Egy egyszerű kis bódé, melynek két kiadó ablaka van. Az egyik oldalt "fogd és vidd" autósbüfé, a másik oldalán néhány kallódó székkel és asztallal a gyalogos vendégeket szolgálják ki.
Kényelmes lustaságba süllyedve fújom a füstöt, és figyelem az utca forgalmát. Az emberek sétálnak, bicikliznek, egy párocska görkorcsolyázik. Mintha nem is készülne háború a vérfarkasok között… Bár kezdem úgy érezni, hogy nem is készül. Nem nehéz megérezni, ha bámulják a farkast. A legtöbb embernek is egy. Egyszerűen bizsergetni kezdi a tarkót a merev pillantás. Ez most is így van, ezért könnyen felfedezem, hogy valakinek megakadt rajtam a pillantása. Befelé fordulok, a pult irányába, és kicsit meglepődök a fiatal lány megrökönyödött képén, szinte padlóig zuhant állán. Nem igazán tudom mire válni a dolgot, mert biztos vagyok benne, hogy még soha életemben nem láttam ezt a lányt. Mikor visszafordul a pulthoz, én is elveszítem az érdeklődésemet irányába, egészen addig, ameddig meg nem jelenik mellettem, és nem dobbant egyet mellettem. Akkor felé fordulok, és egyenesen egy telefon világító képernyőjébe bámulok. Hamar rájövök, hogy el kell olvasnom, és amint ez megtörtént, eltolom a készüléket magam elől a kezével együtt. - Természetesen… Tessék. A zsebemből előveszem az öngyújtómat, és átnyújtom. Elegáns, fémből készült, egy kivont kardú lovassal gravírozott darab, lehajtható tetővel. - Nem akarsz, vagy nem tudsz beszélni? Sose a tapintatomról voltam híres. A velem szembeni széket kitolom a lábammal, és egy egyértelmű mozdulattal hellyel kínálom.
Nem kell eltolnia a készüléket, elveszem én magamtól is. Már volt rá példa, hogy ki akarták kapni a kezemből, noha most meg sem fordult a fejemben, hogy ez az ismeretlen ismerős is hasonlóval próbálkozna. Csak az érintést akarom elkerülni, azt nem viselem túl jól. Nem teszem még el a telefont, abban a reményben, hogy még szükségem lehet rá. Tudom, hogy egy képtelen véletlen a hasonlóság a rajz, az írás és az idegen között -azért teljesen még nem ment el az eszem - de annyira megdöbbentő, hogy nem tudom nem bámulni a fickót. Átveszem a gyújtót, meggyújtom a cigit, e közben a pasas kitolja lábbal az egyik széket, és hellyel kínál. Nofene... Kapva kapok az alkalmon, és helyet foglalok az asztal másik végében. Előre hajolok -hisz a gyújtót nem örökbe kaptam-, de nem közvetlen a kezébe adom a szépen mívelt darabot, inkább az asztalra teszem le, elé, és ha figyel, egy "köszönöm"-öt formálok a számmal. Belekortyolok a kávémba, szívok egy slukkot a cigiből, és míg kitalálom, hogy most mi legyen, "kifújom a füstöt" álcával fordulok a járókelők felé. Aztán mire észbe kapok, nem csak arra jövök rá, hogy már megint bámulom, de adós vagyok egy válasszal is. Valamit valamiért. Egy tűzért nem is nagy ár megmondani az igazat. Szétcsúsztatom hát a telefonomat, és lázas pötyögésbe kezdek. Néma vagyok. Ne haragudjon, hogy bámulom. Tudja, nagyon hasonlít valakire. Persze maga nem egy 300 feletti vérfarkas, antiszoc hajlamokkal, és ruszki származással... Ismét elé tartom a telefont, de a kezemet ez alkalommal néma nevetés remegteti meg. Ez utóbbit nyilván viccnek szántam. Vinnének is vissza a gumiszobára, ha egy kicsit is komolyan gondolnám. De nem, egyenlőre még tudom hol van a határ valóság és fikció között. Nem a szemem előtt, az biztos... Viszont akár még egy egészen röpke beszélgetést is kezdeményezhetek e "viccel", már ha az idegen vevő rá. Ilyen sem volt még az utóbbi pár évben. Mármint, hogy én akarjak beszélgetni valakivel...
A mozdulatom félbeszakad, mivel agától is veszi az adást, és elhúzza előlem a telefont. Valóban eszembe sem jutott kikapni a kezéből a készüléket. Ha akarnám, úgysem lehetne elég gyors. Mindenesetre nem erőltetem az érintést. A bámulás nem feszélyez, pusztán enyhe érdeklődést ébreszt bennem, ahogy az is, mennyire tétovázás nélkül, és gyorsan fogadja el azt, hogy hellyel kínálom. Az sem kerüli el a figyelmemet, hogy nem ér a kezemhez akkor sem, mikor elveszi az öngyújtót, pedig ezt általában természetes velejárója a mozdulatnak. Még nem gondolok bele túl sokat, mert rengeteg nő kerüli a felesleges érintéseket idegen férfiak esetében. Természetesen figyelek rá, és egész jól olvasok szájról, úgyhogy biccentek. - Nem tesz semmit… Nem nyúlok az öngyújtóért, hátha szüksége lesz még rá. Türelmesen kivárom, míg begépeli a választ, de ezúttal elveszem tőle a készüléket, ha hagyja, mert így sokkal kényelmesebb és egyszerűbb olvasni, mint félig az asztalon fekve, a keze önkéntelen apró remegéseitől is zavarva. A szemöldököm enyhén megemelkedik, a szám sarkába félmosoly görbül a rám olyan jellemző nyugtalanító fajtából. Visszaadom a telefonját. - Ezzel nem válaszoltál a kérdésre… Orvosilag vagy néma, vagy pszichésen? Nem mindegy. Egyébként jól olvasok szájról, ha úgy kényelmesebb… Csak egy felajánlás, én nem sietek sehová, ráérek megvárni, míg a telefonjával vacakol. Persze a viccet nem hagyom válasz nélkül. A félmosoly megmarad, ahogy hátradőlök a székben. - Ami pedig a viccedet illeti… És ha mégis az vagyok? Akkor mit gondolnál rólam? Valódi érdeklődés ébredt bennem. Vagy nagyon ügyesen játszik, vagy valami különös oknál fogva fogalma sincs róla, mibe is tenyerelt éppen ebben a pillanatban.
A hozzászólást Nikolai J. Vladik összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Jún. 11, 2012 1:39 am-kor.
Persze-persze, vegye csak át a telefont, nekem úgyis remeg a kezem, és átkozottul kényelmetlen így nyújtózkodni... Az halvány félmosoly nem győz meg engem arról, hogy értette a viccet, de a beszélgetéstől nem zárkózik el, aminek jelenleg örülök. Azon, hogy tud szájról olvasni, iszonyatosan megkönnyebbülök. Visszaveszem a telefonomat, és el is rakom, majd a választ már csak eltátogom, de igyekszem jól artikulálni. Egyébiránt meg nagy piros pont az idegennek, amiért nem kezdett kiabálni, vagy hangosan beszélni. Az emberek többsége ezt teszi, pedig a hallásommal nincs semmi baj... - Pszichésen, ellenben maradandó. Sosem fogok tudni beszélni.- megrántom a vállam, és iszok még egy korty kávét. Addig Nikolai folytatja a viccelődést, amit én kezdtem el az előbb. Még, hogy nem értette! A válasz előtt széles mosoly terül el az arcomon. - Ha valóban az lenne, nem gondolnék semmi olyasmit, amit eddig nem. Talán letolnám úgy istenesen, amiért a távozást fontolgatja, és megkérdezném, hogy volt képes a szájába venni egy kölyök péniszét?! - egy lélegzetvételnyi szünet múltán rájövök, hogy mekkora őrültséget mondtam az előbb, tehát artikuláltan, de valamivel gyorsabban kezdek beszélni. - Aztán hanyatt-homlok menekülnék innen, és meg nem állnék az első utamba kerülő zártosztályig, mert Nikolai csak a fejemben létezik, én találtam ki őt... Szeretem valamilyen alkotótevékenységgel tölteni a szabadidőmet. Élénk a fantáziám, de nem vagyok őrült, esküszöm. - fel is tartom az egyik kezemet, a másikat pedig a szívem tájékára helyezem, hogy ünnepélyesebb legyen az eskü. -Most maga jön. Hogy hívják? - megfordul a fejemben, hogy mekkora poén lenne ezek után, ha Raymond Carver néven mutatkozna be, és ezen újfent el kell mosolyodnom. Érdekes találkozás ez. Képtelenség, de jó eljátszani a gondolattal. Még egy-két ilyen kérdés belefér, aztán indulok dolgozni.
