- Szerintem segíteni fognak. Meg nyilván sokkal többet el kell majd mesélnem rólad is, mint amennyit eddig megosztottam. - sóhajtok röviden. Nem arról van szó, hogy titkolóztam, mert mióta összejöttünk, teljesen nyíltan és őszintén elmondtam azoknak, akikre tartozik, hogy kicsoda, micsoda a párom. De annál többet, mint amennyire szükség volt, vagy mint amennyi hasznos információ a társaim számára, nem osztottam meg róla. Senkinek semmi köze hozzá, hogy például miket csinálunk amikor épp kettesben vagyunk, vagy, hogy tudom is én, szereti a bogyós gyümölcsöket. Na ez valószínűleg változni fog, így, hogy kár is szépíteni, valahol amiatt, hogy mi összejöttünk, amiatt kerültem bajba. Valahol úgy igazságos, ha a későbbi bajokat elkerülendő, jobban felkészülünk az esetleges múltból érkező veszedelmekre.
- Mióta nem jártál ezen a vidéken? - teszem fel az első kérdést, ami eszembe jut. Nem mindegy ugyanis, hogy hány év eseményeiből kell majd felzárkóztatni.
- De, igen ez jó ötlet. - nem tudom, hogy keresnek-e vagy aggódnak-e, de tényleg jobb egy SMS, hogy legalább annyit tudjanak, hogy még élek. El is kérem a telefont, majd lassan bepötyögöm Abie számát, fura, másét nem is tudom fejből… Megírom neki, hogy Bia vagyok, holnap hívni fogom, és jól vagyok. Ennél több információt egyelőre nem zúdítanék a nyakába, ha esetleg még nem kerestek volna (bár ezt szinte kizártnak tartom). - Köszönöm. Eddig valahogy nem is gondoltam rá, hogy az eltűnésem otthon is zavart okozhatott. - pedig ez kellett volna, hogy legyen az első gondolatom, hogy értesítsem a társaimat. Talán az állapotomra való tekintettel elnézik majd, és végül is egyben vagyok, meg remélem néhány napon belül haza mehetünk.
- Hű de szigorúan nézel. - kerekednek el a szemeim egy kissé meglepetten. Eddig ezt a kérlelhetetlen arcát nem ismertem, mármint, hogy ilyen is tud lenni, nem enged egy kicsit sem a dolgokból. Pedig jó lett volna, ha megkegyelmez, abból kiindulva, hogy talán pár perc múlva már alszunk is, nem szívesen ébrednék arra, hogy nem jól mozdultam és össze-vissza szúrkál a tű.
- Azért nem volt veled sem egyszerű, ha jól emlékszem, valamelyik nap nagybevásárlást akartál tartani… - jegyzem meg, mert lehet, hogy elüldögélt a fotelban, de máskor meg (mint mindenkiben) benne is biztosan buzgott valami megmagyarázhatatlan cselekvési kényszer.
- Azt valószínűleg nem díjazták volna. Meg én se. - értek vele egyet. Gyógyítónak tanulok, de nem biztos, hogy ilyen szakszerűen tudtam volna elvégezni a műtétet, szóval van még tér a fejlődésre. Megfontolandó, hogy beiratkozzak az egyetemre, és megpróbáljak elvégezni valamilyen orvosi képzést, a specializálódás igazából majdnem mindegy is lenne, de nyilván legjobb lenne valamiféle sebészi tapasztalatot szerezni hosszútávon.
- Tudom, tudom. - ismerem el, és el is engedem a csontot, sőt, még engedékenyen hozzá is teszem - Az tetszik ahogyan te mondod. - más szájából nyilván nem hangozna ilyen jól, vagy lenne benne valami negatív felhang, de így tényleg egészen aranyis volt, főleg az adott szituációban. Mondjuk úgy, hogy neki, de csak neki elnézem.
Persze pihenés helyett inkább kíváncsiskodok, majd megosztom vele, hogy hogyan is jutottam el a következtetésig, hogy rokonok lehettek a sötét tekintetűvel. Nem kell hozzá nagy logika, csak összerakni a kirakós apró darabjait.
- Én. Vállalom is. - csóválom meg a fejem. Nem szeretem a gyógyszereket, előbb kotyvasztanék valami teát vagy főzetet, de úgy tűnik most semmi értelme tovább alkudozni, így csak békésen tűröm a szakszerű ellátást.
- Szóval jobban teszem, ha még egy órát ébren maradok. - summázom, ha már nem akarok tűvel a karomban aludni. Fenének se hiányzik, hogy lerántsam egy rossz mozdulat miatt az egész kócerájt infúzióstól, lámpástól.
- Értem. - felelem elgondolkodva. - Emlékszel még, hogy merre nyugszik? - kérdezem óvatosan, majd a kezéért nyúlok. - Arra mindig van idő, hogy helyesen cselekedjünk, megkeressük és visszavidd neki, ahová tartozik. Ha ezt szeretnéd. - most már úgyis itt vagyunk. Azon az egy-két napon meg igazán nem múlik semmi, már így se volt betervezve ez az egész út, meg minden rémség ami vele jár, szóval részemről ez a legkevesebb. Persze ha szeretné megtartani és haza vinni, az is az ő döntése, én ebbe nem szólok bele, támogatom akármit is szeretne tenni.
Szótlanul figyelem, talán ebben a témában jobb, ha nem is mondok semmit. Nem volt szép tőlem, és még mindig fel se foghatom, hogy hogyan is tehettem meg. Nem az, hogy bánom, mert tudom, hogy bántott volna minket az első adandó alkalommal, de akkor is. Ennyire rossz dolgot még soha nem tettem, és igazán szerencsétlen körülmény, hogy pont az unokájával történt. Remélem, hogy nem fog emiatt neheztelni, de ha mégis, azt is megérteném. Nekem se esne jól.
- Nem tudom. Talán a rossz tapasztalatok, vagy ilyesmi. - jövök egy kicsit zavarba. ő előtte minden kapcsolatom befuccsolt, többnyire amiatt, mert hiába is tettem meg mindent, meg voltam gondoskodó, cuki, mutattam ki az érzéseimet, sosem találtak igazán viszonzásra. Az az apró hiányosságom, ami mostanáig köztünk nem volt akadály, eddig minden férfinak hosszabb távon megugorhatatlan problémát jelentett. Kevés voltam, nem voltam tökéletes, nem volt elég az, aki vagyok.
Annyira már ismerem, hogy a jövő egy olyan dolog amit meg kell élni. Majd átmegyünk a hídon, ha odaértünk, minek is a jövőre gondolni, az majd alakul úgyis. Én viszont szeretem elképzelni a következő egy hónapot, egy évet, vagy akár tízet, vagy még többet is. Azt nyilván nem tudom, hogy mi vár ránk, pontosan milyen élet vagy ha úgy tetszik milyen sors, de az biztos, hogy részemről vele szeretném tölteni.
Inkább kíváncsian hallgatom a rögtönzött “esti mesét”, nem is szakítom félbe mindenféle kérdéssel, pedig az lenne bennem bőven.
- Erről már korábban beszélnünk kellett volna. Túl fontos téma. - csóválom meg röviden a fejem. Hálás vagyok, hogy most legalább elmondta, de tényleg igaz, hogy a múlt nem mindig jó, ha teljesen feledésbe merül vagy nem beszélünk róla. Attól még ugyanúgy hatása lehet a jelenre.
- Rengeteg kérdésem lenne, és valószínű, hogy apránként majd mindet fel is teszem. - azt se tudnám hol kezdjem. - De az első és legfontosabb, ugye tudod, hogy ez nem igaz? Nem a te hibád vagy mulasztásod ami történt. Arról már beszéltünk, hogy nem sokat segített volna az sem, ha ott lettél volna. De annak végképp semmi köze a múltban történt veszteségekhez, hogy most hogyan érzel. Még ha felelős is lettél volna, ami nem voltál, vagy ha valóban neked kellett volna megvédeni őket, barátok közt is eltelt azóta vagy kétszer annyi idő, mint ameddig egy hosszú és boldog élet adatik egy őrzőnek. - nehéz értelmet találni a gondolat kavalkádban, amit ez a rengeteg információ okozott, így inkább csak (több tényező miatt is) óvatosan közelebb csúszok, és a fejem a vállára hajtom.
- Az, ha most boldognak érzed magad egy jó dolog. Neki pedig nem volt semmi joga, hogy ezt el akarja venni tőled. Tudom, hogy jó ember vagy, és a lehető legjobb szándék vezérelt amikor elvonultál a kölyköddel. Egyáltalán nem a te hibád, hogy a történelem pont rosszkor állt neki leosztani a lapokat, és a családod meg a törzsed látta a kárát. - neki magyarázzam? Vannak nálunk nagyobb dolgok, amik ellen egyszerűen nem tehetünk semmit, csak megpróbálhatjuk túlélni valahogy.
- Butaság volt egyből neked támadniuk. Azok alapján amit már tudok, hogy nekem is milyen nehezen szavaztál bizalmat, és mennyi mindennek kellett összeállnia, szerintem maximálisan, az elvárhatónál sokkal tovább volt űr az életedben a családod hiánya miatt. Ha ezt tudta volna, ha ahelyett, hogy egy ilyen kegyetlen bosszút tervezgetett volna, inkább megkeres és beszéltek, akkor minden másképp alakulhatott volna.

- Azt nem ígérem, hogy ha visszatérünk, még maradok néhány napot Fairbanksben, de ha úgy adódna, hogy kérdésük akadna a történtekről, akkor állok rendelkezésükre. - még nem tudom, hogy fognak alakulni a dolgok, ahogy a fairbanksi őrzőket sem igazán ismerem, de ha már az ismeretségünknek köszönhető, hogy ilyesmibe keveredett az egyik gyógyítójuk, akkor ez a legkevesebb. Jóban, rosszban, vagy valami hasonló.
- Nem is tudom pontosan, úgy száz éve? Száztíz? Akkor is csak átutazóban. - gondolkozok hangosan, majd amikor látom, hogy Bia is osztja a véleményem, szó nélkül nyújtom át neki a telefont, használja nyugodtan, bármikor szüksége van rá. Igaz, töltőt nem hoztam, de mivel szinte kizárólag telefonálásra használom, gond nélkül kibírja több napon keresztül.
- Tudok ám olyat is. - nevetem el magam akaratlanul is a meglepett arckifejezését látva – De manapság többnyire a munkahelyre tartogatom. Vagy ha Dora a fejébe vesz valami sületlenséget. - teszem hozzá, bár lekopogom, egészen jól sikerült tisztáznunk a határokat szinte mindennel kapcsolatban. Amíg azokat nem feszegeti a másik, egészen vajszívű tudok lenni, de ha átlépik a határt, egy szempillantás alatt át tudok váltani én is szigorú és hajthatatlan üzemmódba, ami hála az égnek, kellően hatásos szokott lenni ahhoz, hogy gyorsan meggondolják magukat az emberek. Mint például most, ahogy gond nélkül kötöm be az infúziót, majd foglalok helyet ismét az ágyon Bia mellett. Talán szerencsésebb is most, még alvás előtt, legalább addig is dolgoznak benne a gyógyszerek, amíg pihen.
- Csak a piacra akartam elugrani, enni mégis csak kell, Dora meg hülyét kapott volna, ha hazaállítok egy őzzel. Amúgy is, addigra már eltelt pár nap, már egész jól bírtam mozogni. Meg ne felejtsük el, kicsit gyorsabban gyógyulok, mint az átlag. - lehet, hogy más hetekig kényszerpihenőre van utalva egy bordatörés után, nekem egy hét után semmi bajom nem volt, úgy azért könnyebb nyugton maradni. Ha heteken keresztül kéne, lehet nekem is jobban az agyamra menne a semmittevés.
- Sejtem. Bőven elég akkor az ilyesmi, ha rákényszerül az ember. Ahogy a klinikán szoktuk mondani a betegeinknek, nem kell mártírnak lenni és feleslegesen szenvedni a fájdalomtól, adunk ám gyógyszert ha kell. - nagyjából én is hasonlóan vagyok vele, attól még, hogy farkas vagyok, különösebben nem vonz a fájdalom, még ha jobban is viselem, mint az átlag. Úgy is akad bőven az ember életében olyan helyzet, amikor sajnos nem opció, és muszáj tűrni.
- Végül is, ki öltözött Halloweenkor menyasszonynak? - fűzöm még hozzá a témához komolytalanul. Persze, tisztában vagyok vele, hogy semmi köze a valósághoz, elmagyarázta elég pontosan, hogy egy animációs filmből voltak a figurák, azóta már azt is felvettük a listára, de na, túl magas labda lett volna most kihagyni.
- Igen, nem ártana. De megvárom veled, ígérem. Nem a hortyogásomat hallgatva kell végigvárnod. - ígérem meg neki, idefelé jövet úgy is aludtam pár órát a kocsiban, és bár nem mondanám magam túlzottan kipihentnek, de ha addig beszélgetünk, akkor úgy is gyorsan elszalad az az egy órácska.
- Nagyjából, ha arra járnék, szerintem felismerném a helyet. Bár ki tudja, mennyit változott azóta. - ismerem be, mert a környező táj, dombok, hegyvonulatok, vízfolyások alapján egészen jól be lehet határolni, de tisztában vagyok azzal, hogy a növényzet változása mennyire más arculatot tud adni a helynek. Ha nem is nyílegyenesen, csukott szemmel, de szerintem megtalálnám a helyet.
- Annyi idő után nem igazán lenne értelme visszavinni, de ettől függetlenül, ha az idő engedi, lehet felkeresném a helyet. - osztom meg vele, aztán majd meglátjuk. Ha már erre sodort az élet, sajnálnám, ha kimaradna, de igazából az, hogy most, vagy esetleg néhány hónap múltán látogatok vissza… szinte teljesen mindegy.
- Jogos. Mindent megmagyaráz. - húzom el a számat, azokról én is tudnék bőven mesélni az elmúlt kétszáz évből, melyik kapcsolat miért is nem működött. Tényleg rá tudják nyomni a bélyegét az ember jellemére, önbizalmára. Az ittlétünk okán azonban egyik sem fontos annyira, mint a házas éveim vége, úgyhogy inkább ezt osztom meg vele kicsit részletesebben. Az infúziót elnézve időnk még úgy is akad bőven, másrészt, ha már ilyesmibe keveredett, az a legkevesebb, hogy legalább a kérdései egy részére megpróbálok válasszal szolgálni. Legalábbis azokra, amikre tudok, mert bennem is maradtak még bőven.
- Nyugodtan, ahogy érzed. Amire tudok, igyekszem válaszolni. - bólintok aprót a megjegyzésére, majd hallgatva a véleményét a történtekről, akaratlanul is elmosolyodok.
- Persze… tisztában vagyok vele, hogy az egész egy rakás szerencsétlen véletlennek az eredménye. Rosszkor rossz helyen, vagy valami hasonló. Könnyű  úgy hibáztatni, hogy a történetben én vagyok az egyetlen túlélő, meg az egyetlen vérfarkas. - húzom el a számat, mert tisztában vagyok vele, hogy szinte mindenki másra is lehetne mutogatni a történtek okán – de már csak én maradtam. Abba viszont valahogy senki sem szeret belegondolni, hogy milyen érzés mindenki mást túlélni, akit valaha szerettél.
- Ez van. Nem lehet mindig a nyertes oldalon, nem igaz? - kérdezek vissza egy csomorkás mosollyal. Tudom, ennyi erővel a kölykömre is haragudhatnék a történtek miatt, de valahogy sosem volt eszemben, hogy ilyesmivel vádoljam. Inkább örülök, hogy legalább ő megúszta és nem jutott a többiek sorsára. Vajon vele mi lehet mostanság? Régóta nem hallottam felőle sem. Ahogy Bia közelebb csúszik, már szinte ösztönösen emelem a karom, hogy átöleljem, de azon túl is kellemes, megnyugtató érzés a közelsége – pláne azok fényében, milyen kevésen múlt az, hogy még egyáltalán érezhetjük.
- Persze, mert te ismersz már ennyire. Ha felkeresett volna, hogy számon kérje a történteket, neki is elmondtam volna, mi történt, de tudod, hogy van, egyszerűbb néhány hiányos információ alapján következtetéseket levonni, mintsem a dolgok mélyére ásni. A nagyanyja elvesztésének okán akart bosszút állni, holott, ha ismerte volna, tudta volna, hogy ő ellenezte volna ezt az egészet a leghangosabban. - valalhol sajnálom, hogy nem ismerhettük egymást korábban, és ilyen körülmények között kellett megismernünk egymást, másrészt viszont – látszik, hogy egyáltalán nem ismertük egymást, vagy tudtunk bármit is a másikról.
- Arról nem is beszélve, amit veled műveltek. Valahol vicces, ahogy a családról meg ősi hagyományokról magyaráztak, közben meg annak rendje és módja szerint köpték szembe mindkettőt azzal, amit műveltek. - csóválom a fejem szomorúan, kezdve azzal, hogy a saját felmenője ellen fordult az unokám, egészen odáig, milyen értelmetlenül kínozták meg a másikat, pusztán szórakozásból, meg hogy nekem ártsanak vele.

