Nem terveztem túlzottan durvára az estét, habár minden egyes porcikám vágyott arra, hogy valamiképpen még tovább kínozzam saját magam, fájdalmat gerjesztve a testemben. Azt gondoltam, hogy ettől majd jobb lesz, könnyebb. Nem azzal fogok foglalkozni, amivel már hosszú napok óta, hanem kikapcsolhat az agyam, legalább néhány óra erejéig. Nagyon hiányzott volna, hiszen éjszakánként sem aludtam, általában csak forgolódással töltöttem az időt, vagy meredten bámultam a plafont, ha épp nem sétáltam fel-alá, akár egy holdkóros. Így történt, hogy betévedtem az O'Connorsba még valamikor kora este - fogalmam sincs, hogy hánykor, mert nem néztem -, és magamévá tettem egy üveg abszintot, mert az Vegasban is olyan jól bejött, hogy most remek ötletnek éreztem megismételni. Azóta egyébként nem nagyon volt példa arra, hogy alkoholt ittam volna, lévén, hogy a legutóbbi estének sem lett éppen fényes vége, a Rahimmal való házasságom örökre megváltoztatta az életemet. Jelenleg úgy gondoltam, hogy sajnos, talán később ez meg fog változni, de az is annyira megviselt, és kudarcként fogtam fel az egészet, hogy most nem bírtam még azzal is foglalkozni. Az üveg tartalma rövid időn belül tűnt el, és kezdett immár felszívódni a testemben, lassacskán elbódítva az elmémet. Pont erre a kellemes zsibbadtságra vártam, ám mivel hamar regenerálódott a szervezetem, és bontotta le az alkoholt, így beszereztem még egy kis pezsgőt, az úgyis mindig mindent összekuszál. Akkor is, ha nem akarod, de én most akartam. Olyannyira jól sikerült teljesítenem a mára, saját magam által kiszabott küldetésemet, hogy pár órával később már a mosdóban, az egyik fülke falának dőlve próbáltam visszanyelni a könnyeimet. Hogy süllyedhettem eddig? Az agyam tudta, hogy az alkohol semmire sem megoldás, de régen is annyira szerettem, hát most miért fordultam volna el, hogy felnőtt ember módjára megpróbáljak szembenézni a problémákkal? Mostanában túl sokszor csináltam ezt, de vágytam rá, hogy végre velem is foglalkozzon valaki, ne csak én tegyek meg mindenfélét másokért. Túlságosan megkomolyodtam, pedig hiányzott a régi Jenny. Most már, ha vissza is térne, Darren nem lenne itt velem, hogy együtt bulizzuk át az éjszakát, és műveljünk valami őrültséget. Pedig annak idején annyira jól ment nekünk! Senki nem bírta utánunk csinálni... Ujjaim remegtek, ahogy beletúrtam szőke tincseimbe. Hideg volt a csempe, hideg volt a hátamnak nyomódó fafelület. Fáztam, ugyanakkor izzadtság gyöngyözött a homlokomon, ahogy a hányingert igyekeztem visszafojtani, több-kevesebb sikerrel. Egyelőre még ment, de idő kérdése volt, hogy mikor kívánkozik ki az elfogyasztott alkoholmennyiség. Szemfestékem elmosódott a sírástól, undorító fekete maszatot hagyva az arcomon. Rég éreztem magam ennyire ramatyul, és ahogy próbáltam mélyeket lélegezni, fejemet hátradöntöttem, szemeimet pedig becsuktam. Szerettem volna meggyőzni magam, hogy nem egy kocsma vécéjében vagyok, hogy ez velem már nem történik meg, de megtörtént. És én amennyire ágáltam ellene, ugyanakkor mégis akartam, hogy így legyen, máskülönben nem ezt a feldolgozási módszert választottam volna, a fájdalom leküzdésére.
