*A tábor az, ahova bár nem egészen önszántamból de mégis eljöttem. Miért ne tettem volna? Egy kis szociális élet nem árt. Bár inkább az motivált, hogy egy kicsit távol leszek a falkától, Stevetől, Samtől és úgy az életemtől. Apropó falka... persze azért egy szeletet megkaptam belőle. Méghozzá a Drága orvost, aki a minap egy tockossal kísérte azt, hogy megint összekellet raknia a kezeim. Minek orvos, ha az éjszaka közepén inkább aludna? Legyen mormota! Tuti nem megy hozzá senki akkor. Jóóó... rajtam kívül. Hisz ha választanom kéne az orvosok között, James után Ő lenne az első akit kérnék. A tábortűz körül ültünk és éreztem a jelenlétét, valahonnan a távolból. Itt volt, figyelt de mégis távol. A gyerekek énekeltek, én magam pedig csak felhúzott lábakkal ültem egy pokrócba takarózva és a kezemben lévő meleg teát - forralt bort - iszogattam. A gitáron nem tudom ki játszott, azt már igen, hogy kinek a bűne a bor. Egy halovány vigyorral néztem össze Noahval, hisz az esti azaz az éjszakai program megvolt... elhagyjuk a tábort egy kicsit és szórakozunk. Senki ne kérdezze, hogy mit, én sem kérdeztem csak rábólintottam. Felálltam a tűz mellől és elindultam az erdő sűrűjébe a tisztásról, ahogy Noahnak, csak megingattam a fejem és egy újabb adag "teát" szedtem egy tiszta pohárba. Lucát kerestem és meg is találtam megállva előtte, vigyorogva tekintettem fel rá. A bor vigyorgóssá tett és kissé, mintha nem volna semmi. Most elmondhatom azt, hogy tényleg gyerek voltam. Élveztem azt amit teszek, a kihágást a borral. Amit mondjuk most Luca felé nyújtottam.* - Szóval Dokikám... - fülig érő vigyor - leitassalak, hogy kitudjak lógni az éjszaka avagy iszol magadtól is? Harmadik opciónak persze ott van az, hogy csak nem veszel észre, vagy észre veszel de speciel használod a pajzsod, hogy legalább az illúziója meglegyen annak, hogy egyedül vagyok. Pontosabban Noah-val karöltve. * Igyekeztem megjátszani Shrek macska tekintetett de elnevettem magam. Hát nah, nem nekem való ez a nézés. Különben is, tiszta egyenes vagyok. A poharamba kortyolva néztem Luca kék íriszeibe, hogy mit felel. Energiáim önfeledten, vidáman táncoltak körülöttem, ahogy a vonásaim is erről árulkodtak. A tudat, hogy Luca visszafogja a farkasom elég volt ahhoz, hogy eltudjam engedni magam. *
Ez a család biztos, hogy kipécézett magának és céljuk lett az életem megkeserítése. Merda! Engem adnak díszkíséretnek Ashley mellé egy táborba. Először is, mi vagyok én? Mentor, bébicsősz? Másodszor, úgy nézek én, mint a kiscserkészek gyöngye, aki él-hal a sátorozásért, táborozásért? Harmadszor, ki volt az elvetemült állat, aki azt gondolta, hogy minden álmom egy rakás éretlen kamasz között tölteni négy napot? Sokkal fognak még nekem jönni ezért, az biztos és bevasalom rajtuk, az is ziher! Nem vagyok jótékonysági intézmény, de még gyerekbarát se, ez egy tortúra nekem, de persze az utolsó szempont, amit itt figyelembe vettek, azok az én igényeim voltak. Fantasztikus! Remélem a fél falka kihal, mire visszamegyünk! A kiscsaj egyébként fene mód jól kijön az egyik fiatal kis hímmel, hurrá, legalább nem rajtam lóg, ettől függetlenül szemmel tartottam, nem akartam, hogy a srác valami meggondolatlanságot csináljon és Ash igya meg a levét... aztán meg meg én kapok érte. És ha már ivászat: forralt bor. Én is ittam, mert miért ne igyam, de nekem azért ettől még nem lesz olyan vigyorgó vadalma fejem, mint a lánynak, aki valamit megint forralt - na nem bort - azzal a gyerekkel, s hamarosan azt is megtudtam, hogy mit, mert önként elcsicseregte. - Mi az, rátok jött? Ennyire apád lánya vagy? - kérdeztem némi gúnyos éllel a hangomban és ittam, majd felvontam a szemöldököm, kicsit felszegtem az állam, úgy néztem le Ashleyre. - Nem tudom, emlékszel-e még rá, hiszen olyan régen volt, de egyszer már elraboltak. Idegen helyen vagyunk, tényleg meg akarsz halni? Mert akkor kérem az első sorba a jegyet. Ellöktem magam a fától, aminek eddig támaszkodtam és a már üres bögrém félredobtam, majd megigazítottam magamon hosszú kabátom. - Maradsz a seggeden.
*Luca szavaira csak felszaladtak a szemöldökeim. De izé... nem pirultam el. Jézusom... mi történt velem.* - Igazából, igen. De gondoltam Téged nem támadlak be, mivel vénség vagy és a szemeden kívül amúgy sincs benned semmi jó. Ő legalább hajaz Apura viselkedésben, az illúzió megvan. Tudod, gyerekes rejtett álmok, vágyak. Talán féltékeny vagy? * Húztam el a számat halvány mosolyra. Hátmost na! Nem fogok kiakadni egy epés megjegyzéstől és bár visszavágásnak nem minősül, de arcom rezzenéstelen volt s akár el is hihette volna, ha épp nincs orra és nem érzi azt, hogy egy szavam sem igaz. Kivéve a szemét. Az tényleg szép volt. A folytatásra azonban csak megingattam a fejem.* - Hidd el, tisztán emlékszem minden egyes pillanatára. De ha folyton a félelmeimmel takarózok, attól félek, hogy ismét megtörténik... egyszerűbb ha tényleg megkapod azt a jegyet Drágám. S nem kéne többet összevarrnod. Amúgy is még jövök neked egy tockossal... megígértem, hogy visszakapod. * Vigyorodtam el és figyeltem a mozdulatait, ahogy a bögre röppályáját is, no meg az igazgatását.* - Segítsek? Lefele különben is esztétikusabb... * Ó anyám, nem akarom tudni, hogy mi volt ebben a borban. Felforralta rendesen ez a tök? Vagy csak Luca lett az áldozati bárány akin épp a flörtölést gyakorlom? Tudja a frász de nem is érdekelt jelenleg. Aztán csak lehet, hogy azért, mert Apámhoz hasonlított. Hátha faterből kér egy szelettel, hát megkaphatja... rajtam ne múljék.* - Úgy is tudod, hogy elmegyek. Mért nem könnyítjük meg egymás dolgát? Még azt sem mondhatod, hogy minden áron szökni akartam... nem véletlen. De itt vagyok, hogy szóljak... vagy csak feledhetetlen társaságod hiányzott? Hmm... nem is tudom. De abban biztos lehetsz Angyalom, hogy veled vagy nélküled, de elmegyek. * Kacsintottam rá. Hát tessék... így legyen az ember lánya megalkuvó. Akkor is leszarják. De ha megszökök akkor azt is. Hát nem akartam én bajt, csak egy kicsit távol lenni a többiektől az egyetlen farkas kölyökkel a táborban.* - Különben is éhes vagyok...
