Egy egyszerű kis bódé, melynek két kiadó ablaka van. Az egyik oldalt "fogd és vidd" autósbüfé, a másik oldalán néhány kallódó székkel és asztallal a gyalogos vendégeket szolgálják ki.
Szerző
Üzenet
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Azért azon meglepődöm, hogy nem vett észre, hiszen nem rejtegettem magam előle és ő sem olyan fiatal farkaska, hogy egy ilyet figyelmetlenségből ne vegyen észre. De természetesen nem teszem ezt szóvá, hisz cseppet sem lényeges. Örömmel ülök le a hímmel szemben, de nem kezdek el azonnal falatozgatni. Én cseppet sem haragszom rá, amiért így "elbánt" Bennel. Legalább ebből is tanult az öcsike. Persze nem örülök a dolognak, de mivel tényleg nem tudom, hogy mi történt pontosan, így nem ítélkezhetek senki felett. -Nem még nem megyek haza. Van még pár dolgom a városban. Ma egész nap csak rohangászok, de a hasam úgy döntött, hogy ideje kicsit megállnom és ennem valamit. És mondd hogy vagy? Hallottam hírét, hogy végül megmaradt a farkasod...-Nem fogok Benről kérdezősködni, ez az ő ügyük, nekem nincs beleszólásom. Majd ők megoldják egymás között. Előbb a sült krumpliból veszek pár szálat, majd kezembe veszem a szendvicset és már bele is harapok. Nem is olyan rossz. Csak miután lenyeltem a falatot válaszolok én is a kérdésére. -Így-ahogy megvagyok, köszönöm az érdeklődésedet.-Nem vagyok a legjobb állapotban, de sokkal jobban vagyok, pár héttel ezelőtthöz képest. A fánkra egy gyors pillantást vetek, majd megrázom a fejem és szavakkal is elutasítom kedves felajánlását. -Köszönöm, de nem kérek... Viszont, ha te vennél a krumpliból csak nyugodtan.-Lehet, hogy meg sem fogom tudni enni az egészet, nah meg örömmel osztom meg mással azt, amim van.
Érezte a lány felől kiáramló enyhe meglepettséget, de mint ahogy mindig az ilyen érzelemturkálásnál, lehetetlen pontosan belőni, hogy mi okozhatta a fennakadást Alicenál. Lehetséges volna, hogy átlátott a hazugságán? Nem, nem valószínű, hiszen abban profi, persze mindenki hibázhat hébe-hóba. Anguta sem immúnis az emberi esendősétől, főleg, amikor kamuzik éppen valamit. Mindegy, a lány hamar túltette magát rajta és mivel Anguta nem rendelkezik Kaskae gondolatolvasó képességével, így kár ezen agyalnia. - Igen, megmaradt – enyhe idegességgel a hangjában nézett széjjel, de a büfé előtti rész, még mindig üres volt, így nem kellet azon aggódniuk, hogy valaki esetleg meghallhatja őket, mindenestre lejjebb vette a hangját. Amúgy meg Alice csak egy farkasról beszélt… hát nem lehet egy fiatal srácnak farkasa Alaszka kellős közepén? Vagyis majdnem kellős közepén, de ez jelen pillanatban lényegtelen. - Köszönöm jól vagyunk, vagyis… vagyok – bólogatott határozottan. – A rohangászás megéhezteti az embert. Mondjuk én egész délelőtt házimunkáztam, az is eléggé kiszívja a fark… emberből az energiát – hm, talán nem pont jó helyen harapta el a farkas szót, elég félreérthető lett volna, ha valaki csak azt a mondat részt kapja el, de nyilván Alice nem fogja félreérteni. - Így-ahogy? – kérdezett vissza felhúzott szemöldökkel. – Mi történt? – hangja érdeklődő volt és elég empatikus is. Igyekezett egy kezdődő vigyort elnyomni. Szemét oldalra fordította, majd még inkább szerette volna normalizálni pofázmányát. Ha már egyszer Bennel eljátszotta, hogy nincs egyedül, akkor Alicenál is el kell, csak óvatosabb formában, hiszen itt emberek is vannak a közelben, akik esetleg hívnák a diliházat, ha valakit meglátnak saját magával beszélgetni. - Oké, több marad nekem – válaszolta mosolyogva a lány elutasítására, majd ő is hasonlóképpen reagált a sült krumpli adományra. – Nem köszi, ha elfogy a fánkom, veszek még párat. Szeretem a csokisat – tette még hozzá csak úgy mellékesen. – Mi újság a pro… ott nálatok?
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
-Bevallom őszintén most sokkal jobban nézek ki, mint legutóbb.-Akkor egy ijedt fiút láttam magam előtt. Most meg... Boldognak, nyugodtnak tűnik. Öröm látni, hogy ilyen jól alakult a sorsa és remélem a továbbiakban sem lesz gondja. A többesszámra nem igen figyelek fel, annak tudhatom be, hogy a farkasát is belevonja a beszélgetésbe. Engem mondjuk ez nem zavar, de nem szólok rá e miatt. A kis nyelvbotlására elmosolyodom. Nem hiszem, hogy olyan nagyon vigyázni kellene itt a szóhasználatra, hiszen csak pár ember lézeng errefelé, és azok sem velünk foglalkoznak. -Néha a házimunka felér egy teljes edzéssel, de az is igaz, hogy kikapcsolja az embert.-Persze nem mindig van erőm elkezdeni takarítani, de nem is utálom csinálni. Legalább addig is "lazítok". -Öhm semmi különös, csak nem éppen úgy zajlik az élet, ahogy azt szeretné az ember.-De nem akarok neki panaszkodni, meg amúgy is túl hosszú lenne elmesélni a dolgokat. Majd minden helyre jön, lesz majd jobb is, csak türelmesnek kell lennem. Észre veszem azt az aprócska kis mosolyát, az oldalra pillantást, amire én is automatikusan elpillantok. Nincs ott semmi. Talán csak egy madár repült el... -Hát ha ennyire finom, akkor lehet, hogy majd én is veszek a bentieknek. Biztosan örülnének neki.-Mindenki rengeteget dolgozik mostanában. Sok a megoldatlan ügy, ami mindenki energiáját rendesen elszívja. Egy kis fánk majd feltölti őket. -Mindenki dolgozik ezerrel. Próbáljuk megoldani a rejtélyeket, válaszokat keresni a kérdésekre. Nem könnyű, de mindenki igen kitartó.-Biztos vagyok benne, hogy még rengeteg munka áll előttünk, ami kicsit ijesztő is, főleg, hogy nem is biztos, hogy sikerrel járunk.