Nem különösebben voltam az az iszogatós fajta, de kaptam egy telefont, hogy Jenny elég csúnyán szétcsapatta magát, és egy ideje nem jött ki a mosdóból. Korábban tuti Darrent hívták volna ilyen miatt, a férje meg értelemszerűen jobb volt, ha nem kerül most a közelébe, kétlem, hogy olyan állapotban lenne a nőstény, hogy figyelni tudjon rá. Siettem hát a kocsmába, és ahogy beléptem, rögvest a mosdó felé vettem az irányt, amire előtte azért elcsentem egy üzemen kívül táblát, ma este pisiljenek máshol a csajok, legalábbis addig, amíg Jennyt ki nem tudom varázsolni innen. Tekintettel a vérvonalára, és hogy mennyire befürödtem Yettával is, nem voltam benne biztos, hogy most bármit el fogok érni, de megpróbálnom attól még meg kell. Benyitottam, és be is zártam magam mögött az ajtót, halkan, finoman, farkasom lassan, vigasztalón és együttérzően közeledett a nőstény felé, felkínálta a jelenlétét, ott lesz neki, ha akarja, segít és vigyáz rá, ha a másiknak a leghalványabb igénye is van rá. Számomra egyértelmű volt, hogy segítségre van szüksége, de nem tudom, mennyire lesz hajlandó ezt beismerni. - Szia Jenny! Köszöntem halk, szelíd hangon, és reméltem, hogy ő is be fogja látni, hogy ezzel most egyedül nem tud megbirkózni. - Hoztam nedves törlőkendőt, lemoshatjuk kicsit az arcodat, talán felfrissülsz tőle. Tudom, apróság, de sokszor sokat segít, ha kicsit letörölgetjük az arcunkat, felfrissülünk, és máris egy egészen picit szebb a világ. Neki valószínűleg nem lesz, hisz nagyon kötődik Darrenhez. - Nem szeretnél kicsit sétálni? Szerintem jót tenne a friss levegő. Ha kell, itt maradok vele, de inkább odakint hányjon, vagy aléljon el, ahol közben a levegő is józanító hatással van rá.
Még a bódultságom ellenére is megéreztem a közeledő, ismerős energiákat. Nem örültem túlzottan, hogy bárki is így fog látni, pedig korábban ez sohasem okozott gondot. Jelenleg azonban bármennyire volt is ellene minden egyes porcikám, mégsem volt elég erőm ahhoz, hogy felálljak, és lelépjek gyorsan. Azt hiszem, hogy már egyébként is hiábavaló lett volna a próbálkozásom, szóval maradtam a hideg kövön ülve, hátamat a fa borítású falnak döntve, csukott szemekkel. Az ajtó halkan nyílt, majd csukódott be, csupán idegesítő kis neszezésnek tűnt. Mély levegőt vettem, próbáltam leküzdeni a hányinger újabb hullámát, ami rám tört hirtelen, csak ezért nem köszöntem először az engem megszólító Lilinek. Kedves volt tőle, hogy idefáradt, de abszolút feleslegesnek éreztem, hiszen egyedül is képes lettem volna hazamenni, ha éppen ahhoz van kedvem, de még maradni akartam. Itt ücsörögni kicsit, aztán pedig folytatni az ivást, mint aki még mindig úgy ki van száradva, akár a sivatagban rekedt ember. - Nem akarom! - ráztam a fejemet. Szemhéjaim ólom nehézségűnek tűntek számomra, de végül csak megrebbentek a könnytől nedves pillák, úgy néztem fel a szőkeségre. - Nincs semmi bajom, Lili! Teljesen jól vagyok! - dacoltam, összeakadó nyelvvel, próbálva elfordítani a fejemet, ha esetleg megpróbálná tényleg megtörölni az arcomat. Magamnak sem voltam hajlandó bevallani, hogy egyébként jól esett volna, ha a lassacskán arcomra ragadó festékfoltokat eltűnteti onnan. Csak egyedül akartam lenni, és sajnálni magam a félrecsúszott életem miatt, ez volt minden, amire jelen pillanatban vágytam. Semmi több! - Nem! - ellenkezdtem ismét, akár egy dacos kisgyerek. Próbáltam összébb húzni magam, hogy minél kisebb legyek, igazodva ahhoz, amekkorának most éreztem magam. Én, a felelősségteljes teremtő - jó vicc! -, a mindig józan gondolkodás Wainwright, az egyetlen, aki az utóbbi években sikeresen megkomolyodott. És tessék, újra ott tartottam, mint öt évvel ezelőtt, amikor még minden csak a bulizásról szólt, semmi másról. Komolyan visszasírom azokat az időket, mert akkor legalább még minden rendben volt, és nem lett ilyen elcseszett minden egyes napom. Fáradt voltam, belefáradtam ebbe az egészbe, amit mostanság az életemnek nevezhetek. Vajon megérted ezt, Lili? Megérted, hogy egy darabot tépett ki belőlem a bátyám azzal, hogy szó nélkül itt hagyott, pont amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá? Ki lesz most, aki megvéd, és a szárnyai alá veszi azt a törött lelkű roncsot, aki ma vagyok? Mindezt nagyon szerettem volna elmondani valakinek, akár neki is, de nem jöttek a szavak a számra, csupán a tekintetem árulkodott arról a mérhetetlen szomorúságról, az azzal vegyes dühről, és kétségbeesett tanácstalanságról, amit éreztem, ami most a lelkemben tombolt. Tényleg segítségre lett volna szükségem, de nem azért, mert annyira eláztattam magam. - Én csak azt szeretném, ha itt lenne, és minden olyan lenne, mint régen... - dünnyögtem végül alig érthetően az orrom alatt, ahogy kibuggyant egy könnycsepp a szemem sarkában. - Olyan nagy kérés ez, Lili? - néztem fel rá bánatosan, megpróbálva felállni, de végül csak visszacsúsztam ugyanúgy a földre. Jobb most ott, biztosabb.
