Egymagamban üldögéltem az O'Connorsban, két egyszerű oknál fogva: népes hely volt; cseppet sem vágytam kimondottan társaságra. Iszogattam, eszegettem, s közben igyekeztem kigondolni, hogy merre tovább, mi legyen a következő lépés. Egy darabban elértem a várost, a kávé-locsolta farkas sem nyírt ki, szóval juhé! Már elértem valamit a mai nappal. Eszegettem, iszogattam - egyelőre szigorúan alkoholmentes italokat -, és érdektelen kifejezéssel néztem a ki-be mászkáló embereket. Távolabb biliárdgolyók koccantak egymásnak, máshol sörös poharak, korsók... Farkast egyelőre nem éreztem, és ennek kifejezetten örültem. Jó volt egy kis nyugi, bár valami azt súgta - Chulyin??? -, hogy ezzel korántsem merült ki a mai napom, lesz még itt mit megtapasztalni. Kedvetlenül majszoltam a hamburgerem, és elnéztem a hegy irányába. Azon töprengtem, hol lehetett James, ám ezúttal nem haraggal gondoltam rá. Keserűséggel. Tudni akartam, tudom kellett, hogy miért volt ez az egész, habár kétlem, hogy megbocsátanám, legyen rá bármilyen jó magyarázata is. Elevenen éltek bennem a három évvel ezelőtt történtek képei. Ahogy megbénítottak, ahogy James a hátamon térdelt, és aztán a mérhetetlen üresség. Mintha egy hatalmas részt szakítottak volna ki belőlem... Megráztam a fejem, és próbáltam legyűrni a hányingerem. Szabályosan undorodtam attól az emléktől, s ezúttal is felfordult a gyomrom. Muszáj volt kimennem a mosdóba. Asztalok között lavírozva menekültem be a női WC-be, megrohamoztam a legközelebbi üres fülkét és azt a keveset is viszontláttam, amit nemrég legyűrtem. Fantasztikus! Pár üres öklendezés után lehúztam a slozit, kiegyenesedtem és a mosdókagylóhoz mentem, hogy kezet és arcot mossak. Jól esett a hideg víz, ám nem sokáig élvezhettem egymagam. Farkas közeledett, sőt, már a mosdónál is volt, nekem pedig esélyem sincs úgy eltűnni innen, hogy ne vegyen észre! Francba!
Éreztétek már úgy magatokat, mint tehéntrágya egy szép napos júliusi napon? Nem? Mily meglepő...azt hiszem keveseteknek szokták letépni a lábát. Nem is ez volt amúgy a gondom, ami a még meglepőbb. Magasról tettem arra, hogy Castor leszedte a virgácsaim, habár többnyire ragaszkodtam hozzájuk. A probléma az volt, hogy mág mindig nem tudtam hogyan viszonyuljak ehhez az egész Castor ügyhöz. Egyenlőre sértődött óvódást játszottam. Ami anyagokat Pathrisától kaptam, azokat már szinte kívülről fújtam. Volt időm rá, amíg visszanőttek a lábaim... addig csak lábatlankodhattam a szobámban, ami már kezdett baromi uncsi lenni. De most végre eljött a nagy nap! ennek ellenére nem voltam túlzottan boldog. sötét hangulatom sötét cuccokkal fejeztem ki. Az egyik táskám mélyéről előhalásztam egy afféle buggyos törökös nadrágot, mert a lábaim habár visszanőttek, nem festettem valami túl jól, az imádott csizmáim viselése pedig még mindig nem volt túl jó ötlet. Szerettem ha fáj egy kicsit, sőt azt is, ha nagyon, de elcseszni nem akartam magam, főleg nem tartósan, mert nem is volt annál bosszantóbb, mintha újra le kellett nyesni a lábaid, mert rosszul forrtak vissza. Ezért szépen ovisra vettem a figurát, nem csak viselkedésben, de öltözködésben is. Úgy döntöttem kimondottan Castornak címezve fölvettem a fekete szöveges pólom, ez egészült ki a buggyos nadrággal és egy baromi kényelmes pingvines mamusszal... Először még csak a folyosókat róttam ebben a szerkóban, de nem találkoztam senkivel. Még Sigmund a plüsspingvinem is halálra unta magát ezen a dzsuva helyen, szóval úgy döntöttem lelépünk. Hívattam magamnak egy taxit. ~ Azért annyira hülye még nem voltam, hogy sokat gyalogoljak! ~ És a taxival az O'Connors-hoz vitettem magam, hátha itt lelek valami életet. De elég volt egy pillantás körbe és rájöttem ez is egy baromi uncsi hely. Még Sigmund is vérre vágyott, láttam a szemében... ~ De most komolyan, tudjátok, milyen rémisztően tud nézni egy plüsspingvin??? ~ Már éppen azon lettem volna, hogy szedem a pingvines mamuszaim és hazaballagok egy taxival, amikor valami határozottan érdekes erőt éreztem meg. A farkasom fölkapta azt az ennivalóan édes hófehér pofikáját és a szemünk még sötétebb aranyszínbe merült, mint amilyen eredetileg volt. Az arcomra angyali mosoly ült, tudjátok, az az angyal nagy fekete szárnyakkal, meg szarvacskával, aki odalenn a góré... És megindultam a fürdő felé, ahonnan a furcsa erőt éreztem. Kinyújtottam a nyelven a pisilő kissrácra, valamiért mindig húzta az agyam azzal, ahogy a fütykösét nyílt területen mutogatta, majd szépen határozottan magára hagytam örökkévaló vizelésében és beléptem a női mosdóba. Az én édes nyulambulam odabenn várt rám. Továbbra is a csumi a Sátán kishúga vagyok mosolyommal bezártam az ajtót, majd szépen nekidőltem. Az egyik pingvines mamuszom fölraktam az ajtóra, vagyis laza tartásban dőltem neki háttal. Majd szemügyre vettem a csajt. Egészen jó játék lett volna. Az energiája és a szaga idegen volt... ~ Vajon akkora mázlim van, hogy őslakos? Hmmm ezer ördög és pokol, szerettek engem, igaz? ~ - Hello mein Schatz, vajas, vagy vajtalan felét kened a kenyérnek? - néztem rá kaján vigyorral. Nem kell hogy értse, ez a művészien elvont kérdésem volt, hogy közölje melyik falka tagja. a nem érti? Istenem, én kérdeztem, ő nem válaszolt...
