nekieredtek, pedig nem akartam sírni, főleg, hogy igazából nem is volt miért. De könnyebb lettem, hogy láttam, Henry jól van, és az efölötti örömöm, az iránta érzett minden, az elmúlt hetek meg a ma erőpróbái maguk alá gyűrtek egy percre. Szorongattam a kezét, sírdogáltam, és az utolsó porcikámmal is átadtam magam a vigasztalásának, a cirógatásába fordítottam kicsit a fejem. Vele mindig volt valaki, én életem javában egyedül léteztem. Megélve a jég hátán is, ha épp az kellett. De egyikünk elől se tudtam letagadni, hogy milyen fájdalmasan jól esett, ha csak néhány ilyen pillanatra is, de teljesen feloldódni a törődésében, a gondoskodásában. Mert bíztam benne.
Kicsit még szipogva nevettem azon, hogy esetleg a budiba is nélkülem megy.
- Hugyozni magaddal vihetsz, lekoalázzuk. Azt már nem vállalom, hogy veled leszek Kína lebombázásakor is - töröltem meg az arcom, ami sokkal fájdalmasabb élmény volt leégett pofával, mint rendesen lett volna. - Baszd meg, napsütés... - morogtam, aztán felsoroltam, hogy mi mindenre vágyom, és mi mindenre lesz sürgősen szükségünk, az ujjam hagyta nyomok is engem igazoltak. Hip-hip-kibaszott-hurrá!
- Sombreróban és pucsítás nélkül is seggbe tudlak rúgni - öltöttem rá nyelvet. - És igen, kurva jól esne egy pom-pom csapat, de szerencséd van, mert gecire nem akarok egy perccel tovább sülni - kegyelmeztem meg nagylelkűen mindkettőnknek és azzal a lendülettel a hátára ugrottam. - Hmmm, nem is nászút a nászút anélkül, hogy az átizzadt felsőmmel az átizzadt felsődön toccsannék, miközben a tarkódnak dörgölöm az arcom - megtettem -, amiről folyik a víz.
A nyakát karolva a fejemet az övének döntöttem, és tényleg úgy csimpaszkodtam belé, mint valami kis koala. Eukaliptusz levélre azért nem kívántam rá.
A nekem dobott vízről Henryhez hasonlóan téptem le a kupakot, és amíg az egészet el nem tüntettem, csak a kortyolásomat lehetett hallani. Az utolsó decinél tartottam, amikor Henry a pénztárhoz pakolta az ellátmányt, és úr isten, hát látott már valaha valaki ennyire szexit? Ki hitte volna, hogy léteznek formás palackok? Meg hát az se volt utolsó, aki cipelte őket.
~ Asszem elcsöppentem ~ üzentem gondolatban, mert nyilván nem állok meg az ivásban!
Amikor végeztem, a flakonomat Henryé mellé tettem, aztán mentem jobban nézelődni. A kitűzőt magának követelte, amibe oda se pillantva belementem, mert hát...
- Ha nem tudnám, hogy nem te vagy - mutattam felé az egyik hűtőmágnest, amin "ő" állt nagy peckesen -, most mondanám, hogy kicsit erős voltál derékban, és jobb is, hogy az öcséd kapta a sütiket.
Azért eltettem a hűtőmágnest, de ezek után pláne sokkal jobban érdekelt, hogy milyen kitűzőt nézett ki nekem. Arany színű fémrevolver. Azonnal vigyorra szaladt a szám, ahogy a felsőmre szúrta a cuccot, ami annyira jól illet az ő nyakláncához.
- Imádom! - néztem Henryre csillogó szemmel, és ha már ennyire kis lelkes lett a hangulat, a kasszától távozóban megkérdeztem, hogy van-e monyója vezetni.
A reflexből kapott, kendőzetlenül őszinte válaszára felröhögtem, aztán kieesett belőlem egy "anyád!", ahogy megint arcon vágott a hőség.