Apakomplexusos, Jézusom, James legközelebb ne csak papírt írjon, hogy kell mellé kísérő, de másszon a lelke mélyére, mert ez beteg... mondom én, Vittoria mellett, igen. Hasonlít Darrenre, hát ez szuper, akkor már tudom, miért nem szeretnék vele megismerkedni. - Ácsi, az ilyeneket Howardnak mond, engem nem érdekelnek a félelmeid, meg hogy mihez kezdesz velük. Azt a tockost meg ha visszaadod, eltöröm a kezed és nem én fogom helyre tenni, ebben is biztos lehetsz. - Hangom hűvös de határozott, érezhette, ha nem volt túl borgőzös, hogy nem vicceltem. A kabát lesegítésére felvontam a szemem, majd tetőtől talpig végigmértem, mint hím a nőstényt, aztán érdektelenül sóhajtottam. - Kevés vagy te ahhoz, hogy csábítson a gondolat. Apuci no2-nek viszont talán megteszed. Úgy is elmegy? Tényleg? Hát erre egy szkepszissel átitatott fintor szerű mosoly lett a válaszom, majd futólag körbepillantottam, felmérve, hogy ki az, aki esetleg minket figyel, maximum az a Darren-hasonmás, fél szemmel, ami nem baj, fiatal farkas ő is, neki se árt, ha tanul. - Törött lábbal szerinted mégis hová tudnál menni? - érdeklődtem csevegő hangon, tekintetemben azonban figyelmeztető, fenyegető fény gyúlt, farkasom sötét árnyékként ólálkodott a felszín alatt. Mindkettőnknek szórakoztató volt belegondolni, hogy a vérvonalunknak hála, a kisujjunkat se kéne megmozdítani ahhoz, hogy ennek a kölyöknek lába törjön. Igaz ugyanezzel a képességgel azt is elérhettük volna, hogy egész éjjel nyugton üljön, de kinek van kedve non-stop irányítani egy vakarcsot? Unalmas. Inkább egyszer egy törés, aztán a tábor hátralevő része meg is van oldva.
*Hát apám, ez a fazon kész. Rosszabb mint egy citrom. Viszont az, hogy Jamesnek beszéljek a félelmeimről. Hát... látja Ő anélkül is. De most nem is beszéltem róla.* - Pont azt mondtam, hogy nem fogok... hiába hozod fel akár te, akár más folyton. - Vontam meg a vállaimat. - Hűűűha... mit ettél? Tövist? Rosszabb vagy mint Victor. Különben meg mi fáj ennyire, hogy így viselkedsz? Apám bizalma vagy az, hogy itt kell lenned? * A kettő együtt jár. Nem véletlen nem egy egyszerű mentort adott mellém. Ennyire ismertem. Ha nem adott volna minimális bizalmat Lucának, akkor Ryant küldi velem. Hűűű... Ő tuti legalább annyira élvezte volna mint és... sőt, Ő lett volna a legnagyobb kópé mindannyiunk közül. Láttam ahogy végig mér, de igazából... örültem annak, hogy ruha van rajtam. Lévén, hogy ami alatta volt... na arról nem akartam tudomást szerezni. S szerencsémre, annyira még nem kellett Lucának összeraknia, hogy tudjon róla.* - Noah a neve. -forgattam meg a szemeim. - Különben nálatok ez betegség? Csak akkor lehetek egy fiú közelében, ha akarok tőle valamit? Vagy mi ez a maradi felfogás. Haladj a korral Angyalom... * Azt hiszem, hogy Luca is megkapta a becenevét, márha holnap még emlékezni fogok ilyenekre. De egy kis bor csak nem árt meg. A kérdésére csak oldalra biccentettem a fejem.* - Hmm... szerinted a tanárnők hogyan viszonyulnának ha egyszer csak eltörne a lábam? No és Apu, hogy eltörted? De ne legyél már ennyi... sznob ficsúr beütésű. Húzod a szád, ahelyett, hogy inkább meglátnád a jó oldalát annak, hogy itt vagy. A semmi közepén vagyunk az egyetlen veszélyes dolog, rajtam, rajtad és Noahn kívül az a nem olyan messze meghúzódó víz part. Szerintem csak oda mennék le... dzsindzsást itt is láthatunk. Kérlek Angyalom... vagy vadásznunk sem árt. De itt csak nem lehet...
- Apád bizalma egyedül neki fog fájni, ha egyszer ráfarag, márpedig rá fog. - Az olyan idealista marhák, mint ő, mindig megszívják, de szinte semmiből se tanulnak, egyszerre nyűgöz és döbbent le az ostobaságuk. Egyébként nem nehéz kitalálni, hogy miért én jöttem és nem az a kerge marha, aki macskákat akar dugni, tőlem meg gyereket szeretne és a gumikacsára van izgulva (Ryan). Akármilyen is legyen, erős, rá most ott nagyobb szükség van itt, James pedig el tudja látni a sebesüléseket... én most komolyan nélkülözhetőnek állítom be magam? Kezdek öregedni. - Úgy hívom, ahogy akarom - vontam vállat. - Kicsim, tizenhét vagy, ő meg mennyi? Tizennyolc? Akkor lenne probléma, ha kicsit se izgatná a fantáziád, vagy más fiúk. Nem izgatnak? - vontam fel a szemöldököm szinte érdeklődve, de olyan pléhpofával, hogy lesírt róla, mennyire nem érdekel a magánélete. Nagyot sóhajtottam a kifogásaira, amiket megpróbált valamiféle ellenérvként, vagy akadályként beállítani. Nincs megoldhatatlan probléma, ezek pedig még csak nem is problémák. - Béna voltál, ennyi, leestél a fáról, mert azt hitted a bortól, hogy minden megy. Apád örüljön, hogy egy darabban viszlek haza, élve és elevenen, a törés pedig pár nap alatt begyógyul, nem ripityára zúzlak, csak gondoskodom róla, hogy a seggeden maradj. - Szerinte csak oda mennének... Most komolyan, a jóhiszeműség és a naivitás is öröklődik a vérvonalukban, vagy mi a szösz van? Mert ha igen, akkor isten ments, hogy valaha is átharapjanak oda. Kétlem, hogy ez egyáltalán még lehetséges volna, de kísérletet se akarok tenni rá. - Mennyi ideje is ismered? Egy napja? Így is, úgy is idősebb nálad, emellett hím, és olyan simán megvezethetett a bájos pofijával, hogy az valami álom szép. Használd kicsit a fejed és legyél már gyanakvóbb. Vagy ne, de azt ne az én felügyeletem alatt csináld.
*Luca szavaira csak pillogtam mint a halacska abban a bizonyos szatyorban. Valahogy nem tudtam elhinni azt, hogy ilyen. Legközelebb tuti őt hívom, ha el kell rontani a kedvem. Abban pöpec, akárcsak a szadizásomban.* - Hűha... az optimizmusod lenyűgöző, hát mindjárt elalélok... * Húztam el a szám és az irónia szinte tapintható volt. Ennyire pesszimista még én sem voltam, pedig aztán én is bravurozok benne. Bár más menne olyan jól, mint a pesszimista meglátásaim.* - Húsz. * Javítottam ki a másikat s ezzel az érdektelen kérdésére választ adva, ami bizonyára költői volt. De ezek azok, amikre akkor is válaszolok ha nem kell. Viszont szavaira felhorkantam.* - Hát akkor Angyalom, gyorsan vesd be a szakmád... mert rohadt nagy baj lehet velem. * Nem, kicsit sem érdekelt Noah, meg úgy más sem. Az utolsó telefon beszélgetés - márha azt lehet annak nevezni - óta, még Sammie sem. Nyomkodja az anyárra a telefont, ne rám. Summázva; nem, nem érdekeltek a fiúk. Ha az csak nem az apám, Jamest vagy Ryant takarja. Viszont Luca szavaira csak megingattam a fejem.* - Olyan vagy mint az elefánt. Nem is tudom, hogy ki szólt rám, hogy maradjak a seggemen sérülten, mert csak rosszabb lesz és nincs kedve még egyszer helyre tenni és ha mégis erre szorulnék, levágod tőből és úgy tuti meggyógyul rendesen, mert újra kell nőnie. Apám meg ismer... csak te vagy képes elhinni, hogy egy bortól madárnak érzem majd magam. * Ittam már apámmal, akkor sem voltam vakmerő. Az a baj, hogy én nem vakmerő leszek, hanem túlságosan nyílt és depresszióra hajlamos. No meg egy fán volt kuckóm... sértő, hogy azt hiszi, hogy nem tudok fára mászni. Nem vagyok eléggé majom neki? Szipp-szipp.* - Gyanakvóbb? Belőled egy is elég Angyalom egy falkába, sőőőt... még sok is. Eszemben sincs olyan savanyúnak lenni mint Te. Tudsz egyáltalán mosolyogni vagy nevetni? De különben is, nem azt mondtam, hogy EGYEDÜL szeretnék vele lenni. Csak az illúziót kértem. Annyira ostoba nem vagyok, hogy azt higgyem hagysz kisétálni csak úgy. A terv az volt, hogy jössz Te is, de hidd el, egy kis "betegség" nem tántorít el, hogy lássalak Angyalom. Pusztán csak azt kérem, hogy ne legyél látható. A lelki szemeim úgy is látnak, ha nem vagy ott. * Jó, ez tisztára olyan, mintha "hős szerelmes"-t játszanék, de nem. Pusztán az alkohol összekutyulta a mondani valóm. De hát nagy fiú piruljon, szempilla rebegtetve válaszoljon. bogozza ki, valahogy.*