Erős volt a közeledő, nálam legalábbis jelen állapotomban mindenképp, s alig emelkedtem fel a mosdókagyló fölül, már csapdába is estem. Franc essen belé, hogy ez nekem mennyire nem hiányzott! Nyugtalan lettem, mert ez a csaj határozottan nem tűnt egy plüssmacinak, még ha az öltözéke alapján gond nélkül el is tudott volna vegyülni az ovisok között. Nem értettem a német szövegelést, így arra, ha akarok, se tudok válaszolni, a vajas kérdésre pedig szintúgy értetlenül felvontam a szemöldököm. A csípőm a kagyló peremének támasztottam, és próbáltam nem olyan sápadtnak és legyengültnek tűnni, mint amilyen valójában voltam. Fogalmam sincs, hogy ez mennyire jött össze, a fenevadammal gyerekjáték lett volna, nélküle: kínszenvedés. - Nem szeretem a vajas kenyeret - feleltem, mintha dunsztom nem lett volna róla, mit akart tudni. - Sőt, a kenyeret se nagyon komálom. Ebből aztán következtessen, amire csak akart. Én mindenesetre nem akartam tovább összezárva lenni vele, a szaga és az energiája alapján kétszáz körül járhatott, bennem pedig nem forrt semmilyen harci kedv, hogy kicsit megkalapáljam a fiatal kis fejét. Ám ahhoz, hogy innen kijussak, el kell távolítanom őt az útból, mert a szentem az ajtónak támaszkodva táborozott le. Szemét dög! Kissé összehúztam a szemem, és pár lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot. Mindezt igyekeztem a lehető legmagabiztosabban véghezvinni. - Arrébb mennél? - kérdeztem hűvösen, remélve, hogy nem egy szadistával hozott össze a balszerencse, aki kisnyulak kizsigerelését tekintette élete legnagyobb mókájának. Miért éreztem úgy, hogy rohadt nagyon szívok mindjárt?
~ Hmmm mily költőien szárnyaló bölcsességek... ~ Nah most megkaptam. Mondjuk hülye kérdésre nem vártam értelmes választ, dehát ez van. Valahol olyan fura volt a csaj. A farkasom, ami inkább voltam, mint ember idegesen kaparta a testem falát belülről. Láttam azon az irreálisan hófehér fején, hogy valami nem tetszik neki a csajon. Aki mellesleg nem festett valami jól, kb mint akit a hullaházból rángattak vissza az élők közé... Egyszer jó alaposan végigmértem, a karjaim összefűztem a pólómon lévő felirat fölött, így Sigmund kicsit kötözött sonka lett, dehát nem habospite a plüsspingvin élet! - Nein. - mondtam mosolyogva. Ma ilyen hazai hangulatom volt. Amióta Pathrisával is csevegtem egy kicsit az anyanyelvemen honvágyam támadt. Ha ezt a baromi egyszerű szót nem is értette, hát egyértelmű volt a nem abból is, hogy meg sem moccantam, csak szépen közelről bámultam azokba a sötét szemeibe az aranyosan csillogó szemeimmel. Egyszer valami Humor Herold közölte velem hogy aranyos vagyok... az arany hajammal meg szememmel. Megmutattam neki, hogy nekem is van ám humorom, megmártogattam forró aranyban, hogy érezze a törődést... Most pár pillanatig csak ácsorogtam ott, aztán mivel egy uncsi volt, megvontam a vállam és ismét a csajra pillantottam. - Nem, nem megyek... tudod ez egy baromi unalmas hely. Fogalmam sincs, ki vagy, de nem ismerlek. Szóval tedd meg a szívességet nekem és legyél őslakos helyi bundás, hogy feltrancsírozhassalak a wckagylóban... - néztem rá aranyszín bociszemekkel. - Tudod tényleg nem történik erre semmi érdekes... mindenki folyton drámázik és meg már kivagyok a szerelmi szarakodástól... - ráncoltam ingerülten a szemöldököm.
Hát ez így nehéz lesz... A csaj nem tágít, nekem viszont lassan menekülhetnékem van, pedig nem is vagyok klausztrofóbiás! Kissé morcosnak tűnt amit alá is támasztott a szavaival. Öregem, ehhez képest nyakon önteni kávéval egy idősebb hímet semmi volt! Jó, mondjuk ők ketten aligha hasonlítottak egymásra. Idegesen pillantottam a kilincsre. - Senki kedvéért nem leszek húscafatkupac! - mordultam, de korántsem olyan ijesztően, mint ahogy farkasként ment volna, egy embernél viszont többre futotta. Hiába tartottam tőle, a valódi jellemem akkor is időről időre kiütközött. Ez nem túl szerencsés, de nincs mit tenni. - Nem vagyok helyi, de még csak falkám sincs, szóval arrébb vonszolnád a pingvines mamuszod, vagy én rakjalak arrébb? Aha, és mégis hogyan? Csak az érzékelésem maradt, az erőm töredéke volt annak, mint lennie kellett volna. Annyit tehettem volna mindössze, mint búzakalász a szélben: lengedezek. - Kócold össze azoknak a bundáját, akik drámáznak, engem pedig hagyj békén. - Különben később nagyon megbánod, ha élek még addig. - Kérlek - tettem hozzá erőlködve, bár volt egy olyan sejtésem, hogy a szép szó őt nem hatotta meg. Miért olyankor futok zűrös alakba, amikor nem kéne, he???
- Pedig olyan szépen kértem... - sóhajtottam föl, majd tettetett megadással megvontam a vállam. ~ Hogy nincs falkája? Hmmm... akkor most minek számít? Falkátlan farkasokat vajon szabad darabolni? Vagy Castor puding azon is berágna és megint csak lábatlankodhatnék hetekig? Azért jobb lesz biztosra menni, mert már herótom van a szobafogságtól... ~ - Inkább megvárom, amíg arrébb raksz, most ugyanis nagyon kényelmes helyet foglaltam el. - mondtam, hogy teszteljek valamit. Ha én lettem volna a helyében, már átváltozok és nekiugrok saját magamnak. Ő vagy békés volt, vagy nem akart bajt, vagy valami más... A farkasom idegesen mászkált fel s alá, mint egy megfeszített íj, olyan volt az ereje, éreztem ahogy kitörne, ahogy vár arra, hogy támadhasson, hogy vért onthasson. Azon meglepődtem, hogy kérte, hogy menjek el, valamiért nem olyan alaknak tűnt, aki kérni szokott. Engem sem szokott meghatni egy kérés, most sem ez volt a helyzet, ellenben kíváncsi voltam már, mi a fura ezzel a csajjal, valami ugyanis nem stimmelt vele. ~ Beteg lenne talán? Tud egy farkas beteg lenni egyáltalán? ~ A magam kitekert módján úgy döntöttem inkább kíváncsi vagyok, mint szadis kedvű, a fájdalomigényem Castor egy jó darabra kielégítette a lábletépős akcióval. - Minden oké veled? - kérdeztem összevont szemöldökkel. Furcsa kérés lehetett, de ha nem lenne elcsépelt Star Warsos hasonlat, azt mondanám zavart éreztem az erőben.