- Nézd… ha olyan kérdéseik lesznek, úgyis megtalálják a módját, hogy megtaláljanak és kérdezzenek. - vonom meg a vállamat kissé sajnálkozva. Ez van, mondhatok én akármit is, ha őt akarják kihallgatni, akkor vagy megkérik, hogy jöjjön el mégis Fairbanksbe, vagy más módot találnak rá. Nem fogok vitatkozni, hogy szerencsésebb lenne ha személyesen lenne jelen, és velem együtt adná elő, hogy mi történt, de ha mennie kell, akkor mennie kell.
- Akkor van mit bepótolni, információkat begyűjteni. - bólintok röviden. Gyorsan írok pár megnyugtatónak szánt szót Abienek, majd vissza is adom a telefont. Majd holnap beszélek azzal, akivel kell, hogy elmondjam merre vagyok és mi történt.
- Jobban örültem amikor még megtartottad a munkának és Dorának, és engem elkerült a szigorú éned. - ellenkezek kicsit, mert na, azért ne szokjon hozzá, hogy szót fogok fogadni ha csak úgy rám parancsol. Most belátom, szükséges a gyógyulás miatt az a sokminden amit a gyógyítók itt hagytak, de más témában azért nem örülnék neki, ha ez egyfajta szokássá nőné ki magát. Bár ahogy eddig megúsztam, valószínűleg azután is meg fogom, hogy hazamegyünk, és meggyógyultam.
- Igen. Enni kell, de még mindig nem értem, hogyan tudtál lebeszélni róla, hogy szabit vegyek ki és elmenjek hozzátok segíteni. - nem feltétlen kell a gyógyításra gondolni, bár abban is segíthettem volna. Az egyszerű dolgokban, mint a bevásárlás, főzés, mosás, ilyesmiben egy átlagos ember, átlagos barátnő is tudott volna a hasznukra lenni, anélkül, hogy Dora gyanút fogott volna. Bár tudom, hogy a balesetet követő napokban ezt is megbeszélték, és Bruno beavatta őt a világunk egy-két részletébe.
- Ha holnap a tűréshatárnál jobban fáj, biztos tudnak rá adni valamit. - gondolkodok el egy kicsit. - Megpróbálhatnék segíteni rajta én is, de… sajnos nem tudok. - akármilyen kellemetlen is bevallanom. Egyrészt a testrészek, végtagok, szervek visszanövesztésében még nem vagyok járatos. Másfelől kellene nem is keveset meditálnom, hogy újra képes legyek a gyógyításra, de amíg ilyen zaklatott a lelkem, nem tudom képes lennék-e rá egyáltalán.
- Én, de az csak egy jelmez volt, én mondtam, hogy lehetünk só és bors szóró is, te akartál valami normális szerű ruhát. - az az öltöny nem volt túl szokatlan, kicsit kimázoltam az arcát sápadtabbra, és kész is volt, sőt, mindenki szerint egészen aranyos Victor és Emily voltunk. Ha látta volna a mesét, egész biztos értené az egészet. Már rajta van a listán, de így, hogy épp, hogy csak végére értünk a Shreknek, kevés esélyt látok rá, hogy a közeljövőben megnézzük ezt is közösen.
- Azért van rá esély, hogy elalszunk mielőtt lecsepeg. - ásítok röviden, mert annyira nem vagyok biztos benne, hogy egy órán át ébren tudnánk lenni. Persze, minket ismerve még több is mint egy órán át tudnánk beszélgetni, de a körülményeket is tekintve, azért megvannak a magunk korlátai. Plusz azt sem tudom, hogy a gyorsabb anyagcseréjével mikor múlik majd el a fájdalomcsillapító hatása, de annyi biztos, hogy jobb lenne ha addigra már aludna. Elég lesz reggel szembesülni a fájdalommal, minek azt sürgetni?
- Esetleg segíthetek megkeresni, ha már a közelébe el tudnál vezetni. - van pár varázslat, amik ha nem is erre lettek kitalálva, de még hasznosak lehetnek. Mást nem, keresünk egy öreg fát, és megpróbálom szóra bírni, vagy ilyesmi. Még nincs konkrét tervem, de ha szeretné megkeresni, kérhetek tanácsot a helyi őrzőktől. Valami módja csak van annak, hogy egy hajdani gyógyítót megtaláljunk, ha már a közelben járnánk.
- Rendben, ez a te döntésed. De ha szeretnéd, vagy kellene a segítségem, szólj kérlek. - az ő dolga, hogy vissza akarja-e egyáltalán vinni oda a nyakláncot, vagy ha igen akkor mikor. Azt is megérteném ha megtartaná, mert bár nem szokott tárgyakhoz ragaszkodni, de ez pont olyasmi amit elfogadom, ha szeretne megőrizni.
Csendesen hallgatom a történetet. Szívesen megkérdezném, hogy miért harapott be egy kölyköt, vagy, hogy volt-e bármilyen előjele annak, hogy mire készülnek a törzsével. Nem mintha hibáztatni szeretném, vagy ilyesmi, biztos, hogy van mindenre épkézláb magyarázata. Az is lehet, hogy pont így akarta megvédeni őket, nem tudhatom.
- Nagyon is könnyű lenne, felszínes információk alapján. - bólintok egyetértésben. Ha egy sztoriban mindenki meghal, a többi megsebesül, te meg két évszázaddal később is még életben vagy és ráadásul még pont boldog is vagy… igen, egy hevesebb természetű leszármazott úgy, hogy a körülmények nagy részét nem ismeri, könnyen vonhat le téves következtetéseket.
- Gyakran nem azok nyernek, akik megérdemelnék. - sóhajtok röviden. Az ő esetükben például nem azt mondom, hogy az őslakosoknak kellett volna felül kerekednie, vagy akkor egy jobb világban élnénk, ezt nem tudhatom, de az amit tettek velük, mindenképp helytelen volt. Inkább közelebb bújok, ügyelve az infúzióra is, hogy ne húzódjon ki.
- Azon gondolkodom, hogy miért nem próbált meg beszélni veled. Az nem kifogás, hogy nem ismert. - elgondolkodva, szinte már automatikusan simogatom a vállát, ahogy máskor is szoktam, amikor így összebújunk. - Szerintem… valamiért azt gondolta, hogy közöd lehetett a dolgokhoz. Vagy valaki nem a teljes történetet mondta el neki, különben miért haragudott volna ennyire, vagy miért tervelte volna ki az egészet? Hiszen amikor történt, amikor meghalt a feleséged, ha jól számolom ő még gyerek lehetett. - mégis csak a saját nagyapja ellen fordult. Ilyesmit senki nem csinál, hacsak nem meggyőződése, hogy rászolgált a bosszúra. De ki vezethette erre a következtetésre? Ezt kellene megtudni, hogy megérthessük mi miért történt.
- Azt a részét nem valószínű, hogy meg tudom bocsátani nekik. - sóhajtok szomorúan. - Nem csak a fizikai fájdalomról van szó. Teljesen… kétségbeestem, összetörtem, és nem csak fizikai értelemben voltam elveszett. - az a rengeteg máktea ide vagy oda, kicsit elöntenek az emlékek, és erősen koncentrálnom kell, hogy ne pityeregjek megint. - A legrosszabb a dobozban volt. Tudod, hogy nem bírom a bezártságot, annyira féltem, hogy ott fulladok meg a sötétben egy kis dobozban, egyedül. - nem tehetek róla, mégis csak elöntenek a könnyek, és hüppögve tör elő belőlem a sírás. Nem akartam megosztani vele még ezeket a dolgokat, egyáltalán nem akartam erről beszélni se most se máskor. Pláne így, hogy azt már tisztáztuk, hogy az elkövető történetesen az unokája. Beletelik egy kis időbe, mire csillapodik a hüppögés, és valamennyire tisztulnak a gondolataim. Elmosódott kicsit a világ körülöttem, olyan zavaros minden. Meleg van, szörnyen meleg, és mik ezek a néha felvillanó fények?
- Talán neked van igazad, hogy ez csak a jelen. - mondom halkan, kissé zavarosan, miközben a plafont bámulom, lassan csordogáló könnyekkel. A sok zagyva gondolat közt valahogy egy apróság, vagy annak tűnő dolog az ami most újra elkezd nyomasztani, hogy talán mást gondolunk az előttünk álló évekről, ha még ezek után amit átéltünk is még mindig vannak bizonytalan pontok az életünkben. De miért vannak? Mit kellene még tennem, hogy eltűnjenek? Sosem lesz már ennek vége? Túlságosan sok dolog történt, és túlságosan elkínzott a lelkem. Számomra a napnál is világosabb volt még amikor éreztem a gyertya égető melegét, akkor is, hogy ezt az egyet nem tudják elvenni tőlem, amit Bruno iránt érzek, erre tessék. Tényleg ilyen könnyen megtörtek, tényleg ezt is elvehetik tőlem a biztonságérzettel együtt? Most úgy érzem egyedül bolyongok a sötétben. Túl sok a múlt, egyszerűen gyenge vagyok, hogy megküzdjek vele, és mindkettőnk tekintetét a jövő felé fordítsam. Hiába is értek meg mindent, most olyan, mintha a múlt megszűnt volna a múltban maradni és teljesen elhomályosítja a jövőt.
Olyan nehéz még a levegő is, és majd’ szétesik a fejem. Még a plafonról is a sötét tekintetű bámul vissza rám, és szinte hallom ahogy a durva beton padlón húzzák újra elő a fa ládát, hogy bezárjanak. Érzem, hogy milyen jó hidegnek tűnik Brunohoz bújni, pedig általában amikor együtt alszunk pont, hogy melegedni szoktam ilyenkor. Nem tudom, hogy van-e a közelben egy lázmérő, de ha lenne, hát lehet, hogy kiakadna a mérőkéje, amilyen hirtelen szökött fel a lázam.

Valahol igaza van Biának, ha akarnak, úgy is előkerítenének a föld alól is. Egyszerűen arra akartam utalni, hogy eszem ágában sincs egyedül hagyni ebben az egészben, azután sem, hogy hazaértünk. Mert esélyesen kicsit hosszabb lefolyású ügy lesz, mire minden visszaáll a régi rendbe.
Aprót bólintok a szavaira is, igen, lesz mit… bár kérdés, hogy mennyi lesz belőle a számomra hasznos információ, tudnak-e egyáltalán olyat mondani, ami releváns lehet, de majd megtudom hamarosan. Ahogy végzett, a telefont visszarakom az éjjeli szekrényre, én majd később írok.
- Nem is terveztem állandósítani veled szemben. - igyekszem megnyugtatni, elvégre nem vagyok domináns beállítottságú, hogy folyamatosan dirigáljak neki, vagy eldöntsem, mit csinálhat, és mit nem. Mondhatni, nála jóval tágabbak azok a bizonyos határok, és még ha valamiről eltérően is vélekedünk, jobb szeretem megbeszélni vele, mintsem szó nélkül ráerőltetni az akaratomat. Szóval mondhatni, ez a mostani kivételes esetnek minősül.
- Bia, tudom, ijesztőnek hangzik egy bordatörés, de pár nap után már tényleg egészen jól voltam. Értékelem, hogy ennyire szerettél volna segíteni, de biztosra veszem, hogy lesz még rá bőven alkalmad. - felelem hálásan, hisz tudom, hogy szívesen segített volna, de azt sem várhatom el, hogy amint bármi történik, egyből hátrahagyva mindent, ugorjon. Akkor is, ha egyáltalán nem vészes a helyzet. Ha minden alkalommal így történne, valószínűleg a környezetünkben mindenki hamar megelégelné a dolgot, és a végén akkor nem tudnánk segíteni a másiknak, amikor tényleg nagy szüksége lenne rá, ezt pedig inkább nem rizikóznám. Egy újabb szépsége a távkapcsolatnak, hisz ha legalább egy városban laknánk, nem is lenne téma ez az egész.
- Biztosan. Majd meglátjuk. - nyugtatom meg, ha olyan fájdalmaim lennének, biztos kérnék valami segítséget, így előre azonban nem igazán tudom. Az is lehet, hogy reggelre el is múlik magától. - Nézd, tudom, hogy gyógyítóként az ember mindenkin segítene, akin csak tud, de néha nem árt egy kicsit önzőnek lenni, amikor szükség van rá. Most az a legfontosabb, hogy te jobban legyél. - osztok meg egy tanácsot vele, amennyiben megfogadja. Elvégre, ha most csak magára koncentrál, rendbe jön és újra folytathatja a gyógyítást, sokkal jobban jár mindenki, mint ha még jobban kimerítené magát és sokkal hosszabb ideig tartana, míg újra használható állapotba kerül.
- Tudom, tudom, de a só és bors szóró olyan… semmilyen. - húzom el a számat, mert oké, hogy volt szó megúszós jelmezekről, de ez annyira jellegtelen lett volna, hogy még a wc papíros múmia jelmez is jobb lett volna tőle, akármilyen hülyén hangzik.
- Ha nagyon elálmosodnánk, állítok rajta kicsit és akkor hamarabb lecsepeg. - nyugtatom meg, vagy ha nagyon elfáradna, majd megvárom én, meg leszedem, mielőtt álmában magára rántaná, emiatt nem kell aggódnia. Igaz, én is elég fáradt vagyok, de ha kell, ébren maradok egy kicsit tovább, emiatt ne aggódjon.
- Rendben, köszönöm! - felelem hálásan, majd meglátjuk, hogy alakulnak a következő napok, mert az egy dolog, hogy szeretnék időt szakítani rá, de úgy is attól függ, hogy sikerül intézni a dolgokat, vagy milyen állapotban leszünk.
- Arról nem is beszélve, hogy az életben sokszor nem is igazán létezik olyan, hogy jó és rossz… Ha ezt a korszakot nézzük, akkor is elmondható, hogy mindenki abban a szellemben cselekedett, hogy jót tesz, hogy megvédje a sajátjait, és a másik fél a rossz. - felelem elmerengve, mert valahol azt is megértem, hogy az a számtalan ember, aki annyira elkeseredett helyzetbe került, hogy az óceánon átkelve itt próbált új életet kezdeni, szintén csak a legjobbat akarta a családjának. Kár is vitázni azon, mi lett volna a jó megoldás, ha lett volna egyáltalán ilyen.
- Nem tudom, Bia, tényleg nem. - ismerem be, ennyire sajnos nem volt alkalmunk megbeszélni a dolgokat – Lehet, hogy szimplán kevés információja volt, és tévesen rekonstruálta a történteket. Vagy az sem kizárt, hogy eltávolodott már annyira az őslakos gyökereitől, hogy amiatt értett félre valamit. Hisz miért akartam volna rosszat a feleségemnek? Ha bármelyikünk is úgy gondolta volna, hogy már nem akarjuk folytatni, egyszerűen elváltak volna az útjaink. - igaz, így is elváltak, de csak egy rövid időre terveztük, abban a reményben, hogy hamarosan újra látjuk egymást. És így is lett volna, ha az élet nem szól közbe.Lehetne töprengeni rajta napestig, hogy hol csúszhattak félre a dolgok, de lehet, hogy akkor sem tudnánk meg soha az igazat, vagy még csak a közelében sem járnánk. Félinformációk, ugyebár. De tekintve, hogy talán végre pont került a végére, talán nem is számít igazából.
- Tudom, tudom… - simogatom csendesen a fejét, miközben újra a vállára telepszik a történtek súlya – Más sem viselt volna jobban ilyesmit. Sajnálom, hogy át kellett élned. - felelem szomorúan. Újra elhatalmasodik rajtam a tehetetlenség érzése, hisz olyan szívesen elvenném a fájdalmát, csak hogy jobb legyen neki, de tisztában vagyok vele, ezen az úton egyedül kell végigmennie, megbirkózva a történtekkel. Hagyom, hadd sírja ki magát, ezáltal is könnyítve valamit a lelkén, egy jó adag feszültségtől megszabadulva, miközben azt is érzékelem, hogy szinte észrevétlenül, de a láza is elkezdett fentebb szökni. Vetek egy néma pillantást az infúzióra, már legalább a fele lecsepegett, ha nem több, de azért a gyógyszereknek is kell idő, hogy kifejtsék a hatásukat, így egyelőre csak csendben várok.
- Az, de gondolj rá úgy, hogy idővel mindez a borzalom csak a távoli múlt egy része lesz. - próbálom vigasztalni, bár nem vagyok biztos benne, hogy ilyen lázas állapotban mennyi marad meg neki az elhangzottakból, mindenesetre nem tágítok mellőle – Többé már nem kell tartani tőlük. Én is itt vagyok, vigyázunk rád, csak pihenj. - csitítom csendesen, miközben akaratlanul is eszembe jut, hogy milyen fantasztikusak az emberek. Mennyi mindent képesek kiállni, kibírni, néha már szinte emberi ésszel fel sem fogható dolgokat, míg máskor ugyanúgy milyen esendők és elesettek tudnak lenni. Fáj így látni a másikat, de reménykedek benne, hogy csak átmeneti állapot, mivel a szervezete eddig túlélő üzemmódban a maximumon kitartott, így most üt vissza az egész kimerültség, követelve a kényszerű pihenést, hogy újra utolérje magát.
Miután a láza továbbra sem akar lentebb menni, segítek neki lefeküdni az ágyban, majd gyorsan körbenézve a kis házban, mit tudnék használni, egy tál hideg vízzel és egy kis kézi törölközővel térek vissza mellé. Tudom, egy kis hideg vizes borogatás nem tesz nagy csodát, de talán segít, hogy kicsit jobban érezze magát amíg a szervezete küzd. Ahogy az utolsó cseppek is leérnek, az infúzió csövét is lekapcsolom a kanülről, utóbbit egyszerűen leragasztva, ne akadjon bele semmibe – de ha holnap újabb adagra lenne szükség, ne kelljen újra feleslegesen tűkkel szurkálni. És tudom, nem sokkal ezelőtt még azt mondtam neki, nem biztos, hogy tudok maradni vele Fairbanksben, miután visszatértünk, de látva, mennyire rossz állapotban van, egyre inkább felülíródni látszódik ez a döntés. Egy pár nappal több vagy kevesebb hiányzás, számít valamit, ha a másiknak segítségre van szüksége?

- Ennek örülök, mert akkor kénytelen lennék állandósítani a dacoskodást. - mosolyodok el halványan, miközben elfogadom a sorsomat. Jó is így, hogy már tudom mikor veszi elő a szigorú énjét: akkor, amikor szükség van rá, és nincs más mód vagy nincs jobb mód arra, hogy meggyőzzön.
- Például most. - csóválom a fejem csalódottan. - Nekem kellene téged ápolni, sokkal súlyosabb sérüléseid vannak mint nekem, főleg így, hogy az enyémeket szinte teljesen meg tudták gyógyítani. - nem azt mondom, még érzékeny az oldalam, de a bordáim már köszönik szépen jobban vannak, amelyik törött volt már csak zúzódott, ami zúzódott volt annak semmi baja. A kezem is rendbe hozták, már amennyire így első körben lehetett, igazából nekem már olyan nagy okom nem lenne panaszra, ami a fizikai sérüléseket illeti. Szemben Brunoval, akit gyakorlatilag kicsaptak az asztalra és kénytelenek voltak egy rögtönzött műtétet végrehajtani rajta. Amit tudtam én is megtettem még ott helyben, még szerencse, hogy a lőtt sebbel épp csak annyit haladtam, hogy a vérzést elállítsam, mert azt egyrészt éreztem én is, hogy nagyobb a baj, másfelől pedig ezüstről lévén szó, erőm se volt hozzá elég.
- Ezt úgy mondod, mintha nem is ismernél. - persze, hogy tudom, hogy a jószándék vezéreli, és normális esetben hajlanék is rá, hogy megfogadjam a tanácsát. - Megpróbálok minél előbb helyre jönni. Megígérem. - adom meg magam végül. Tulajdonképpen már csak amiatt sem ártana visszanyernem az erőmet, mert ahogy tapasztaltam, a stressz helyzet erősíti a kreativitást, egészen jól működtek az önvédelmi varázslataim is. Ami mint most már tudom, létfontosságú a túléléshez. Márpedig ha nincs erőm, nincs energiám, akkor nincs önvédelem sem.
- Láttad volna az arcod amikor megláttál talpig fehérben. - mosolyodok el kissé ugratva. - Kár volt kimázolni az arcodat, épp eléggé elsápadtál anélkül is. - igaz, hogy meglepetés volt még neki is, pedig még előre szóltam is neki, hogy akkor a Halott Menyasszonyból öltözünk be két szereplőnek… nem is értem, mire számított. Mindenesetre jól sült el, és remélem úgy értette ahogyan kellett, hogy ez csak egy jelmez, semmi mögöttes utalás vagy ilyesmi.
- Nem kell, megvárom ha így a jobb. - bújok engedelmes jó kislány módjára a takaró alá. Ha meg kell várni, hát meg kell várni, legrosszabb esetben azonnal elalszom majd amint lecsepeg az egész lötyi. Remélem csak ez az egy van, és nem fog kelleni még több, mert egyáltalán nem szeretem.
- Hmm. - mosolyodok el hümmögve, mert számomra is fontos, ami neki is az, és ha ettől könnyebb lenne a lelke, tényleg szívesen segítek. Arról nem is beszélve, hogy bár nem ismertem a feleségét, csak a nevét hallottam eddig, meg pár kedves történetet vagy aprócska részletet, ettől még tisztelem annyira az emlékét én is, hogy ha az ő kultúrájukban ennek a személyes tárgynak vele kellene nyugodnia, akkor rajtam nem fog múlni, hogy visszakapja ami az övé. Annál is inkább, mert ő számomra csak egy távoli, ismeretlen valaki, a páromnak sokat jelentett a múltban.
- Azért ez objektív szemmel nézve sem volt szép. - csóválom a fejem szomorkásan. - Az én őseimmel is történt sok rossz dolog, még az óhazában, így ha nem is tudom átérezni, de megértem, hogy ez milyen megrázó az egész közösségnek, akár generációkkal később is. - elég csak arra gondolni, hogy az 1840-es Ír burgonyavészben több mint egymillióan haltak meg, de azután is sanyargatta a népemet a korona rendesen, több mint egy évszázadon át.
- Újabb sor szerencsétlen véletlen. - felelem halkan. Lehetne mondani, hogy tessék, ez a felületesség átka, ha csak félig olvasod el a könyvet, akkor lemaradsz a lényegről. Mondjuk, az elmondása alapján már vagy hónapok óta figyelhették, igazán rájöhettek volna, hogy nem egy rosszindulatú szörnyeteg, legalább egy próbát megért volna beszélni vele mielőtt még ajtóstól rontanak a házba.
Akaratlanul mondom el neki egy részét annak, ami történt, azt ami a legjobban megtörte a kis lelkemet. Csak úgy ömlenek a könnyeim, már az emlék is újra felkavar, annyival könnyebb lenne mágia használatával elfelejteni az egészet, mint kivárni míg már nem önt el a páni félelem, ha megérzem a fenyő vagy a fűrészpor illatát is, mert a dobozra emlékeztetne. Jól esik a simogatása, és az is, hogy megpróbál egy kis lelket önteni belém. Bár azt mondhatnám, hogy nem volt teljesen hasztalan.
A sírás után egy másfajta kétségbeesés lesz rajtam úrrá, hogy talán semmi sem lesz már a régi, olyan bizonytalannak tűnik az előttünk álló jövő. Mondhatnám, hogy szerencsésebb lett volna, ha a kapcsolatunk nem pár hónapja tartana még csak, hanem évek óta alkotnánk jól összeszokott párt, akkor könnyebb lenne, de ez csak illúzió. Az, hogy mit érzel a másik iránt nem az idő függvénye. Sőt. Sokkal könnyebb bele kényelmesedni valamibe, mint így, hogy kőről kőre építkezünk, talán ez egy csúnyább, repedezett darab lesz, de épp úgy része a közös emlékeinknek, mint a szép dolgok. Csak ez a fránya fejfájás ne lenne… és ne forogna a szoba körbe-körbe.
- De mi… nem, ugye? - motyogom halkan, időnként lecsukódó pillákkal. Akár nyitott, akár csukott szemmel, csak a sötét tekintetű kérlelhetetlen arca lebeg előttem, ahogy csak apró intésekkel adta az utasításokat a társainak, hogy mikor mivel kínozzanak tovább. - Nem hagyod, hogy dobozba tegyenek? - kérdezem elcsukló hangon, de már magam se igazán találok összefüggést abban, hogy mit miért motyogok. - Megígéred? - szerintem ha meghalok, akkor sem akarok egy dobozban a föld alá kerülni. Inkább hamvasszanak, szórjon szét a folyóban, nem érdekel, csak dobozt ne. Furcsa gondolatok ezek, valószínűleg a láztól jönnek elő a többi rémséggel együtt. Megérkezett a köhögés is, bizonyára a hideg vízben eltöltött idő, meg az, hogy utána a huzatos épületben voltam órákon át, a vizes ruháimban okozott egy masszív megfázást, és nagy szerencsém ha nem lesz belőle tüdőgyulladás is.
Nem igazán tudom, hogy mondtam-e még valamit, valószínűleg igen, de abban már kár is logikát keresni. Még érzékelem, ahogy a bokámra és a csuklómra is kerül a borogatásból, de csak nyöszörögve próbálom újra meg újra kinyitni a szemem, egyre kevesebb sikerrel. Ahogy nyel el az álom, a saját múltam legyűri mindazt amit az elmúlt napokban átéltem, átéltünk. A régi kis lakásunkban vagyunk, az egyik első emlékeim egyike elevenedik meg a lázálmomban, amikor anyukám ebédet főzött, mi pedig ketten kishugommal táncikáltunk, és egy dalt énekeltünk. Nincs kizárva, hogy álmomban megpróbáltam ezt dúdolgatni, bár nem valószínű, hogy felismerhető lett volna. Igen, jó lett volna velük lenni, ahogy a dalban is éneklik… olyan könnyűnek tűnt a maradás, de közben állandóan azt éreztem, ahogy a kis vörös copfok repkedtek ide-oda a pörgés közben, hogy mennem kell, máshol a helyem, várnak rám valahol egészen máshol.
Már javában világos van, mire felébredek, és úgy is érzem, hogy jobban vagyok kicsit. Nem tudom mennyi idő telt el, a borogatásból ítélve a láz kitartónak bizonyult egész éjjel. Nagyokat pislogva dörzsölöm meg a szemem, hogy körbe tudjak nézni a kis házikóban, természetesen Brunot keresem, és remélem, hogy ő is pihen valahol a közelben, elvégre az egy dolog, hogy én rossz állapotban vagyok, de neki is gyógyulnia kellene.