- Tényleg? Köszönöm – Frederick hálásan nézett a bók hallatán, persze Alice nem biztos, hogy annak szánta, valószínű komolyan gondolta, elvégre legutóbbi találkozássukkor valóban egy szerencsétlen farkasnak tűnt, most meg azért eléggé rendbe jött… látszólag. Persze a felszín mindig sokkal érdekesebb dolgokat takar el, mint amit megmutat. - Na, igen – vont vállat a hím. – Mondjuk én sohasem voltam az az edzőterembe rohangálós fajta. Gondolom ez látszik rajtam – mosolyában nem volt szégyenkezés, sem megbánás, amiért farkas létére alig volt rajta izom. Van, akit egyszerűen nem a csatatérre teremtettek. Vannak csapatkisegítők is a seregben, nem lehet mindenki elit kommandós. - Áh, értem… ha szeretnél beszélni róla én csupa fül vagyok – újabb oldalra pillantás következett, de most a fejét is arra fordította, és úgy tett, mint aki csak nyakát szeretné kicsit megmozgatni. Halvány mosoly kúszott arcára, aztán le is hervadt onnan. – Ha az őrzők kicsit is olyanok, mint a rendőrök, akkor biztosan tetszeni fog nekik - közölte mosolyogva, nem akarta vele megsérteni sem a zsarukat, sem az őrzőket, de valahogy a hasonlat borzasztóan frappánsnak tűnt számára, ezért képtelen volt kihagyni. Még hangerejével sem nagyon törődött, legföljebb kap egy kis dorgálást Alicetól, bár nem hitte, hogy lesz következménye, hiszen egy lélek sem volt a közelben. - Rejtélyeket? – nézett furán a lányra. – Miféle rejtélyek vannak itt? – hirtelen csapta félre fejét, majd bosszús tekintetet vágva halkan megjegyezte. – Nem rejtvények te ütődött, hanem rejtélyek, és igen pont most szeretném kideríteni, ha nem szólnál állandóan közbe. – Durcás arckifejezése rögtön mosolygássá változott, amikor visszatekintett a lányra. – Bocsi, folytasd csak – intett kezével, mintha Alice már javában mesélné a rejtélyes ügyeket, amiket ki kell bogozniuk.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
-Nincs mit megköszönni. Csak őszinte vagyok!-Nem fogok neki hazudni főleg, hogy tudom egy ilyen kis apróság is sokat segíthet máson. Én is szoktam értékelni az ilyen gesztusokat. Persze általában zavarba is jövök tőlük, de az más téma. -Én sem igen járok az edzőtermekbe. Persze nem árt, ha az ember elég jó kondiban van, de ti esetetekben ott van a barátotok, aki elég sokat tud segíteni.-A barát alatt a farkasukat értem. Nekik ott van alapjáraton egy sokkal hatalmasabb erő, mint az embereknél. Lehet, hogy Frederick kívülről gyengének, gebének tűnik, de biztos vagyok benne, hogy egy kétajtós szekrény méretű fickóval is könnyen elbánna. -Ez kedves tőled...-Összeráncolom a homlokom, ahogy ismét oldalra pillant. Most pedig biztosan nem haladt el senki mellettünk. De akkor mit néz ennyire? -Szerintem ez nem rendőr, nem rendőr kérdés. Aki egy kicsit is szereti az édességet az biztosan kedveli a fánkot is.-Persze én is hallottam arról a pletykáról, hogy a rendőrök imádják a fánkokat, de nem értem, hogy miért kell őket e miatt piszkálni? Mindenkinek megvan a maga bolondsága. A kérdésére éppen válaszolnék mikor hirtelen újra oldalra pillant és beszélgetni kezd... Beszélgetni kezd a levegővel. Meglepettség ül ki az arcomra. Ez most mégis mi a franc volt? A múltkor még nem viselkedett így. Ahogy visszapillant rám és ismét mosolyogni kezd megpróbálok úgy tenni, mint aki észre sem vettem az előbbit. -Ne haragudj, de nem igen szeretnék részletesebben mesélni a belsős dolgokról. De gondolom te is hallottál a Vörös Holdról.-Nagyon ha lehet nem merülnék bele ebbe a témába, mert nincs jogom információkat kiadni. Ha Will mondaná meg, hogy csak nyugodtan osszam meg vele a bajainkat, kérdéseinket nem lenne probléma, de így... Viszont egy valami mégsem hagy nyugodni, így már nem is bírom ki tovább, hogy ne kérdezzek rá. -Öhmm... Félre ne érts, de az előbb... szóval az előbb kivel beszéltél?-Ráncolom össze kissé homlokom. Annyira ledöbbentem, hogy még az ebédemről is megfeledkeztem.
