Kaptam kulcsot. Bár ugyanannyira fölöslegesnek tűnik, mint az amit én adtam Brunonak, de kaptam. Talán a múltkori beszélgetésünk után csináltatta, vagy amúgy is adott volna, nem tudom. Ó igen, és bögréje is van már nálam, ahogy nekem is az ő házában. Még Dorának is vettünk a Halloween vásárban, egy helyes kis fekete macskás kávés bögrét otthonra. Pokrócot egyelőre nem, mondjuk hozzá kell tennem, hogy én nem is igazán nézegettem őket, Bruno talált valamit ami nem nézett ki rosszul, de mikor meglátta rajta a “made in china” feliratot inkább letett róla, mondván ha nem is rokon csinálja de legalább legyen kézműves. Én meg nem tiltakozok, és nem is erőltetem a dolgot.
Jó volt utána egy-két napot eltölteni Anchorage-ben is, csak azt sajnálom, hogy idő előtt el kellett jönnöm onnan, mert Kimmie és a hírolvasó is lebetegedett, helyettesítenem kellett egész héten. Pedig klassz volt, Dorával is egy kis időt tölthettünk, meg tényleg megvan a tóparti-erdő közepi háznak is a maga varázsa. Különösen így, hogy előzőleg, pont miután meglepiből Fairbanksbe látogatott, egy szerencsétlen baleset érte Dorát és Brunot is a kocsival. Bárcsak ki se nyitottam volna a szám, csak meg kellett volna őket gyógyítanom teljesértékűen, nem kellett volna kérdezősködni, hogy de ugyan mégis mitől romlott el az autó?
Azóta ugyanis furcsán alakul a kommunikációnk. Persze minden oké, meg szerencsére tudunk beszélni minden nap, de éreztem ezt a megmagyarázhatatlan feszültséget benne. Mióta azt mondta, hogy már második napja hall egy baglyot, azóta ilyen. Nem tudom, illetve nem tudtam mit jelent a bagoly amíg utána nem néztem, de gondolom ez billentette ki a hidegvérből. Meg lassan már engem is. Általában az első kérdések a hogy vagy, mizu? Most meg hogy vagy, minden rendben? Nem mondja el, nem értem miért, de van valami a háttérben ami nyugtalanítja, és ettől meg én is feszültebb vagyok. Aztán csak lehet, hogy nekem sem volt épp jó hetem, ez a sok helyettesítés kicsit leszívott, és a hét során többször is volt, hogy a megszokottól eltérően én nem tudtam felvenni elsőre a telefont. Általában azért fél-egy órán belül visszahívtam mindig, de ha adásban vagyok, nem mondhatom, hogy bocs a pasim hív ezt fel kell vennem… a távkapcsolat újabb előnyei, ugye. Próbálom megnyugtatni mindentől függetlenül, hogy nyugodjon már meg, semmi baj nem fog történni, a bagoly csak egy madár, minden rendben, jól vagyok. Mégis mi bajom eshetne? Eddig úgy tűnt a hívások után tényleg más lett a hangulat mint előtte volt, talán az én jelekkel kapcsolatos enyhén szkeptikus hozzáállásom is segített ebben?
Pénteken aztán valami csoda folytán mégis időben végeztem, így mentem is ki az egyetemi mólóhoz, hogy egy-két órácskát evezzek, kiürüljön a fejem meg lejöjjön a munka miatti stressz is. Mivel szépnek tűnt az idő, még félúton ki is szálltam egy kicsit, és meditáltam egyet a parton, jól esett feltöltődni. Igen ám, csak visszafelé egy kicsit elkapott az eső is, a telefonom meg a kocsihoz sietve beleesett a sárba, így olyan koszos lett, hogy nem tudtam a repülős módból kiszedni. Meditálás közben nem szeretem ha csörög és megzavar, de annyi baj legyen, hazáig valahogy kibírja.
Otthon gyorsan lepucoltam a telefont, és láttam, hogy Bruno keresett, nem is egyszer, meg még e-mailt is írt. Oké, elrontottam, vagy dél óta nem néztem a mobilom, de nem tehetek róla, tele volt a fejem mindennel is ami a munkában nyomasztott. Azt írta, hogy a reptéren van, és jön Fairbanksbe, de nem igazán értem miért, így csak válaszolok az üzeneteire, hogy minden oké csak sok dolgom volt, és várom szeretettel. Hogy máshogy várnám?
Miután ez is megvolt, elővettem a mélyhűtőből némi húsgolyót, meg beáztattam egy kis szárított gombát a vacsihoz és irány a forró zuhany a bőrig ázás után.
De furcsa érzésem támadt. Furcsán… kellemetlen, valami nem jó, mintha baj közeledne. Úgy ahogy voltam, csak egy törcsit tekertem magam köré, a vizet nem is zártam el, csak a ház közepére siettem, és a tenyerem a padlóra téve egy csapdát próbáltam tenni. Máskor is gyakoroltam már ezt a varázslatot, és volt, hogy sikerült, magamban imádkoztam, hogy most se csesszem el. Maximum majd madzaggal kijelölöm a kört ha Bruno ideér, hogy ne sétáljon bele véletlenül se. Tisztára paranoiás vagyok már én is! Épp mire ezzel végeztem, gyorsan magamra rángattam egy melegítőt meg egy pulcsit, és kezdtem meggyőzni magam arról, hogy tényleg csak paranoiás vagyok… Addigra már hallottam is a ház körül a motoszkálást, de nem éreztem Bruno energiáit mint máskor. Csak a szomszéd, csak a szomszéd, biztos, hogy a szomszéd lesz. Komolyan, agyoncsapom az emberem (farkasom), hogy már megint a mindenféle jelekkel jött nekem, én meg bedőlök a marhaságoknak. Amikor már elsőre is hülyeségnek bizonyult hinni a harkálynak, ugyebár. Ezek a madarak totál megbízhatatlanok, nem is értem mi…
Még a gondolat közepéig se jutottam, amikor gyakorlatilag a semmiből érkezett egy ütés a tarkómra, aztán se kép se hang. Talán néha mégis lehet hinni a madaraknak.


(Mágiahasználat: csapda -5 pont, felhasználható 15 pont)

Amilyen jól alakult a meglepetés kiruccanásom Fairbanksbe a maga váratlan vendégével együtt, egy héttel később épp annyira forgatta fel az életünket az a nem várt baleset az állatparkból hazafelé menet. Szerencsére nem lett túl nagy baj belőle, de tisztában vagyok vele, hogy könnyen lehetett volna sokkal csúnyább vége is a történetnek. Szerencsére a hónap többi része közel sem volt olyan vészes, pihenés, Dora beavatása, az ezzel járó intéznivalók, majd vissza a szokásos hétköznapokhoz, nekem legalábbis. A hónap végén pedig, amikor ismét Fairbanksbe látogattam, egészen jól sikerült is magam mögött hagyni a történteket. Vagyis… túlságosan könnyű lett volna a boldogság közepette megfeledkezni a balesetről, elnyomni azokat a hónapok óta kísérő kétségeket meg furcsaságokat, amik nem hagynak nyugodni. De persze az ilyesminek mindig megvan a maga böjtje. Attól még, hogy az ember nem akar tudomást venni róluk, a probléma, a veszély még nem szűnik meg létezni, csak sokkal jobban fog fájni, amikor a valóság a képünkbe tolja.
Először Bia jelmezválasztása, aztán az autóval kapcsolatos faggatózása… talán még el is tudtam volna engedni mindkettőt, ha néhány nappal később nem költözött volna egy bagoly az ablakom előtti fára, hogy ott aztán olyan kitartóan huhogjon nekem, mint ha muszáj lenne. Pláne, hogy másnap még munkába is elkísért. Megértem Bia szkeptikusságát a természet súgta útmutatásokkal szemben, de egy ilyesmit hogy ne venne komolyan az ember?! Persze tiszteletben tartom, hogy ő másban hisz, így amikor a többedik kérdésem után, hogy jól van-e, rákérdezett, hogy mi történt, pusztán azzal a suta válasszal reagáltam le, hogy lett egy baglyom.
Mint ha önmagában nem lett volna mindez elég, a héten még az autószerelőmtől is kaptam egy hívást, miszerint nagyon valószínű, hogy nem véletlen meghibásodás okozta a korábbi balesetünket, hanem valaki megpiszkálta a berendezést. Akaratlanul is eszembe jutott az a különös érzés is, ami jó ideje nem hagyott nyugodni, csak egészen megfeledkeztem róla mostanában – mint ha követnének. Mi van, ha nem csak képzeltem, hanem tényleg a a nyomomban van valaki? Lehet, hogy ugyanazok, akiknek a betöréshez is közük van? Mily meglepő, a rendőrség azóta sem haladt semerre az üggyel… A probléma már csak az, hogy elképzelésem sem volt arról, mégis kinek léphettem a tyúkszemére, hogy ennyire nyilvánvalóan keresztbe akar tenni nekem, esetleg eltenni láb alól, mit sem törődve a járulékos veszteségekkel.
Az a baj, hogy én is csak sötétben tapogatóztam, magam sem tudtam, hogy merre kéne elindulnom ez ügyben, így hiába kérdezett akár Bia, akár Dora, minden alkalommal egy néma fejrázással hessegettem el a témát. Hisz mit is mondhatnék, ha magam sem tudom, mégis mi folyik itt? Minden puszta feltételezés, semmi sem biztos, így nem maradt más, mint a túlzó aggodalmaskodás, hogy rendben vannak-e, ha épp nem vagyok mellettük. Nem mint ha nagyobb távolságból sokat tudnék tenni, de talán menteni a menthetőt nem késő.
Így történt, hogy pénteken, bár reggel még minden renden volt, ám a délutáni műtétemmel végezve láttam, hogy Bia azóta sem reagált a kérdésemre, amit a beszélgetésünk végén tettem fel neki, pedig azóta már órák teltek el. És bár sose vártam el, hogy egyből ugorjon vagy reagáljon, elvégre a munkám miatt én sem tudnék ilyesmit igérni, olyan azonban még nem volt korábban, hogy majd’ fél nappal később még mindig csend. Ráadásul hiába próbáltam hívni, arra sem reagált, és bár egy darabig csak magamban rágódtam rajta, hogy biztos csak túlaggódom a dolgot, de amikor odakint megint rázendített a bagoly az irodám ablaka előtti kertből, ott határoztam el magam, nem érdekel, megyek. Vagy most, vagy holnap reggel leghamarabb, de ha tényleg történt valami, akkor nem bocsájtanám meg magamnak, hogy késve érkeztem. Megint.
Még gyorsan hazaugrottam, hogy összepakoljak néhány cuccot, meg szóljak Dorának, de aztán már siettem is a repülőtérre, és bár azóta sem érkezett válasz a korábbi üzeneteimre, írtam egy újat Biának, hogy ha nem gond, meglátogatnám, a lelki békém érdekében egyszerűen muszáj, hiába, hogy még egy hét se telt el az utolsó találkozásunk óta.
A válaszát már csak akkor tudom olvasni, amikor a gép leszállt a reptéren, és bár egyfelől hatalmas kő esett le a szívemről, hogy tényleg minden rendben, másrészt alig ismertem magamra, hogy ennyire túlreagáltam a dolgot, feleslegesen. Pont én! De mindegy, már itt vagyok, ha akarnék se tudnék egyből visszamenni, meg felesleges is lenne – a taxiban ülve szinte már súlytalannak éreztem magam a megkönnyebbüléstől, hogy nemsokára láthatjuk egymást. Hogy aztán a háza előtt kiszálva, és közelebb érve ismét hatalmába kerítsen az a különös nyugtalanság. Valami nem stimmel.
Az egy dolog, hogy az energiáit sem érzem, sem mást, ami az illatokon kívül arra utalna, hogy itt van, ellenben számomra idegen szagokból nincs hiány, s mint ha valami ismeretlen személyt is érzékelnék bentről. Bár már nyomtam volna a csengőt, mégsem teszem, helyette óvatosan körbejárom a házat, az ablakokon belesve, bármi furcsaság után kutatva, és az előbbi rossz érzés egy szempillantás alatt hatalmasodik el rajtam. Odabent alig látni a párától, és mint ha valaki mozogna is odabent… bár nagy a kísértés, hogy betörjem az ajtót, mégis erőt veszek magamon, és a múltkor kapott kulccsal nyitok be, ugrásra készen, ha esetleg harcra kerülne a sor. Ám támadó helyett csak egy komikus kép vár, mint valami csapdába esett betörő, vergődik valaki a szoba közepén, mint ha valami láthatatlan ketrec nem engedné. Nem tudom, hogy kit lep meg jobban a másik felbukkanása, de hiába faggatom, nem válaszol… Hát jó, játszhatunk így is.
Egy órával később a ház, bár valamivel jobban nézett ki az elzárt vízcsapok meg egy alapos szellőztetést követően, mexikói menekült kinézetű, fiatal vérfarkas barátunk annál kevésbé mondhatta el ezt magáról. Egy ripityára roncsolt térd és egy kiugrasztott bőven elvette a kedvét attól, hogy szökni, vagy támadni próbáljona jól bevált vizes törölközős, locsolós faggatás pedig elég hamar ráébresztette, hogy addig úgy sem megy innen sehová, amíg nem beszélt. Mindenkit meg lehet törni, úgyhogy ha nem a hátsó kertben akarja végezni egy rózsabokor alatt, jobb ha nem húzzuk feleslegesen egymás idejét. Lehet, egy kicsit már kijöttem a gyakorlatból, de kreativitásra nem lehet panasz.
Így történt, hogy néhány telefonálással meg órával később már úton voltunk repülővel a Dél-Dakotába, történetesen Dakotával a műszerfal mögött. Hála az égnek, hogy szezonon kívül ő sem úszik nyakig a munkában, így egész gyorsan sikerült egyeztetnünk a szükséges részleteket, és indulhattunk is. Azt mondtam neki, hogy lesz még egy utasunk Miguel személyében, azt meg, hogy a többi részletbe mennyire akar belemenni, saját döntése. Úgy is rég futottunk már össze, történt azóta egy s más, valószínűleg az egész utat végig tudnánk beszélgetni, ha ahhoz van kedve, ha viszont a csendet jobban preferálta, akkor két szót nem szóltam hozzá az egész úton. Úgy is akadt még bőven kérdésem, amit meg akartam tudni a másiktól, kár, hogy a vallatás úgy kimerítette szegényt, hogy többször is elájult közben. Szívem szerint nem is hoztam volna, de kénytelen voltam belátni, hogy jól jöhet még a tudása, pláne, hogy hazudni úgy sem tud, én meg megígértem neki, ha együttműködik és időben odaérünk, akkor TALÁN elengedem, ha vége ennek az egésznek. Ha meg úgy alakulna, ne legyenek nagy illúzió, bárhol meg tudok szabadulni tőle.  Igaz, egy párszor meg kellett állni tankolni, de nagyobb gond ne legyen, még így is zökkenőmentesebb utunk volt, mint ha 2-3 átszállással, civil járatokon próbáltunk volna eljutni idáig. Ahogy megérkeztünk a célponttól néhány kilométerre, az egyik közeli település mellé, búcsút is intettem kedvenc pilótámnak, nem kell megvárnia, én sem tudom, mikor végzünk… valahogy majd hazajutunk, egyelőre akad bőven más dolgunk.
Például ahogy közeledtünk, a biztonság kedvéért Miguelt is megszabadítottam a nyelvétől (vérfarkas, úgy is visszanő), nehogy kedve támadjon értesíteni a többieket, majd indulhattunk is, bele a puszta végtelenségébe. Elmondása szerint alig néhány kilométerre, egy elhagyatott raktárépületben tartják fogva az őrzőt, de hogy mi a tervük vele, azt ő sem tudja, pláne, hogy ő már a rablás során elbukott.

Szokták mondani, hogy az élet által alakított események tulajdonképpen csak rossz döntések sorozata. Nem tudom, hogy pontosan melyik volt az a rossz döntés, ami ide juttatott. Mi lehetett az a pont, amivel így kihúztam a gyufát az égieknél. Van, hogy az életed lepereg előtted, és van, hogy túl sok idő telik el hozzá, nem csak az a néhány másodperc. Kattogsz, hogy mi fog történni, vagy épp mi vezetett idáig.
Azt mondjuk nem volt nehéz összeraknom, hogy a helyzetemnek nem kevés köze lehet Brunoék balesetéhez. Mármint az után, hogy felébredtem, fájdalomtól lüktető fejjel. Egy dobozban voltam, mint valami csirke, apró lyukakon át tudtam csak kinézni belőle, ezek is inkább az oxigén áramlását szolgálták, a monoton zümmögésből és rázkódásból csakhamar rájöttem, hogy repülőre tettek. Két félelem egyben: repülés, és egy cseppnyi fadobozba bezárni. Nincs mit szégyellni, pánikrohamom volt, nem is egy, mire landolt a gép a szilárd talajon. Semmi finomkodás, dobozostól vágtak fel egy kocsi platójára. Igyekeztem megjegyezni mindent amit csak lehet, minden döccenőt, minden kanyart, hátha segíthet még később. Miért nem kiabáltam, miért nem kértem segítséget? Mégis kitől? Ha a rosszfiúk egyszer csak jönnek, és repülőre tesznek, akkor egészen jól átgondolták, hogy mit csinálnak, és a lehető legrosszabb amit tehetsz, ha elkezdesz pattogni. Egy dolgot csináltam csak, mert más nem jutott eszembe: a doboz résein, a kis lyukakon folyamatosan gyömöszöltem ki a hajszálaimat út közben, onnantól kezdve, hogy leszállt a repülő. Nem tudom miért, vagy mit várok ettől, hiszen bármilyen messzire is elviheti a menetszél, és olyan sok hajam azért nincs, ha túl hosszú az út még a végén megkopasztom itt magam… de az ember annyit tesz amennyit tud, és ennél többet jelenleg nem tudok.
Vagy egy órát zötykölődtünk, mire a dobozt leemelték a platóról. Nagy volt a kísértés, hogy levegyem és a réseken a kis jáde medált is kidobjam, de nem tettem. Ha tényleg itt a vége, tényleg ártó szándékkal hoztak ide, akkor nem akarok egyedül lenni. Kapaszkodok a lóherébe, és bármilyen hülyén is hangozzék, átkozom magam amiért nem hittem azoknak a hülye tollas vészmadaraknak.