- A fizikai sérülések. A lelki sebekről se feledkezz meg azért. - aláírom, a rögtönzött műtét tényleg nem hiányzott az életemből, de végül is én mondtam nekik, hogy inkább vegyék ki az egész vesémet, ha már azt találta el az az átkozott ezüst lövedék. Kevésbé fájdalmas újranöveszteni, meg megvárni, hogy a vágások helye meggyógyuljon, mintsem sajogjon nekem heteken keresztül, csak azért, mert emberi tempóban regenerálódik. Lehet, hogy laikusok számára rémisztőnek tűnt ez is, de így, hogy a másik vesém megvan, igazából semmi gondot nem okoz a hétköznapokban, sebészként meg tisztában vagyok azzal, hogy bár ez se kellemes, még egész jól megúsztam. Pár centivel arrébb találnak el és sokkal nagyobb szívás lenne a gyógyulás. Oké, hogy fizikailag sokkal lestrapáltabb állapotban vagyok jelenleg, de kétlem, hogy hamarabb feldolgozná a történteket, mint ahogy én rendbe jövök.
- Jólvan, ennyi bőven elegendő. - bólintok a szavaira, ettől többet ígérnie kell. Ha kell, megpróbálok én is segíteni, vagy akár mástól kérjen segítséget, a lényeg, hogy ne hagyja el magát teljesen, véglegesen, összetörve a történtek súlya alatt. Bár kétlem, hogy például az őrző társai zsebre tett kézzel hagynának ilyesmit.
- Jó, hát… még sosem állt mellettem senki hasonló fehér ruhában. - ismerem be egyrészt, másrészt meg, attól, hogy a mese címében szerepelt a menyasszony szó, van egy rakás másik szereplő is benne, nem gondoltam, hogy pont a címadót fogja életre kelteni. De sebaj, néhány év múlva valószínűleg már csak nevetni fogunk rajta, addig meg szívhatja vele a véremet.
Csendesen bólintok a válaszára, nagy problémát nem csinálok belőle. Ha megvárja, annyival egyszerűbb, ha elpilledne közben, akkor sem dől össze a világ, majd megvárom én.
- És ez csak pár kiragadott példa az elmúlt pár száz évből. Ha belegondolunk, hogy hány hasonló volt még! - húzom el a számat, mert csak amiket lejegyeztek és tudomásunk van, az sem kevés, de ott van még egészen biztosan nagyon sok olyan eset, amit senki sem örökített meg. Valahol azért elszomorító, hogy mennyire nem tudnak békében megférni egymás mellett az emberek.
- Az. Nem az első, és valószínűleg nem is az utolsó. - sóhajtok megadóan, mert egyszerűen néha összejönnek az ilyenek az életben, időről időre. A különbség csak annyi, hogy néha tét nélküli, bosszantó apróságok sokaságával, néha pedig élet-halál kérdés, mint most is. Azért nagyon remélem, hogy ezután jó ideig nem lesz semmi hasonló félreértés az életemben, bőven elég volt jó időre.
Tudnék akár másnap reggelig is mesélni a múltamról, de egyelőre jobbnak látom csak azt a szeletét megosztani nagy vonalakban Biával, aminek rá is hatása volt az elmúlt napokban, ha már ilyesmibe sikerült keverednie, legalább a mögöttes dolgokkal legyen tisztában. Legalább annyira, amennyire én, mert azért bennem is maradtak bőven kérdések. Viszont úgy tűnik, ez is elegendőnek tűnik, mert még a végére se érünk, már kezd fentebb kúszni a láza, és a máktea utáni bátor, kíváncsi, támogató kérdések helyét hamar átveszi az egyre zavarodottabb, meg összefüggéstelen motyogás. Egyelőre azonban még bízok a gyógyszerek hatásában, hogy teszik a dolgukat, így csak csendesen virrasztok mellette, nyugtatóan simogatva, miközben próbálok válaszolni a kérdéseire. Már amit sikerül kibogoznom.
- Nem… mi még egy jó ideig biztosan nem. - felelem csendesen, némi hezitálást követően, miközben akaratlanul is arra gondolok, hogy pedig de… Semmi sem tart örökké, és furcsa belegondolni, hogy ha minden a legjobban alakul, száz, kétszáz év múltán biztosan mi is már csak a múlt leszünk, de ilyen lázálmos állapotában eszem ágában sincs tovább rontani a hangulatot. Egyébként is, hol van az még?! -Nem hagyom, ígérem, senki sem fog dobozba tenni. - biztosítom róla. Hála az égnek erre azért elég csekély az esély, az ember hétköznapjaiban nem igazán fenyeget ilyen veszély, de sejtem, hogy félálomban is már a történtek kínozhatják.  Miután lecsepeg az infúzió, és továbbra is csak romlik a helyzet, végül egy kis hideg vizes borogatással segítek a szervezetének, tudom, nagy csodát az sem tesz, de talán valamit javít a közérzetén.
Nagy alvás részemről így nem igazán volt az éjjel, amennyit Bia mocorgott, motyogott, forgolódott lázasan álmában, ha akartam, se tudtam volna. Persze, ez nem jelentette azt, hogy nem pihentem, két borogatás csere, vagy szellőztetés között néha sikerült elpilledni mellette az ágyon ülve… hogy aztán a következő köhögésrohamra, vagy nyöszörgésre fel is riadjak. De az éjszaka során legalább volt időm írni Dorának, meg a klinikának is, hogy családi okokból sürgős ügyben el kellett utaznom, egy pár napig még ne számítsanak rám, de majd holnap még felhívom őket. Az egyik szellőztetés során pedig, a ház előtt kiszellőztetve a fejem, némi mentát is találtam – egy részével a mellkasát, hátát dörzsöltem be, hogy enyhítsen némileg a köhögésen, a többi meg az asztalon várja a sorsát, mást nem reggel jó lesz teának.
Hajnalban, ahogy végre lentebb ment Bia láza, már én is tudtam néhány órácskát aludni mellette, de aztán meg napkelte után nem sokkal kopogásra ébredtem...Miközben a szemem dörzsölve az ajtóhoz bicegtem – igen, mostanra határozottan elmúlt a fájdalomcsillapító hatása – akaratlanul is az jutott eszembe, hogy az ittlétünk is majdnem olyan pihentető, mint ha kórházban lennénk. Ott se hall az ember mást se, csak hogy pihenjen, aztán óránként van valami: gyógyszerosztás, vizit, lázmérés, vérvétel, meg még sorolhatnánk. Itt azonban szó sem volt ilyesmiről, hisz amikor kinyitottam az ajtót, meglepetésemre egy ismeretlen őrző öregasszony állt az ajtóban, a botjára támaszkodva.
Amikor érzékelem, hogy odabent Bia ébredezik, majd valószínűleg engem keres, a farkasom energiáival felé nyúlva jelzek neki, merre talál – ekkor már jó ideje a ház előtti padon ücsörögve beszélgetek az idős őrzővel, vállamra terítve egy pokróccal, kezemben egy bögre kávéval. Nincsenek nagy illúzióm, valószínűleg lerí rólam, hogy nem sokat aludtam az éjjel. Ennek ellenére, ha meglátom az ajtóban felbukkanni, csak intek, hogy jöjjön, csatlakozzon hozzánk.
- Jó reggelt! Jobban érzed magad? - kérdeztem őszinte érdeklődéssel, bár így ránézésre már sokkal jobbnak tűnik a helyzet, mint éjjel. Ha helyet foglal, kérdő tekintettel emelem felé a kávésbögrémet, az előbb hoztam, amúgy is, nekem már a második adag lenne így reggel, ha nem akar csak ezért bemenni, nyugodtan megihatja. Utána azonban a másik őrző felé fordulok, hogy bemutassam őket egymásnak, először lakota nyelven, aztán angolul, némi magyarázattal kiegészítve Bia számára.
- Ő Ehawee, a vendéglátónk nagymamája. Sajnos nem igazán beszél angolul, csak az anyanyelvén, de ne aggódj miatta, majd fordítok nektek. Már tegnap meg akart látogatni minket, amikor meghallotta, hogy itt vagyunk, csak a többiek nem engedték, hogy tudjunk pihenni. - teszem hozzá mosolyogva, mert ettől azért jóval felháborodottabban panaszolta a néni korábban, hogy próbálták lebeszélni róla, mondván, mégis mit akar egy jöttment vérfarkastól, meg egy, messziről idetévedt őrzőtől, akikről alig tudni valamit? Még csak meg se értenék egymást…

Tudom, hogy sokáig fog tartani a felépülés. A fizikai egy dolog, de igaza van, vannak itt olyan lelki sebek, amik súlyosabbak bármelyik sérülésemnél amit okoztak. Való igaz, hogy sokkal hamarabb visszanöveszt egy vesét Bruno, mint akár csak megpillantanám a fényt az alagút végén, de az élet már csak ilyen igazságtalan. Szeretném hinni, hogy karácsonykor talán már képes leszek átaludni az éjszakát nyugodtan.
- Biztos vagyok benne, hogy még fog. Legalább egyszer. - mosolyodok el halványan, majd leesik, hogy ezt félreérthetően sikerült megfogalmaznom, így gyorsan korrigálok. - Dorát majd gondolom te kíséred, ha férjhez menne, vagy nem? - tényleg nem magamra gondoltam. Már csak azért sem, mert láthatta, hogy a fehér amúgy sem az én színem.
- Tudom. Túl sok a rossz a világban, kicsiben és nagyban is. - csak annyit tehetünk, hogy a magunk életében megpróbálunk helyesen cselekedni, és legalább mi nem tetézni a bajt. A sok rossz a múltban most is visszaütött, ezért nem kell tovább rontani a helyzeten, és talán most az egyszer az életben komolyan fontolóra veszem, hogy megkeressem az apámat. Mielőtt bármi hasonló történne bármikor is.
- Nem mondom, hogy meg tudnám szokni, de valahogy túléltük ezt is. - sóhajtok csalódottan, majd ahogy a vállát simogatom, eszembe jut valami. - Emlékszel még, hogy mit mondtam nyáron a teraszon? - valószínűleg nem, pedig én is csak most értettem meg igazán - Bármivel megbirkózunk, ezt mondtam és komolyan is gondoltam. - lehet, hogy most nem olyan idilli a helyzet, mint amilyen volt aznap este, amikor összejöttünk, és az elmúlt pár hónapban a kis rózsaszín felhő is leszállt a földre. De a buborékunk még megvan, és már nem is szappanból van, hanem egyre erősebb, ahogy telik az idő. Hiszen még itt vagyunk, egymás mellett, és ez a fontos.
Bár eleinte még értelmesek a kérdéseim, meg van összefüggés abban amit mondok, de szép lassan elönt a pánik is, és a fáradtság is, meg a láz. Ezek együtt erősebbnek bizonyulnak nálam, sajnos. Ez a tehetetlenség számomra is szokatlan, talán gyerekkoromban voltam utoljára olyan kis elesett, mint ebben a néhány órában. Vagy lehet, hogy több volt? Nem tudom. Alig érzékeltem valamit belőle, csak foszlányokat, amikor Bruno próbált nekem segíteni hol borogatással, hogy egy extra párnával a fejem alá amikor köhögtem, hol pedig valami mentolos valamivel, amitől egy kicsit könnyebb lett a légzésem. Mindenféle kusza rémálmok kergettek az éjjel, amíg azt a mentolos dolgot rám nem kente, így egy kicsit, néhány órát viszonylag nyugodtan aludtam.
Ébredés után egyből elkezdtem keresni Brunot, de a házban nem láttam. Némi nyöszörgéssel ültem fel az ágyban, amikor megéreztem a farkasa ismerős energiáit. Szia T’Kope. Túl rég nem találkoztunk, így visszagondolva elég stresszes voltam, mégis képes volt megnyugtatni ott az erdőben. Ha haza jutunk, talán felvetem, hogy terápiás céllal sétáljunk megint az erdőben, hátha attól menyugodna a lelkem.
Nagy nehezen erőt veszek magamon, és a takarót magam köré tekerve indulok el az ajtó felé. Furcsa látványt nyújthatok így, és bevallom én is meglepődök egy kicsit, amikor megpillantom az idős hölgyet. Közelebb somfordálok, és kissé habozok, hogy hová is üljek. Bár elférnék a padon, inkább a nagy takaróba burkolózva a földre ülök, így is kényelmes, és legalább szemközt lehetek velük, jobb így beszélgetni.
- Jobban. Te jól vagy? - bólintok, és elég rápillantanom, hogy tudjam nem volt könnyű éjszakája, és valószínűleg a gyógyszereknek is megszűnt a hatása. Elveszem a felém nyújtott bögrét, nem zavartatom emiatt különösebben magamat. Gondolom én se lehetek szebb látvány, de a néni valószínűleg látott már rosszabbat. Amikor viszont meghallom a furcsa nyelvet, akaratlanul is kiráz a hideg. Ugyanaz, mint amit a sötét tekintetű és a társai használtak, rossz emlékeket ébreszt.
A bemutatás után halványan elmosolyodok, és aprót biccentek a néni felé.
- Honnan ismered Ehawee-t? Vagy találkoztatok egyáltalán korábban? - tekintve, hogy vagy száz éve nem járt a környéken… hát, mondjuk ki tudja, hogy az idős hölgy hány éves lehet. Így a reggeli napsütésben egy kicsit körülnézek, hová is hoztak minket. Gyönyörű vidék, a maga sivárságával, nincsenek olyan hegyek, mint otthon, se nem látok olyan sűrű erdőket, de ettől még nagyon szép. - Tulajdonképpen hol vagyunk most? - húzom össze egy kicsit magamon a takarót, miközben csak szimatolgatom a kávét. Én tettem volna bele juharszirupot is otthon, de ez nem kívánságműsor, így is jól fog esni.

- Azt mondod? - kérdezek vissza, óvatosan firtatva, hogy kicsit bővebben is kifejtse, mire gondol pontosan, ám amikor meghallom a magyarázatát, csak eltöprengve sóhajtók – Ismerve a párját, nem hiszem, hogy mostanában ilyesmi miatt kéne aggódnom. - felelem diplomatikusan, aztán meg ki tudja? Lehet majd mindenkit meglepnek a fiatalok, amikor senki sem számít rá. De igazából akárhogy is alakuljon a jövőjük, úgy sem valami kipipálandó életcél számomra az előbbi gondolat, többet ér számomra, ha ettől függetlenül boldogok.
- Részben ezért maradtam a gyógyításnál annak idején. Lehet, hogy egyedül képtelenség megváltani a világot, de a körülötted lévőknek ettől függetlenül jobbá teheted az életét. - ha valami, hát ez azóta sem változott az idő múltával, maximum annyiban, hogy most már nem csak a közvetlen környezetemben élők keresnek fel, hanem sokszor egész távolról utaznak ide, hogy segítsek nekik – vagy épp én teszek meg nagy távolságokat egy-egy speciálisabb műtét miatt.
- Elég sok minden elhangzott ott. Mire gondolsz pontosan? - kérdezek vissza, amikor pedig felidézi a korábban elhangzottakat, akaratlanul is elmosolyodok – Látod? Mondtam, hogy jó csapat vagyunk. - elég ha csak a mostani esetet nézzük, ha nem is közvetlenül, vál-vállvetve néztünk szembe a nehézségekkel, de közvetve egészen jól sikerült összejátszanunk, segíteni a másiknak. Persze, mehettek volna jobban a dolgok, de ahhoz képest, hogy relatív milyen rövid ideje ismerjük egymást, vagy vagyunk együtt, szerintem nem lehet okunk panaszra. Túléltük, a többi nehézséggel meg majd megbirkózunk valahogy, ahogy ő is mondta.
Rögtön első akadályként pedig egyből itt van ez a nyugtalan, lázálmoktól terhes éjszaka, mint egy újabb hulláma annak, hogyan próbálja Bia szervezete feldolgozni a történteket, akár fizikai, vagy mentális síkon. Amennyit tudok, igyekszek segíteni még úgy is, hogy én sem vagyok a legjobb passzban, vagy meglehetősen korlátozottak a lehetőségek, legalábbis ahhoz képest, mint ha valamelyikünk házában lennénk. Hajnalra, mire javulni látszik a helyzet, még én is tudok aludni nyugodtan pár órácskát, mielőtt egy újabb különös zajra riadnék fel, utána meg úgy ott ragadok a ház előtti padon, a váratlan vendégünkkel beszélgetve, mint ha valaki, rég nem látott barát kopogott volna az ajtónkon. Szinte fel sem tűnik, hogy elszaladt az idő, csak amikor Bia is felbukkan, vetek egy pillantást a felettünk járó napra, mennyi ideje ücsöröghetünk itt.
- Voltam már jobban, de nem vészes. - vallom be, egy kicsit az oldalam is sajog a tegnapi műtét után, meg pár óra nyugodt alvásra se mondanék nemet, de egyik sem olyan elviselhetetlen, hogy mozduljak miatta, vagy azonnali megoldást keressek rájuk. Helyette inkább átnyújtom Biának a kávés bögrét, meg bemutatom őket egymásnak, elvégre nem kell, hogy a nyelv akadály legyen. A kérdését hallva már tolmácsolok is az idős hölgynek, mire jókedvűen elneveti magát, és a maga komótos, ráérős módján magyarázni kezd Biának.
- Most találkoztunk először. De azt mondta, hogy tudott róla, hogy valamikor érkezni fogunk. Pár évvel ezelőtt volt egy álma, arról, hogy „aki elmegy, az vissza is tér” de a fiatalok nem igazán foglalkoztak vele. Régebben sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítottak az ilyesminek, sokszor egyfajta jóslatokként tekintették őket, de manapság már sokkal lazábban kezelik ezt is. - teszem hozzá némi magyarázat gyanánt, hogy kicsit teljesebb képet kapjon a történtekhez – Dél-Dakotában, annak is egészen a déli részén, egy lakoták által lakott rezervátumban. Akik manapság itt élnek, többen azoknak a leszármazottai, akikkel annak idején északabbra együtt éltem. - magyarázok tovább, közben Ehawee számára is tolmácsolva a dolgokat, mert bár ugyanezekről beszélgettünk eddig is, de ne érezze kirekesztve magát a nyelv miatt. Amikor pedig Bia felé fordulva ismét mesélni kezd, némi fáziskéséssel tolmácsolok is.
- Igaz, eddig nem ismertük egymást, de úgy tűnik, hogy valami közünk mégis csak van egymáshoz, mondhatni távoli rokon, a nagypapája a feleségem unokaöccse volt. Pár évvel azután, hogy csatlakoztam a törzshöz, egy himlőjárvány söpört végig a környéken. Nálunk egész jól sikerült kordában tartani, Ehawee nagypapája is megfertőződött, egy ideig kérdéses volt az állapota, túléli-e, de végül, néhány heggel megúszta az egészet. A környező falvakban azonban egész nagy pusztítást végzett a járvány. - biztosan hallott már ő is róla, milyen károkat okoztak az európaiak által behurcolt betegségek, amik teljesen ismeretlenek voltak a helyiek számára. Mivel korábban a „szülőfalumat” is elérte ez a probléma, így már volt némi tapasztalatom a témában addigra, így valamennyire felkészülten néztünk szembe a problémával. Mennyit változott azóta a világ! Manapság egy védőoltás, és mennyivel nagyobb az esély rá, hogy enyhe lefojású betegségként esik túl rajta az ember.
- Azt mondta, hogy korábban hallotta, amint a többiek arról beszélnek, hogy két legyet ütve egy csapásra akár a nyakunkba varrhatnák az egész balhét, sok beleszólásunk nem lehetne amerikaiként a földjükön. De miután az álma igaznak bizonyult, és az én segítségem nélkül sem ő, sem a családja nem lenne most, nem fogja hagyni, hogy bármi rossz történjen velünk. - még úgy sem, hogy Bia nem a törzs tagja. Azt hiszem, azt sikerült elég egyértelműen a hölgy tudomására juttatnom, hogy milyen fontos a számomra, lehet, hogy nem vagyunk házasok, de ettől nem fogom kevésbé hagyni, hogy bármi is negatívan érintse az ittlétünk alatt.
Miközben magyarázok, egyik nyelvről a másikra fordítok, az idős nő figyelmét nem kerülik el a Bia kezén lévő friss hegek, sérülések, még ha nem is tesz külön említést róla, közelebb hajolva csak annyit súg oda nekem, hogy mielőtt továbbállnánk, mindenképp szeretne elbúcsúzni tőlünk, meg adni valamit útravaló gyanánt.