Frederick nyelve hegyén volt, hogy megköszöni megint, amit a lány mondott, de arra valószínűleg megint csak ugyanaz lenne a reakciója, így csak összepréselt ajkakkal bólintott, majd harapott egyet a csokis fánkból. - Hát ev igav – motyogta teli szájjal. Úgy látszik Alice mindig megkapja a kulturálatlanabb „énjét”, ez pedig most még csak nem is volt szándékos. Vagy lehet a múltkori sem volt? Elég éhes volt, és alig várta, hogy ehessen valamit, szóval nem csoda, hogy akkor is tele szájjal akart csevegni, merthogy megváratni a szép hölgyet a válaszadással meg illetlenség lenne. Csapda helyzet és sehogyan sem jöhet ki belőle jól, de azért mielőtt folytatta volna lenyelte a falatot. – De ellenben, nektek meg ott van a szellemi – hangját suttogássá gyengítette és úgy ejtette ki az utolsó szót – mágia. – Cinkos mosolyt villantott, és közben aprókat bólintott fejével. A mágia nem elhanyagolható és, amit az őrzők képesek véghezvinni a szellemek erejének segítésével az bámulatos és egyben ijesztő is. Főleg, ha saját maguk ellen fordítják. A múltban már többször volt alkalma megtapasztalni, milyen az, ha egy őrző a mágiáját saját céljai elérésre akarja felhasználni. Persze, mindenki ráfázott, akit utolért Anguta haragja, de attól még veszélyes fegyver az őrző mágia. Frederick elmosolyodott, de jobban örült volna annak, ha a lány elárulja, mi nyomasztja, minthogy megköszöni, de nem mélyedt bele jobban a témába. Ha nem akarja, hát nem akarja. - Meglehet – bólintott rá érvelésére, de valahogy sokkal jobban tetszett neki a felügyeleti szervek összeesküvés elméletbe is beleillő fánkimádata, mint az egyéni vonzódás az édességekhez. Anguta kíváncsian figyelte Alicet. Úgy tűnt eléggé összezavarodott a látottakon, mégsem tette szóvá. Ez persze nem volt probléma, biztos észrevette, és ez már elég ahhoz, hogyha Bennel összedugják a fejüket, akkor ne legyen zavaró, hogy az egyiknél így, a másiknál meg úgy viselkedett. – Igen, igen hallottam, sőt részt is vettem benne – arcán torz grimasz villant át, majd szinte suttogva folytatta. - Saját énemet öngyilkosságra sarkalltam orosz rulett segítéségével – hümmögve nézett oldalra, aztán még hozzátette. – Piszok mázlim volt, hogy nem nálam sült el az a fránya ezüst pisztoly. Mondjuk mindegy – vonta meg a vállát, majd arcára derűs kifejezés ült ki – mert mindenki feltámadt, szóval akár én is meghalhattam volna – és akkor láthatta volna Tupileket. Mennyire boldog lett volna. Ha most halna meg és találkozna vele, már egyáltalán nem lenne az. Denaali követelése után, már nem tudott úgy tekinteni teremtőjére, mint előtte. Sajnálatos, de egyszer csak túlteszi magát rajta. Úgy tűnik mégis győzött Alice kíváncsisága. Sebaj, Angutának így is jó. Kelletlenül elhúzta száját, oldalra pillantott, szemeit a semmire szegezte, néhány másodpercig elmélyülten figyelt, még bólogatott is közben, aztán sóhajtva visszapillantott. – Stevennel – mondta némileg kelletlenül. – Egy ideje velem van. Tudod, mondtam, hogy a farkasom arra akar kényszeríteni, hogy öljek, meg minden, ezért meg szerettem volna szabadulni tőle. Hát… - vonta meg vállait, mint aki maga sem érti a dolgot. – Kiderült, hogy Steven volt az, csak nem értett meg, és én sem őt igazán, ezért mindketten kicsit frusztráltak lettünk. Aztán a protektorátuson valamelyik tag, nem tudom melyik – ez így talán a legbiztonságosabb – felvetette, hogy talán védőszellem kísért. És ja… Steven a védőszellemem. Jó arc, haverok lettünk, csak néha bosszantóan tudálékos és be nem áll a szája – Frederick elfordította fejét. – Igenis az vagy – közölte vele durcásan, majd visszafordult Alicehoz. – Néha kiborító – rázta a fejét hitetlenkedve, szavait szinte csak ajkaival formálta, hátha Steven nem hallja meg.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Meglepetten hallgatom őt. Engem is megtalált idén ismét Alignak, de én cseppet sem emlékszem arra, hogy mi is történt. Csak azt tudom, hogy előtte, illetve utána mi volt. Fájdalmat éreztem a mellkasomban, a fejemben és valamiért nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek. Tudtam, hogy történt valami, valami rossz, de nem tudnám még a mai napig sem elmondani, hogy mi. -Én nem emlékszem a történtekre. Csak annyira, hogy éppen felkeltem az ágyból, mikor összeestem, majd kapkodva a levegőt tértem magamhoz a szobámban. De én még könnyen megúsztam. Egyik kollégánk sajnos igen súlyos sebeket, sérüléseket szerzett.-Nem fogom neki részletezni, hogy mi is történt valójában, mert nem tartozik rá és még nem bízom meg benne olyan szinten, hogy ilyen információkat kiadjak neki. -Amúgy furcsa kissé nekem, hogy végül mindenki túlélte. Vajon mi lehetett a célja Angutának ezzel?-Sokat szoktam ezen agyalni, ahogy most is, így észre sem veszem azt, hogy rossz nevet ejtek ki a számon. Végül csak győz a kíváncsiságom és felteszem a kérdést. Talán gyerekkoromban én is beszélgettem a képzeletbeli barátaimmal, de ő már nem gyerek… Így hát miközben tovább falatozgatok figyelem a magyarázatát. Hát persze… Védőszellem… Hogy nekem ez miért nem jutott az eszembe, teljesen logikus dolog… Vagy legalább is azt hiszem. Még sosem találkoztam ilyen farkassal, akinek lenne. -Oh értem. Akkor ezért van még mindig meg a kis bundás. Ennek örülök, mármint, hogy megoldódott a probléma és nem kellett lemondanod róla.-Bár azt nem tudom, hogy ő mennyire örül neki, de a jelek szerint megbékélt a dologgal és jól van.- -És ki Steven? Mármint miért pont ő?-Ha jól tudom a farkasoknál nem mindegy, hogy ki a te védőszellemed, kell legyen magyarázat azért, hogy pont őt kapta. De vajon nála mi lehet ez a magyarázat? Persze, ha túl személyes nem haragszom meg, amiért nem akarná elárulni. Végül is én sem adtam okot neki arra, hogy bízzon meg bennem mindenáron.
