Rövidre fogta a információátadást, de legalább volt benne számomra új dolog is. Az például eddig homályos volt, hogy miért is kötöttek ki itt. Nem értem miért jó az az őrzőknek, ha ezentúl két falka verseng, harcol egymással. Ennek hangot is adtam: - És most jobb lett a helyzet? Eddig az volt a gond, hogy civilek haltak meg, de most hogy ti itt vagytok, ez a hely lett a béke szigete? Mert én nem így látom. A folyamatos rivalizálás következményeit legjobban az emberek szenvedik el, hiszen kizártnak tartom, hogy egyetlen ember se halljon meg két rivális falka közelében. Próbáltam visszafogni a felháborodásomat. Vettem egy mély levegőt. Teljesen úgy állította be az egészet, mintha ők lennének az ártatlanok, akik miatt most sokkalta békésebb a helyzet, mint mielőtt idejöttek. Hát ez igazán... téves. - Ha azóta is voltak civil áldozatok, akkor úgy tűnik mégsem vállt annyira be ez a fajta megoldás. A cél nem pont az lenne, hogy senki se halljon meg? Bár úgy vettem észre, hogy sokaknak nem számít egy két emberi élet. Ezt most pont én mondom, én , aki még ha csak közvetetten is, de kivette a részét két ártatlan meggyilkolásából. Ennyit a szentbeszédről. Ennek ellenére azért kitartok a véleményem mellett, és egyáltalán nem tartom jó ötletnek, hogy be lett ide telepítve a nagyvárosi banda. Rám terítette a kabátját. Ez kissé váratlanul ért, túl bizalmasnak éreztem, de nem utasítottam vissza. - Köszönöm. Igazán kedves - mosolyogtam rá, miközben összébb húztam magamon a kabátot. Nem kerülte el a figyelmemet egy kósza hajszál a ruhadarabon, és miközben ismét megigazítottam magamon, remélhetőleg észrevétlenül az ujjaim közé kaparintottam, majd a zsebembe süllyesztettem a hajszálat. Elsőre nem is olyan rossz. - A jelen helyzetet figyelembe véve felmerült bennem a gondolat, hogy ha itt ilyen szélsőséges helyzet uralkodik, mennyire tűrnek meg egy magányosan kószáló farkast? Nem tenne boldoggá, ha valaki le akarná tépni a fejemet, csak mert nem tartozom egyik falkához sem. Nem ismerem a szabályaikat, igazából soha nem tartoztam ténylegesen egyetlen falkához sem, a legelsőt leszámítva. De az már nagyon régen volt...
A kérdés logikus és jogos. Mi lesz jobb ettől? Én is feltettem már ezt a kérdést Biztos válaszom nincsen, csak tippelgetek. - Nem a béke szigete lesz. Itt véres háborúk lesznek. De aki civileket öl, azt az őrzők megbüntetik, és így hátrányba kerül a másik falkával szemben. Az őslakosoknak a túlélésre kell koncentrálniuk, és nem azzal lesznek elfoglalva, hogy ki csinálja a legveszélyesebb kunsztokat a síparadicsomban. Azt hiszem, erről van szó. De én is csak találgatok. Elrakom a fényképezőgépet a tokjába, mert már úgysem fogom használni ma. Tőlem aztán biztos, hogy nyugtuk lesz a civileknek. - Én maximum végkimerülésbe hajszolom a diákjaim, azért vagyok veszélyes. - jegyzem meg hangosan is. A következő kérdés is fontos, és életbe vágó lehet. Carmen léte és biztonsága egy ilyen helyen nincs biztosítva, de hát azért már elég idős, hogy ne legyen teljesen védtelen. - Nos, az első pár hétben körbe fogják udvarolni, az biztos. De ha nem dönt az egyik vagy másik falka mellett hamarosan, akkor már fordulhat a kocka. De nem azért jött, hogy csatlakozzon? Ha nincs ilyen szándéka a hölgynek, akkor én itt hiába tépem a számat. Azért a kabátomat nem fogom róla lerángatni ...
Nem akartam ellenkezni, de igazából semmit nem ér az őrzők büntetése, ha az egy ember áldozat után következik csak. Az meg a másik fele a dolognak, hogy a farkasok ugyanúgy elpusztulhatnak ezekben a harcokban, mint az emberek. De ezt inkább magamba fojtottam, egyébként sem tűnt úgy, hogy Gabriel olyan rettentően kivenné a részét ebből a harcból. Ő inkább afféle csendes megfigyelőnek és hűséges támogatónak tűnt. - Sok értelmetlen vérontást láttam már, de ez a helyzet dobogós helyezést érdemelne - csóváltam meg a fejemet nem tetszésem jeléül. A következő mondata még érdekesebb. Igen, ezen már én is elgondolkodtam. Nem kóricálhatok errefelé céltalanul, falka nélkül sokáig, és ezt Gabriel hangosan ki is mondta. Igazán remek. - Igazság szerint azért jöttem, mert az apám meghalt, és rám hagyta a házát. Egyenlőre csak helyzetfelmérést végzek, de egy darabig mindenképpen szeretnék maradni. - A kis elfedések kivételével igazat beszéltem. - És azzal is tisztában vagyok, hogy ha nem csatlakozom, akkor mi lesz a sorsom. Viszont egyik falkáról sem tudok túl sokat, mindkét oldal álláspontja, és véleménye számítani fog, ha bármire is elkötelezném magam. Nem vagyok elragadtatva az ötlettől, hogy bármelyik falkához is tartozzak, de ha ez kell a győzelemhez, akkor természetesen belemennék. - Én úgy látom, de lehet, hogy tévedek, hogy ezek szerint az őrzők a betolakodó falkát támogatják jobban, hiszen ők hívták ide. És felteszem, amíg nem játsszák el a beléjük fektetett bizalmat, addig ez a támogatás megmarad. Ezzel együtt azt is feltételeztem, hogy egy magányos farkasnak jobban megéri hozzájuk csatlakozni, mint az őslakosokhoz, legalábbis az eddig hallottak alapján. Na meg, - ha lehet ilyet mondani - békésebbnek tűntek az ártatlan civileket gyilkoló őslakosoknál. De ezt csak én, mint laikus gondolom.