- Ez nem "optimizmus", hanem szimpla tény - vontam vállat. Mindig azok szívják meg, akik bíznak, szeretnek, kedvelnek, ragaszkodnak, a krónikus visszaesők többször is, na már most az ő apja pontosan ilyen visszaesőnek tűnt, egy kisebb falkányi gyenge ponttal, sebezhető felülettel, csupa olyannal, akiktől elég egy-egy ütés és kész, vége. Ez egészen addig nem érdekel, míg atanerkként nem viszi potyára a vásárra az én bőrömet is. - Ne keverjük a kettőt, az egy dolog, ha valaki miatt megsérülsz és az egy másik, ha én magam intézem azt a sérülést. Azt pedig fél szóval nem mondtam, hogy apádat megpróbálnám beetetni, szerintem annyira is ismer téged, hogy ne csodálkozzon az igazságon is. - És ím, mosolyogtam! Bár ez ilyen "felnyitom a koponyád fél percen belül" mosoly volt, de azt nem kötötte ki, hogy barátságos, vagy kedves legyen. Ha kiköti se lesz olyan. Az viszont megnyugtató, hogy nem teljesen reménytelen agyilag a kiscsaj - mondjuk pár év abban a családban és ez a kevés ész is el fog szállni, erre mérget vettem volna -, ennek ellenére nem repestem. Ők ide mennének, menjek én is... ez nem felvigyázás, vagy bébicsőszködés, hanem csicskaság, ennek pedig be fogom vasalni az árát, az ziher. A pajzsom eddig csak félig-meddig volt fent, most teljesen felhúztam, mindent elzártam, olyan fiatalok, mint ők ketten semmit sem érezhettek belőlem. Ezzel egyrészt jeleztem, hogy oké, menjünk inkább, minthogy itt megkettyósodjon attól, hogy nem mozgathatja meg a farkasát, másrészt azt is, hogy nem fogom használni a vérvonalam arra, hogy fákra küldjem fel, majd onnan ejtessem le. Pedig micsoda móka lenne! Egész este el tudnék ezzel szórakozni. - Menj Darren2-höz, de ha közben mégis rátok jönne, legalább úgy csináljátok, hogy legyen benne valami értékelhető egy nézőnek is. Kösz. A lelki szemeid pedig jobban teszik, ha megvakulnak.
//Majd egy másik életben. (Illetve másik karival. XD//
- Biztos, hogy te is szeretsz valakit... neked is van családod. Mindenkinek van. * Még mielőtt itt nekem nagyon beleveti magát abba, hogy, nem, nincs családja kiegészítettem. Mindenkinek van, maximum nem rózsás az. De azt még én is tudtam, hogy szülök nélkül nincs gyerek, teremtő nélkül, nincs kölyök és szerelem nélkül nincs élet. Márpedig Luca él, megszületett és még kölyök is. Szóval van, maximum nem vele, mellette. De ez már az Ő baja. Ő pont nem az, aki adna egy magamfajta kölyök véleményére vagy szavaira.* - Hidd el, csodálkozni azzzt pont nem fog. Szóval ez jogos. * S én meg nem akartam belegondolni abba, hogy mit tenne Darren a csodálkozás helyett, ha megtudná, hogy megint engedetlen voltam. Márpedig megtudja, mert mindig megtudja... többnyire egyenesen tőlem. De az a baj, hogy az őszinteségem sosem mentesít a következmények alól. Ugyan azt kapom mintha hazudnék, najó... azért nem, mert még élek. Különben is, pocsék hazudozó vagyok.* - Viszont azért, mert én rosszabbul járok ha megtudja, még nem jelenti azt, hogy te könnyebben megúszod azt, hogy bántottál. * Vigyorodtam el pofátlanul. Igen, én megkapom a magamét és Darren a maradék csontom töri el saját kezüleg. De attól még Luca sem fogja megúszni. Akinek joga van ilyen szinten fegyelmezni, bántani és radikális módszerekkel oktatni, az csakis Ő. Senki más nem igen emelhet kezet a kölykére, testvérére... summázva a családja tagjaira. Szerintem ezt Luca is pontosan jól tudta, ahogy azt is, hogy nem igen kímélnek... rengeteget vagyok nála. A mosolyára közelebb léptem.* - Nem vicsor, mosoly... csukd be a szád, és így görbüljön. * Két ujjammal összecsíptem az ajkait majd a szája sarkát felfelé húztam. Már ha nem törte el a kezem, akkor bizony megmutattam neki. De aztán eltűnt... mármint itt állt meg minden, de nem éreztem... egyáltalán nem éreztem. Erre viszont már egyenesen a nyakába ugrottam és kapott egy puszit az arcára.* - Hogy legyek gyanakvó, ha vak vagyok? * Tettem fel a kérdést a lelki szemeim megvakítására. Ejnye, hogy ez semminek nem örül. A kovászos uborka hozzá képest gumicukor.* - De még ráér Noah... úgy is egy óra múlva lesz takarodó csak. Miért vagy ilyen?
- Hát hogyne - rendeztem le ennyivel és gúnyos felhanggal a szeretek valakit, meg család és a többi témát. Hogy magamban már nem tudtam ilyen simán rendezni, az más lapra tartozik, de sikerült fél percen belül elhessegetnem Vittoria képét... jó, egy perc... Báh, hogy nem tud kikopni rendesen! Hm, naná, hogy nem fog. Ash tulajdonképpen heti rendszerességgel vendégeskedik az orvosiban, az lenne a fura, ha kihagyna egy hetet, lehet akkor kivételesen utánanéznék egy kölyöknek, él-nem-él viszonylatban. Összehúztam a szemem arra, hogy bizony én is megütöm a bokám, ha bántom. Igen, azt szerintem jó páran alá tudnánk írni a falkából, hogy az atanerk kifejezetten allergiás arra, ha rajta kívül más bántja a lányt, vagy egyáltalán a díszes kis családját. Meg szeretném tapasztalni a saját bőrömön? Nem. Persze, csak azért nyeljek be egy hisztit, meg több pofont, mert helyre tettem egy kölyköt, akit mellesleg ő maga bízott rám. Nem felelt meg neki a "mosoly"-om, azt viszont nem hagyta, hogy megmutassa, hogyan is kellene, mielőtt az arcomhoz érhetett volna elkaptam mindkét kezét. - Összekeversz valakivel, kicsim, én se a rokonod, se a játszópajtásod nem vagyok. - Ha nem próbált meg továbbra is a képemhez jutni, elengedtem, a farkasom pedig figyelmeztetően mordult. Eleget voltunk mások játékszerei, pontosabban egyfajta boxzsákjai, nem kellett több ilyen... JÉZUSMÁRIASZENTJÓZSEF!!!!!!! Mi a frászt művel???? Szent tehén! Hát én köpni-nyelni nem tudtam arra, hogy a nyakamba ugrott, mi ez már? És puszi? Ó anyám, még jó, hogy nem lát senki olyan, aki számít, engem ne ölelgessenek úgy, mint egy plüssmacit! Levakartam magamról és úgy néztem rá, mint aki nem teljesen komplett. Az most már hótziher, hogy ebben a vérvonalban, vagy legalábbis ebben az ágában van valami, mit kevertek bele az elsők, bolondgombát? Oké, értem én, hogy örül, a fenevad és én viszont nem igazán, a farkasom már másodszor mordult rá, ám ezt csak azért nem érezhette, mert teljesen fent volt a pajzsom. - Találd fel magad, légy kreatív - adtam a kézen fekvő választ, miután úgy-ahogy megemésztettem, hogy leölelődtem az előbb. Ráér, oké... a kérdése meg egy értetlen grimaszt kapott válaszul. - Milyen "ilyen"? Elindultam egy pad felé, ha még egy óra van az indulásig, nem fogok ácsorogva szobrozni, mint akinek ez a perverziója.