Frederick kíváncsian hallgatta a lány beszámolóját, közben álmatagon tartotta a szája előtt a fánkot. Aztán egy harapással eltüntette a felét, amikor Alice a végére ért, de csak azért tett így, hogy szólhasson pár szót. Természetesen tudta, hogy mi történt a kollegájával. Amíg a kúriában időztek és ápolgatták testvéreik sérüléseit igen sok infó eljutott hozzájuk. - Igen… - bólintott, majd jobb kezét felemelve, baljának kiegyenesített ujjaival, vágó mozdulatot vitt véghez csuklótájékon. – Sajnálatos dolog, de legalább él. El is vérezhetett volna. Hogy is hívják? Xanatos… vagy valami ilyesmi – legyintett aprót, majd oldalra fordult, egy pillanatra összehúzta szemöldökét, aztán vissza a lányhoz és derült ábrázattal közölte – Ja Xavier – már persze akkor, ha Alice időközben nem árulta el a nevet. Ő volt az egyetlen, aki maradandó sérüléssel kelt fel, így nem csoda, hogy tudnak róla a farkasok is. – Szomorú eset – mondta teljesen őszintén. Frederick visszatért a falatozáshoz, miközben a lány újra megszólalt, és egy pillanatig csak pislogott, még rágni is elfelejtett. Mi? Angutának? Őrző körökben úgy hírlik köze volt a feltámadáshoz? Hízelgő, de roppant mód félrevezető. - Tessék? – szemei kikerekedtek és kissé félrefordított fejjel figyelte a lányt. – Nekem úgy mondták Alignak csinálta az egészet… de, lehet, hogy Anguta támasztotta fel a halottakat? Végül is Teremtőt jelent a neve, vagy legfelsőbb istent. Lehet, hogy képes lenne rá – elgondolkozva bólogatott. A hírnévért meg kell dolgozni, de néha elég csak egy félreértés is, vagy jelen esetben egy kis nyelvbotlás. Nem valószínű, hogy az őrzők ennyivel nem lennének tisztában. – Viszont nekem a többiek úgy mondták, hogy Tupilek küldte vissza a halottakat. Fene tudja milyen megfontolásból – vonta meg a vállait, majd befejezte a fánkot. - Most már én is – mosolyodott el, aztán kézfejével letörölt egy kis kajamaradékot az álláról. – Köszi, hogy nem küldtél el akkor. Igazán hálás vagyok érte – akár le is rázhatta volna, de Anguta örült, hogy nem így történt. Alice amúgy is kedves lány, méltatlan, amit az a szerb farkas művelt vele. De legalább már simítás alatt van a banda EKG-ja. - Steven a legjobb barátom volt gyerekkoromban, de aztán másik városba költözött még mielőtt betöltötte volna a tizenkettőt, aztán felnőttként vérfarkas lett… hát nem túl hosszú ideig. Sajnos a falkája alkalmatlannak tartotta, és kivégezte – Frederick kelletlen grimaszt vágott. – Nem tudják mit vesztettek – rázta a fejét hitetlenkedve. – Amúgy vértestvérek vagyunk a teremtőm által – vigyorodott el. – Csak ő rossz falkához került. Valószínű emiatt tartott a beharapóm mindig saját felügyelete alatt, és nem nagyon éltünk falkában. Úgymond Steven volt a prototípus. Nyilván neki köszönhetem, hogy élek – bólogatott serényen. – Kezét a szája melle helyezte, majd közelebb hajolt Alicehoz, és súgva mondta neki, mintha így Steven nem hallhatná. – És minden egyes nap szóvá is teszi, hogy hálával tartozok… komolyan idegesítő tud lenni néha.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Éppen elárulnám neki, hogy kiről is beszélünk, mikor megelőz engem, így csak bólintok egyet. Borzalmas lehet úgy felkelni, hogy azt sem tudod mi történt, de nincs kezed… Nehéz lesz neki is megtanulnia, a kéz elvesztése sokkal nagyobb bonyodalmakat okozhat. A gyerekeit is sajnálom, nekik sem lehet valami könnyű, de biztosan átvészelik ezt is. Erős egy férfi, vagy legalább is én ilyennek látom őt. Kissé elpirulok mikor leesik, hogy rossz nevet említettem meg. Természetesem nem Angutát akartam mondani, nem is értem, hogy miért ez jött ki a számon. -Ne haragudj… Nyelvbotlás. Alignakot akartam mondani. Pedig a véralapítóknak gondolom ehhez semmi közük, hogy is lehetne?-Bár Alignak is „csak” egy szellem, mégis mekkora felfordulást képes okozni. De vajon miért csinálja ezt velünk? -Tényleg? Látod erről én nem hallottam. Ez tényleg egyre érdekesebb. Köszönöm, hogy megosztottad velem ezt az információt.-Nem lett volna kötelessége, de mégis megtette és hálás vagyok ezért neki. Majd Willnek át is adom az infót, bár lehet, hogy erről Ő már nagyon is tud. De inkább többen jelezzék felé, mint hogy senki ne tegye meg. -Ez a feladatom, vagyis ez is. Nem kell hálásnak lenned. Örülök, hogy ha csak ennyivel is, de tudtam neked segíteni. Természetesen a jövőben is bármikor felkereshetsz, bár még csak kezdő vagyok a szakmában.-De ezt ő nagyon is jól tudja, de ennek ellenére bármiben örömmel segítek, természetesen, ha tudok. Érdeklődve hallgatom végig a kis történetét, ami nem éppen vidám. Sajnálom Stevent. Hallottam már arról, hogy milyen módon és okkal képesek megölni kölyköket a farkasok. Igen meg is tudom érteni őket, de közben mégsem. Mindenkinek joga van az élethez és mi nem vagyunk Istenek, hogy eldöntsük ki élhet és ki nem. Ez az emberi önzőség és egoizmus. -Ez borzalmasan hangzik. Igazán sajnálom. Biztosan nem lehetett könnyű megszoknia azt, hogy nos hogy… szellem.-Kissé zavarba jövök. Remélem ezzel nem sértem meg a barátját. A suttogásra egy apró kis mosoly kúszik az arcomra, majd akaratlanul is oldalra pillantok. -Van, amit nem lehet elégszer megköszönni!-Szélesedik ki mosolyom.