- Ezt mindig különlegesnek találtam benned. Mármint a gyógyítást. - elgondolkodok egy kicsit, mielőtt folytatnám - Meg tudod tippelni egyáltalán, hogy vajon az évek során hány emberen segítettél? - képtelenségnek tartom, hogy fejben tartson ilyesmit. Kiváltképp, hogy milyen hosszúra nyúlik már az orvosi karrierje, a sok-sok év alatt milyen sok embert menthetett vagy gyógyíthatott meg. Kivételes ez a sok jótett, ezek után főleg nem azt érdemelné, mint ami történt tegnap is.
- Sokmindenre gondolhatnék. - adok neki igazat, de azért inkább megosztom vele, hogy most pont mi jutott eszembe. - Én mondtam. - mosolyodok el halványan - Azelőtt tudtam, hogy neked megfordult volna a gondolat a fejedben. - a szabad kezemmel a kezéért nyúlok, keresve egy kicsit ebből az erőből és békességből, de sajnos mindkettő egyre messzebbre kerül tőlem.
Az éjszaka nehéz volt, még úgy is, hogy alig érzékeltem belőle valamit. Talán az infúzió tényleg segített, meg az antibiotikum amit bele tettek, de nagyon makacs volt a láz, amikor néha felriadtam, mégis mindig hideg borogatást éreztem a bőrömön. Pedig Brunonak is pihennie kellett volna, ebben egészen biztos vagyok, de azt is sejtem, hogy nem az őrzők tértek vissza éjszakai ápolásra, hanem ő lehetett aki a gondomat viselte. Valamennyit sikerült aludnom szerencsére, és ez segített is, mert amikor reggel felébredtem, sokkal jobban éreztem magam. Nem jól, de jobban, és jelenleg ezzel is beértem már.
A ház ajtajából már láttam, hogy nem csak magunk vagyunk, viszont az is elég egyértelmű volt egy pillantásból is, hogy a hajlott hátú néni nem fog ártani nekünk.
- Jobb is, ha én iszom meg a kávédat. Aludnod kellene. - jegyzem meg halkan, egy kicsit aggodalmasan. Pont úgy néz ki, mint ahogy érezheti magát, így bizonyára rá is ráférne néhány órányi háborítatlan pihenés. Leültem velük szemközt, és kíváncsian hallgattam a magyarázatot, hogy ki ez a hölgy, és miért látogatott meg minket.
- Honnan tudta, hogy rólad álmodott? Volt valami, ami erre utalt? - érdeklődök kíváncsian. Bruno ismeri az álláspontomat a természet jeleit illetően. A madaraknak még mindig nem hiszek, meg más egyéb természeti jelenségeknek sem. De az álmoknak igen, így tényleg érdekel, hogy hogyan lehet őket ilyen tisztán értelmezni.
- Szóval tulajdonképpen ismered ezeket az embereket, meg ezt a helyet is. - pillantok újból körbe. A nagyobbacska házon kívül nincs itt semmi, ameddig a szem ellát, csak néhány kisebb ház egy csoportban a távolban. - Szép ez a hely. - mosolyodok el halványan, ahogy a nénire pillantok. Érdeklődve hallgatom a történetet, mindig is szerettem a meséket, és a múlt történeteit. Ehawee szemlátomást megkedvelte, vagy inkább szimpatizál Brunoval, talán a múlt eseményei miatt, vagy mert ő is látja benne, hogy jó ember, és tulajdonképpen ide sem azért jött, hogy bajt kavarjon hanem a körülmények áldozatai vagyunk.
- Sajnálom ami a törzsével történt. A múltban az ember az emberrel rengeteg rosszat tett. Furcsa, hogy az okozza a legnagyobb pusztítást, amiben semmi szándékosság nem volt. - csóválom meg a fejem szomorúan. Az, hogy pont egy ilyen betegség tizedelte őket a legkegyetlenebbül, valami egészen… tragikus fordulat az őslakosok történetében. Nem volt még elég bajuk, és akkor még jött a himlő is.
- Hogy micsoda? - döbbenek meg teljesen, és kérdőn nézek a nőre, aki bár a szavaimat nem érti, mégis bólogat. - De hát mi… miért csinálnának ilyet? Hogyan gondolhatja bárki is, hogy ilyesmit tennénk bármi más okból mint önvédelem? Én ezt nem értem. - ellenkezek hevesen, mert azt hittem, hogy az őrzők ennél igazságosabbak. Vagy egyáltalán! Nem értem az egészet.
- Nagyon kedves tőle, hogy segíteni szeretne. De még mindig nem értem, hogy miért gondolják, hogy rossz emberek vagyunk. - csalódottan hajtom le a fejem, és a bögre szélét piszkálom az ujjammal. - Amiatt amit tettem? Ez az oka? - még egy ok, hogy rosszul érezzem magam. Nem lett volna szabad megölni, és nincs is mentségem, csak az, hogy nem gondolkodtam tisztán. Féltem és még dolgozott bennem az adrenalin a történtek miatt.
- Ehawee szerint ártatlanok vagyunk? Vagy legalábbis önvédelemből csináltuk az egészet? - pillantok rájuk csalódottan. Az ismerőseim többsége azt gondolja, hogy a légynek sem tudnék ártani. Tegnap erre sikerült rácáfolnom, jó hír vagy sem, de úgy tűnik meg tudom védeni magam. Vagy legalábbis megpróbálom megvédeni magam.

- Áh… szerintem még nagyságrendileg sem tudnám megtippelni. - vallom be, mert egy egyszerű, halandó orvos is megszámlálhatatlan pácienst kezel élete során, nem is igazán lehet fejben tartani. Hát még akkor, ha több emberöltőnyi életet élsz. Nem hiába szokták inkább azokat számolni, akiken nem tudtak segíteni, vagy a kezeik között haltak meg, de ennyi év távlatából az is rendkívül sok, sajnos.
Szótlanul elmosolyodva bólintok a szavaira, miközben ujjaimat az ujjai közé fűzöm, kiélvezve kicsit a pillanat illékony békességét, mielőtt még fentebb kúszna a láza, és kezdetét venne a küzdelem a lázzal, rémálmokkal, álmatlansággal. Bár eleinte meglehetősen reménytelennek látszódik az egész, mint ha semmi sem használna, pár óra elteltével csak javulni látszik a helyzet, ezt kihasználva pedig én is megpihenek kicsit, még ha nem is tart túl sokáig.
- Tudom. De hidd el, a kávé aztán semmi gondot nem okozna benne. -kicsit gyorsabb az anyagcserém, mint az átlag embereknek, úgyhogy ha megiszok egy nagy bögrével, akkor is gond nélkül tudnék aludni akár egy fél órával később is. Sőt, ha egész nap csak kávét innék, valószínűleg az sem okozna problémát az éjszakai alvásnál. De attól függetlenül, hogy tudom, pihenni kéne, valahogy nem igazán akaródzik felkelni - mint amikor egy rég nem látott ismerőssel találkozol, és bár tudod, hogy aludni kéne, másnap reggel vár a munka, mégis éjszakába nyúlóan beszélgettek, mert többet ad, mint a pihenés. No meg sajnálná az ember az időt…
A néni felé fordulva tolmácsolom neki Bia kérdését, majd angolra fordítva én is mesélni kezdek:
- Álmában látott egy törékeny, sápadt idegent, aki a természet erőivel harcolt, majd ebbe a küzdelembe csatlakozott be egy szellemszerű, farkasra hasonlító lény. És addig tartott a küzdelem, míg a fölöttük köröző sasmadarat le nem győzték. - foglalom össze a lényeget az álom kapcsán, majd a kérdését is megválaszolom – A lakota nevem „fehér szellem”-et jelent. - látott a farkas alakomban, most már többször is, szóval további magyarázat talán nem is szükséges ezek után. Annyira sok vérfarkas azért nem fordul meg erre felé, pláne, akinek ilyen kötődése lenne a helyhez.
- A helyet mondhatni, igen. Bár én Észak-Dakotában laktam jó ideig, ami pedig az embereket illeti… igen is, meg nem is. A felmenőikkel éltem együtt, de ha úgy nézzük, egy részük távoli rokon. - még ha nem is közvetlen leszármazottak, hanem a feleségem révén, de a lényeg, valamilyen módon összeköt bennünket a múlt.
- Ugye? Láttad volnta pár száz évvel ezelőtt! - sokan hajlamosak a prérit kimondottan unalmasnak és semmilyennek tartani, de szerintem inkább hasonlít a végeláthatatlan óceánra. Síkság, ameddig a szem ellát, hát még ha a szél is feltámad, és úgy lengedeznek a füvek, mint a hullámok! Vagy amikor még a bölények járták a vidéket…!
- Én is. És akkor még ott van a pestis, a tífusz, a torokgyík, kolera, malária, meg a többi betegség, ami azelőtt ismeretlen volt az itteniek számára. Különös belegondolni, hogy manapság szinte már egyik sem ér fel egy halálos ítélettel, mióta léteznek védőoltások meg antibiotikum. - gondolkozok hangosan, de persze azok még igencsak más idők voltak. Nem csoda, hogy a legtöbb nép a szellemek, istenek haragjának tekintette ezeket a járványokat.
- Bia, őszintén? Nézz ránk. Mint két jöttment amerikai, mégis, mi dolgunk lenne egy rezervátumban? - teszem fel a költői kérdést, elvégre magától nem igazán gyanakodna senki sem arra, hogy bármelyikünknek is köze lehetne a helyiekhez. Bia meglepett arckifejezését látva azonban Ehawee is újra kérdezősködni kezd, el is mesélem neki a megdöbbenés tárgyát, mire a fejét csóválva ő is beszélni kezd.
- Évekkel ezelőtt több, hozzád hasonló fiatal lánynak is nyoma veszett a környéken, nem sokkal azután, hogy felbukkantak a környéken. Beszéltek sok félét, hogy mi történhetett velük, de igazából soha, semmit sem tudtak rájuk bizonyítani. - tolmácsolom a néni szavait, némi új információval is megtoldva a történetet – Úgy tűnik, akkor nem csak ők ketten voltak, akik miatt beidéztek tanuskodni. Mondjuk sejthető volt. - gondolkozok hangosan, Bia kérdésére pedig csak széttárom a kezem.
- Mert nem ismernek minket. Vagy mert… - jut eszembe egy újabb gondolat, befészkelve magát a gondolataim közé, egy szempillantás alatt jobban felébresztve, mint bármilyen kávé. De egyelőre nem akarom feleslegesen ijesztgetni egyiküket sem, így csak megrázom a fejem, felejtsék el, el, amit mondtam, vagy akartam, helyette lelkesen élek a témaváltás lehetőségével, és mint ha mi sem történt volna, inkább a másik kérdést válaszolom meg:
- Szerinte igen. Aki az emberéletek megmentésének szenteli az életét, az nem öl pusztán szórakozásból, és egyébként is, az álom, meg a történtek alapján egyértelmű, hogy nem ezzel a céllal érkeztünk. - próbálom megnyugtatni egy kicsit. Minden rendben lesz, nincs az az isten, hogy a történtek után még rajtunk verjék le a balhét, arra mérget vehet.

Nehéz volt az éjszaka, de főként nem nekem. Mármint… én csak feküdtem és aludtam, a szervezetem meg küzdött a láz ellen. De igazán nehéz Brunonak volt, aki maga is sérülten ápolt, próbálta lejjebb vinni a lázamat. Úgy tűnik sikerrel járt, mert reggelre sokkal jobban lettem, ha nem is újult erővel, de kimásztam az ágyból, hogy megkeressem merre jár. Nem sokat zavartatom magam még az idegen idős hölgy előtt sem amiatt mert egy szál kötött zokniban, meg átizzadt pólóban és a takaróban csatlakozok a beszélgetéshez. Valószínűleg látott már rosszabbat is, meg aztán, segesültek vagyunk, még ezek a ruhák is kölcsönbe vannak csupán.
- Tudom. - felelem a fejem csóválva és halványan mosolyogva, miközben két kezembe fogom a bögrét, hogy érezzem a kávé melegét. Elég felvágós így, hogy gyorsabban gyógyul, meg még a kávé sem hat rá úgy mint másokra. Ha én este iszok egy bögre teát, egész éjjel a plafont bámulom álmatlanul.
- Találó a lakota neved. - jegyzem meg, majd Ehawee-ra mosolygok. - Köszönöm, hogy felismert minket az álmából. - egy kicsit elkomolyodok ahogy alaposabban utána gondolok - Sajnálom a dolgot, ha ismerte vagy kedvelte a “sasmadarat”. - sóhajtok röviden. Nem volt szép amit tettem, de túl sok választást sem hagytak. A helyzet egyértelmű volt, mi vagy ők.
- Egyszer mesélhetnél róluk. Mindenkiről. - pillantok a néni felé óvatosan. Tudom, hogy nem vagyunk egy szokványos pár, a nagy korkülönbség miatt is, meg mert eleve mások vagyunk. Én a sápadt idegen, ő meg inkább hasonlít az őslakosokra akkor is, ha genetikailag nincs sok köze hozzájuk.
- Gondolom, hogy mennyire más lehetett. - felelem elgondolkodva. Bár én magam jobb szeretem a geológiai szempontból változatosabb tájat, de megvan ennek is a maga varázsa. Gondolom nyáron teli lehet virágokkal, régen pedig biztos a sok-sok állattól lehetett változatos.
- Igen. Rengeteg betegség volt, ami ma már könnyen gyógyítható. - felelem elmerengve - Megkérdeznéd kérlek, hogy a családját ugye nem érték veszteségek? Igaz, amennyire tudom a közösségek szinte egy család voltak, de… tudod, mi európaiak másként vélekedünk a családról. - vonok vállat egy kis mosoly mellett. Ez van. Mi többnyire azt tekintjük családnak aki közvetlen rokonunk. Többnyire. Azért van néhány kivétel, például a mentoromat meg a kislányát szinte a családomnak tekintem. Néha Dorát is, meg még jópár őrző társamat.
- Semmi. Szó szerint semmi, ezért sem értem miért… vagy azt hiszik ez elég indok? Hogy idegenek vagyunk? - továbbra is alig hiszek a fülemnek. Tényleg amiatt, mert nem tartozunk közéjük, mert amerikaiak vagyunk, már mindjárt gyilkosnak is tartanak? Több mint abszurd.
- De ha több lány is eltűnt, még mielőtt idejöttünk volna, pláne semmi közünk nem lehet az egészhez. - rázom a fejem továbbra is tiltakozva. Katyvasz az egész, eléggé erőltetett ez a történet. Mégis, könnyű lenne összerakni egy nevetséges mesét.
- Vagy mert? - kérdezek vissza. Mi jutott eszébe? Milyen részletre gondol, ami nekem nem akar összeállni? Most komolyan szarban vagyunk? De hát semmi rosszat nem tettünk.
- Hát nem. Sosem akartam bántani senkit. - csóválom a fejem szomorúan, és félre rakom a bögrét. - És ha telefonálnánk? Ha megkérném az otthoniakat, hogy valahogy… nem tudom. Igazolják, hogy elraboltak otthonról, és egyáltalán semmi közünk nem volt a korábbi lányokhoz? - szó szerint lázasan túrok az agyamban, hátha eszembe jut valami. A kezem nyújtom Bruno felé, egy kis megnyugtatásért. - Mo ghrá. - sóhajtok röviden. - Ehawee már ezzel is sokat segített, hogy elmondta, hogy mi készül… de nem szeretném bajba keverni, ahhoz túl kedves idős néninek tűnik. - húzódik kesernyés mosolyra a szám, ahogy a nőre pillantok.

- Pláne éjszaka. - mosolyodok el, mert a fehér bunda igazi téli rejtőzködő szín, anélkül eléggé feltűnő látványt tud nyújtani, pláne tiszta, Holdfényes éjjeleken. Nem csodálom, hogy sokszor tényleg szellemhez hasonlítgatnak.
Miután tolmácsolom Bia szavait, az idős hölgy csak elmosolyodik, ami pedig a sasmadarat illeti, csak szótlanul megrázza a fejét és magyarázni kezd – Egy darabig a környéken élt, de nem igazán ismerte, valahogy sosem volt szimpatikus neki. - nekem pedig akaratlanul is eszembe jut, hogy a nevét hiába kérdeztem, sosem válaszolt rá. Ha már az őrzők úgy is beszélni akarnak velünk, majd rákérdezek, ha tényleg itt élt korábban, illene tudniuk, igaz, már az, hogy az álomban sasként jelent meg, bőven beszédes számomra.
- Elég hosszú mese lenne egyszerre. De ha szeretnéd, akkor majd mesélek. - ígérem meg, úgy is szóba került már korábban, hogyan tartom számon a leszármazottaimat, őket egy csinos kis napló féleségben vezetem már jó ideje. Igaz, Ehawee nem leszármazottam, de lehet egy oldalt neki is szentelek, ha egyszer hazakeveredek.
- Nagyon. Össze se lehet hasonlítani a mostani élettel. - jegyzem meg csendesen. Még az itt élő őslakosok életstílusa is változott annyit, hogy alig emlékeztet már arra, amit annak idején én ismertem. De még mindig nyugodtabb életnek tűnik, mint valami nagyváros belvárosában tengetni a napokat.
- Bia… arra a konkrét járványra vagy kíváncsi? Mert abból kiindulva, hogy mennyi idős… - be se fejezem a mondatot, valószínűleg neki is sokkal több ismerőse távozott a szellemek világába, mint amennyi még közöttünk jár. Rajtam ne múljon, azért csak az idős őrző felé fordulok, hogy továbbítsam a kérdést, remélve, hogy nem fogunk még órák hosszát itt ülni, mire a lista végére ér a néni, de szerencsémre csak jókedvűen Biára mosolyog, mielőtt válaszolna – Az életnek megvannak a maga évszakai, és időről időre mindig újra eljön az elengedés évszaka. De attól, hogy elveszítünk valamit, még nem jelenti azt, hogy többé nem lehetünk boldogok. - tolmácsolom a válaszát, miközben a tekintetem akaratlanul is a két ház közötti, már javában sárguló, és lombját hullató juharfán pihen meg.
- Tudod, milyenek bizalmatlanok tudnak lenni a zárt közösségek tagjai a kívülállókkal. - nem mondom, hogy mint valami szekta, de azért lehet némi hasonlóságot felfedezni – Külső szemlélőként simán tűnhet úgy, hogy két amerikai állt bosszút néhány őslakoson. - nem tudom, hogy az elrablók közül mindenki az volt-e, de akadt közöttük, az tuti, szóval gond nélkül elképzelhetőnek tartom, hogy valami mondvacsinált kifogással megpróbálják a nyakunkba varrni az ügyet, csak hogy ők jöjjenek ki jobban. Kár, hogy még nem tudják, én is közülük való vagyok – majd lesz meglepetés, az biztos!
- Lehet azt hiszik, hogy te is vele dolgoztál, csak meguntad és ki akartál szállni az üzletből. - lehet, hogy a filmek sokszor nem fedik a valóságot, az viszont nagyon is helytálló, hogy akár drogokról vagy más illegális tevékenységről van szó, szinte lehetetlen élve kiszállni belőle, úgy, hogy végleg megszabaduljon az ember a bűnös múlttól.
- Vagy mert valakinek érdekeltsége volt abban, amit csináltak. - felelem csendesen. Csak egy megérzés, nem tudok semmi biztosat, de ha itt lesz a hunyó a kérdezők között, akkor úgy is kiszagolom, elég néhány jól irányzott kérdés hozzá. Igaz, az „unokám” szerint ennyien vannak, de lehet, csak arra gondolt, akik magában az elrablásban részt vettek. Attól még lehetnek mások is szélesebb körökben, akikkel összedolgoznak – Mindenesetre légy óvatos, és egyedül semmit! - intem óva. Ne mászkáljon el, ne beszéljen senkivel, mert ha tényleg igaz a sejtésem, más se hiányzik, mint hogy bemártsák valamivel.
- Egyelőre várjuk meg, hogy mit lépnek akkor, ha kiderül, hogy én is egy vagyok közülük, változik-e a hozzáállásuk. Ha továbbra is a mi nyakunkba akarják varrni a balhét, akkor még mindig jól jön B tervnek a telefonálás. - gondolkozok hangosan, mert ha nem muszáj, inkább magunk között rendezném le ezt az egészet, így is lesz bőven mit magyarázkodni az őrző társainak, nem ha még nekik is kell kimenteniük minket…
- Hm? - pillantok felé kíváncsi tekintettel, az idegen kifejezést hallva, amikor pedig a nénit említi, csak szórakozottan elmosolyodok – Na az lenne még szép, úgy belekevernék, hogy ma reggel ismertük meg egymást. - ettől valahogy nem tartok, végtelenül aljas húzás lenne az itteniek részéről. Mert hogy egy idegennel kicseszni, az egy dolog, de hogy olyasvalakivel, aki mellett felnőttél? Na az a gerinctelenség egyik legalja.
- Viszont azt hiszem, igazatok van, tényleg rám férne némi pihenés, mielőtt még megérkeznének a vallatóink. Maradsz még? - fordulok Bia felé. Ha még levegőzne, beszélgetne, gyönyörködne a tájban Ehawee társaságában, az ellen sincs kifogásom, csak akkor nem várok rá, hanem addig is ledőlök pihenni egy kicsit. Amíg pedig dönt, addig is az idős hölgy felé fordulok, elköszönve tőle, meg megköszönve az eddigi segítséget, beszélgetést, majd a pokrócot összefogva magamon vissza is megyek a házba, hogy visszamásszak az ágyba.