Úgy tűnik, a lány bízik a képességeimben, mert a kijelzőn kialszik a fény, és a telefon a zsebébe kerül. Elnyomom a cigarettámat, és rá figyelek. Eszemben sincs kiabálni, elvégre a nő nem gyengeelméjű, és nem süket. A válaszra biccentek, bár még visszatérek rá, mikor befejezi a beszédet. - Fura egy nő vagy. Hiszel a vérfarkasokban, de abban nem, hogy megtalálod a hangod… Bárki más fordítva lenne vele… Mindenesetre a beszélgetés érdekes. Egyelőre maradok a feltételes módnál, pedig roppant kíváncsi vagyok, honnan tud ennyit. De akkor játsszunk egy kicsit. Innen már nem megy el a beleegyezésem nélkül… - Miért bánnád, ha elmennék? Erre hagyok egy kis időt, hogy válaszolhasson, csak aztán folytatom. - Talán mert az is csak darab hús… Jól gondolom, hogyha a még forró, lüktető szívét vettem volna a számba, nem kérdeznél ilyet? Vagy talán azt is megtettem? Milyen morbid, hogy ilyen természetességgel csevegünk erről egy madárcsicsergős reggelen Fairbanks sétálóutcáján a Sunrise kávézó teraszán. Én élvezem. Végre történik valami érdekes. - Ha igazad lenne, nem gondolod, hogy kár lenne futnod? Vagy a farkasokat nem izgatja fel, ha futnak előlük? Kíváncsi vagyok, mennyit tud rólam, vagy mit vél tudni a vérfarkasokról. -Nem vagy őrült? Nem merült fel benned, hogy megelevenedett a fantáziád, és magaddal társalogsz a kávézó teraszán? A kérdésre kiszélesedik a vigyorom. - Jelenleg Raymond Carvernek… De azt hiszem… mennyit is mondtál? Háromszáz év alatt rengeteg nevem lehetett már. Nem gondolod? Még pár lélegzetvételnyi szünet, hogy ezt feldolgozza… - Te jössz… Kinek a fantáziájából léptem elő?
A hozzászólást Nikolai J. Vladik összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Jún. 11, 2012 1:41 am-kor.
Felszaladnak a szemöldökeim magasan a homlokomon, ellenben a beszélgetésnek részemről megmarad a vidám éle. - Nem mondtam, hogy hiszek bennük. Érdekes lenne, ha léteznének, biztos... jobban is örülnék neki, ha ők elevenednének meg, nem a Pattinson féle csillámvámpírok. Nem tudom, hogy milyen játékot űz az idegen, de ez az egyes szám elsőszemély bejön. Talán valami színészféle, hogy így képes beleélni magát? Valóban hasonlít a Jeremy Ironsra, csak ő ráncosabb, és a hideg ráz tőle, ellenben ennek a pasasnak meleg tekintete van. Talán ezért vagyok képes fesztelenül "csevegni" vele. - Az emberek legtöbbje utolsó szadista, ugyanakkor homofób is... A lüktető szív bölcsebb választás lett volna, bár Liut sajnálnám, mert kedvelem azt a típust amit megszemélyesít, tehát nem szeretném ha máris meghalna... Bár az a rész kicsit gagyi, amikor az egyik pillanatban majd belehal a vérveszteségbe, a másikban pedig önfeledten osztja a bölcsességet Nikonak...- pislogok kettőt magam elé. Ott akkor, amikor ezt megírtam, még nem tűnt fel, de most valahogy jobban átlátom. Az idegen ellenben biztos nem, szóval megint magyarázó szöveg következik. - Az egész fejezet lényege annyi, hogy Nikolai nem bírja a kölyköket, mármint a nagyon fiatal farkasokat, ééééééés Liu viszont az, és a nagyon fiatal kora ellenére szereti megmondani mindenről a véleményét, úgy ahogy ő azt helyesnek véli, akkor is ha történetesen nem az. Ennek lesz meg a böjtje akkor, amikor Nikonál húzza ki a gyufát, mert ő meg nem az a típus aki ezt tűri. Tulajdonképpen semmi homokos dolog nincs ebben a... leharapós dologban, csak... Érti... Ezen a ponton megint el kell gondolkodnom. Az idegennek csak annyit mondtam ez előtt, hogy a figura "szájába vette" egy kölyök péniszét, nem pedig kitépte az, mint ahogy azt a "lüktető szíve a számban" mondatöredék sejtetni engedi... Vagy eltátogtam volna? Ahogy azt a nevet is, amit Nikolai jelenleg használ? Mert ha nem... úgy nagyon hátborzongató irányt kezd vetni ez a beszélgetés. Most még elhessegetem a balsejtelmemet, és némán felnevetek. Sorra megyek minden kérdésem, mert ittam és pöfékeltem miközben feltette őket. - Ha igazam lenne, úgy a farkas nem kockáztatná meg ennyi ember előtt a lebukást. A környéken már ismernek, tehát ha megkerget valaki, akkor a segítségemre is sietnek. Tehát egy vérfarkas csakis az erejére és gyorsaságára hagyatkozhatna, amivel fajtája felfedését kockáztatja.- fejtem ki roppant "elmés" gondolatomat, majd ugrok is tovább. De nem tudok "beszélni", mert folyamatosan el kell röhögnöm valamit. Mikor elmúlik a röhögőgörcs, rá kell fogjak az oldalamra. Rég nem éreztem már ezt a kellemes szúró fájdalmat. - Remekül csinálja! Maga színész? - kérdezem, már pihegve. Attól nem tartok, hogy megremeg a hangom... - Nem loptam senkitől... én találtam ki... de állj! Ezt azért kérdezi, mert annyira jó, vagy mert botrányosan rossz?
- Pedig nagyon úgy hangzik… Megcsóválom a fejem. Vajon ha hagyom fellobbanni a bennem lassan felparázsló rég eltemetett birtoklási vágyat, amit ezzel a beszélgetéssel ez a naiv kislány szít, és a nap végén valami különleges tudás birtokába jut, akkor is így fog vélekedni a farkasokról? A csillámvápírokra elég értetlen képet vágok, jó a fickó rémlik az óriásplakátokról, de meg nem mondtam volna, hogy vámpír akar lenni. Még jó, hogy nincsenek vámpírok, különben már rég felvágták volna a saját ereiket. - Fura ízlésed van… Ezt a Lius részre értettem, de a társalgást folytatom. - Gondolod, hogy egy vérfarkasnak számít, melyik testrész kerül a pofájába? Az állatok és a szörnyek nem hiszem, hogy foglalkoznának homofóbiával. Felemelem a kávéscsészém, és kortyolok egyet, aztán újra rágyújtok. Nekem már nem árt… - Egyébként javaslom, a Nikot felejtsd el. Akármelyik jóérzésű oroszt kitörné ettől a frász. Ha mindenképpen becézni akarod, javaslom a Kolját. Tudod, arrafelé másképp becézik a neveket. Pusztán tájékoztatásul közlöm, mert ettől a Nikotól az összes szőrszál égnek áll a hátamon. Innen viszont felveszem a történet fonalát. - Értem én, az embereket feszélyezi az ilyesmi. Nem a tengernyi vér, vagy a szakadó hús hangja, az arasznyi agyarakon csordogáló vér, hanem a puszta tény, hogy valaki egy péniszt tart a fogai között… Ez már szinte vicces, de komolyan. No, a végén kiderül, hogy még nekem is egész értékelhető a humorom. - Ez a Liu nem tűnik túlélő típusnak. Azért a történet megerőszakolásával ne tartd életben. Látom, hogy a kétségek kezdenek felébredni benne. Nem próbálom elhallgattatni őket. A következő gondolaton elnevetem magam. De még ebben a nevetésben is van egy árnyalatnyi ugatós felhang. Néha túlságosan farkasszerűnek tartom már magamat. - A történetedben nincsenek farkasok, akiket már nem érdekel, mit veszíthet a falkájuk, vagy akár a fajtájuk? A dícséretre kiszélesedik a farkasvigyorom. - Nem vagyok színész. Ha a fogalakozásom érdekel, vállalkozó vagyok, és tőzsdével foglalkozom. A tiltakozásra megcsóválom a fejem, bár egy kicsit gondolkoznom kellett, mert a mondandója végét nem értettem pontosan. A sok nevetés miatt lehet. - Én is csak a nevedre voltam kíváncsi.