Összefolynak az órák, mióta itt vagyok ebben a huzatos épületben. Meg sem próbáltam könyörögni, sírni, jajveszékelni. Egyből azzal indított egy magas, sötét hajú, barna szemű férfi, hogy se szó se beszéd gyomron vágott mikor még ki se rángattak a dobozból. Nem sokat beszélt, de azt még az ütések utáni fülcsengésen át is kivettem a szavaiból, hogy nagyon dühös amiért a társukat csapdába ejtettem és “baszakodtam” vele.
Sosem képzeltem még el, hogy milyen lenne ha bajba kerülnék, vagy ha bántanának. A fenébe is, az edzéseken kívül még csak meg sem ütött soha senki. A sarokban, ahová kiközöztek mint egy kutyát, csak összekuporodni volt erőm, és hüppögni, ami mint utóbb kiderült nem jó ötlet, ha minden bizonnyal eltört legalább egy bordád. Még lélegezni is fájt. Nem értem amit beszélnek. Nem spanyol, nem is valami olyan nyelv amit ismernék. Egy-egy pillantásból látom csupán, hogy mi a véleményük rólam, és nem kell nagy logika hozzá, hogy tudjam, hogy külső segítség nélkül száz százalékos az elhalálozási esélyem.
Egy-két órával később talpra rángattak, és elkezdett kérdezgetni egyikük. Nem az, aki a főkolompos, ő csendben támasztotta a falat, és szigorú arccal méregetett. Ki vagyok? Mit tudok Brunoról? Mit tudok a társairól, vannak-e társai? Ki az a lány akivel együtt él? Semmit nem mondtam. A szakirodalom szerint minél tovább maradsz csendben, annál tovább maradsz életben. Végül a sötét tekintetű megunhatta a hallgatást, és nemes egyszerűséggel oldalba vágott, még csak nem is erősen, de csillagokat láttam tőle. Mégis, előbb harapnám le a nyelvemet, mint, hogy bármit is mondjak nekik akár Doráról, akár Brunoról. Leshetik a lyukon, nem mondok semmit, akárhogy is bántanak. Gondoltam én.
Aztán kreatívabb módszerekhez nyúltak. Piszkáltak, hogy használjam a mágiámat, hogy később ne tudjam ellenük fordítani. Bizonyítandó, hogy igen, van, és működik, egy páncélt húztam magam köré, amit csakhamar meg is törtek. Utána ismét megcsináltam a mozdulatokat, de már “nem működött”. Még kétszer frocliztak ezzel, de mindannyiszor “nem működött”, mert “lemerültem”. Teljesen nem ment el az eszem, a maradék erőmet megtartom arra, ha tényleg nagyon nagy a baj. Nem mintha tudnék tenni ellenük bármit is. A sötét tekintetű vérfarkas, idősebb, de nem annyira mint Bruno. Van itt még egy, az, aki faggatott, de ő alig lehet több, mint amennyinek tűnik. A harmadik szerintem ember, és van még odakint is valaki, de szerintem ő is ember lehet. Nincsenek sokan, de nekem épp elegen.
Aztán kreatívabb módszerhez nyúltak, hogy szóra bírjanak. Vissza a dobozba. Azt hittem, majd ott tartanak, amíg el nem patkolok, de ez túl könnyű lett volna. Aztán dobozostól engedtek bele valami hideg, büdös vízzel teli tartályba. Az apró lyukakon át csak úgy dőlt befelé, és mikor elfogyott a levegőm, tágra nyílt szemekkel bámultam a semmibe. Megvan ennek a technikának az a pikantériája is, hogy nem azonnal távozik a víz a dobozból, hanem majdnem olyan lassan mint ahogyan befelé jött. A harmadik alámerülés csak megoldotta a nyelvem, szégyellem, de kiabáltam és minden erőmmel püföltem a doboz oldalát. Ami nem sok, tekintve a feltételezett bordatörést is beleszámolva. Szégyellem magam, hogy ilyen könnyen megtörtek. Csak kiszedték belőlem, hogy lópikulát se tudok, csak annyit, hogy a fent említett kóborral járok. Mióta, hogyan ismertem meg. Csak egy furcsaságot kérdeztek, hogy a farkasa miként reagált rám, és a sötét tekintetűnek úgy tűnik itt mentek el otthonról, mikor bevallottam, hogy milyen békésen fogadott a fehér farkas mikor találkoztunk.
Nem tudom mennyi idő telt el. Nem tudom, mennyi van még hátra a nyomorult kis életemből. Egy beton oszlophoz állítottak, a jobb kezem az oldalamhoz kötve, a bal kinyújtva csuklómon egy lánccal. A tenyrem alatt egy gyertya ég, rohadt meleg, mégse húzhatom el a kezem. Az ujjaimon egy-egy kis karika van, amit egy drót tart, fém karmok állnak ki belőlük, ha megpróbálnám elhúzni a kezem, azonnal a húsba marnak. Kurva kreatív kis rohadékok, meg kell hagyni. Már annyit kiabáltam, hogy nem maradt levegőm, semennyi sem, a tenyeremen szerintem bőven harmadfokú az égés, és ahogy időről időre ösztönösen, meg a remegéstől elhúznám a kezem, az a karika mind tovább hasítja fel az ujjaim. A sötét tekintetű felajánlotta, hogy eloltja a gyertyát, ha cserébe levágja az egyik ujjamat. Lófaszt! Egy darabban távozok erről a világról, de ezt a kis szemétládát még magammal viszem, az is biztos. Csak összeszorítottam a szám, és megráztam a fejem, mondhatott akármit, lehetett akármilyen émelyítő szaga a piruló bőrömnek, akkor sem adom meg ezt az örömöt.

A repülőút alatt nem akartam ezzel bajlódni, ne zavarjam a pilótát a vezetéssel, de miután Miguellel kettesben nekivágtunk a pusztának, újra visszatért a beszédesebb kedvem, és kezdetét vehette a faggatás következő köre. Úgy is beletelik egy kis időbe, mire odaérünk, mert bár Bia házában még jó ötletnek tűnt trapára verni ennek a szerencsétlennek a térdét, most, hogy haladnunk kéne és alig bír ráállni, már kevésbé. Pláne, hogy még válaszolni sem nagyon akar.
- Na ide figyelj. Választhatsz, hogy sírba viszed a titkaidat, csak hogy ments a társaidat, akik szemrebbenés nélkül hátha hagytak, vagy segítesz, és akkor talán életben hagylak. - erős talán, egyelőre nem igazán billen ebbe az irányba a mérleg – Vagy csinálhatjuk másképp. Még egyszer, utoljára kérdezem meg, hogy mi a tervetek az őrzővel. Akárhányszor nem válaszolsz, eltöröm egy csontodat. Tekintve, hogy egy felnőtt emberi csontváz 206 darab csontból áll, elleszünk egy darabig. Azért szar dolog lehet mozgásképtelenül meghalni itt a semmi közepén, nem úgy tűnik, hogy sokan járnának erre. - nézek szét jobbra-balra a pusztaságban végtelen nyugodtsággal, mielőtt újra feltenném a kérdést… majd néhány másodperccel később már gazdagabb is lett egy törött orsó- és singcsonttal. Na igen, vannak olyanok, amiket nehéz úgy eltörni, hogy a többi épen maradjon. Nagyjából még 4-5 törött csont kellett hozzá, hogy megeredjen a már nemlétező nyelve és telepatikusan beszélni kezdjen, hála az égnek taknyos kis vérfarkas létére azért volt annyi sütnivalója, hogy ne próbáljon meg hazudni. Így aztán a következő fél óra során egész sok mindent sikerült megtudnom tőle. Hányan vannak, ki a főnöke, mit akarnak Biával, mit akarnak tőlem… az ő kezük volt korábban nem csak a balesetünkben, de a betörésekben is, sőt… a gyilkossági nyomozásban is, ami miatt behíívtak a rendőrségre tanuskodni, meg egyáltalán képbe kerültem. Azt sajnos nem tudta megmondani, hogy a főnökének miért szúrom ennyire a szemét, csak azt, hogy el akar tenni láb alól, előtte annyi fájdalmat okozva, amennyit csak lehetséges. És minél többet sikerült megtudnom tőle, annál jobban frusztrált az, hogy milyen lassan haladunk…
Pláne, miután a távolban felbukkant az a bizonyos épület, ahová tartottunk, odaérve pedig kénytelenek voltunk belátni: rajtunk kívül senki sincs itt. Ahogy alaposabban is körbenéztem odabent, valami nyom után kutatva, amin elindulhatunk, Miguelen érezhetően eluralkodott a pánik. Hadovált nekem mindenféléről, hogy tényleg ide készültek terv szerint, innen is indultak, itt találkoztak korábban, lehet, van valami föld alatti titkos bunker, meg hasonló sületlenségek, csak intettem neki, hogy maradjon csendben. Nem járhatnak sokkal előttünk, egy fél nap előnyük, ha van talán… és persze, nincs kizárva, hogy egy másik repülőgéppel folytatták az utat, de az ösztöneim azt súgták, valahol a közelben kell lenniük. Hisz ha ennek az egésznek az a célja, hogy minél nagyobb fájdalmat okozzanak nekem, keresve sem találhattak volna jobb helyet annál, ahol korábban jó száz éven keresztül éltem. Inkább kint is körbe néztem, találok-e friss lábnyomokat, keréknyomokat, vagy bármit, ami segítene elindulni, egyáltalán merre tovább? Nem mondom, nehezemre esett megőrizni a hidegvéremet, és az előttem lévő feladatra koncentrálni, miközben folyamatosan az zakatolt a fejemben, vajon a többiek mit művelhetnek ezalatt Biával? Valószínűleg minden elvesztegetett perc az ő szenvedését hosszabbítja meg, és csak reménykedni tudok benne, hogy egyáltalán életben találom, mire odaérek.
Hála az égnek a farkasom sokkal jobban jelen volt lélekben, segített, hogy megnyugodjak annyira, hogy tudjak a rám váró problémával foglalkozni, nem hiába voltunk olyan jó csapat mi ketten. Nem is kellett túl sok idő, mire végre rátaláltam egy terepjáró nyomaira a kijárattól nem messze, s miután más árulkodó jelet nem igazán találtam, valószínűsíthető, hogy ez lesz az. Végre egy jó hír, mondhatni, amikor motorzaj csapta meg a fülem, mire pedig megkerültem az épületet, mit látok? Ez a szerencsétlen épp egy autót próbál elindítani, nem túl sok sikerrel. Így, hogy egy ideje már félkarú rablót játszik, nekem sem volt különösebben nehéz dolgom kirángatni a kocsiból, majd mielőtt még kettőt nyekkenhetett volna, egy gyors, határozott mozdulattal törve el a nyakát. Egy gonddal kevesebb, vagy valami olyasmi. Amit akartam, úgy is megtudtam, és még mindig jobb, hogy most mutatta ki a foga fehérjét, mint ha a társai előtt buktat le. Mivel azonban más, használható járművet nem igazán találtam a közelben, így az autót azt vittem, és bár többször is megálltam, hogy megbizonyosodjak róla, jó irányba tartok, legalább haladtam, jelen helyzetben szinte csak ez nyugtatott.
Lassan, de biztosan. Igaz, haladhattam volna jobban is, hisz a Nap már vészesen közeledett a horizont felé, a csendes, földutas zötykölődés közben, de az ismerős tájakon haladva, akaratlanul is utolértek a múlt árnyai is. Most én is ugyanazt az utat járom újra, amit a családom úgy két évszázaddal ezelőtt, nélkülem. Nem mondom, kicsit olyan érzés, mint ha a saját kivégzésemre tartanék. De végre, valahára, feltűnt egy újabb, magányosan álló, elhagyatott raktárépületre emlékeztető építmény a távolban. Mivel már órák óta úton voltam, és semmi más épületet nem láttam, valahogy azt súgták a megérzéseim, hogy ez lesz az, hisz a nyomok is erre vezettek. S ha ez még nem lett volna elég önmagában, az egyik helyen megállva néhány szőke hajszálat is találtam, az egyik rózsabokron fennakadva lengedezve a szélben.
Mivel nem akartam túl nagy feltűnést kelteni, így távolabb álltam meg az autóval, egy kisebb domb takarásában, hogy gyalog közelítsem meg az épületet. Ha akad is, aki kint őrködik, még mindig több esélyem van így, közelebb érve pedig úgy tűnik, igazam is volt – odakint egy fegyveres rótta ráérősen a köröket.
Sajnos akármilyen lassan és óvatosan közelítem meg az épületet, úgy tűnik, igencsak kiestem a gyakorlatból, már ami a lopakodást illeti. Mentségemre legyen mondva, amilyen kietlen a puszta, túl sok helyre egyébként sem tud az ember elrejtőzni. Ám miután meghallom, hogy az őrszem hangos kiabálással figyelmezteti a bent lévőket, én is hagyom az álcát a francba… Igyekszem minél gyorsabban megközelíteni az épületet, kihasználva, amíg csak egy ellenféllel kell szembenéznem, legalábbis addig, amíg tüzet nem nyit rám – az azért kicsit visszavesz a lendületből, de szerencsére nem egy mesterlövésszel van dolgom. Mindenesetre ennyit arról, hogy majd jól felmérem a terepet, mielőtt kiszabadítanám Biát… újratervezés.
Ahogy közeledek az épülethez, úgy kutatok Bia energiái után, amíg a nyomára nem bukkanok, s bár esélyesen ő is érzékelhette a kint beállt változást, egy rövidke üzenetet azért megosztok vele.
~ Itt vagyok. ~
Aztán jöhetnek a többiek...

Nem mondom, hogy repül az idő, ha kínozzák az embert. Egészen más perspektívába kerül így az, amikor néha szoktam mondani Brunonak, hogy még két hét anélkül, hogy találkoznánk, felér egy kínzással. Egyébként, belegondolva… nincs nagy különbség, csak az egyik a test fájdalma, a másik a léleké. Ha még egyszer találkozunk ebben az életben, biztos lehet benne, hogy megmondom neki, hogy micsoda “érdekes utazás” volt ez számomra, mennyire megtanultam értékelni a perceket, amikor velem van.
Ezekbe a gondolatokba kapaszkodok. Kijutni innen, lehetőleg egy darabban. Bebújni egy pokróc alá, érezni Bruno illatát, átölelni, megcsókolni, úgy tenni, mintha mindez egy rossz álom lett volna. Olyan rohadt távolinak tűnik mindez, annyira reménytelennek és vannak pillanatok, amikor lehetetlennek is.
Miután megjártam a vizet és a dobozt, megint a sarokba kerültem, és úgy éreztem magam mint egy ottfelejtett koszos zokni. Mérhetetlen bűntudatom volt, amiért ennyi mindent kihúztak belőlem, pedig valószínűleg az információk nagyját már tudták. Egyedül azt nem, amit T’Kope-ról mondtam, az láttam, hogy számukra is új volt. Mindentől függetlenül, beférkőztek a fejembe, megtörten szipogtam csak, tele megbánással, és beletörődéssel, hogy ezen a koszos, büdös helyen ér majd utol a vég. Hogyan is találna itt rám akár Bruno akár más? Hogyan, vagy miért mentene meg bárki? Nagyon fázom, csurom vizes vagyok, így biztos, hogy meg fogok fázni (már ha megélem, hogy utolérjen ez a kór).
Azt már megfigyeltem, hogy hiába is nem értem amit beszélnek, igyekeznek a jelenlétemben minél kevesebbet kommunikálni. Azt viszont nem tudják, hogy nem kellenek ahhoz szavak, hogy megfigyelve információkhoz jussak. A sötét tekintetű, idősebb vérfarkas a főnök, ez egyértelmű. De alatta furcsa a dinamika, az egyik ember mintha néha bizonytalan lenne, előbb neki mondta a sötét tekintetű, hogy kösse a kezem a gyertya fölé, de átpasszolta a feladatot a fiatalabb farkasnak. Talán nincs ínyére ez a fajta kínzás, lehet, hogy neki csak annyit mondtak, hogy csali leszek akit a játék végén eltesznek láb alól, nem számított ilyen látszólag céltalan kínzásra. Pedig nem céltalan ez, a sötét tekintetű tudja mit csinál, mintha minden mozzanat ki lenne számolva. Meg nem ölnek, csak azt akarják, hogy megtörjek, minél rosszabb állapotba akarnak hozni, mire a hal horogra akad.
Egy idő után eloltották a gyertyát, de ugyanott hagytak, hogy moccanni se tudjak. A fáradtságtól és fájdalomtól bevallom, néha elpilledtem, hogy aztán fájdalmas emlékeztetőt kapva riadjak fel, ahogy a karom ellazult, és megmozdítottam az ujjaimat. Egy ilyen elpilledésből riaszt fel valami furcsa zaj odakintről, és ezek idebent egyből elkezdenek mászkálni, mint pók a falon. A két farkas fülel, hallgatózik, és én is még csak levegőt sem veszek, próbálom kitalálni, hogy mi történhetett.
Szégyen vagy se, amikor meghallom Bruno hangját a fejemben, akaratlanul is kiszakad belőlem egy nyösszenés, egyszerre vagyok hálás, hogy itt van a közelben, és önt el a félelem, hogy ezek a mocskok csak ide csalogatták. Mi van, ha én okozom a vesztét? Ha amiatt mert engem idehoztak, neki is baja esik vagy még rosszabb?! Nem kerüli el a figyelmem, hogy megváltozott a csapat dinamika, a fiatalabb farkas jött oda a sarokba hozzám, hogy eloldozzon, a bal karomat a végére hagyva mintha habozott volna valami miatt. Végül aztán nem csinál vele semmit, csak odébb lökdös, hogy mögém állva szemlélje a raktár bejáratát, miközben elővesz egy kést, hogy azzal fenyegetve tartson egy helyben.
- Jó nagy szarban vagytok mind a hárman. - jegyzem meg félhangosan, ahogy a jobbommal átölelem a bal karomat ami bizony eléggé ramaty állapotban van, és valószínűleg lesz is, mire megszabadulok a karikáktól. A szavaimat persze nem nekik szántam, hanem Brunonak odakint, hogy tudja ezek itt hányan vannak. Mivel sajnos nem hülyék, a sötét tekintetű int a fiatal farkasnak, hogy hallgattasson el, aki ennek örömére várakozásommal ellentétesen az oldalamhoz érinti a kés hegyét. Vettem az adást, kussolok.

