Civilek nem léphetnek be, élet- és omlásveszélyes terület.
Az omlásveszély a "KEEP OUT" táblával az embereket és az illetéktelenek hivatott távol tartani. Aki a figyelmeztetés ellenére is nyakába veszi ennek a tárnának a járatait, az onnantól életveszéllyel számolhat: a farkasok ezt a járatot használják a leggyakrabban, sűrűn ellenőrzött és az első mérföld után már gondosan karban tartott járatok kanyarognak. Több zsákutca is akad félrevezetésnek, megtévesztésnek, a leggyorsabban még mindig a régóta itt élő farkasok tájékozódnak benne.
Így legyen ötösöm a lottón! Amikor Dotty egyre beljebb és beljebb hatol a hegy mélyébe, már tudom, hogy találtunk valamit. Persze ezzel nem leszünk kisegítve, ha hirtelen ránk ront egy csomó őslakos valahonnan. Az információt haza is kellene vinni! Csakhogy egyenlőre nincs még mit hazavinni. Az "itt valami van" nem elég információ. A járat eléggé határozottan halad a hegy belseje felé, és némileg emelkedik is. Van is idelenn valami, vagy csak egy titkos járatot fedezünk fel? Dotty úgy tűnik tudja mit csinál, még akkor is, ha totál mata. Nem, véletlenül kóvályog itt. Izgatott vagyok, nem csak a farkasom, hanem én magam is. Tara jelenléte egyszerre biztonság és teher. Még ha csak Dottyval kell konfrontálódni, akkor is jó, hogy van itt egy idősebb. Viszont ha valami bajunk esik, akkor én rángattam bele ebbe az egészbe. Hirtelen bukkanunk ki egy szélesebb részre, ahol Dotty éppen megosztja gyomra tartalmát az anyaföld mélységeivel. - Fújj! Nem bírom megállni, hogy ezt ki ne mondjam. Már emberben is undorodom azoktól, akik ennyire lealacsonyodnak, de farkasban ... - Te farkasok szégyene ... - morranok rá. Néha feltettem magamnak a kérdést, hogy milyen lehet az a falka, akik mellett még Castor és bandája is javulást hozhat egy kisváros életébe. Hát most már sejtem ...
Sééétáluunk, sééétáluunk, egy kis dombra lecsücsülünk... Nem, nem csüccs, mert akkor az életbe nem érek haza. Botladozva megyek előre, legalábbis igyekszem tartani az irányt, de néha sikerül visszapattannom a nyirkos falról. Ha ember lennék, akkor már minden testrészemen lenne egy lila folt... Mégse, ha ember lennék, már kezdenék kihűlni valamelyik fa mellett az erdőben, és ha netán rám találnának, jegyzőkönyvbe tutibiztos az alkoholmérgezés állna. Néha hangot adtam a becsapódásaimnak, de azt leszámítva igyekeztem kulturáltan végighaladni a járaton. Percek kérdése és a levegőn lehetek. Nem vagyok klausztrofóbiás, de ez a sötét egyre nyomasztóbb kezd lenni. Arról nem is beszélve, hogy lassan négykézláb fogok mászni ha tovább emelkedik a járat. Odabenn a szőrmókom kezdett motoszkálni, és ennek köszönhetően én is egyre nyugtalanabbul éreztem magam. Lehet, hogy mégse itt kellett volna átjönnöm? És a két Betolakodó vajon mit csinál és merre császkál? Áhh, kétlem, hogy el szeretnének tévedni idelenn, szóval biztosan követték a csoportot. Bizonytalan lábakon állva érkeztem meg az enyhén omladozó tárnába, ahová túlzottan nem szeretek lejönni, de igencsak praktikus a dolog. Viszont úgy érzem, hogy elérkezett a csüccs ideje, szóval elnyúltam a földön, nem foglalkozva a kosszal. Az most a legkevesebb. Jelenleg úgy éreztem, hogy az egész hegy ringlispílre szállt velem, amit valamilyen állat végtelen módra kapcsolt. És még a zöld tündérkék sem jelentek meg, hogy feltámogassanak végre a szabadba. A gonosz némberek ehelyett inkább turbó módra kapcsolták a szívem és néhányszor körbeforgatták a gyomromat, amelynek a tartalma, így utat tört felfelé. Épp csak arra volt időm, hogy négykézláb megtámaszkodjak. Nos legalább ezek után, már egy kicsit jobban leszek, a pia fele ugyanis távozott belőlem. Nyögve löktem el magam, aminek az lett a vége, hogy kis híján visszaestem a földre, de egy kis kapálózás után csak sikerült felülnöm. Egy gyors szájtörlés, aztán terepfelmérés, mert hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Szerencsétlenségemre a helyszínen kívül mást is sikerült felfedeznem. A két farkast, akik az előbb még visszafelé igyekeztek a túristákhoz. - Esetleg kérdezett valaki? - gondolkodás nélkül szóltam vissza Liunak, és megpróbálkoztam a talpra állással. A földről mégsem olyan hatásos keménykedni főleg ilyen állapotban. - Mi a sz*rt kerestek ti itt? Eltévesztettétek az alagutat srácok, ez k*rvára nem a turistaútvonal, szóval tiplizzetek vissza szépen, még kiérhettek zárás előtt.. - végre sikerült feltápászkodnom. A farkas odabent enyhén dühösen körözött. Nem vezethetem őket tovább, be egyenesen a falka területére, mert kétlem, hogy ez a kettő olyan aranyos farkas, akik megtartják maguknak a titkunkat.