Az egy dolog, angyalom, én is szépen kérem, hogy állj arrébb, és ne legyen zűr! Kérlek Chulyin, már csak két hét, ne most dobjam fel a pacskert!!! Megvárja, hogy arrébb rakjam. Életemben először kívántam azt, bár órákkal ezelőtt leharaptam volna a nyelvem! Bár most se késő, de a helyzetemen nem javít. A jó büdös francba! Méregetett, szerintem lassan kezdte érezni és felfogni, hogy valami sántít a rendszeremben, és ezt nem tudtam pozitívumként elkönyvelni. Ha megtudja, hogy egy erőtlen kis szuka vagyok, akinek most annyi ereje van legfeljebb, mint egy kölyöknek, akkor nagy eséllyel itt tép szét! Igen, apró cafatjaimra szed, mielőtt annyit mondhatnék: dögölj meg Chulyin. Még vacillált, zavarta, hogy nálam valami nem stimmelt, s úgy tűnt, a kíváncsisága egyelőre győzött a vérszomja fölött. Még a végén kiderül, hogy van isten, vagy Fortuna észrevette csökött kis valómat, és megszánt. Nekem jelenleg mindegy, csak jussak ki innen egy darabban! - Jól leszek, kedves, hogy aggódsz, most viszont nagyon szeretnék kimenni. Beszélgethetünk még, de ennél jobb hely is van arra. Igen, egy nyilvános, forgalmas kocsma vendégtere például. Eszembe jutott valami, ami talán megmentheti az irhám. Halvány reménysugárka volt csupán, de a vaksötétnél jobb. - Ha kimegyünk, elmondom, miért vagyok... fura.
Végighallgatom amit mond, majd tűnődő arccal simogatom az állam. ~ Hmmm menni vagy nem menni... enni vagy nem enni... ez itt a kérdés! ~ Pár pillanatra mérlegre rakom magamban az érveket. Szétszedni ezt a csajt itt helyben és megnézni, hátha a belsejében megtalálom a megoldást, hogy mi nem stimmel vele, vagy kimenni és meghallgatni. Bevallom az első megoldás sokkal, de sokkal csábítóbb volt... A kezem szinte viszketett, szinte éreztem, ahogy az ujjaim vége bizsereg, hogy előtörjenek belőle a karmaim, de végül kivételesen mégsem engedtem a farkasom hívásának. Hogy miért nem? Nos két okom is volt rá. Az egyik, jelenleg elég szadizmust viseltem el ahhoz, hogy egy kis időre kielégítse a vérszomjam. A másik az volt, hogy nem volt kedvem egyenlőre még egyszer végigszenvedni a két hetes szobafogságot emiatt a csaj miatt, legyen bármilyen vonzó is a lehetőség, hogy origamit játsszak vele. ~ Még a végén kiderül, hogy ő Castor kishúga én meg megint kapott miatta, mint amiatt a hülye öccse miatt is... ~ Legszívesebben morogtam volna, helyette csak kisimítottam néhány aranyszínű tincset az arcomból, majd biccentettem és közöltem a szitut a csajjal. - Oké mein Schatz. Viszont valamit jobb, ha tudsz. Kurvára nem szeretem, ha valaki megpróbálja átcseszni az agyam... Kimehetünk, kajálhatunk, közben elmondod, amit tudni akarok. Ha viszont megpróbálsz átverni és lelépni, akkor szépen odakint a kocsma közepén trancsírozlak föl. És nem, nem érdekel ki fogja látni. Egyvalamit jobb ha tudsz, közel egy-két hete én próbáltam megölni magam, szóval nem érdekel mit kapok érte az őrzőktől, vagy másoktól.. ha átvesz kiverem az életet is belőled. - mondtam angyali mosollyal csak úgy miheztartás végett. Aztán egy laza vadállatian könnyed mozdulattal ellöktem magam az ajtótól és hagytam, hogy kimenjen. Jó, a járásom még nem volt a régi, de egész jó volt ahhoz képest. Kíváncsi voltam mit tesz. Ha megpróbál elfutni, én azt is élvezni fogom... Imádok vadászni.
Yipíííí!!! Megmenekültem!!!! Legalábbis egy időre, mert nulla garancia volt arra, hogy amint megtudja, mi bajom, nem tép szép ugyanúgy, mint azt itt tette volna. És én tényleg el fogom neki mondani, hogy miért nem érez bennem sok farkasosságot? Kénytelen leszek, úgy tűnik. - Nyugi, veled ellentétben engem még érdekel, hogy élet-e, vagy halok - húztam el a szám, és miután ellökte magát az ajtótól, kimentem. Nem kezdtem el rohanni, se sikonyálni, se segítséget kérni. Ha ez a nőstény valóban olyan elvetemült, mint mondja, akkor most tényleg okosan kell játszanom. Nehogy már azokban az években dobjam fel a talpam, amikor a legerősebb vagyok... elvileg. Az ablak melletti boxokhoz mentem, az tűnt a legbiztonságosabbnak, és nem mellesleg onnan álltam fel. Lecsüccsentem, megvártam, amíg a pingvines, provokatív feliratú pólós, mamuszos, buggyos gatyás csaj is leült velem szembe, és kávét rendeltem. Ha ő is kért, akkor neki is. Ez ma már a harmadik kávé volt, ami fizettem, lassan fellépek önkéntes adakozónak a kávégyárak felé. - Ismersz egy bizonyos James Lee Howardot? - Jobb volt előbb kipuhatolni ezt a részét, aztán jöhet a mesém. Mert ettől most nem menekülök meg, az hétszentség.