- Ha nagyon kivagy, felőlem alhatunk kint - mondtam, bár ezzel lehet nem mondtam újat. - Ha mákunk van, jön a semmiből egy zivatar és sárosak is leszünk a büdi-izzadt-égett mellé - nevettem könnyű szívvel, mert hát amilyen jól ki tudtunk keveredni egy-egy helyzetből, olyan drabális balfaszságokba is beleestünk.
Henry támadt a sofőr felőli oldalról, én az anyós ülésről, és azzal párhuzamosan, ahogy ő anyázott, belőlem is kicsúszott egy:
- A kurvák faszát! - Mert nem csak egyik oldalon forrt fel az ülés, hogy rohadna meg.
Lepasszoltam Henrynek a slusszkulcsot, majd előre hajoltam, hogy ne érjek a kárpitozáshoz, amíg a klíma meg nem tette a magáét. Az oldalsó visszapillantóban megláttam, hogy tényleg leégett az arcom meg az orrom is.
- Úgy nézek ki bazmeg, mint egy bohóc! - panaszoltam életem értelmének, de elég volt ránéznem, hogy megrázkódjak a nevetéstől. - Meg te is.
Előtúrtam a telómat amikor már jó volt az ülés, meg hát egyébként is "engedélyezve" lett a szusszanás. Pihenés helyett viszont egyelőre boltot kerestem, mert regen ide vagy oda, kellett az a kurva tejföl. Meg a fagyi. A combomon lévőre kezére simítottam. Csodáltam, hogy még nem lett hólyagos a tenyere a lángoló bőrömtől.
- Te figyu már... ez komoly? - fordítottam felé a telefonom kaján vigyorra. - Mások csak spermát adnak, nem az egész csomit - vihogtam és kezdtem élni a gyanúval, hogy napszúrást kaptam, vagy valami. - Ha valaha tényleg ballon-buliba csapunk, akkor Billy's Balls lesz a vállalkozásunk neve, ezzel eldőlt, köszönjük, Új-Mexikó.
El is tettem a mobilomat. Meglátok még egy Billy, a Kölyök akármit és begolyózok. Nem kellett a Nagy Legenda, bőségesen elég volt nekem a férjem, aki annak ellenére vezetett, hogy ugyanúgy nem volt hozzá semmiféle affinitás épp, mint nekem. Az ablaknak döntöttem a fejem és laposakat pislogtam, miközben a combomon pihenő kezét cirógattam óvatosan.
Csak a kérdésére mosolyodtam el álmosan.
- Tudom. De én csak egy kísértet vagyok. Nekem nincsenek lenyomataim, szóval... nem hiszem, hogy lenne részemről ismétlés. - Elhúztam a szám. - Amúgy is lerendeztünk már engem, némi terepterrorizálással meg veszekedéssel. Nem hiszem, hogy van még katarzisom.
Kifújtam a szó minden értelmében - legalábbis én úgy tudtam-gondoltam, és őszintén reméltem, hogy a világ nem akar rám cáfolni valami faszom meglepivel. Január óta mintha éveket öregedtem volna.
- Azt hiszem, nincs. Csak egy kicsit ennek is ülepednie kell, mint az átkaidnak. - Lejjebb csúsztam az ülésen, a lapockám széle sikított a súrlódástól. - Henry... ha elfáradsz, tényleg inkább a szabadban aludjunk, oké? Nem akarok motelt.
Akkor sem, ha manapság már azért elég rendben volt a legtöbbje, de véletlenül se voltam rá kíváncsi. Továbbra is: az elmúlt hetek meg a ma bőven megtették a magukét, és nem akartam valami faszom random apróságtól triggerelődni - megint. Nem tetszett, de még mindig túl sebezhető voltam.
- Az se számít, ha tényleg elkap minket valami zivatar - motyogtam egyre hosszabbakat pislogva. - Szeretem az esőt. Jó illata van... mint neked...
Nagy sóhajjal hagytam, hogy elnyomjon az álom, és talán addig fel se ébredtem, amíg Henry valahol meg nem állt. Mint egy gyerek, újraálmodtam szinte mindent, de közben végig éreztem Őt, és így nem jött se pánik, se szorongás.