- A vérontás az én véleményem szerint mindig értelmetlen. De vannak helyzetek, amikor alkalmazkodni kell a többség ... lendületéhez. - próbálom megfogalmazni saját álláspontomat. - Én inkább védelmezni szeretném az enyéimet, mint megtépázni a másik csapatot. Persze ez sem mehet teljesen erőszakmentesen, ezt én tudom, és vannak dolgok, amikért kész vagyok kissé kilépni a békés szemlélő szerepéből, de nem törekszem rá, hogy ilyesmi bekövetkezzen, csak elfogadom, ha előállaz adott helyzet, és megpróbálok benne helytállni. - Részvétem. Nehéz lehet úgy elveszíteni egy apát, hogy több száz évig az életünk része. Én ebben speciel nem vagyok érintett. - Hogy minket támogatnának? Nem hinném, hogy részre hajlanak. Akármilyen fura, de én azt hiszem, ők úgy vélik, az őslakosoknak, és nekünk is javunkra válik ez a helyzet. A másik falkáról nem tudok semmit. De nálunk eddig bejött ez a jóslat. Persze nem feltétlen egyéni szinten lesz ez így, mert van, aki meg fog halni a következő hónapok során. Nem szívesen vesztenék el bárkit is, de ezt aligha tudjuk elkerülni. - Igen, ismerkedjen, mérlegeljen! Egy elhamarkodott csatlakozás, amit utána megbán az illető senkinek sem jó. Csak a baj van vele. Kikényszeríteni a hűséget nem lehet.
Egyre szimpatikusabb volt a férfi, legalábbis amit a vérontásról mondott, az mindenképpen figyelemre méltó. Az azt követő mondatok már annyira nem tetszettek. - A világban mindenki folyamatosan elvárja, hogy alkalmazkodjunk. És mi van akkor, ha az alkalmazkodás helyett az emberek végre talpra állnának, és kiállnának a saját véleményük mellett, ahelyett, hogy az erősebbekhez próbálnak idomulni? Talán értelmetlen lenne, de mégis többre jutna a világ, mint így - magyaráztam neki nyugodt hangnemben. A részvétnyilvánításra csak bólintottam. - Lehet, hogy konkrétan nem támogatják egyik falkát sem, de maguk mégiscsak azért vannak itt, mert az őrzők kérték fel Castort, nem igaz? És az ő felelőségük is, ha pont a betolakodók miatt történik tragédia. Bár lehet, hogy csak én látom rosszul, végülis még idegen az egész helyzet. És nem különösebben szeretnék beleavatkozni, amíg nem tudok semmiről semmit. Egyetértettem vele, hogy nem csatlakozhatok elhamarkodottan, de engem nem érdekelnek az ellentétek, a harcuk oka, az ellenségeskedés, csak az, hogy végre valahára elérjük a célunkat. Ehhez pedig tartoznom kell valahova, ahol megbíznak bennem. Az nem számít, hogy én nem bízok meg bennük. - Higgye el, nem fogok rossz döntést hozni - mosolyogtam rá. Sokat segített most, nem is tudja mennyire sokat, főleg azzal, hogy odaadta a kabátját. Egy hajszál édes kevés, de egyenlőre nagyon is sokat számít. Legalább elindulhatunk valahonnan.
- Nézze, Carmen, ezen kár törni a fejünket. Már itt vagyunk, és szeretnénk is itt maradni. Bár én nem túl régóta vagyok a falka tagja, azt tudom, hogy a mi falkánk nagyon jól járt, hogy kiszabadult Chicago-ból. Az őslakosok meg maguknak keresték a bajt azzal, hogy elvadultak. Azt hiszem, ezt a témát már eléggé kiveséztük, és én még semmit nem tudok erről a nőről. - Meséljen Ön is valamit magáról! Nem akarom kérdésekkel behatárolni, mert hát minden bizonnyal bizalmatlan, de eddig csak Ön faggatózott és én válaszoltam szinte. Titokzatos, kissé agresszív (mármint szóban), amolyan harcosan békepárti, és roppant szűkszavú. Egyenlőre ennyit tudok a nőről, ami valóban nem túl sok. Kicsit kényes, nem szeret fázni. Nemrég meghalt az édesapja és nemzője egyben. Mind mind csak egy-egy apró mozaik, amiknek összeköttetés nélkül nincsen értelme.
Igaza van, ezt kár tovább forszírozni. Meg egyébként sem akarom ráerőltetni a véleményemet, végülis csak egy vadidegen vérfarkas, életemben először látom. Éles témaváltással próbálkozott. Meséljek magamról? Rettentően boldoggá tett ezzel a kéréssel, még ha igazi úriember módjára is kérdezte. Nem szeretem idegeneknek kiadni magam, még a barátaim előtt is vannak titkaim. - Nem akartam untatni - felelem először félénk mosollyal az arcomon. Valamit azért csak kell mondanom, ha már én ennyi mindent megtudtam az itteni állapotról, na meg róla is. - Spanyolországban születtem, közel háromszáz éve - kezdtem bele, és próbáltam minél tömörebben összeszedni a nem túl informatív információkat. - Mint már mondtam, az apám változtatott át engem, és a testvéreimet is. Ők már halottak. Egy darabig együtt éltünk az apám falkájával, de később kellett a változás, még fiatal voltam, nem akartam elkötelezni magam, így ott hagytam őket. Azóta rengeteg helyen jártam. Egy pillanatra elméláztam egy-egy bevillanó emléken, majd ismét rápillantottam Gabrielre, és folytattam. - Sosem pártoltam az ellenségeskedést, és nem is fogom, de kitartok amellett, ami fontos nekem. Talán éppen ezért jöttem ide vissza. Az apám emléke miatt. Szeretném megismerni a helyet, ahol élt. Nem utolsó sorban én is szeretném megtalálni a helyet, ahol leélhetem az életemet. Ez mind mind teljesen igaz volt. Csak olyan tükör által homályosan formában adtam elő. Spórolok a hazugsággal, ha lehetőségem van rá. - Természetesen vannak dolgok, amikről nem beszélek szívesen, de gondolom ezt megérti - mosolyogtam rá a férfira. - Sötét titkaim viszont nincsenek - eresztettem még szélesebbre a mosolyt.