- Passz – rázta Frederick a fejét tanácstalanul. – Nekem már az is új volt, hogy Alignak egyáltalán létezik és visszajön hébe-hóba cseszegetni az élőket. Az alapítók, meg már biztos régen meghaltak, már ha léteztek egyáltalán – vonta meg a vállait. – De, hogy ők is benne voltak-e a dologban azt tényleg nem tudom. De… áh nekem ez az egész elég zavaros. Meg hirtelen is borult a nyakamba, más helyeken nem kellett ilyen dolgokkal foglakozni – a szellemek létezéséről ugye már tudott, hiszen van neki védőszelleme, így az, hogy van egy bosszúszomjas is, aki verbális cseszegetésen kívül képes fizikailag is molesztálni másokat, nem volt olyan vészesen agyrohasztó állapot, csak iszonyatmód aggasztó. - Igazán nincs mit – vigyorodott el elégedetten. – Örülök, hogy tudtam szolgálni némi információval – többet is elmondhatna, de elég bajuk van nekik Denaali miatt, és nem kellene más idegeit is elcseszni egy tizennegyedik alapító… szerű létezésével. - Rendben, ha bajom lesz hozzád fordulok – ígérte kedves mosollyal az arcán. Ha Alice le tudná klónozni a fiát, nagyon szívesen fordulna hozzá segítségért, de ez nem valószínű, ettől eltekintve lehet, hogy lesz olyan alkalom, amikor a segítségéhez fog folyamodni. Lehet, hogy csak látszat segítség lesz, de az is előfordulhat, hogy egyszer tényleg valóban a hasznára válhat. Ki tudhatná ezt előre? - Állítása szerint minden flottul ment, és tökéletes volt szelleméletének minden lépése – vigyora és szemforgatása persze elárulta, hogy Steven valószínűleg csak kamuzik, de hát, aki halott és szellemként kísért, azt a legjobb hazugságvizsgáló farkasok sem tudják az energiáiból füllentésen kapni. - Na igen – értett egyet kelletlen grimasszal – de azért napi huszonötször megjegyezni, hogy „Na látod, nélkülem már ezt sem falhatnád”, most speciel a fánkra értette, de persze mind a háromnál megjegyezte, de ha átmegyek az úttesten azt is szóvá teszi, hogy erre is csak ő miatta vagyok képes – halkan beszélt, de már nem volt közelebb hajolva a lányhoz, hanem visszadőlt a szék támlájához. – Olyan, mintha egy idióta műsort hallgatnék egész nap – nevette el magát, majd oldalra pillantott, nagyjából oda, ahová az imént Alice is. – Jól van na, ez már kikívánkozott belőlem, ő amúgy is őrző, megérti. Biztos számtalanszor találkozott már idegesítő védőszellemmel megáldott farkassal – hangját ismét csak halkra fogta, mert nem szeretette volna, ha mindenki hallja, mit dumálnak itt, de azért arra ügyelt, hogy Alice érthesse amit mondott. – Igaz? – fordult ismét a lányhoz. – Gondolom nem én vagyok az első, akivel összehozta a sors – kíváncsi tekintettel figyelte az őrzőt.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
-Bevallom őszintén kissé nekem is. Túl sok a megválaszolatlan kérdés. Túl sok a mi lenne ha… Én nem igen hittem a szellemekben, vagyis nem tudtam eldönteni, hogy most csak kamu az egész, vagy valóban léteznek és az a sok felvétel, mind igazi. Nos lehet, hogy azok a felvételek nem igaziak, de most már hiszem, hogy vannak.-Nincsenek kétségeim a felől, hogy valóban léteznek, léteztek az alapítók. Valahonnan mindennek el kellett kezdődnie, meg minden mese alapul valamire, így miért is lenne az hazugság? Mosolyt csak arcomra a ki vitájuk. Bár nem látom a védőszellemét, ami remélem valóban ott van és nem csak kamu az egész, de mégis el tudom képzelni, hogy milyen lehet. Mintha csak egy civakodó testvérpárt látnék. -A lényeg az, hogy megbékélt vele.-Egy idő után mindent el lehet fogadni. Oké lehet ellene küzdeni is, de sok esetben az csak ront a helyzeten. Nekem is meg kellett szoknom a lábam hiányát, hisz vissza már nem lehetett növeszteni. Kaptam egy protézist igaz, de nem ugyan az, mint az eredeti. Viszont a semminél jobb! -Talán csak éreztetni akarja veled, hogy mennyire fontos vagy neki. Vagy egyszerűen csak unatkozik és szeret piszkálni.-Szélesedik ki mosolyom. Sajnos tudom milyen magányosnak lenni. Néha én is örülnék annak, ha lenne mellettem valaki, akivel csak úgy elbeszélgethetnék, amikor csak akarok. Persze mondhatnám, hogy ott vannak az állatok, de az azért mégis csak más. Mondjuk most már megtanultam velük kommunikálni, de nem használhatom el erőmet erre. Kissé zavarba jövök a kérdése miatt. Úgy érzem, hogy illet volna már találkoznom védőszellemmel, de ez idáig még sosem történt meg velem. Vagy legalább is nem tudok róla. -Öhm Ő az első, akivel találkozom. Eddig nem volt szerencsém hozzá.-És hálás is vagyok neki, amiért megosztotta ezt velem. Mondjuk jobb lenne látni is azt a szellemet, de nem vagyok telhetetlen. Már ennek is roppantul örülök.
Frederick kissé félrefordította a fejét, majd kíváncsian a lányt figyelte. – Mármint… azokra a polgergeistes szellemképekre gondolsz? Mert azok nem tudom, hogy igazak-e. Elég valószínűtlen persze mert a szellemek szinte mindig láthatatlanok, és szerintem fotómasinával – vagyis fényképezőgéppel… ahogy ebben a században emlegetik – nem lehet őket lencsevégre kapni - elgondolkodva vállat vont. – Legalábbis szerintem. - Naja – húzta el a száját. – Mondjuk békélhetne kevesebb szövegelés mellett is – súgta megint csak, de persze rögtön oldalra is sandított, sóhajtott egyet, és kelletlenül megingatta a fejét, majd hitetlenkedő képet vágva halkan közölte. – Megint rákezdett… - nem lesz ennek vége sohasem. Nyilván, ha létezne, tényleg az őrületbe kergülne Anguta, de már csak elképzelve is kezdte unni Steven marhaságait. - Mindben lehet valami – bólogatott egyetértően, majd meg hányva-vetve magában folytatta. – De szerintem leginkább az utóbbi. Már nem él, és valakit muszáj piszkálnia. Mást meg nem nagyon tud. Apropó. Nem lehet őrzőknek kölcsönadni néhány hétre? Jó lenne a saját gondolataimat is hallani… - biztosan nem lehet egyszerű, egy idegesítő szellemmel, és Frederick vágya minden bizonnyal teljesen érthető. Kár, hogy ez nem megoldható. - Tényleg? – arcára csodálkozást vitt, de hamar túltette magát a dolgon. – Látod Steven, kuriózum vagy – vetette oda nevetve a levegőnek, majd visszatekintett a lányra. – Igazából még én sem nagyon találkoztam védőszellemes farkassal, de hallani hallottam már olyanról, akinek van – egy pillanatra oldalra nézett (nem a védőszellem irányába), aztán visszatekintve érdeklődéssel a hangjában megkérdezte. – Amúgy a tesód említette, hogy összefutottunk? – arcára komorság és enyhe ijedtség vetült, miközben összeráncolt homlokkal várta a választ.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
-Persze tudom, hogy az emberek sokszor túlzásokba esnek a szellemekkel kapcsolatban és sok felvétel hamisnak bizonyul, de valóban láthatatlanok lennének mind? Te is látod őt nem? Meg azt hallottam, hogy a gyerekek, az állatok is látják őket. Például a macskám. Sokszor szokott csak úgy előre bambulni. Nincs ott semmi, vagy legalább is én nem látok ott semmit, de mi van, ha neki van igaza és tényleg ott van valami vagy valaki? A gyerekek meg… Ők még nem olyan korlátozottak, nem félnek annyira, mint felnőttként. Nyitottabbak a világra és talán ez engedi nekik, hogy lássák őket… De lehet, hogy ostobaságokat hordok össze, be gondolom a mi barátunk többet tudna erről mesélni.-Pillantok Fred mellé mosolyogva. Azért egy szellem mégis csak többet tudna mondani az ilyenekről. Mondjuk el tudom képzelni, hogy van benne némi igazság, hisz az ember tényleg teljesen más gyerekként, mint felnőttként. Annyi mindentől nem fél, annyira érdeklődőbb, nyitottabb. -Bevallom őszintén ezt nem tudom, pedig szívesen átvenném tőled, mert engem meg nagyon is érdekelne ő, ez az egész dolog. Biztosan sokat beszélgetnék vele. Talán Willt kellene megkérdezni erről. Biztosan örömmel segítene ebben is.-Igazából örülök annak, hogy ismét összefutottunk és nem csak azért, mert így megismerhettem egy védőszellemet, hanem mert Fredet is láthattam. Sokat gondoltam rá, hogy vajon mi lehet vele, a farkasával, hogyan tudott neki Will segíteni. Kedves egy fiú. Megérdemelné, hogy boldog legyen és ne kelljen harcolnia önmagával. Furán pislogok rá, mikor a másik oldalra pillant. Automatikusan nézek utána, hogy vajon mit láthatott, de nincs semmi különös. Viszont nem kérdezek rá a dologra. A kérdése meglep, amiből azonnal rájöhet, hogy nem, egyáltalán nem mesélt róla. -Öhm nem mondott nekem semmit. Mikor találkoztatok?-Kezdek el érdeklődni, ha már Ben nem mesélt róla.