- Ugye az az apróság megvan, hogy tudjuk, mikor „füllent” a másik. Szólaltam meg halkan, szándékosan nem akartam a hazudni szót használni, mert túl durvának tűnt volna jelenleg. A nők sokszor csinálják ezt, jól vagyok, semmi bajom, holott igenis van, nagyon sok. Tudom, hogy miért néz így ki, de ez nem jelenti azt, hogy kérkednék vele, ha szüksége van egy segítő kézre, itt vagyok, szívesen meghallgatom, itt leszek neki ilyen téren Darren helyett, noha nyilvánvalóan pótolni nem tudnám, de megértő fül az igenis lehetek. Elég hamar feladom, hogy megtöröljem az arcát, de azt viszont megteszem, hogy elé nyújtom, hogyha úgy tetszik inkább, csinálja meg ő maga, mert annyira ismerem, hogy így úgyse lépne ki a mosdóból. A dacos gyermeki ellenkezéssel mást kezdeni nem lehet, előbb-utóbb lefoszlik majd az ellenállása, mert valakivel beszélnie kell róla, még ha nem is én leszek az, megágyazhatok az illetőnek. - Jenny, elmegyek, ha úgy akarod, komolyan, de azért azzal pontosan tisztában lehetsz, hogy könnyebb feldolgozni valamit, ha beszélünk róla. A szakmáját tekintve legalábbis így gondolom, aztán lehet, hogy nekik pont nehezebb mit kezdeni a magánéleti gondjaikkal, mert amúgy épp eleget egyengetik másokét. Leguggoltam mellé, noha számítottam arra, hogy végül el fog küldeni, de egy próbát azért még megért a dolog, talán megenyhül, és rájön, hogy nem ártani fogok neki, még csak el sem fog jutni senkinek, hogy összezuhant, ehhez mindenkinek joga van, én is megtettem, csak én Emmett mellett. Nagyon óvatosan, és lassan megpróbáltam az egyik keze felé nyúlni, és hogyha nem húzta el, akkor rásimítottam az enyémre. Éreztem, és láttam is a szemében a mélységes szomorúságot, szerettem volna megölelni, és elmondani, hogy minden jobb lesz, de most meg kell, hogy élje mindezt. Előbb-utóbb elkopik majd, bár a sajgó üresség sem lesz jobb, ami marad utána. - Azt hiszem, sajnos most az. Az őszinteség szerintem járható út volt az esetében, mert erős nő volt, de hamarabb áll fel, ha nem áltatom semmivel. Ettől még volt valami, amit eddig másnak nem mondtam el, de neki megteszem, mert talán könnyebb úgy talpra kecmeregni, ha a remény hajlandó felcsillanni. - Vissza fog jönni. Nem tudom mikor, de vissza fog, volt egy beszélgetésem vele korábban, és azt mondta, hogy mi mind ilyenek vagyok, bármi történjék is, visszajövünk. Itt van az élete, a családja, a barátai, a falkája, a szerelme… Vissza fog jönni, Jenny. Csak légy erős és várd ki. És… ne haragudj rá, mert az senkinek sem használ. Nem azért ment el, mert cserben akar hagyni minket, hanem mert szüksége van egy kis időre. Ebben biztos voltam, valószínűleg Yetta jelenléte, és az ezzel járó kellemetlen körülmények, a bizonytalanság a nőstény sorsát illetően betette a kaput nála. Elvégre, ha falka szinten kigolyózzák, az ellen ő semmit sem tehet. Ezt azonban nem nagyon szerettem volna boncolgatni, a lényeget már úgyis elmondtam. - Tudod, szerintem szüksége van rá, hogy tudja, megvagyunk nélküle is, hogy ne legyen rajta akkora a teher. Ültem le mellé végül, és lehet, hogy ez most rajtunk nem sokat segít, de attól még jó eséllyel így volt. S én nem fogom elhallgatni a véleményem, ha úgy gondolom, hogy hosszútávon gyümölcsöző lehet.