- Éjjel még nem láttalak, de el tudom képzelni. - valahol még mindig különös érzés tudni, hogy néha nap fehér bundássá válik. Pedig épp két napja láthattam a saját szememmel, igaz, nem az a “barátságos” farkas volt, nem T’Kope hanem valami egészen más, sokkal félelmetesebb nála. Végigszalad a hideg a hátamon, amikor eszembe jut, hogyan harapta el annak a férfinak a lábát, és dobta odébb mint egy rongybabát.
Bólintok, és továbbra is bűnbánó arccal nézek az idős hölgyre. Attól, hogy nem kedvelte, még tudta, hogy ki ő, találkoztak korábban. Lehet, hogy korábban a közösség része volt, nem tudhatom. Szóval ez az egész sokkal messzebbre ér nálunk, mint amikor egy tóba egy kavicsot dobsz, a hullámai messzire jutnak.
- Majd apránként szeretném, igen. - bólintok. Ezt már tegnap megbeszéltük, szerencsére. A múlt nem tabu, bár az sem biztos, hogy épp mostanában szeretném elkezdeni feszegetni. Az elmúlt napokban épp elég volt belőle, köszönöm szépen, én a magam részéről inkább a jövővel foglalkoznék. Hogyan tovább, mikor megyünk haza, ott majd mit mondjunk, és hogyan térünk vissza a mindennapokhoz. Mi lesz ezután, ugyanúgy néhány hetente találkozunk mintha mi se történt volna? Nem tudom. Ennél sokkal zavarosabbak most a dolgok körülöttünk.
- Tudom. - hát persze, hogy tudom. Régen minden egyszerűbb volt, régen minden szebb volt. Erről is beszélnünk kell majd, nem most, hanem egy kicsit később. Tiszteletben tartom a múltat, a múltját, és elfogadom, sőt, érdekel is. De nem annak árán, hogy a jelen látja kárát, mint most is. Nem elhanyagolható részlet, hogy ennek a féltve őrzött és ideális múltnak egy szeletkéje próbált minket kinyírni.
- Mondjuk jogos, igen… kezdetnek arra a járványra. - bólintok röviden, és hallgatom a nénit úgy, hogy egy szavát sem értem. Utána halványan elmosolyodok, és kettejüket nézem. - Remélem egyszer én is ilyen bölcs leszek, mint Ehawee. - mondjuk ehhez sokminden kell, az is, hogy ilyen idős legyek, meg ez az egész furcsa kultúra ami körülveszi. A dolgok, személyek, szeretteink elvesztése szomorú dolog, de igaza van abban, hogy ettől még lehet az ember boldog, ha elég idő eltelik.
Felkavarja az állóvizet, hogy úgy tűnik még a végén mi kerülünk bajba. Komolyan ennyire rosszindulatú vagy buta lenne ez a közösség?
- Értem, hogy ez minek tűnhet, de nem az lenne a leginkább logikus ha meghallgatnának minket is, mielőtt még elkezdenék gyártani az elméleteket? - megcsóválom a fejem - Ez így nagyon nem jó. - ezt mint szakember mondom. Ha ez egy ilyen zárt közösség, akkor szépen bele hergelik magukat ebbe a röhejes históriába, lehetetlenség lesz bebizonyítani az ellenkezőjét.
- Mi az, hogy velük dolgoztam? Azt akarod mondani, hogy…? - na nem, ez aztán végképp eszement dolog. Méghogy én, valami illegális dologba keveredtem volna? Még ha hajlanék is ilyesmire, még az ilyen eldugott rezervátumokban is van tévé az ég szerelmére, egy nyavalyás gyerekmesében szerepelek! Csak van itt egy gyerek a közelben aki felismeri a hangomat, és már csak nem gondolják…?
- Ez most már tényleg őrültség. - zárom le a témát egy újabb fejrázás mellett ingerülten. Kezd elegem lenni ebből a közösségből. Kezdve Bruno unokájával, most meg a rezervátumban élő összeesküvés gyártókkal. Haza akarok menni, amilyen gyorsan csak lehet, mert az én társaim, azok az őrzők akiket én ismerek, nem akasztanának mindenféle balhét két idegen nyakába bizonyítékok nélkül. - Eszemben sincs beszélni senkivel sem egyedül. - értek egyet kicsit duzzogva. Igen, segítettek nekünk mert nagyon ramaty állapotban voltunk, de majd írok egy szép köszönő levelet otthonról. Ha tényleg sárral akarnak dobálózni, elég szar állapotban vagyok mentálisan, hogy ez se érdekeljen.
- Semmi. - sóhajtok valamivel higgadtabban. El is felejtettem, hogy ezt még csak akkor mondtam neki, amikor aludt. Gyerekkoromban, otthon néha így beszéltünk, anyám szerette volna, ha ismerjük mindketten a gaelt, mint valami titkos nyelvet, csak mi hárman. Nem akarom, hogy ez a kedves néni is bajba sodródjon csak mert figyelmeztetett minket.
- Egy kicsit, igen. De tényleg próbálj meg aludni. - mosolyodok el halványan. Csendben várom, hogy bemenjen a házba, majd az idős néni felé fordulok, hogy még egy kicsit beszélgessünk, már ahogy tudunk a tolmács nélkül. Bízom benne, hogy van valami univerzális nyelv köztünk, amivel tudunk valahogy kommunikálni. Úgy tűnik valahogy kézzel-lábbal sikerül kicsit beszélgetni, de aztán a néni is távozni készül, így én is elköszönök tőle.
A kis házban én is inkább az ágyat céloznám meg, főleg, hogy úgy elbeszélgettük az időt, hogy Bruno is elaludt végre. Csak óvatosan betakarom, és adok neki egy puszit mielőtt még az ágyat megkerülve a másik oldalhoz mennék, de ekkor mocorgást hallok kintről. Biztos csak a néni felejtett el valamit, szóval inkább, hogy ne ébresszem fel Brunot, az ajtóhoz sietek, hogy kinyissam. Arra viszont nem számítottam, hogy nem Ehawee vár odakint rám, hanem egészen más, és így, hogy egy kicsit pihentünk, máris kezdenék a kihallgatást. Furcsa, hogy Bruno ilyen békésen alszik, hiszen akkor vagy rosszabb állapotban volt mint gondoltam, vagy volt valami az ő teájában, kávéjában is.
- Na de…? Hé, várjanak már! - kezdeném, de csendre intenek, és halkan be is csukják mögöttem az ajtót, hiszen nem akarják felébreszteni az egyetlen személyt aki momentán segíthetne nekem. Nem mintha egy szót is ki tudnának szedni belőlem, hacsak nem tesznek megint egy dobozba.

- Affelől kétségem sincs. - reagálok a szavaira. Igaz, korban egyelőre meg se közelíti az idős hölgyet, de fiatal kora ellenére már annyi minden történt vele, ami mással egy élet alatt se… Ha nem is ilyen eseménydúsan telik élete hátralevő része, akkor is lesz mögötte bőven tapasztalat és bölcsesség.
Bia kifakadására csak széttárom a karjaimat, de úgy tűnik, minél jobban belemegyünk a témába, csak annál rosszabb lesz a helyzet, szinte már tapintható a körülötte áramló feszültség, én meg már kicsit kezdem bánni, hogy egyáltalán megemlítettem. Nem hittem, hogy ennyire belelovallja magát, bár valahol kétségtelen, megértem. Valószínű, hogy engem csak azért nem akaszt ki annyira ez az egész, mert kezd kijönni rajtam a fáradtság.
- Jólvan. Ha addig nem kerülnének elő, mire felébredek, akkor majd rákérdezek, meddig kell még várnunk, lassan jó lenne elindulni hazafelé, privát gép híján kicsit időigényesebb lesz a visszaút.- kelek fel a padról, megigazítva a vállamon a takarót, mielőtt még elköszönnék az idős őrzőtől.
- Te pedig ne idegeskedj ennyit. A gyógyulásnak sem segít, meg egyébként is, Ehawee szerint csak valami elkapott beszélgetés foszlány volt, ne úgy álljunk hozzá, mint ha már a sírunkat is megásták volna. - még ha tényleg hallott is ilyesmit, nem részletezte a dolgot, szóval nagyjából bármi lehetséges. Lehet, hogy csak felmerült, mint lehetséges opció, de el is vetették, az is lehet, hogy csak egy-két személy van ilyen véleményen, kár előre festeni az ördögöt a falra. Ha meg tényleg olyan szar a helyzet, majd akkor foglalkozunk vele.
- Érezzétek jól magatokat! Én pedig alszok, ígérem. - amennyire rámtört a fáradtság, tényleg nem esik nehezemre biztosra állítani. Még egy bögre vizet azért iszok lefekvés előtt, utána azonban, ahogy elnyúlok az ágyon és betakarózok, szerintem egy perc sem kell hozzá, hogy álomba szenderüljek. Olyannyira, hogy még azt se igazán érzékelem, hogy mozgolódás támad a házon belül, majd kívül is, pedig többnyire egészen éberen szoktam aludni, érzékelve a legkisebb mozgást is körülöttem. Úgy tűnik, a stressz, a fáradtság meg a sérülések jócskán kivettek belőlem. Valószínűleg órák hosszat aludtam volna, ha nem csörren meg mellettem a telefonon. Még félálomban vettem fel, a klinika volt az, az éjszakai üzenetem kapcsán. Sűrű bocsánatkérések közepette elmondtam, hogy egy sürgős családi ügy miatt délre kellett utaznom halaszthatatlanul, és nem biztos, hogy a héten még be tudok menni. Én is sajnálom, hogy így alakult, de mást nem, a november végére beütemezett szabadságomat könyveljék át ide, meg amelyik páciensnek megfelel, ütemezzék át oda. Tudom, sok munka, kavarodás, nekem se hiányzott, de néha közbeszól az élet, most pedig abszolút…
Miután mindent sikerült megbeszélni, a telefont kinyomva már fúrtam volna a fejem vissza a párnába, amikor feltűnt – nem érzékelem Bia energiáit. A házon belül egyáltalán nem, de még a közelében sem, ez pedig egy szempillantás alatt elűzte az álmot a szememből. A farkasom érzékeit szabadjára engedve megpróbáltam távolabb is keresni, és a nagy ház irányából érzékeltem is a jelenlétét. Ennyire összebarátkozott volna az öreglánnyal? Nem lennék meglepve azon se, valahol még meg is mosolyogtatott a gondolat, de mielőtt visszadőlnék pihenni, inkább megnézem, hogy minden rendben van-e. A nagy házhoz átsétálva be is kopogtam, ám amikor az egyik őrző ajtót nyitott, Eyawee-nek nyoma sem volt. Legalábbis a helységben, ahol Bia ült több, másik őrző társaságában, és bár mind őrzők voltak, gondolhatná az ember, nincs mitől tartani, de a körülöttük áramló érzékek kavalkádja valahogy másról árulkodott.
- Szép napot mindenkinek, örvendek! - biccentettem a jelenlevők felé, ahogy bentebb sántikáltam, majd a Bia melletti, egyik üres széken helyet is foglaltam, vetve egy néma, aggódó pillantást felé – minden rendben?
- Nyugodtan felkelthettetek volna, miért nem szóltatok, hogy már megy a megbeszélés? - nézek végig a többieken, alaposan szemügyre véve magamnak őket.
- A társa mondta, hogy rosszul aludt az éjjel, és épp, hogy lepihent aludni, nem akartuk zavarni. Jobban érzi magát? - felelte az egyik őszinte bocsánatkéréssel, akivel már tegnap is találkoztunk.
- Voltam már jobban is, ami azt illeti. De nem vészes. - válaszolok a kérdésére, mielőtt végignéznék a díszes társaságon – Remélem, nem maradtam le sok mindenről. Tájékoztatna valaki, hogy eddig mi történt? - nézek végig rajtuk, majd Bián is, nekem édes mindegy, hogy ki segít felzárkózni a történtekkel, csak legalább azt tudjam, hol kell felvenni a kihallgatás fonalát.
Végül az egyik idősebb férfi ragadja magához a szót, bemutatkozva, mint a helyi, csöppnyi őrző kirendeltség vezetője. Nagy vonalakban felvátolja, amiről a mellette helyet foglaló informátor társa beszámolt a történtek után, miután sikerült eloltani a lángokat abban a bizonyos elhagyatott raktárépületben, a megszenesedett emberi maradványokat, majd amit a gyógyítók láttak, miután összefutottunk és elláttak minket.
- Nézzék… a mi érdekünk is, hogy a lehető legegyszerűbben elsimítsuk és lezárjuk ezt az egész ügyet. Szerencsére nem voltak civil szemtanúk, de ettől függetlenül az sem ártana, ha legalább megpróbálnának együttműködni velünk. - feleli fáradt sóhajjal, sokat mondó pillantást vetve a mellettem ülőre – Szóval, elmondaná valaki, hogy mégis hogy csöppentek ide, a rezervátumunkba? Úgy, hogy eddig csak halált és pusztulást hagytak maguk után? Kezdhetnék mondjuk azzal, hogy bemutatkoznak. - tér a lényegre, miközben összekulcsolja a kezeit, és feltáltva pillant rám, majd Biára.
- Manapság Bruno Manzano néven ismernek, jelenleg sebészként tevékenykedek Alaszkában. Az egész akkor kezdődött, amikor jó fél évvel megkeresett a rendőrség, hogy tanuskodnom kell egy ügy kapcsán. - kezdek bele némi hezitálást követően, majd nagy vonalakban fel is vázolom a másik számára mindazt, ami azóta történt – és ami azóta bebizonyosodott. A korábbi páciensemet akit megöltek, a betöréseket, az autóbalesetet, hogy követtek, hogy elrabolták a páromat… hogy emiatt vagyunk most itt. Miközben pedig mesélek, meg az esetleges felmerülő kérdésekre válaszolok, minden érzékemmel a velünk szemben helyet foglaló őrzőkre koncentrálok, akad-e bármi gyanús, ami aggodalomra adhat okot? A gyógyítók már tegnap is egészen együttérzőnek és segítőkésznek bizonyultak, a vezetőjük eddig meglehetősen diplomatikusan áll az egészhez, az a bizonyos informátor, aki helyszínelt, vele kapcsolatban nincsenek jó érzéseim.