Annak ellenére, hogy nem sikerül észrevétlenül megközelítenem az épületet, szerencsére egész jól sikerül elkerülnöm a lövéseket, csak egy találat súrolja a karomat, de az se vészes. Ahogy megérzem Bia energiáit, már magában felvillanyos annyira, hogy újult lendülettel folytassam a mentőakciót, annak ellenére, hogy egész éjjel szinte semmit sem bírtam aludni egész idefelé úton.
Az épület falához simulva, hallgatózva sikerül elcsípnem Bia szavait is, úgy tűnik, egybe vág azzal, amit Miguel mondott korábban, meg amit az energiáim alapján érzékelek, ám sokáig nem tudok kémkedni, ugyanis már hallom is a közeledő lépteket. Itt, néhány konténer takarásában, egy fegyveressel szemben inkább nem akarom a szerencsére bízni a dolgokat, így miután gyorsan körülnéztem, mit használhatnék ellene, más taktikához folyamodom – hátat fordítva elkezdek az épület mellett haladni, hogy megkerüljem azt, egészen addig, amíg hátulról nem sikerül meglepnem a másikat. Eltart egy pár percig a mutatvány, de legalább azzal is képbe kerülök, hogy nincsenek ablakok, a vészkijáratok zárva, és esélyesen csak egy használható bejárat akad. Persze, ha nem lepleződtem volna le, jó ötletnek tűnt volna valamelyik vészkijáraton bejutni, de így… valószínűleg számítanának rá.
Mire sikerül megkerülnöm a szerencsére nem túl nagy épületet, addigra a kinti őrszem is eljut a korábbi rejtőzködési helyemre, bőszen keresve, óvatosan kutatva, bökdösve konténerekben lévő szemeteszsákokat, a biztonság kedvéért bele is lő párat, így egészen könnyű dolgom van, hogy nesztelenül mögé osonjak és a meglepetés erejét kihasználva egy gyakorlott mozdulattal hatástalanítsam. Mondjuk úgy is, hogy Miguelhez hasonlóan megpihent. Maradtak hárman, de mivel semmi normális lehetőség nincs bejutásra, a bejáratot pedig valószínűleg őrzik, így más technikához kell folyamodni.
Egy darabig mérlegelem, hogy magamhoz vegyem-e a fegyvert, vagy sem, de végül hagyom a helyén, vérfarkasként akad más, hatékony fegyverem is, pláne úgy, hogy a bent lévők közül kettő szintén az.
Nem telt el öt perc se, már repült be az ajtón az elesett katona felvezetés gyanánt, ha esetleg egyből tüzet nyitnának, ne én kapjam. Utána azonba úgy sétáltam be, mint akinek nincs semmi veszíteni valója. Odakintről játszhatnánk a macska-egér játékot a végtelenségig, de mi értelme lenne? Pláne úgy, hogy azt sem tudtam, Bia milyen állapotban van, mennyire sürgősen van szüksége segítségre?
- Üdvözletem! Elnézést uraim, hogy megzavarom a szórakozásukat, de úgy értesültem, hogy nem mindenki élvezi annyira a bulit. Eddig ötből kettő… ki szeretne a következő lenni? - nézek körbe a társaságon, egyúttal felmérve a helyzetet. Lehet, hogy kiállásra abszolút magabiztosnak tűnök, de ez csupán a látszat, a pajzsom mögött nagyon is tisztában vagyok vele, hogy mennyire késélen táncolunk így, hogy Biát túszként tartják fogva. Ahogy azzal is, hogy vagy ők, vagy mi maradunk a végén, nem valószínű, hogy más opció maradna. És egyelőre elég szarul állt a szénánk annak tükrében, hogy az egyik támadó az őrzőt tartotta sakkban, a másik pedig épp rám fogott fegyvert, mióta beléptem.
- Gondolom te vagy a főnök. Úgy is engem akartatok, itt vagyok. Mi lenne, ha őt végre elengednétek? - fordulok az idősebb farkas felé, majd Bia felé intek. Az őt fogva tartó ember továbbra is kést szorít az oldalához, ám úgy tűnik, az egyik társa elvesztése ingencsak megtépázta az önbizalmát, szinte tapintható a felőle áradó félelem. Ezzel szemben a másik két vérfarkas egész jól állja a sarat még úgy is, hogy valószínűleg sejtik, nem vagyunk egy súlycsoport. A bennem élő farkas is kíváncsian méregette az ellenfeleit, ugrásra készen, ha bármivel is próbálkoznának.
- Hogy pont a legjobb részről maradjon le? Ilyen állapotban amúgy sem jutna túl messzire. - szólalt meg a hármasból az, aki a főnök lehet a csapatban, majd egy kézmozdulattal intett a másiknak, aki erre fentebb emelve, az oldala helyett inkább Bia nyakához emelte a kést. Értem én, ne próbálkozzak semmivel.
- Esetleg ha már így összejöttünk, elárulhatná valaki, hogy mégis mire megy ki ez az egész. - szólaltam meg, végignézve ezt a kis közjátékot, mert bár sok mindent sikerült megtudni eddig, azt nem, hogy mégis mit akarhatnak tőlem. Úgy, hogy sohasem láttuk egymást.
- Tényleg, még csak sejtésed sincs? - szólalt meg a sötét tekintetű, de miután eszem ágában sem volt barchobát játszani, csak megráztam a fejem, mire cinikus nevetéssel reagált. Majd némi túljátszással megcsóválta a fejét, és mesélni kezdett – lakota nyelven. Észak-Dakotáról, erről a helyről, a Könnyek ösvényéről… csupa száraz történelmi tény, amivel eddig is tisztában voltam, de még mindig nem értettem, hogyan is köt össze ez pontosan kettőnket, mert nyilvánvalóan volt valami. Aztán néhány perc elteltével jöttek személyesebb vonatkozású dolgok is, bár még mindig elég nagy vonalakban.
- Ez talán segít, hogy felfrissítse a memóriád. Mitunkasila.- nyúlt a zsebébe, majd dobott a lábaim elé egy régi, ütött-kopott nyakláncot, ami elsőre nem tűnt többnek egy szimpla nyakéknél, ami felett igencsak eljárt az idő. A rajta lévő, kis faragott kagyló azonban egyértelművé tette, hogy de, ez pont az, amire gondolok. Az elhunyt feleségem nyaklánca. Egyszerűen képtelen voltam titkolni az arcomra kiülő érzéseket, mint ha egy szellem jelent volna meg a múltamból, hogy visszatérjen kísérteni, és ezen az elhangzottak sem segítettek. Ha valamire, hát erre végképp nem számítottam, miközben az agyam lázasan pörögve próbált értelmet találni a hallottakban. És valószínűleg ez volt az a pillanat, amire a többiek vártak, a fiatalabb farkas kezében levő fegyver dörrenése az egész épületben visszhangzik, egy pillanattal később pedig már érzem is, ahogy a fájdalom az oldalamba mar. Annyira váratlanul ér, hogy egy kicsit hátra is tántorodok, kezemet ösztönösen szorítva a sebre, a következő pillanatban azonban már vörösre váltó íriszekkel nyúlok a farkasom energiáival a másik felé, környörtelenül megragadva, hogy alakváltásra kényszerítsem.

Onnantól kezdve, hogy meghallottuk a zajt odakintről, teljesen átalakult a hangulat a raktárban. Nyilván volt némi meglepettség, meg pár tanácstalan pillantás, de a sötét tekintetű olyan arcot vágott, mint aki erre is számított, ezzel is számolt. Tulajdonképpen igen, valahol logikus, hogy Bruno érkezésére fel voltak készülve, hiszen ez volt a cél, hogy őt idecsalogassák. Azt mondjuk csak sejtem, hogy nem baráti teadélutánt szeretnének rendezni, de vannak rá utaló jelek, hogy határozottan az a céljuk, hogy mindkettőnket eltegyenek láb alól.
Megijedek, kicsit sikkantok is amikor az ajtó kivágódik, és még a szemem is behunyom egy pillanatra, hogy ne is lássam, ha a fegyvert szorongató ember tüzet nyitna Brunora. Amikor viszont meglátom besétálni köreinkbe, újabb adag rettegés tölt el. Nincs talpig kevlárba öltözve, mégis olyan nyugodtnak tűnik mintha nem ezüsttel lenne töltve az a stuki. Pedig biztos vagyok benne, hogy az, ilyen amatőr hibát nem vétenének ha rá vadásznak már egy ideje.
Biztos, hogy tudja, hogy nem fognak csak úgy elengedni, mert kéri. Bár ilyen egyszerű lenne, de akkor meg nem mennék sehová, nem lennék rá képes, hogy elsétáljak még ha küldene se. Nem vagyok valami nagy segítség, sőt, így, hogy a kés a nyakamra csúszik valószínűleg csak még jobban hátráltatom. De eggyel több a jók oldalán, mert meggyőződésem, hogy ebben a képletben mi vagyunk a jók, akkor is, ha olybá tűnik, hogy az ötből már kettőt kiiktatott. Némán és mozdulatlanul figyelem az eseményeket, egy jelre, vagy a megfelelő pillanatra várva. Nem mintha tudnám, hogy mi az a megfelelő pillanat, vagy, hogy mi a fenét tudnék csinálni késsel a nyakamon. Jó eséllyel semmit.
Hallgatom őket, de nem mondják meg nyíltan, hogy kik ők és mit akarnak, inkább játszanák egy kicsit a fölényeskedőt, miközben minden szempár Brunora szegeződik. Még az enyém is, de nem sokáig, óvatosan kezdek el ficeregni, ugyanis amikor hirtelen eloldoztak (részben), a lábamon lévő kötél meglazult, így némi óvatos mocorgással lassan, halkan elkezdtem megszabadulni tőle. Ha futni kellene, ami nem erős oldalam, legalább legyek rá képes.
A furcsa, idegen nyelvről amin eddig beszéltek, kiderül, hogy valami indián nyelvjárás lehet, amit Bruno is ismer, az arckifejezéséből ítélve. Ide-oda járt a tekintetem, találgatva, hogy mit tudnék tenni, akár a szabadulás felé, akár a maradék mágiámmal. Akkor kapom fel a fejem, amikor újra angolra vált a sötét tekintetű, és valamit elővesz a zsebéből.
Ne! Ne dölj be neki! Ne bámuld, csapda!
Olyan szívesen kiabálnék Brunora, hogy kapjon az agyához, akármi is az a valami, ami a földre hullott, csak azért vették elő, hogy összezavarják. Mégis, mint amikor egy tömegszerencsétlenség szemtanúja vagy, nem tudtam máshová nézni. Láttam az arcán átsuhanó érzelmeket, és egészen összefacsarodik bele a szívem. Akárkié is volt az a nyaklánc, ez most nagyon is mélyre ment, ahhoz eléggé, hogy elveszítse a fókuszt, amit kihasználva meg tudják sebesíteni.
Volt értelme a sok önvédelmi külön edzésnek, még ha nem is vagyok épp a legjobb formámban. Amíg azzal vannak elfoglalva, hogy talán sikerült elkapniuk Brunot, hogy aztán majd minden valószínűség szerint őt is kínozzák, cselekvésre szántam el magam. Jobb karommal egy gyors mozdulattal toltam el a nyakamtól a kést, hogy aztán oldalra lépve szabaduljak az engem sakkban tartótól. Nem számoltam viszont a bal kezemmel: a menekülés járulékos veszteségeként a karikák ahogy voltak, végig is szántottak az ujjaimon, mély sebeket ejtve. Nagyon fájt, hogy fel is kiáltottam tőle.
Közben az épület túlsó felében a fiatalabb farkas a földön hempergett, és minden jel szerint nem teljesen önszántából készült alakot váltani. Mély levegőt vettem, már amennyire tudtam, hogy egy páncélt vonjak magam köré, ha már így alakult, és eddig kihúztam, ne pont most patkoljak el. Eddig tartott csak a nagy “szabadságom”, már vissza is rángatott a férfi a bal kezemnél fogva, hogy egy pillanatra azt hittem menten el is ájulok fájdalmamban. Mégis, ez a fájdalom, és az, hogy Brunot bántották, adott némi bátorságot ahhoz, hogy ellenkezzek, már ahogy tudtam, addig-addig rúgkapálva, harapva, ráncigálva magam míg el nem ejtette a kést. Oké, a két másik farkassal nem bírok el, de ezzel talán igen, bár tudom, hogy elég szarok az esélyeim.
Sajnos nem látom, hogy mi történik odébb, csak hangokat hallok, lövést is ismét, de bármennyire is szeretném tudni, hogy miként alakulnak Bruno dolgai, most a velem szemközt állóra fókuszálok. Nem tudom miért épp ez jutott eszembe, talán azért mert a mindennapokban is szoktam alkalmazni, de a lámpás varázslat jutott eszembe, ezzel világítottam váratlanul a férfi szemébe, hogy egy másodperccel később már a földről felkapott kést vágjam a combjába, imádkozva, hogy jó helyen találjam el.

Normális esetben lehet, hogy nem számítana különösebb ellenfélnek a másik három támadó együtt, de sajnos nem mondhatnánk, hogy normális esetről van szó. Sőt, az kimondottan ritkán adatik meg. Ha egyedül lennék, lehet előbb ugranék fejest bármilyen verekedésbe vagy harcba, de így, hogy Bia sincs a legjobb passzban, ráadásul egy késsel tartják sakkban, inkább nyugton maradok én is. Egyelőre. Húzom az időt, faggatózok, próbálom kideríteni, miért is hozott össze minket a sors, várva a megfelelő pillanatra, hogy történjen valami, lankadjon valamelyikük védelme, és ezt kihasználva léphessek. Mondhatni, az élet iróniája, hogy pont én sétálok bele ebbe a csapdába, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Bár az agyam tudja, hogy csak figyelemelterelés gyanánt dobja a másik a lábaim elé a nyakláncot, mégis, amikor meglátom, hogy valójában kinek a nyaklánca, ha akarnám, se tudnám elszakítani a tekintetem. Néhány pillanatig legalábbis biztosan, és ez pont elég is, hogy a többiek előnyre tegyenek szert.
Ám ahogy az oldalamba fúródik a lövedék, a fájdalom egy szempillantás alatt józanít ki, és mielőtt még újabb lövést adhatna le a másik, T’Kope energiáival felé is nyúlok, megragadva, kényszerítve az alakváltásra, ami ilyen fiatalon még sajnos elég hosszadalmas és fájdalmas procedúra… Legalább egy kis időt sikerül nyerni, mert alig néhány pillanattal később már a másik is úgy dönt, hogy ennyi elég volt a beszélgetésből, inkább farkasként folytassuk.
Bia kiáltása egy pillanatra eltereli a figyelmeet, de látva, hogy nem élet-halál kérdés, inkább a másik kettőnek szentelem a figyelmemet. Egy szempillantás alatt változok át magam is nagy vérfarkas alakomba, amelyiket még Bia sem látta korábban, még épp időben, mert a csapat főnöke már vetül is felém. Még épp sikerül kitérnem előle, hogy egyből ellentámadást indítsak ellene, néhány pillanattal később pedig a fiatalabb társa is csatlakozzon.
Külső szemlélő láttára kimondottan rémisztő látványt nyújhatunk, ahogy a két szürke farkassal birkózok, hadakozok, marások, karmolások, harapások, néha egy-egy fájdalmas morranás, és nem kell sok hozzá, hogy nem sokkal később már ne csak az én oldalamat fesse vörösre a vérem. Sőt, egyenesen képtelenség lenne megmondani, kit kinek a vére borít, ahogy egyre gyűlnek a sérülések. Bár a fiatalabb vérfarkas elég tapasztalatlan, zavaró tényezőként tökéletesen megállja a helyét, hogy megossza a figyelmemet. Igyekszem a veszélyesebb ellenfélre koncentrálni, érthető okokból, de mégis csak jó lenne leszerelni a fiatalabbat… így amikor újabb zavaró támadását indítva oldalról a lábamat kapja el, azzal a lendülettel marok a nyakára. És ha annyi időt nem is hagynak nekem, hogy megfojtsam, de amint látom, hogy a társa közeledik, a nyakánál fogva repítem el a főnöke irányába.  Eltalálni nem sikerül, cserébe olyan szerencsétlenül vágódik neki egy tartóoszlopnak, hogy az meg is reped a lendülettől. Földet érés után egy pár pillanatig még szaggatottan veszi a levegőt, de aztán lassankán az élet utolsó, pislákoló lángja is kialszik benne, miután pedig a mágia elhagyja a testét, a farkas alakból újra visszaváltozik emberi valójába.
Úgy tűnik, a társa elvesztése a főnököt is elbizonytalanítja egy pillanatra, ahogy az is, hogy a háttérben a másik embere sincs a helyzet magaslatán, a combjából kiálló késsel, s bár szemmel láthatóan mindent előre gondosan megtervezett, azzal nem számolt, hogy mire ideérek, nem öten állnak szemben kettőnkkel, csak hárman. Ha viszont eddig nem volt hajlandó szóban megbeszélni a dolgokat, ezúttal én vagyok az, aki nem hagy neki felesleges pihenőidőket, már vetődök is felé, hogy kihasználjam a lehetőséget és a nyaka helyett a szemeit vegyem célba a karmaimmal. Lehet, hogy nem találos kimenetelű sérülés lenne, de a további harcot valószínűleg rövidre zárná, mert meg sem fordul a fejemben az eddigi viselkedése, és a benne kavargó érzelmek alapján, hogy valaha is hajlandó lenne behódolni előttem. Előbb halna meg, pedig kérdéseim, azok aztán még lennének…
Úgy tűnök, bejött a taktikám, és ahogy a karmaim végigszántják az arcát, a fájdalomtól, meg a váratlan vakságtól mint ha kirántották volna a lába alól a talajt. Bár Továbbra sem adja fel, a többi érzékszervére támaszkodva próbál ellentámadást indítani, ő is érzi, hogy egyre reménytelenebb a helyzet.