Hagyom, hogy a kölyök vezessen. Nem mintha magamtól nem tudnám, hogy merre kell követni az őslakos lányt, csak arról van szó, hogy a dolog ezen részét Liura bízom. Tesztelje csak új érzékeit, tudnia kell, hogy megbízhat bennük, nekem meg nem feltétlenül kell mindig az "idősebbnek" lenni. Tehát most legyen Liu a főnök, én meg állok a háta mögött, ha netán kellek... A szagok alapján nem csak ez a nőstény fordult meg mostanában ebben a járatban, az enyhén emelkedő járat meg már önmagában is sejteti, hogy ez bizony vezet valahová. Remélem lesz alkalmunk a végére járni ennek. A nőstény... Hát rókázik. Abszint és gyomorsav fanyar és undorító illata csapja meg az orromat. Ha van mék pár ilyen taposó akna a helyen, érdemes lenne fontolóra venni a visszafordulást is, mint lehetőséget, mert én is el fogom hányni magam. Liunak sem tetszik különösebben, le is dohogja a lányt, én meg visszatartom a mosolyomat. Korábban még nem hallottam így beszélni a kölyköt, de meg kell hagyni, hogy ez a fajta határozottság is jól áll neki. Ellenben nem lepődök meg azon, hogy a lány támadó hangnemben felel. Kifejezetten bunkó, ami azt illeti. - Tiplizzünk vissza? - kérdezek vissza, mikor én is előkerülök a háttérből. - Legyen eszed... nem akarsz felhúzni, hidd el. - szemeim vörösen felizzanak a félhomályban, mikor a farkasom is bejelentkezik. Hagyom, hogy Liu intézze a történetet, de ha a csaj folytatja ezt a stílust, tőlem biztos kap pár pofont.
Liunak, vagyis inkább a most életre kapó szörnyetegének nem tetszik, hogy egy ilyen "farkasok szégyene" efféle hangot enged meg magának vele szemben. Hála a saját büszkeségének, és Castor vérének. Neveltetése, életfelfogása szerint nem ütne meg egy nőt, ha nem muszáj - de szerinte az, aki minden különösebb ok nélkül ilyen állapotban van, az nem nő. És még sértegeti is... Így, vagy úgy, ez a magatartás nem nyerte el a tetszését, és megrángatja Dotty-t, csak úgy szolidan.
Tarában is gyűlik a feszültség, de mivel Liu a főnök, egyelőre csak morgolódik. Aztán ahogy látja, hogy a kölyök keze eljár, a szörnyetege igazán szeretne csatlakozni a bulihoz, de legyűri, és addig nem avatkozik bele, míg nincs rá szükség. De egészen közel megy hozzájuk, nagyjából két lépésnyire, és onnan figyeli az eseményeket.
Dotty szokásához híven kihúzta a gyufát. Liutól nem tart, hiszen érzi, hogy kölyök, arra meg egyáltalán nem képes visszaemlékezni, hogy esetleg harcművészeti hátrányban lehet vele szemben. Érzékeli, ahogy Liu elkapja, aztán egész egyszerűen elönti a harag és a düh. Hogy már megint őt találták meg, és ilyen nincs a kerek világon, hogy mindig ő van rosszkor rossz helyen. Az indulatai, és a farkasa elégedetlensége következtében egy erős, jól irányzott rúgással takarítja le magáról Liut, aki még csak nem is gondolt arra, hogy egy ennyire szétesett farkas képes érdemben visszavágni. Liu vs Gravitáció. A kölyök teste átrepül a tárnán, háta egyenesen egy tartógerendának zuhan, ami hangos és fáradt reccsenéssel megadja magát.
Beáll a csend, igen, az a vészjósló vihar előtti csend. A gerenda, és a faszerkezet, amit tart újabbat reccsen, majd végleg megadja magát. Nehéz, nedves föld, kövek és gerendák omlanak a tárnára, az utat, amerről jöttek, teljességgel betemeti. Csak két út marad járható: a kicsi alagút, és az, amelyik egyenesen Őslakos földre visz tovább.
Dotty-ra, ahogy a földön ül, keresztben rázuhan egy gerenda, ami felsebzi a mellkasát és karjait, a súlyától egyelőre nem tud mozdulni, valamint némi föld temeti maga alá. Liu volt a legrosszabb helyen, fejét felsebzi egy vasdarab, a törmelékek pedig sebeket, zúzódásokat okozva temetik be őt. Az egyik lába beszorul egy szikladarab alá. Tara egyből Liu felé ugrana, de a mozdulat közben útját állja a hulló törmelék és egy darab szikla. Elhasal a földön, egyenesen egy törött gerendára, ami átszúrja a jobb vállát. A ráhulló törmelék alól ő is csak erőfeszítések árán szabadulhat meg.
A föld már nem remeg tovább, az omlás visszhangja még ráül a betemetett tárnára.
//A reagok sorrendje: Liu/Tara, és Dotty. A lényeg, hogy a két Betolakodó válaszaira Dotty harmadikként reagálhasson. Két kört kérek. Az elsőben verekedjetek, a másodikban történjen az omlás és a helyzetfelismerés.//
Dotty szavai megvilágítják előttem a helyzet lényegét: ez valóban nem turistaútvonal. Ez egy őslakos útvonal. Igen, de merre tovább? Persze nagy valószínűséggel felfelé, azon a nagyobb járaton, de lehet benne valami csel is ... bár ... nem .... ezek a nyikhajok annyira biztonságban érezték magukat itt, hogy szerintem nem gondoltak ilyesmire. De majd Dotty elárulja nekünk, csak egy kicsivel legyen józanabb! Mert így bármelyik pillanatban beszédképtelen lehet. Nem, nekem nincsenek ilyen gátlásaim, hogy nőt nem lehet megütni. Alapban és senkit nem szoktam megütni, csak ha okot ad rá. Ha viszont ez bekövetkezik, akkor totálisan nem érdekel, hogy férfi-e vagy nő az illető. Egyenjogúság van! És Dotty most nálam rendesen kihúzta a gyufát. Alapból mélyen megvetem azt,a ki mértéktelenül él a tudatmódosító szerekkel, legyen az alkohol, drog, vagy éppen "varázsgomba". Odalépve hozzá elkapom a grabancát, megpenderítem, és hátulról átölelem, majd jó erőteljesen gyomron öklözöm, hogy hadd jöjjön ki belőle még, ami alkohol nem szívódott fel. Aztán elengedem és kicsit megtaszítom, felőlem bele is bukhat a saját hányásába, nem érdekel. - Nagyszerű, mert mi sem vagyunk turisták. Szóval pont jó ez így.