Nem tudom, hogy mi baja van a "Niko"-val. - Nekem tetszik. És azt hiszem, őt se zavarná. Ő nem akad fenn ilyen kicsinyes dolgokon. Tudja, csak nagyon kevés dolog kelti fel az érdeklődését úgy igazán, ezért nagyon nehéz vele. Nem is a kedvencem figurám, annyi szent. A feszélyezős témakör pontosan úgy működik -az én meglátásom szerint- ahogy mondja. Nem is szólok bele, csak bólintással helyeselek. Túl kerek egész volt ez ahhoz, hogy én belerondítsak a bostoni akcentusommal. Igaz, azt nem is hallaná, de nem ez a lényeg... Liuval kapcsolatban viszont nem értek egyet. - Éppen ellenkezőleg! Ő még a jég hátán is megélne... egyedül. A falkával viszont nem tud mit kezdeni, illetve azzal, hogy állnak felette is a ranglétrán, egy fiatal egyednek pedig semmi beleszólása nincs a falka főbb ügyeibe, pláne ahogy Cas vezeti azt. És amíg ezt nem érti meg, nem is tervezek hosszú távon vele. Na nem mintha ez rajtam múlna... Tudom, hogy hülyeség, de a figurák maguk írják meg a saját történetüket, én csupán a szócső vagyok... Szeretek így gondolni erre, mert máris személyesebbnek, életszerűbbnek tűnik az egész. Számomra... A mosolyból nevetés lesz. Komolyan elnevette magát? Mert én fiatal vagyok, bohém, és jelenleg átkozottul felszabadult, szóval nekem evidens, hogy tudok jóízűen kacagni. Ellenben a pasasnak az a csaj vagyok, aki már a reggeli órákban lefárasztotta egy hülye történettel... Lehet, hogy pont ezen nevet? Persze, hogy vannak olyan farkasok akik magasról tesznek a faj titkára. Csak egyiknek sincs túl hosszú jövője... AZ őrzők nagyon...érzékenyek erre, de ezt már nem tátogom el az idegennek, nem akarom ennyire megkeverni a történetet. AZ időm lassan lejár, és az őrzők nagyon összetettek, őket kihagyom a meséből. Jaaaa, hogy nem is plágiummal gyanúsított, csak a nevemet kérdezte? Hiába léptem ki a bostoni gettóból, lélekben egy kicsit még ott vagyok... - Bocsánat, hajlamos vagyok a dolgok csak a negatívabb értelmét kiragadni... A nevem Rachel. És lassan el kell indulnom dolgozni. le is húzom az utolsó korty kávémat, a poharat majd kidobom valahol út közben. - Köszönöm a beszélgetést, és hogy vette a lapot, meg hogy nem néz teljesen idiótának amiért idepofátlankodtam. - megint nevetek, ez alkalommal már valamivel zavartabban. De felállok, megigazítom a táskát a jobb vállamon, aztán... csak úgy állok. Nehezemre esik elköszönni, de senki ne kérdezze a miértjét, mert arról gőzöm sincs.
A válaszra biccentek. - Azért ha könyvet írsz, előtte kérdezd meg tőle… Arra, hogy Nikolai nem a kedvenc figurája, elhúzom a számat. - Azt hiszem ezt nem bölcs dolog megosztani, ha egyszer szemben ülsz vele… Még a végén megbántod… Persze egy pillanatig sem gondolom komolyan, hogy fáj, amiért nem én vagyok a tinikorból alig kinőtt kislányok álma. Ami Liut illeti morranok egyet. - Csakhogy a világban sosem vagyunk egyedül… Szóval azt hiszem, a kölyök több ízben aláírta már a saját halálos ítéletét. Néha, ritkán én is tudok nevetni. Ez pedig éppen azon ritka helyzetek egyike, mikor magától jön. A mentegetőzésre legyintek. Ahogy azonban közli, hogy lassan indulnia kell, megvillan a szemem, és az utolsó pillanatban nyelem vissza a figyelmeztető morgást. ~ Az enyém!~ Ebben a pillanatban ez a két szó villog a fejemben. Akarom. Tudni akarom mit tud, miért tudja, honnan tudja. Tovább játszani ezzel a törékeny semmi kis lánnyal. Az elsővel aki ennyire fel tudja kelteni az érdeklődésemet. Ahogy feláll, én is felkelek a székből, kiegyenesedve magasabb vagyok nála. Csak meg kellene fognom a karját, és nem menne sehová. Ha megszorítanám, nyikkanni sem lenne képes a fájdalomtól, és nem szabadulna tőle, míg el nem engedem. Azonban Rachel kap egy esélyt. Egy utolsó esélyt, hogy meneküljön, hogy az álomvilága megmaradjon menedéknek, könnyű szórakozásnak. - Rachel… Két választásod van. Elmehetsz dolgozni, és mikor hazamész, kiírhatod a történetből Nikolai-t, álmodhatsz tovább, és elfelejthetsz engem. Felveszem az öngyújtómat és a cigarettásdobozt, hogy a zsebembe süllyesszem. - Vagy eljöhetsz velem most egy rendhagyó randevúra, és lehetőséget kapsz rá, hogy jobban megismerd a világot, amiről írsz. Nikolai Jevgenyijevics Vladik ajánl fel neked egy titkot… Ha olyan jól ismer, mint gondolom, akkor éreznie, tudnia kell, ez mekkora dolog, és mennyire tűnékeny, egyszeri, és megismételhetetlen az ajánlat. De most még ő dönthet. Fú, de marha színpadias tudok lenni, ha akarok. Nem hiszem, hogy van ember, aki ennek ellen tudna állni. Pedig valószínűleg, ha elfogadja, és visszatekint, akkor már nem is akarná annyira tudni…
Egyre furább ez a pasas. Érdekes, csak fura. Eddig egészen elszórakoztatott az, ahogy előadta magát az egyik karakterem bőrében, és egy kicsit még mindig vicces a szitu, csak már kezdünk átlépni egy határon. Mostmár úgy tűnik, mintha gúnyolódna a pasas. Szóval felállok, és távozni készülök, mire az idegen is hasonlóképpen tesz. Habár amit mond, nem igazán tudom hová tenni... Pláne amikor ahhoz a részhez ér, mikor kimondja a karakter teljes nevét, és egy titkot ajánl, meg "randit". A randit nyilván nem olyan randi-randi... - Nem mondtam ki a teljes nevét... - állapítom meg. Úgy emlegettem a figurát, mint Nikolai, vagy Niko, a teljes nevét nem mondtam ki. Még így némán is beletörne a nyelvem... - Maga nagyon fura. -már nem nevetek, arra csak egy szelíd mosoly emlékeztet. - Elmondom, miért nem fogom kiírni őt... Leginkább azért, mert én nem akarom. Amúgy meg, ha valami annyira felkeltené Nikolai érdeklődését, nincs az az isten, amiért lelécelne válaszok nélkül... Én viszont a valóságban élek, ahhoz pedig kell a meló meg a pénz, szóval akkor én most megyek... De üzenem Nikolainak, hogy este megtalál a városi uszodában. Intek egyet az idegen felé, aztán hacsak nem ránt vissza, én bizony elmegyek dolgozni.