Amikor látom a jelenetet, hogy a hosszas történetmesélés után a sötét tekintetű valamit Bruno elé dob, pontosan tudom, hogy mi vele a terv. Bántani akarják, de nyilvánvaló, hogy erősebb náluk, így el kell terelni a figyelmét. Én is ezt tenném a helyükben, és szívesen figyelmeztetném őt, de ha megszólalnék, akkor meg rám figyelne, és amiatt lenne kész a baj. Nem tehetek semmit, csak némán nézem végig, ahogy megsebesül, a szívem is megszakad belé, hogy egy olyan apróság, mint az a nyaklánc, ilyen mélyen érintette, hogy az alapvető tapasztalata és életösztöne lankadt miatta. Nem látom innen jól, de felteszem, az indiánok közt is ilyen “díszesebben csillanó” darabot inkább a nők viseltek. Mivel a lányáról mesélt már, hogy találkoztak sok-sok évvel később, nem nehéz kilogikázni, hogy kié volt. Róla még nem beszéltünk, vagy nem eleget, és nem is ma fogom elkezdeni abban biztos lehet. Ma más dolgunk van.
Kihasználva a káoszt megszabadulok a nyakamhoz érő késtől, és néhány pillanatra úgy tűnik, hogy talán lenne mód arra, hogy kereket oldjak. De csak erre a pár pillanatra. Bár szinte megdermeszt a látvány, és a hangok ahogyan a fiatalabb farkast alakváltásra készteti, de nincs idő bámészkodásra. Az, hogy ő is cselekszik, belém is önt némi bátorságot, és az adrenalin segít, hogy a fájdalmat kevésbé vegyem figyelembe dulakodás közben.
Csak hangokat hallok, de azok épp eléggé félelmetesek. Csattanások, morgások, a padló dübörgése. Mintha elefántok tangóznának a közelben.
Hatalmas szerencsém volt, hogy a kés koppant a padlón, majd nem is tudom hogyan, vagy honnan szereztem annyi lélekjelenlétet, hogy felkapva, még a földön térdelve belevágjam a férfi combjába. Reszket a kezem is tőle, de el nem engedném a kés markolatát, hiszen ha benne hagynám a szúrt sebben, akkor még ellenem fordítaná. Nem mintha ennek lenne jelentősége, hiszen ha akarna, számos módon fölém kerekedhetne, de valamiért úgy tűnik még mindig, a sérülése ellenére is azt a játékot akarja játszani, hogy tovább kínoznak majd, minél nagyobb fájdalmat okozva. Mintha nem lenne épp elegendő fájdalom látnom és hallanom Bruno küzdelmét. Nem vagyok hülye, tudom, hogy semmit sem ér ez a szabadulási kísérlet, ha ő elbukna. Nem mintha abban az esetben örömömet lelném a túlélésben.
Van az ember életében néhány pillanat, amikor lelassul az idő. Amikor minden lélegzetvétel éveknek látszik. Ilyen volt, amikor megéreztem a nyakamnak feszülő ujjakat, ami annyira meglepett, hogy teljesen lefagytam. Könnyűszerrel vette el tőlem a kést majd hajította messzire. A nyakamat szinte satuban tartotta egyetlen lapát kezével, miközben a másikkal a dulakodás felé fordította a fejemet. Azt akarta, hogy lássam az egészet, láttam amint a fiatal farkas kileheli a lelkét, és mozdulatlanul változik vissza emberi alakjába. Néznem kellett, ahogy Bruno és a sötét tekintetű tovább dulakodnak, még sosem láttam ennyire félelmetes dolgot életemben. Könnyeket csalt a szemembe az is ami a szemim elé tárult, és az oxigénhiány is. Ahogy az állam a tenyerében tartotta, tudtam, hogy egy mozdulat lenne kitörni a nyakamat. De miért is tette volna? Hiszen így elnyújthatta a szenvedést.
Nem számolt viszont azzal, hogy a főnöke is megsebesül, nem is akárhogyan, minden jóérzésű ember elfordítaná a fejét, de én nem tehettem ha akartam volna sem. Sejtem, hogy milyen parancsot kaphatott a férfi, aki mögöttem állt: ha rosszabbra fordul a helyzet, azért még szúrjanak oda Brunonak, ahogy mondták, a lehető legnagyobb fájdalmat okozva neki. így, ebben a felállásban addig lehetnék csak életben, amíg a főnök is. Nem tűnik túl jó ötletnek némán és mozdulatlanul várni. Minden fájdalom, gyengeség és oxigénhiányos állapot ellenére túrok az agyamban egy megoldás után. A lába! Addig kalimpálok a kezemmel, míg erősen meg nem tudom ütni a sebet, ezzel kibillentve az egyensúlyból, hogy aztán mindketten a földre zuhanjunk. Köhögve, nyöszörögve és remegő karral tápászkodok fel, bármiféle tárgy után kutatva a tekintetemmel, amit fegyverként használhatnék, de semmi sincs elérhető közelségben. Nem vagyok az a vattacukor lelkű királylány, aki azt várja, hogy majd valaki vagy valami megmentse. De ahogy a férfi a hajamnál fogva talpra rángat, most az egyszer szívesen lennék az, mert lassan kifogyok az ötletekből, hogy hogyan élhetném túl ezt az egészet.

Lehet, hogy külön-külön egyiküknek sem lett volna túl sok esélye ellenem, de így, hogy folyamatosan egyszerre támadtak, összehangoltan, két irányból, kimondottan hatékonynak bizonyultak. Még úgy is, hogy az egyikük meglehetősen hamvas korú farkasnak számított. Egy darabig úgy is tűnhet, mint ha folyamatos hátrálásra és védekezésre kényszerítenének, és talán így is van, hiszen több kisebb-nagyobb sebbel, sérüléssel gazdagodok - ám amint adódik egy alkalmas pillanat és szétcsúszik az összehangoltságuk, kihasználva az alkalmat, sikerül a gyengébb ellenfelet kiiktatnom. Innentől pedig, hogy már csak egy vérfarkasra kell koncentrálnom, határozottan szerencsésebb a helyzet, pláne, miután egy váratlan taktikaváltás után sikeresen okozok olyan sérülést, ami bár közel sem annyira súlyos, cserébe roppantul megnehezíti számára a további harcot.
Lehet, hogy idővel a többi érzékszerv tökéletesen képes átvenni a kieső helyét, ám ez mind hosszas folyamat, idő és tapasztalat kérdése, hogy valaki profin ki tudja használni. Néhány pillanat alatt azért nem tud annyira hatékony lenni. Így azonban, hogy fordul a szerencse, végre én is könnyedén ejtek rajta olyan sérüléseket, amik bár nem halálosak, de nagyságrendekkel közelebb hozzák az összecsapás végét. Mert bizony eszem ágában sincs megölni addig, amíg nem faggattam ki úgy, ahogy jó eséllyel ő is tette Biával. Majd a válaszai függvényében mérlegelek, meddig éri meg életben tartanom. Nem sokkal később, pár sikeresen kivitelezett karmolás után már lábra állnia is nehezére esik a másiknak, és nagyjából ez az a pont, amikor az épület másik feléből felkelti a figyelmemet a dulakodás.
Eddig ha akartam, sem nagyon tudtam volna foglalkozni vele, most azonban szimatot fogott vadász módjára kapom felük a fejemet, majd indulok meg az irányukba, hogy biztosra vehetik, feléjük tartok… még morgással is kifejezem a nemtetszésemet Bia fogva tartója felé, jobban teszi, ha mielőbb elengedi, de miután úgy tűnik, mit sem használ, csak kétségbeesetten próbálja ismét magához rántani a másikat, pajzsként használva, mire odaérek.
Mint ha olyan sokat számítana! Még ha fojtogatni is próbálná a másikat, elég elkapnom és ráharapnom az egyik lábszárára, hogy a fájdalom meg a túlélési ösztön erősebbnek bizonyuljon, a korábbi parancs, miután pedig egy emberi fül számára is jól hallható reccsenéssel roppantom el a csontjait, megunt játék módjára lököm Biától valamivel arrébb a földre.
~ Tégy vele belátásod szerint. Ha nem, akkor meg majd sorra veszem, ha végeztem, de még van némi dolgom. ~ - a fejemmel a másik, mostanra egész rossz passzban lévő farkas felé intek, majd visszasántikálok mellé, pont amikor ismét talpra vergődne, hogy újra a földre küldjem, majd a torkára lépjek.
~ Képes lennél megölni a saját véredet? ~ - hallom a fejemben a hangját, továbbra is lakota nyelven, egy erőtlen morgás kíséretében, de ettől függetlenül a fülem botját sem mozdítom, amíg válaszokat nem kapok tőle.
~ Miből gondolod, hogy egyáltalán az vagy? ~ - kérdezek vissza rezzenéstelen tekintettel, és bár egy darabig úgy tűnik, vonakodik, hogy mondjon bármit is, de hamar arra a döntésre jut, hogy lassan nem igazán marad más kiút számára, ha valahogy életben akar maradni. Eleinte még csak a feltett kérdéseimre válaszol szűkszavúan, de aztán csak megy ez magától is, így néhány lépést hátrálva én is helyet foglalok a földön, miközben hallgatom. Ahogy az adrenalinszin lentebb esik a szervezetemben, nekem is jól esik kicsit megpihenni, így külső szemlélő számára egész békés látványt nyújthatunk – vagy épp nyújtanánk, már ha nem borítana mindkettőnket nem kevés vér.  Néha-néha azért vetek egy pillantást a fiatalok felé is, megvannak-e, vagy megint közbe kell avatkoznom, de ha nem sürgős a helyzet, akkor inkább a másik farkasnak szentelem a figyelmem, amíg a mondandója végére nem ér, és el nem fogynak a kérdéseim. Vagy Bia nem csatlakozik a köreinkhez.

Az az igazság, hogy eléggé reménytelennek tűnt ez az egész próbálkozás arra, hogy megszabaduljak az őrömtől. Előbb az, hogy kihúztam a kezem a tüskés gyűrűkből, majd az, hogy megszúrtam, végül ez a hamvába holt kísérlet a menekülésre. Kimerültem. Nem maradt semmi erőm, és gyakorlatilag nincs olyan testrészem ami ne sajogna. Szerintem, még az éjszakai, érkezésemkor kapott pofonok sem múltak el nyomtalanul, úgy érzem mintha még az egyik fogam is mozogna kicsit. Nem mintha ez lenne most a legfőbb prioritás, de tény és való, hogy ilyen kimerülten, elkínzottan nem könnyű harcolni, minden jel szerint szinte reménytelenül.
Amikor talpra rángatott, hagytam, hogy átbillenjek a határon, és szabad utat engedtem a sírásnak is. Az sem lenne sokkal rosszabb, ha itt és most végre végezne velem, mert jelen helyzetben nem látok túl sok kiutat. Összetörték a testem és a lelkem, már semmi mást nem akarok, csak, hogy vége legyen. Ekkor érzékelem Bruno közeledtét, de nem sokat segít az idegállapotomon, mert konkrétan még én is majd’ össze pisilem magam a látványától. Oké, egy dolog tudni, hogy vérfarkas. Egy nagyon másik dolog meg látni. Még én is összerezzenek, amikor hallom a csont reccsenését, és hiába ez a segítség, meg hiába fekszik a férfi fájdalmában kiáltozva, nem sokat javít a mentális állapotomon.
Tegyek vele amit akarok.
Bár pszichológusként nem tettem le a Hippokratészi esküt, de gyógyítóként elköteleztem magam amellett, hogy nem bántok senkit és semmit, hacsak nem… hacsak nem kínoznak előtte módszeresen, és nem teszik egyértelművé, hogy a halálomat kívánják. Úgy tűnik, hogy tőlem kicsit odébb is lassanként csillapodik a két farkas közt a harc. Amikor pedig Bruno ahelyett, hogy véget vetne az egésznek, csak leül, és egymást bámulják, nem tudom hová tenni a dolgot. A mimikájából már szinte csukott szemmel is tudnék olvasni, de nem akkor, amikor hatalmas vérfarkas alakban van, ez azért jócskán nehezített terep. Mégis, ez, hogy ott ül, és nem tesz semmit, teljesen kiakaszt. Túl sok volt nekem már ez az egész. Túl sok ahhoz, hogy csendben várjam, hogy valaki eldöntse, hogy életben maradok-e vagy sem. Minél tovább üldögélnek ott, annál jobban hatalmasodik el rajtam a tehetetlen mérgem.
Tegyek vele amit akarok.
Fiatal még, szerintem ő maga sem tudta, hogy mibe rángatták bele. A másik ellenben az egész ördögi tervet, az elmúlt nap szenvedéseit kitervelte, ő volt az értelmi szerző. Szipogva törlöm meg a kézfejemmel a szemem, befejezve a sírást. Innen nézve, valami megmagyarázhatatlan okból olyan, mintha Bruno meggondolta volna magát. Nem hallom a köztük zajló kommunikációt, de nem is akarom. Végezni akartak vele, velem, megkínoztak, bántottak, őt is bántották, most meg csacsognak?! A mostanra tehetetlenül fekvő korábbi őrömhöz botorkálok, a sokktól reszketeg lábakon. Olybá tűnik, hogy a vérveszteség megtette a hatását, nagyon nincs mit tennem vele, mivel ő is maghalt. Átkutatom, hátha van nála valami fegyver, mert nem szeretnék továbbra is védtelenül ácsorogni itt a sarokban. Meg is találom a pisztolyát, és szerencsére már nem ismeretlenek előttem ezeknek a használata, hála William külön foglalkozásainak. Nem azt mondom, hogy megnyerném az olimpiát, de már nem is találok túl sokszor mellé a célnak.
A pisztollyal felfegyverkezve sétálok közelebb a két megtermett farkashoz, de elegendő két-három lépés, hogy a fegyvert magam előtt, célra tartva közelítem meg őket, néhány méternyire.
- Remélem mindent megbeszéltetek amit meg kellett. - szólalok meg határozottan, egyenesen a szürke farkas fejére célozva. Eleget bántott ahhoz, hogy még az én galamb lelkem is csak akkor találjon egy hangyányi megnyugvást, ha alulról szagolja az ibolyát. Ha nem reagálnak különösebben arra, hogy én is itt vagyok, akkor csak kibiztosítom a pisztolyt, bár erre félautomata lévén nem sok szükség van. - Nem viccelek, és én nem is fogok várni, meg kínozni te rohadék! - kiáltom el magam olyan gyűlölettel a hangomban, ami még számomra is ismeretlen. Nem tudom mi Bruno célja ezzel a fazonnal, de határozottan állíthatom, hogy innen maximum egyikünk távozik élve: vagy a sötét tekintetű, vagy én. Ez meg már legyen Bruno döntése, ha látszólag épp készülnek elásni a csatabárdot. Ez a baj azzal, ha valakinek addig feszegeted a határait amíg átzuhan rajta: néha a lehető legésszerűtlenebb viselkedést hozod elő belőle. Sosem akartam senkit bántani, meg sem fordult a fejemben, de most puszta bosszúból is kívánom a halálát a szürke farkasnak.

Ritka pillanatok egyike, amikor a probléma magától megszűnik – Bia fogva tartójának esetében kivételesen pont így történt, anélkül, hogy bármelyikünk is újra besegített volna neki. Valószínűleg trombózis, vagy szimplán elvérzett, annyira nem mozgat meg a dolog. Inkább figyelek a másik vérfarkas szavaira, egy kissé magam is megpihenve. Kívűlről úgy tűnhet, mint ha kételkednék a korábbi céljaimban, vagy elbizonytalanítottak volna a szavai a döntésemet illetően, ám erről szó sincs. Tisztában vagyok vele, hogy ha nem teszünk pontot a történet végére itt és most, akkor később bármikor újra felbukkanhat, hogy újra megpróbáljon ártani nekünk, ezt pedig végképp nem kockáztatnám. Lehet, hogy őszintének tűnik a felőle áradó megbánás, de kevesen vannak, akik a halál küszöbén toporogva nem így reagálnának, megbocsájtásban reménykedve. Egyszerűen tisztában vagyok vele, hogy egyszerűbb közvetlen forrásból megtudnom, amit akarok, mint később, mindenféle kihűlt nyomokat hajkurászva, talán feleslegesen, eredmény nélkül.
Nem tagadom, Bia közbelépése meglep, pláne, hogy szemmel láthatóan azért jött, hogy rövidre zárja a történetet. Normális esetben elvenném tőle a fegyver, kiküldeném, hogy bízza rám, majd én elintézem, ne terhelje a lelkét az első, emberöléssel járó súllyal. De aztán végiggondolva, ez az eset minden, csak nem normális. Nem tudom, miket műveltek vele pontosan, csak találgatni tudok, de a felőle áradó érzelemkavalkád alapján lehet egy sejtésem… ismerve a helyi törzs kínzási szokásait. És lehet, hogy sosem volt a törzs tagja, ettől függetlenül úgy gondolom, a történtek után abszolút megilleti, hogy éljen a „szemet szemért, fogat fogért” törvény jogával.
~ Biztos, hogy ezt szeretnéd? ~ - kérdezek csupán ennyit, felé pillantva, ha viszont továbbra is kitart a döntése mellett, akkor felkelve a földről mellé sétálok, jelezve, hogy szabad a terep – tiszteletben tartva az elhatározását, nem fogom megakadályozni benne. Akkor sem, ha a tulajdon unokámat készül fejbe lőni a tudta nélkül. (Ha mégsem lenne rá képes, akkor persze elvégzem helyette a piszkos munkát, nemes egyszerűséggel átharapva a másik torkát, mígnem az élet szikrája teljesen kihuny benne és ennek megerősítése képpen visszaváltozik emberré.)
Ezt követően azonban nem látom tovább értelmét, hogy farkas alakban maradjak. A regeneráció lehet, hogy hatékonyabb, de szerencsére egyik sérülésem sem olyan életveszélyes, hogy indokolt lenne így maradnom, és mivel nem szándékozom itt tölteni az éjszakát, egyszerűbb újra emberi valómban.
Bár a tennivaló még mindig ezer megy egy, de mégis, első utam Biához vezet, hogy ha engedi, magamhoz öleljem, megkönnyebbülve. Lehet, hogy egyikünk sincs a legjobb passzban, de legalább élünk, most pedig csak ez számít. Látva azonban, hogy milyen ramaty passzban van, különösebben az időt sem húzom – gyorsan kerítek ruhát magamnak, elsősegély amennyire muszáj, majd az átváltozás áldozatául esett ruháim maradványai közül összegyűjtöm a cuccaimat. Telefon, iratok, kulcs, a Biától kapott karkötő, a másik farkastől előkerült nyakék. Nem sok minden, most mégis annak tűnik. Ha kell, Biát kikísérem az autóhoz, várjon meg, pihenjen nyugodtan, amíg befejezem idebent amit kell. Egy fél órával később már úton vagyunk a legközelebbi város felé, ám a távolban még mindig látni, ahogy az elhagyatott épület, benne az emberrablók holttestével a tűz áldozatává válik, narancsosra festve az éjszakai ég alját. Egy ilyen kihalt és ritkán lakott környéken különösen látványos és szembetűnő, nincsenek is illúzióim affelől, hogy hamar híre kél az esetnek… Ettől függetlenül, ahogy a mellettem ülő békés szuszogását hallgatom, a monoton, földúton való zötyögés közepette, rajtam is elhatalmasodik a fáradtság. Már több, mint 24 órája ébren, és bár annyira nem tűnik sok időnek, tekintve, hogy mennyi minden történt ez alatt… háromszor ennyi idő alatt is sok lenne, és akkor még a repülés okozta jetlag-et még nem is említettük! Jobbnak látom lehúzódni és leállítani a motort, hogy egy kicsit én is pihenjek, meg mi értelme, ha megmenekültünk az emberrablóktól, ha elalszok a kormány mögött és ott maradunk egy balesetben?!