Szeretek dolgozni, mindig szerettem. Ez számomra azt jelenti, hogy nem élek ingyen a társadalom nyakán és amikor fáradt vagyok, akkor mindig az jut eszembe, hogy megérdemlem a falatot, amit leereszthetek a torkomon. Sokat dolgozom, keveset eszem, de nem vagyok legyengülve, valamilyen fura okból kifolyólag egészen jól bírom a dolgokat. A szervezetem hozzászokott a folyamatos éhségérzethez, már fel sem veszem, egyszerűen nem érdekel. Olyan természetessé vált a gyomorkorgás számomra, mint az, hogy keleten kel fel a nap és nyugaton nyugszik. Akkor érzem csak kellemetlenül magam, hogyha hangosan akarna korogni, s ilyenkor mindig megiszom két nagy pohár vizet, hogy megnyugodjon a bensőm. Szerencsére itt a munkahelyen annyi vizet ihatok, amennyit csak akarok, s amíg a bevásárlóközpont nyitva van, addig se halok szomjan, hisz nem derogál nekem a nyilvános mosdóból csapjáról teleölteni a palackomat. Kulacsnak nem nevezhető az alkalmatosság, amit erre a célra használok, szégyen vagy nem szégyen, egy kidobott üveg volt az, amit egyik nap munkába jövet összeszedtem, majd itt alaposan elmostam – azért akármibe én sem iszom bele, s szerencse, hogy itt van mosogatószer és be is engednek a mosogatóhoz, hogy használjam, főleg mivel tudják, hogy valamilyen meredek okból kifolyólag szeretek mosogatni – és azóta az az én személyes ivós üvegem. Coca-colás műanyag palack, zenei idézettel az elején. „Tarts ki”. Egy Colbie Caillat szám, azt hiszem. Valaki ezt mondta a szállón. Én nem hallgatok zenét, nem ismerem ezeket az előadókat. De a szöveg tetszett, nem is kicsit. Megragadott, ezért is vettem el a szeméthalom tetejéről a palackot. Másként nem hiszem, hogy hozzányúltam volna. A mosdóknál vagyok éppen, piros farmeromat viselem és a szokásos tornacipőt, hozzá pedig a fekete trikóm, csipkés rátéttel. Igyekszem változatosan öltözködni, két nap egymás után nem veszem fel ugyanazt a ruhámat, így hatféle öltözékem van, amit variálhatok. Akik túl gyakran járnak ide, azoknak így is úgy is feltűnik, hogy mindig ugyanazon darabokat variálom, de nem akarom ruhára költeni a pénzemet. Spórolok, még mindig a cipőre, de mindezt úgy, hogy jusson ennivalóra is. Egy halom toalettpapír-gurigával egyensúlyozom, bekopogok a férfimosdóba. Nem akarok rátörni senkire, de fel kell töltenem a készleteket. Szerencsétlenségemre éppen akkor vágja ki valaki bentről az ajtót, amikor a legkevésbé fogom biztosan a gurigákat, így meglepettségemben el is ejtem azokat. Bocsánatkérést nem kapok, de nem is várom el. Csendben, megadón guggolok le, hogy összeszedegessem a gurigákat. Szerencsére original mindegyik, így nem pereg le róluk a papír, s nem kell tekergessem felfelé.
Bevallom, szörnyen izgulok azóta, hogy ki kell jönnöm ilyen izékre, hogy is hívják… terepszemle? Szóval vigyázni a rendet, meg minden. Tutira nem az én pályám az ilyesmi még, mert most mégis, mit tudnék kezdeni bárkivel is, de Mandy nincs messze, tudná, ha bajba kerülök. Egyébként kicsit félek, azt tudom, hogy ez a hely a falka tulajdona, épp ezért esik kicsit nehezemre itt időzni, mikor tudom, hogy bárki lehet bundás. Ezenkívül egyébként tök jó kedvem van, mint ahogy majdnem minden nap mostanában. Nem mintha sokkal jobb lenne a helyzet, de mindenképpen váratlan előrelépés történt, minek okán tökre olyan vagyok, mint aki meghülyült. Tisztában vagyok én vele, hogy csöppet sem ideális a helyzet Connorral és velem kapcsolatban, de legalább már van helyzet, nem csak lóg a levegőben ez az egész. Majd megveszek már azért is, hogy elmeséljem Pandának, szerintem padlót fogna, még én sem tértem teljesen magamhoz. Mondjuk ez most egészen lényegtelen, mert nem pont bulizni jöttem ide, sem inni, egyedül… az kéne még, de Mandy azt mondta, hogy a feltűnést azért kerüljem, és csináljak úgy, mintha vendég lennék. Ebből kifolyólag rendeltem egy kólát, és gondolkodom azon, hogy eszem is valamit, remélem, van melegszendvics, az most valahogy jól esne. Az este eddig tök nyugis, szóval nem igazán látom értelmét az itt létemnek, de tudom én, hogy ez nem úgy megy, hogy ha most épp csend van, akkor két perc múlva is az lesz, nyugtával dicsérem a napot. Mindenesetre a kóla meghozta az ihletet ahhoz, hogy tegyek egy két betűs kitérőt, úgyhogy felpattanok a pult mellől, és el is indulok. Épp időben érkezem ahhoz, hogy lássam az ügyeletes helyi tahó műsorát, és csak azért nem szólok be neki, hogy tahó, mert kerülnöm kell a feltűnést, és az minden lenne, csak nem óvatos, megfontolt cselekedet. Mindenesetre odasietek, hogy segítsek az alkalmazottnak összeszedni a gurigákat, épp elég rossz lehet ilyen munkát végezni, nem kell, hogy mások még azt is szétbarmolják. - Félelmetes, milyen emberek vannak. Jegyzem meg, mikor felállva átnyújtom neki az általam összeszedett gurigákat, és csak akkor látom meg, hogy ez a lány nekem nagyon is ismerős. Rögvest mosoly kúszik arcomra, noha senki sem garantálja, hogy ő is emlékszik rám. - Nahát, szia! Nem esett bajod, ugye? Kérdezem kedvesen, bár így aligha tudna bármit kifejezésre juttatni, tele vannak a kezei, mutogatni nem nagyon lehet így. - Tudok esetleg segíteni? Fejet csóválhat maximum, milyen kis ügyes vagyok, hogy minden kérdésem csupán eldöntendő, nem igényel kiselőadást… Ügyes Naomi.
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
Meg sem lepődöm azon, hogy annyi tisztesség sem szorult a mosdóból kirobbanó majomba, hogy annyit nyögjön: ne haragudj. Tudom, hogy errefelé ez nem szokás, ritka az itt megforduló kultúr népség, pedig ez még csak nem is egy rémes lebuj. Az a tapasztalatom, hogy aki normális is lenne, az esélyesen abnormális részegre issza magát, vagy megmarad az ajtónyitás finom talaján és semmiképpen nem lök ki a kezemből dolgokat. Szóval aki ilyen szeles, az csak az előző kategóriába, a nem túl jellemes, nem nagy intellektussal rendelkező egyedek közé tartozhat. Nem morgok, még gondolatban sem. Amióta itt lakom a városban, szépen lassan leépült bennem a lázadó szellem, s csendessé váltam, éppen olyanná, mint a hangszálam. Egykor még mutogattam, tomboltam és nyelvet is öltögettem, de mára megtanultam, hogy hol a helyem. Felháborodásomat csak akkor teszem közszemlére, hogyha nem a munkahelyemen vagyok, mert azért teljesen el nem puhulhatok, jaj lenne akkor nekem a szállón. Megennének reggelire, ahogy megfenyített vele az egyik hontalan a minap. Beleállítottam válaszul a kézfejébe egy villát. Azóta nem piszkál, s bár szégyellem magam cselekedetem miatt, pár Miatyánk elég volt ahhoz, hogy megbánjam bűneim és elhiggyem, hogy az Úr is megbocsátott nekem. A szemem sarkából látom, hogy valaki leguggol mellém, fel is nézek rá, így már a szemkontaktust felvéve hallgathatom szavait. Csak legyintek, jelezve ezzel – és mosolyommal – hogy ugyan, szóra sem érdemes miféle létformák élnek ezen a földön. A lényeg, hogy nem törött el semmi, s a vendég elégedett. Na persze ennyi információ nem olvasható ki egyetlen legyintésből, ezt én is tudom. Mégis odagondolom. És ami azt illeti, gondolok még mást is, melynek kivetülése egy vidám integetés, mely „szia” jelentésben tetszeleg. Széles, örömöt tükröző mosolyra fakadok, s ez a mosoly tükröződik tekintetemben is, mielőtt megrázom a fejemet, jelezve ezzel, hogy nem esett semmi bajom. Végigmutatnák magamon, de nincs szabad kezem, így csak remélni tudom, hogy ennyiből is megértette mire is utal a fejrázásom nemlegessége. Bólintok félénken. Tud segíteni, abban, hogy összeszedjük együtt a gurigákat. Ezt nehezen mutogatom el, de azért próbálkozom. Fejemmel a mosdó felé intek, az ajtó irányába. Tekintetemben a „kinyitod” kérdés villog, s még el is tátogom hangtalanul. Hátha így jutunk valamire. Azt nem várom el tőle – és nem is várhatnám – hogy bemenjen a mosdóba szétrakni a toalettpapírokat. De az ajtót nagy segítség lenne, ha tartaná nekem.