Igen, tisztában voltam vele, hogy nem tudunk egymásnak hazudni akkor sem, ha szeretnénk, de jelen állapotomban szentül meg voltam győződve arról, hogy hitelesen adom elő magam, és fel sem fog neki tűnni az apró mellébeszélés. Úgy tűnik, hogy mégis lebuktam, de nem voltam hajlandó elismerni, csak próbáltam megjátszani, hogy józan vagyok. Azt hiszem, hogy a részeg embereknek is mindig ez a taktikája, ha lebuknak az állapotukkal, és szeretnék elhitetni, hogy nem estek túlzásba mégsem. Azt, hogy tudják, hol a határ. Mondjuk én tudtam, de szándékosan léptem át, hiszen pontosan ezzel a céllal érkeztem ma ide. Végül a törlőkendőt ugyan elvettem, de egyelőre nem használtam, csak az ölembe ejtettem. Talán később tényleg jó lesz valamire, de most gondolni sem akartam rá, hogy miként festhetek. Valószínűleg szép vonásaimon elmélyültek az épp megjelenő ráncok, a smink pedig ijesztően groteszkké tett. Mit smink, inkább mázga! - Hányszor mondom el ezt egy nap, te jó ég! El sem hinnéd! - nevettem el magam keserűen. Igen, én is mindig erre biztattam a pácienseimet, de a saját esetemben megfogadni a tanácsomat már korántsem volt olyan könnyű. Ugyan tanácsadóként dolgozom, ennek ellenére a saját magánéletem mégsem volt igazán rendben soha, és úgy látszik, hogy ez nem is fog változni. Mintha elátkoztak volna, pedig nem hiszek az ilyesmiben, tényleg nem! Vagy kellene? Míg ezen gondolkoztam, fel sem tűnt, hogy leguggolt mellém, csak akkor, amikor a feje közelebb került hozzám, nagyjából egy szintbe az enyémmel. Nem akartam én elküldeni, nem vagyok bunkó, csak szomorú és nyűgös, de az érintése attól még kétségkívül jól esett. Nem is húztam hát el a kezemet, hagytam ott, ahol volt, immár Lili ujjainak megnyugtató ölelésében. - Hogy lehetsz benne ennyire biztos? - kérdeztem, könnyes szemeimmel rápillantva. Igazából én is hittem, hogy vissza fog jönni, de azt kívántam volna, hogy ez bár most azonnal megtörténne. - Mert szerinted csak neki vannak gondjai? Csak neki lenne szüksége időre? - kérdeztem kissé indulatosan, de természetesen nem neki szólt, hanem ennek az egész átkozott helyzetnek. Szipogtam is egy nagyot, durván törölve le az arcomat, amitől a fekete csíkok még elmosódottabbak lettek az orcámon. - Nehéz erősnek maradni, és tétlenül várni, amikor neked is támogatásra lenne szükséged. Amikor a te életed is összeomlani látszik, és az egyetlen ember is magadra hagy a fejed felett összecsapó hullámokkal, aki ezen a világon a legközelebb áll hozzád! - lemondóan ingattam a fejemet, tényleg nagyon szomorú voltam. - Persze, hogy megvagyunk nélküle is, a hangsúly inkább a hogyanon van... - akadt össze a nyelvem folyamatosan, bár a gondolkodásom a helyzet kapcsán azért még mindig egészen tiszta volt. Lehet, hogy mégsem ittam még eleget, és csak a rossz kedv uralkodott el rajtam olyan erősen, hogy rosszulléttel párosult? - Önzőség volt tőle, hogy éppen most lépett le, érted, Lili? - fordítottam felé a fejemet, amikor leült mellém. Vállammal nekidőltem, támaszt keresve benne. - Nekem is kedvem lenne elmenni innen, és magam mögött hagyni mindent, de nem teszem, mert vannak, akik számítanak rám. Mert az lenne a könnyebbik, gyávaságból választott út, és én nem akarom feladni. Nem akarok elmenekülni a gondok elől, egyszerűen csak most úgy érzem, hogy túl sok, és egyedül vagyok velük... - homlokomat a térdemnek döntöttem, úgy próbáltam mély levegőket venni. - Még csak azt sem hagyta, hogy legalább én segítsek neki... - dünnyögtem elkeseredetten, mert ezt legalább annyira nehezményeztem, minthogy itt hagyott.