Persze, végül az egy órácskányi szundításból csak több óra lett, ahogy engem is maga alá gyűrt a fáradtság, s amikor másnap reggel arra riadok fel, hogy kopogtatnak az ablakon, a nap már fent járt az égen. A ránk bukkanó őrző eleinte meglehetősen szkeptikusnak és gyanakvónak tűnt, pláne, hogy egy egészen rossz állapotban lévő őrző társaságában talált, ám miután szűkszavúan vázoltam neki a történteket, hogy mégis mi szél hozott ide, egészen megváltozott a hozzáállása. Elvezetett minket egy másik őrző házához a végtelen pusztában, ahol ideiglenesen megkaptuk a mellett álló, vendégházként működő, apró kis épületet. Hogy vendégségben, vagy őrizetben voltunk, abban magam sem voltam egészen biztos, de kaptunk tiszta ruhát, ennivalót, és hamarosan két gyógyító is érkezett, hogy megnézzék a sérüléseinket. Azt nem mondták, meddig kéne itt maradnunk, csupán azt, hogy még a mai nap folyamán érkezik majd valaki, aki szeretne kifaggatni a történtekről.  

Így, hogy hárman maradtunk az épületben, valami egészen furcsa érzés kerít a hatalmába. Illetve érzések, és ezzel még sosem találkoztam, nem is készített rá fel senki. Eddig is értek már veszteségek, meg voltak nehéz és rázós helyzetek az életemben, de még sosem éreztem ilyen haragot. Azt sem gondoltam volna, hogy a bosszúnak a csírája bennem lenne, általában inkább én szoktam lenni az az ember aki azt mondja: lépj hátra, vegyél két mély levegőt, és gondold át, hogy kinek ártasz ezzel igazából. Csak magadnak, nincs értelme, és a végén csak még rosszabbul fogod érezni magad. Különös azonban, hogy most már értem az egészet, már értem, hogy ez miről szól, hogy néha az ember vissza akar nyerni valamit a korábbi békéjéből, amit elvettek tőle.
Fegyverrel a kezében bárki érezheti magát erősnek, ebbe a hibába estem én is. Látom, hogy meglepődtek mindketten, ám Bruno kérdésére csak bólintok. Igen, ezt akarom. Nem érdemel ez a seggfej cseppnyi kegyelmet sem, különös tekintettel arra, hogy mit tervezett, miket tett már meg, és mire készült velünk. Fordított helyzetben már éppen a húst fejtegetné nagy élvezettel valamelyik végtagunkról mit sem törődve a jajveszékeléssel, szóval nem, nem gondoltam meg magam. Mégis megremeg a kezem, ahogy a szemébe nézek, és kicsit lentebb engedem a fisztolyt. Furcsa hangot ad ki, még ebből a kicsit sem emberi szájból is kihallom a gúnyt mögüle. Több se kell, hogy visszanyerjem a harci kedvem, és bár a fejem elfordítom, tartom a szavam. Meghúzom a ravaszt, újra meg újra amíg üresen nem kattog a kezemben a fegyver, hogy utána egy újabb pánikroham vagy hisztéria szerű érzelmi hullám gyűrjön maga alá, ami szívből jövő, tehetetlen kiáltásban tör ki végül belőlem. Gyűlölöm ezt az embert, jobban mint eddig bárkit. Elvett tőlem valamit, nagyon is sok dolgot: az otthonom biztonságát, az életemre tört, és végül de nem utolsó sorban meg kell tanulnom együtt élni a ténnyel, hogy miatta két halál is a lelkemen szárad.
Bruno ölelése egyszerre esik jól, és nem is. Olyan vagyok mint egy váz, a fejem kiürült, a szívem kiürült, nem érzek semmit csak fáradtságot és fizikai fájdalmat. Kell vagy egy perc is, mire felfogja az agyam, hogy vége van, életben vagyunk. Egy kicsit pityergek, nem érdekel, hogy csurom véres, arcom a nyakához dörzsölve szavak nélkül próbálom feldolgozni a történteket. Amikor már végre nem remeg a kezem, végig nézek rajta, és azokat a mélyebb sebeket, többek közt egy mély karmolást és a lőtt sebét is elkezdem gyógyítani, ami még mindig vérzik. A golyót majd ki kell szedni, így csak a vérzést állítom el, hogy majd később, alaposan is képes legyek kézbe venni a dolgot. A bal kezemmel is megpróbáltam kezdeni valamit, de túl soknak tűnt ebben az állapotomban nem bírok el vele. Még mindig egy árva szót sem szólva indulok el kifelé, kérnie vagy mondania sem kell. El akarok menni innen, amilyen gyorsan csak lehet, de csak az ajtóig jutok, ott ugyanis az elmúlt nap megpróbáltatásainak köszönhetően egyszerűen lemerülnek az elemeim, és összecsuklok mint egy rongybaba.
A kocsiban néha felriadok, olykor kiáltozva, vagy sírva, hiába minden fáradtság, a trauma csúnya dolog, mardossa az ember lelkét. Alig érzékeltem valamit az útból, vagy abból, hogy egy kis házhoz kerültünk. Annyit felismertem, hogy ők az enyéim, nem fognak bántani, a legrosszabb amit tehetnének, hogy értesítik a Fairbanksi protektorátust és állhatok a szőnyeg szélén idejekorán. A kis házba botorkálva legszívesebben azonnal az ágyba dőlnék, de nem akarom összepiszkolni, így miután csak fejrázásokkal és bólintásokkal kommunikálva megvitattuk, hogy ki megy előbb zuhanyozni, inkább én maradtam a hátra, és leültem addig a kandalló elé a földre amíg Bruno lemosakodott. Nem tudok most érintéseket elviselni. A zuhany alatt összegömbölyödve pityeregtem egy sort, majd felvettem a ruhákat amiket kölcsön kaptunk.
A két gyógyító kedves volt, és sokkal tapasztaltabb nálam, így egészen jól helyre pofoztak, már ami a fizikai sérüléseket illeti. Néhány sebhely megmaradt a kezemen, és a bal kezem gyűrűsujját, ironikus módon azt amit le akart vágni a sötét tekintetű még nem tudom jól mozgatni, komplex sérülés, idő és majd még egy kör gyógyítás kell neki. Csak a tekintetemmel köszöntem meg nekik amit értem, értünk tettek, de még mindig elkerülnek a szavak. Ha kinyitnám a számat félek csak sírás és értelmetlen szavak jönnének ki rajta. Pár kortyot ittam csak a gyógyteából, az illata alapján valami különleges keverék lehet, inkább nyugtató hatású mint gyógyító. Kiszáradtam és még kicsit lázas vagyok, alaposan megfáztam a vizes vallatásnak köszönhetően. És én még Bruno faggatózására mondtam, hogy “a spanyol inkvizíció”... Csak ülök a kandalló előtt, a sérült kezem bámulva, azon gondolkodva, hogy leszek-e még valaha a régi.

Már az őrzők házához való út alatt sejtettem, hogy nagy a baj, de reméltem, hogy ha fizikailag jobban érzi magát, akkor az a kedvén is valamicskét. Nos, annyit lehet, hogy segített, de elég aggodalomra adott okot még így is. Látszik, hogy régen volt már, hogy amikor ráléptem arra az útra, amire a napokban ő, mert bár engem is megviseltek a történtek, közel sem annyira, mint őt – vagy csak rutinosabb voltam abban, hogyan csomagoljuk össze és zárjuk a szekrénybe a problémáinkat, robotpilóta üzemmódban téve, amit épp tenni kell, hogy majd, valamikor később foglalkozzak velük, amikor kedvezőbbek a körülmények. Valahogy amíg Bia ilyen rossz állapotban volt, képtelen voltam a saját nyomoromon rágódni, pláne úgy, hogy részben az én hibám, hogy ez történt vele. Az én általános közérzetemen már az is sokat javított, hogy nem borított három (vagy négy? Öt?) másik ember vére, meg végre kiszedték belőlem azt az istenverte ezüst golyót. Igaz, egy vesém bánta, a lövedék olyan szinten károsítatta, hogy az őrzők jobbnak látták kivenni, mielőtt még valami komplikáció lépne fel miatta, de annyi baj legyen. Ha a következő három-négy hónap során nem amortizálom le a másikat, akkor nagy gond nem lesz vele azon túl, hogy fáj.
Miután kikísértem a két gyógyítót, még kifaggattam őket Bia állapotáról, mert így, hogy a sérüléseit ellátták, már képtelenség lett volna megmondani, miket műveltek vele, pláne, ha továbbra is olyan hallgatag lesz, mint eddig. Röviden vázolták is a helyzetet, megosztva az aggályaikat, majd búcsúzóul még a kezembe nyomtak egy infúzió-antibiotikum-nyugtató kombót, hogy pár órával később majd adjam be neki. Ha gond adódna vagy valamire szükségünk lenne, nyugodtan szóljunk a házban lakó őrzőknek, amúgy meg majd holnap benéznek. Hát jó.
Egy darabig még némán követem a tekintetemmel az autójukat, ahogy egyre apróbb ponttá zsugorodik a távolban, aztán csak erőt veszek magamon és visszamegyek a házba. A gyógyszereket az asztalra teszem, majd szó nélkül foglalok helyet a földön a másik mellett, hosszú perceken keresztül csak némán figyelve a lángok játékát a kandallóban. Szinte észre sem veszem, hogy az én tekintetem is a másik sérült kezére vándorol, hacsak nem kapja el, rejti el előlem. Szinte rá sem ismerni, olyan jó munkát végeztek vele az őrzők, még úgy is, hogy szemmel láthatóan még odébb van a teljes gyógyulás. Az sem kizárt, hogy műtétre is szükség lesz, mert tisztában vagyok vele, sok mindenre képesek a mágiával, mindent azért ők sem tudnak megjavítani.
- Ha úgy érzed, most nyugodtan ledőlhetsz pihenni. Egy pár órán át biztos, hogy senki sem fog keresni minket. - szólalok meg, mert igaz, az idefelé való úton mindketten aludtunk valamennyit, de nem mondanám, hogy túlzottan pihentető lett volna.
- Hogy érzed magad? - bukik ki belőlem a jelen helyzetben talán a létező, legsablonosabb kérdés, amit feltehetek, pláne, mert amúgy pontosan tisztában vagyok vele, mennyi különféle érzés, kétség kavaroghat benne jelenleg, de talán az is segítene valamit jelen helyzetben, ha legalább kimondaná őket. Vagy mondana valamit, bármit, mert lassan tényleg kezd megrémíteni ezzel a nagy hallgatással.
Eddig úgy ültem mellette, hogy figyeltem rá, véletlenül se érjek hozzá, ám ha ezek után még mindig úgy ülne mellettem, mint ha valami szellem lennék, akit se nem látni, se nem hallani, akkor finoman a keze után nyúltam, reagáljon rá akárhogyan is. Tisztában vagyok vele, hogy idő, mire az ember feldolgozza a történteket, ahogy azzal is, hogy vannak olyan utak, amiket egyedül kell végigjárnia az embernek, ám szeretném, ha tudná, hogy itt vagyok mellette. Ha bármiben tudok segíteni, még egy szavába sem kerül.
- Annyira féltem, hogy túl későn érkezek. Hogy elveszítelek. - téged is, tenném hozzá szívem szerint, de jelenlegi állapotában elnézve... kicsit olyan érzés, mint ha hiába lenne életben, ennek ellenére elkéstem volna.

Mivel nekem kevésbé voltak súlyosak a sérüléseim, fejemet rázva ülök le csendesen, hogy lássák el Brunot inkább a gyógyítók. Tudom, hogy az ilyesmi sok energiába kerül, és ők nem is meríthetik ki magukat annyira, mint én tegnap, csak azért, hogy két idegennek segítsenek elvégre a helyiekkel is lehet bármi gubanc. Néztem, ahogy ellátják a lőtt sebet, és csak még rosszabbul éreztem magam látva, hogy milyen komoly volt az a sérülés. Ha tudnám, újra lelőném azt a rohadékot, mert bántotta Brunot, de ez csak újra könnyeket csal a szemembe. Hogyan tehettem ilyesmit, és hogyan jut ilyen az eszembe most?
Jobb így, hogy nem fáj minden lélegzetvétel és köhögés. Szerencsére komolyabb belső sérülésről nincs szó, legalábbis semmi olyan amin némi pihenés ne segítene. Bár fáradt vagyok, szörnyen fáradt, de nem merek, nem tudok aludni még. Kedvesek voltak az őrzők, és remélem, hogy ha újra találkozom majd velük, akkor rendesen is meg tudom köszönni amit tettek. A padlón ülve nézem a vidáman pattogó lángokat, egészen elmélyülök benne, hol a tüzet bámulom, hol a sérült kezemet. Eljutnak hozzám Bruno szavai, hallom őket, de még nem tértek vissza a gondolataim a valóságba.
Amikor megérzem a kezét, ahogy hozzám ér, valamiért ösztönösen rezzenek össze, és rántom félre a kezem. Tágra nyílt szemekkel fordítom felé a fejem, majd amikor tudatosul bennem, hogy mit tettem, újra teljesen összetörik ez a látszólagos nyugalom, és elpityeredek. Ahelyett, hogy a kezét fognám meg, félve bújok közelebb, nem tudom neki hol fáj vagy mennyire. Nem akarom, hogy azt gondolja, hogy őt hibáztatom a történtekért. Meg kell próbálnom kommunikálni vele, különben hiába is éltük túl ezt az egészet, ha közben meg a történtek miatt mégis elveszítenénk egymást.
- Nem akartam, hogy értem gyere. Illetve szerettem volna, mert nagyon rossz volt, de közben féltem, hogy mi lesz. Azt mondták, hogy meg fognak ölni, és azt nem viseltem volna el. - vallom be neki, hogy már milyen gondolatok férkőztek a fejembe, amikor a kezemet égették a gyertyával. Próbálom egyben tartani magam, hogy képes legyek beszélni, és nem csak sírni mint egy gyerek.
- Annyi minden miatt szégyellem magam. - suttogom összetörten. Egy dolog, ha a testedet bántják, egy másik pedig, ha az akaratod, az ép eszed törik meg. Nálam a fuldoklás volt a töréspont, és szörnyen bánt, hogy annyi mindent elmondtam az emberrablóknak. Semmiségeket, semmi olyat amit ha megfigyelték, ne tudnának, mégis ez fáj a legjobban, hogy meg tudtak törni ilyen rövid idő alatt.

Látva, hogyan kapja el a másik ösztönösen a kezét, egy kicsit összetörik a szívem – na jó, nem csak kicsit – de elfogadom, hogy most ez is sok neki a történtek után.
- Cssss, nincs semmi baj. Most már nem bánthatnak, biztonságban vagyunk. - csitítgatom csendesen, látva, hogyan lábad könnybe a szeme. Ennek ellenére, amikor végül némi hezitálást követően mégis csak közelebb bújik, egy árva szót sem szólok, sőt, ha nem ellenkezik, fél kézzel óvatosan át is ölelem. Amennyi fájdalomcsillapítót belém nyomtak a műtéthez, még egy darabig úgy sem igazán érzek fájdalmat, de ha éreznék, akkor is! Még ennek is örülök, megérte, azért, hogy most itt ülhessünk mindketten a kandalló előtt, és ne csak egyikünk legyen itt.
- Ne butáskodj, már hogy ne jöttem volna? Ezen rágódtam egész idefel úton, miért nem hallgattam a megérzéseimre és jöttem előbb? De közben tudom, akkor is ugyanúgy megtalálták volna a módját. - sőt, talán még szerencsétlenebbül is alakult volna, ha mondjuk egy-két békében együtt töltött nap után, nyugodt szívvel indultam volna vissza Anchorage-ba, az elrablók meg ezt az időt választották volna. Ahhoz képest, így egészen hamar sikerült érzékelni azt, hogy mit tettek, mégis milyen sok időbe telt, mire utolértem őket! Bele se akarok gondolni mi lett volna akkor, ha napokba telt volna.
- Jó, hát az, hogy mit mondanak, vagy szeretnének, az egy dolog. Annyira azért én sem adom olcsón a bőrömet. -teszem hozzá félig-meddig komolytalanul. Persze, tisztában vagyok vele, valószínűleg az is a mentális hadviselésük része volt, minél jobban megfélemlíteni a másikat, megtörni, elbizonytalanítani… Oké, aláírom, érkezhettem volna felkészültebben, de nem volt kedvem még három kört futni csak azért, hogy rohamosztagos felszerelésben érkezzek, lehet, akkor meg nem is lett volna rá szükség. Mondjuk az a benyelt golyó tényleg amatőr hiba volt részemről, de nem tehettem róla, ha ilyen hatásos eltereléssel készültek!
- Nem tudom, miket műveltek pontosan, vagy mikre kényszerítettek, de egy biztos – felesleges szégyenkezned miatta. Te az áldozat voltál, nem az elkövető. A fenébe is, igazából nekik kéne, de még ha élnének is, fogadni mernék, hogy meg sem fordulna a fejükben. - tudom, ilyen elcseszett világot élünk, ahol az áldozatoknak a traumák mellett még egy jó adag szégyen, meg szégyenérzet is kijár, mint ha önmagában nem lenne bőségesen elegendő.
- Nézd, Bia… ha mondtál is bármit nekik, már úgy is teljesen mindegy, nem? A sírba vitték, mint valami titok, nem maradt egy elvarratlan szál sem. Szóval felesleges emiatt marcangolnod magad. - csak találgatni tudok a történtekről, vagy hogy miket akarhattak megtudni tőle, de talán nem is annyira fontos, hogy pontosan miről volt szó. Így legalábbis, hogy végül mi kerültünk ki „győztesen” ebből az egész rémálomból, már ha lehet ilyesmit mondani.
- Sőt… inkább büszke lehetnél magadra. Fogadni mernék, hogy a mai világban a legtöbben sokkal, de sokkal rosszabbul viselték volna ezt az egészet. - nem azt mondom, hogy nem viselte meg, vagy hagyott mély nyomokat benne az elmúlt pár nap. De az, hogy az elrablása előtt még volt lélekjelenléte csapdába ejteni az egyik vérfarkast, vagy nem zokogta végig hisztérikusan az egész küzdelmet… Ha ő nem is, én igenis büszke vagyok rá.