A legyintéséből valami olyasmit veszek ki, hogy teljesen mindegy, hisz a véleményem tudatában is ugyanilyenek lennének ezek az emberek. Kár ragozni, valóban sok a tahó, a kelleténél jóval több, fölösleges ecsetelni a dolgot. Aztán persze úgy tűnik, hogy megismer, ami talán nem olyan meglepő, vörös hajzatommal azért többnyire kilógok a tömegből, meg aztán, az első találkozásunk is egy balhéból indult ki. Úgy tűnik, szegény lánynak nem elég, hogy nem tud beszélni, még a rúd is rájár. Egész hasonszőrűnek érzem ezért magammal, nekem is bőven van ilyen téren problémám. Jól esik egyébként ilyen mosolyt kapni másoktól, csak remélni merem, hogy az én efféle gesztusaim is hasonló módon érnek célt, mikor alkalmazom őket. - Akkor jó! Bólintok, lévén úgy hiszem, sikerült megértenem, hogy nem lett baja, meg aztán, ha lenne, biztos látszana, hogy fájlalja épp valamiét, de jelen esetben erről nincs szó. A gurigákat természetesen már kérés nélkül segítettem összeszedni, ez nekem valahogy természetes, én is örülnék minden segítségnek, ha a helyében lennék. A takarító személyzetet általában lenézik, engem nem zavar, ha valakinek ez a munkája, ki tudja, még az is lehet, hogy imádja, tutira vannak takarítás mániások, ha meg nem szereti, valószínűleg kényszerből csinálja, mert nincs más, akkor meg végképp nem segít rajta, ha még bele is rúgnak. - Jaj, az ajtó… bocsi, néha kicsit lassú vagyok, na jó, igazából nem, de nem volt még dolgom hozzád hasonlóval, activityben pedig sosem voltam jó. Szabadkozom, majd gyorsan nyitom is az ajtót, és attól függ, hogy a nőiről, vagy a férfiről van-e szó, cselekszem. Előbbi esetben gond nélkül utána megyek, sőt, még segítek is neki szétpakolni a cuccokat, de csak miután becsukódott az ajtó, nehogy bajba kerüljön azért, mert egy vendég végzi a dolgát, én tökre nem így tekintek a dologra. Ha a férfi mosdóról van szó, akkor viszont még benézni sem vagyok hajlandó, csak odakinn várakozom, néminemű kínban.
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
Az elején nagyon nehéz volt, hogy nem beszélhetek. Minden egyes alkalommal, amikor azt éreztem, hogy talán nem fogják érteni azt, amit mutogatok, fogtam magamat és a nyelvembe kellett harapjak, hogy véletlenül nehogy megszegjem a fogadalmamat, melyet Henriknek tettem. Eleinte az ilyen esetekben mindig Simonnak írtam gondolatban és neki mondtam el azt, amit nem mondhattam ki hangosan. Ma már nem nehéz. Egyszerűen csak bólintok, legyintek, mosolygok és felhasználom minden metakommunikációs és nonverbális eszközömet annak érdekében, hogy megértsenek, s ha nem így történik, azt is csendes belenyugvással tudom tudomásul venni. Hevesen bólogatok, jelezve ezzel, hogy tényleg minden jó, nem történt semmi a világon. Legutóbb sem volt a piacon tragédia, Naomi nagyon kedves volt, hogy a segítségemre sietett. Ez vajon már mindig így lesz? Én bajba kerülök ő meg ott terem és megment? Vajon engem minden ismerősöm csak a gödörből és a problémákból fog kirángatni, vagy lesz valaha olyan, hogy valakit én menthetek meg? Nem tudom, mindenesetre míg ezen elmélkedem, mosolyom szintén folyamatos. A gurigák lassan felemelkednek a földről, s én megindulok velük a férfimosdó felé. Nem tudhatom, hogy kínban van tőle, egy percig el sem vártam, hogy segítsen odabent. Nincs bent semmiféle férfi egyébként, szerencsémre nem kell szemlesütve közlekedjem közöttük, s a toalettpapírok lassacskán a helyükre keverednek, s én is újra előjövök. Megkocogtatom Naomi vállát, s ha felém fordul, akkor nemes egyszerűséggel csak megölelem őt. Ez fejezi ki a köszönömöt az én olvasatomban. Nem zavar, hogy nem ismerjük egymást olyan jól, hogy ezt meg kelljen tennem természetszerűleg. Számomra ez alap, nem irtózom az érintésektől egyáltalán. A pult felé mutatok, majd úgy teszek, mintha innék valamit. Tekintetem kérdőn villan rá. Szeretném meghívni valamire, ha már itt dolgozom majd levonathatom a béremből. Persze ezt a sok mindent nem jelzi a tekintetvillanás, de a „jössz?” és az „inni” azért benne van a mozdulatsorban. Ha jön, akkor ketten indulunk meg a pult felé.