Bevallom, a csaj fenyegetőzése a legkevésbé sem érintett meg, zabos voltam, de nem csak rájuk, amiért követtek, hanem magamra is, mert annyira figyelmetlen voltam, hogy majdnem felfedtem a falka egyik titkát. Az viszont, hogy Liu közelebb merészkedett hozzám, kicsit meglepett. Nem tudom, hogy mit akar ez a törpe tőlem, minimum negyven év van köztünk, ami lássuk be, irtó sokat számít. Hiába bízik a lányba, elég gyors vagyok ahhoz még így is, hogy ellássam a baját. Ezek után már végképp nem számítottam arra, hogy van mersze egyáltalán hozzám érni. Ez a kölyök ennyire nem gondolkozik? A lereagálásom nem volt valami villám tempójú, már a fájdalmas szorításába találtam magam, mire fejben eljutottam oda, hogy tiltakozni kéne. A srác hatásosnak bizonyult, pillanatok alatt távozott a gyomromból a maradék alkohol is. Nagyokat köhögve buktam térdre a lökéstől, éppen csak elkerülve a viszontlátottakat. Nem! Nem hagyhatom, hogy egy ilyen csenevész szerencsétlenség elintézzen engem. Nem lehet igaza, messze nem én vagyok a farkasok szégyene! Ezek a senkiházi dögök, akik csak úgy befurakodtak a városunkba... Mind azt képzelik, hogy mindenki felett állnak. Hát nagyon tévednek! Hangos morgás tört fel a mellkasomból, és a dühtől fújtatva pattantam fel néhány pillanat múlva, majd mindent beleadva rúgtam a taknyos felé, remélve, hogy pont telibe találom és ez elveszi a kedvét attól, hogy a továbbiakban engem piszkáljon. A hócipőm tele van, és most már az sem érdekel, ha a nő is rám veti magát, ő is kaphat néhányat... Persze csak miután talpra kecmeregtem, mert a nagy rugdosásban nekem is sikerült elvesztenem az egyensúlyomat, és a földön üldögélve nem szívesen fogadok egy esetleges támadást.
Várok. Mást nem is nagyon akarok tenni. Érzem, hogy Liu egyre jobban hergeli magát, de majd csak akkor avatkozok közre ha már át akar változni. Akkor is csak nyugtatni fogom. Az meglehet, hogy erősebb a csaj Liunál, persze. Ám tudom, hogy nem kell félteni a kölyköt, az meg nem paj ha kap egy-két pofont. Tanulunk belőle. Kicsit fura az ahogy Liu megragadja hátulról a lányt, és... a fene se tudja mit csinál vele. Csak sejtem, hogy meg akarta rókáztatni lányt, mert amikor az őslakos kidobja a taccsot, Liu nem mond semmit. Még hátrébb is lép, hogy kitérjen az útjából, ezzel ellentétben én valamivel közelebb megyek. Néhány lépésnyire állok meg a párostól. Vállal az egyik tartó gerendának dőlök, és a körmeimet piszkálom. Persze figyelek, csak nem a szememmel. A lány lassan már a lelkét is kihányja magából mire észhez tér, és bosszúhadjáratba kezd. Nem is nyúlt túl hosszúra, egyetlen egy jól irányzott rúgással vett elégtételt Liutól. Erre a homlokomon már mély barázdák jelennek meg, ellenben még mindig nem érzem a beavatkozás szükségét. Liu még ha el is esik, majd feláll és hajt tovább. Így amikor Liu tehetetlenül elsuhan mellettem, én csupán szemmel követem a röppályáját. A kölyök egyenesen egy tartógerendának esik, ami hangos reccsenéssel nyugtázza a becsapódást. A farkasom szemei felpattannak, az enyéim meg vörösben izzanak fel. Néhány másodpercig semmi nem történt. Nem is értettem mit kezd el csivitelni az ösztönöm... Aztán újra megreccsent valami. Majd újra, és újra, de ekkor már néhány kődarab is aláhullt. Mire megértettem mi történik, már túl késő volt. Még elindulok Liu felé, de már nem érem el. A tárna beomlik.
Nem mondanám, hogy váratlanul ér a támadás. Éreztem azt a bizonyos érzelemhullámot, ami megelőzte. Csak éppen elszámítottam magam. Dottyval úgy ismerkedtünk meg, hogy ő éppen edzőt keresett magának, mert nem tud verekedni. Szóval valami sokkal szánalmasabb próbálkozásra számítok. Ezzel szemben ez a rúgás roppant profi volt. Az csak igen kicsit von le az értékéből, hogy utána ő is elesik. Azt, hogy háttal nekiszállok valaminek már kezdem megszokni, a kölyökfarkasoknak jobb lenne, azt, hiszem, ha egy időben inkább szárnyakat tudnának növeszteni, nem karmokat. Többre mennének velük. Ami utána jön, az a szokatlan és vészt jósló. Az a bizonyos reccsenés. Meg a következő. Az egyik karomat ösztönösen a fejem fölé kapom, és talpra pattanok, hogy cselekvőképes legyek, de egy vasdarab még így is eltalál, és pár nagyobb kő közreműködésével földre visz újra. Ezeket még lesöpörném magamról, de jön egy nagyobb szikla és a lábamon landol. Most jött el az a pillanat, amikor megint érdekes fordulatok játszódnak le odabenn. Eddig a farkas volt az, aki valamelyest hergelte az embert, kihasználva annak undorát. Most a farkas megszeppent, de az ember bennem éktelenül dühös Dottyra. Nem azért, mert megrúgott, az még rendben lenne. Azért dühös, mert felelőtlenül cselekedett egy ilyen veszélyes helyen, mindenkit, aki a barlangban van veszélybe sodorva. Nem csak minket hármunkat, hanem akár még a turista csoportot is. És persze magamra is dühös vagyok, amiért nem figyeltem jobban. A kisebb törmeléket leszórom magamról, és aztán minden erőmmel azon vagyok, hogy a nagyobb követ is eltávolítsam a lábamról, vagy megmozdítsam annyira, hogy kihúzhassam alóla lábamat. Noha a farkas most nem akar előbújni, mégis morgok a dühtől, és persze a fenevad erejét is bevetem a harcművész technikái mellé. Mondják, az, hogy valakinek mekkora izomköteg áll a rendelkezésére az csak az egyik tényező. Hogy mennyire tudja hatékonyan vezérelni, az legalább annyira fontos. Hát nálam aztán ebben nincs hiba, tudom, mi csinálok, és hogyan érhetem el a céljaimat.