Kicsit meglepődtem, hogy valami életrajzfélét kapok válaszul az érdeklődésemre, de ha ő ezt tartja fontosnak, akkor ezt mondja el. - Nos, ha hosszabban itt maradna, akkor nézzen be hozzánk a Hotelbe! Ha meg mégis a költözés mellett döntene, akkor azért nézzen be, mert van egy eladó háza, mi meg éppen terjeszkedünk, szóval, lehet, hogy köthetünk üzletet. Én igyekszem nyitott lenni, és alapban, úgy vettem észre, Castor is az. Carmen meg szerintem jó fogás lenne, és ha ő nem is marad, akkor akár a háza ... Ha eddig is vérfarkas lakott benne, akkor lehetnek benne olyan különlegességek, amik kellemesebbé teszik az életet a fajtánk számára. - Azt nem ajánlom fel, hogy segítek megismerkedni a hellyel, mert még én is alig ismerem. Ebben sajnos a másik falka kompetensebb. - tárom szét a karjaimat. - De ha bármiben úgy véli, hogy tudok segíteni, akkor keressen meg! A hotelben vagy az egyetemen megtalál.
Ha másra nem is, legalább arra jó az ismeretségünk, hogy megtudtam, talán érdekelné őket az a romos, régi ház. Már egy ideje próbálok tőle megszabadulni, és ha minden kötél szakad, és elhagyjuk a várost, legalább ez se maradjon utánam. Bár talán még sajnálnám is, most hogy újra láttam, és mióta itt vagyok, egyre jobban a szívemhez nőtt. De még mindig nem vagyok kibékülve az időjárással, nem mintha ez nem lenne részletkérdés. - Köszönöm. Lehetséges, hogy benézek a Hotelbe - mosolyogtam rá, miközben levettem a kabátját. - Mindenképpen szeretném megismerni mindkét falkát, felmérni a helyzetet. Őszintén szólva nem nagyon szerettem volna megismerkedni a falkákkal, az eddig hallottak alapján. Átnyújtottam neki a kabátot, és köszönetképpen még egyszer rámosolyogtam. - Úgy lesz. Örülök, hogy megismerhettem. Megfordultam, és elindultam visszafelé. Ideje hazamennem. Ráadásul nem üres kézzel, hiszen a Gabrieltől szerzett hajszálminta ott lapult a zsebemben.
Igen, határozottan kezdett visszatérni az életkedvem az elmúlt napok után. Olyannyira, hogy újfent egy kis kiruccanásra adtam a fejemet. Az elmúlt napokban hol Jenny-re figyeltem, hol a teendőimet láttam el, szóval úgy éreztem, kicsit ki kell szellőztetnem a fejemet. Ha nem is a távol a civilizációtól, de valami természetes helyen. A hely kínálva adta magát, elvégre szó szerint egy köpésnyire lakok tőle, nem kell kimásznom a városhatárába és megint egy mogorva taxissal elvitetni magam. Így hát kisétáltam a botanikus kertbe.
A beléptetési dolgokat követően, mivel először jártam itt, kézhez kaptam egy kis füzetet, amiben elég részletesen le voltak írva a látványosságok, illetve a különbözők ösvények, kertek leírásai, elhelyezkedései. Elég sok minden volt itt, azt se tudtam, hol kezdjem. Végül az Aleut ösvényt választottam. Valamiért a leírásában ígért dolgok eléggé csalogattak engem. Némi keresgélés után meg is leltem az indulási pontot és elindultam rajta.
Nem mondanám, hogy siettem volna. Talán egy csiga is lehagy, ha nagyon igyekszik. Egyenként megálltam az összes növény mellett, hogy megvizsgáljam őket, persze olyan távolságból, amennyi megengedett, illetve a füzetben is elolvastam a leírásukat. A4-es alapú volt, de sorban rögzítették benne a fényképeket és a leírásokat. Szóval így haladtam, nézelődtem, amikor furcsa megérzésem támadt. Hátranéztem. Voltak mögöttem már páran az ösvényen, a legközelebb egy nő nézelődött... de nem kellett volna hátranéznem. Ugyanis nem álltam meg, sétáltam tovább... aztán pedig éreztem, hogy a lábam beakad valamibe. Mire észbekaptam, már dőltem is előre és csak azt sikerült elérnem, hogy nem az orromat zúztam szét a földön, hanem csak az arcom sajgott... bár valahogy a bosszúságom nagyobb volt. - Na, jól kezdődik ez nap - tettem hozzá az eseményhez, ahogy elkezdtem feltápászkodni.
Már egy ideje tervezem, hogy megnézem azt a híres kertet amiről beszélt egy srác az építkezésen. Nem sok mindent árult el, csak annyit, hogy nagyon szép és sok érdekességet lehet benne találni. Kíváncsi természet vagyok, bár ma nem sok kedvem van otthon ücsörögni. Azt hiszem ez a legmelegebb nap, mióta itt vagyok. Nem, azért, kis szoknyában és alig takaró felsőben, nem fogok menni, mert egy nem a stílusom, kettő ahhoz azért hideg van. A szürke vastag pulcsimat választottam, amihez farmer dukál és egy fekete magassarkú. Abba füzetbe lesek bele amit a bejáratnál kaptam. Rengetek kép van benne és nagyon egyszerű beazonosítani bármit is. nem tudom ki lehetett a fotós, de nagyon eltalálta a szögeket. Nem haladok gyorsan, mert mindent szeretnék szemügyre venni, hát ha adnak ezek a csodás növények egy kis feltöltődést. A fűzetett összecsukom, s elindulok a következő állomásra. Amint arra fordulok, látom, hogy valaki a földön végzi. Mind a két kezem rögtön a szám elé kapom, ezért a fűzet a földön végzi. Nem ijedtem meg, csak ösztönös reakció, mikor valaki ekkorát esik. Ráadásul előre. Szegény férfi. Talán nem tört be az orra szerencsétlennek. Lehajolok a füzetért s a férfi felé lépkedek. Nem kell sokat mennem, hogy közel legyek. Látom a bosszúságot a férfi arcán, és teljesen megértem miért érez így. A szavai azonban feltornázzák a szemöldökömet. Neki még csak most kezdődőt? - Jól van Mr.? Maradjon egy kicsit ülve. Kérdezek rá s lejjebb is hajolok hozzá, de nem azért, hogy jobban halljon, mert gondolom a hallása nem sérült. Az arcát kémlelem, de nem látom, hogy bugyogna az orrából a vér. Ellenben a szemöldöke felrepedt és megdagadt pár helyen az arca. A táskámba kezdek el matatni. Amint meg van a fehér eszköz, felé nyújtom. - Tessék... talán nem kell összevarrni a szemöldökét, de egyelőre nem látom mennyire súlyos. Ha elveszi, akkor az arca többi részét térképezem fel, de ott csak zúzódást és egy-két repedést vélek felfedezni. Nem vagyok doktor vagy ápoló, de azt én is tudom, hogy ha csorog belőle a vér, akkor az bizony varrásra szorul. Ha megtörli, akkor ismét arra siklik a tekintetem. A telefonomat előhalászom a barna színű táskámból. - Hívjak egy mentőt? Nem szédül vagy nem tört el valamije? Kérdezem meg kissé bizonytalanul, mert talán a törést ő sem tudja. Ezt azonban egy mosollyal próbálom leplezni. Számomra furcsa, hogy csak én álltam meg segíteni, de mit is várok, ez Fairbanks!