- De! - hüppögök tovább, ahogy átölel. Már sehol nem érzem magam biztonságban, és fogalmam sincs mikor fogom újra. Imádom az otthonomat, de, hogy mikor fogok tudni ott újra eltölteni egy éjszakát egyedül? Nagyon jó kérdés. Talán jobb lesz, ha egy kis időre beköltözök az alagsorba, egyelőre semmit sem tudok.
- Megtalálták volna. - felelem csendesen, ahogy egy kicsit megnyugszom ebben az ölelésben. Talán nem a megnyugvás a legjobb szó rá, inkább a csillapodás. Próbálnám szavakba önteni ezt a sok mindent, de egyelőre még nem érzem magam képesnek rá.
- Amikor kinyílt az ajtó, nem mertem odanézni. - suttogom, miközben ha tehetném vagy tudnék, elbújnék az emlékek elől. - Attól féltem, hogy ha belépsz, akkor… - ki sem merem mondani. Ő nem látta amit én, hogy két fegyver is rá szegeződött az ajtóra, hogy várták a pillanatot, mikor sebesíthetik meg, hogy aztán ki tudja miket műveljenek vele. Abból kiindulva, hogy én csak egy csali voltam és mégis milyen csúnyán elbántak velem… tényleg elképzelésem sincs, ehhez nem elég élénk a fantáziám.
- Nem tudok most beszélni róla. - rázom meg a fejem. Biztos, hogy ő látott már rosszabbat is, meg végül is egyetlen nagyon súlyos sebet sem kaptam, de tényleg, a pszichológiai hadviselés néha rosszabb mint a többi. Különösen így, hogy engem még sosem bántott úgy igazán senki, ismeretlen volt számomra ez a fajta fizikai fájdalom.
- És ha amiatt még rosszabb lett volna minden? Ha olyasmit is elmondok, amivel téged tudnak bántani? Nem, ezt nem tudom megbocsátani magamnak. - sok mindent igen, talán majd idővel még azzal is megtanulok együtt élni, hogy lelőttem a sötét tekintetűt, de ezzel nem. Igen, rossz volt a dobozban és rettenetesen féltem amikor elfogyott a levegő, meg a víz is szörnyen hideg volt, de tényleg ennyi elég volt ahhoz, hogy megeredjen a nyelvem?
- Nem viselem jól. - motyogom magam elé, és fél füllel csak hallgatom a szívverését. Megnyugtató, hogy egyáltalán hallhatom még. - Tegnap többször is volt, hogy… - nehéz leírni az érzést. Nem vagyok benne biztos, hogy érti majd, mire gondolok. - mintha gondolatban már meg is haltam volna. Egyszer még reménykedtem is benne. - volt az a pont, amikor minden veszni látszott, és tényleg odáig jutottam, hogy minden mindegy, csak érjen már véget az egész.
Bár nem akarom tudni, még nem, hogy ez az egész miért történt, de egy dolog talán egy kis megnyugvást adhatna. Nem tudom miről beszéltek ott hosszú-hosszú percekig, de remélem, hogy erről igen.
- Nincsenek már többen, ugye? - persze az, hogy most egy adag rosszfiúnak vége van, bőven nem azt jelenti, hogy ne jöhetnének mások.

Érzem, hosszú idő lesz, mire feldolgozza ezt az egészet, és nincs is benne semmi meglepő. Elég mozgalmas napok állnak mögötte, akad benne bőven trauma. Ilyenkor csak azt sajnálom, hogy az őrzők hogy-hogy ennyi idő után még mindig nincs olyan varázslatuk, amivel a lélek sebeit képesek meggyógyítani?
Örök dilemma, hogy a sorsunk megvan-e írva előre a csillagokban, mindegy, mit teszünk, vagy képesek vagyunk a saját életünket befolyásolni a döntéseinkkel? A mostani esetet nézve egy kicsit talán mindkettő – lehet, hogy magát az elrablást nem tudtuk volna sehogy sem elkerülni, de a végkimenetelt erősen alakították a döntéseink. Mint a patak, a medre, meg a benne pihenő sziklák.
- El tudom képzelni. - be se kell fejeznie a mondandóját, hogy tudjam, mire gondol. Amikor besétáltam, láttam, hogyan fogadtak, mégis, biztosra veszem, hogy nem öltek volna meg egyből, legalábbis szándékosan. Túl egyszerű lett volna, sok hűhó a semmiért, annak meg mi értelme?
- Ha nem tudsz, vagy nem szeretnél, nem kell. - nyugtatom meg. Ha egyszer úgy dönt, hogy szeretné megosztani velem a történteket, vagy átbeszélni, akkor bármikor számíthat rám, de eszem ágában sincs erőltetni, pláne egy ilyen fájdalmas dolgot. Semmit sem segítene, azt pedig csak ő tudja, hogy milyen tempóban képes megbirkózni vele.
- Nézd, Bia… igaz, hogy sok mindent tudsz rólam, de nem hiszem, hogy ezek olyasmik, amikre különösebben kíváncsiak lettek volna. Nem is tudom, tudsz-e bármi olyat rólam, amit ellenem használhattak volna ott helyben. - gondolkozok hangosan, mert így hirtelen most egy sem jut eszembe… ez persze nem jelenenti azt, hogy nincs ilyesmi, de na! Az embernek amúgy sem szokása a gyenge pontjaival dicsekedni, ráadásul elég sok minden van, amit ő sem tud még rólam, vagy sosem meséltem.
- Arról nem is beszélve, hogy úgy tűnik, maguktól már egészen sok mindent kiderítettek. Amivel végül sikerül kizökkenteniük, azt sem tőled tudták. - sőt, fogadni mernék róla, hogy nem is tudja, miről van szó. Talán sejti, de biztosra egészen biztosan nem tudhatja, lévén nem igazán beszéltünk róla. Arról nem is beszélve, hogy számomra is akadt bőven újdonság az elhangzottak között. De azt majd máskor, egyszer… talán. Még abban sem vagyok biztos benne, hogy valaha elmondom neki.
- Ha magadnak nem megy, azért szeretném ha tudnád, én nem haragszom. Megbocsájtok, nem neheztelek, bármit is mondtál rólam. - nem tudom, pontosan miket mondott, amiért ennyire rosszul érzi magát, de továbbra is hiszek abban, hogy nem igazán okozott plusz kárt, vagy nehezítette meg a dolgomat. Hisz mihez kezdenének azzal, hogy egy rádióműsorból ismerjük egymást, vagy hogy az áfonyás keksze az egyik kedvencem? Nem, egészen biztos vagyok benne, hogy konkrét információval nem tudtak volna olyan fájdalmat okozni, mint azzal, hogy tudják, milyen fontos számomra a másik. Hogy pont ezért őt rabolták el, csalinak használva, vagy szándékosan okoztak fájdalmat neki.
- Tudom, miről beszélsz. Kitartani fárasztó. - várni, hogy legyen valami, véget érjen az ember szenvedése, miközben semmit sem tud, csak annyit, hogy minden csupa bizonytalanság, és még csak az sem biztos, hogy végül jobbra fordulnak a dolgok. Hamar eljön az a pont, amikor már a halálra is mint megváltásra gondol az ember, mert legalább addig sem fáj vagy fél, de ahogy a kínzásoknál általában, ez sajnos nem szokott opció lenni.
- Akiknek köze volt ehhez az egész elrabláshoz, ennyien voltak. - felelem óvatosan, mert nagyon remélem, hogy senkinek senkije nem fog felbukkanni később, hogy bosszút álljon a történtekért. Bár ahogy az idefelé úton váltottam néhány szót az őrzővel, vázolva a helyzetünket, úgy tűnik ismerte a támadóinkat, egy időben itt is elég sok gondot okoztak, de aztán egész jól eltűntek szem elől – Valószínűleg épp helyszínelnek az őrzők, akik majd később még beszélni akarnak velünk a történtekről. - addig nem igazán hagyhatjuk el a helyet, bár őszintén szólva, amúgy sem sietek sehová. Majd később megejtek pár telefont, de ha már sikerült néhány felfeslett szálat eldolgozni, nem hiányzik most néhány másik új helyette csak azért, mert megszökünk. Az úgy sem lenne hosszú távon megoldás.

Nem is tudom, miért nem öleltem át korábban, vagy miért nem beszéltem hozzá egész nap. Már annyival is megnyugtat, hogy itt van, és ha szép, ha nem, örülök annak is, hogy elmúlt a veszély, és mi maradtunk életben míg a támadóink hamuvá lettek. Szörnyen rossz ember vagyok, amiért így érzek, de azok után amiken keresztül mentünk, talán érthető és egy kicsit megbocsátható.
- Félelmetes volt. - vallom be. Nem magam miatt aggódtam ott sem, hanem miatta. Nem akartam, hogy baja essen. Erre tessék, most itt van egy vesével szegényebben.
Elgondolkodok azon amit mond, csak csendesen szuszogok mellette kuporogva és inkább óvatosan átölelem a jobb karommal. Igaza van, semmi olyat nem mondtam amit ne tudtak vagy sejtettek volna már maguktól is. Szeretem, és ő is szeret, de ezt néhány hét megfigyelés után is bőven tudhatták már, hogy fontosak vagyunk egymás számára. Az, hogy Dora nem a lánya? Szintén roppant könnyen kideríthető. Kár ezek miatt a dolgok miatt ostorozni magam, különösen, hogy belegondolva semmi céljuk nem volt a kérdéseknek. Látszott rajtuk, hogy olyan arccal néztek mintha csak a leckét mondanám fel. Miért kellettek hát ezek a kérdések? Ezzel is csak bántani akartak? Az orrom alá dörgölni, hogy van mit veszítenem, tudatosítani bennem, hogy ördögi tervükben egy fogaskerék vagyok, egy tökéletes csalétek, amivel Brunot lépre csalják? Nem tudom.
Amikor felemlegeti azt, hogy kizökkentették, továbbra is szótlan vagyok. Már ott helyben összeraktam, hogy kié volt a nyaklánc, máskülönben nem nézett volna úgy rá, mintha szellemek libegték volna körül. Bevallom, fájt egy kicsit, még ma is, hogy ilyen sokat jelentett számára még egy nyaklánc is, hogy szinte rajta vesztünk mindketten. Mégse fogom a fejére olvasni a dolgot, ha rajtam múlik soha nem beszélnék erről (nyilván tudom, hogy egyszer majd fogunk, talán előbb is mint gondolnám). Ezen már túl vagyunk, a múlt az a múlt, ami pedig most van, az még alakítható. Nem akarom tönkretenni a következő évek, évtizedek esetleges közös boldogságát azzal, hogy hisztériázzak valaki miatt aki vagy kétszáz éve meghalt. Ha közénk állhatna, már megtörtént volna, de nem így lett. Próbálom elengedni.
- Hát… sovány vigasz, de semmi rosszat nem mondtam rólad. Nem is tudnék. - adok egy apró puszit az arcára. Máris jobban érzem így magam, hogy meg tudtuk ezt beszélni, és nem lebeg köztünk kimondatlanul mint valami árnyék.
- Ühüm. - motyogom elszomorodva. Néha nem könnyű erősnek maradni. Akaratlanul is a bal kezemre siklik a pillantásom. Gyönyörű munkát végeztek a gyógyítók, de az ujjaimon végig apró, fehér csíkok, sebhelyek maradtak. Az egyik ujjam nem is tudom mozgatni rendesen, azon csontig hatoltak a vágások. A tenyeremet meg sem merem nézni, mert bár már nem sebes, de csúnyán sebhelyes, a világ legjobb tenyérjósa maximum az apokalipszist tudná kiolvasni belőle. Ez volt talán a legrosszabb, mert annyira… céltalan volt, már kifaggattak, már tudtak mindent, ezt pusztán azért csinálták, hogy bántsanak. Persze, hogy az ember egy ponton túl nem ragaszkodik már úgy ehhez az árnyékvilághoz.
- Az jó. - sóhajtok egy kis megnyugvással. Lényeg, hogy úgy tűnik most egy kicsit biztonságban vagyunk. Persze jöhet még bosszú, vagy egy ettől független katasztrófa, Alignak vagy bárki, bármi, de egy kicsit megnyugtat a gondolat, hogy legalább ezeknek vége van.
- Rendben. Bízom bennük, ha elmondjuk, hogy mi történt… már csak nem fognak minket hibáztatni. - a legkevésbé sem tehetünk arról, hogy ránk támadtak, elhurcoltak, és aztán meg történt ami történt. Kezd visszatérni egy kicsit a normális kerékvágásba a gondolkodásom. Talán a tea segített egy kicsit, vagy az, hogy ebben a pár percben újra egy kicsit visszatért volna a biztonság érzetem.
- Pihenned kellene. - csóválom meg a fejemet, és elhúzódok a jelenleg világot jelentő ölelésből. Az egy dolog, hogy a rögtönzött műtéthez tele tömték gyógyszerekkel, de hamar elmúlik majd a hatása, jobban tennénk, ha legalábbis az ágyban fekve beszélnénk tovább. Aludni úgysem fogok tudni, bár az asztalra tett gyógyszerek és infúzió arra utal, hogy ezt jó eséllyel nem én fogom most eldönteni.

- Elhiszem. Nekem is. - osztom meg vele. Igaz, esetemben teljesen más okok táplálták azt a bizonyos félelemérzetet, de ugyanolyan bizonytalansággal teli volt, akár csak az övé. Miért pont őt? Mit akarnak tőlünk? Vajon odaérek időben? Ha igen, mi fog várni? És ha nem…? És még hálát adhatok az égieknek, meg neki, amiért mondhatni, egy napon belül a nyomára bukkantam, és nem kellett végtelennek tűnő napokat végigszenvedni.
- Egyrészt örömmel hallom, másrészt meg… - a puszit követően csak legyintek a szavaira, nincsenek nagy illúzióim, néhány hónap, vagy év, aztán biztos akad nekem is olyan tulajdonságom, ami bosszantani fogja, vagy az őrületbe kergetem vele. Ki tudja? Lehet valami olyasmi, ami most még szimpatikusnak tűnik. Azt viszont magamban örömmel állapítom meg, hogy az elmúlt hosszú órák rideg, szótlan távolságtartása után szép lassan elkezdett megolvadni a jég. Ha nem is teljesen olyan minden, mint volt – elhiszem, a történtek után időre van szüksége, nem úgy működik, hogy az ember csettintésre továbblép – de bízok benne, hogy idővel majd visszatér a megszokott összhang.
- Valószínűleg hamar rájöttek ők is. Abból kiindulva, amikről mi beszéltünk. - még csak azt sem feltétlenül mondanám, hogy a múltamnak annyira jelentős pillanataira lett volna kíváncsi a másik, inkább a mögöttes gondolatokra, érzésekre, indítékokra, miértekre. Ezekről, ilyen formában meg az sem biztos, hogy ha 50 évig együtt lennénk, akkor szóba kerültek volna közöttünk, hát még úgy, hogy a családos múltamról sem sok szó esett eddig. Meg ha eddig nem került igazán napirendre, esélyesen nem is a közeljövőben fog sejtésem szerint.
Ahogy elcsendesedik, követve a tekintetét az enyém is a kezén állapodik meg, azt azt borító halvány hegeken. Eddig még igazán meg sem néztem, nem igazán volt rá lehetőség: mert vagy volt nagyobb gondunk is, vagy mert a gyógyítók érkezése után esélyem sem volt rá, amint megtudták, hogy hány órája mászkálok lőtt sebbel, ráadásul úgy, hogy az ezüstgolyó még mindig bennem van, egyből eldőlt, hogy kivel kezdenek… Pedig egész jól elvoltam vele, az úton való zötykölődés alatt egész jól beletompult már az égő, lüktető fájdalomba, egészen addig, amíg meg nem piszkálták. Azóta semmit nem érzek belőle, de sejtem, nem tart már sokáig a szép világ, és hamarosan múlni kezd az az elefántnak is elegendő mennyiségű fájdalomcsillapító, amit belém nyomtak a műtéthez.
Hacsak nem húzódik el, úgy a szabad kezemmel óvatosan Bia keze felé nyúlok, a kezembe véve, finoman végigsimítva az ujjain, sebhelyein, ismerkedve vele - először a kézfejét szemrevételezve, aztán a tenyere átformált barázdáit, hegeit felfedezve.
- Tisztában vagyok vele, hogy meg nem történtté nem tudom tenni a történteket, de ha nagyon zavar, ezek nagy részét el lehet tüntetni, ha nagyon zavarnának. - léteznek már mindenféle krémek, amik csodát művelnek hegek gyógyulását illetően, és bár a tenyere valószínűleg sosem lesz olyan, mint korábban volt, műtéti úton azon is lehet javítani. Ha zavarja, vagy úgy érzi, képtelen megbarátkozni vele, zavarja. Ezekkel vagy ezek nélkül, az én szeretetemen semmit nem változtat.
- Vagy ha úgy érzed, sok volt ez az egész, úgy tudom, még mindig működik nálatok az emléktörlés varázslat. - tudom, elég drasztikus megoldás lenne, és nem is feltétlenül lenne jó ilyen frissen dönteni ilyesmiről, de ha idővel se bírna megbirkózni a történtekkel, jó tudni, hogy legalább ilyen lehetőség is létezik.
- Nagy vonalakban már vázoltam nekik a történteket, nem úgy tűnt, hogy készülnek megenni érte. Bár lehet a kivitelezésre lesz pár nem túl kedves szavuk. - persze, lehet nem kellett volna felgyújtani az egész kóverájt egy száraz, füves préri közepén, nagyon remélem, hogy nem fog a fél rezervátum leégni, de ha kell, megmagyarázom.
- Neked is. - közlöm nemes egyszerűséggel, és nem is próbálom leplezni az arcomra kiülő csalódottságot, hogy egyedül hagy a kandalló előtt. De látva, hogy csak az ágyra készül felköltözni, belátom, hogy talán annyira nem butaság. Még nem igazán tudom, mennyire fog fájni, ha elmúlik a gyógyszerek hatása, de valószínűleg kényelmesebb lesz az ágyon fekve, mint a földön. Így, egy hasi műtét után.
- A fenébe is, hiába vagyok orvos, meg vagyok tisztában vele, milyen műtét mivel jár, rég voltam már én a páciens szerepében. Pláne, ha ezüst is van a történetben. - mert anélkül vagyok már annyira idős, hogy relatív hamar kikupálódjak bármilyen sérülésből, de azzal a fránya ezüsstel nem is számoltam, olyan régóta nem volt már szerencsém hozzá. Hát, legalább most kapok némi emlékeztetőt, milyen szar tud lenni emberként az egész, de még így is hálás vagyok az égnek, hogy relatív jól megúsztam. Egy kilyukadt gyomor, vagy átlőtt máj sokkal szarabb lene gyógyulás szempontból.
Rakok még néhány új hasábot a kandallóba, jó sokáig ne kelljen foglalkozni vele, utána azonban szófogadó beteg módjára el is foglalom a nagy ágy egyik felét. Azonban nem kerüli el a figyelmemet az ágytakaró, így miután kényelembe helyezem magan, elégedetten végig is simítok rajta, szemügyre véve a mintát, amennyire látszódik így.
- Tudom, nem épp idevág, de látod? Valami hasonlóra gondoltam! -  jegyzem meg, majd a kis faház többi berendezését is alaposabban megnézem magamnak – eddig valahogy kimaradt. Nem mondom, hogy annak idején ilyenekben éltem, akkoriban erre még nem igazán volt szokás az efféle ház, de a berendezés között akad bőven, ami kellemes, nosztalgikus érzéseket ébreszt bennem.