*Az ember lánya kedves. Megakarja mutatni, hogy hogyan kell mosolyogni, ha már a látványból nem tanul. Erre mit kap? Elkapják a csuklóját. Így tegyen az ember farkasa jót valakivel. Hála... na az luxus. Meg sem próbáltam elvonni a kezeim, vagy kivédeni. NA nem azért mert ilyen kis magabiztos voltam. NAjó, de. Totálisan magabiztosan és fellebezhetetlenűl tudtam, hogy úgy sem sikerült volna elrántanom időben.* - Óóó... ezt hogyan fogom most megemészteni? * Görbültek az ajkaim lefelé, mint aki épp sírni készült. De közöm sem volt ehhez a cselekedethez s nem is akartam. Csak egy óvatlan pillanatban lendültem előre, hogy kapjon Luca az arcára egy cuppanós puszit.* - Nem vagy. De Luca, még lehetsz. * Vigyorodtam el ismét. Puszit osztogatok, mosolygok és ez már jó... legalábbis nagyon úgy éreztem. No meg azt is, hogy szomjas vagyok. De az öröm hír, mely szerint eljön ezt elűzte... s nyomban a nyakába is ugrottam és kapott még egy puszit. Najólvanmár... most már tényleg érezheti, hogy gyerek nap van. Az Ő napja. Még ha önként is szabadul meg tőle. Nem kellett engem hámozni, élveztem ugyan a reakció nélküliségét de ahogy a szándékát is arra, hogy ennyi döbbenet elég volt lekászálódtam róla és igyekeztem a talajt realizálni magamnak, hogy ne imbolyogjon egy kicsit sem. Hirtelen mozdulatok nem jók. Ahogy a pad felé indul én magam visszaslisszolok a tábor felé és hozok még két pohár bort. Leülök a padon úgy, hogy a lábaim két oldalt vannak és Luca felé fordulva nyújtom át neki az egyiket.* - Keserű, csendes, savanyú, begyöpösödött, örömtelen... mint aki nem él.* Summáztam azt, hogy én milyennek látom és ittam egy újabb kortyot, ami jó nagyra sikeredett. Szomjas vagyok. Mondtam már? Ja, biztos... különben nem mentem volna még egyért. Vagy csak bátorság kellett?* - És ha már a kreativitásnál tartunk. Speciel tudom, hogy az orvos farkasok ha a mentalitásuk olyan, akkor remekül tudnak, szabdalni, kínozni és egyéb ilyen nyalánkságokat is. A te mentalitásod azt hagyjuk, de a fél karom rá, hogy biztos, hogy tudsz ilyeneket is. Szeretnélek megkérni, hogy taníts meg pár dolgot. Az, hogy mikor... amikor az időd engedi... éjjel, nappal, reggel... nekem mindegy, alkalmazkodom. * Iriszeimben a vidám fények nem hunytak ki, azonban az alkohol ellenére ott volt benne az, hogy a szavaim komolyak. Hogy mitől voltam biztos abban, hogy képes ilyesmire. Nos, azaz én titkom. Maximum elmondom, ha érdekli egyáltalán. Persze Jamest is megkérhettem volna, de Ő már így is segített az érzékeim csiszolásában hála a vérvonalának. Nem akartam terhelni.*
Puszilgat, ölelget, mi vagy én, plüssmaci? ha annak tűnök, akkor csak úgy jelzem, hogy a harapósabb fajtából való vagyok, de a jelek szerint ez Ashleyt nem nagyon tudta eddig meghatni. Viszont szerencsére magától is elengedett, szóval nem kellett hámozni. Csak ne feszegesse nagyon az amúgy se épp tág határaimat, mert hiába tudom, hogy ha bántanám, annak a flúgos apja nem örülne, engem viszont nem nagyon tudta meghatni. Mindketten leültünk, én háttal az asztallapnak, hogy neki tudjak dőlni és rákönyökölni, ő pedig lovagló ülésben mellém, hogy gyönyörködhessen a profilomban, egészségére. A felsorolása nem érintett meg, tudtam, milyen vagyok, bár begyöpösödöttnek azért nem neveztem volna magam, de egy kölyök szemével nyilván az voltam. - Talán mert megöltek, amikor beharaptak? - kérdeztem vissza, lustán felé fordítva a fejem, s enyhén felvontam a szemöldököm. - Nem lehet mindenki egy zsizsegő energiabomba, se idióta vigyorgó gép, kell a kompenzálás. Arról nem is beszélve, hogy ha én zsizsegő lennék, akkor szerintem rövid időn belül kivégeznének. Fogalmam sincs, hogy az itteni őrzők mennyit tudnak az előéletemről, az biztos, hogy amióta itt élek, meglapultam, szóval se nekik, se a falkának egy szava nem lehet rám, a modoromat leszámítva. - Ha berúgsz, nem fogom a hajad, amíg hánysz - közöltem vele csupán a miheztartás végett. Összeráncoltam a szemöldököm a kérésére. Plüssmaci után tanár bácsivá avanzsáltam? Beléptem a gerincesek törzsébe, ezt az evolúciót még Darwin is megtapsolná. - Nem hiszem, hogy lenne neked ahhoz gyomrod, amit én mutatni tudok. - Húztam el kissé gúnyosan a szám.
*Kérdeztem én, hogyne kérdeztem volna mikor amúgy is tele voltam kérdésekkel? Pláne, hogy amúgy sem beszédes Luca. Legalábbis nem erről híres, már ha az egyáltalán. Viszont a visszakérdésére csak ráncba szaladt a homlokom és csak pillogtam rá.* - Ó apu.. egy ilyen mondatért kitépték volna a nyelvem. Nem meghaltál... kaptál valami újat, valami mást. Ami eltér ugyan attól ami voltál, de nem ölt meg. Csak pluszt adott.. a te hülyeséged ha hagyod, hogy ez megöljön és a Teremtődé, hogy ilyen gondolkodással még nem ölt meg ténylegesen. * Uram atyám... én is így éreztem, nem az. De soha nem mondtam ki ennyire egyértelműen, szerintem akkor tényleg kinyírnak. Jó, azt mondtam, hogy inkább hagyott volna ott. De azt nem, hogy ezzel ölt meg Apu. De én még csak fél éves múltam... Ő meg mennyi? 200? A hányásra csak megforgattam a szemeimet.* - Attól az ocsmány whiskytől sem hánytam... majd pont ettől fogok? De oké, ha mégis hányok nem kell... Majd fogja Noah és ágyba is dug. Miközben hatszor körbe röhög. De a végeredmény a lényeg... * Vontam meg a vállaim, hogy nekem aztán mindegy. De tegyük hozzá, hogy nem is akartam hányni. A kérésemnél persze kissé tartva ugyan, de Luca arcát nézegettem. Profilból elég helyes, csak szembe ne kerüljön vele senki. Úgy már csak a szeme marad. Viszont a válaszára hümmentettem. Mégis mit tehetnék? Nem vagyok ostoba, sem beképzelt.* - Tudom. Balgaság volna azt mondani, hogy bírom... de, mindent meglehet tanulni. Nem kell szeretni, csak meg kell tanulni elviselni, megcsinálni rezzenéstelen még akkor is, ha nem értünk vele egyet, vagy túl sok a gyomrunknak. A tanulás, az ismeret nem árt. De azért mert valaki megtanul valamit, még nem kell alkalmaznia, de jól jön ha szüksége lesz rá ne adj isten. Apa ezt mondta... mikor betörni tanított. *Érezhette bennem az elszántságot s azt is, hogy tényleg szeretném megtanulni. De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy tudtam, éreztem azt, hogy nem fog csak úgy rábólintani. Ha mégis... első alkalommal azon lesz, hogy kiborítson és feladjam önként, hogy ne akarjam. A második kérdéses... engem az első érdekelt. Tényleg szerettem volna... *
A hozzászólást Ashley McLoyd összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Okt. 07, 2013 10:51 pm-kor.