Felnyomtam magamat négykézláb állásba, majd elkezdtem kiszedni a fülemből, orromból, számból a fűfoszlányokat. Miközben ez történik, érzem, rátapad valami a kezemre. Vércseppek. Natessék, a jelek szerint sikerült szétvernem a képemet ebben a kis malőrben. Nasebaj, úgy sincsenek valami sokan a közelemben, egy kis örzőmágiával rendbe rakom a képemet, mint legutóbb Lissy-nél és mehetünk is tovább... aham, ahogy Móricka elképzeli. Már éppen elkezdtem volna koncentrálni, amikor megjelent valami mellettem. Hát had ne mondjam ki, mi állt meg bennem még a vérkeringésem mellett. Ha egy másodperccel később jön, láthatja, ahogyan a sebeim összehúzódnak, a duzzanatok lelohadnak. Szerencsére erre nem került sor és nem is kell a nő emlékeit törölgetni... ami jó, mert kedvesnek bizonyul és ilyen paraméterek között már nem nagyon szeretek mások fejében turkálni. - Köszönöm, megmaradok - mondom, miközben átfordulok ülésbe. A lány szemében aggódó fény csillant. Jól esett, hogy ennyi emberből legalább egynek eszébe jutott idejönni, de úgy éreztem, nagyobb a füstje, mint a lángja az esetnek. Hamarosan elővarázsol egy zsebkendőt a táskájából és át is nyújtja. - Köszönöm, ez igazán kedves. A vért, illetve később a maradék koszt is letakarítanom a képemről, mielőtt belemennek a sebbe és elfertőződik. Éppen a rőzsémből rázom ki a maradék gyomot, amikor feltűnik, hogy még mindig engem vizslat. Egy pillanatra úgy érzem magam, mint amikor még a régi gyógyítónk vizsgálgatott egy nagyobb csata után... csak az nyomni akarta belém az infúziót is. Kérdésére megtapogatom az arcom. Néha kicsit berándul a szemöldököm, de inkább csípő fájdalom. - Úgy érzem, minden a helyén maradt. Csak a hús sérült meg, úgy érzem. Közben tekintetem átterelődik a lábam felé, és meglátom, hogy bizony merénylőm nem volt más, mint egy nyavalyás, termetes kavics, melyet valahogy nem vittek el a gondnokok az útból és ez lett a vége. Te Frank, nem kellene azt onnan elvinni? Áh, hagyd Mike, nincs az a hülye, aki ne vegye észre. - Az ember kijön kicsit pihenni és egyből ez történik. Murphy uralkodik.
Megsajnáltam, amiért ekkorát eset. Tudom, milyen rossz, bár nekem inkább a következő napok voltak elviselhetetlenek. A duzzanataim nem akartak olyan könnyen elmúlni, mint ahogy szeretem volna és hiába sminkeltem ki magamat, az sem segített. Inkább a szobámba zárkóztam. Ez nem meglepő reakció egy gyerektől, bár mondhatni ilyen téren edzett vagyok. Az áruházban sokszor megsérültem a srácok mellett, de elég volt egy színes rak tapasz és el is felejtettem. Egy tinédzsernek viszont ennyi nem elég, Szóval marad a bezárkózás. Mily meglepő, hogy ilyen emlékek bukkantak fel bennem egy „egyszerű” kis baleset miatt. - Nem kell megköszönnie, embertársi kötelesség lenne a segítség. Mosolyodom és szeretnék olyan világba élni, ahol az lenne a meglepő, ha nem segítene senki, de sajnos ezt a kort éljük. Azonban nem kell mindenkinek a csordával tartani. Figyelem a mozdulatait, de azt hiszem nem lett nagy baja. Amiben meg is erősít. Nem tudom mit kéne neki mondanom, mert nem ismerem és ilyen helyen még nem volt szerencsém ismerkedni. Én a kötelességemet megtettem. Már éppen elhatározom magamat, hogy tovább lépek, mikor ismét megszólal. Szavaira elmosolyodom. - Nagyon úgy néz ki… bár ha nem lett volna ilyen hanyag, az, aki itt hagyta, akkor meg sem történik. Pillantok az előtte heverő méretes kőre, mert azt hiszem, ennek nem itt van a helye. Talán szándékosan vagy véletlen hagyták az útba. Teljesen mindegy a miértje, mert jelenleg itt pihen. A férfira siklik a tekintetem. - Vigyázzon magára Mr. Ismét egy kedves mosoly s ezzel tovább is lépek. Lassú léptekkel távolodók s a füzetembe lapozok ismételten bele. Szeretném látni végre ezt az érdekes virágot, csak azt nem tudom, hogy merre is keresem egész pontosan. Csak megtalálom a nap folyamán. Megállok, hogy a mellékelt kis térképen megnézhessem, hol is vagyok pontosan és merre kellene tovább mennem. Amint meg van, a távolság ismét helyezem a lábaimat, hogy célba érjek. Azonban mielőtt elindulnék a férfire vagy a hűlt helyére pillantok. Jobb lesz, ha a lábam elé is figyelek, az iménti példából okulva.