Bár nem vidám témáról beszélgetünk, mégis egy kis melegséggel önti el a szívem, hogy nem csak engem rémített meg a helyzetünk. Hogy nem egyedül aggódtam, rettegtem, hogy lesz-e még egyáltalán holnap, vagy látjuk-e még egymást.
- Másrészt meg? - kérdezek vissza egy kis kíváncsisággal a hangomban, majd rajtam a sor, hogy röviden megcsóváljam a fejem. - Szörnyen alábecsülöd azt amit érzek irántad, ha azt hiszed ezek után még tudnál bármit is mondani ami miatt meggondolnám magam. - oké, nem a saját hibámból raboltak el, de nem is az övé volt. Nem tehet róla, hogy úgymond van egy gyenge pontja, amivel csapdába akarták csalni. Másrészt, amit láttam ott a raktárépületben, nos, az nehezen leírható szavakkal. Láttam vérfarkas alakjában harcolni, ahogy egymást karmolták és marcangolták, és ez jócskán élénkítette a fantáziámat azt illetően, hogy kivel is hozott össze a sors. Nincs kétségem afelől, hogy nem ez volt az első verekedése, és ha balszerencsénk van, meglehet nem is az utolsó. Nem volt szép látvány, de fele annyira sem megrázó, mint amikor azt kellett látnom, hogy meglövik. Szóval röviden nem, nincs olyan ami miatt kiábrándulnék belőle.
Sóhajtok egy kicsit, mielőtt megszólalnék.
- Biztos, hogy rájöttek. Nem is az a baj, ami azután történt, hogy megérkeztél. - osztom meg vele a bennem kavargó érzelem sokaság okát - Hanem az, ami azelőtt. - halkul el a hangom. Így, egy nap távolból még mindig céltalannak, gonosznak és kegyetlennek tűnik minden amit velem tettek. Nem értem, mi szükség volt rá, mi szükség volt arra, hogy így roncsolják a kezem, mi célja volt annak, hogy majdnem megfulladtam a dobozban. Semmi, az ég világon semmi és ezen nehéz átlendülnöm.
Csendesen nézem, ahogy a kezemet vizsgálgatja. Igen, szörnyen néz ki. Mintha összegyűrt forró viaszból lenne. Elfordítom a fejem, de hagyom, hogy megnézze, amíg megpróbálom vissza parancsolni az előtörő könnyeket. Nyilván ez nem számít köztünk semmit, ettől nem fog kevésbé szeretni, de borzasztóan fáj, hogy akárhányszor a kezemre pillant bármelyikünk, ez a szörnyűség fog eszünkbe jutni.
- Majd… megszokom, és otthon biztos lesz aki tud segíteni rajta. - mondom halkan, kissé elcsukló hangon. Értékelem, hogy próbál vigasztalni, de ami belül van, az sokkal rosszabb, sokkal mélyebb és még mindig szinte lüktetve fájó seb. A lelkem sajog, már nem a testem, hála az itteni gyógyítóknak.
- Nem akarom elfelejteni. - rázom meg a fejem. - Emlékeznem kell, hogy mi történt, hogy tudjam, mi az amit soha többet nem akarok átélni. - egyik részét sem. Se azt, amit velem tettek, se azt amit én tettem utána. Emlékeznem kell, hogy tudjam, attól még mert megvédem magam, és mert igen, mégis csak tud bennem is égni a bosszú, attól még jó ember vagyok ott belül.
- Majd elmondom én is, hogy mi történt, mielőtt még megérkeztél volna. Akkor aztán biztos, hogy mindent meg fognak érteni. - bízom az őrzők bölcsességében. Nem hibáztathatnak minket, bármekkora kupit is hagytunk magunk után, hiszen akik elraboltak, nem finomkodtak velünk. Magam is gyógyító vagyok, és mint ilyen, a csoportom számít rám, nem csak arról van szó, hogy bántottak, hanem ez által, ha megöltek volna, a Fairbanksi protektorátust is veszteség érte volna. Nyilván nem vagyok még ász gyógyító, de egy nap még az lehetek, ha addig nem tesznek el láb alól.
- Nekem is. - ismerem el, miközben még egy halvány mosolyra is futja, látva a csalódott arcát. - Amíg eltesszük magunkat holnapra, elmondhatod, hogy mit kell tennem, hogy elkerüljem azt a nagy rakás gyógyszert meg infúziót amit itt hagytak a vendéglátóink. - van egy olyan érzésem, hogy momentán nem tudok olyat tenni amivel megúszhatom. A pirulák még csak csak, na de az infúzió? Nem túlzás ez? Vagy tényleg ennyire kiszáradtam volna?
- Most legalább kiderül, hogy milyen beteg vagy. Remélem nem vagy túl nyafogós. - ugratom egy kicsit, miközben biztos ami biztos, megiszom a maradék teát, hátha az segít elkerülnöm a bökdösődést. Elgondolkodva ízlelgetem az utolsó kortyot. Olyan… fura íze van. Hogy nem szúrtam ki elsőre?! - Ebben mák van. Rengeteg mák. - oké, gyógyhatású meg minden, de ne feledkezzünk meg az egyéb hatásairól se. Értem én, hogy a feszültséget oldani kell és jobb mint a gyógyszer, de biztos, hogy ez volt rá a legjobb mód? Egy nagy pohár rum pont ugyanilyen hatékony lett volna…
Én is bebújok az ágyba, a takaró alá, és lekapcsolom a villanyt is, nem kell ide díszkivilágítás ahhoz, hogy pihenjünk, elég a kandalló barátságos fénye.
- Azt ne mondd, hogy egy takarót akarsz szuvenírba hazavinni erről az útról, mert életemben először kiabálni fogok veled. Elég durván. - teszem hozzá félig komolyan, félig komolytalanul. Bőven elég borzalmas emlékkel gazdagodtunk mindketten, nincs rá szükség, hogy tárgyakat is magunkkal vigyünk ezen kívül.
Elgondolkodva fordulok felé, állig húzva a meleg takarót, és csak nézem az arcát pár percig. Tudom, hogy valamilyen “szuvenírt” fog hazavinni, a nyakláncot tudom, hogy eltette és nem is hibáztatom miatta. Ez így helyes, eleve nála lett volna a helye az elmúlt kétszáz évben is, ha ilyen sokat jelent számára.
- Mitunkasila. Ezt mondta neked a sötét tekintetű. - szólalok meg halkan. - A rokonod volt, ugye? - kérdezek rá óvatosan. Nyilván nem szerencsés, hogy pont én repítettem egy egész tárat a fejébe, de azért bízom benne, hogy azért viszonylag távoli leszármazott… bár, a korából ítélve, még ez is megeshet. A válaszától és a reakciójától függően vagy maradok a takaró alatt összekuporodva, vagy a kezéért nyúlok.
- Attól, hogy most megvan a magam baja, még tudd, hogy itt vagyok, és szeretném tudni, miért akartak bántani téged, vagy, hogy kik voltak ezek az emberek, vagy te hogyan érzel. - sóhajtok egy kicsit, és szomorúan csóválom a fejem.
- Nem akaszt ki, ha a múltadról mesélsz, és egyáltalán nem esik már rosszul. Elismerem, az elején… félreértettem sok dolgot, azt hittem én is, hogy az ami a feleségeddel volt köztetek valahogy… erősebb, értékesebb mint a mi kapcsolatunk. Talán így is van, ezt csak te tudhatod, de ez tényleg nem számít semmit ameddig itt vagy nekem. - keresem a szavakat, ha már a máktea így megoldotta a nyelvemet, akkor essünk túl ezen is. - Azért nem szoktam kérdezni róluk, a családodról, mert nem akarok fájdalmat okozni, emlékeztetni a hiányukra. De ha bármikor, bármit meg szeretnél osztani velem, itt vagyok. Figyelek és megértelek.

Szótlanul hallgatom a másikat, egy darabig csendben tűnődve a szavain. Azon se lennék meglepődve, ha csak most vélekedne így, elég nagy trauma érte az előző nap során, idő, mire mindent feldolgoz magában. De ha még hetek, hónapok múltán is ugyanúgy fogja gondolni, én leszek a legboldogabb ember!
- Túl jó ember vagy, meg se érdemellek. - néha tényleg így gondolom, amikor előtör belőle a végtelen mennyiségű megbocsájtás, elfogadás, optimizmus, meg a többi pozitív tulajdonsága. Kicsit most is, hogy mindezek ellenére, ha nem is az én hibám, hogy elrabolták, az biztos, hogy ha nem ismernénk egymást, akkor nem történt volna meg vele mindez. És a történtek ellenére, még mindig jobban aggódik az én sérüléseim miatt, aminek néhány hét múlva szinte nyoma sem lesz, mint a sajátjai miatt. Mondom én, hogy túl jó ember. És lehet, hogy nincs, ami miatt meggondolná magát, ettől függetlenül igyekszem nem csalódást okozni.
Nincs mit szépíteni rajta, szívtelen, kegyetlen dolog amit vele tettek, pláne, ha az volt az egyetlen célja, hogy nekem jobban fájjon, ha meglátom, vagy zsarolni tudjanak vele. Bele se akarok gondolni, hogy ha több időbe telt volna a nyomukra bukkanni, meddig mentek volna el, de azért a sérüléseit látva, meg ismerve a helyiek régi szokásait, lett volna pár tippem.
Tisztában vagyok vele, hogy attól, ha eltűntetjük a hegeket, a lélek sebei, az emlékek még nem válnak semmissé, de nem vagyunk egyformák. Van aki erőt, bátorságot merít a sérüléseiből, szereti emlékeztetőnek meghagyni őket, van, aki képtelen túllépni rajtuk, vagy csak a rossz emlékeket köti hozzá… utóbbi esetben sokat tud segíteni a modern orvostudomány. Majd meglátja ő is idővel, hogy mit szeretne kezdeni vele, pusztán szeretném, ha tudná, ebben speciel pont tudok segíteni neki, elvégre ez a munkám. Volt már szerencsém sokkal rosszabb égési sérülésekhez is.
- Jól van. - bólintok csendesen. Ha nem szeretné, én végképp nem fogom erőltetni az emléktörlés választását, végeredményben minden szempontból jobb, ha sikerül feldolgoznia a történteket valamilyen módon. Viszont látva, hogy az elmúlt órákban mennyire megtörtnek tűnt, fontosnak éreztem emlékeztetni rá, hogy nincs azzal sem semmi gond, ha úgy érzi, azt a lehetőséget választaná.
- Én is ebben bízok. Igaz, itt elméletileg kicsit másképp működnek a dolgok, de őszintén, annyira nem tudom, hogy megy a helyi bürokrácia. - azt tudom, hogy jogilag egészen sajátosnak mondhatóak az államokon belül. Akárcsak az őrzők, szóval tudja a búbánat, a gyakorlatban hogyan is néz ki az egész – Mindenesetre, ha kell, egy ütőkártyám még van talonban. Azt nem mondtam nekik, hogy korábban az őseikkel éltem. - fel se merült bennük, hogy én is közülük való lennék, amúgy jogosan, meg valahogy a történtek meg a sérüléseink voltak inkább a téma. De ha felbukkan végre a főnökük, még jól jöhet.
- Van egy rossz hírem, nem igazán tudsz olyat tenni. Ez a rutin eljárás, segíti a gyógyulást, meg egyébként is, megígértem nekik. Ártani biztosan nem fog. - zárom rövidre a témát, miközben egyetértünk abban, hogy a pihenés mindkettőnkre ráfér. Aláírom, tényleg kényelmesebb az ágyban fekve, mint a földön ücsörögve, ettől függetlenül azonban kicsit sajnálom, hogy fel kell kelni.
- Hosszú ideig egyedül éltem, mégis, kinek nyafogtam volna? - kérdezek vissza amikor ugratni próbál – Ennyi idősen már eljutottam arra a szintre, hogy ha nyugton maradok meg hallgatok az orvosra, előbb szabadulok, úgyhogy igazi álompáciens vagyok. - na jó, maximum annyiból nem, hogy orvosként nem feltétlenül kell a szomszédba mennem másodvéleményért, ha nem értek egyet a diagnózissal, de szerencse, hogy olyan sokszor nem szoktam betegeskedni. Közben kényelmesen el is helyezkedik az ágy egyik felén, meghallva Bia hitetlenkedését pedig csak jót mosolygok a reakcióján.
- Az jó cucc! Nekem meg csak ezeket a szintetikus vackokat adják, ejj…! - szólalok meg tettetett irigykedéssel, de valahol értem a döntésüket. Egyrészt, kicsit anyagköltségesebb lenne olyan teát főzni, ami nálam is hatna, másrészt, ha véletlenül összekeveredne a két bögre, az én dózisom simán örök álomba küld bárkit, aki nem vérfarkas. A helyükben én sem rizikóznék ilyesmivel.
- Hé, nyugi, asszony, nem kell egyből leharapni a fejem! Eszembe se jutna, mégis, mihez kezdenénk egy itteni takaróval? - csóválom a fejem hasonló komolysággal, mert a történtek után kétlem, hogy szívesen gondolna Dél-Dakotára… Akkor már inkább valami Alaszkához kötődő téma, ha ott találtunk egymásra, mást nem majd utánajárok a témának a helyi törzseknél, ha jobb passzban leszek.
A szemem becsukva pihenek elnyúlva az ágyon, és bár nem feltétlenül akartam aludni, most érzem csak igazán, mennyire fáradt is voltam. Ha Bia nem szólt volna hozzám néhány perc után, akkor esélyesen elszundítottam, hallva a szavait azonban egy szempillantás alatt feszülnek meg a vonásaim, egyértelműen árulkodva arról, hogy még ébren vagyok. Lassan gördülök az oldalamra, miközben a másik tekintetét keresem, tényleg most akarja megbeszélni ezt az egészet?
- Igen. - felelem végül óvatosan és meglehetősen szűkszavúan, majd ahelyett, hogy magyarázkodni kezdenék, inkább visszakérdezek – Miből sikerült kikövetkeztetned? - nem rémlik, hogy angolul elhangzott volna bármi olyan, ami erre utalt volna, aztán az is lehet, hogy csak nekem folytak már kicsit a szóváltásaink. Utána azonban hallgatva, hogy megeredt a másik nyelve, csak meglepetten figyelek rá, mondja csak, ha már ennyire kikívánkoznak belőle a szavak. Pláne olyasmi témák kapcsán, amik korábban meglehetősen elszórtan kerültek elő.
- Csak nem sok volt kicsit a máktea? - kérdezek vissza kedvesen mosolyogva, miközben azon gondolkozok, hol is kezdjem? Mert akad ám itt bőven megválaszolni való, még ha nem is mindegyiket most tárgyaljuk át filozófiai mélységekig – Ez egy elég hosszú és bonyolult történet, szóval mit szólsz ahhoz, ha bekötöm neked az infúziót, aztán amíg lecsöpög, megbeszélhetünk mindent? - ajánlom fel, mert taáln szerencsésebb most letudnia, aztán utána aludni, ha tud, mint ha a legmélyebb álmából kelteném fel, hogy heló, ezt elfelejtettük! Ha nem ellenkezik, akkor pár perc alatt el is készülök vele, aztán fekszek is vissza a helyemre.
- Először is, köszönöm. Arra, hogy kik voltak… röviden: rossz emberek. Ami meg az érzéseimet illeti, még én se vagyok biztos benne, próbálom feldolgozni a történteket. - hasonló érzés lehet, mint Héraklész harca a hidra ellen, egy kérdésre választ kapok, helyette legalább kettő másik lesz, csak vele ellentétben én nem annyira vagyok biztos benne, hogy valaha is a végére érek.
- Nézd, Bia… ez is van legalább olyan erős vagy értékes, mint az volt. De amúgy sem verseny, nem is nagyon lehet összehasonlítani a kettőt, annyira mások a körülmények. No meg ti is. - rólam nem is beszélve, mert hazugság lenne azt állítani, hogy ugyanaz a személy vagyok, aki kétszáz évvel ezelőtt voltam.
- Kérdezz nyugodtan, ha úgy van, bármikor, nem okozol fájdalmat vele. Ők már elég régóta a múlt részei, vérfarkasként ezzel is jár az idő múlása. - olyannyira, hogy ha nem szólt volna közbe a történelem, akkor is én lennék az egyetlen hosszú ideje, aki életben maradt, ezzel már akkoriban is tisztában voltam.
- Te pedig a jelenem vagy. - simítok végig az arcán óvatos mozdulattal. Nem mondom, hogy a múlt nem fontos, vagy el kell felejteni, de tény, hogy vannak dolgok, amikben a jelennel szemben nem sok esélye van.