Valahogyan jó esik a lelkemnek látni a mosolyát, nehéz lenne megfogalmazni, hogy mi ennek az oka, valszínűleg arról van szó, hogy a legtöbben nem mosolynak, mintha attól bármi bajuk lenne, ha megtennék. Én mindig örömmel teszek ilyesmit, szeretem, ha mások jókedvűek körülöttem, az utóbbi időben nem volt olyan kellemes az életem, de mostanra talán letisztult annyira minden, hogy képes vagyok tökéletesen vidáman és lazán viselkedni. Nem tudom, meddig lesz ez így, úgyhogy most kihasználom, amíg tart. Komolyan eszembe sem jut bemenni a mosdóba, túlságosan nagy vörösödésre késztetne, attól pedig inkább megkínálnám magam, egyszerűen nem szeretem az ilyesmit, ha valakinek az élete múlna, természetesen bemennék, de egyéb esetben eszembe sem jutna. Épp ezért kinn szobrozok, és megvárom, amíg végez, bár nem is értem magam, elvégre ő dolgozik, én csak zavarhatom, azt egyáltalán nem szeretném, hogy miattam kerüljön bajba. Mindenesetre biztosan tudja, hogy meddig mehet el, egyszerűen szeretnék egy kicsit rabolni az idejéből, ha már így összefutottunk. Az is lehet, hogy talán inkább megvárom, míg felszabadul, bár gondolom, akkor meg fáradt lesz, úgyhogy lehetséges, erre sem kellene apellálni. Amikor megkocogtatja a vállam, fordulok is felé, és kicsit meglep, hogy megölel, de csöppet sem bánom, viszonzom is rögvest, szóval nem kell kényelmetlenül érezze magát, amiért esetleg olyasvalakit ölelt meg, aki nem szívleli az ilyesmit. Tudom én, hogy olyanok is sokan vannak. Hozzá hasonlóan én is szeretem az érintéseket, bár újabban nem fejezem így olyan könnyen ki magam, a szavak pártján állok inkább. Meg aztán, Connor esetében főleg, nem adhatom át magam az érintések vágyának, nehogy véletlenül valami nagyon rosszul süljön el. Szörnyű következményei lehetnének. - Persze, mehetünk! Bólintok, aztán amint eszembe jut, hogy tulajdonképpen dolgozik, így hát kérdezek is rögtön. - Nem zavarlak? Úgy értem, dolgozol, szóval esetleg cserélhetnénk számot… ööö, mail címet, vagy valamit, szívesen találkoznék veled máskor is. Tudom, hogy írhatna sms-t is, de az e-mail bővebb kifejtésre ad lehetőséget, úgyhogy maradok inkább annál, aztán majd meglátjuk, mennyire vevő egyáltalán rá. - Remélem, nem meghívni akarsz, arra semmi szükség, részemről ez természetes, szóval felejtsd el. Mosolyogtam rá, és tényleg nem örültem volna kifejezetten annak, ha így akarja meghálálni a dolgot, nekem az ölelés, bőven elegendő volt.
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
Megnyugtat, hogy nem utasította el az ölelést. Számomra ez természetes, máshogy nem tudom kifejezni magamat csak a testemmel, így az ölelés a köszönömöm, s az, hogy Naomi elfogadta, nagyon sokat jelent nekem. A pult felé haladtunkban viszont borzasztóan kellemetlenül kezdem érezni magam. Sok kérdés jön egymás után, s igyekszem időben közvetlenül vűlaszolni rájuk, ahogy tudok, de nem biztos, hogy sikerül is. Először egy fejrázás, nem zavar. Aztán egy bólintás, mely szerint dolgozom, igen, s végül arra vetemedem, hogy megint csak fejet rázzak egy újabb bólintás előtt. Ez így számomra is kezd követhetetlen lenni, így végül előkapom a kötényemből a jegyzetfüzetemet, melybe a rendeléseket szoktam felírni, s bevallom az igazat. Nincsen gépem, se telefonom. Itt találsz meg. Szívesen találkozom. A címemet mégsem adhatom meg, iszonyatosan kínos lenne, akkor is, hogyha nem szégyellem azt, ami vagyok. Azért egy hajléktalanszálló mégis az a kategória, amit a legnagyobb jóindulattal sem szokás bevallani. Nem, mintha azt feltételezném, hogy Naomi elítél, egyszerűen csak.. nem tudom. Még senkinek sem kellett elmondjam, csak az atya tudja, de ő meg ugye más, hiszen ő mindent tud, amit az Úr is, így nincsenek előtte titkaim. Letépem a kis cetlit, miután ráírtam a beosztásomat. Ez nem szokott változni, a munkaidőm napról napra azonos, semmi cifraság. Odaadom Naominak a cetlit, majd visszateszem zsebembe a kis füzetet. Közben elértünk a pultig is. Vállat vonok, majd elmosolyodom. De, meghívni szerettem volna, viszont nem fogom ráerőszakolni a dolgot. Az udvariatlanság lenne, márpedig én nem vagyok udvariatlan. Vendégekkel sem, de Naomi nem vendég a szememben. Ő a kedves idegen, aki már másodszor segít, s aki emiatt már nem is annyira idegen. Kérdőn nézek rá ettől még, hiszen ha gondolja, rendelni is tud nálam. Végigmutatok a pult körüli üres semmin. Ennél nagyobb célzatossággal nem tudom jelezni, hogy nem zavar. Ez egy viszonylag csendes este, szívesen „társalgok” vele. Füzet van, ő beszél, bajban nem leszünk, azt gondolom.
Elég hamar rájövök, hogy túl sok volt az információ, és szegény nem tud elég gyorsan reagálni, el is pirulok rögvest, tök hülyének érzem magam, de hát már mindegy, visszaszívni nem tudom. - Bocsánat, úgy tűnik, ez így sok volt egyszerre. Eddig milyen büszke voltam magamra, hogy nem terhelem túl, de úgy látszik, korán örültem. Közben figyelem, ahogy szavakat vés a kis füzetébe, aztán amint elém tartja, végig is futom gyorsan a mondatait. - Ohh. Tényleg? Jól van, akkor lehet, hogy majd valamelyik nap eljövök, ha végeztél, már ha nincs túl későn, és utána lógunk egy kicsit együtt. Lehet, hogy megint túl sokat beszéltem egyszerre, megvallom, nehéz meghazudtolnom magamat ilyen téren, de hát ez van, remélhetőleg most nem zavartam teljesen össze a helyzetet, mint az előbb. Elég fura, hogy nincs telefonja, se gépe, technofób lenne? Esetleg… nem futja rá? Fogalmam sincsen, de igazából nem is az én dolgom, nekem még jobban is tetszik ez a személyesen találkozunk téma, bár egy levelet gondolom könnyebben ír meg, minthogy ugyanazt elmutogassa, de valahogy majdcsak megoldjuk. A munkaidejét is átnézem, ez alapján tudom, hogy van pár nap a héten, amikor estére nincs beosztva, akkor nyilván más dolgozik, szóval akkor majd jöhetek, és elrabolhatom kicsit, legalábbis a terv ez, aztán meglátjuk majd, hogyan alakul. - Jól van, akkor addig untatlak a társaságommal, amíg nem jön több vendég. Vigyorodom el, nem gondolom persze komolyan, nem nézem le magamat, szerintem többnyire jó társaság vagyok, persze ezt mindenkinek a saját tisztje eldönteni. - Viszont egy forró csokit rendelnék. Mondom kisvártatva, aztán tovább fürkészem az arcát, kíváncsi vagyok rá, hogy mi történhetett a hangjával, vajon születése óta képtelen a beszédre, vagy valami baleset érte? Megkérdezni nem fogom, egyelőre felettébb nagy tapintatlanságnak vélem, talán idővel, ráérünk még. - Szeretsz egyébként itt dolgozni? Kicsit ugyan féltem ettől a helytől, hiszen farkasok kezében van, ő meg szerintem egyszerűen túl kedves és naiv közéjük, azt hiszem, legalább annyira, mint én lennék.