Kicsit fura érzés. Általában, ha valami sérülés ér, azonnal meg szoktam gyógyítani őket… már persze ha marad hozzá manám és nem használtam el az összest… na meg persze nem is beszélve a szemtanúkról. Jelenlegi helyzetben előbbi nem, utóbbi viszont fennállt, szóval kénytelen leszek jó darabig ilyen ,,karakteres” arccal járkálni, míg nem tudom rendbe szedni magamat. Bár nem mintha finnyás lettem volna vagy valami, azért már dekoráltak ki szebben is. Csak szokatlan. - Lenne, de sajnos a világnak rossz oldalán vagyunk éppen ahhoz. Párszor már megtettem, mióta itt voltam, szóval most inkább nem kezdtem el a nyugati világot szembeállítani a keletivel. Főleg azért nem, mert azért odaát sem volt minden teljesen rózsaszín. A világ már csak ilyen. Szeretjük azt hinni, hogy ha már itt van valami, akkor máshol, egy idilli világban már kevésbé. Ez az utópia, akárhogy nézzük… mert az ilyesmi aligha lehet valóságos. - Mondjuk én is figyelhettem volna jobban, szóval… Párszor még végighúztam a kezemet a hajamon, hogy a maradék bogáncs, satöbbi is lekerüljön rólam. Az arcom már tiszta volt, bár a ruhámról ugyanez nem mondható el. Járulékos veszteség, majd otthon letakarítom. Viszont a lány már menne is tovább, szóval nem tartom fel. - Minden jót mrs. Hamarosan talpra is álltam, majd első dolgom… nem, nem az volt, hogy tovább álltam, hanem megfogtam a kavicsot és félreraktam az útból. Ha már morogtam az emberekre miatta, akkor más ne morogjon én rám. Viszont aztán feltűnt, hogy a lány visszanézett rám… nekem pedig hirtelen egy újabb ötletem támadt. Végül is, miért ne? Lassan haladt, szóval messzire nem jutott, még hallhatott. - Nem bánja, ha csatlakozok önhöz?
Kíváncsiság ébred bennem a szavaira, mert nem tudom mit ért a szavai alatt, de rákérdezni nem fogok. Inkább oda adom a zsepit neki és mivel nincs szüksége mentőre nekem több dolgom nem is akad. A fülemet egy kicsit bántja ahogy elköszönöm, mert attól én nagyon távol állok. Soha nem kérte meg senki a kezemet még és ahogy a dolgok most állnak nem is fogják. Nem bánom a dolgot, mert már tudom, hogy nem létezik olyan pasi akihez hozzá mennék. Inkább a füzetbe bújok a gondolataim elől, és a növényekre koncentrálok. Szeretném megtalálni a helyes utat, de nem olyan könnyű, mint szeretnénk. Vissza nézek a férfira és látom ahogy arrébb teszi a követ. Ez szép gesztus. Rám néz s ez kissé meglep. gyorsan elvonom a tekintetem és visszabújok a füzetbe. Azonban a hangja arra ösztökél, hogy ismét felé lessek. Egy apró mosoly jelenik az arcomon. Az ajkam megremeg, hogy nemet mondjak, de eszembe jut apám szavai. Mindig azt mondja legyek nyitottabb és nem utasíthatok el mindenkit aki esetleg megakar ismerni vagy vágyik a tárasásomra. Scott célzása is fejlésének bennem, hogy nincs egy ismerősöm sem a városban. Mondjuk ez nem teljesen igaz, mert a lakótársamat kezdem megismerni és ott van Scott is. Az már kettő bárhogyan osztok vagy éppen szorzók. - Ennek nincs akadálya. Még egyel több csak jó lehet. Ismét bele nyúlok a táskámba, amíg a férfi ideér. A paprika sprémet keresem, hogy valóban nálam van e. Amint megérintem a fém felületét biztonságban érzem magamat. Oké, azt nem mondom, hogy nem történhet bajom csak azért mert nálam van, de legalább van mihez nyúlnom, ha még sem rendes a férfi. Tartok az idegenektől! - Sokat jár ide? Vagy ismeri a helyet? Ezt szeretném megkeresni, de nem tudom merre induljak el. Bökök az egyik szépen lakozott körömmel a kék rózsára, melyre már nagyon kíváncsi vagyok. Még soha nem láttam ehhez hasonlót a természetben, csak képeken. Ahol ilyen különleges színű található, talán akad több is, amiben gyönyörködni lehet. Ha nem tudja, akkor az sem baj, mert ha eltévednék legalább nem leszek egyedül, bár mint mondtam korábban, fogalmam sincs milyen lehet a férfi. kell e tartanom tőle vagy sem. Remélem mielőtt eltévedünk ez kiderül.
A kérdésem érdekes reakciót váltott ki belőle. Ugyan mosolygott, de valami átfutott az arcán. Talán az elutasítás, talán egy meglepetésszerű visszakérdezés, ki tudja... bár a tekintetét nézve az előbbi. Meg is tudnám érteni, elvégre ki akarna egy baljóslatú alakkal sétálni, aki még ráadásul elintézte magát arcilag egy eséssel. Sőt... inkább tényleg nem akartam tudni, hogy a manóba festhetek most. Bár ahogy ezen elgondolkozok, egy olyan gondolat fut át a fejemen, aminek példája nem igen fordult elő az elmúlt években. ,,Lehet meg kéne borotválkoznom?" Végül viszont igent mond, ami barátságos mosolyt csal az arcomra, valamelyest feldobva azt a savanyújancsi képemet. Viszont akkor már valamit nem árt elárulnom magamról. - Akkor engedelmével bemutatkoznék. Adam Revenornak hívnak. Megtudhatom a nevét, Miss... Bemutatkozásnál ugyan szokás férfi-nő esetében is kezet fogni, de nem nyújtottam. A protokoll ugyanis úgy tartja, hogy azzal a nő tiszteli meg a férfit. Mindenesetre a protokoll után a hölgy elő is áll egy kérdéssel. Sajnos le kell hangolnom ilyen szempontból, viszont akkor ad is egy kezdeti lökést a dolgoknak. - A helyzet az, hogy most jöttem ki ide először. Viszont akkor segítek megkeresni - biztosítom, majd a füzet felé bökök a fejemmel. - Mit írnak róla? Miközben néztem a lány füzetét, direkt tartottam egy kis távolságot. Nem akartam túl tolakodó lenni, elvégre sejtettem, hogy nehezen vette rá magát a társaságomra, ezzel akartam egyfajta gesztust adni. - Bár ha ezen az ösvényen tényleg meg lehet találni az összes helyi jellegzetességet, akkor itt kell lennie valahol - teszem hozzá a nyilvánvalót.