Amikor Bruno említette, hogy a helyiek min gondolkodnak, akaratlanul is egyből előtörnek az önvédelmi ösztöneim. Nem volt még elég, amit az elmúlt napokban átéltünk, akkor még ez is? Értem, és próbálom megérteni, hogy galibát okoztunk, amit ki is kell vizsgálni. Eddig semmi gond, tegnap is mondtam, hogy persze, kérdezzenek csak nyugodtan hiszen mi voltunk a “jófiúk” a történetben. De az, hogy ezen felül mást is a nyakunkba akarjanak varrni? Na az egy kicsit sok, és belátom, nem jól reagálok erre. Fáradt és beteg vagyok, és mentálisan sem vagyok épp stabil, ez minden mentségem.
- Rendben. Ha az alatt jönnének amíg alszol, majd felébresztelek. - bólintok egyetértve. - Jobb lesz otthon gyógyulni, szóval ha már tudunk majd utazni, részemről indulhatunk. - akármennyire is kedvesek voltak a gyógyítók, meg rendes tőlük, hogy a kis házban csövezhetünk, azért nem az igazi. Otthon, a saját ágyunkban mégis csak jobban menne a gyógyulás is. De valószínűleg nagyobb biztonságban érezném magam. Bár, jelenleg a házamban, egyedül? Nem, talán belegondolva mégis csak jobb itt. Addig sem vagyok egyedül, hiszen Bruno sem maradhat velem a végtelenségig, maximum pár nap, és haza kell majd mennie neki is.
- Nem idegeskedek. Megpróbálom. - sóhajtok lassan csóválva a fejem. Könnyű azt mondani. Tényleg személyes sértésnek veszem a dolgot, ha megvádolnának vele, hogy valami törvénytelen dologba keveredtem. Olyan vagyok mint a ma született bárányka, a törvénnyel mostanáig semmi összetűzésem nem volt.
- Helyes. Aludj jól! - mosolyodok még el halványan. Az idős néni is csak mosolyog, és kézzel-lábbal folytatjuk a beszélgetést. Kiveszem valahogy a kézmozdulataiból, hogy az iránt érdeklődik, hogy mióta ismerjük egymást, majd mintha azt kérdezné, hogy szeretem-e Brunot. Elmutogatom, hogy persze, hogy nagyon szeretem, mire csak röviden felnevet, és a fejét csóválva megismétli a mozdulataimat, és befelé mutogat a házba. Mosolyt csal az arcomra, értem mit szeretne mondani. Igen, valószínűleg Bruno is szeret engem, ha így iderohant és megmentett, nem törődve sem a testi épségével, se a következményekkel. Ehawee még mutogat pár dolgot, amit csak részben értek, de megpróbálom megfogadni a tanácsát. Nem időzök a rossz dolgok, emlékek közt túl sokat, nem hagyom, hogy elrontsák körülöttünk azt ami most van, és inkább előre nézek. Magamtól is erre a következtetésre jutottam, de megköszönöm a tanácsát. A fejével megint nemet int, félreértem ismét, ez nem tanács volt hanem megállapítás, és megint a páromra utalt. Szerinte a jelenben vagyunk, a múlt az a múlt, nem rontja ez el azt ami most van, csak épít rá. Túl sok a felhő a fejemben. Bólogatok, de még nem igazán értem, hogy ezzel mit szeretne mondani. Utána még kérdez arról, hogy mit csinálok, mi a munkám… meglepően jól elbeszélgetünk tolmács nélkül is még több mint fél órát, mire a néni is elfárad, és elköszönünk, búcsúzóul még próbál valamit mondani, mutatni amit nem értek, de azt érzékelem, hogy kedves dolog volt.
Én is mennék még vissza, aludni egy kicsit, meg átgondolni amit a kedves néni mondott, de motoszkálást hallok odakintről, így az ajtóhoz sietek. Sajnos nem Ehawee áll ott, hanem két őrző, akik kitessékelnek a házból, és hiába próbálnám mondani, hogy Bruno nélkül nem akarok beszélni velük, mindenki csak a fejét rázza, hogy neki most pihennie kell, különben is, tőlem szeretnék hallani, hogy mi történt.
A nagy házban kapok egy szoknyát, így lesz teljes a lelenc szettem a pólóval és a kötött zoknival, meg ezzel az egyébként szép, szövött mintás szoknyával. A takaró nélkül sem fázok. Hiába kínálnak teával, csak a fejem csóválom, de a vizet elfogadom. Bizalmatlan? Kicsit igen, miután tegnap olyan adag mákteát kaptam, hogy jó, hogy nem láttam unikornisokat repkedni a szobában. Ha udvariatlanság, ha nem, csak lassan kortyolgatom a vizet, amíg ők kérdezgetnek. Ártatlan kérdések, mi a nevem, honnan jöttem, hogyan kerültünk ide. Csak a fejem csóválom ismét. Nem szeretnék mondani semmit sem, amíg nincs itt a párom.
Úgy fél óra elteltével megunják, hogy ugyanazokat a kérdéseket teszik fel, és nem kapnak semmiféle választ, úgy tűnt kezdenek kijönni a sodrukból, így elgondolkodva biccentem oldalra a fejem, és a három kismalac meg a farkas meséjét kissé átköltve elkezdek mesélni nekik a kis nyusziról és a farkasokról. A fehér farkas a nyuszi legjobb barátja, de messze laknak egymástól, így sajnos ritkán találkoznak, mégis, amikor a kis nyuszi házába betörnek az idegen farkasok, és elviszik otthonról egy dobozba zárva, a fehér farkas a nyomába ered, hogy kiszabadítsa. Amíg meg nem találta őket, a nyuszit bántották, és azt kérdezték tőle, hogy sülve vagy főzve szeretne inkább vacsora lenni. A fehér farkas elfújta a három szürke farkas házát, és megmentette a nyuszit, akit meg akartak főzni vacsorára, amit a fehér farkas bundájából készült szőnyegen szerettek volna elfogyasztani. Dióhéjban.
Az őrzők elképedve, feldúlt arccal bámulnak rám, mivel a mesét alaposan elnyújtottam, mindenféle népmesei fordulattal tarkítottam, a repülőtől odáig, hogy miként szeletelték a répát az üstbe, amiben meg akarták főzni a nyuszikát. Igen, az időt húztam, vártam, hogy hátha megjelenik Bruno is végre, és akkor már értelmesen beszélhetünk egymással.
Már mindenki szörnyen ideges volt, amikor a párom besétált a házba, azt hiszem próbára tettem a helyiek türelmét rendesen. Amikor leült mellém, csak kiismerhetetlen arccal bólintottam a néma kérdésre. Minden rendben, nem bántott senki.
Amikor a másik elmondja, hogy mi történt, a nyuszika története is értelmet nyer, mert bár én több helyen másként fogalmaztam, a lényeg ugyanaz. A rosszfiúk szívóztak velünk, bántották őt is és engem is, és bár nem megenni akartak, de igazán nem sok választást hagytak nekünk, ha túl akartuk élni ezt a találkozást. Egy kicsit mondjuk magamra veszem, amikor finoman rákérdeznek, hogy amúgy normális vagyok-e, hogy itt nekiálltam gyerekmesét gyártani a történtekből, de csak megvonom a vállamat.
- Ha kerek perec az igazat mondtam volna, mennyiben lett volna más a helyzetem mint így, hogy az igazat mondtam, csak a magam módján? - pillantok rájuk őszinte arccal, és látom, hogy megint az idegeiken táncolok ezzel az enyhén pimasz kérdéssel. Bruno együttműködő, rá nem lehet panaszuk, de én tényleg nem vagyok valami nagy segítség abban, hogy kiderítsék mi történt igazából. Feleslegesnek érzem, mivel a főnök jobbján ülő informátor olyan kérdéseket tesz fel, amire jobb is, hogy bruno válaszol. Újra meg újra más indítékot akar a szánkba adni, hogy miként vagy mi célból kerültünk ide.
A két gyógyítót is megkérdezik, hogy a sérüléseink miről árulkodtak nekik. Bruno egyértelműen harcban sebesült meg, ahogy azt mondta is. Az én sérüléseim közt nem volt olyan, ami védekezésre utalt volna, de gyorsan hozzá is teszik, hogy azért, mert számukra egyértelműen nem voltam rá képes. A főnök csak bólogat, nekik legalább hisz, elvégre az ő emberei, miért is hazudnának? Aztán az informátor azt firtatja, hogy miért jött utánam a másik? Miért ment be egyedül a raktárba, ha tudta, hogy létszámfölényben vannak a bentiek? Nyilván valami olyasmit próbált volna kihozni ebből, hogy mind összejátszottunk a bandával, és tulajdonképpen mi voltunk a főkolomposok ebben az egész történetben. Csak csendesen ülök, elvégre a kérdést nem nekem tették fel, így várom, hogy mi a válasz, miért jött utánam?

- Igen, az egyszer biztos. - bólintok egyetértően. Lehet, hogy ehhez hasonló vidéken éltem korábban, hosszú időn keresztül, és bár kellemes, nosztalgikus emlékeket ébreszt a hely, ittlétünk oka mégsem mondható különösebben szívderítőnek. Ráadásul így, hogy közvetlen veszély már nem fenyeget, de ettől függetlenül még mindig rengeteg bizonytalanság lengi körbe a jövőt, én sem bánnám, ha végre hazamehetnénk. Akár Anchorage-ba, akár Fairbanksbe.
Arra, hogy megpróbál nem idegeskedni, alig láthatóan bólintok. Tudom, nem egyszerű, de értékelem az igyekezetét. Épp ezért nem adok inkább tippeket hozzá, mert sejtem, jelen helyzetben azon is csak felpaprikázná magát, ha nekiállnék a különféle légzéstechnikákról magyarázni neki.
A jókívánságra csak hálásan elmosolyodok, majd miután biccentek a két őrző felé, vissza is vonulok a házba, valóra váltani az ígéretemet. Tényleg érzem, hogy rám fér a pihenés, nem is kell sok idő, hogy mély álomba szenderüljek, amiből csak ki tudja mennyi idővel később a telefonom csörgése ébreszt. Annyira nem hiányzott, de szükséges rossz, legalább egy gonddal kevesebb, mielőtt azonban visszaaludnék, akaratlanul is feltűnik Bia hiánya. Ami miatt lehet, hogy máskor nem aggódnék különösebben, de azok után, hogyan rabolták el néhány nappal ezelőtt a saját otthonából, egyből rossz érzéssel tölt el a dolog, és már pattanok is ki az ágyból, hogy a keresésére induljak.
Szerencsére azúttal nem kell a fél országot átszelnem hozzá, hogy a nyomára akadjak, elég a nagy házig átsétálnom, de ettől függetlenül nem örülök neki, hogy így, a hátam mögött intézkedtek, még akkor se, ha amúgy jó szándék vezérelte őket, hogy pihenni hagyjanak. Hamar bebizonyosodik, hogy hiába kezdték el nélkülem a kihallgatást, sokra így sem jutottak. Azt hihetné az ember, hogy lakota létükre kicsit otthonosabbak az állatos történetekkel meg tanmesékkel, de az arcukra van írva, hogy nem igazán nyűgözte le őket Bia mesedélutánka, így miután átesünk a gyors formaságokon, vázolom én is a történteket nagy vonalakban.
Nem mondom, hogy annyira egyszerű lenne a helyzet, hasonló érzés, mint amikor az ember a háborgó tengeren próbál boldogulni egy kis hajóval, miközben két oldalról megállás nélkül ostromolnak a hullámok. Érzem, hogy szinte szikrázik a levegő, miközben a helyiek egy-egy türelmetlen kérdésére Bia is csak valami komolytalan válasszal vág vissza, de próbálom hol az egyik, hol a másik oldalt megbékíteni, ha most összebalhézunk egymással, csak saját magunkkal tolunk ki. Aztán lassan az a pillanat is eljön, amikor az informátor örökös áskálódása miatt az én türelmem is elkezd fogyni.
- Miért jöttem, miért jöttem, nem is tudom mire vélni ezt a kérdést. Azért mert szeretem. Ha valamelyik családtagjukat, feleségüket, gyereküket rabolta volna el egy idegen, nem ugyanígy cselekedtek volna? Vagy mit kellett volna tennem? Várni, hogy valaki jön és megment minket? - viccnek is rossz, pláne ha azt nézzük, hogy hol vagyunk. Erre aztán senki sem jött volna, talán napokig, ha nem csaptak volna fel olyan árulkodóan a lángok az épületből, odavonzva a helyieket. Sejtem, pont ezért esett részben erre a helyre a választásuk. Mert a kutya sem jár erre. Úgy tűnik, ez a többieknek abszolút elfogadható válasz volt, kedvenc informátorunknak azonban nem. Nem tudom, hogy csak a rossz zsaru szerepét vállalta magára korábban, vagy alapból ilyen bizalmatlan jellem, de amikor gúnyosan a szemembe vágja, hogy ugyan mégis mit tudok a családról, az oldalamon egy ilyen csitrivel, az már nálam is kezdi nyitogatni a bicskát.
- Ha ennyire semmibe nézed, akkor mégis, szerinted mennyi a valószínűsége annak, hogy ő kezdte a balhét? Relatív fiatal őrző létére, úgy, hogy gyógyító? Egy rakás vérfarkas meg fegyveres ellen? - kérdezek vissza, mert már a feltételezés is röhejes, ha komplett hibbant lenne a másik, még talán kinézne valami öngyilkos akciót belőle az ember, de akkor meg most nem ülne itt, mert nagyjából fél szempillantás alatt eltették volna láb alól.
- Ami pedig a családot illeti, valamicskét talán tudnék mesélni. A feleségem, aki történetesen Ehaweevel közös felmenőkön osztozott, a ti földeteken van eltemetve. - felelem érzelemmentes hangon, ezzel az információval pedig úgy tűnik, jócskán sikerül meglepni őket. Mielőtt azonban még nagyon belemerülhetnének az anyanyelvükön való sugdolózásba, bedobom én is a saját ütőkártyámat, angol helyett ezúttal lakota nyelven szólva hozzájuk – Miért nem kérdezitek meg őt magát? - a meglepett csendet aztán az informátor szavai törik meg, ahogy elbizonytalanodva rákérdez, honnan ismerem a nyelvüket?
- Honnan, honnan… idefelé jövet Duolingón  gyakoroltam. Szerinted? - kérdeztem vissza gúnyosan, mielőtt még elkezdem felidézni nekik az egykori eskü szövegét, amivel felmenőik egykor maguk közé fogadtak. Nem tudom, változott-e valamit az eltelt idő alatt, de talán kellően meggyőző lesz ahhoz, hogy bebizonyítsa, a látszat ellenére én is az ő népükhöz tartozom.
- A vérfarkas, aki ennek az egészet a háttérből navigálta, állítása szerint a saját unokám volt, ám ettől függetlenül azt hiszem, kijelenthetjük, hogy nem volt volt jó ember, ahogy a népünk értékeivel is abszolút szembement. Nem Bianca az egyetlen, akit elrabolt, megkínzott, sakkban tartott, megölt, és ha igaz, amit Ehawee mondott, ezen a környéken is okozott gondot korábban. Már csak azt nem értem, mindezek fényében miről beszélünk még egyáltalán?! - kérdezem csendesen, megcsóválva a fejemet, hagyva, hogy a többiek feldolgozzák a hallottakat.
- Válthatnánk néhány szót négyszemközt?  Köszönünk minden segítséget, de utána meg, ha nincs ellenetekre, nem is szeretnénk tovább zavarni. - zárom rövidre a témát, a főnökük felé fordulva.

Jó volt beszélgetni a nénivel, ha lett volna lehetőségem, szívesen elmerengtem volna abban a sok bölcsességben amit megosztott velem. Rávilágított néhány egyszerű kézmozdulatával a kapcsolatunk gyenge pontjára, ami mostanáig nem is létezett. Mióta itt vagyunk, türelmetlen lettem, és túl könnyen megbántódok, olyasmit is magamra veszek amit nem kellene. Bár eddig élveztem Bruno történeteit, meg a múltról szóló meséit, és már éppen nyitottam volna rá, hogy akkor beszéljünk erről gyakrabban… az unokája jól tönkrevágta az egészet. Éjjel rémálmomban a sötét tekintetű kergetett, nevetett rajtam miközben újra abba a dobozba zárt. Nem nagyon kell csodálkozni azon, hogy kicsit átértékeltem a múltat, már nem gondolom, hogy játék és mese.
Ehawee türelemre intett azzal, hogy túl sok a felhő a fejemben, és igaza van. Próbálok visszatalálni a békémhez, mert ha most hagyom, hogy ezek a gondolatok közénk álljanak, akkor tényleg elérték a céljukat. Végső soron, fájdalmat akartak okozni Brunonak, és így nekem is, és hiába éltük túl az egészet, ha egymást elveszítjük. Talán otthon könnyebb lesz, vissza a normális kerékvágásba, hiszen itt idegennek érzem magam. Kívülállónak, épp úgy nem tartozom ide ahogy nem tartoztam sehová sem, mielőtt még őrző lettem volna.
A rögtönzött kihallgatás kellemetlen élmény volt. Szerencsére nem csak nekem, a helyiek türelmét is sikerült próbára tennem. Klassz, akkor legalábbis részben átérezhetik, hogy min mentünk keresztül, úgy tűnik az ő közösségük tagjai miatt. Elkezdem mondani a mesét, de úgy néznek rám, mintha nem lenne értelem abban amit mondok. Pedig van, csak épp figyelmesebben kellene hallgatniuk. Elmondtam én mindent, szóról szóra, csak épp ők nem voltak elég nyitottak. Bruno persze sokkal türelmesebben áll az egészhez, pedig látom, abból ahogy ide sántikált, hogy neki se lehet több kedve ehhez a beszélgetéshez mint nekem. Biztos, hogy még fáradt, és valószínűleg bőven elmúlt a fájdalomcsillapítók hatása, mégis jobban kezeli a szituációt nálam. Mondjuk, élettapasztalata több van, engem most először hallgatnak ki ilyen ellenszenves emberek, vele valószínűleg történt már ilyesmi a múltban.
Amikor azt firtatják, hogy miért jött utánam, látom, hogy kezd kijönni a sodrából, főleg amikor megérkezik az első negatív megjegyzés a személyemre. Helyben is vagyunk, ha eddig lettek volna kétségeik afelől, hogy fontosak vagyunk-e egymás számára, most már legalább egyértelmű, hogy igen. A kezem nyújtanám felé, hogy most rajta a sor, hogy megnyugodjon, de most nem tűnik jó ötletnek, különösen amikor a saját nyelvükön szól hozzájuk. Innentől tényleg egy mukkot sem értek semmiből, így türelmesen, továbbra is kiismerhetetlen arccal dőlök kicsit fáradtan hátra a széken. Amíg lakota nyelven társalognak, úgysem veszi hasznomat.
A főnök elgondolkodva méreget bennünket, és sajnos a türelmem ezt a percet választotta arra, hogy világgá menjen.
- Igazán nagyra értékeljük a segítséget, és tényleg megértem, hogy szeretnék kivizsgálni, megtudni és megérteni, hogy mi történt itt két nappal ezelőtt. - sóhajtok fáradtan. - A maguk helyében én is tudni akarnám. De… ez csak egy javaslat: mi lenne, ha befejeznék végre a szarakodást, és elmondanák, hogy mivel vádolnak minket, vagy ha nincs ilyesmi akkor pedig fogadják el amit mondunk, mert ez az igazság! - ha Bruno próbálna is csitítani, teljesen hasztalan, mintha homokot hordana a sivatagba.
- Elegem van abból, hogy újra meg újra el kell mondanunk, hogy miket tettek velünk. - Ennyire még a rendőrség sem suttyó! Ha felvesznek egy vallomást akkor kész, vagy nyomoznak tovább bizonyítékokat keresve, vagy elfogadják a hallottakat, mivel eljutottak az út végére. - Ők látták, hogy milyen állapotban szabadultunk ki abból a raktárból. Csoda, hogy túléltük. - pillantok a két gyógyító felé, és észre sem veszem, hogy a dühös tehetetlenség könnyei kezdik eltorlaszolni előlem a világot, homályos pacává változtatva mindenkit körülöttünk. - Ahelyett, hogy olyasmit is a nyakunkba akarnának varrni amit nem követtünk el, mi lenne, ha inkább azon gondolkodnának, hogy a földjükön valaki fiatal lányokat bántott és gyilkolt meg, ki tudja miért vagy mióta. Lehet, hogy itt így mennek a dolgok, hogy homokba dugják a fejüket, és ahelyett, hogy az igazi tetteseket kapnák el, inkább mással vitetnék el a balhét, de remélem nyugodtan alszanak majd azok után is, ha emiatt a hozzáállás miatt újabb fiatal lányok hulláit találják majd meg lépten-nyomon a környéken. - fel sem tűnt, hogy egészen belemelegedtem a mondandómba, és mivel újabb sugdolózás kezdődne, csak megrázom a fejem. Megvan a véleményem az eljárásról, szerintem ilyesmi nálunk nem történhetne meg. Igen, a mi közösségünk is zárt, de nem szűklátókörű, hogy két idegent ilyen tortúrának tegyen ki. Igen, abban bűnösök vagyunk, hogy végeztünk a támadókkal, és abban is, hogy felgyújtottuk a raktárat, de másban nem. Innentől kezdve ha kérdeznének sem fogok semmit sem mondani.

Nyugodt vérmérséklet ide vagy oda, egyszer nálam is eljön az a pont, amikor kezdem elveszíteni a türelmemet. Pláne így, hogy napok óta nem ettem, aludtam rendesen, még mindig sajog az oldalam, ahol a golyó eltalált, és zavart ezt a nagy, minket körbelengő bizonytalanság is. Sejtem, hogy nem lesz ínyükre, hogy ennyi idő után jut eszembe felfedni előttük, hogy amúgy egy csapatban játszunk, de mentségemre szóljon, és ezt nekik is elmondtam, reméltem, hogy ettől a protekciómtól függetlenül is bízhatok a bölcsességükben, tudásukban. Úgy tűnik azonban, túl sok idő telt el azóta, mióta köztük, velük éltem, ami valahol akaratlanul is csalódással töltött el. Persze így, hogy felfedtem a lapjaimat, úgy tűnt, végre elrendeződni látszódik az egész, ahogy a kezdeti bizonytalanságon sikerült túllendülnünk, kimondottan hatékonyan sikerült a lényegre térni és megbeszélni amit kell. Kár, hogy nem számoltam azzal, hogy Bia türelme is igencsak fogytán volt, ráadásul akaratlanul is kirekesztettük a társalgásból.
- Bia, kérlek, ezt ne most… - próbálnám csitítani, amikor beszélni kezd, de úgy tűnik, most szakadt el a cérna nála, semmilyen finom jelzésemre, próbálkozásomra nem reagált, jelenetet rendezni pedig végképp nem akartam. Más sem hiányzott, mint hogy azt lássák, semmi egyetértés nem maradt köztünk, vagy mi sem tudjuk már, hogy mit akarunk. Így csak szótlanul vártam és néztem, hogy mint valami kártyavár, minden összeomoljon amit talán sikerült elérni nálunk. Hurrá?
Mire a végére ér, teljes csend telepszik a helységre, senki sem szól egy szót sem. Az őslakosok közül néhányan aggódó tekintettel összenéznek, majd végül a főnök az, aki int, végeztünk.
- Most elmehettek. Készülődjetek, egy óra múlva az egyik emberem majd elvisz a reptérre. Ha valamire szükségetek van, akkor azt addig találjátok ki.- kel fel az asztaltól, majd az ajtóhoz sétálva ki is kísér minket, az udvaron át. Mielőtt azonban még bemennénk a házba, int, hogy beszélhetünk, ha még aktuális.
- Menj be nyugodtan, készülődj, mindjárt megyek én is. Mást nem addig hívd fel a tieidet, mielőtt még lemerülne a telefonom. - intek Biának, de ha mindenképpen megvárna, abból sem csinálok különösebb problémát, maximum ami nem az ő fülének szánt téma, megoldjuk okosba. Aztán persze a beszélgetés is hosszabbra sikeredik, mint elsőre hittem, de annyi baj legyen, készülődésre úgy sem kell sok idő, szinte semmi holmink nincs.
Végül aztán a beígért időpont után nem sokkal az egyik gyógyító is felbukkan, hogy amennyiben készen állunk, indulhatunk is. A kocsihoz érve a hátsó ülésen pihenő kis csomagra mutat, benne egy apró kis csomaggal, rajta Eyawee nevével, néhány szendviccsel, meg ásványvízzel az útra, elvégre a repülőtér sem fél, hanem legalább 2-3 órányi autóútra található. Indulás előtt még átnyújt Biának egy ideiglenes személyigazolványt, hogy ne legyen gond az út során, aztán indulunk is. Bár az út elején még egészen lelkesen próbál beszélgetésbe elegyedni velünk az őrző, hol arról érdeklődve, hogy érezzük magunkat, hogy vannak a sérüléseink, hol sajnálatát fejezi ki, hogy ilyen rossz emlékekkel gazdagodtunk az ittlétünk alatt. Néhány szóval igyekszem válaszolni a kérdéseire, már ha Bia nem előz meg, de őszintén szólva, valahogy nem sok kedvet érzek a beszélgetéshez, így a hátsó ülésen helyet foglalva többnyire csak szótlanul nézem a mellettünk elsuhanó tájat, majd a kisebb-nagyobb falvakat, amiken keresztülhajtunk, egy kis időre még el is aludtam közben. A reptérre megérkezve aztán hamar túlesünk a búcsún, s csak némán intek Biának, jöjjön, intézzünk magunknak jegyet a hazaútra, mert az sem lesz olyan egyszerű mutatvány, tekintve, hogy csak átszállással lehet eljutni innen Alaszkába.
Akad több lehetőség is, a kérdés csak, hogy épp Minneapolisban, Denverben, vagy épp Chicagoban szeretnénk a csatlakozásra várni.
- Ez is megvan. Az indulásig van még pár óránk, úgyhogy mit szólsz hozzá, ha eszünk valami normálisat, meg kerítünk valami ruhát, amiben nem úgy nézünk ki, mint két szakadt, illegális bevándorló? Vagy fordított sorrendben, nekem az is jó. - azért valahol vicces, hogy ha hétköznapi viseletben lennénk, valószínűleg tökéletesen beleolvadnánk a tömegbe, de ezekben a törzsi mintás ruhákban, ingben, szoknyában, még egy órája se vagyunk itt, de már kétszer idejöttek a biztonságiak igazoltatni. Valahol azért elszomorító, hogy mennyit számít a ruha meg a külcsín, így meg is indulok a  csöppnyi reptér kijárat felé, hogy a város felé indulva keressek valami üzletet vagy kajáldát, amivel mindketten kibékülünk.
- Hogy érzed? Jó ha sétálunk, vagy inkább intsünk le egy taxit? Hívhatnánk is, de a telefonom az idefelé úton teljesen lemerült. - osztom meg vele az információt, a zsebembe túrva, hogy felmutassam neki a készüléket, de ahogy előveszem, akaratlanul is beleakad az ujjam a mellette lévő nyakékbe, amit elő is rántok, és a földön landol. Azóta se volt időm, foglalkozni vele, mióta elszakadt, így néhány színesre festett gyöngy kicsit messzebb is gurul a járdán… egy bosszankodó sóhajtás mellett megpróbálom összeszedni őket, mielőtt még elvesznének, aztán mehetnek vissza a zsebem mélyére. Tudom, hogy nem vettük fix programként, hogy felkeressük a sírt, de azért valahol sajnálom, hogy ilyen hirtelen úszott el a lehetőség, pláne annak fényében, hogy ki tudja, mikor járok legközelebb errefelé. Nem egyhamar, az biztos.