- Ilyenkor annyira csaj vagy. Eww. - grimaszoltam egy aprót játékosan, amikor kijelentette, hogy legfeljebb csak pisilni jönne velem - Na, mindegy. Mindenkinek vannak hibái.
Szívtam a vérét, talán tovább szélesítve a sírásból kibontakozó mosolyát. Hiszen pontosan tudta, hogy mennyire imádtam ahogy és amennyire csaj. Semmi ilyesmit sem akartam elnyomni benne, pont jó volt, pont eléggé, hogy elcsavarja a fejemet. Amíg nem szokik le a nevem elböfögéséről, jók vagyunk.
- De mindketten tudjuk, hogy nem fogsz, mert erről a fuvarról nem mondanál le. - a végén még megsértődnék és nem akarnám bekoalázni az üzletbe - Ez az bébi, ne hagyd abba! Kenj belém mindent!
Röhögtem, ahogy végül felpattant, és nem csak simán rám dőlt, hanem még a csatakját is belém törölte. Vagy az enyémet magába. Ezen a ponton nehéz lett volna különbséget tenni. Aztán nagyot fújtatva erőt vettem magamon, hogy további picsogás és minden nélkül elsétáljak a síromtól. Az ajándékokért és a feloldozás ígérő vízért.
Kiprüszköltem a vizet, ahogy gondolatban elcsöppent, látszólag a semmin röhögtem fel megint. Akkora egy kis fasz, hogy nem igaz. Aztán a pillanatnyi felfrissülés hevében kezdtük áttúrni a kínálatot. Persze a vonatkozó gecizés most sem maradhatott el.
- Biztos azért lett ez a faszi, hogy az egyébként is világi dolgaim mellett még ne lehessen azt is a számlámra írni, hogy milyen piszkosul jóképű voltam. Pedig hát...
Szinte ártatlanul vontam fel a szemöldököm, és szinte vártam, hogy legyen olyan szemét, hogy beleöklözzön a leégett vállamba. Láttam, hogy eltette a mágnest, és bár nem tettem szóvá, de valahol reméltem, hogy nem kell majd a "dublőröm" fejét néznem minden nap a hűtőn. Tegye be a párnája alá, vagy nem tudom. Inkább dekoratívabb vizekre evezve megtaláltam a tökéletes kitűzőt, és kurvára elégedett voltam magammal, amiért ennyire tetszett neki.
Közöltem, hogy gecire nincs erőm vezetni, de azért még fogok. Legalább is, megpróbálok. Természet lágy öle ide vagy oda, a luxusmatrac azért hiányzott volna a seggem alól.
- Jó, ezzel most ne foglalkozz. - sóhajtottam fel röviden - Megindulunk, meglátjuk, meddig jutunk. De ha így is lesz, kurvára remélem, hogy nem fog esni, mert nincs kedvem még tisztítóra is költeni a kocsi miatt.
Meg egyáltalán azzal foglalkozni, hogy miként kéne kármenteni, ha leamortizálnánk a bérelt verdát. Gyanítom, hogy a biztosítás nem fedezné az ilyesmit.
Szinte tökéletesen egyszerre nyígtunk fel, ahogy a felforrósodott ülésekhez értünk. Valahol jogos a dolog, hát ennyi alaszkai év után kinél reflex az, hogy nyáron csak óvatosan ülünk be a kocsiba? A legvadabb nyarakon sem történhetett ilyesmi arrafelé.
Mosolyogva néztem rá, ahogy bohócnak könyvelte el magát, aztán röhögve engem is. A felső visszapillantót magam felé fordítva mustráltam magam, és meg kellett állapítanom, hogy a helyzet ugyan nem jó, de nem is tragikus.
- Szarni bele... - állítottam vissza végül a tükröt - Volt már rosszabb. Lesz is. - ez még csak a második nap volt - Különben is, minden vágyam volt egyszer olyan bohóccal csinálni, aki nem hozza rám a frászt.