Amint mondja a nevét automatikusan nyújtom felé a kezemet. Nekem teljesen normális, hogy kezet fogok valakivel, hiszen a munkám során kötelező. Amint egymásba csúszik a kezünk egy kicsit megrázom és meg is szorítom. Nem vagyok valami erős, ettől függetlenül határozott és magabiztos a szoritásom. - Summer Hill vagyok. Örvendek. Ezután elengedem a másik kezét és a füzetbe lesek, mert nem cél nélkül vagyok itt. Csak egyelőre nem találom amit keresek. A kérdésnél rá pillantok majd vissza a füzetbe. Felé tartom, hogy ő is lássa a sorokat, de mielőtt neki állna megszólalok. - Ausztrál és japán genetikusok nemesítették. 2004-ben, ami nem volt valami könnyű folyamat. Az előállítási is benne van, ami most nem lényeges. Illetve még annyi van ott, hogy valami rózsák kertjében található. Tessék itt a térkép. Elvileg itt vagyunk most. Bökök ujjammal oda, ahol állunk. Elég kacskaringós ez a hely. Nem adom fel, szeretném megnézni közelről és remélem a férfi ebben a segítségemre lesz. Bólintok a szavaira. Azt írta a prospektus, hogy az ösvényről látni mindent. - Eddig nem találkoztam vele, akkor menjünk előre. Egy mosoly és el is nézek abba az irányba. A fűzetett pedig összecsukom. Nincs mire várni, ezért mehetünk tovább. Persze ha már akad társaságom, akkor nem fogok némán sétálni. Nincs gondom a beszéddel, csak a kezdeti lépések a nehezek. Legalább is számomra. - Mivel foglalkozik egyébként?
- Szép név - mosolygok. Ha már valakinek a nevében benne van a nyár szó, arról általában mindenkinek ez juthat eszébe... bár a hölgyet elnézve illik is rá. Na, nem, nem stíröltem vagy valami, elég volt vetni egy pillantást az arcára ahhoz, hogy ezt megállapíthassam. Ahogy mást is, a kézfogás elég határozott jellem képét mutatta. Legalább is az első benyomások ezek voltak. Mindenesetre én újfent meghajtottam a fejemet, ahogyan az szokásom volt mindig is, mielőtt elengedtük egymás kezét és kiderült, mit is keres a lány. Kicsit meglep, hogy honnan is jött, bár igazából, belegondolva, annyira nem, elvégre a japán kertművészetnek megvan a maga híre. Az ausztrálok meg értik a dolgukat. - Hm... most már engem is érdekel. Alapvetően szeretem a keleti kertművészetet - jegyzem meg. Kiskoromban rengeteg gondoztuk a kolostorban a virágokat, szóval szerintem érthető a dolog. Még ha nem is japán eredetű maga a virág, akkor is. Mindenesetre bólintok, amikor mondja, hogy előre, elvégre mögöttünk nem látta. A képre nézve nincs túl sok egymás mellett, de maga a színe eléggé kirívó a lelőhelyéhez képest. Ballagunk, ballagunk, nézelődünk. Eléggé elmélyülten figyeltem a növényeket és meg kellett állapítanom, hogy sok szépséget hoztak ide. Bár kicsit furcsállom, hogy az őshonos ösvényre is hoztak egy importot, de hát na, biztos eléggé büszkék rá a park vezetői. Viszont Summer megtöri a hallgatást és kérdez. - Magánnyomozó vagyok - válaszolok neki. - Mielőtt pedig rákérdez, azért általában figyelmesebb vagyok - mutatok itt az arcomon levő sérülésre. - Emellett foglalkozok fordítással is, ha valakinek kínai szövegre van szüksége... szóval ha vannak ilyen jellegű igényei, állok rendelkezésére - reklám. - No és ön?
– Köszönöm. – Nekem is nagyon tetszik a nevem és azt hiszem teljesen találó is. Nem tudom, hogy ez az, ami formált még kicsinek vagy az életem alakulása. Azt hiszem mind a kettő. A virágról kezdek el beszélni és egy közös pontot akkor találtunk is, mert.. – Én is oda vagyok érte. Remekül tudnak kertet építeni pl a japánok. Nagyon tetszik, ahogy a színekkel bánnak.– Mindig is elakartam menni oda, hogy megnézzem a saját szememmel a kerteket. Sajnos még nem jutottam el odáig s eddig csak képeken láttam, de ami késik, az nem múlik. Csak a megfelelő időt kell hozzá megtalálni. Ahogy a szoros munkabeosztásomat látom, az sem mostanság lesz, de ettől még nem leszek bús. Elindulunk, hogy megkeresünk, ezt a bizonyos rózsát s menet közben arra figyelek, hogy mit látok, ámbár ha már akadt egy úti társam, akkor meg is ismerhetnénk jobban egymást egy kicsit. Kicsit meglep, hogy magánnyomozó, mert nem úgy fest. Mindig is valami nagydarab köpcös emberekből néztem ki, akiknek dohány és ital szaguk van, de a férfinak kellemes az illata és nem is köpcös. A megjegyzésén elmosolyodom. Valóban egy nyomozónak ügyesebbnek kell lenni, bár nem lehet mindig száz százalékosan figyelni. Erre itt az élő példa. A fordítást jobban kinézem belőle, viszont a nyelv érdekes. Sokkal jobb mint ha tömeg nyelvet fordítana. –Elég sok ügyfelemen van az utóbbi időben, majd rákérdezek. Van névjegye, hogy tudjam ajánlani? Sok munkája van egy magánnyomozónak? Még soha nem fogadtam egyet sem fel.– Az elég fontos az én szakmámba a névjegykártya, és számomra természetes, hogy szinte mindenkinek akad. Ha van nála, akkor adhat is pár darabot, aztán majd elszórom itt – ott. –Építész mérnök vagyok, házakat tervezek, építek fel vagy restaurálok. Mondjuk jobban szeretek a semmiből felhúzni valami újat, de ebben a gazdasági helyzetben inkább bővítenék az emberek vagy újítanak.– Jegyzem meg, mert valóban így van. Az újítás annyi nem nagy kihívás számomra, mert inkább alkotni szeretek. Ismét a kert felé nézek, de továbbra sem látok rózsákat. Olyan ez, mint egy film. A legjobbat a végére hagyják. – Hogy került ebbe a városba, kedves Adam?.–