A tekintetem megkeményedett, ahogy belekezdett az oktató szónoklatba, s haragosan villant, ahogy folytatta. De most egy kölyök miatt emeljem fel a seggem és bírjam mozgásra a tagjaim, munkára az izmaim? Ugyan! Inkább leengedtem a pajzsom, farkasom, energiáim és képességem pedig egy pillanat alatt kerítette hatalmába a másikat, mintha csak egy marionettbáb lenne, én pedig a bábmester. Egy apró intés - ami teljesen felesleges volt, csak azért tettem, hogy azért valami látszatja is legyen, hogy az én művem -, mire Ashley úgy megfejte az asztalt, mintha szent küldetésének érezte volna kettéfejelni. A homlokán a bőr fel is horzsolódott, és azt hiszem, láttam egy friss repedést is az asztalon. - Egyébként is kitéphetnék néha. - Nem tudom, hogy eddig kikkel hogyan beszélt, bár szóbeszédeket azért hallottam, de ha az apja meg is enged neki ilyet (akkor hülyébb, mint gondoltam), attól még ne higgye, hogy mindenki más is. Vagy én. Hurrá, nem fog hányni! És ha mégis, akkor se kell asszisztálnom, hát ez pazar! Hm, tényleg tanulni akar... Franc tudja, talán még jó móka is lesz - nekem, neki már kötve hiszem, de jó lesz majd figyelni, hogyan változik az arcszíne, ahogy elmélyedünk aaaaaa tananyagban. - Betörni tanított? Váó. Következőnek bankot raboltok? - hangom tele szarkazmussal. Ez a Northlake tényleg idióta, betörni megtanítja, viselkedni és hallgatni már nem, Teremtők gyöngye ő is... - Jól van, legyen. Jövő héten úgyis lesz dolgom a támaszponton, kijössz velem és meglátjuk, miből faragtak. - Se a tekintetem, se a hanghordozásom nem ígért sok jót. - De azt már most mondom, nem nyivákolhatsz az első óra miatt, pontosabban amiatt, ahogy azt tartani fogom. Igen, zsákbamacskát árultam most, meglátjuk, mennyire megy bele vakon az ismeretlenbe.
*Csak beszéltem és beszéltem, mert az jó és most úgy kellett. De aztán valami megváltozott... éreztem Luca energiáit, a farkasom viszont csak a fejét emelte fel rá aztán már nem is éredekelte a dolog. De, legalább nem is kezdett el vele pacsizni... nem úgy, mint azzal a fickóval aki kiütött az elrablásomon. De mire ezt végig gondoltam volna, megfejeltem az asztalt.* - Aucs... * Jegyeztem meg és ha tudtam a kezem a homlokomhoz kaptam és némiképp gyanakodva, elképedve néztem Lucára.* - Ezt hogy a pokolba csináltad? * Ilyenről még nem hallottam. Egy jó pár vérvonalat végig vettem már, de ezt... na még nem.Vajon meglehetne tanulni "ellen állóbbá" lenni, ha gyakorol az ember és megtanulja, hogy mit kell csinálni? Naná, hogy egyből a tanulás jutott eszembe. Ha iskolába járnék, én lennék a kis eminens diák. Ja, várjunk... az voltam.;* - Elég ha szólsz, hogy fogjam be. * Ráncoltam a homlokom, de erre a fejembe nyílalt a fájdalom. Cseszd meg Luca... de tényleg.* - Nem. A következő a hazugság. * NEm tudom, hogy ez jobb-e mint a bankrablás. De Luca falkatag... előbb vagy utóbb de úgy is kiderül, hogy mit tanítanak nekem. Még azok a leckék is, amiket Apa tart. Falka, család vagy mi szösz... semmi nem maradhat titokban. Maximum sokak számára érdektelen, lényegtelen és nem foglalkoznak vele. Mikor meghallottam a helyszínt már nyitottam is volna szóra a szám, hogy közöljem, az a városon keresztűé van. De aztán becsuktam. Több oka is volt. Az első az, hogy Luca ott lesz és ha nem viselkedik a farkasom vagy hagyja, hogy nyilvánosan előbukkanjon, őt veszik elő. S ezzel Ő is tisztában van, szóval nem jártattam feleslegesen a szám. Még a végén nem lesz asztal. A második az, hogy Aput még meg kell fűznöm. A harmadik az, hogy... tényleg akartam. S sejtettem, hogyha benyögök egy ilyet akkor buktam az egészet. De héé... nem kért használati utasítást vagy bármi mást hozzám. Az meg az Ő hibája... hisz nehogy már egy kölyök figyelmeztesse. Pff... vének. A zsákba macskára csak halványan elmosolyodtam. Hajm... mért van olyan érzésem, hogy rajtam fogja bemutatni a "módszereit"?* - Akkor szólj, ha tanulás alatt nyivákolni látsz bármi miatt is. Tudomásom szerint még akkor sem láttál mikor helyre tetted bármelyik sérülésem. A fakír vérvonalnak is meg van az előnye, ha foglalkoznak vele. Pláne ha némi mazochizmussal társul... *Ahogy annak is meg volt, hogy az összes - kivéve az övét - vérvonalból szereztem magam mellé valakit, aki betársul a tanításomban. A Trollok csúnya dolgokat tudnak művelni, még sem hisztiztem egyszer sem. Ahogy az ezüstnél is csak az elején volt olyan baromi rossz. Aztán megtanultam elviselni és kikértem magamnak, ha akár csak egy órát elakartak halasztani.* - Jövőhéten mikor? *Igazából sütött rólam, hogy az izgalmam nagyobb mint az érdeklődésem. Úgy is azt mondja, hogy induláskor megtudom, hogy; Na most megyünk. Ez pedig kicsit sem zavart. Emlékeztet Ryanre ez a gesztus.* - Mindig ilyen? Az első nap még oda meg vissza voltam, hogy távol lehetek tőletek... de ma már, a második nap... hiányzik. Ez a farkassal jár s örökre így marad? S most ne köss bele abba, hogy nincs olyan, hogy "örökké" mert a farkasok is meghalhatnak és megis halnak blabla... tudom magamtól is. De a megfogalmazás nem sokat dob a latba.
Öröm volt nézni, azt a fejelést, én mondom, hát még utána a döbbent arcát! Ritkán szórakoztam, de ezen remekül, persze csak magamban. - Így - és még egyszer fejeltettem. Áh, ezt nem lehet megunni. - És ugyanígy el tudnám intézni, hogy eltörd a lábad és ne mehess sehova. - Farkasom, energiáim finoman lehulltak róla, mintha sose lettek volna és visszahúztam a pajzsom. - Ha csak szólok, az nem olyan vicces, és távolról sem elég hatásos - közöltem szenvtelen hangon. Én rá szólok, ő esetleg ellenkezik... nincs nekem ehhez türelmem, hiába is tűnjek laikus szemlélők számára nyugodtnak. Egy dühöngő szörnyeteg lakik bennem, nem úgy megy az a nyugalom dolog! - Nem akarsz esetleg még több dolgot kifecsegni a közös dolgaitokról? - érdeklődtem már-már csevegő hangon. - Hogyan oktat, mikre, mikor, mennyire haladsz jól... - Őrület! Sok Innark, különösen azok, akiknek más titulusuk is van emellett, kincsként őrzik, amit tovább adnak, pont azért, meg legtöbbször egyedi specialitások, olyan finomságok, amik segítették őket az évszázadok alatt túlélni. Szakmai titkok. Most ezzel elárulta nekem, hogy az apja valószínűleg egész ügyesen hazudik, ha én ezt megpendítem falka szinten, mégis ki fog hitelt adni Northlake szavainak? Ki fogja őszintének gondolni, és ki nem fog kételkedni a korábban hangoztatottakban? - Na jó, jegyezd meg: a tudás és a titkok hatalom. Nem is kicsi. Ne fecsegj ki mindent ilyen könnyen, mert minden ilyen jelentéktelennek tűnő, elejtett félinfóval fegyvert adsz a másik kezébe. - Ezt se tanították meg neki? Bár magától is lehetne ennyi esze. - Lehet mégse kéne neked megmutatnom, amit tudok, még világgá kürtölöd, aztán cseszhetem. Az, hogy az apját meg önmagát ilyen kis dolgokkal kiadja, hát na bumm, hol érdekel engem? Elraktározom, amit megtudtam és élek tovább vígan. De alattam ne hasogassa a fát, mert azért piszok zabos tudok lenni. Pontosan az ilyen kifecsegések miatt (sem) vágyom kölyökre. - Az egy dolog, amikor rendbe rakok, az meg egy másik, amikor nem a gyógyítás motivál. - Csak a tisztánlátás végett. - Péntek. Bár nem tudom, ezek után mennyire éri meg nekem, hogy világgá kürtöld a dolgaim. Hiányzik neki a falka? Fantasztikus, más se hiányzott itt még nekem pluszba, minthogy honvágya legyen és arról regéljen. De azért... - Ez a normális. Ha nem hiányolod őket, akkor az az jelenti, hogy valami nagyon elcsesződött. Ha pedig szűkebben vesszük: a Kölyök mindig hiányolja a Teremtőjét, ha az messze van. - És mér megint Vittoria... - Akármilyen is legyen köztük a viszony.