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
Széles mosollyal rázom a fejemet, még fel is teszem a kezem, s legyintek, jelezve ezzel, hogy nincsen semmi baj. Kedves tőle, hogy rájött a helyzet furcsaságára, figyelmesnek tartom, megdobogtatja a szívemet. Az a tapasztalatom, hogy az emberek nem nagyon figyelnek oda a másikra, de ezt a keserű tapasztalatot Naomi most összezúzza egy pillanat alatt. S ez jó, léleksimogató. Hideg ez a város, de a benne élők melegszívűek. Mondjuk számomra elég sok mindenki az. Könnyű kivívni a szeretetemet és a jóindulatom. Kellemetlenül érzem magam, amiért le kellett írnom azt, amit, de sajnos ez a tény. Belenyúlhatnék farmerjaim zsebébe és kifordítva azokat megmutathatnám, hogy mind üres, válasz lenne arra a dologra, hogy miért nincsen se gépem, se telefonom. Nem szeretnék viszont, mert nem szoktam sajnáltatni magam. Van munkám, van hol aludnom, ne szóljak egy szót sem. Vezekelnem kell elég sok mindenért, minél többet gondolkodom, annál több dolog jut eszembe. Az Úr nem bántani akar ezzel, csak tanítani, ebben biztos vagyok. Mosolyogva és lelkesen bólintok. Szívesen találkoznék Naomival. Kedves lánynak tűnik és nagy szeretettel hallgatnám meg élete történetét. Én nem tudok mesélni neki úgy, hogy mindent meg is értsen, de szeretném őt hallani. Van benne valami, ami arra enged következtetnem, hogy a vidámsága mögött nem csupa szivárvány lakik, s bár nem vagyok az a vájkálós típus, szívem arra húz, hogy meghallgassam őt. Odaadom neki az itallapot, a forrócsokis szekcióra mutatok. Fehér csoki, tejcsoki, mandulás étcsoki. Melyiket szeretné? Amint dönt, úgy nekilátok a rendelést el is készíteni. Bólintok, jelezve ezzel, hogy szeretem a munkámat. Minden munkát szeretnék, csak dolgozhassak, nem vagyok finnyás. Abban hiszek, hogy mindent meg kell csinálni a legmaximálisabb odaadással és esküszöm, szemetet is szednék, ha az kellene. Nem nevelt királylányra az élet. Naomira mutatok a kérdését hallva, s eltátogom a dolgozni szót. Ezzel szeretnék arra rákérdezni, hogy ő mit is dolgozik. Közben pedig a forrócsoki is elé kerül a pultra.
Engem, ha a szüleim nem is, de a nagyszüleim mindenképpen arra neveltek, hogy legyek figyelemmel az engem körülölelő világra, hogy számítson, miként viselkedem másokkal, jobbára ebből lesz az, hogy magamat mindig háttérbe szorítom. Igazság szerint, hiszem, hogy kedves lány a másik, csak éppen egészen különböző eszközei vannak erre, mint másoknak. Ám tagadhatatlan, hogy a testbeszéd is rendkívül kifejező tud lenni, csak éppen ellustultunk, s mindenre a szánkat használjuk, olykor unalomig csépelve olyan szavakat, mik sokkal értékesebbek lennének, ha ritkábban durrogtatnánk őket. Fogalmam sincs, hogyan is csapódik le neki ez a nincs gépe és telefonja dolog, engem abszolút nem zavar, sőt, néha kivágnám a kukába a saját készülékemet, mert milyen az már, hogy ennyit csörög? Többször hívnak a munkahelyemről, mint bárki olyan tegye, akivel örömmel beszélgetek bármennyit. - Akkor ezt megbeszéltük! Nem mintha bármelyik kedves személy az életemből értékelné, hogy én itt ácsorogja késő este, és várjak egy gyakorlatilag idegent, de megszokhatták már, hogy én már csak ilyen kis közvetlen személyiség vagyok. - Hm… az a baj ezzel a sokféle csokival, hogy legszívesebben sorba végiginnám az összest, de tutira kidurrannék tőlük. Szerintem most jó lesz a fehér. Azzal vissza is tolom elé az étlapot, mert tutibiztos, hogy mást nem fogok rendelni, épp elég lesz elnyalogatni a forró, édes italt. Aztán figyelem, ahogy elkészíti az italomat, otthon kávégépünk volt, hozzá forró csokis kapszulákkal is, gond nélkül meg tudott az ember csinálni bármit, itt nem tudom, mit használnak, de hátha kiszúrom. Az Upperben is gépek vannak, nem kell macerásan lefőzni külön mindent. Közben azért körbefut a tekintetem is, elvégre nem csak csacsogni jöttem ide, de úgy fest, minden rendben, aminek rendkívüli módon örülök, nem szeretnék bajba kerülni. Olykor még nekem is jól jön egy kis nyugi, bár mostanában úgymond komplikációmentes az életem, lassan kezdhetek aggódni, hogy mikor csap be a gömbvillám. - Hogy én mit dolgozom? Gyógyszerész vagyok, van egy patikám a belvárosban, jobban mondva, arra csak egy van, szóval az az enyém. Meg félállásban dolgozom az Upper Deckben is, mint pultos. Köszönöm szépen! Szuperül néz ki! Az ellenértékét odacsúsztatom neki a pulton, és még borravalót is kap, nem könyöradomány, semmivel sem több a szokásosnál, neki nem kell tudnia, hogy csak azoknak adok borravalót, akikkel szimpatizálok, a legtöbbek nem kapnak, mert úgyis mindenhol belekalkulálják az árakba.