Nofene, egy rokonlélek? Ez a város tényleg eléggé kicsinek bizonyul. - Alapvetően a japán meglehetősen sokoldalú nemzet, hiába zárkózott és tűnik az ellenkezőjének. Ez a művészetükben nagyon jól tetten érhető, legyen az költészet, kalligráfia vagy éppen a kertművészetük. Van szépérzékük és ötletesek, ezért tudják úgy felhasználni a színeket, mint említette. Ehhez pedig még hozzájönnek a tereptárgyak elhelyezései, a természeti viszonyok kihasználása... minden szempontból nyugtató egy olyan helyen tartózkodni. Mondjuk vicces, hogy pont egy nyugati ország kertjében beszélgetünk a távol-keleti viszonyokról, bár igazából ,,csak" egy óceán választja el a kettőt. Sajnos Japánba én se jutottam el, pedig Jenny-vel terveztük. Ugyanakkor Kína és Japán között elvághatatlan a kulturális kötelék és bár politikailag ki nem állhatják egymást, azért Kínában is találhatunk japán művészeti alkotásokat. Ezeket már szerencsére volt alkalmam látni... talán két órát sétálgattam ott, mire észbe kaptam és elbaktattam. - Nem, az nincs, de nem egy hirdetést adtam már fel, párat interneten, a nevem alapján gond nélkül meg lehet találni - mondom, de azért megjegyzem ezt a névjegykártyás dolgot, nem is rossz ötlet. - Az attól függ. Néha sok, néha kevés, attól függ, hogy az embereknek mennyi szennyese gyűlt össze. Vannak izgalmas ügyek, de néhány ügy nem megy túl az egyszerű hitves után való kémkedésen. Bár ezeket nem is szoktam vállalni, csak ha szükséges. Valahogy ez nekem már túlságosan nagy diszkréciót jelent, ráadásul a megrendelők jelentős része azért csak felesleges féltékenykedésről van szó. Az ilyenekből nem szoktam kérni. De ha egyszer kell a pénz... na viszont eléggé meglep a szakmája. Nőtől szokatlan, de pár dolgot elárul róla. - Akkor már értem, miért pont egy ilyen helyen találkoztunk - jegyzem meg. - A munkája megköveteli a szépérzéket gondolom. Ezzel pedig rendelkezik is, ha ilyen helyeken fordul meg. Na jön egy kérdés, amit igazából már nem először hallottam, de volt egy kis probléma. Eddig olyanokkal beszéltem róla, akik tudták, hogy mi vagyok. Most viszont egy ,,egyszerű" - na, nem lebecsülés! - emberrel beszélgettem. Szerencsére voltak erre terveim. - Szeretem a változatosságot, ezért időről időre változtatom a helyemet. Előzőleg a skótoknál voltam, ott egy ismerős ajánlotta Fairbanks-et... szóval a következő éveket itt töltöm - nem tudom, mennyire hatásos a szövegem, de végül is igaz. - Jól sejtem, hogy ön se teljesen helybéli?
Ráérős, lassú tempóban sétáltam, mélyen lélegezve tüdőmbe a botanikus kert növényeinek illatát. Letértem az ösvényről, éreztem, ahogy lábam már nem az apró kaviccsal felszórt utat járja, hanem puhán süpped a földbe. A moha nedves illata megcsiklandozta az orromat. Éreztem, ahogy kibontott hajamra cseppen pár esőcsepp a környező fák fölém hajló ágából. Előző éjjel esett. A növények ontották magukból az eső emlékének frissítő illatát… és az elmúlás kezdetét is. A friss hajtások, amik tavasszal bújnak ki a földből, mára már fonnyadó… kissé rothadó szagot árasztanak. Persze ez általában senkinek se tűnik fel. Az embereknek nincs idejük arra, hogy ilyenekre odafigyeljenek. Milyen kár. Fogalmuk sincs arról, milyen csodálatos az a természet, ami körülveszi őket. Nem fújt erős szél, mégis éreztem, ahogy a hátamról arcom elé sodorja göndör tincseimet, amik csiklandozni kezdték arcélemet. Egy kicsit bosszantott, de nem találtam értelmét visszasöpörni a fülem mögé, mert a széljárás miatt úgyis megint az arcomhoz sodorta volna. A szélnek köszönhetően viszont hallottam ahogy nem messze tőlem susognak a bokrok. A hang irányába fordultam, s amíg közvetlen közelről nem hallottam, meg se álltam. A bokorhoz érve érintettem meg a növényt. Ujjaimat végighúztam a hegyes élű levélkén, ami már csak gyengén viselte társai közt az ősz közeledtét. Finom érintésemre elvált az ágtól, s mint egy hópihe… a tenyerembe hullott. Újabb mély levegőt vettem, majd elmosolyodtam, amikor meghallottam a közeli fán rágcsáló mókust. Pechére pont felém sodorta a szél a szagát… bár ez a nap még nem az utolsó nap az életében, ha rajtam múlik… Farkasom is csak lomhán, szinte érdektelenül vette tudomásul a kis rágcsáló jelenlétét. Barna bőrtáskámat leengedtem a karomról, majd leguggoltam. Nem féltve farmernadrágom tisztaságát, térdeltem le a földre, majd benyúltam a táskába, és ujjaim ráleltek arra a kis füzetecskére, amikbe a préselni való növényeket szoktam beletenni. Volt már benne mindenféle növény… főként Ausztrália különböző területeiről. Óvatosan forgattam a lapokat, elmosolyodva érintve meg egyet-egyet a gyűjteményem tagjai közül, s mikor üres oldalt tapintottak ki ujjaim, belekerült a legújabb szerzeményem. Combomra fektettem a füzetet, amíg a tollat kihúztam a táskám oldalsó zsebéből, és lap aljára a megszokott mozdulatokkal odakanyarítottam a betűket: „Fairbanks, Botanikus kert, 2014. szeptember” Brian tanított meg annak idején írni. Csak a mozdulatokat kellett megjegyezni… nem volt annyira bonyolult. A nehézséget inkább az okozta, hogy kezdetben nem éreztem a sorokat, és a betűket egymásra írtam… de mára már ezt is leküzdöttem. Minden csak gyakorlás kérdése, és semmit se szabad feladni… ha elsőre nem megy, hát meg kell próbálni másodszor… sokszor… és előbb utóbb, de beérik a sok gyakorlás. Minden kis préselt növénykének megvan a maga, külön története… egy-egy darab azokból a helyekből, ahol az elmúlt lassan két évtized alatt megfordultam. A helyet, és az időt Brian-nek írom fel, mert ő is szokta nosztalgiázásból lapozgatni… én anélkül is mindegyikről pontosan tudom, mikor, és hogy jutott hozzám. Ez csak egy apró figyelmesség felé.