Filmekbe illő jelenet volt a srác becsapódása, akárcsak az azt követő csend és reccsenés is, de az sajnos már inkább horrorba vagy egy jó kis túlélős filmbe. Aminek természetesen mi vagyunk a főszereplői. Kétségbeestem, és hirtelen felállni is elfelejtettem, csak arrébb gördültem az első lepotyogott sziklák elől, így közelebb kerülve a Farkaslakhoz vezető járathoz. Itt hagytam volna a két farkast? Erre a válaszom egy határozott igen. De arra is, hogy utána visszajöttem volna értük egy mentőcsapattal. Viszont igazából lényegtelen az egész gondolatmenet, mert messze jártam még onnan, amikor egy súlyos tartógerenda landolt a mellkasomon. Hát enyhe kifejezés, ha azt mondom, hogy kipréselt minden levegőt belőlem... Ismételten elszenvedtem néhány bordatörést az biztos, és akkor még ha nem szúrták át a törött csontok a tüdőm. A kezeimet, ahogy magam elé akartam emelni, szintén a gerenda alá kerültek, és bár kitudnám őket húzni, egyelőre, míg nem maradt abba az omlás, nem igen akarok mozogni, hisz úgyis fölösleges. Egy kis föld is potyog rám valahonnan fentről, de a fejemet oldalra fordítom és összeszorítom szemeimet és a számat is, hogy ne teljenek meg. Nem az első alkalom, hogy beomlik egy járat az alagútrendszerben. Elég régiek a gerendák... Annyiszor elmondtam már én is, mikor csoportokat vittem le a másik kettő tárnába, mégse gondolkodtam most. Sosem akartam részese lenni egy ilyen jelenetnek, ezért is igyekeztem halkan és titokba felosonni, sőt ebbe a tárnába még pihenni is, nehogy a későbbiekben egy olyan támasztéknak támaszkodjak, ami már egy légypiszkot sem bírna el... De ez a két idióta.. Mindenképpen követniük kellett, sőt, mindenképpen provokálniuk, hogy aztán enyhén illuminált állapotban hülyeséget csináljak. A farkasom félt, és irtó dühös is volt, akárcsak én. Féltünk attól, hogy nem jutunk ki innen soha többé élve, bár ha ez mégis sikerülne, akkor a következményektől retteghetünk. A dühünk viszont sokkal erőteljesebb volt, szinte vibrált körülöttünk. Haragudtunk magunkra, a magatehetetlenségünkre, a két farkasra, akik valahol itt fekszenek mellettünk, a díleremre, amiért ilyen atomerős cuccot adott és nem szólt, a zöld tündérkékre, és még órákig sorolhatnám, hogy ki és mi tett nekem keresztbe, ami miatt most egy gerenda alatt fekszek mélyen a föld alatt.
A tárna beomlik előttem, én meg ösztönösen hátrálok a helyett, hogy Liu-t próbálnám elérni. Azonban a lábam megakad valamiben, én meg hanyatt esek, a mennyezet pedig ezt a pillanatot választja ki arra, hogy felettem is leszakadjon. A lábam nem mozdul, hiába próbálom elrántani, megakadt valamiben. Fájdalmat még nem érzek, csak valami elfajzott bizsergést, mintha hangyák mászkálnának a bőröm alatt. Ez már csak úgy önmagában is sejteti, hogy ha elmúlik a sokk, ordítani tudok majd a fájdalomtól... Nem sokkal később a morajlás elhal. Legelőször megpróbálom kideríteni, hogy egyáltalán élek-e még, majd csak aztán mérem fel a károkat. Lehetőségeimhez képest felkönyökölök, szemügyre veszem a további károkat is.Tetőtől talpig beborít a por. A kövek és a föld ami a mennyezetet alkotta, csak térdig lepett be, a jobb vállamat meg konkrétan keresztül döfte egy fadarab... - Marco!!! - kiáltok fel jó hangosan. Tipikus amerikai keresgetős szó ez. A "marco"- val azt kérdezem, "hol vagy?", ha a másik erre rávágja, hogy "Polo", az annyit tesz "Itt vagyok". Kiabálom is addig, amíg mindketten felelnek, és amíg nem ural el annyira a fájdalom, hogy csak sziszegni tudjak. E közben megkísérlem lepakolni magamról a törmeléket. Addig úgysem tudok segíteni a többieken. A törmelék nagy részét lepakolom, a maradé alól már könnyen kiszabadítom a lábaimat. Amíg a többiek is összeszedik magukat, én azon kezdek tanakodni, hogy érdemes-e most kihúzni azt az izét a vállamból, vagy várjak vele amíg érkezik egy nálam okosabb, vagy hozzáértőbb is.
A törmeléket, és a sziklát le tudod pucolni magad, de a fejedből ömlő vér, és az ütés miatt kissé szédülsz. De néhány perc, és helyreáll majd. Természetesen terepszemlét tartasz. Három lehetőség közül választhatsz: - Odatántorogsz Tarához, és megpróbálsz segíteni rajta - Hagyod, hogy Tara maga oldja meg a problémáját, és a saját állapotoddal foglalkozol - Nem érdekel senki és semmi, csak el akarod pusztítani Dotty-t, mondván ennél tovább már csak nem omlik a tárna
TARA
Vársz arra, hogy valaki POLO-t kiáltson. Attól függetlenül, hogy ez megtörténik-e, azért megpróbálsz feltápászkodni. De mit teszel, ha egy kicsit magadra találsz? - Megkéred Liu-t, hogy segítsen kitépni belőled a fadarabot - Hatalmas kínok árán te próbálod meg kiszakítani a húsoddal együtt - Nem érdekel, hogy mi van a válladdal, ahogy tudsz, felkelsz, és terepszemlét tartasz. Akárhogy is legyen, a végén mindenképp kérdőre vonod Dotty-t, és vagy erőszakkal, vagy szép szóval kiszeded belőle, hogy mégis mi ez a hely, és hogy hogy a frászba szándékozik kijuttatni benneteket.