*Az újabb fejelésre már elnevettem magam. Vicces dolog és a másik oldalról szemlélve tuti jó móka, de az asztalt hagyjuk egyben szerintem. De már nem mondtam, éreztem, ahogy visszahúzódik és már önállóan is képes vagyok mozogni. Így a fejem felé fordítottam, de már nem tettem megjegyzést szinte semmire. De a következő szavaira önként fejeltem meg az asztalt. És még a felnőttekre mondják azt, hogy vág az eszük. Jó-jó... de rosszabban mint egy recés kés. Azzal is hamarabb felszeletem a húst, minthogy nekik leessen az, hogy egy kölyök vagy egy tini mit miért mond.* - Nem, a szexuális életünk lett volna a következő pont. De a közös dolgainkról nem árultam el olyat, amit mondjuk két hét múlva ne tudnál meg. S nem azért tettem, hogy járjon a szám. Mégis, melyik mentor programba van benne a hazugság? Egyikbe sem. Mert ezt én kértem, ahogy téged is a módszereidre. Nem véletlen... s ha kicsit legózol megérted, hogy csak azért említettem, hogy lásd van célom. S utólag ne jöhessen az a reklamáció, hogyha ezt meg azt tudod, akkor nem tetted volna. Ellenben veled, én nem árulok zsákba macskát... még. *Arra, hogy épp megakarja gondolni magát csak sóhajtottam egyet.* - Tudom, hogy miről kell befogni a szám annak ellenére, hogy azt nem, hogy mikor. * De nem kezdtem el ész nélkül bizonygatni, hogy tudom tartani a szám, ha kell. Annak is csak egy oka volt, hogy neki mondtam amit... az pedig számomra nyomós. De mindegy... vagyis pont nem. Bizonyítok én, ha arra van szükség... de ezaz amiben csak úgy lehet, ha van egy lehetőség rá. Nem kell nagy dolognak lennie, kicsikkel is lehet. De ezaz egy másképp nem derül ki. Ahogy az őszinteség, úgy a bizalom sem kifizetődő farkaséknál. Tudtam én jól.* - Hát csodás... de csak megszokom. Mármint, nem veszem észre a hiányukat. Na mindegy... elvileg szórakoznom kéne... * S ennek örömére, no meg az iróniáméra megemeltem a boros poharam Luca felé és jó nagyot húztam belőle. Bár már nem volt meleg... annyi baj legyen. Azt már nem jegyeztem meg, hogyha nem tudná, hogy akarja-e akkor nem mondana napot. Még a végén túlfeszítem a húrt aztán csak azért is alapon tényleg nem tanít meg semmire. Ostoba még mindig nem lettem... remélem. Pillantásom a tábor felé vetült, ahol egy szám csendült fel az én ajkaimra meg széles vigyor vetűlt.* - Hűűű... azt hiszem, ez nem csak bor volt, vagy nem eléggé kiforrt lévén, hogy az jutott eszembe, hogy táncolhatnál velem. De nem is tudok táncolni... * Kacagtam fel, keservesen s kissé szomorkásan. Emlékeimből egy kép vetült fel... talán tíz voltam, mikor először "táncoltam". Apró lábaim Steve cipőjén, fogom a kezét és körbe-körbe a nagy nappaliba, onnan az udvarra ki táncoltunk... A nap a szemembe sütött s mégis boldogan nevettem. Lelkem némi hiány kélt... bár inkább vágy. Amit a fejem ingatásával próbáltam meg kizárni. A mosolyom ezúttal nem volt őszinte, ahogy a másikra néztem és szürkés zöld íriszeim sem csillogtak vidáman. A zene a háttérben szólt, a srác aki gitározott énekelt, a többiek jobbra-balra dülöngélt a zenére.* - Te tudsz táncolni?
//Valami ilyesmi; https://www.youtube.com/watch?v=53TZvkkCqDA csak rohadt szar a felvétel, azért nyomtam be az eredetit. (0:40-től)//
- Pont ezt magyarázom! Ezt nem tanítják minden kölyöknek, te meg elzenged, így persze, hogy mindenki tudni fogja két héten belül. Mit gondolsz, miért nem tudod, hogy mi a vérvonalam? Mert nem kürtölöm szét. - Pedig hét hónapja a falka tagja már, szóval nem, egyáltalán nem terjed minden pletyka vagy hír futótűzszerűen a falkában. Ez néha áldás, néha átok. - Ez majd kiderül. Nem veszi észre a hiányukat... aha, majd pont ő, erre befizetek. Nem vagyok vak, látom mekkora lelkesedéssel megy Ryan és Darren nyomában, vagy mellettük, az energiái is élénkebbek a családja társaságában, ami nem csoda, az lenne a furcsa, ha másképp volna. - Hát, a szórakozáshoz rossz kísérőt kaptál - közöltem a nyilvánvalót, amit szerintem már ő is simán levett, de sose árt az emlékeztetés. Ott "sokalltam be", amikor éreztem felőle a keserűséget. Na, hóóó, állj-állj-állj! Az addig oké, hogy viseljem el ebben a pár napban a tábort, meg az idióta tiniket, jól van, sikerült benyelnem. De depit nem kérek, köszönöm szépen, az még a viháncolásnál is rosszabb azt hiszem. Nem vagyok kíváncsi mások hülyeségeire, de nyomorára sem, sőt, arra még kevésbé vagyok fogékony, szóval fel is álltam a tánc említésére. - Hogyne tudnék - feleltem, mintha ez lenne a legtermészetesebb. Amikor én éltem, akkor még az volt az én családi hátteremmel. - Nem hiszem el, hogy ezt megkérdezem: megtanítsalak? - sóhajtottam egyet, de a felajánlás attól még élt, nem szoktam szórakozásból szellőztetni a szám.
- Mert ritka... * Ha nem volna, már találkoztam volna vele. Vagy legalább Apu felvilágosít róla, aztán lehet, hogy említette de a lényeg, hogy nem találkoztam még vele pedig azért nem mondhatom azt kölyökként, hogy a pajzsommal kizártam. Vicces is volna, no meg abszurd. De akármennyire is furkálódott bennem a kíváncsiság nem kérdeztem rá. Úgy sem mondaná el. S ha valami kiderül, az azt jelenti, hogy lesz rá alkalom. S most örömmel vettem, hogy nincs órarendben. Most először nem kellett gyorsan fejben pörgetnem, hogy meddig vagyok és hol péntekenként. Most épp azon járt az agyam, hogy Apunak mit fogok mondani. Az igazság az esélyes, de félek a reakciójától... mármint nem attól, hogy bánt vagy valami, attól csak regenerálódok, hanem attól, hogy esetleg nem engedi vagy haragudni fog, hogy előtte nem kérdeztem meg a véleményét. Majd kiderül... úgy sem tudnék hazudni neki (sem).* - Tényleg? Na ne mond... azt hittem, hogy te vagy az új parti arc, csak olyan nagyban nyomod, hogy elvészel a tömegben. Mikor Apa elmondta, hogy Téged kaplak majdnem megkérdeztem, hogy most szórakozni küld vagy szabotálni próbálja. * Igen, tudtam, hogy Luca nem egy főnyeremény. De nem zavart annyira, mint amennyire kellett volna neki. De azt is tudtam, hogy Ő sem vágyott az én társaságomra. Én meg igyekeztem nem a terhére lenni még pluszban a körülményekre. De persze lehetetlen küldetés volt az, hogy majd én távol mindenkitől jól érzem majd magam. Naná, hogy felütötte a fejét a múltam, Apáék, a szüleim, Steve... minden bizonnyal ez még hosszú évekig nem fog múlni, de még sem adtam volna semmiért őket. Hiába is kértem múltkor Stevet arra, hogy törölje Joshua emlékeit belőlem, hogy normális legyek végre. Nem akartam. A kérdésem pusztán tájékozódó, de mikor feláll csak a szemöldököm szalad össze, hogy most egy ilyen apró kérdésért megy is? Már nyitnám is a szám, hogy elmondjam ha nem akar nem kell válaszolni. De a kérdése megakaszt és csak tátott szájjal pislogok pár percig. Én? Táncolni? Táncolni? Én? Uram atyám... * - Ööö... soha nem táncoltam. - kivéve a gimnasztika, de az nem tánc. - Még csak nem is próbálkoztam 'aszem... * De persze szavaim közben kissé bizonytalanul ugyan, de felálltam. Azonban valamelyik tök - Apa - azt mondta, hogy nem minden a harc. Fortéllyal több mindent ellehet érni, pláne a nőknek. Szóval... azok meg tudnak táncolni többnyire. Az olyan... nőies? Ugyan még messze vagyok a nőtől, de ha megtanulom még bajom nem lehet. Az, hogy felálltam már alapból egy válasz volt, de azért bólintottam is. * - Milyen tánc? A filmekben az ilyenre lassúzni szoktak vagy mi? * Ha a lassúzásnál maradt, akkor bizonytalanul ugyan de határozottan tettem a vállára a kezeim s a másikba pedig a sajátom csúsztattam. Tartásom nem merev, viszont a fogásom annál inkább...* - Hogyan tovább? Csak eddig szoktam nézni a jelenetet... utána már elfolyna a képernyőm.