Nyilván jobb lett volna, ha eleve meg szólalok. Vagy ha mégis, akkor hasonlóan diplomatikus is lehettem volna mint Bruno, vagy mondjuk elég lett volna, ha csak szimplán úgy viselkedek mint máskor. Mint egy normális ember és nem úgy mint egy hisztérika. De ez van, sajnos nincs rám jó hatással sem a lelki trauma sem a betegség sem a kimerültség… és éhes is vagyok. Ez mind persze nem mentség, ettől még lehetett volna több eszem, de most már mindegy. Egyébként is őszinte ember vagyok, ami a szívemen az a számon. Csakhogy eddig még életem során az esetek 99%-ában ezzel nem bántottam meg senkit, most meg sikerült egyből egy komplett közösséget. Bravo nekem, szép munka volt, akár vállon is veregethetem magam, mert ahogy nézem és érzem, Bruno se fogja megtenni.
Szótlanul követem őket a kis ház felé, aztán be is megyek, nem mintha lenne mit összepakolnom. Maximum a melegítőmet, ami még mindig csurom véres és koszos, így inkább ott hagyom a fürdőszobában, összehajtogatva, hátha jó lesz még valakinek. Megfésülöm a hajam, hogy valamennyire normálisan nézzek ki, már amennyire lehet ebben a lelenc outfitben, és elgondolkodva ülök le az ágy szélére amíg Brunot várom. Oké, elcsesztem de közben meg igazam is volt. Miért csak én látom így? Meddig akarta volna még bizonygatni, hogy ártalmatlanok vagyunk, ahelyett, hogy rávilágított volna a lényegre, hogy jobb lenne ha a saját kertjükben raknának rendet mielőtt a szomszédot szidnák a magad fű miatt? Nem akarok telefonálni, túlságosan feldúlt vagyok, és remélem Abie tájékoztatta akit kell, a munkában meg majd megmagyarázom, hogy mi történt. Szóval hazudni fogok, mint a vízfolyás…
Érzem a feszültséget akkor is, amikor a kocsiba beülünk, értem, Bruno haragszik rám. Szíve joga. Eleve nem az én saram, hogy ide keveredtünk, nem mintha hibáztatni akarnám érte, de ez van, ha ott a szoba közepén az elefánt akkor csak ideig óráig lehet úgy tenni, mintha nem lenne. A gyógyító kedves, és értékelem a kérdéseit… őt is alaposan megbánthattam pedig ott a nagy házban, így tőle röviden bocsánatot is kérek az egyik kérdése után amikor Bruno elszundított. Segített nekünk és meggyógyított, ezért hálás vagyok nekik. Túl sok minden történt velünk az elmúlt napokban, bár ez nem mentség, de tény, hogy kikezdi az ember idegeit ha elrabolják, megkínozzák, megpróbálják megölni és utána még egy komplett koncepciós per is a nyakába szakad. Egyébként én is csendben vagyok az út nagyobb részében, csak megkérem a gyógyítót, hogy legyen szíves és mondja meg a címüket, hogy ha az otthoniak érdeklődnének, egyáltalán meg tudjam mondani, hogy hol voltunk. Persze nem ez a célom vele, az csak rám tartozik, hogy miért kértem el. Visszaküldeném a ruhákat, meg biztos vannak gyerekek is valahol a közösségben, nekik küldenék egy kis csomagot, és Ehawee-nek is, majd ha már egyszer végre hazajutok.
A reptéren sem veszem magamra ezt a nagy csendet. Mondjuk Brunot ismerve némi aggodalomra ad okot, elvégre nála többet beszélni még egy férfit sem láttam, de betudom annak, hogy még mindig haragszik rám. Továbbra is, szíve joga. Meg se próbálom lebeszélni róla, mert ha már itt tartunk, én is haragszom.
- Nekem mindegy, nem vagyok éhes. De neked enned kellene valamit, szóval inkább arra szavazok. - amíg aludt, megettem egy szendvicset, de félre is kellett állni, mert azonnal kifelé kívánkozott a gyomromból. Pedig amúgy finom volt, és emiatt viszont (furcsa módon) szabadkoztam is, nem valami jó még a gyomrom a történtek óta. Konkrétan nem ettem semmit sem azóta, hogy elvittek otthonról, aminek már három napja.
- Inkább sétáljunk. - felelem, majd amikor a nyakláncot a földre ejti, egy pillanatra ledermedek. Olyan, mintha lassítva nézném, ahogy a színes gyöngyök szétgurulnak, és az első reakcióm az lenne, hogy hagyom, hogy összeszedje, túl mérges vagyok. Aztán végre megjön a normális eszem, és gyorsan összegyűjtöm azokat a gyöngyöket, amik felém gurultak, majd amikor meggyőződtem róla, hogy mind megvan, Bruno felé nyújtom őket. Nem a feleségével van bajom, továbbra sem, és ha nem hazafelé készülődnénk, tartanám a szavam, és segítenék megkeresni a sírját is. Amikor elindulunk az utcán, furcsán árva a kezem, amióta együtt vagyunk, még sehová sem sétáltunk úgy, hogy ne fogtuk volna egymás kezét, de jelen pillanatban tökéletesen értem, hogy miért van ez így, miért baktatunk egymás mellett mint két idegen.
- Tudod, hogy a csendkirály nem erősségem. - szólalok meg halkan, miközben az üzleteket nézem, hogy hol lehet valami étterem szerű, ahol tudna enni valami normális ételt. - Szóval kezdem én, ahogy általában, ha érzésekről van szó. - ez van, talán ez a gyenge pontom, hogy túl könnyen kiadom a szívem tartalmát, de egyáltalán nem bánom, mert ha nem tettem volna még ott a pikniken, akkor neki még mindig meg se fordult volna a fejében, hogy egyáltalán érez-e valamit irántam. Aztán lehet, hogy csak a fáradtság miatt gondolom így, de jelenleg akkor is így gondolom. - Sajnálom, hogy nem tudtam megőrizni a nyugalmamat, de nem sajnálom amit mondtam nekik. Talán másképp kellett volna ezt elismerem. - sóhajtok fáradtan. - Az elmúlt napokban teljesen kívülállónak érzem magam. Egy eszköznek, koloncnak, és ez egyáltalán nincs jól így. Neked ők a néped, ők a családod emléke, és nekem ez az egész rosszul esett. A bizalmatlanságuk, meg amit a rokonod tett velünk. Ne mondd, hogy nem így van, mert nem lenne igaz. Légy vagyok a tejben köztetek. - osztom meg vele a gondolataim egy részét, bár sejtem, hogy nem lesz tapsvihar a jutalmam.

::hangulat::

Nem tagadom, eleinte dühös voltam, de azok után, amit sikerült alakítanunk a házban a megbeszélés közben, eszem ágában sem volt további feszültséget generálni azzal, hogy még mi is veszekedve egymásnak eszünk, így inkább a hallgatás mellett maradtam. Aztán az út alatt, ahogy az autóban ülve zötykölődtünk a repülőtér felé, az én gondolataim pedig minduntalan az elmúlt napok körül forogtak, szép lassan tompult az érzés – helyette felváltotta a helyét a csalódottság,  majd a bűnbánat, kétségbeesés, bizonytalanság kibogozhatatlannak tűnő érzelmi katyvasza. Talán nem meglepő, hogy ilyen hangulatban nem sok kedvem volt a beszélgetéshez, csak annyit feleltem szűkszavúan, amennyit muszáj volt. Hála az égnek az meg nem túl sok a jegyvételen túl.
Hümmögve bólintok Bia szavaira, akkor előbb valami kajáldát nézzük. Tudom, hogy akad pár szendvics még, de őszintén szólva, valami tartalmasabb rám férne az elmúlt napok után, ezek meg majd jók lesznek az út többi felére, ha vihetjük magunkkal. Ki tudja, hátha idő közben Biának is megjön az étvágya, ártani neki sem ártana, az biztos, de előbb úgy is ki kéne találni, hogy hol, vagy mit. Egyáltalán miből lehet választani itt kint, a város szélén?
Miután megbeszéljük, hogy gyalog menjünk – jogos, fogunk ülni eleget, mire hazavergődünk – el is indulok, de sajnos vagyok olyannyira szétszórt, hogy véletlenül kirántom a zsebemből a nyakláncot. Nem mai darab, már a korábbi összecsapást is megsínylette, erre még ez is! Morgolódva hajolok le, hogy összeszedjem a szanaszét guruló gyöngyöket, más se hiányzik, mint hogy elhagyjam őket.
- Köszönöm. - felelem, ahogy elveszem Biától is azt a párat, amit talált, a zsebembe szórva őket, majd indulhatunk is tovább. Viszont túl messzire csak nem jutunk, amikor a másik belekezd a maga kis felvezetésébe, én pedig ösztönösen lassítva a lépéseimen fordulok felé. Már épp megkérdezném, hogy muszáj ezt most? De tisztában vagyok vele, hogy valamikor úgy is beszélnünk kell, és gyorsan végiggondolva a lehetőségeket, később sem lenne semmivel sem jobb, így hát kérdő tekintettel fordulok felé, hogy miről lenne szó?
- Hallgatlak. - biztosítom róla, hogy figyelek, csapjunk bele, essünk túl rajta, vagy amit szeretne. Nagy a kísértés, hogy közbeszóljak, de csak sikerül megállnom és végighallgatnom – hogy aztán, mire a végére ér, egy hümmögéssel reagáljam le az egészet, miközben tovább sétálok.
- Azt én is, a létező legrosszabbkor jött a kiakadásod. - sóhajtok frusztráltan. Persze, honnan is kellett volna tudnia, ha azt se tudta, hogy miről beszélünk épp. Lehet, hogy jó csapat vagyunk, de tagadhatatlan, van még mit tanulnunk, összecsiszolódnunk, erre a mostani eset is jó példa volt – De most már úgy is mindegy. Így alakult, ez van. Azán ki tudja? Az is lehet, ha csendben maradtál volna, az sem változtatott volna semmit a dolgokon. - dörgölöm meg a halántékomat. Tisztában vagyok vele, mi mindenen ment keresztül, nem is mondom, hogy nem értem meg a reakcióját, de az időzítés tényleg nem is lehetett volna rosszabb.
- Nekem nem kell bemutatni, milyen érzés. Sajnálom, hogy így alakult ez az egész, és elhiheted, én sem épp így képzeltem el. - nem mint ha lett volna bármi, konkrét tervem annak kapcsán, hogyan ismertessem össze az életemnek ezen szeletével élőben, de most már úgy is mindegy, mondhatni, a létező legszarabbul alakult minden. Ami számomra életem egyik legmeghatározóbb időszaka volt, az őt a rémálmaiban fogja kísérteni még ki tudja, mennyi időn keresztül. De ezen túl is átérzem a helyzetét, amíg nem szólaltam meg a lakoták nyelvén, engem is ugyanolyan kívülállóként kezeltek, mint őt, kivéve talán Ehawee-t.
- Ne hívd így! - kérem csendesen, amikor azt a bizonyos rokonomat emlegeti. Lehet, hogy vér szerint az unokám, de eddig a létezéséről sem tudtam, semmi közöm hozzá, még mindig alig tudom elhinni, mi mehetett ennyire félre két generáció alatt, hogy ez lett belőle.

A kocsiban nagyon nyomasztó volt eleinte a csend, de aztán mondjuk úgy, hogy megszoktam. Szerencsére a gyógyító néha kérdezgetett, így valamivel gyorsabban telt az idő, mint ha csak a monoton tájat néztem volna. Elaludni meg nem akartam, kinek hiányzik, hogy a rémálmok most meg az autóban törjenek rám, megijesztve a sofőrünket és neki hajtsunk egy fának. Nem mintha lennének fák az út mentén, de ez abszolút részletkérdés.
A hümmögésre csak felvonom egy kicsit a szemöldökömet. Oké, akkor még így sem beszél, hogy már relatíve magunk vagyunk. Nekem sem hiányzik a hátam közepére sem egy veszekedés, de amennyire lóg a levegőben, jobb lenne túlesni rajta, mielőtt még a több órás repülőúton jönne ki ahol aztán végképp nincs lehetőség elvonulni vagy egyáltalán diszkréten intézni a dolgokat.
A szétguruló gyöngyök láttán, és ahogy morgolódva, mégis sietve szedegeti őket össze, egy pillanatra összeszorul a szívem. Ez a rövidke jelenet újabb bizonyítéka annak, hogy mennyire múlandó az ember, és milyen rohadtul kevés marad belőle alig két évszázaddal később. Nem mintha az kevés idő lenne, de Bruno léptékben számolva “nem olyan sok”, tekintve, hogy még vagy négyszáz simán lehet, hogy előtte van. Legszívesebben szorosan átölelném, hogy érezze, hogy ezek a veszteségek bár fájdalmasak, de van a jelenben is ami jó. Mi is jók voltunk együtt, amíg ide nem csöppentünk. Mi ment ennyire félre?
Miután elmondom neki, hogy mi az ami igazán bánt, csak újabb hümmögés az első válasz, amitől falra tudnék mászni. Önkéntelenül is, ahogy sétálunk, egy fél lépésnyit távolodok tőle. Tényleg ez a baja, hogy azzal a rakás előítéletes idegennel ellenséges volt a viselkedésem?
- Nem mintha tudott volna jókor jönni. - jegyzem meg őszintén, és én is a fejemet csóválom. - Szerintem van elég sütnivalód hozzá, hogy tudd, esélyem sem volt jókor, vagy jót mondani. Mert nem értettem egy árva mukkot sem. - jegyzem meg, ezzel is erősítve, hogy mennyire kirekesztve éreztem magam úgy a beszélgetésből, mint az egész közösségből. Mintha valami idegen lény lettem volna, és nem ugyanolyan ember, hovatovább őrző, mint ők.
Most rajtam a sor, hogy hümmögjek, és meg is torpanok a járda közepén, úgy méregetem komoly arccal. Másképp tervezte, vagy nem tervezte, ezt elhiszem. Én se gondoltam volna, hogy valaha is elrabolnak a saját otthonomból, hogy majdnem egy napon keresztül kínozzanak mentálisan és fizikálisan. Fejemet hátra hajtva pillantok röviden az égre, és veszek egy mély levegőt. Otthon már biztosan havazik, itt pedig még egészen enyhe ez az őszi napsütötte délután. Ilyesmiről kellene beszélnünk, nem egymás haját tépni fölöslegesen. Továbbra sem enyhülnek a vonásaim, csak egy újabb sóhajra futja. Én sem így terveztem, azt gondoltam, hogy majd képes leszek a helyén kezelni a múltját, és nem akaszt ki teljesen. Mentségemre mondva, elég nagy hátrányból indult a kedves familia az unokájának köszönhetően. Ekkor, mint egy pontot az i-re teszi hozzá, hogy ne nevezzem a rokonának.
- Szar napjaink vannak. Elsodródunk. - sóhajtok szomorúan, és a kezem nyújtom felé. - És… talán nem mostanában, de tényleg szeretném, ha mesélnél a családodról. Hogy ne érezzem magam ilyen reménytelenül kívülállónak az életedben mint ebben a pár napban. - közelebb lépek, és őszintén keresem a tekintetét. Az a baj, hogy túlságosan szeretem. Tényleg szeretném megismerni a múltját, a jó és a rossz oldalát is, de egyedül nem megy. Ez a néhány nap egy kicsit felőrölte a türelmemet és a kíváncsiságomat, de azt már azelőtt elfogadtam, mielőtt még a piknikre mentünk volna, hogy megvan már a története, legalábbis az első néhány fejezet. Azt akartam akkor is, és most is, hogy a következő néhányat együtt írjuk. Most meg itt vagyunk, tele traumákkal, amiket rengeteg idő lesz feldolgozni, olyan mintha bedobtak volna egy centrifugába, aztán kivettek, hogy “tessék, sétálj végig a sárga vonalon egyenesen”. Nem fog menni, ha nem találunk vissza egymáshoz de sürgősen. Rohadjon meg a múlt, a hülye harkályokkal együtt, ha most emiatt az egész miatt elveszítem.
- Ma reggel azt kérdezték, hogy miért jöttél utánam, és volt rá válaszod. Most én kérdezem, hogy hol vagy? Hol vagy most, mert nem itt velem, nem érzem. - csóválom meg a fejem, és az arca felé nyúlok, hogy a két tenyerembe fogjam, ha hagyja. - Gyere vissza hozzám. Nem azért, mert szükségem van rád, hanem mert nagyon szeretlek. - nincs ránk jó hatással ez a vidék. Az az egy biztos, hogy nem volt még itt az ideje annak, hogy találkozzak az őslakos közösséggel, és a körülmények távolról sem nevezhetők ideálisnak. Talán pár évvel később minden másképp alakult volna, ha látogatóba jövünk, kirándulni, boldogan. És nem egy ilyen elcseszett mentőakció keretén belül érkezünk.