DOTTY
Irtózatosan dühös vagy és a farkasod továbbra is félti a bőrét. Te nem akarsz segítséget kérni a többiektől: kapálózni kezdesz, hogy valahogy lerugdosd magadról a gerendát. Mondhatni kijózanított az előző jelenet, de az erődnek annyi, csak a pánik mozgat, így képtelen vagy összpontosítani. Most el kell döntened, hogy mit teszel a továbbiakban: - Akár neked ugranak, akár nem: te megpróbálsz megegyezni velük, mondván úgy mindenkinek könnyebb. - Ha neked ugranak, megvéded/megadod magad, és tudatod a két Betolakodóval, hogy ismerős vagy erre (ezzel persze nem hazudsz, de azt mégsem kell bevallanod, hogy fogalmad sincs, a szűk alagút hova vezet) - Nem akarsz egyezkedni, egyszerűen kijelented, hogy te vagy a főnök, és ha ki akarnak jutni innen, akkor ne is próbáljanak megölni, hanem maradjanak nyugton, és kövessék az utasításaidat a továbbiakban
//A reagsorrendet innentől rátok bízom, beszéljétek meg chaten, hogy kinek hogy kényelmes. Az első döntés Liué, így a sajátjaitoknál vegyétek figyelembe, hogy az előttetek lévő hogyan cselekedett. Azaz: ha Liu nekimegy Dotty-nak, nyilván nem fog majd segíteni Tarán. Remélem, érthető volt, ha gond van, akkor chaten szóltok. Egy-egy reagot kérek.//
A fejsebek mindig nagyon erősen véreznek. Ezt speciel már saját tapasztalatból is tudtam korábbról, úgyhogy nem lep meg a véráradat, és nem ijedek meg tőle, ha nagyon súlyos lenne, akkor ennél sokkal kábább lennék. Jelen helyzetben nem szabad, hogy a sérülések befolyásoljanak, amíg valóban nem jelentenek veszélyt a következő pár percre nézve. Hallom, ahogy Tara Marco-t szólongatja. Hát az meg ki? Ez az a pillanat, amikor elgondolkodom, hogy ki verte be jobban a fejét? Mert vagy ő hallucinál ide még valakit, vagy én nem emlékszem ki az a Marco. Ennek megfelelően előbb hozzá akarok eljutni. Dottyt laposra fogom verni, ez nem kétséges, de hogy mikor? Amint ráérek erre. Lehet, hogy eltelik közben akár pár hét is, de hogy egyszer ezért még csúnyán lakolni fog, az biztos. Mivel nem állok még biztosan a lábamon, így szinte inkább négykézláb jutok el Taráig, és egy pillanatra megáll bennem az ütő, amikor meglátom, hogy mi áll ki belőle. - Liu vagyok. Megismersz? El kéne innen távolodnunk, mert bármikor tovább omolhat. Akár távozni óhajtana innen, akár a sebeivel foglalkozni, segítek neki, ahogy tudok. Dotty le van ****va magasról, ha nem akadékoskodik, akkor nem érdekel jelenleg. Amúgy csak annyit figyelek rá, hogy ha távozna, akkor melyik járaton teszi.
Liu nem sokkal később oda botorkál hozzám válasz helyett. Életben van, viszonylag jó állapotban, a Marco Polo-s izét meg nem feltétlenül vághatta le, mert még nincs olyan rég köztünk, amerikaiak között. Csak elsőre ez ugrott be. - Persze, hogy megismerlek. - helyeselek bőszen, és eleget is teszek a kérésnek. Vállamban azzal az izével feltápászkodok, és odébb botorkálok. Az őslakos felé megyek. Nem akarom megruházni, holott megérdemelné a részeg disznaja. Jobban szeretnék kijutni innen. - Vigyél ki minket. Hangom száraz volt, kérés színének halvány nyomát se hallhatta ki belőle. ~Figyelj rá, meg ne lógjon.~ üzenem csak Liunak. Nem hiszem, hogy meg tudnám így állítani Dorothyt, és azt sem akarom megkockáztatni, hogy kimenekülve innen ránk omlasztja a bánya másik kijáratát is. Jobb lesz hát ha így együtt maradunk. Én garantálom, hogy életben marad, ő meg cserébe kivezet minket innen. És akkor még rohadt kedves vagyok. - Segíts Liu. Szedjük ki. - gondolok ekkor a fadarabra a vállamban. A rohadék a lapockám alatt fúródott belém, persze srégen, hogy többet kínlódjak vele... Így vagy úgy, de megszabadulok a gerendadarabtól, és a pillanat tört részéig átkozottul büszke vagyok magamra amiért nem ordítok a fájdalomtól, csak a látásom homályosodik el egy kicsit, és a nyelvemet harapom el. A vérzés hamar eláll, én meg nem szentelek több figyelmet rá. Ebcsont beforr...
Hallottam, hogy motoszkálnak, szóval mindkettő volt olyan szerencsés, mint én, és nem lapította őket agyon egy szikla sem. Bár a csaj kis szójátéka leesik, nem igazán töröm magam a válaszadásra. Először is rendezni kéne magamban a káoszt. Az sem tetszik, hogy az arcszínem kezd hasonlítani a hajaméra, na meg az sem, hogy a farkasom összekuporodva kuksol az egyik sarokban, várva azt, hogy a bánya végleg magáévá tegyen. Na meg itt a másik fontos dolog, hogy kiküzdjem magam a gerenda alól, ami nehezebb, mint gondoltam. Az egyik csuklóm is megsérült, akárcsak mindkét alkarom, így elég nehéz lelökni magamról azt a szutykot egyedül. De akkor sem adom meg nekik azt az örömöt, hogy segítségért kuncsorgok ebben a szerencsétlen helyzetben. Mikor Tara odajön hozzám, én még mindig a gerenda alatt küszködök, de felém intézett szavai elég erőt, vagyis inkább dühöt adnak ahhoz, hogy sikeresen kiszabadítsam magam utána. Kegyetlenül nehéz volt és fájt is minden porcikám, de a fogaimat összeszorítva felemeltem éppen csak annyira, hogy ki tudjak csúszni alóla. Az alkoholt már csak pislákoló fényként éreztem, akárcsak a bogyókat, szóval ha nem lenne elég bajom, nemsoká a fejem is irdatlanul fog fájni. Mindenesetre ilyen józanítást nem kívánok senkinek az is biztos... Egy ideig még ültem a földön, aprókat szuszogva, és próbáltam egy kis nyugalmat erőltetni magamra. A feszültség már felhőkarcolóként emelkedett a felhők fölé, szóval szinte teljesen biztos voltam abban, hogy ha engem követnek, márpedig úgyis engem fognak, akkor nem viszem fel őket a falkámhoz. Muszáj lesz egy másik végállomású járatot találnom velük együtt. Egy kis terepszemle után felálltam végül, és leporolva magam léptem közelebb hozzájuk, persze így is kartávolságon kívül maradva. - Oké, de innentől rám hallgattok, és azt csináljátok amit mondok, még ha nem is tetszik...