Elhúztam a szám a parti arcos megjegyzésére. Nem volt nagy kunszt kitalálni, hogy ez a táborosdi nem az én asztalom, de ha már ezt varrták a nyakamba, hát végig csinálom. - Nos, akkor pont itt az ideje - közöltem tárgyilagosan. - Az még senkinek se vált kárára, ha akadt némi ritmusérzéke. Majdnem elnevettem magam a kérdésekre, ennek a lánynak tényleg nem volt gyerekszobája, de még csak lányos pizsipartija se. - Na, gyere! - húztam kicsit arrébb, távolabb a tábori csoportosulástól és a zenétől, de még így is tökéletesen hallottuk őket, csak jobban takart minket az éjszaka. Nem azért tettem, hogy megrontsam, de talán ha biztosra tudja, hogy nincs nézőközönség, akkor nem áll olyan görcsölve ehhez. - A tánc majdnem olyan, mint a szex: két test egyazon ritmusra mozog - egyik karom a derekára tettem és magamhoz húztam, másik kezembe pedig az övét fogtam. - Elegáns, érzéki, bohó, attól függ, mit akarsz közben elérni, hogy van-e vele célod, vagy csak úgy lötyögsz. Mivel nő vagy, ez nálad egyfajta megadás is, hiszen a férfi irányít - két lépésben megmutattam, mire gondoltam, ha szerencsém volt, nem lépett a lábamra, ha pechem, akkor meg így jártam. - Úgy tudj táncolni, hogy ne a lábakat kelljen lesned, hanem a másik szemébe nézhess. Csábíts, bűvölj el, vagy szemérmes és aranyos kislányt játssz, teljesen mindegy, de ha nem figyelsz, minden leolvasható közben az arcodról. Aki ezt megtanulja irányítani, befolyásolni, annak hatalom van a kezében. - A füléhez hajoltam. - És ne feszélyezzen más testének közelsége, különben vége a dalnak. Direkt "másztam rá", fene mód kíváncsi voltam, mennyire és mivel lehetett zavarba hozni, hogy ezen a téren is olyan makacs és karakán-e, mint harc és tanulás meg sérülés közben, vagy ez túlmutat rajta? Nekem végső soron teljesen mindegy, és azt se tudom, minek magyaráztam ezt neki. Heh, legközelebb elmondhatom Vittoriának, hogy lám, valamit tanítottam... vagy legalábbis próbáltam tanítani egy kölyöknek. Nem, ez annyira távol állt tőlem, hogy sose jutna eszembe magamtól beszélni róla. Főleg nem vele. - Egyenes a hát, de ne úgy állj, mint aki karót nyelt és kicsit lazábban a karokat. Olyan, mintha egy farönköt vezetnék.
- Ritmusérzékem azért akad. * Osztottam meg legalább olyan tárgyilagosan mint Ő, csak az én szavaim enyhítették a halvány mosoly mely az ajkaim szegletében bújt meg és íriszeim csillogása, mely egyértelműen jelezte, hogy valamit titkolok. Márha ezt lehet annak nevezni. Szerencsére azonban nem olvastam Luca gondolataiban, mert ha igen, tuti kapott volna valami epés megjegyzését. Hát nem volt nekem időm pizsi partizni... míg a többiek ilyennel szórakoztak én az edzéseim után kimerülve ültem az iskolai tananyag felett vagy épp valamelyik kém regényt olvastam, esetleg Stevevel filmet néztem. Szóval köszönöm szépen, de tényleg kimaradt az életemből. HA nem maradt volna, most nem lennék itt. Luca vonására nem kellett unszolni, mentem vele. Beljebb, takarásba... az éj leple alá, a fák takarásába mintha nem volna itt senki más. Most sajnáltam, hogy még így is hallok mindent. Luca hasonlatára összevontam a szemöldököm és ösztönösen „javítottam ki”; - Egy test saját ritmusára mozgatja a másikat. * Számomra így helyes a hasonlat, szóval azt hiszem itt sem értünk egyet. De hát mit is mondhatnék, mikor én így láttam és tapasztaltam? Számomra ilyen volt és az egyértelmű, hogy a tánc nem ilyen. De zavarba nem jöttem, még akkor sem, mikor magához húzott. Ami számomra is meglepő volt, azonban ennek halovány jelét sem adtam. Megadás? Háh... itt már megbukott a dolog, de csak bólintottam. Ám a tényt elárulta azt, hogy mikor megmutatta két lépésben, majdhogynem elkellet rántania magával, bár fél siker; nem léptem a lábára. De gyorsan összekaptam magam és még csak közbe sem vágtam, hanem elraktároztam a szavait valahova ahonnan majd előkotorhatom. Viszont ahogy a fülemhez hajol, kissé megmerevedik a tartásom is, nem csak a karjaim. Viszont a szavai elárulták, hogy csak szórakozik. Na azt már nem... velem nem játszik. Minek néz? Macskának vagy gombolyagnak?* - Nem félsz, hogy „rám jön” s köze sem lesz Noahhoz? * Búgtam vissza halkan, lágyan... legalábbis igyekeztem lágy lenni, de ezaz amit nem tudom, hogy milyen. Lágy, érzéki... csak megpróbáltam nőies lenni vagy valami hasonló. De eszembe sem jutott elhúzódni a másiktól. Najó, de, eszembe jutott csakhogy még mindig nem érzem magam macskának és ha már bele mentem a játékba, nem leszek gombolyag sem. Viszont a farönkös megjegyzésére csak megingattam a fejem, de azért igyekeztem lazítani a tartásomon és a karjaimon is.* - Mindent meglehet lágyítani... csak meg kell találni a módját. Nem tetszik egy „farönk”? Érd el, hogy ne legyek... * Oké, talán messzire mentem azzal, hogy mama szavait pont most akartam hasznossá tenné. Így utólag kissé furcsa értelmezést kapott, de az vigasztalt, hogy a Dokikám elég idős ahhoz, hogy tudja, hogy nem épp keringőzni hívtam. Az Ő volt, én csak társultam és vagyok elég tapasztalatlan ahhoz, hogy ne értse félre. Még akkor sem ha épp annak szántam. De a hangom az utóbbiról árulkodott, hisz ismét megpróbáltam lágy lenni, hangomba némi csábítás illúzióját csempészni. Aztán, hogy miként sikerült... azt nem tudom. De ha az tekintetembe nézett, akkor némi játékosságot fedezhetett fel. De hagytam, hogy vezessen... de ez bizonyára nem ment valami jól. Nem vagyok behódoló típus. Azt hiszem rám érvényes az, hogyha kell valami szerezd meg és/vagy vedd el. Nem pedig ezaz önként akármi, pláne nem úgy, hogy nem mertem volna kijelenteni azt, hogy bízom a másikban. Nem szabad bízni. Sammie az élőpélda. Legalábbis remélem, hogy él. Még. Viszont ennek ellenére a mozdulataim könnyednek hatottak még ha nem is voltak azok és a ritmussal sem volt bajom. Igen, a gimnasztika megtanított arra, hogy legyek bármennyire szar állapotban elkel hitetnem a közönségnek, hogy boldoggá tesz minden mozdulat és azok ösztönösek, zsigerből jönnek, mint ahogy az ember a levegőt veszi. S másolni tudok, harcolni is így tanultam meg... nem lesz nehéz Luca mozdulatait sem lemásolni, leutánozni.*