Emberhez mérten roppant érdekes a kicsike, de azért annyira nem. Farkas vagyok, nem kutya. Csettintésre sosem ugrom. A megjegyzésre szélesre húzódik a vigyorom, még a fogaim is kivallanak. - Nem volt rá szükség, Rachel. Úgy tűnik életre kelt a fantáziád, és saját személyisége van. Nem ismersz olyan jól, mint gondolod… Felveszem a kalapomat is a székről, és megigazítom a zakómat. A kis védőbeszédre elnevetem magam még egyszer azzal a furcsa, enyhén ugatós felhanggal. - Vigyázz, kislány… érdekes vagy, de talán nem eléggé… Farkasokkal játszol, nem ölebekkel. Átadom, az üzenetet. De nem lesz ott. Kellemes napot, további jó szórakozást az íráshoz! Elegáns mozdulattal búcsút intek a kalapommal, aztán eligazítom, és az újságot a hónom alá csapva megfordulok, és elindulok a batár nagy terepjárom felé. Talán bölcsen döntött a kislány. Ez a világ nem az ő fajtájának való. Így békében, rettegés nélkül élhet tovább, engem pedig kénytelen lesz kiírni a kis történetéből…
Mostmár nem csak fura a fickó, hanem kiver tőle a víz. Túlzásba viszi ezt a játékot... Jópofa, csak sokallom kicsit. Távozok is az ellenkező irányba, arra amerre a biciklim is van. Csontokig hatolt bennem ez az élmény, de ez is csak azt bizonyítja, hogy a pasas bizony nagyon jól nyomja. Vagy őrült, vagy színész, ebben már biztos vagyok... De akkor mi van azzal a névvel? Nem mondtam el neki a figura teljes nevét, ebben biztos vagyok, ő mégis tudta... Fél úton a biciklim felé torpanok meg, és rohanok visszafelé. Csak egy teszt... csak megnézem, milyen autóval van. Miközben a kávézó parkolójához rohanok, próbálom felidézni magamban azt a rendszámot, amit látnom kell, ha igaz a balsejtelmem, és nem a fickó őrült, hanem én... Még látom ahogy kihajt a parkolóból a fekete GMC... a rendszáma pedig... ~Az anyját!~ Milyen programom volt meló után? Lemondom, jobb ötletem van. Csak még egy teszt... semmi több.
- Takarodj innen, koszos csavargó! Az ajtó kivágódott, pontosabban kiszakadt a keretéből hála annak, hogy egy krumplis zsák kecsességével kirepültem rajta. Természetesen nem önszántamból. - Kutyaeledelt csinálok belőled, ha még egyszer idetolod a pofád! A nagydarab pasas úgy üvöltözött, hogy még a feje is belevörösödött, ha egy kicsit cukkolnám, biztos szívinfarktust kapna. Nem is lenne rossz, anélkül patkolna el, hogy hozzáérnék, de a húsa megmaradna nekem... Kár, hogy nem rajongok a zsíros falatokért, bár az én helyzetemben a farkas ne válogasson, nem igaz? Nem. Amíg nem tudok többet, nem fogom felhívni magamra a figyelmet, minél kevesebb nyomot hagyok, annál jobb, így hát csendben elsunnyogtam a város széli kocsma közeléből és másfelé vettem az irányt. Már egy teli kukával büszkélkedő vendéglő vagy gyorsétterem is megtette volna. Szakad rongyokban támolyogtam kis utcáról sikátorra, a legnagyobb jóindulattal se mondhatnám, hogy a legjobb formámban voltam. Egy kisebb térnél kötöttem ki végül, egy kávézó mögött. Egyből a szemeteskonténerek felé vettem az irányt, hogy pár pillanattal később már könyékig túrjak a sok bűzölgő maradékban, papírokban, dobozokban és ég tudja, milyen eredetű szemétben. A közelben két kutya ugatott, nem szimpatizáltak vele, nekem pedig egyre csábítóbb lett a kutyahús gondolata. Nagyot fújtam és lecsaptam a konténer tetejét, majd rámordultam a két kutyára, mire eloldalogtak. Ha ez sokáig így folytatódik, a végén még visszavágyom Vancouverbe. - Hm... - örömtelenül elhúztam a szám - tényleg sok errefelé a farkas, ugye? - néztem abba az irányba, amerről az idegen energiát közeledni éreztem. Ilyen hamar összefutni eggyel, azért nem semmi! Anchorage-ben több idő kellett hozzá - igen, volt arra egy kis kitérőm.
Halkan haladtam az utcák között, újra felvéve az élet ritmusát. Mivel Dana már jó helyen van, így ismét kicsit több figyelmet fordíthattam arra, amiért valójában idejöttem. Hardy a cél, mint már oly sok éve. Igazából sokszor már úgy érzem, hogy tűt keresgélek a szénakazalban, mert egyszerűen nem találom a nyomát. Pedig minden erőmmel ezen dolgozom, azon más dolgok mellett, amik az utóbbi időben rám hanyatlottak. Egyik sarokról fordultam át a másikra, hátha valamelyik kis, eldugott pontban bujkál ez a szarházi. Már az is megváltás lett volna, ha egy apró nyomra akadok, de elég csekély információkkal büszkélkedhetek jelenleg, ami elég sajnálatos. A következő fordulóban egy kávézó oldalát hagytam el, amikor minden porcikám bizseregni kezdett. Még a fülem is megrándult, ahogy azt hegyezni kezdtem - ahogy a köznyelv mondja -, tekintetem pedig fáradtan emelkedett fel, bevillanva a hátsó konténerek közé, melyek srégen vergődtek. Legalábbis az én helyzetemet figyelembe vége. No lám... egy bundás jószág. Ennyit biztosan éreztem, és valamivel többet is. Egyetlen egy opció volt tökéletesen egyértelmű: nem Hardy az. Ajkamat kissé oldalra rántottam, és egy kiadós sóhajt elengedve megindultam a hátsó rész felé. Lépteim halkak voltak, a talpam tompán csókolt össze a betonnal. Tudtam, hogy tudja, mindjárt megérkezem. Ellenben, nem zavartattam magam, és mikor már az utcát is a hátam mögött tudtam, villám gyorsan kerültem szemközt a férfival. - Dar... Daryl?!? - még a szemeim is elkerekedtek, ahogy azok végig futottak a másikon. Arcom rendületlenül árasztotta magából eleinte a döbbentet, majd pár másodpercet követően az értetlenséget. - Te... Várjunk csak... Te mi a francot keresel itt? - markoltam rá felsőjére, hogy kicsit hátrább toljam őt, mielőtt még bárki is szem- vagy fültanúja lehetne a dolgoknak. - Eszméletlen büdös vagy... - vágtam egy grimaszt, miközben kiengedtem őt ujjaim szorításából. Eszem megáll. Ez a srác... Nem, hát nem értem, nem tudom felfogni, hogy mit keres itt. Ismeretségünk nem volt ugyan hosszú távú, de ő... Nem, nem ilyen. És egyébként is, hát mi ez a bűz? Továbbra is haloványan ott ült vonásaimon az undor alkotta rajzolat, ahogy figyeltem őt, és próbáltam rájönni, hogy mégis mi ez az újabb baromság, amit csinál. - És... - pillantottam körbe újra, egész látványosan, egyik vállán át egészen a másikig. - Rémi...? - tettem fel suttogva a kérdést, fejemet megbillentve felé, íriszeimmel áthatón marva az övéibe.