Rákacsintottam, aztán végül csak sikerült megindulni, és mindenképp tudatni akartam Dakotával, hogy részemről azt se bánom, hogyha az egész utat átaludja. Tartom a frontot. Elég ideig tartotta Ő helyettem.
A telefonja felé fordítottam a pillantásom, ahogy megint talált valamit, amitől sikerült leakadnia. Puffogva ráztam meg a fejem. Mi a jó ég már az, hogy Billy The Kid's Nuts?! De komolyan.
- Mi a fasz? - ciccentem fel - Az emberiség tényleg megérett a pusztulásra. Nem, felejtsd el, ne is kérdezd, nem megyünk! - ellenkeztem fennhangon, mielőtt ég nekiállt volna könyörögni vagy akármi, hiába volt csak pár kanyarra a placc - Meg a lófaszt! Rajtad kívül mindenki leszállhat a faszomról, meg a golyóimról is, kösz szépen. Ilyen nincs, bazmeg...
Nem, nem fogjuk a még csak komolytalan gondolatban létező, közös vállalkozásainkat a golyóimról elnevezni, akkor sem, ha Dakota kéri, mert... Mindennek van határa. Azt hiszem. Legalább is, kellene, hogy legyen.
Már bőven úton voltunk ahhoz, hogy már csak azért se forduljak vissza semmiért, amikor kikívánkozott belőlem, hogy bármikor megtenném érte ugyanezt. És nem azért nem akartam, hogy ne kelljen, mert nyűg lett volna, hanem mert nem akartam, hogy az én szemszögemből élje át mindazt, amit ebben az időszakban nekem kellett.
- Nem vagy kísértet. - ellenkeztem finoman, mert hát... Tényleg nem tartottam annak - És nem pont így értettem. Hanem... csak az érzelmi részét.
Nyilván én sem arra számítottam, hogy egy napon majd kiderül, hogy neki is kultuszta van meg ilyenek, csak... Akármi, ami olyan mélységekbe taszíthatja, amilyenbe én kerültem. Legyen szó akár a múltról vagy a jövőről.
Kicsit megkönnyebbülve szusszantam, amiért nem akart semmit sem kérdezni. Csak elmotyogtam egy okét arra, hogy ülepednie kell részéről a dolgoknak. Nem siettettem volna egyébként sem. De ha nem volt semmi más, amit itt és most megbeszélhettünk, az nekem is valahol könnyebbség volt. Lezárhattam, magam mögött hagyhattam a Kölyköt. Egy részét. Meg a témát.
- Aye, aye, captain! - biccentettem minden gond nélkül, amikor arra kért, hogy ne motelezzünk - Semmi motel. Tiszta sor. Nyilván arra vágysz, hogy a karjaim közt magyarázzak neked a sivatagban a csillagképekről, miután lecidáztál. Helyes, én se vágynék másra a helyedben.
Pontosan tisztában voltam vele, hogy miért nem akar motelben aludni, és kurvára nem azért, mert életcélja volt az, amit felsoroltam neki az előbb. De a közelmúlt élményei, a talán még nyomokban belőlem benne lappangó érzések és a fáradtság mellett egyszerűen képtelen voltam megengedni magamnak, hogy hagyjam ilyen irányú emlékekbe süppedni. Főleg nem úgy, hogy lassan már szinte leragadtak a szemei. Muszáj voltam elütni, és viccet csinálni belőle. Érte. Miatta.
Szeretve néztem rá, ahogy még motyogott valamit az esőről, meg a jó illatokról. De már ne válaszoltam. Nem rángattam vissza abból a pihenésből, ami felé olyan nagy lendülettel tartott.