Nem voltam épp a legvidámabb társaság, tudom, hogy nem ő tehetett az egészről, nem érdemelte volna ezt a komor arcot a részemről, de egyszerűen túlságosan hamar telepedett rám anya hiánya. A legfontosabb ember az életemben, az lesz mindig, és most még csak egy városban sem lehetek vele, mert túlságosan fiatal vagyok. Sikítani tudnék a tehetetlenségtől, ám csak bámulok ki az ablakon, nézem az elsuhanó tájat, a városokat, és még azért is elfelejtek szólni Alanisnek, hogy túl gyorsan megy. Nem lepődnék meg, ha lekapcsolnának minket a zsaruk, de nem, zsarukra még csak nem is akarok gondolni. A könnyeim nagyjából akkor apadhattak el, amikor elhagytok az Államok területét, nem azért, mert nem lettem volna már szomorú, hanem mert nem volt több belőlük. Másrészt, lefagyott a fülem is egy idő után a menetszéltől, én nem értem ezeket a kabriókat minek találják ki. Nem baj, ajándék lónak nem nézhetjük a fogát, mármint a fuvar ajándék, kocsim nincs, jogsim sincs, pénzem sem lenne a benzinre, szóval hagyjuk is. Nem mondom, hogy nem néz ki nagyon jól a járgány, mert de, csak hát, én ennél azért jóval egyszerűbb lány vagyok. Nem is irigylem érte, hisz úgysem tudnék mit kezdeni vele. Van ember, aki hallja ilyen kocsiban a zenét? Vagy ha szólnak hozzá? Vagy a saját gondolatait. A kezemben forgattam a borítékot egy ideig, de miután kiértünk a városból, rájöttem, hogy ennél a tempónál soha nem lelem meg, ha kikapja a szél a kezemből, úgyhogy bedugtam az oldaltáskámba. Böki az oldalam, nem is kicsit, de csak azért sem vagyok hajlandó még megnézni, nincs itt az ideje. Először valamelyest meg kellene emésztenem az anyával történteket, aztán megszokni ezt a Fairbankst. Szerintem sosem fog menni egyébként… Mégis ki tud megszokni L.A. után egy poros kisvárost? Adok neki egy esélyt, nem azt mondom, de nem sok pozitív gondolatom akad a hellyel kapcsolatban. Legalább a nénikém jó arc, meg az unokatesóim is, Sunshinenal néha beszélünk facebookon, őt ismerem a legjobban, de még azt sem mondhatnám, hogy túl jól. Ami késik, nem múlik, ugye? Ettől persze még nem lesz napsütéses jó kedvem. - Valahol megállunk aludni, vagy végigszáguldunk ebben a tempóban a fél kontinensen? Kérdeztem rá végül nagyon hosszúra nyúlt csend után, már ami engem illet, és persze őszinte érdeklődés színezte a hangomat, én nem ismertem a gúny fogalmát. Ettől függetlenül nehéz lett volna nem észrevenni, hogy mennyire nem szabályos, már-már életveszélyes. - Azért, azt csak úgy mondom, hogyha balesetünk lesz, és megsérül a lábam, én megöllek. Komolyan! Nem tennék meg, előbb ölném meg magam, egy lábsérüléssel meg egy börtönben sínylődő anyával nem is lenne olyan lehetetlen elképzelés. Ettől függetlenül nagyon haragudnék rá, és remélem, visszavesz egy kicsit. Oké, hogy sulikezdésre ott kell lennünk, de azért nem mindenáron. Amúgy sem egészen tiszta még nekem, hogy ő ott hogy és mit fog csinálni. Marad-e, vagy visszamegy Los Angelesbe, csak nem utasítottam el a felajánlást, hogy elhoz. Repülőjegyre nem telik, busszal jöhettem volna, de szerintem eluntam volna az életemet közben…
„Bűnös kanadaaa, bűnös kanadaaa” ugrik be hirtelen egy South Park epizód, melyen kénytelen vagyok elnevetni magam. Nem olyan régen léptük át a határt egy pillanatra meg is állt bennem az ütő, mikor megláttam az egyenruhás fickókat. Egy pillanatig tartott a rémület, hiszen beugrott, hogy a pisztoly már nincs a kesztyűtartóban. ~Mi a jóistent keresek én itt?~ teszem fel magamnak az igencsak költői kérdést... óóó... már emlékszem. Siennát viszem Alaszkába, valami rokonokhoz... pedig a nevüket is említette. A hajamba nagy néha belekap a szél, hogy kellemesen megcibálja... imádom ezt a kocsit. Mi baja van a tempóval? Nem értem, majd miután Sienna szavaira lepillantok a mutatóra veszem csak észre, hogy valóban százhúsz mérfölddel repesztünk. -Nyugi szivecském! A következő benzinkútnál úgyis meg kell álljunk. - nyugtatom meg barátnőmet. Már ha nem akarja tolni a kocsit. Komolyan, meg voltam győződve róla, hogy elaludt itt mellettem. Nem is csoda, hiszen kijutott neki az elmúlt napokban. Nem lehetett könnyű az anyukáját rácsok mögött viszontlátni. Furcsa, de még így is cserélnék vele. Az én anyám.... na inkább hagyjuk. Nem értem miért lenne balesetünk. Mert a megengedett kétszeresével hasítunk vagy mert dugig az út kamionokkal? Nem tudom, de mikor Sienna a lábát említi... valami furcsa, megmagyarázhatatlan idegesség fog el. Csak remélni tudom, hogy nem veszi észre a halántékomon duzzadó ereket, vagy ha meg is látja betudja majd a fáradtságnak. -Ilyen sebességnél baleset? Kicsikém. Még be sem vagyok kötve, látod? Nem kellene megölnöd, elintézne az a fa ott. - mutatok kifelé az út szélére. Sienna képébe bámulok és egy olyan gonosz vigyor kezd kirajzolódni, amire talán a Sátán maga sem lenne képes. Beletaposok a gázba... te jó ég, hogy én mennyire imádom a kocsimat. Százharminc, száznegyven, százötvem..... na még egy kicsi és százhatvan. A motor sikít, mint egy vadállat. A pacik hangja morajlik odabentről. Nem hiába, majd ötszázan vannak. Az európaiak mértéke szerint majdnem 270 km/h, olyan adrenalinbomba, amely felér ötven minőségi szeretkezéssel.... Ott egy benzinkút, már taposom is a féket. Meg aztán kicsit tartok tőle, hogy Sisikém túlságosan megijed. Keményen lassulunk, jócskán meg kell támasztanom magam a kormányban és már itt is a lehajtó. Szépen beállok a kútra és egy gombnyomással magunk felé húzom a ponyvát. -Sisikém! - fogom meg barátnőm felém eső kezét – kábé félúton vagyunk és még mindig érvényes az ajánlatom. Nem kell ezt az utat megtenned! Fizetem az iskolád, a balettet. Bérelek neked lakást L.A.-ben. Csak kérned kell! A te döntésed, csak gondoltam szólok. Ha akarod tépd össze a borítékot és irány haza. Kipattanok a kocsiból és átsiklok Sienna oldalára. A kutas a semmiből terem mellettem, a frász jön rám tőle. Értésére adom, hogy tele kérem, majd barátnőm ajtaját kinyitva megsimítom pofiját. -Van itt egy Motel. Nem is tudom, nekem olyan kurvabaszodának hat... oppsz.. bocsi. - tudom, hogy Sienna nem szereti, ha csúnyán beszélek és nem is jellemző ez rám a jelenlétében, de most valahogy kiszaladt a számon. - Szóval nekem megfelel egy alvásra ha neked is. Vagy valami puccos helyet keressünk a városban?
Kezdőlap
//
(Illetve másik karival. XD//