Szabad foglalkozás: ti magatok döntsétek el, hogy Dotty "parancsára" hogyan reagáltok. Nyalogassátok fel egymást, és magatokat, mert ugye egyikőtök sem szeretne itt éjszakázni. Ezért aztán Dotty-t is célszerű lenne életben hagyni. Legalább is addig, amíg kiértek...
Úgy tűnik, hogy Dotty eldöntötte, melyik utat választja a kimenekülésre. Te és Tara eldönthetitek, hogy emberként próbáltok meg bekúszni a szűk járatba, vagy normál farkas alakban mentek. Liunak egyelőre mindenképp emberi alakban kell maradnia, mert ilyen állapotban legfeljebb a valódi szörnyetegét tudná elszabadítani.
Elöl Dotty, középen Liu, leghátul pedig Tara. Ilyen sorrendben másztok be a járatba. Mindezt persze megnehezíti az, hogy roppantul le vagytok sérülve. Lassan, fájdalmasan, de azért haladtok a sötét, nyirkos és mocskos résen át, fogalmatok sincsen, hogy merre és meddig.
Ekkor Tara elejt egy apró kérdést: rákérdez, hogy nagyjából hol fogtok majd a felszínre érni. Dotty, a te döntésed, hogy őszinte leszel, és megmondod, hogy fogalmad sincs, vagy megpróbálsz hazudni. Vigasztal, hogy egy kölyök van mögötted, nem pedig az idős és erős nőstény, úgyhogy akár még őszinte is lehetsz.
Amikor kiderül, hogy halvány lilád sincs arról, hogy hova mentek, Liunál végleg elpattan a cérna. A szörnyetege dühös, ráadásul iszonyatosan rosszul érzi magát a helyzet miatt. Nyugtalan. Lehet, hogy klausztrofóbiás lettél, hála a hatalmas farkasnak, aki benned él? Talán sosem tudjuk meg... A Dotty iránt érzett gyűlöleted, és a "klausztrofóbia" hatására előtör belőled a szörnyeteg, de a helyzeten ez semmit sem javít.
Immár vérfarkas alakban rugdosódsz, vergődsz, és minél inkább izgesz-mozogsz, annál valószínűbb, hogy be fogsz ragadni. Akaratodon kívül arcon rúgod párszor a mögötted lévő Tarát, és idegesen fújtatva kapkodsz Dotty lába után. Ezzel elérted, hogy se előre, se hátra nem vagy képes mozdulni.
Dotty számára itt a lehetőség arra, hogy maga mögött hagyja a két Betolakodót, feltéve, ha képes megküzdeni Liu hatalmas karmaival, melyek a vádlijába kapaszkodnak, és satuként tartják fogva. Megéri neked teljesen szétroncsolni a lábaidat?
Tara, a te arcod most már vérben úszik, az orrod eltört. Mégis tudod, hogy rajtad kívül jelenleg senki és semmi nem segíthet Liun. Meg kell próbálnod megnyugtatni, visszakényszeríteni a szörnyetegét az emberi testbe. De mégis hogyan....?
//Ne kapkodjatok, haladjatok szépen apránként, ne egy reagba sűrítsetek bele mindent. Újabb instrukciót akkor fogtok kapni, ha Tara megkísérelte Liu szörnyetegét visszaszorítani.//
Természetesen segítek Tarának. Egyik kezemmel lefogom a seb szélét, és ellentartok, hogy amikor kihúzom a karót, kevesebb elmozdulást okozzon odabenn. Fájdalmas, de roncsolás szempontból megéri. ~ Sajnálom, nem akartalak bajba keverni! ~ Üzenem neki bűnbánóan. Közben azon gondolkodom, mit is tehetünk. Annyit már magamtól is tudok, hogy a szélesebb járat valószínűleg az őslakos területre vezet. Hát ott kinyírnak minket, az garantált. Amúgy is esélyes, de így, hogy megtudtuk a titkukat ... marad a másik út. Közben Dotty megint beszól. Mivel éppen a kezemben van, amit Tarából kihúztunk, így azzal mutatok feléje. - Rád hallgatunk? Rád!? Aki ezt az egész szart okozta? RÁD? Nem, édesem! Azt ne is reméld, hogy vakon utánad baktatunk bárhová! És meg ne próbálj bárhol csapdát állítani, mert kitekerem a nyakad! És hidd el meg tudom csinálni. Az a rúgás egyszer jött be ellenem! Ha nem emlékeznél rá, tőlem akartál verekedni tanulni Dottykám! A földhöz vágom előtte a törött karót, aztán megpróbálok lenyugodni, mert a megemelkedett vérnyomás miatt valószínűleg sokkal jobban lüktet a fejemen a seb. De nem beszélek a levegőbe. Ha Gabe-et le tudom gyűrni, akkor Dotty is menne, ha igazán nekiveselkednék. - Egy felelőtlen iszákos-drogos roncshalmaz ne akarjon dirigálni! Arra megyünk! - mutatok a szűk járat felé. - És te mész elöl! Olyan nincs, hogy hátul maradjon, megforduljon és ránk hozza a falkáját. A ruhám ujjával letörlöm nagyjából a vért a képemről, mert már zavar a sok "lé", és halkan, de folyamatosan morgok. Jelenleg teljes az összhang, mert mindketten roppant dühösek vagyunk.