- Steven? – nézett oldalra újfent, már sokadik alkalommal. – Mit szólsz ahhoz, amit Alice mondott? – majd rövid bólogatás, és hümmögés sorozat után a lányra nézve megszólalt. – Hát, azt mondja, hogy a macskák hülyék, és egyébként is ostobák, és nem lehet rájuk semmit bízni. Mellesleg a gyerekekről sincs jó véleménnyel, de azt nem tolmácsolom. Viszont azt mondta, hogy lehet benne valami, amit mondtál, bár a legtöbb szellem saját maga dönti el, hogy engedi-e láttatni magát vagy sem – vonta meg a vállát. – Amúgy szerintem egy védőszellem csak annak látható, akihez láncolva van. Esetleg valami rituáléval, vagy valami varázslattal láthatóvá tehető, de önmagától azt nem tudja megtenni – ja, hát ez elég közel állt a valósághoz. Frederick felnevetett és a levegőben hessegető mozdulatokat téve próbálta legyezni Stevent Alice felé. – Na, mennyé innen… - ment a felszólítás Stevennek, de a szellemnek nem akaródzott átlebegni a lányhoz - én szívesen odaadnám, elhiheted, de kétlem, hogy a kollegáid beleegyeznének… és Steven is makacskodik – mondta lehangolt hangsúllyal miközben kelletlen grimaszt vágott. Védőszelleme, vagy éppen bosszantószelleme az őrzőknek ritkán van. Általában csak a leginkább mágiában jártas személyt szokta egy-egy szellemi lény körbelengni, hogy kéretlen tanácsokkal az idegeire menjen. - Nem olyan régen. Az erdőben egy barlangnál – elgondolkozó képet vágott. – Úgy egy hete tán – vonta meg a vállát. – Gyufát akart kérni tőlem, de nem volt, ezért teljesen udvariasan megkérdeztem tőle, hogy miért nem rak tüzet magának – az udvariasságtól az persze messze állt, de épp igyekezett tisztára mosni személyét Alice előtt, aki úgy tűnik még nem lett beavatva a csuklókifordító manőverbe és a találkozásukba sem. Jobb, ha előbb az ő verzióját hallja és akkor nem fogja Benét annyira komolyan venni. – De nem akart tüzet rakni – képén csodálkozással egybekötött hitetlenség látszott. – Pedig azt mondta valami farmon nőtt fel, vagy hol, és hogy bármiből képes tüzet csiholni, mégsem csinálta. Sajnáltam, pedig biztos remek móka lehetett volna cserkészkedni egy kicsit. Na, igen, aztán ki kellett csavarnom a csuklóját, mert meglapogatta a vállam, mintha haverok lettünk volna. Engem ugyan nem zavart, de ha ezt olyasvalakivel csinálja, akit sért az ilyen magatartás, nagyobb bajt is elszenvedhetett volna… szóval szívesen – és ment is a vigyor a végére. Igazán büszke volt magára, hogy ezzel a cselekedetével esélyesen megvédte Alice tesójanak jövőbeni életét. Már persze, ha emiatt leszokik az idegen farkasok taperolásáról.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Kíváncsian hallgatom Fred szavait. Mondjuk nem értek azzal egyet, hogy a macskák olyan ostobák lennének, de nem fogok elkezdeni velük vitatkozni erről, viszont igazat kell adnom nekik a szellemeket illetően. -Igazatok van. Hmm sajnálom. Szívesen megismertem volna őt.-Így jó fej srácnak tűnik nekem, bár lehet, hogy csak a felét ossza meg velem. Egyáltalán biztos, hogy ott van? Csak nem olyan gonosz, hogy így átver engem. Neeem… Biztosan nem találna ki ilyen ostobaságot. -Persze tudom, hogy nem lehet ezt csak így… Makacskodik? Miért talán nem vagyok neki szimpatikus?-Mosolyodom el. Persze nem veszem magamra a dolgot, csak viccelődve kérdezem meg tőle. Jó kis találka ez a mai. Örülök annak, hogy a múltkori feszültség eltűnt és inkább csak a jó hangulat maradt. Nekem is jót tesz ez a kis beszélgetés. Hallgatom a kis sztoriját Bennel kapcsolatban. Eleinte csak mosolygok, majd meglepett képpel pillantok rá. Igazából meg sem lep a dolog. Tiszta Benre utal az egész. Nem is ő lett volna, ha nem haragít magára egy farkast. Viszont tényleg jó, hogy ennyivel megúszta. -Nos nem mondom, hogy köszönöm, de a jelek szerint megérdemelte a drága öcsikém. Makacs egy fiú.-Ismét arcomra kúszik a mosoly. Szívesen ott lettem volna. Bár lehet, hogy nem így reagáltam volna a történtekre, de Ben tud magára vigyázni és nem fog akkora nagy hülyeségeket csinálni, amivel kockáztatná az életét. Nem ilyen ostoba. -Legalább ezek után kerülni fogja a társaságod.-Ami mind a kettőnek jó lesz.