Rendkívül értelmes fejet vágtam, amolyan "halvány gőzöm nincs róla, ki az istenről beszélsz" arcot. Két esélyes volt a dolog: vagy ő kevert össze valakivel, vagy végre akadt használható nevem. Valljuk be, a Fox nem éppen állná meg a helyét hivatalos papírokon. Hátratolt, s mivel egyelőre én is eléggé meg voltam illetődve, mindennemű ellenkezés nélkül hagyjam, hogy visszatoloncoljon a sötétbe. A tekintetés és az arcát kutattam, nem tűnt kevésbé meglepettnek és értetlennek, mint én, ám a jelek szerint jóval tájékozottabb nálam. - Köszönöm, nekem eddig fel se tűnt - reagáltam a bűzre tett megjegyzésére egy fintor kíséretében, majd folytattam az ismeretlen nőstény óvatos méregetését. Következő kérdése feltette értetlenkedésem tortájára a habot. - Ki a fene vagy te? - Összehúztam a szemem, mintha a jobb fókuszálástól a nő arcán megjelenne a válasz. - Nem... nem tudom kiről beszélsz... Ez hazugság volt, de valamiféle félelem kezdett bennem mocorogni és egy zabszemet a seggbe lövő aggály: mi van, ha vancouveri falkavezér küldte utánam? Nem akartam vissza, minden porcikám tiltakozott ellene. Szélsebesen felmértem a környezetemet, egérút után kutattam, de ilyen kis helyen nem akadt sok lehetőség. A nőstény pedig túl idős volt ahhoz, hogy a vérvonalam minden képességét kamatoztatni tudjam vele szemben. Tekintetem visszasiklott az arcára. Megint elfogott az a bénító érzés, ami az ébredésemkor. Idegen helyen voltam, egy ismeretlennel néztem farkasszemet, aki újfent többet tudott rólam, mint én magamról. Két út között vacilláltam: nekiugrok és a meglepetés segítségével talán sikerül olajra lépnem, vagy vinnyogva behúzom fülem-farkam, lekuporodok és könyörgök, hogy ne vigyen vissza. Az utóbbi ellen határozottan tiltakozott a farkasom. - Engedj elmenni... - kértem végül. A hangom enyhén remegett, a homlokomra hideg verejték ült ki, egész lényemből sugárzott a feszültség. Fogalmam se volt, mi lenne a célravezető, helyes lépés. Ha nem enged nekem kicsit nagyobb teret, akkor esélyes, hogy nekiugrok pusztán ösztöntől vezérelve. Bárhogy is erőltettem az agyam, semmi sem rémlett a másik farkasról. Ha Rémi küldte, meg kell szabadulnom tőle, ez volt az egyetlen dolog, amiben maradéktalanul biztos voltam. Minden más kusza, füstszerű sejtés, összefüggések nélkül. Azt hittem, ha kijutok abból a földalatti teremből, könnyebb lesz. Hát nem lett.
Mi a szar...? Daryl nagyon furcsán viselkedik, sőt.. merem állítani, hogy még annál is, mint ahogy elsőre annak tűnik. Szemöldökömet felvonva vezettem végig rajta pillantásomat, némi értetlenséget engedve fel arcomra. Nem ilyennek ismertem meg, nagyon nem. Voltaképpen ez a srác, tökéletes ellentéte annak, amit jelenleg produkál. Kétkedő tekintetemben ködös képek derengtek fel róla, az eddigi ismeretségünkre visszatekintve. Nem volt hosszú, de tartalmas. Legalábbis amit a közös információkért tettünk. A köszönetére csak fejet ráztam, némi szempilla rebegtetés kíséretében. Nem komplett, itt biztos, hogy valami nincs rendjén. Ezt akár ösztönösen is mondhatom, vagy csak munkahelyi ártalom... Lényegtelen. A gondolataimat pedig megerősítendőn érnek szavai, fejbe vágva egy jó adag lócitromos zsákkal. - Most szívatsz, ugye? - löktem el magam tőle pár centire, bár még mindig elég közel álltam hozzá. Testem meghajolt, ívben hátrafelé, fejem pedig ezzel kontrasztosan billent el oldalra. Elégedetlenül fürkésztem arcát, és amikor Rémi létezését is tagadó formába öltötte, kénytelen voltam összeszűkíteni szemhéjaimat, és újfent felé hajolni pár arasznyival. Néhány elhaló pillanatig csak bámultam rá, íriszeim fénye pedig ide-oda szaladgált vonásai között. Éreztem rajta némi félelmet, amit eddig sosem tapasztaltam, karöltve egy parányi idegességgel, vagy még inkább: feszültséggel. Újra ellöktem magam a közelségéből, ezúttal már legalább egy lépésnyi táv remegett közöttünk. Karjaimat finoman összefontam mellkasom előtt, ahogy kisebb terpeszállásban magasodtam vele szemben. - De tudod kiről beszélek. Legalábbis, ezt biztosan. - szám sarka oldalra csúszott, amin ezernyi és egy gondolat szánkázott át elmém függönye mögött. Biztos voltam benne, hogy itt valami nincs rendjén, és talán nem tévedek, ha a viselkedéséből és kiállásból azt merem állítani: hogy nincs egészen magánál. - Most vagy be vagy szívva Daryl, vagy valami agybajod van. - sejtem, az utóbbi... Újfent fejet ráztam, és egy kiadós sóhaj is elhagyta a tüdőmet. Remegő hangjára azonban mindkét szemöldököm homlok tetőig siklott, és muszáj voltam újra lejátszani a hangzottakat az emlékeimből. Engedjem el menni? Mi van?! - Daryl... Te félsz? - léptem újra közvetlenül elé, pajzsomból letekerve egy keveset, hogy megnyugodjon végre. - Te hülye vagy. Nem akarlak bántani. Rémit is azért kérdeztem, mert... tudom, hogy keres. Te meg itt... - tekintetem az arcára fagyott, és csak az azt követő fintorom tudta lemosni onnan. - ...hát nem is tudom mit csinálsz. Csövelsz? Így mondják...? - lehet, hogy használok mai szlengeket, de valahogy még mindig némelyik újnak tetszik. Akár csak ez utóbbi. Az én koromhoz, és időmhöz nem túl méltók azok sem, amiket használok, de ez van. Kénytelen voltam átszokni, legalább pár elfogadhatóbbra. - Mindegy ez engem nem érdekel. A te dolgod, hogy mennyire viszed vásárra a bőröd. Egyszerűen csak... ez nem te vagy. - léptem el tőle ismét, lassan már olyan leszek, mint egy idétlen libikóka. Ide-oda libegek előtte... Mindenesetre éreztettem vele, hogy részemről nincs karanténba fogva, sem bilincsre ítélve. Sose volt bajom Daryllel, sőt, kifejezetten csíptem a laza stílusát, meg a nagyképű pofáját. Meglepő, hogy most előttem van, de mintha más valakire néznék... - Mi történt veled? - tettem fel végül a kérdést, ami már az első pillanattól kezdve megfogalmazódott bennem. És azok alapján, amit eddig láttam belőle, nyilvánvaló volt, hogy itt nagyobb a gond, mint amennyire "játssza" nekem a sutát...
Tehetetlenül széttártam a karom, és ugyanolyan birkaképet vágtam, mint eddig. Dehogy szívattam, aki szívat, az lépéselőnyben van, én viszont évekkel el vagyok maradva még magamhoz képest is. Ahogy távolabb került tőlem kicsit fellélegeztem. A közelsége nem fojtogatott már annyira, a feszültségem viszont nem hagyott alább, jobban örültem volna egy csendes, eseménytelen estének, ami mentes mindennemű találkozótól. - Honnan ismered? - kérdeztem végül, amikor egyértelművé tette, hogy Rémit illetően nem sikerült jól a titkolózás. Daryl, Daryl, Daryl... ez lenne az igazi nevem? Daryl? Nem erősítettem de nem is cáfoltam meg a félelmemre vonatkozó kérdését, azonban a félszen kívül más is megmozdult bennem: kíváncsiság. Szemmel láthatóan a nőstény egész jól informált volt, az érdeklődésem pedig lassacskán átvette a kétkedés, óvatoskodás és félelem helyét. Elvégre a szerencse a bátraké szokott lenni, szóval hátha... Túl sok veszítenivalóm nem volt. A tekintetemben aprócska láng gyúlt, mint aki hosszas nélkülözés után megtudta, merre visz az út az oázishoz. Csak nehogy végül délibábba fussak. Megvontam a vállam. - Annyira nem vészes. - Bár tagadhatatlanul elviselnék jobb életkörülményeket is. Ide-oda lépegetett, és tényleg úgy tűnt, hogy sikerült összezavarnom, meglepnem, holott egyáltalán nem akartam. De két dolgot ebből mindenképp leszűrtem: egyáltalán nem úgy viselkedek, mint régen, valamint ez a nő több dolgot is tud rólam a nevemen kívül. Továbbra se bíztam benne, de egyelőre ő volt az egyetlen tudakozóforrásom, ezt a lehetőséget pedig nem akartam elszalasztani. Vettem pár mélyebb levegőt, amivel lecsillapítottam, összeszedtem magam. Fogalmam sincs, hogyan kéne hozzá viszonyulnom, vagy anno hogyan álltam hozzá, ez viszont talán nem is baj, legalább biztos elhiszi mindennek az okát. - Fogalmam sincs, hogy ki vagyok - mondtam halkan, végig a másik szemébe nézve. - Az első emlékem évekkel ezelőttről az, hogy Rémi a képembe bámul és ki vagyok láncolva. Semmire sem emlékszem, ami 36 évnél későbbre nyúlik vissza. Lényegre törő vallomás volt, ennél többel nemigazán tudtam volna szolgálni. Megráztam a fejem és lesütöttem a szemem. Szívás volt ez az egész. - Te ismersz engem valamennyire, ugye? - Ismét ránéztem, s ezúttal én tettem felé egy fél lépést. - Mit tudsz rólam? - Mohón faggattam, évek óta ő az első valamire való nyom, így hiába kételkedtem a megbízhatóságában, ezt félre kellett egyelőre tennem. Régebben lehet, hogy ügyesebben jutottam információhoz, szükségtelen volt ajtóstól rontanom a házba, most viszont csak ilyen kőkorszaki módszereim voltak.