Végignézem, ahogyan kiszenvedik Tara vállából a fadarabot. Nem volt szép látvány, és bevallom, sajnáltam is, de a kisördög azt búgta a fülembe szakadatlanul, hogy így legalább akad rajta egy támadható pont, ha megint harcra kerül sor. És tényleg igaza van... Liu se nézett ki sokkal jobban, vérzett a feje, valami csúnyán ráeshetett, de mondjuk én is nézem már ki jobban. A felsőmet fel se merem húzni, néhol már így is átvérzett, és mászás közben a kezeimre se támaszkodhatok nagyon, mert azok is elég rozogák. Már csak azt kéne tudni, hogy meddig fogunk kúszni a járatokban, na meg azt is jó lenne kitalálni, hogy hová lyukadunk ki. próbáltam körülbelül behatárolni, de a káosz a fejembe pillanatokon belül elnyelte a gondolataim. És ekkor förmedt rám Liu is. - Tudsz másra?! Tőlem mehetsz egyedül is, tessék van három alagút. Ásd ki magad blöki, ha nem tetszik a rendszer... És ne merd rám kenni az egészet, mert ha letakarodtok a csoporttal, akkor most mindenki kint lenne a napsütésben, és nem itt döglődnénk a dzsuvába. De nem, nektek kémkedni kellett egy elhagyatott bányába utánam, amiről sz@rt se tudtok... Szóval a pofád lapos, nem csak nektek van tele a hócipőtök! - veszek egy mély levegőt, de nagy hiba volt, majdnem felnyögök a fájdalomtól. - Nem is értem miért engedtek be titeket... - hátrasöpröm a hajam az arcomból, és megpróbálok kcisit lehiggadni. Nem lesz ennek így jó vége, még egy-két ilyen kirohanás a gyerektől, és mind itt pusztulunk. Mert a következőt már biztosan nem fogom szó nélkül hagyni... - Akkor gyere nyugodtan... Hátha még egyszer bekapsz egy rúgást, tiltakozásod ellenére, és itt döglesz meg, a föld alatt, anélkül, hogy bárki is tudná, merre vagy. Vagy megérted, hogy én vezetlek most titeket, vagy mehetsz tőlem egyedül is. Engem keresni fog a falka, kibírom azt a pár órát, míg ideérnek és kikotorják a kijáratot... De nektek az már garantáltan nem fog tetszeni. - lépek rá a karóra egy határozott mozdulattal, ami még hallat egy utolsó reccsenést. Biztos nem örülnek a hallottaknak, de nem fogom megvárni, míg megemésztik és mérlegelik a lehetőségeiket, el is indulok a kisebb járat felé.
~Ne sajnáld. Akkor se jártunk volna jobban, ha én verem bele a fejét valamibe.~ rebben vissza a válasz Liunak. Így vagy úgy, de beomlott volna ez a bánya. A sajnálat már mit sem ér, ahogy az erőszakkal sem jutunk messzire, így amikor Liu elkezdi hergelni magát azzal a karóval amit belőlem húzott ki, küldök felé egy kevés nyugalmat. Nem sokat, talán észre se veszi, de reményeim szerint elég lesz ahhoz, hogy ne hergelje fel magát egészen az alakváltásig... Ilyesmi nem is történik, bár a feszültség még mindig ott van a levegőben. Dorothy se partner ebben, intenzív szájkaratéba kezd. - Héló! - kiabálni akarok, de csak nyúzott hangfoszlányok jönnek ki a számon. Sebaj, így is sikerült magamra hívni a figyelmüket. - Most szakadt ránk a bánya, gyerekek. Húzzunk már el a fenébe innen... - és még mielőtt halvány kétség is felmerülne Liuban arra, hogy Dotty oldalán állok, halkan hozzáteszem. - Majd odakint megagyalod. - aztán Dorothyhoz fordulok. - Te mész elől, Liu megy utánad, mert ő még az erőviszonyok ellenéri is hamarabb kap el, mint én, ha szökni próbálsz, vagy játszod a spílert. Cserébe én leszedem rólad, ha támad, és garantálom, hogy élve kijutsz. Így megfelel?- halkan beszéltem, nyűgösen, ellenben a legkevésbé sem flegmán. Nincs is értelme. Ha mindketten lenyelték a hallottakat, elindulunk a kisebbik járatban.
Nem úgy vagyok dühös, hogy át akarnék alakulni. Ez most nem az a fajta düh, mert az elme irányítja, oka van a dühömnek, szóban megfogalmazható, nem pedig ösztönös. Ezeket egészen jól tudom kezelni, azaz a farkas ilyenkor nem akar előjönni. Ott van a háttérben, ő is hallatja a hangját, de ez mégis más. Dotty szóáradatára már nem is akarok semmit mondani. Igaza van Tarának, majd ha kijutottunk, akkor kipróbálhatjuk, ki mit bír. Ki is fogom, a fene egye meg! Laposra verem ezt a kis pöfeteggombát! Nem szólok egy szót sem, csak némán rámutatok a járatra, és aztán felzárkózom mögéje. Mindegyikünk eléggé kis termetű, csak kijutunk errefelé valahová. De azért röhej. Itt van nekik egy teljes bánya, amit használnak, jövedelmet hoz, mellesleg stratégiailag fontos, és hagyják összedőlni. Röhej. Túl jó dolguk volt eddig, de tényleg. ~ Hamar ki kéne jutnunk. Ha más nem is tud arról, hogy Dotty bement, és hogy omlás volt, akkor a tárlatvezető az mindenképpen. És még ha azt nem is vette észre, hogy mi ide bejöttünk ... bár mér ne vette volna észre ... ha Dotty nem jön ki a másik oldalon, mindenképpen utánajönnek. Akkor pedig mi szorulunk. Szóval sietnünk kell. ~ Üzenem Tarának, hogy szerintem mi a helyzet. Lehet, hogy a felső alagútban már jönnek is lefele. Ha ez a harmadik járat nem vezet sehová, akkor bajban leszünk, az biztos. ~ Olyasmire jöttünk rá, amit titokban akarnak tartani. Ha elkapnak, akkor nem lesz könyörület, attól tartok. Szóval én igyekszem, ahogy tudok előrejutnia járatban, és segítek annak, aki elakad a csajok közül, ha tudok, mert úgy vélem minden perc számít.
Megállok, és meghallgatom Tara ajánlatát. Nos igen, a lány nem fog sokat kapkodni a vállával, az biztos, bár így felmerül bennem az a kérdés is, hogy ilyen állapotban hogyan tervezi a megmentésemet a forrófejű kölyöktől? Mindegy kötözködni már nem akarok, nagylány vagyok, abban a szűk járatban egyáltalán nem lesz hely komolyabb verekedésre, maximum elkapja a lábamat én meg néhányszor pofán rúgom és meg is van oldva... - Igen, megfelel. De tartsátok is ehhez magatokat... - nézek mindkettőre szigorúan, majd miután néhány követ arrébb löktem az útból, lassan, hirtelen mozdulatok nélkül lehajoltam a járathoz, és végigkukkantottam benne, hogy ez nem-e omlott be kicsit arrébb, de semmi erre utaló jelet nem láttam, így hát egy kiadós levegő után elkezdtem bemászni négykézláb. Nem tudom, hogy így kényelmesebb-e vagy talán farkasalakban, de most nem kockáztatnék meg egy átváltozást is. Tovább ingerlem az ő farkasukat vagy ilyesmi... Kell ez már a fenének. Csak jussak ki innen élve, és lehetőleg valami nyilvános helyre, ahol nem tudnak kivégezni azonnal. Az előrejutás nem volt zökkenőmentes, a karjaim piszkosul fájtak, a mellkasomról nem is beszélve, amelynek a hajlongás nem tett éppen túl jót. Miért is kellett ma nekem felkelnem? Ja, hogy megint randalírozzak egy sort... Ezért mit fogok kapni Sednátol, édes jó istenem. Nem egy, hanem egy tucat mentort küld majd a nyakamba, akiktől még a levegővételhez is engedélyt kell kérnem... Miért keresem én mindig a bajt? A farkasomat az őrülettől egy picinyke szál választotta már csak el, amit két kézzel szorongattam, hiszen ez volt ebben a kényes helyzetben az egyetlen reményem. Ha ő is elszabadul nekem garantáltan itt a vég. Megérem szegényt, nekem sem szimpatikus ez a hely, pláne két igen erős döggel a nyomomban, de nincs más lehetőségünk...