- Butaság, épp fordítva van. - jövök zavarba egy kicsit a szavaitól. Méghogy ő nem érdemel meg engem? Ha azt vesszük, hogy kinek mennyi élettapasztalata van, még mindig én érezhetem úgy, hogy viszonylag hamar lett telitalálatom a lottón. Valahogy korábban sosem éreztem azt, hogy igazán megértene bárki is, a gondolataimat, motivációmat, vele mégis, talán ez működött a legjobban kezdetektől. Imádom, hogy mindig tud valami számomra újat mondani, élvezem, hogy néha a történetein át kicsit mintha magam is átélhetném a múlt eseményeit. És amióta szorosabb lett a kapcsolatunk, imádom azt is amikor átölel, szeretek csendben üldögélni összebújva, az illatát, érintéseit, minden apróságot és minden új, közös tapasztalatot. Szerencsésnek és boldognak érzem magam szinte minden nap amiért az életem része lett. Akkor tulajdonképpen ki is nem érdemli meg a másikat?
A kezem viszont már más tészta. Magam sem tudom, hogy mennyi időnek kell majd eltelnie mire megbarátkozok a látványával. Meg főleg az emlékekkel, amiket felidéz. Még most is fáj egy kicsit a torkom, annyit kiabáltam a fájdalomtól. Nem is értem, hogyan képes bárki is az ilyesmit egyáltalán hallgatni. Azok a szörnyetegek pedig még néha mosolyogtak is, és bár nem értettem mit mondtak, de elégedettséget hallottam a hangjukban. Egyáltalán nem kár értük.
- Előbb lássuk meg mit mondanak rá a társaim és a mentorom. - sóhajtok, miközben inkább az ujjaimat behajlítva az ölembe rejtem a kezemet. Ne is lássuk. - Ha ők nem tudnak segíteni, és valamelyikünket zavarnak a hegek, vagy az, hogy már nem csak a lábam nyomi hanem az ujjam is, akkor majd gondolkodunk, hogy hogyan tovább. - az egy dolog, hogy bennem milyen érzéseket keltenek ezek a csúnya hegek, amik most még egészen rózsaszínűek a friss sérülés és gyors gyógyítás miatt. Az meg egy másik, hogy nem tudom neki milyen érzés ez, hiszen ő is érintett volt az egészben. Arról nem is beszélve, hogy nem szeretném a hátralévő évtizedeket úgy tölteni, hogy az egyik ujjam csak korlátozottan használható.
- Azt én sem. - csóválom meg a fejem. - De ha rosszul alakulnak a dolgok, kérhetünk segítséget otthonról. - nem azt mondom, hogy akkor egy csapásra elengednének vagy megértővé válnának, de hátha segítene, ha Will elmondaná, hogy amúgy nem vagyok egy bajkeverő típus, meg az alapján ahogy nálunk viselkedett Bruno sem az, a körülmények áldozatai vagyunk mi is. - Ez is jól jöhet még. - bólintok, mert végső soron, ha régen egy volt közülük, miért is keménykednének fölöslegesen? - Viszont holnap reggel mindenképp haza kell telefonálnom. Lehet, hogy keresnek már, de legkésőbb holnap ha nem megyek be dolgozni, keresni fognak. - senkire se akarom ráhozni a frászt, és valószínűleg dicséretet se kapok majd amiért a pasim miatt bajba keveredtem, de ez van. Előbb vagy utóbb úgyis szólnom kell nekik, hogy hová tűntem el napokra.
- Értem… egy próbát megért. - sóhajtok beletörődve. Ez van, akkor nem úszom meg az infúziót, pedig tényleg nem érzem magam olyan rosszul. Bár a fene se tudja, hogy a lázam hogyan alakul, érzésre talán mintha megint erőre kapott volna, tényleg jót fog tenni a pihenés mindkettőnknek.
- Ezt azért nehezen hiszem el. De tény, hogy máris kevesebbet alkudozol, mint én. - ismerem el a dolgot kelletlenül. Ha egy kicsit jobban lennék, vagy kevésbé lenne ilyen nyomott a lelki állapotom, egész biztosan körbe ugrálnám és szeretgetném, ápolnám hiszen na, mégis csak egy műtéten esett át, ha vérfarkas ha nem. Inkább én is megiszom a tea maradékát, amikor is jön a nagy felismerés, hogy tulajdonképp miből is készült.
- Szintetikus vackokat… inkább örülj, hogy kaptál, különben már rég csillagokat látnál. - mosolyogva csóválom meg a fejem, miközben én is bebújok a takaró alá. Nem azt mondom, hogy olyan ez mint egy nyaralás vagy őszi kiruccanás, de mégis jól esik a takaró alatt egy kicsit a biztonságban megpihenni.
- Asszony… már te is kezded?- kuncogok egy egészen kicsit, mert eszembe jut, hogy alig néhány hónapja milyen hevesen ellenkeztem Dr Wallbrick megjegyzése miatt, amikor asszonynak tituálált. Na szép, itt tartunk, már Bruno is ezt mondja. Különben is, nem vagyok férjezett nő, hogy kiérdemeljem az asszony megnevezést. De nem teszem szóvá, inkább csak pár másodpercig még halványan mosolygok, mielőtt ebben a csendben és békességben újra a tegnapi eseményeken kezdenék mélázni. Talán nem ez a megfelelő alkalom, meg nem is akartam volna felhozni, de mégis mikor máskor ha nem most? Hónapok múlva, mikor már (remélem) halványabbak az emlékek?
Halkan szólítom meg, jobb lett volna ha hagyom pihenni, de ez van, ismerhetne már, néha addig rágom magam valamin amíg ki nem mondom a bennem lévő kérdéseket.
- Hát… Több dologból, igazából. - gondolkodok el egy kicsit. - Ha csak simán csapdát akartak volna állítani neked, Dorát könnyebb lett volna elrabolniuk. Okkal nem őt választották, és abból kiindulva, hogy - igyekszem óvatosan fogalmazni - szóval, hogy náluk volt a feleséged nyaklánca, feltételezem, hogy ezzel kapcsolatos volt a megfelelő személy kiválasztása. Egy ilyen emléket valószínűleg nem őrzött volna ennyi éven át egy idegen, tehát feltételezem, hogy rokona volt a feleségednek, a korából és a megjelenéséből ítélve pedig akár közelebbi rokonságban is állhatott veled is. Mivel nem ismerted fel, ezért majdnem biztos vagyok benne, hogy nem a fiad, de eleget tudott rólad és a múltról ahhoz, hogy megtalálja a gyenge pontod. A nőket, akiket szerettél. - fejtem ki neki a részben szakmai alapon végzett mini kutatómunkám eredményét. Bár nem szoktam Sherlock Holmes-t játszani, és Miss Marple sem veszett el bennem, de nem szabad elfelejteni, hogy képzett pszichológus volnék, és még az ilyen beteg elméknek is vannak érzései, amik a tetteik mögött lapulnak. Ez bosszú volt, bár nem teljesen értem miért vagy mi miatt.
Inkább, ha már itt tartunk, és előbb vagy utóbb úgyis ki kell bogozni ezeket a szálakat, és valamiért beszédes kedvem lett, megosztom vele a gondolataim. Igazából már rég el kellett volna mondanom, ha máskor nem, akkor biztosan amikor meglepetésből meglátogatott, és szóba került a lánya, meg a gyereknevelés.
- Neee.. muszáj? - nyafogok egy kicsit, de megadóan veszem le a pulcsim, és nem is tiltakozok, bökdössön csak, nem volt még elég bajom egy hétvégére… viszont majdnem biztos, hogy tényleg szükség van rá, ahogy az antibiotikum ellen sem tiltakozok. Lehet, hogy ez a láz nem csak a megfázástól van, jobb biztosra menni. Éppen elég ideig és alaposan koszoltam össze a csupa seb kezemet ahhoz, hogy rám férjen a gyógyszer jótékony hatása. Türelmesen fekszek, már nem az oldalamon fekve, várva, hogy szépen lassan lecsepegjen az infúzió.
- Mondott valami olyat, amivel felzaklatott? - kérdezem halkan. Nem mintha az önmagában ne volna bőven elegendő, hogy a rokona volt, és mégis simán kinyírtak volna mindkettőnket, vagy, hogy végül is éppen én vetettem véget az életének. - Sajnálom. Mármint azt, hogy nem bíztam rád a döntést. - nem gondolkodtam. Nem is csak a bosszú volt bennem, hanem az is, hogy soha többet ne tudja bántani egyikünket sem. Abban bízni, hogy ha elengedi, akkor megbékélt volna, és megismerhették volna egymást, felélesztve a rokoni köteléket… butaság lett volna, látszott minden percben amit vele töltöttem, hogy nem állt volna le amíg végre nem hajtja a tervet. Tűnhetett akármilyen védtelennek ott a földön ülve, az csak illúzió volt, ügyesen megkomponált színjáték a kegyelemért, hogy aztán újra ellenünk forduljon.
- Tudom. Tudom, és… aah. - megdörzsölném az arcom, de inkább nem mocorgok amíg a karomban van a tű. - Csak bizonytalan voltam és féltem, hogy objektív szemmel nézve nem elég az amit én tudnék adni neked. Tudom, hogy nem verseny és nem is tekintem annak. - ne vessen rám köveket. Eleve én pontosan tudtam, hogy mit érzek és mit szeretnék, neki kellett idő és bizonyosság, hogy döntésre jusson. Persze, hogy az első viszont találkozáskor még nem teljesen tudtam feloldódni olyan értelemben, hogy teljesen átadjam magam a kis rózsaszín buborékunknak, hiszen attól féltem, hogy majd meggondolja magát, vagy rájön, hogy én mégse vagyok elég jó. Kellett egy kis idő mire megtanultam bízni a kapcsolatunk erejében, de mostanra elmúltak ezek a félelmek teljesen.
- Inkább maradjunk annyiban, hogy ha valamelyikünknek eszébe jut valami, akkor kérdez vagy elmeséli kérdés nélkül. - azt nem ígérem, hogy kérdezgetni fogom, de annyit megígérhetek, hogy ha valamire kíváncsi lennék, akkor nem fogok tojáshéjakon lépkedni. Vagy nem úgy, mint eddig. Elmosolyodok, amikor megsimogatja az arcom. Minden körülmény, az elmúlt nap megpróbáltatásai ellenére is úgy érzem, hogy itt a helyem, mellette.
- Te pedig a jövőm. - most elég gatya állapotban vagyunk mindketten, így nem a jelenből indulnék ki, de belül érzem, hogy ahogy túléltük ezt az egészet, úgy fel is fogjuk dolgozni együtt, és lesznek még boldog meg szép idők. Csak túl kell jutni, fel kell dolgozni mindazt ami itt történt.
Nem tudom pontosan milyen keveréket kaptam a teával és a gyógyszerekkel, de lassanként ez a mázsás súly ami a lelkemet nyomja, mintha kezdene olvadozni. Biztos, hogy visszatérnek még a rémálmok, és nem lesz nyugodt az éjszaka, és hiába, hogy majd’ leragadnak a szemeim, mégis ellenállok a kísértésnek, mert nem akarok még aludni.

- Rendben. Az még egy szép kör lesz. - nem is feltétlenül a keze miatt, hanem, hogy mibe keveredett. De talán pozitívum, hogy le lett zárva a történet, elvileg nem fog további problémákat okozni, és ha úgy nézzük, szerencsés véget ért abban az értelemben, hogy élünk mindketten, és Bia sérülése sem olyan súlyos, hogy ellehetetlenítené a későbbi munkáját őrzőként. Ami meg a lelki sebeket illeti, nos… nyilván, azt idő lesz feldolgozni, de akinek tudomása van a mágikus világról, az úgymond vállalja a kockázatot, hogy néha eldurvulhatnak a dolgok körülötte.
- Igen. Lehet, hogy a történtektől függetlenül elmondom majd, nekem is akadnak azért kérdéseim. - ismerem be. Ha Bia nem avatkozik közbe, valószínűleg még elbeszélgettünk volna egy darabig az unokámmal, de esélyesen akkor sem tudtam volna meg mindent tőle.
- Ne is mondd, nekem se ártana, lehet mindjárt írok gyorsan üzenetet, aztán majd holnap majd lebeszélem a részleteket telefonon. Nem írsz inkább te is, ne aggódjanak? Ha kell, használd nyugodtan a telefonom. - nem tudom, hogy otthon érzékelték-e már az eltűnését, a telefonját nem hallottam csörögni, bár ha elrabolták, gondolom nem igazán az volt a prioritás, én meg egy fairbanksi őrző elérhetőségét sem tudom. Roxanét Anchorage-ban, a semmitől az is több, de ahogy láttam, eddig ő sem keresett minket.
- Annyit meg. - az meg más téma, hogy orvosként nem sűrűn volt eddig szerencséje hozzám, lehet velem alkudozni, csak nem épp ilyenekben. Amúgy is egyszerűbb bekötni egy infúziót, amiben benne van minden, ami a gyógyuláshoz kell, mint megenni meg inni egy rakás dolgot, aminek valószínűleg a felétől is rosszul lenne.
- Kérdezd csak meg Dorát. A balesetünk után ki volt az, aki szép csendben elolvasgatott a fotelban napokon át, meg ki volt, aki alig bírt megülni a fenekén? - abból kiindulva, hogy egy héttel később már gond nélkül mentem dolgozni, mint ha mi sem történt volna, kettőt tippelhet.
- Nem mondom, hogy nem örülök. Félbe is haraptam volna őket anélkül. - felelem félig-meddig komolytalanul. A golyót még csak kibírtam volna, amíg ilyen érzékeny területről kiszedik, de hogy a vesémet minden érzéstelenítés nélkül… az azért kicsit húzós lett volna. Nem mondom, hogy a mai, modern érzéstelenítők nélkül nem műtöttek a múltban, de azért nem kevés alkohol, morfium, meg ember kellett hozzá, hogy lefogják az embert. Szóval nem is vitatom, van, ami sokkal jobb a jelenben.
- Már be is fejezem. - emelem fel megadóan a kezem, mielőtt még a takaró helyett ezen menne a veszekedés, mert nincsenek nagy illúzióim, egyszer biztos túlesünk azon is, de ha lehet választani, inkább nem most szeretnék – De azért hozzátenném, régen nem társult olyan derogáló felhang mellé, mint manapság. Meg nem kizárólag a férjezettek használták. - dönnyögöm az orrom alatt mintegy érdekesség gyanánt, de aztán el is engedem a témát. Változnak az idők, és aláírom, manapság sokszor tényleg olyan sután hangzik sok helyzetben. Amúgy is több értelme van pihenni, mint ilyeneken filozofálni, és nem sok híja van, hogy nem szenderedek el mellette… de megvan az a tehetsége, hogy tökéletesen időzítve, egyetlen szóval képes elűzni az álmot a szememből. A visszakérdezésem után csak kíváncsian hallgatom a gondolatmenetet, hogyan jutott arra a következtetésre, amire, és el kell ismernem, tényleg egész jól sikerült összeraknia a dolgokat. Annak ellenére, hogy milyen kevés információ állt rendelkezésére.
- Na ki is a nyafogós beteg? - kérdezek vissza mosolyogva, miközben felkelek, majd magamhoz veszem az asztalon lévő elsősegélydobozd meg a Biának szánt gyógyszereket, majd miután gyakorlott mozdulattal kap egy kanült, a bekötött infúziót jobb híján az egyik állólámpára akasztom fel.
- Nagyjából egy óra, mire lecsöpög az egész. - szólalok meg, az infúzióval párhuzamosan kapja az antibiotikumot is, így arra sincs gond. A telefonomat még felmarkolom, mielőtt visszafeküdnék a helyemre, de egyelőre csak az éjjeliszekrényre rakom, inkább Bia kérdésére válaszolok.
- Fogjuk rá. Először is, a feleségem nyakláncát utoljára a sírján láttam, ott is kellett volna maradnia. - manapság sem szép dolog bármit elemelni egy síremlékről, de régebben meg egyenesen szentségtörésnek számított – Visszavinném, de nem valószínű, hogy bármi is maradt a sírjából, meg azt sem tudom, az időbe mennyire férne bele ilyesmi. Igen… azért vagyunk most itt, Dél-Dakotában, mert ezen a vidéken nyugszik. - osztok meg vele egy újabb információt, ami segít, hogy teljesebb képet haphasson a történtekről, Miért pont ide akartak elcsalni, erre az isten háta mögötti helyre?
- Nincs mit sajnálni rajta. Ha nem te húzod meg a ravaszt, akkor én öltem volna meg. - lehet, hogy külső szemlélőként úgy tűnhetett, mint ha meg akartam volna kímélni az életét, vagy meghatottak volna a szavai és megkönyörültem volna rajta, de nagyon is tisztánban voltam vele, hogy ez pusztán színjáték. A felszín alatt sosem bocsájtott volna meg, és amíg életben marad, nem sok nyugtunk lett volna. Összeköt minket a vér vagy sem.
- Miért ne lenne elég? Ne butáskodj.  - csóválom a fejem, bár abból kiindulva, hogy múlt időben beszél róla, remélem, hogy mostanra már maga mögött hagyta eme kétségeit és nem rágódik miattuk, mert teljességgel felesleges.
- Jól van. - felelem csendesen, amikor pedig a jövőt emlegeti, szótlanul bólogatok rá. Igen, az is természetesen, de mégis csak a jelen az, amiben élünk, nem igaz? Vetek egy néma pillantást az infúzióra, még van benne bőven, így annyira nem tartanám fair dolognak, ha két percen belül itt hortyognék a másik mellett, úgyhogy, ha már az előbb ilyen jól megígértük egymásnak azt, amit… némi hezitálás után úgy döntök, hogy csak megválaszolom a korábbi kérdéseit is. Ha már elszenvedője volt ennek az egésznek, megérdemli, hogy legalább a teljes képpel tisztában lehessen.
- Nem tudom, meséltem-e korábban, ha igen, szólj rám nyugodtan. Azt már talán említettem, hogy a fiam amint felnőtt, úgy döntött, hogy elindul világot látni, és onnantól kezdve nem is láttam soha többé, nem tudtam, hogy alakult a sorsa. Addigra a lányom is férjhez ment, nem sokkal később haraptam be a kölykömet. - valahogy adta magát így, hogy a gyerekek addigra kiröpültek, ráadásul kezdtek bonyolódni a helyzet a telepesekkel, elkélt az erősítés úgy, hogy rajtam kívül csak elvétve fordult meg másik farkas a környéken – Nem tudom, mennyi tapasztalatod van fiatal farkasokkal, maradjunk úgy, hogy a kezdetekben nagyon labilisak tudnak lenni, bármilyen inger képes kizökkenteni őket, annak pedig elég csúnya vége lett volna, így hát egy időre elbúcsúztunk a törzstől és elvonultunk a világ zaja elől, hogy mielőbb nyugodtan elsajátíthassa a kölyök az alapokat. - mesélem tovább, hacsak Bia nem állít le közben, épp csak egy kis szünetet tartva, miközben a kezemmel szórakozottan simítok végig a takaró mintázatain.
- Amikor visszatértünk, a törzsnek már csak hűlt helyét találtuk. Kiderült, hogy hónapokkal azelőtt a kormány megkezdte az őslakosok rezervátumba telepítését. Egyből utánuk indultunk, de akkoriban, lóháton, kicsit több időtt vett igénybe egy-egy út, akkor is, ha csak Észak-Dakotából idáig nézzük. És Zitkala csak egy volt a sok közül, akik út közben vesztették életüket. - feleltem csendesen, mielőtt témát váltva, kicsit más megközelítésből folytatnám a történteket – Jól sejtetted, hogy az elrablód a rokonom, ahogy azt is, hogy nem a fiam. Hanem az ő fia volt. Mitunkasila, annyit jelent, mint „nagyapám”. Úgy tűnik, néhány évvel később a fiam visszatért, hogy bemutassa a családját, de ők is csak a falu egykori romjait találták, majd utánunk indulva a feleségem sírját. Azt hitték, hogy egyikünk sem élte túl a deportálást. Emlékszel még, amikor először találkoztunk? Akkor egy rendőrségi ügy miatt kellett a városba mennem… Kiderült, hogy egy véletlennek köszönhetően az a szál vezette el az unokámat hozzám. Ők a felelősek a betörésekért, ahogy a múltkori balesetért is… Szerinte az én dolgom lett volna megvédeni a családunkat, és azok után, hogy mindenki halott, nem érdemlem meg, hogy itt legyek, és boldogan éljem az életemet, mint ha mi sem történt volna. - érek a történet végére nagy vonalakban, de ahhoz talán ez is bőven elegendő, hogy átfogó képet kaphasson Bia a történtekről, vagy a másik indítékairól. Lehet, hogy részben igaza is volt, tényleg az én dolgom lett volna megvédeni őket, de ahogy korábban már szó volt róla, ha ott voltam, akkor sem biztos, hogy jobban alakultak volna a dolgok.