Még mindig értetlenül méregettem őt, attól függetlenül is, hogy ezúttal már biztos voltam benne, hogy nagy vonalakban, semmi sincs nála a helyén. Széttárt karjaira csak megingattam a fejemet, és egy nagyobb sóhajt hallattam. Fogaim összeharaptak, és igyekeztem nem helyből hátat fordítani neki, és ott hagyni. Nem is értem minek foglalkozom vele... Talán csak az az egy indok állja meg a helyét, hogy régen egészen kedveltem. Jó informátor volt, és nem egy ügyemben tudott segíteni. Természetesen ellenérték fejében, de ez oda-vissza működött. Akár a pingpong labda. - Nem ismerem. Csak az egyik üzletelésünk közben akarva-akaratlanul is elmondtad. Túl közel volt. Én pedig... - na várjunk csak, most komolyan kiselőadást tartok neki? Eszem megáll... - ...Nem érdekes, Daryl. Akkor segítettem, egyszer. Ennyi. Azért kérdeztem Rémi felől, mert túl könnyelműen "dőzsölsz" a hulladék között... - vontam fel szemöldökömet, ahogy ismét átcikázott rajta tekintetem. Egyébként pontosan emlékszem az esetre, és még utólag sem bánom, hogy utcákon és sikátorokon át rohantam vele, igyekezve eltüntetni őt a föld színéről. Akkoriban sikerrel jártunk, most viszont halvány lövésem sincs arról, hogy mit művel. És miért hagyja magát ennyire szabad... prédának. - De elég vészes. - bólintottam is mellé, hogy érzékelje, ez marhára nem az ő világa, nem ilyen környezetbe illik bele. A mocsok még helytálló, de nem ilyen formában... Ám ahogy elkezd mesélni, íriszeimben érdeklődő fény gyúlt, és néma hallgatásba borulva figyeltem szavait, arcának vonulatos változásait. A szemkontaktust tartottam, mialatt egyik lábamról átemeltem súlyomat a másikra. Vonásaim nem rezdültek, a szívritmusom is elég elenyészően vert mellkasom alatt. Végül ajkaimba haraptam, és finom mozdulattal léptem újra felé, megtartva közöttünk a még kényelmesnek nevezhető távolságot. - Valamennyire... - ejtettem el a szavakat szaggatottan, meg-megrezzenő ajkakkal. - Ez elég... Hát ne haragudj, hogy ezt mondom, de elég nevetséges. Úgy értem, sose gondoltam volna, hogy... - veled ilyen megtörténhet. Ám a mondatot lógva hagytam, és könnyed mozdulattal vezettem fel vállára ujjaimat, majd engedtem végig azokat felkarján. Pillantásom ködös volt, és fel-alá szaladgáló, ahogy folytonosan Darylt állítottam a fókuszom középpontjába. - Nem vagyunk barátok, legalábbis közeli szálak nem fűznek össze, ezt leszögezném. Viszont, volt pár üzletünk, és egész jóba lettünk. Úgy gondolom... De... Gyere ide. - állítottam meg tenyeremet könyökénél, és egy arasznyival közelebb húztam. Íriszeim fojtón kapaszkodtak az övébe, mialatt igyekeztem feltárni előtte elmém zárt rejtekeit. Hirtelen szemhéjaim lezárultak, és apró emlékképek sorozatát kezdték kivetíteni Darylnek. Homályosak voltak, és gyorsan váltva egymást ugráltak egyik jelenetről a másikra. Olykor csak kettőnket láthatott, ahogy "rosszban sántikáltunk", vagy éppen fontos információkat juttatunk át egymásnak. Valamint azt is a tudatába engedtem, miként is szereztem tudomást Rémiről. Aztán minden elsötétült, a "szalag" elszakadt, ezzel egyidejűleg pedig kéklő íriszeim újra a másik arcát égették. - Ezek csak részletek... - nyögtem ki halkan. Arról nem világosítottam fel, hogy a vérvonalához illően semmilyen körülmények között nem engedném, hogy ő turkáljon a fejemben. Több olyan információt rejtegetek benne, ami már nem rá tartozik. Kár volna, ha mellé nyúlna a nagy önfeltérképezés közepette. - Mindenesetre, a neved valóban Daryl. Daryl Cromwell. Habár, ha jól tudom csak álnév. Ne kérdezz a valódiról. Mert ennyire nem "melegedtünk" össze. Te is csak annyit tudtál rólam, amennyit én rólad. - megköszörültem a torkomat, ahogy végül ismét teret hagytam közöttünk, kissé kijjebb is lépve a szemét és bűzlő ételmaradványok közül. - A nevem pedig, csak hogy újra felírhasd a homlokodra: Jezebell. - mosolyodtam el kacéran, kisebb nevetést is elengedve mellé. Elég furán éreztem magam, olyan farkassal beszélgetni magamról, róla, aki jó ideje tudott minderről. De az amnézia már csak ilyen átkos jó barát... - Nem tudom én... - tártam szét kissé karomat, aprót vállat vonva. - ...ha gondolod, segítek neked, amiben tudok. - nem, ezt sem értem minek mondtam. Lehet, hogy Dana óta, még jobban előtört belőlem az empátia? Így sem voltam vele híján, de igyekeztem a legapróbb jelét se mutatni soha... senkinek. Egyrészt mert rohadtul nagy ütőkártya tud lenni, másrészt pedig... mi vagyok én? Pehelypárna? Ahh...