- Naja, hát közvetlenül egy kicsit problémás – grimaszolt vidáman. Mondjuk közvetve is elég nehéz lenne valóban megismerkednie vele, lévén nem nagyon létezik, de Anguta úgy érezte már elég jól körülírta a védőszellemet, és talán már a lánynak van is róla valamennyi fogalma, hogy Steven milyen lehetne a valóságban… vagy a szellemi sík valóságfelén. - Neki senki sem szimpatikus… úgy érzi, hogy hanyagalom őt olyankor, amikor mással is társalgok… - kelletlenül oldalra sandított, majd halkabban, de azért még mindig hallhatóan motyogott a levegőnek. – Igenis így van, ne vitatkozz, tényleg ezt csinálod… ja szóval még fel sem tűnik. Na szép… - visszafordult Alicehoz és megvonta a vállát. – Szokás szerint ellenkezik, makacs nagyon – azért kicsit sajnálta, hogy neki még nem volt védőszelleme. Biztos remek szórakozás lehet mindig valaki sületlenségeit hallgatni… hát vagy esetleg nem. A fene tudja, idővel lehet kioperáltatná inkább az agyát, csak, hogy megszabaduljon tőle. Persze ennyi erővel, akár fejest is ugorhatna egy felhőkarcoló tetejéről a betonra. Nyilván egyszerűbb lenne úgy véget vetni az életének, és amúgy is sokkal pénztárca kímélőbb, mint felfogadni illegálisan egy orvost, hogy végezze el a műtétet. - Egeeen… az. Csak nehogy tényleg olyasvalakit bosszantson fel, aki nem nézi el ilyen könnyedén neki a „sértést” – nyuszi fülezte az utolsó szót, és olyan képet vágott, ami egyértelművé tette, hogy mennyire nem érti azokat a farkasokat, akik ennyire túlreagálnak bizonyos dolgokat. Vad és ősi ösztön. Meg is lehet valahol érteni, de Anguta sohasem vitte túlzásba a tiszteletkövetelést. Jó, hát párszor előfordult, hogy ennek jegyében kiosztott néhány maflást, de hát csak rendreutasítás miatt, mert a kölykök néha azt hiszik övéké a világ. - Mondjuk, én azt egy kicsit sajnálom – közölte letörten. – Jó pofa srác, és ha lett volna nálam tűz, lehet még jól el is lettünk volna, de így kicsit félresikerült a találkozás. Mellesleg nem is ártana neki, ha leszokna a cigarettáról. Frederick beleszimatolt a levegőbe, majd összeszűkült szemekkel megszólalt. – Ideje indulnom, hamarosan találkozóm lesz a falka egyik tagjával. Örültem a beszélgetések, és ha esetleg segítségre lenne szükséged, vagy valami, nyugodtan szólj. Már, ha képes vagyok persze a segítségedre lenni bármiben is – mosolyodott el kicsit félszegen, aztán kezet nyújtva Alicenak felpattant a székről, és mielőtt eloldalgott volna még megszólalt. – Steven is örült a találkozásnak amúgy… jó, hát persze nem mondaná a világért sem ki, de belül így érez… Szia – intett a lánynak, és amennyiben nem tartotta esetleg fel valamivel, akkor menet közben még néha,-néha visszatekintgetve befordult a kávézó sarkánál és eltűnt a lány szeme elől.
//Köszöntem a játékot Emlékeztem ám rá, hogy múltkor már mondtad, hogy talán ideje lenne záróra vennünk, de most ért meg //
Ujjaim, mintha egy megveszett roboté lennének, úgy járnak a telefonom tapilapján, és még magamat is lenyűgözöm 10 másodperc alatt hány wikipédia oldalt tudok megnyitni egyszerre a macskákról. Gyakran elgondolkozom azon, hogy vajon a szociális készségeim teljes hiányában vajon nem kéne-e felcsapnom macskás néninek, de mikor rájövök, hogy férjet olcsóbb tartani, mint macskát akkor elvetem a szőrös kisbarátokról szőtt álmaim… nem mintha olyan sok különbség lenne. Vígan lépkedek a napfényes utca járdáján, minden meglévő figyelmemmel arra összpontosítani, nehogy elbotoljak egy sima felületen és gondolatban pacsit is adok magamnak, mikor egy bazi nagy betonkúpot sikerül az utolsó pillanatban gazellaszökelléssel átugrani. Komolyan lehet, hogy fejlődök, és végre nem ér majd fel minden kint töltött másodpercem egy középsőujjal a sors felé, ami eddig kegyesen nem csapott le a testemre… Még fel sem fogom, hogy az egyik macskafajta milyen módokon tud faja módon krokodilokkal vergődni, mikor tovább mozdulok az újonnan talált kis hobbimra, ami jelenleg minden estémet kiteszi és perverz álmok képében tér vissza fantáziámba, miközben békésen szundikálok a szobám egy random pontján. És itt most még véletlenül sem a pornóra gondolok, mert azt már 10 évesen is értelmetlennek és bizarrnak találtam… a világ ne haragudjon meg rám érte, de mégis mi a franc izgató abban, ha egy nőt barbie babákkal molesztálnak meg? Kódok pörögnek a szemem előtt, és javába nyomom ujjaimmal a hackelési ritmust, amikor is azért percre elgondolkozom azon, hogy vajon helyes-e az utcán megpróbálni a rendőrség adatbázisára betörni… no nem azért, mert attól félek, hogy az FBI ugrik elő az egyik öreg nő kosaras standja mögül, pusztán csak nem bízom benne, hogy a lábaim a mozgással együttműködnek, ha minden maradék zsigerem a kódok felé fordul… áhh mit aggódok én ezen? Legalább, ha eltöröm a lábam, akkor végre lesz zsém megvenni azt a pöpec gépet, ami végre elbírná az illegális programjaimat! És ilyenkor reménykedek benne, hogy a hatóság még nem lát a fejembe… Nem tudom, hogy azért mert a szervezetem egy teljesen más tudatállapotban meditál az online térben, vagy azért mert ismét bizonyítanom kell a világnak, hogy ön és közveszélyes vagyok, de az egyik pillanatban még nagyban dobálom a lábaimat egymás után, a másikban kislányos vércse sikollyal dobom magam a földre, ezzel a lendülettel segítve telefonomnak, hogy megtapasztalja a szabad esés minden szépségét… a telefon az egyik arra baktató bácsinak okoz agyrázkódást, én pedig a zebrának, ugyanis oly szépen fekszek el rajta, hogy az maga a tömör gyönyör… Nagy szemekkel pislogok az előttem épp csak 10 centivel megtorpant autónak, melyből legelőször egy agresszív, fáziskéséses dudálás tör ki, majd egy szöszke nő, én pedig továbbra is a történteket loadingolva fekszek a földön sellő pózban… Most akkor egészen konkrétan 10 centi választott el, hogy elcsapjanak és lepacsizzak a kórházzal egy csini kis nyaralásra… a franc essen belém, miért nem vetettem magam a szélvédőre! Most hogy lesz pénzem a gépre?! A testemnek mindegy, hogy töröm össze, mert minden porcikám legalább már egyszer a külvilág áldozatává vált… de a pénztárcám… pókhálót fog köpni szenvedésében…
Mennyire vagyok aberrált, hogy még annak sem örülök, hogy egy csini kocsi nem plasztikázott át? Lehet, hogy valamikor mostanában én is agyrázkódást kaptam? Minden megtörténhet… - Öhm… elnézést, hogy majdnem megölettem magam Önnel… izé… jobb munkát is végezhettem volna, de amint látja kutya bajom! – mosolyodok el ártatlanul továbbra sem mozdulva a megfontolt fóka pózból, amit felvettem, pusztán csak arra kapva fel fejem, amikor az öreg bácsi káromkodva indul meg felém a telefonom lobogtatva aszott kezében.