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
Nem tudhatom, hogy milyen háttérből érkezett, de ami azt illeti nagyon érdekelne. Aki ilyen kedves, annak csakis szerető családja lehetett, s mint ilyen hordozza annak a boldogságpecsétjét, hogy szép volt az élete. Ez nem múlik el nyomtalanu, mint látszik benne marad z emberben a múlt, s bár nem vagyok éppen öreg róka, sőt mi több igen fiatalkának számítok, ennyit még én is megtapasztaltam a világból. Sőt, azt hiszem többet is, mint kellett volna egy tizenkilenc – lassan húsz – éles lánynak. Felőlem aztán csöröghetne a telefonom, úgyse tudnék mit kezdeni vele, hiszen nem beszélek, úgy meg elég nehéz felvenni a kapcsolatot a vonalon keresztül bárkivel, hogy egy nyikk hangot sem adok ki. Folyamatosan pötyöghetnék, de egy smsnyi 160 karakter – vagy már több? Rég nem használtam mobilt – nem tudná egybesűríteni a bocsánatkéréseimet a némaságomért és mindazt, amit meg akarok beszélni a másikkal. Mert néha szeretnék beszélni, de amit megfogadtam azt megfogadtam, s ahhoz mindenképpen tartom is magam. Elmosolyodok, s megnyalom szám szélét, majd megdörzsölöm a hasamat, ezzel célozva arra, hogy a választása igencsak kedvemre való. Én is a fehér csokit szeretem a legjobban, bár nem ettem már vagy egy éve egy falatot se. Utoljára anyától kaptam egy táblával, Boci márkájút. Emlékszem a mai napig az ízére. Míg készítem a forrócsokit – gépünk van hozzá itt a pubban is, szóval nem egy nagy feladat, de nem is tart sokáig – hallgatom a szavait. Bólintással jelzem, hogy ismerem azt a gyógyszertárat. A néni, akinek vasárnaponként bevásároltam, már többször küldött el oda. Nem mondhatom, hogy figyelmetlen vagyok, de Naomira mégis csak a piacról emlékszem. Talán azért, mert ha feladatom van, akkor nem koncentrálok semmi másra, csak arra. Ilyen volt a gyógyszervásárlás is. Beteszem a kasszába a pénzt, a borravalót is. Elszámolunk esténként és úgyis megkapom,d e ha nem kapnám, akkor se lenne ezzel semmi gond. A gesztus már megdobogtatja a szívemet. Hálás mosolyt küldök a vörös hajú lány felé. Felmutatom két ujjamat a két állását hallva, s kérdőn nézek rá. Vajon mire gyűjt, amiért ennyit dolgozik? Rámutatok, majd egy házat imitálok végül egy ujjamat emelem fel, ezzel próbálva kissé érdekes módon megkérdezni, hogy egyedül lakik-e. Csak ezt tudom elképzelni a két állás hátterének, semmi mást. Egyedül élni drága, ami azt illeti.
Mekkorát téved, istenem, nagyobbat nem is lehetne, a lelkem többször temette saját magát el, minthogy boldog legyen, és mindezen felülemelkedni borzasztó nehéz volt sokszor, de tudtam, hogy másként nem mehet, különben nincs értelme az életnek, én pedig akarom, hogy legyen. - Ezek szerint te is szereted! Mosolygok rá szélesen, s el is döntöm, hogy egyszer majd meglepem a csoki boltból valami finom fehér édességgel, nem tudom, miért, csupán csak arról van szó, hogy szeretek másoknak örömet okozni, legyen szó bármilyen apróságról is. Anyagias, számító világban nőttem fel, ahol minden őszinte, kedves, önzetlen megnyilvánulás ritkább volt, mint a fehér holló. Én azonban még kamaszként eldöntöttem, hogy más leszek, hogy nem vagyok hajlandó a magas lóról lenézni másokra, és ehhez azóta is tartom magam. - Igen, kettő van, ez kicsit bonyolult. Most már igazából nem lenne szükségem rá, de tudod, gyűjtöttem egy családi házra, de… most már nem gyűjtök. Majdnem kibukik belőlem, igazság szerint, még mindig félreteszem a pénzem, de már fogalmam sincs, hogy miért, hisz Mayát nem kaphatom vissza, boldog, szeretik, ez a lényeg nekem csupán, semmi más. Ha tehetném, és azzal visszakapnám, és tudnám, hogy mellettem is boldog lesz, a világot kiforgatnám a sarkaiból, de e nélkül nem lehetek ilyen végtelenül önző. - Szóval, szerintem életem végéig egyedül fogok élni, Miloval persze, aki a kutyusom. Nem értettem a kérdését az egyedül lakással kapcsolatban, de attól még muszáj volt ezt reazilálnom magamban, mert hát, Connorral nem lakhatok, mással meg nem akarok. Jó, Pandával laknék, de hát neki ott van az a főtéren meztelenkedő ipse, szóval így jártam. - Meg aztán, amióta a városba jöttem, hirdetem a bérelt lakásom egyik szobáját, de a jelek szerint senki sem vágyik velem lakni. Emlékszem, anno még Paynenek is felajánlottam, atyaég, vele is mi lehet, el sem tudom képzelni. Végül a telefonom jelez, sms-t kaptam. - Bocsáss meg kérlek, ezt meg kell néznem. S már húzom is ki a zsebemből, Mandy írt, hogy érkezik a váltás, mehetünk haza, úgyhogy vetek egy mosolygós, de kissé bús pillantást Miélára, mert őszintén, eléggé fáradt vagyok már, jobb, ha megyek. - Nagyon örültem! Akkor majd valamelyik nap eléd jövök, de ha esetleg számítógép elé kerülnél, ne habozz írni, itt a mail címem. Firkálom fel egy szalvétára, valahogy jól lenne tudni róla bármiféle apróságot is, de ha nem sikerül, hát akkor így jártam. Még annyit megteszek, hogy feltérdelek a bárszékre, és nyomok az arcára két puszit, ha hagyja, aztán integetve elhagyom a helyiséget. Hosszú volt ez a nap is.
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
Bólogatok lelkesen, jelezve ezzel, hogy szeretem a csokoládét, bizony. A fehéret különösen, bár ami azt illeti, mindenfélét szívesen fogyasztottam. Meg is látszott a családomon, hogy szeretjük az édességet, bár én nem vagyok hízásra hajlamos, anyuékon azért ott figyelt a felesleg. Bár igazából főleg házi sütit ettünk, nem annyia bolti csokit. Az maximum a töltelékbe került. Emlékszem, életem első muffinja is csokoládés volt, a legegyszerűbb módszerrel készült, az alap muffintészta aljába tettem egy kocka fehér csokit. Jobb szerettem a töltelékeseket, de akkor csak ez ment. De rég sütöttem már! És szerintem egy darabig – ahogy a helyzet áll – nem is fogok. Kérdőn nézek rá, de nem agitálom, hogy mondja el, miért nem gyűjt már arra a házra. Viszont ha már itt tartunk, akkor én is előállok valamivel, nemes egyszerűséggel kisétálok mellé a pult mögül, s rámutatok a cipőmre. Szakadt. A cipőről a zsebemre mutatok, úgy teszek, mintha pénzt csörgetnék, ezzel próbálva elmutogatni, hogy egy új Conversere gyűjtök. Mosoly ül ajkaimon, nem szégyellem. Mindenki gyűjt valamire, s ez azt jelenti, hogy becsülettel meg is dolgozik a dolgaiért. Én is így vagyok. Leszek. Ha ugyan sikerül valaha a tornacipővevő művelet. Lelkesen összecsapom tenyereimet a kutyus szóra. Kíváncsisággal telik ismét akvamarin pillantásom. Szeretem az állatokat, szívesen megtekinteném, ha lenne róla képe. Vagy majd személyesen. Bár ezt aligha tudom elmagyarázni. Visszamegyek a pult mögé, bólintok. Amíg ő az smst olvassa én letörlöm a pultot, kiadok egy pohár kólát, majd integetek Naominak köszönésképpen, s azzal a reménnyel engedem őt útjára, hogy találkozunk még. Nagyon kedves lány, örültem, hogy „beszélhettem” vele.
Kezdőlap
//