Meg is lepődtem volna, ha Dorothy nem fűz még hozzá valami... velőset és idegesítőt. Úgy tűnik, ez a lány igazi természete, ez esetben pedig sok türelmet és kitartást kívánok a falkájának. A legszívesebben én fojtanám meg... Liunak viszont igaza van. Ha észreveszik a barlangomlást, és tudják, hogy Dotty idelent van, akár érte is indulhat a falka, mi meg nyakig merülünk a szmötyiben. Nem vagyok jó harcom, mint Liu, nekem csak az erőm maradt és a gyorsaságom. De ott van a seb a vállamban, ami lassít, és harcképtelenné tesz. Szóval nem, nem bántjuk Dorothyt, hanem megpróbálunk kijutni innen minél hamarabb, és remélni, hogy gyorsan meggyógyulunk. Ennyi. Dorothy megy elől, Liu utána, ahogy azt javasoltam. A járat igazából csak egy lyuk a földben, semmi több. Igyekszem nem arra gondolni, hogy mi lesz ha ez is ránk szakad... Márpedig jó lenne kigondolni, mert könnyen megeshet valami ilyesmi is. Szóval az esélyeinket kezdem latolgatni arra, hogy vajon elég gyorsan tudjuk kiásni magunkat innen? Mert ha ránk omlik, itt sok levegőnk nem marad... - Tulajdonképpen hol is fogunk kilyukadni, Dotty? Nem hinném, hogy bevisz a falkája területére, bár ha igazi ellenségnek tekint minket, az sem egy utolsó ötlet. Nem olyan biztos az, hogy rá tudnám kényszeríteni mentálisan arra, hogy tartsa teljesen lefedve a térerőt... elég egy apró rés, és máris képes üzenni a falkának... azok meg majd várnak odakint... - Siessünk.
Én már nem figyelek másra, csak hogy minél gyorsabban araszoljak előre ebben a szűk lukban. Csak és kizárólag a haladásra összpontosítok, egy pillanatra sem akarok lemaradni Dottytól, ott lihegek a nyomában. Legszívesebben tolnám előre néha, amikor megakad, vagy lassít. Tara kérdése kissé váratlanul ér. Hova fogunk kilyukadni? Hát igen, ez valóban egy jó kérdés. Én csak annyit tudtam, amikor e mellé az alagút mellé tettem le a voksomat, hogy amin jöttünk, az beomlott, a másik meg biztosan nem jó. De mi van, ha ez sem? Mi van, ha ennek egyszer csak vége van, nem vezet sehová, és vissza kell fordulnunk, ott meg már vár ránk az egész ellenséges falka? Én nem félek a haláltól, de ez más most, mert Tara is itt van, és mert ez a halál kudarc lenne, az én hülyeségem is, nagyrészt. Ezt így nem akarom. Megpróbálom elhessegetni az idegesítő gondolatokat, de a farkasom egyre idegesebb lesz, gyűlöli ezt a szűk kis járatot, nyílt terepre vágyik, erdőbe, fák közé, ahol láthatja az eget.
Kéz, láb, kéz, láb. Így sorba egymás után a nyirkos köveken. Nem egy leányálom ez a mászkálás még mindig. Néha kavics áll a tenyerembe, vagy éppen szúrni kezd a mellkasom, aminek köszönhetően lelassítok, de ráz a hideg a mögöttem nyomuló Liu veszélyes közelségétől. Jobb lett volna, ha Tara kúszik mögöttem, rajta legalább nem látszik olyan látványosan, hogy ki akar csinálni. - Hogy hol lyukadunk ki? - ismételtem el a kérdést inkább csak magamnak. Nincs értelme hazudnom azt hiszem, hiszen hamar lebuknék. Bár ha felhúznám a pajzsomat, talán nem koncentrálnak már annyira, hogy megérezzék... Megérné kockáztatni? Vagyok én olyan ügyes ilyen állapotba, hogy kijátsszak egy kb kétszáz éves nőstényt? Mert bevallom Liutól nem félek ilyen téren, hiszen eddig csak a fizikai erejét fitogtatta előttem, bár lehet, hogy illene tőle is tartanom legalább egy kicsit. Mindegy, most ennek nincs itt az ideje. A picit hosszúra nyúlt szünet után végül kinyögtem az igazságot - Őszintén szólva nem tudom, hogy ez az alagút hová vezet, csak elképzeléseim vannak. De nagy esély van rá, hogy azok sem pontosak. - Ahogyan arra is, hogy zsákutca, de ezzel inkább nem rontottam tovább a helyzetemet. Biztos, hogy az előzőeknek se fognak örülni, sőt, csoda lesz, hogy ha szó nélkül lenyelik.
A járat elképesztően szűk, dohos föld szaga van, és nem tudok megfelejtkezni arról, hogy ez is ránk omolhat. Akkor aztán nincs menekvés, mind itt halunk meg. Nagy fenét! Ha kell, lökdösöm előre a kölyköket, csak haladjunk már. Meséltem már a klausztrofóbiámról? Igen? Rendben, még mindig megvan, és az érzést csak fokozza Drorothy vallomása. Ha nem tudja hol lyukadunk majd ki, akkor azt sem vágja, hogy milyen messze lehet még a vége... ha van egyáltalán vége. - Tehát még az sem biztos, hogy nem zsákutcában nyomorgunk. - összegzem a helyzetet, bár tök fölöslegesen teszem. Egyikünk sem csökkent értelmi képességű. - Remek.
Kezdőlap