Jó is, hogy mondta a dőzsölést, ott virított egy alma az egyik konténerben, két harapás hiányzott belőle, én meg éhes voltam, hát kivettem, és miközben a nőstény szavait ittam, lassan majszolni kezdtem a... hát, nem a legfinomabb alma volt a földön, de a semmit felülmúlta. Szóval nem Rémi kebelciborája, de az enyém se, viszont az én fejemet még mindig jobban csípi, mint az övét. Ez megnyugtató, főleg, ha igaz is. Már pedig eddig úgy tűnt, nem hazudott. - Kár, hogy nem tudok rajta nevetni - ingattam a fejem, cseppnyi öniróniával, és visszadobtam a lerágott csutkát a szemét közé. - Furcsa érzés... - Olyan, mintha lógnék a levegőben, aminek egyáltalán nem örültem. A hívására kissé bizalmatlanul fürkésztem a tekintetét, lestem, hogy tesz-e valamiféle támadó, hirtelen mozdulatot, ám mivel semmivel sem próbálkozott, odaléptem hozzá, és hagytam, hogy az emlékeinek egy része előttem is megjelenjen. Apró morzsák, a puzzle kicsi darabkái, mégis úgy kaptam utánuk, mintha az életem függne mindtől. Az ő szemén át láttam magam, a múltban, Rémi előttről, és mi tagadás, sokkal jobban festettem akkor, mint most. A viselkedésem is más volt - legalábbis az elkapott gesztusokból, mimikából ítélve -, az elveszettséggel a jelek szerint köszönőviszonyban sem álltam. Így már világos, miért furcsállta annyira a gyámoltalanságomat a nő. Amikor a "vetítésnek" vége lett, a hideg falig hátráltam és kapkodva szedtem a levegőt. Tekintetem ide-oda cikázott, nyugvópont után kutatott, amit végül Jezebell arcán talált meg. A bal szemem sárga lett a felkavaró élménytől, a farkasom nyugtalanul mocorgott, ideges lett, de a hideg levegő segített, hogy valamelyest visszanyerjem a nyugalmam. Mindkét kezemmel csapzott, sörényszerű hajamba túrtam, majd minden átmenet, vagy különösebb ok nélkül nevetni kezdtem. - Daryl... Cromwell... - nyögtem, miután elhalt a nevetésem. Még ha álnév is... van nevem! Nagyon homályosan egy tompa érzés is jött hozzá, felrémlett, elírva egy pergamenre... de semmi több. - Jezebell. A légzésem lassan csillapodott, s némiképp úgy néztem rá, mintha maga a megváltó lenne. A segítségének felajánlása pedig teljesen letaglózott. Nem szoktam hozzá, hogy segítő kezet nyújtanak, új volt, és azt se tudtam, hogy a régi Daryl hogyan fogadná. Elfogadná egyáltalán? Végigpörgettem azt a keveset, amit megtudtam, és valami szöget ütött. - Miért? És mi lesz a segítséged ára? - Egyszerűen túl szép volt, biztos akadt benne buktató. Másrészről viszont hajlottam felé, hogy minden kis támogatást elfogadjak. - Ismersz olyat, aki többet is tud rólam? Rémin kívül persze. Elsétáltam a kukáktól, hirtelen rettenetesen zavarni kezdett a belőlük áradó bűz. - És... elvileg a régi mentorom is itt él. - Nem tudtam, hogyan kérdezzem, hogy ismeri-e, tud-e ilyen téren rólam valamit, vagy sem, ezért inkább ennyiben hagytam a mondatom és reméltem, hogy érti, mire akartam kilyukadni a magam szerencsétlenkedő módján.
Hajam leég... Szem forgatva követtem végig a mozdulatát, ahogy a rothadó almáért nyúlt, majd egyszerűen csak beleharapott, és még jóízűen is majszolta. Ha a régi énje mindezt látná, biztos vagyok benne, hogy szarrá verné önmagát. Igen, egy jelentéktelen alma miatt is. Valójában teljes mértékben meg tudtam őt érteni. Nyilván furcsa érzés, és az igazat megvallva, biztos vagyok benne, hogy a lehető legrosszabb dolog, ami az emberrel történhet. Persze, akadnak más olyan behatások is, amik elkeserítőek lehetnek, de az, hogy a saját emlékeidnek ne legyél a birtokában... Számomra egyenlő lenne a halállal. Fojtott pillantásokkal figyeltem arcát, ahogy hezitálni látszott, majd végül közelebb lépett, engedve a kérésemnek. Felnevetnék ezen is, mint oly' sok mindenen, amit eddig művelt, ezalatt a pár perc alatt. Mégsem tettem, nekem is be kellett látnom, hogy ami vele történt abszolút nem röhejes, sőt... Ezért is döntöttem úgy, hogyha csak némi, alig megkaparható emléket is juttatok felé, de legyen mibe kapaszkodnia. Magam sem értem, miért tettem mind ezt, hiszen tényleg nem vagyunk barátok. Ellenben, mégis csak ismerem, és ami talán ennél is fontosabb: bírtam azt, aki volt valaha. Főleg a vele járó információkat. Kellemesen elmosolyodtam, ahogy ízlelgette saját nevét, majd végül az enyémet. Eldöntött arccal fürkésztem őt, néhány pillanatig úgy, mintha csak egy kisgyereket bámulnék. Persze, amint rájöttem azonmód megráztam a fejem, és visszarendeztem vonásaimat. Éreztem, ahogy nyugodtabbá vált, ez által pedig én is oldottabbá váltam, noha cseppet sem voltam feszült. Inkább csak értetlen, és ebből kifolyólag távolságtartóbb. Ám a kérdésére szemhéjaim összeszűkültek tartásom pedig kijjebb egyenesedett. - Látom, azért olykor visszatalálsz önmagadra. - engedtem fel egy félmosolyt szám szegletére. - Az ára. Nos... Egyenlőre nem szeretnék mást, mint hogy visszanyerd az emlékeidet, és a valós énedet. Utána pedig, folytathatnánk az eddigi "munkánkat". Jó informátor voltál, erre pedig nekem nagy szükségem van. Több szem többet lát... - nyeltem egyet, finoman halászva ki arcomból az oda hulló tincseket. Fene beléjük! - ...Keresek valakit. Ez az első, ami érdekel jelenleg. A többit pedig... idővel adagolom tovább. - gondoltam itt a falkákra, és az információkra, amit az őslakosoktól lehet nyerni. De jelenleg jobban érdekelt Byron, és tudtam, hogyha Daryl tisztában lesz önmagával, nagy segítségemre lehet. - Hogy őszinte legyek, nem. Nem ismerem a saját kis sleppedet. Sajnálom. Viszont segíthetek előkeríteni a mentorodat, ha valóban itt él. Már, ha tudod a nevét, vagy valami kiinduló pontot. - sosem volt ellenemre az ilyenfajta meló. Sőt, valójában igen gyorsan és hatékonyan kerítettem elő bárkit, akiről valami, apró, csekély kis információm volt. - Maradjunk annyiban, hogy most én szedlek össze téged, és amint derengeni kezd a múltad, és az, hogy ki az a Daryl Cromwell, te kérdezés nélkül bejátszol nekem. Azt hiszem, ez az ellenérték tökéletesen fedi azt, amit én teszek meg érted. És ne haragudj, hogy nem a lerágott almacsutkát kértem cserébe... - sunyi mosoly játszott arcomon, noha nem voltak hátsó szándékaim. Vagy hisz nekem, vagy nem. Ez már az ő döntése. Ezt követően pedig még valami beugrott, és néhány röpke másodpercet a hátunk mögött hagyva közelebb léptem hozzá. Tekintetem szúrósan, feltérképezőn rohant át a másikon. Ajkam megremegett, majd végül szóra nyílt. - Ha gondolod, nálam eltanyázhatsz. Van kajám, és fürdőszobám. - nevettem fel halkan. - Úgy könnyebben találsz munkát, már ha akarsz, és talán hamarabb visszatalálsz az emlékeidhez. - ahh, túl jó fej vagyok... Ámbár, részemről nem nagy érvágás, ha belakja a bérlakást. Nem rossz kölyök, csak ravasz, bár irányomba ilyennel nem volt sosem gond. És nem mellesleg, most, hogy Dana a hotelben lakik, több hely is van. A döntés pedig, megint csak az övé...