- Mégis mit csinál ezzel a téglával? Hát meg akar ölni? – von kérdőre a nagyfater, én pedig felülve pillantok fel rá homlokomat ráncolva, mint aki nem érti miért rossz az, ha egy telefon agyon akar erőszakolni a semmiből előtörve. Persze, mikor az mazsolához hasonlatos ráncokkal rendelkező öreg közelebb araszol bőszen, elfog a kétség, hogy vajon tényleg megúsztam-e és nem egy nyugdíjas fogja-e lekaratéjozni a vesémet. - Bocsi bácsi, de az telefon többet ér, mint nyugdíja, szóval mindkettőnk érdekébe hagyja abba a lóbálását… legyen szíves. Öhm… és bocsi amiért bezúztam vele a fejét. Ha vigasztalja, engem majdnem ez a hölgy zúzott le. Én meg az autóját. Önnek is bocsi – fordulok a szőke leányzó felé egy kanos kis mosollyal, majd ismét azt kémlelem vajon a fater letett-e már a meggyilkolásommal… Ez a nap egyre jobb… nem értem miért érzem még a fejemben is erősnek a cinizmust a kijelentésemben.
Kedveltem alapvetően a napi rutint, noha annyira mégsem volt rám jellemző. Már csak azért sem, mert soha nem tudtam magam tartani az időhöz. Az óra számomra csak dísz volt a kezemen, a mutatott idő pedig afféle viszonyítási alap. A többi nem számított, de azért, amikor valahová oda kellett érnem mindenképpen, akkor siettem. Ilyen volt az is, amikor munkába kellett indulnom. Ugyan rendszeresen késve sikerült csak elhagynom az otthon melegét, de valahogy valami csoda folytán pár percnél többet sosem csúsztam. Ma is ugyanúgy indultam, ahogy máskor, kapkodás közben pedig mindenképpen szerettem volna legalább ahhoz a szokásomhoz ragaszkodni, hogy megállok venni egy kávét. Jobban szerettem a Starbucks kávéit, de ez útba esett, ráadásul a másikban egészen biztos, hogy nagyon hosszú sor várt volna rám, ami tényleg nem fért bele jelenleg a napomba. Szóval nagy elmélyülés közepette keresgéltem apró után a kocsiban lévő szokásos rekeszben, a zebra felé közeledve. Fél szemem ugyan az úton tartottam, le is lassítottam szépen, de arra aztán tényleg nem számítottam, hogy majd valaki éppen abban a pillanatban dönt úgy, mikor odaérek, hogy dob egy nem túl profi hasast. Ijedten tapostam bele a fékbe, szerintem vele együtt sikkantottam el magam a pániktól, de szerencsére még éppen időben sikerült megállnom. Még jó, hogy múlt hónapban megnézettem a fékeket, különben elég csúnya vége lehetett volna ennek a mutatványnak. Miközben gyorsan kicsatoltam a biztonsági övet, a könyökömmel sikerült benyomnom a dudát. Azt hiszem, hogy ezt előbb is megtehettem volna, bár nyilván nem ezen múlt, hogy elém zuhant a szőke leányzó. Már csak azt reméltem, hogy jól van, mert elég ciki lenne pont nekem bevinnem, de legalább a kórházban a lehető leghamarabb látnák el, ha súlyos a baj. - Hé, jól vagy?! – perdültem ki könnyedén a kocsiból, még az ajtót is nyitva hagytam. Nem zavart túlzottan, ha feltartjuk a forgalmat, majd a másik sávban kikerülnek, ha meg rám dudálnak, majd meglengetem a jelvényem. Ha már van, hát hadd lássák csak! – Hála istennek! – szusszantam egyet megkönnyebbülten, amikor közölte, hogy semmi baja. – Azért lehet, hogy mégis meg kellene nézetni egy orvossal… - vetettem fel az ötletet, türelmesen guggolva most már a lány mellett. – Még szerencse, hogy nem végeztél jó munkát. A fenébe is! – szitkozódtam, most már azért felszabadultabban. – Fel tudsz kelni? – kérdeztem rá a biztonság kedvéért, mert eddig nem nagyon akaródzott neki, lehet azért, mert valamije mégiscsak fájt. Ekkor lépett színre a merényletet elszenvedett bácsi. Hozzám hasonlóan ő is minden reggelt itt kezdett, szóval ismertük már egymást. Meg amúgy is, nem túl nagy ez a város, én meg rendőr vagyok. Mindenfelé meg szoktam fordulni, segítek, ahol tudok, és sokan tényleg ismernek már. - Ne aggódjon, Mr. Colton! – mosolyogtam rá, közben felegyenesedve. – Úgy látom, hogy nem történt semmi komolyabb baj! – próbáltam nyugtatni a kedélyeket máris, több-kevesebb sikerrel. – Látja, még bocsánatot is kért öntől! – mosolyom szélesebb lett, bár azt már nem tettem szóvá, hogy a stílus hagyott némi kívánnivalót maga után.
Kezdőlap
Emlékeztem ám rá, hogy múltkor már mondtad, hogy talán ideje lenne záróra vennünk, de most ért meg //