- Tudom. - adok igazat a másiknak kelletlenül, elvégre valahol az én hibám is, hogy így alakult. Csak én voltam, aki angolról más nyelvre váltott, mert abban reménykedtem, azzal előbb megenyhülnek a többiek és kicsit előnyünkre fordíthatjuk a dolgokat – azzal azonban nem számoltam közben, hogy Biának mennyire lehet fogytán a türelme, vagy mennyire hergeli fel magát azon, hogy semmit sem ért az egészből, csak bizonytalanul várja, hogy legyen valami. Jól elcsesztem ezt a két part között lavírozást, nagyon nincs mit szépíteni rajta.
Amikor beszélgetés közben egyszer csak lefékez a járda közepén, értetlen tekintettel nézek rá, hogy most meg mi van? De a hümmögése meg sóhajtozása után sem leszek okosabb, hogy épp mi kattant be nála, ahhoz meg túl fáradt vagyok, hogy megpróbáljak kiigazodni azon az érzelmi kavalkádon, ami épp körbelengi, így jobb híján én is megállok, hátha kiböki végre ami a fejében jár.
- Finoman szólva. - reagálok az előbbi állítására, bár az utóbbira is ráillik valamennyire, így különösebben nem ragozom a dolgot. Egy pár pillanatig habozok, de aztán csak közelebb lépek felé, előhúzva a zsebre tett kezemet, az övé után nyúlva, miközben hallgatom – Ha tényleg ezt szeretnéd, rajtam ne múljon. Majd, egyszer. Ha sikerül elfogadnom, hogy hiába éltem velük hosszú időn keresztül, generációról generációra egyre távolabb sodródok tőlük is, akaratlanul. - ismerem be kelletlenül. Nem elég, hogy a saját leszármazottaimmal szinte nem is ismerjük egymást, most kiderül, hogy a törzzsemmel sem sokkal jobb a helyzet. Értem én, hogy változik a világ, meg a különböző generációk között mindig megvoltak az eltérések, ellentétek, de elég lehangoló emlékeztető volt az elmúlt pár nap ebből a szempontból. Akaratlanul is rám tört újra az egy helyben állok, közben pedig elsuhannak mellettem az évtizedek, századok – érzés. Amikor pedig abba kapaszkodnék, hogy sebaj, végső soron úgy is a jelen a legfontosabb, vannak, akik fontosak, számítanak, kapom is az újabb hideg zuhanyt a nyakamba. El is komorul az ábrázatom, és miután az arcomon érzem a kezeit, csak szótlanul, szomorkás tekintettel nézek a szemébe, miközben a kérdésére keresem a választ magamban. A fél országot átszeltem utána, hogy a nyomára bukkanjak, mit sem törődve semmivel sem, mégsem érzi, hogy itt lennék. Egyrészt már a gondolat is felháborít, másfelől viszont, ha jobban belegondolok, talán igaza van.
- Őszintén? Magam sem tudom igazán, valahol jelen és a múlt között, vagy az időn kívül… nem tudom. Próbálom feldolgozni a történteket. - aláírom, nem én vagyok, akit egy napon kereszül kínoztak puszta szórakozásból, fogva tartottak, vallattak embertelennél embertelenebb körülmények között. Nem is ez volt az első alkalom, hogy hasonló módon szembesültem volna erőszakkal, és szerencsére a sérüléseim sem voltak annyira vészesek. De valahogy a történtek és az új információk ezzel szemben elég mélyre mentek, az alapjait kikezdve azoknak, amikben eddig hittem, talán megbocsájtható, ha kicsit más színben látom a világot, mint eddig. Affelől nincs kétségem, hogy túllemdülök ezen a mostani állapotomon, eddig is mindig sikerült egyedül megbirkóznom vele, de hogy mikor, azt ne kérdezze senki. Magam sem bírtam volna pontosan szavakba önteni, hogy mi bajom is volt pontosan, semmi és minden. Ahogy azonban elnéztem a másikat, hallgatva a szavait, lassan akaratlanul is a tudatomba kúszott a felismerés, hogy miért egyedül kéne megbirkóznom vele? Lehet, hogy a problémánk alapvetően más, de a gyökere mégis csak ugyanoda vezethető vissza, és ahogy én segítenék a másiknak, ő sem rosszat akar nekem. Egyszerűen csak mély beidegződés, hogy mindent a magam módján oldjak meg.
- Igyekszem. - sóhajtok egy nagyot, lassan kifújva a levegőt, vele együtt pedig egy jó adag feszültséget is, láthatóan, érezhetően egyhülnek a vonásaim, eddigi feszült tartásom is. Ha eddig nem húzódott el a másik, meg hagyja, akkor szorosan magamhoz ölelem, mintegy ezzel is jelezve, hogy próbálkozok.
- Mit szeretnél, mit mondjak? Vagy csináljak? - kérdezem csendesen, tud ő határozott lenni, ha akar, úgyhogy ha van bármi elképzelése, akkor hajrá, ne kíméljen, aztán majd meglátjuk. Ígérni nem ígérek semmit, de legalább nem magában puffog.
- A történtek után nekemm kéne téged pátyolgatni, és nem fordítva. - bukik ki belőlem, mert valahol mégis csak komikus a helyzet, bár ha azt nézzük, épp próbálom hazajuttatni a zord körülmények ellenére is, én kérek elnézést, ha nem igazán vagyok beszélgetős hangulatomban a történtek után.

Az lehet, hogy még mindig nem épp rózsás a hangulat, de legalább már beszél. Ezt is haladásként értékelem, jelen helyzetünkben. Ha csak annyi baja lenne, hogy felbosszantottam az undok viselkedéssel, már rég a fejemhez vágta volna. Ezt nem azért gondolom, mert mostanáig bármikor is tett volna ilyesmit, hanem mert az lenne a normális emberi reakció, hogy legkésőbb akkor amikor a hátunk mögött hagytuk a rezervátumot meg a gyógyítót aki elhozott idáig, nekiálljon a fejmosásnak. De semmi, csak hümmögés és tőmondatok, meg ez a megmagyarázhatatlan bezárkózás és mogorvaság. Csodás lesz a repülőn így, az már biztos!
Inkább elkezdem én, és elmondom, hogy mi a bajom, miért vagyok én is olyan mint aki pokrócot reggelizett. Hátha ez segít, és nála is kibújik a szög a zsákból.
- Csak megállapítottam. - jegyzem meg, hallva az egyetértését, és újra vennem kell egy mély levegőt, hogy ne borogassam a nyakába minden problémámat. Látom, hogy túl az érzelmi zavarodottságon sincs jó állapotban. Fáradtnak tűnik, és egészen biztos, hogy a műtét után nem pihent eleget, így felteszem fájdalmai is lehetnek. Ilyenkor én se lennék jobb állapotban.
Inkább megfogom a kezét, legalábbis próbálom. A balom még nem az igazi, szinte újra tanulom használni az ujjaimat, de mi is lehetne jobb lecke, meg gyakorlás, mint megfogni a párom kezét?
- Száz év sok idő. Az emberek is változnak ez alatt. - sóhajtok magam is, mert már kezdem sejteni, hogy mi a baj. Az emlékeiben Dakota, legyen észak vagy dél, többnyire boldog, békés, a családjával és azokkal teli, akiket ismert és szeretett. De ez már nem az a vidék, már nem azok az emberek, így mintha a szép emlékeket szórná valaki be hamuval, halványítva a korábbi színeket és érzéseket amiket eddig féltve őrzött. Nem tudom ez milyen érzés lehet, még elképzelni sem vagyok képes, de látom, hogy fájdalmas, és összezavarja, és a szomorúság is kezd rátelepedni ahogy nézem. Nem tudom hogyan segíthetnék neki ezt feldolgozni.
Látom, hogy mennyire meglepték a szavaim, és azt is, hogy rosszul esett neki. Tudom, hogy eljött megmenteni, és nem is lehetnék hálásabb, de egész nap azt érzem, hogy olyan mintha csak testben lenne itt, de a gondolatai egészen messze járnak.
- Értem. - sóhajtok, és csalódottan engedem el az arcát, húzom vissza a kezeimet szomorúan. Ahogy sejtettem, a múltban ragadt, túl sokminden történt ahhoz, hogy ilyen kevés idő elteltével tudja kezelni. Nem tudok segíteni ezen, főleg akkor nem, ha bezárkózik, és nem kér belőlem. Megvan nekem is a magam baja, de egyedül biztos, hogy nem fogom tudni feldolgozni, ha a történtek tetejébe még őt is elveszítem.
- Itt vagyok. - mormolom a vállába, miközben óvatosan hozzá bújok, és én is átölelem. - Túl leszünk rajta. - egyikünk sincs jó állapotban, sőt. Az sem segít sokat, hogy néhány nap múlva vissza kell térnünk a megszokott életünkhöz, menni kell munkába, úgy tenni mintha minden rendben lenne, miközben a lehető legtávolabbról sem lesz így.
- Csak… beszélj hozzám kérlek. Ha nem is annyit mint szoktál, de a hümmögésnél kicsit többet. - eszemben sincs elengedni, úgy szorítom, mintha az életem múlna rajta. Nem is olyan régen, tényleg az múlt rajta, és már a gondolat is, hogy láttam amint meglőtték ptt a raktárban… csak még szorosabban húzom magamhoz, hogy érezzem, hogy élünk. Akkor is, ha itt-ott még fáj, de ebből is tudom, hogy ez a valóság.
- Ki mondta ezt a butaságot neked? - kérdezem halkan, miközben a hátát simogatom lassan, egyenletesen. - Különben is, egész éjjel ápoltál. Ami meg a többit illeti… - sóhajtok egy nagyot szomorúan, miközben kicsit elhúzódok. - Elég nagy pofonokat kaptunk mindketten ahhoz, hogy jól jöjjön minden segítség. - nekem sem könnyű feldolgozni a raktárban történteket, és vele is történtek ott rossz dolgok, de talán az, hogy utána még az őslakosok közösségében sem sikerült megtalálnia a régi közegét, rátett egy lapáttal. - Hogyan tudok neked segíteni? - furcsa ötletem támad, nem is tudom, hogy jelen körülmények közt kivitelezhető-e egyáltalán. Óvatosan kérdezem, de közben próbálom éreztetni vele, hogy amiben tudom, támogatni fogom. - Attól jobb lenne, ha maradnánk egy kicsit, és visszaadnád Zitkalának, ami az övé? Vagy szeretnéd inkább a közeledben tartani, hogy jobban érezd magad? Vagy hagyjalak ezzel, még nem tudod mit szeretnél? - nem azt mondom, hogy bármit megtennék, de nagyon sokmindenre képes lennék, hogy valahogy könnyíthessen a lelkén.

Nem mint ha egyáltalán nem haragudnék rá az időzítése vagy kiakadása miatt, de amint kicsit is a dolgok mögé nézek, kénytelen vagyok belátni, hogy még így is türelmesen viselte a dolgokat annak függvényében, mi mindenen mentünk keresztül. Nyilván azt lenne a legkönnyebb bűnbaknak kikiáltani, aki elérhető közelségben van, de arról meg végképp nem tehett, hogy elrabolták, maximum az lehetne a bűne, hogy ismer. Részben ezért, inkább maradok a hallgatásnál, amíg nem dolgozom fel magamban a történteket. Lehet, hogy egy kiadós veszekedés segítene egy jó adag stressztől megszabadulni, de azon túl minden másban csak rontana a dolgokon.
- Ühüm. - érkezik az újabb hümmögés válasz gyanánt, miközben a kezét fogja újra elgondolkozok a szavain. Valóban nem kevés idő, hát még a duplája… nem is értem, miből gondoltam, hogy nem változnak a dolgok, holott annyiszor tapasztaltam már a saját bőrömön, hogy semmi sem állandó!
Ennek ellenére újra és újra a múltba kalandoznak a gondolataim, hol a régmúlt időket felidézve, hol az elmúlt pár napban történteket, akaratlanul is összehasonlítva a kettőt. Igaz, Bia hangját hallva, érezve az érintését könnyebb visszatérni a jelenhez.
- Tudom, tudom, az élet nem áll meg. - ölelem magamhoz, talán még a bólogatásomat is érzékelheti – Mint egy patak… Akárhány szikla belegördülhet, vagy akadállyal találkozhat, valahogy úgy is megkerüli, vagy megtalálja az új medrét, csak idő kérdése. - kicsit az életre is szeretek ekképpen tekinteni, pláne nehezebb időkben, bízni abban, hogy idővel biztos, hogy minden elrendeződik valahogyan. Az persze már egészen más téma, hogy minél hangsúlyosabb változással kell szembenézni, esélyesen annál több időt vesz igénybe az egész, ki tudja, mikorra térnek vissza a dolgok a megszokott kerékvágásba. Legalább a tudat megnyugtató, hogy vége van, nem kell többé attól tartani, hogy bármikor is folytatódna.
- Nem vagyok túlzottan beszélgetős hangulatomban, de igyekszem. - ígérem meg neki, legalábbis megpróbálom megemberelni magam és kicsit jobban ide koncentrálni, legalább ha beszélgetést próbál kezdeményezni. A szoros öleléssel máskor semmi bajom, most viszont akaratlanul is összerezzenek tőle, sikerült ösztönösen pont a legérzékenyebb részt megtalálni az oldalamon. Ha nem is fejtem le rólam a karjait, azért egy kicsit lentebb tolom a bordám alól, legalább azon az oldalon, ahol épp a vesémet igyekszem újranöveszteni.
- Senki, ez az igazság. - felelem csendesen ölelve, miközben hallgatom, majd újabb bóligatással értek egyet vele – Az egyszer biztos. - teszem még hozzá, ám a kérdése után akaratlanul is hallgatok egy darabig, mielőtt még tanácstalanul ingatnám a fejem.
- Nem tudom, Bia. Csak maradj mellettem, a többit meg majd megoldja az idő, gondolom. - felelem sután, mert értékelem a segítségét, de magam sem tudom, mi tudna segíteni. Vagyis de, tudom, de azok tőle teljesen függetlenek, mint egy kiadós, nyugodt alvás, enni valami normális ételt, vagy végre hazaérni.
- Bia, már megvannak a jegyek, pár óra múlva indul a gépünk. - felelem fáradtan, mint ha nem lenne megoldható egyébként, hogy egy későbbi járattal menjünk. De a történtek után még mindezzel szenvedni azért, hogy visszakocsikázzunk azért a fél, vagy maximum egy óráért, és esélyesen még lehangoltabb legyek utána… inkább kihagynám.
- Valószínűleg úgy sem maradt semmi a sírjából ennyi idő után, úgyhogy mindegy is. Majd megjavítom és elteszem a nyakéket, marad nálam. - úgy is tőlem kapta annak idején, akkoriban ez töltött be hasonló szerepet, mint manapság a gyűrűk teszik – Egyébként sem szívesen húznám az időt, így is ki tudja, mikorra érünk haza. Így is hétfő este van, pénteken pedig telihold lesz. - gondolom, ezzel bőven megmagyaráztam számára mindent. A legjobb nyilván az lenne, ha addigra újra Anchorage-ban lennék, de még Fairbanks környéke is jobb megoldásnak tűnik – feltételezem a várostól távol csak akad olyan terület, amivel nem sértem meg a helyi falkát – de hogy ki tudja hol, út közben érjen minket… köszönöm, inkább kihagynám. A hétköznapokban különösebben nem csináltam problémát ebből a havi egy napból, szépen beépült a hétköznapjaimba, de ezek a mostani napok elég spontánul alakultak, a Holdat pedig végképp nem érdekli, hogy az isten háta mögött dekkolsz, vagy épp repülőn, szóval tényleg nem centizném ki a dolgot.
- Viszont valami kaját tényleg nézzünk, mert kilyukad a gyomrom. - kezdek ficerengni egy kicsit, amikorgyomrom is egy hangos korgással erősíti meg az előbbi állítást. Ez van, a regeneráció sem kevés energiát emész fel, és napok óta alig ettünk valamit. Ha tehetném, szívem szerint elmennék vadászni, de nem igazán van rá idő, pláne így, hogy miközben jöttünk, a közelben sem igazán láttam alkalmas helyet. Prérikutyáknál meg mezei hörcsögöknél azért valami nagyobb prédát is tudnék díjazni, mit ne mondjak, de jobb híján valami étterem is megteszi. Nem is kellett több, a levegőbe szimatolva próbáltam beazonosítani a különféle illatokat, amiket felénk sodort a szél, és azt hiszem, már találtam is egy szimpatikusat közöttük.
[/color]

Ahogy a kezem fogja és megint csak hümmög, röviden megcsóválom a fejem. Ezerszer könnyebb lenne, ha elmondaná, hogy mi bántja, és nem nekem kellene kitalálósat játszani vele. Nem szoktam analizálni, és azt már jó rég megbeszéltük, hogy jobban is teszem, ha nem akarok pszichológust játszani, és előtúrni négyszáz év minden traumáját. Erre tessék, ha nem is négyszáz, de kettőt most épp fel kell térképeznem, analizálni, gondolkodni, hogy mi miatt lett ennyire látványosan depressziós. Mondanám, hogy máskor szívesen, de ez nem így van, nem szeretnék ebbe belemenni, különösen most nem, hogy az én mentális képességeim, meg együttérzésem is csökkentett módban üzemel.
Csak szótlanul ölelem, próbálok rájönni, hogy mitől lenne jobban. Valószínűleg attól, ha békén hagynám, és el tudna tölteni egy kis időt magában, meg pihenne és gyógyulna.
- Inkább csak kerülje meg, jó? Nem kell teljesen új meder. - felelem halkan, miközben furcsán összeszorul a szívem - Vagy… vagy csak az segítene? - kérdezem félve. Ezzel az eggyel nem számoltam. Azt hittem, hogy így, hogy eljött értem és megmentett, valahogy nem is tudom. Összeköt, és nem elválaszt minket. - Inkább erről most ne mondj semmit. - csóválom meg a fejem elveszetten. Annyi minden történt velünk ebben a néhány napban, és úgy tűnik pont ellentétes hatással van ránk. Én ragaszkodnék, szükségem lenne rá, hogy érezzem, hogy még velem van és szeret, neki meg egyértelműen több tér kellene. Sírni tudnék ettől.
- Rendben. Akkor ne beszélj ha nem akarsz. - sóhajtok röviden. Minek erőltetni, úgyis csak hümmögni fog, ha egyszer nincs kedve hozzá. Majd megpróbálok nem elmerülni a gondolatokban és teljesen kétségbeesni amíg jobban nem lesz. Kicsit lazítok is az ölelésen, és máshogy helyezem a karom, hogy ne nyomjam pont ott ahol a műtét miatt még fáj neki.
- Butaság. - nem a dolga, hogy pátyolgasson. Senki sem várja el, én meg főleg. Igaz, hogy eléggé romokban hever a lelkivilágom, de őelőtte is értek már veszteségek, és azt is feldolgoztam valahogy, nagy nehezen. Ha most megvan a maga baja is, akkor nem kell, hogy babusgasson, főleg ha nem is akar, vagy nem tud, mint azt a mellékelt ábra mutatja.
- Megpróbálom. - felelem őszintén. Jobban szeretem annál, mint, hogy ha azt látom, hogy a kapcsolatunkban már nem boldog, akkor rá akaszkodjak. Remélem ez az egész csak átmeneti lesz, és megpróbálom segíteni ahogy csak tudom, hogy mielőbb kimásszon ebből a gödörből. Ha arra van szüksége, itt leszek és támogatom ahogy tudom, hiszen nem arról van szó, hogy lemondanék róla bármikor is, egyszerűen csak megint egy olyan ponthoz értünk amikor neki kell eldöntenie, hogy mit szeretne. Ez a várakozás fog egyszer a sírba vinni, de ez van, ezzel együtt is szeretem még mindig.
- Ez nem akadály, át lehet tenni. - jegyzem meg, mert ha maradni akar, akármennyire is mehetnékem van már hazafelé, egy ilyen kitérőt még bevállalnék, ha attól jobban lenne. De a következő válaszából ítélve akármivel is próbálkoznék, úgyis ugyanaz lenne a válasz. Inkább elengedem a dolgot.
- Rendben, akkor nem. - húzódok kicsit odébb, mert lassan kifogyok az ötletekből. Úgy tűnik, nappal én vagyok jobb mentális és fizikai állapotban, de éjjelre biztos, hogy változni fog a dolog, mert nincsenek kétségeim, hogy majd jönnek megint a rémálmok és ha nincs szerencsénk akkor a láz is beköszönhet még egy körre.
- Keressünk valami éttermet vagy ilyesmit. - értek egyet mikor meghallom, hogy milyen hangosan korog a gyomra. Nincs is messze egy viszonylag hangulatos grill étterem, és bár általában óvakodok azoktól a helyektől ahol kevés a vendég, de itt az illatok meggyőzőek, és nem is baj ha nem liheg a nyakunkba senki.
Kényelmes, félreeső asztalt kaptunk, nem meglepő módon gondolom az őslakos ruháknak köszönhetően nem akarnak a kirakatba ültetni, de nem is bánom. Csak egy levest kértem, meg egy nagy pohár hideg vizet, ezzel a kettővel elleszek jódarabig, mivel semmi étvágyam. Tudom, hogy ennem kellene, de még ez az amúgy finom kukoricás csirkeleves is alig csúszik le a torkomon, néhány kanál után legszívesebben abba is hagynám az evést, de még mindig jobb a levest kanalazgatni, mint némán üldögélni az asztalnál. Próbálok nem gondolni arra ami történt, vagy, hogy milyen ramaty állapotban van most mindkettőnk, inkább csak csendesen kevergetem a levest, pedig már rég nem forró. Húzom az időt, hogy Bruno nyugodtan megehesse amit rendelt, és már majdnem minden el is fogyott a tányérjáról mikor nekem még mindig majdnem az egész adag leves ott szomorkodik a tálkában szinte érintetlenül. Ahogy a víz után nyúlok, ösztönös és megszokott mozdulattal, a pohár kicsúszik a kezemből, és kiborul az asztalra. Először próbálom gyorsan felitatni a szalvétával, nem történt tragédia, mással is megesik, de aztán egy pillanat alatt törik el a mécses, és hangos hüppögés mellett szaladok ki a mosdóba.