Ha ő mondtam, én elhittem, hogy hajdan ilyen voltam, mert jelenleg mástól nem informálódhattam. Kissé összehúztam a szemem, miközben az ellenszolgáltatást vázolta fel, ami alapján egyeztek az érdekeink. Legalábbis most mindenképp egy csónakban és egy irányba eveztünk, ami nekem tökéletesen megfelelt. - Ez jól hangzik - bólintottam, és a szám sarka megrándult, ahogy féloldalas mosolyhoz készült, de csak szándék maradt. Furcsa volt, hogy a testem és a zsigereim reagáltak volna, nekem viszont némely reakció most idegenül hatott. Azt a mondatot pedig, hogy "Jó informátor voltál, erre pedig nekem nagy szükségem van." szépen elraktároztam, csak még azt nem tudtam, minek. Szóval nem tud a mentoromról. Kár, de ha tényleg olyan ügyes, mint mondja, akkor nincs veszve minden, vagy mégis? - Azon kívül, hogy itt lehet és nőstény, semmit sem tudok róla - vallottam be lemondóan. - Egyszer sem jutottam Rémi emlékeihez, pedig gondolom, ő többet is tud. - Kelletlenül nevettem. - Szerintem ha belerohannék se ismerném fel. Mindegy. Valahogy csak rátalálok. Újabb dolog ütött szöget a fejemben. Kérdezés nélkül? Sok választásom nem volt, úgyhogy bele kellett mennem ebbe az alkuba, emellett Jez is ínyemre volt eddig, a farkasomnak se akadt ellen kifogása, hogy később mi lesz, az pedig még odébb van. Akadt olyan, ami nem feltétlen tartozott a gond-nélkül-lenyelem kategóriába, de ezt nem mutattam ki. Momentán úgyis baromi hálás voltam. - Fair ajánlat és köszönöm, hogy segítesz - hajtottam enyhén fejet, majd egyből rá kaptam a pillantásom és nagyokat pislogtam a lakás lehetőségén. - Nem tudom eldönteni, hogy ilyen jószívű vagy, vagy ennyire az adósoddá akarsz tenni. Túl szép volt ez, amitől megint egy kicsit gyanakvóvá váltam. Le akart kötelezni? Nem nehéz elképzelni, és jelen helyzetemben ha valamit el akartam érni, akkor nagyon úgy tűnt, hogy engednem kellett, még ha később esetleg meg is iszom a levét. Az arcát kutattam, de semmi különöset nem tudtam róla leolvasni. Ki voltam szolgáltatva, valójában ez volt a legnagyobb hátulütője a helyzetemnek, minden más mellékes kellemetlenség. Ezt a kiszolgáltatottságot pedig nem nehéz kihasználni, ha hagyom, már pedig hagynom kell, mert ez így nem állapot. Sajnos. Fene se tudja, mennyire keveredek Jezebell hálójába, csak abban reménykedhettem, hogy ha visszakapom önmagam, ki tudok vergődni belőle. Esetleg gond nélkül lerovom az adósságom. Nagy levegőt vettem, amit lassan kifújtam. A szemét bűze fojtogató lett, hirtelen ráeszméltem saját lelakottságomra, ez pedig a szökésem óta először taszított, töltött el viszolygással. - A kaja és a fürdőszoba mindig jól jön - mondtam lassan a szakállamat simogatva. - A munka meg majd elválik. Szóval... ha tényleg nem gond, akkor köszönettel befoglalok egy ágyat, vagy kanapét, de a föld is megteszi. Fedél a fej fölé, kaja és tisztálkodás. Maga a megvalósult álom lenne!
Továbbra sem sikerült még kocsit bérelnem, egyelőre marhára nem jutottam el odáig, de legalább már sikerült lebeszélni Ráhellel, hogy találkozzunk. Mondjuk ez is érdekes volt... megkérdi hol vagyok, megmondom, erre közli, hogy maradjak ott. Persze mire megkérdeztem volna, hogy inkább mondja meg hol lakik, addigra letette. Hogy én mennyire tudom gyűlölni a telefonokat, csak a baj van velük. Bezzeg, amikor az embere még leveleztek... annyit kellett végigolvasni, amennyit írt az ember, anélkül, hogy közbe lehetett volna vágni. Mindegy, nem akarok én is olyan siránkozós vénember lenni, aki visszasírja a régit. Szóval némi fejvakarászás és nézelődés után, sikeresen megállapodok a büfénél, más hely amúgy sincs, ahol szívesen ácsorognék, meg ha le is ülök, akkor is eléggé szem előtt leszek. A reggeli is kimaradt, tehát még kapóra is jön, rendelek hát egy hotdogot és - mivel sör nincs, öreghiba -, ezért ráfanyalodok a kávéra, de azért csak kialkudom, hogy nagyobb pohárba kapjam sok tejjel, még rá is fizetek ha kell. Egyszerűen nem szeretem az ízét, máshogy egyszerűen ihatatlan... mosogatólé. Szóval végül felszerelkezve letelepszek az egyik asztalhoz. Mondjuk hamar rájövök, hogy Alaszkában miért is nem buli a kültéren ücsörögni... tulajdonképpen kibaszott hideg van, lefagy a kezem, én magam is szét fagyok a két pulóver és a bőrdzseki ellenére és még ez a műanyag szék is hideg. Nem is értem, hogy lehet ebben a városban egyáltalán meglenni, vagy egyáltalán hogy él meg ez a büfé az itt kajálókból... gondolom sehogy. Rajtam kívül nincs még egy olyan szerencsétlen elvetemült, aki helyben fogyasztana, bezzeg a kocsik jönnek-mennek. Bosszantó. Tehát a várakozással töltött időt fázással, dohogással és evéssel töltöm, néha felváltva, időnként egyszerre. Már az is megfordul a fejemben, hogy Ráhel direkt akart kicseszni velem... mert nem lett volna ám jobb nála...
Egy kicsit hirtelen kaptam fel a telefont, olyannyira, hogy majdnem ki is siklott a kezemből rögtön. Mert rá sem kellett pillantanom a kijelzőre a hercegösztön bizony beindult, a drága fivéremmel kagylózni mindig csoda. Ritkábban van esélyem ilyesmit elcsípni, mint a kétsoros képeslapokat... Szóval viselheti a következményeket. Szerencsétlen ugyanis alig tudta elmondani pontosan mi a tényálladék, máris már a szavaimmal lecövekeltem arra a helyre, ahol ép fogja a készüléket. Meg ne mozduljon, el ne szökjön. Már én is illanok, bontva a vonalat. Ezt persze pár növény, meg a farkaslakban közlekedők bánhatják, ugyanis a kilométer hosszú sálamat tekerem a nyakamba több körben, és így ostorként csapdosok vele útközben. Azért már szó sem éri a ház elejét, hogy több cipőnek el kell másznia az előszobából, hogy megtaláljam a saját csizmám... aztán meg sietős körbekérdezgetés, helyben szaladgálással összekötve, hogy ki látta a slusszkulcsomat... persze az ominózus kocsikulccsal kalimpálva nyomatékosítom a dolgot... á, szóval itt van, hogy elbújt. Szerencsére járókelő nincs sok, míg aláereszkedem a városba, mert lenne pár halálközeli élményük a vezetési stílusomtól. Ráadásul vagyok olyan gonosz aljadék, hogy egy fehér, az említett vezetési formám miatt felszíni karcos kétszemélyes terepjárót vezetek. Persze a kosz miatt nem tökéletes a kamuflázs, de nem baj. A városban már csak pár járdai puhatestűt fog beteríteni a hókása, míg meg nem lelem a kis bódét, és nagy sunggal be nem parkolok. Az az igazság, hogy már aközben Wlodot keresem a tekintetemmel, meg az érzékemmel, ezért padkázok egy kicsit műanyagos reccsenéssel. Lehuppanok, ajtó becsap, visz a lendület a mogorván ülő gombóc felé, akit igen, felismertem. Arcomon széles vigyor, elmehetne fogpasztareklámnak az összkép az egyszerűen sugárzóan boldog pofázmányommal. És, ha csak nem neszel meg valamit a hapsi, akkor ő úgy ülve, én meg így állva... széttárom a karom, és így támadom be egy kis ropogtatásra, egészen a nyakához bújós öleléssel. Egyrészt jó sál vagyok, másrészt nekem is tökéletes az élmény: nem csak vizuálisan, illatra is ő-ő. Aztán pergősen erős lengyelséggel árasztom el: - Nagyon hiányoztál te hülye, jól vagy? Miért nem szóltál előre, nyúzzalak meg. Mutasd magad! Jól nézel ki. - persze közben lesz egy kis testhelyzetváltás, mert elengedem, hogy megszemlélhessem, Kesztyűben nem tudok vezetni, szóval élvezheti, hogy még otthonmeleg a tenyerem ahogy kicsit rátapasztom az arcára oldalról. Nincs megalázási szándékom, kellően jó helyen és jó időzítéssel abszolválom a dolgot. És konkrétan ezek után a kezére fogok, és állammal a hegyjáró felé bökök. - Kocsi. Fűtés.
Kezdőlap
//