take me home country roads

Végig ott voltam vele. Talán nem kellett volna még ennyire túltolnom saját magam, de miközben (magunkhoz képest tényleg) nyugdíjas tempóban vezettem, ráküldtem a szürkét. Hogy betakarja, hogy vigyázzon rá, hogy talán még álmában is érezze, hogy nincs egyedül. És igen, buzis, meg minden, de azért nem vezettem gyorsan, mert itt nem ismertem annyira az utakat, és nem akartam, hogy amíg alszik, valami váratlan bukkanó felverje. Santa Rosába érve a városon belül a kanyarokat is lassabban vettem be. Eszembe jutott, hogy itt biztos vehetnénk tejfölt is, meg fagyit is, de nem volt szívem emiatt felkelteni. Szinte alig aludt el. Úgyhogy nem sokkal később megint a végtelen, semmibe vezető utakon voltunk.
Nyilván nem kapcsoltam rádiót sem. Amennyire Dakota ki volt merülve, tudtam, hogy akár bombát is robbanthatnék mellette, de nem akartam kockáztatni, szóval... Az egyetlen szórakozásom az volt, hogy én magam dudorásztam. Valamiért olyan dalok is szembe jutottak, amik már nagyon régen nem. Olyanok is, amiket még ficsúrként tanultam.
Tudom, ebben Dakotával egyáltalán nem értettünk egyet, de... én akkor is szerettem itt lenni. Szeretem a tájat, szeretem az égető napsugarakat. Valahogy... a helyemen éreztem magam, mert tragédiák ide vagy oda, innen származtam. Rengeteg boldog, önfeledt emlékem kötött erre a vidékre. Patnek igaza volt, tényleg jó lett volna megint megülni a szürke lovamat. Vagy akármi mást az autó helyett. Vadászni, aztán sötétedés után tüzet gyújtani. Húst sütni, megvacsorázni, és azzal elmenni aludni, hogy a holnap számos új kalandot, lehetőséget tartogat. A modern élet túlságosan kiszámíthatóvá vált. Annak idején sosem tudhatta az ember, mit hoz a holnap.
Miközben ezeken merengtem, egyre gyakrabban esett meg, hogy hosszabb-rövidebb pillanatokra annyira élesen láttam maga előtt az emlékeket, hogy nem tudtam hogy tényleg elaludtam és már álmodok vagy csak a fantáziám túl élénk. Megdörzsöltem az arcom, ami bár égetett, de nem foglalkoztam vele. A harmadik ilyen alkalomnál lassan lehúzódtam az útról, és nagyot sóhajtva markoltam tovább a kormányt. A fejem is megfájdult.
De ha már megálltam, nem vettem el magam Dakotától, és talán hiba volt, de ennyi idő után fújtam ki. Beért a koromból szerzett előnyöm eddig élvezett haszna.
Nem ébresztettem fel, de nem is vezettem tovább. Azt sem tudtam, hogy pontosan hol vagyunk. A telefonomért is kimerült voltam nyúlni. De nem aludtam el. Egészen addig nem, amíg Dakota ébredezni nem kezdett. Csak ekkor fordítottam felé a fáradt pofámat, apró mosollyal köszöntve újra az élők közt.
- Hátszia...
Csak suttogtam, és a keze után nyúlva szorítottam rajta egy kicsit. A másikkal pedig egy üveg vizet nyújtottam felé, amit korábban már mgkezdtem.
- Azt hiszem, feladtam. - suttogtam még mindig ércesen, ez is már majdnem olyan felnőttes belátás volt, nem? - Hogy vagy? - érdeklődtem kíváncsian, aztán hozzátettem - Mert vagy tényleg kint alszunk vagy neked kell minket hazavinned, ha kipihented magad hozzá.
Láthatta rajtam, hogy teljesen lerogytam, amíg ő aludt szóval... tényleg csak ez a két opció volt. Bár... Talán azt sem lett volna utolsó megnézni, hogy hol van a legközelebbi benzinkút, ahol esetleg valamit ehetünk is, mert... Mondjuk úgy, hogy ma nem vittük túlzásba a táplálkozást. És erősen kétlem, hogy van bennem annyi, hogy vadásszak neki valamit, bármennyire is szerettem volna.