- Ebben biztos vagyok, meg abban is, hogy a saját tanácsainkat a legnehezebb megfogadni. Eszemben sincs emiatt hibáztatni, teljesen világos, hogy jelen helyzetben nehezen tudja megőrizni a józan gondolkodását, és nem csak arra célzok, hogy Darren elment... Mindenki úgy dolgozza fel, ahogy neki jó, én is megtettem, Jenny is, nem szeretnék anyáskodni felette, de tudom, hogy most szüksége van arra, hogy beszélhessen valakivel, erre megkapja tőlem a lehetőséget, és meglátjuk, él-e vele. - Onnan, hogy bízom benne. Ha egy hónapja azt mondta, hogy mindig visszajön, akkor úgy is lesz. Pár órámba beletelt, míg visszaidéztem azt a beszélgetést, és rájöttem, hogy nem kell annyira félnem. Jönni fog, ha úgy érzi, itt az ideje, ezt pedig ki kell várnunk, de időnk az van, mindig is volt, nem aggódom hát fölöslegesen. - Nem Jenny, nem csak neki, de mindenki másként rendezni a problémáit. Ő a jelek szerint ezt a megoldást választotta, és ez nem jelenti azt, hogy én pártolnám a dolgot. Egyáltalán nem, szólhatott volna legalább valakinek, a hirtelen felindultság sem indok, hogy itt hagyjunk csapot-papot, de mivel a barátja is vagyok, ezért inkább amiatt aggódom, mi mehet benne végbe. Őszintén remélem, hogy képes lesz majd helyrehozni a dolgait. - Tudom, hogy Darrenhez képest sovány vigasz vagyok a szemedben, de itt vagyok, és ha meg tudsz bízni bennem, segíteni is megpróbálok. A szavaiból azt veszem ki, hogy tulajdonképpen itt nem csak Darrennel van a probléma, hanem valami más is akad, amit fel kell dolgoznia, és ez nem lehet igazán egyszerű, csőstül jön a baj. Nálam is, ami azt illeti, de én már elzártam magamban, és amint találkozom az Őrzőkkel, szerintem még egy fokkal jobb lesz. - Ezt egyelőre nem tudhatom. Sóhajtok fel, mert tényleg ötletem sincs, ez az egész változással jár, mindenkiben, akinek akár egy kis köze is volt Darrenhez. Az azonban tény, hogy mi attól még itt vagyunk egymásnak, csak nyitottnak kell lenni. - Ez így van, de az önzőség benne van mindenkiben, csak vannak, akikben jóval kisebb mértékben. Mondhatnám, hogy az ő vérvonalukra különösen jellemző, de nem fogom, nem célom, hogy még a mostaninál is rosszabbul érezze magát. - Nem is lehet elfutni előlük, mindig utolérnek, szóval nincs értelme, erre Darren is rá fog jönni, csak a kérdés a mikor. Azt pedig nem gondolhatod, hogy egyedül vagy. Csak merj bízni másokban is. Tudom, nem könnyű, de most szerintem szükséged kenne rá. S nem arra várni, mikor jön vissza Darren, az egyszerűen esztelenség. Nem is akarok arra gondolni, hogy addig emésztik a problémái, amíg vissza nem jön. Ha nem is én, de valaki csak van, akit alkalmasnak találna erre. - Szerintem akkor is szüksége lesz rá, ha visszajön. Nem tudom, mi lesz Yettával, de egyelőre nem is szeretnék erre gondolni, mert akkor elkezdenék megint aggódni a helyzet okán, pedig most Jenny az első. Egyébként, megértem, engem is zavar, hogy nem tudtam segíteni, hisz arról sem volt fogalmam, hogy probléma van.
Kezdőlap