A múltkorában a helyi kisvasút megtekintése volt terítéken, a mai nap folyamán viszont a helyi botanikuskertbe látogattam el. Közel van az egyetemhez, Abigail mesélt róla, hogy alkalmanként kilátogat ide a tanoncaival, engem pedig elfogott az érdeklődés, hogy szemrevételezzem, milyen helyen tanít a feleségem. Persze megtehetném, hogy az egyetemen berendezett bázist is felmérem, nem igazán lenne képes megállítani senki, de otromba dolognak tartanám beerőszakolni magam. Legfeljebb ha hívnak, és akkor is maximum azokat a helyiségeket tekintem meg, amelyekbe a vendégeskedésem vezet. De ez a kert nyitva áll mindenki előtt. Nem igazán tud újat mutatni, de ettől még nem vagyok csalódott. Értékelem, hogy él még emberi lény a földön, aki szerető gondoskodással fordul a természet felé, és ha minden mást megsemmisülne a városban, legalább ez az egyetlen ékszerdoboz örökül hagyná mindazt, ami a környék hegyeinek ormain élt, s halt bele a sápadt arcúak felelőtlen ténykedéseibe. Kedves ismerősként, barátként érintem meg a növényeket, amelyek utam keresztezik. Érdekes, embert s farkast egyaránt ölök ha kell, ha nem kell és mégis: most úgy érzem, hogy képtelen lennék ártani mindannak, ami jelen pillanatban körülvesz. Néhány perc erejéig Surára terelődnek mélázó gondolataim, biztosan járt már itt. Talán ha egyszer találkozni kívánnék vele, érdemes lenne gyakorta visszajárnom, hiszen ki más lehetne mindezen növényvilág legnagyobb mestere, mint ő? Ki tudja, talán még munkát is vállal itt. Az aleut ödvény jóval kellemesebb sétának bizonyul, mint korábban az üvegház, persze tudom, hogy néhány növény igényli az ilyesmit, én mégis bezárva éreztem magam, ráadásul levegőt sem kaptam rendesen odabent. Jól esik a szabadtér. Könnyedén bújtatom kezeimet a koptatott farmernadrág zsebeibe, kényelmi szempontból, nem azért, mert fáznék. Erről a sötétzöld rövidujjú pólóm is árulkodhat, ha valaki ezen kívánna filozofálni. Érzem, hogy nem vagyok egyedül, annak ellenére, hogy a pajzsom a maga tökéletességében óv meg a külvilág minden szegmensétől. Kettő-, legfeljebb háromszáz éves hím látszatát kelthetem, ha akarom - de amint a zöld növényzetből narancsosan rikító hajzuhatagra is figyelmes leszek, talán már nem is akarom. Döbbent csodálat szalad végig a gyomromtól egész a nyelvem hegyéig, nem kell lássam az arcát, előlem még a pajzsa sem rejtheti el vérét, farkasát, a benne élő darabot saját magamból. Vannak dolgok, amiket mi sosem felejtünk el. Végig sem gondolom lépteim célját, de máris azon kapom magam, hogy megálltam előtte. - Elvesztett valamit, kisasszony? - teszem fel a kérdést a legnagyobb segítőkészséggel, amit csak képes vagyok kipréselni magamból anélkül, hogy elnevetném magam örömömben - Ó, látom, csak présel. Milyen kedves, és milyen ritka manapság. Több, mint öt évszázad, és pontosan ott vagyunk, ahol elkezdtük. Az apró és kedves csodáknál, legyen az egy sárból formázott arc vagy egy növénygyűjtemény.
A toll hegye a füzeten marad, a tinta pedig kisebb pacát ejt rajta, ahogy elfelejtem felemelni onnan a kezem. Megérzek valamit. Valamit, ami nyugtalanítva farkasomat is… hullámzik végig az egész testemen. Rettentő furcsa érzés fog el, és a stabil, jónak mondható közérzetem váratlanul labilissá válik. Még magam se tudom, mi okozza ezt, de amikor megérzem a közeledőt… meghallom a lépteit… körbefonnak az energiái… Ledermedek. Kicsúszik a kezemből a toll, hegyével beleáll a talajba, és a füzet is a földre hullik a kezemből szétnyílva azon az oldalon, ahol egy Ausztrál Palackfa levele van lepréselve, és odaírva a hat évvel ezelőtti dátum. Az élénkzöld levél már rég megszáradt, nedvét kipréselték a lapok, de még így is megvan benne az a tartás, ami még életében jellemezte. Az a tartás, ahogy állta az Ausztrál sivatagok forróságát... felfogta az erős napsugarakat az alatta menedéket találók elől, és fogta a szelet. A Palackfa törzse egyenes, tartása méltóságteljes, és rendkívül szívós növény. Nem csoda, hogy az ausztrálokon kívül másoknál is nagy népszerűségnek örvend kisebb, tenyésztett változatuk. Mindez a tartás benne van ebben az aprócska préselt levélben, ahogy a papírnak feszülve megőrizte méltóságát, és nem aszott össze, ahogy a legtöbb növény teszi ilyen helyzetben. Bárcsak elmondható lenne ez rólam is… de ahogy felemelkedek félig térdelő helyzetemből, képtelen vagyok kihúzni magamat. Vállaim előre esve, hátam görnyedt, akár egy rendkívül öreg emberé, akire az eddigi élete hirtelen több mázsányi súllyal ereszkedik le. - Az nem lehet. – Suttogtam magam elé. Már nem az a kislány áll Kilaun előtt, akit ott hagyott 513éve annál az indiánfalkánál. Az a kislány azóta felnőtt nővé érett, vonásai megváltoztak, lelke pedig mély sebektől terhes, s a sebek hirtelen tépődnek fel, újra vért fakasztva abból, amiről azt hinné az ember, hogy már rég begyógyultak. Számát se tudom már, hányszor játszottam el gondolatban azzal, hogy újra találkozunk. Rengeteg szituációt és helyzetet elképzeltem. Sose adtam fel, hogy egy napon ismét találkozni fogunk, de ezek mindig örömteljes és boldog találkozások voltak gondolataimban. Most pedig? A fájdalom az, ami megrohan, semmint az öröm. A fájdalom, ami akkor vert gyökeret, amikor magamra hagyott ott… amikor kisétált az életemből, most egyszerre a felszínre tört. - Kilaun? – Nyelem kiszáradt ajkakkal magam elé a nevét, ahogy felé lépek egyet. Remegnek a vállaim, az arcomat fájdalom rántja grimaszba, s kezeimet felemelve nyúlok fel arca felé, hogy megérinthessem, hogy nem csak a képzeletem űz velem csúf tréfát, hanem tényleg… valójában ő az, valójában itt van, és nem csak álmodom, ahogy azt már korábban annyiszor tettem, majd csalódásként ért az ébredés, mikor rájöttem, hogy mindez meg se történt. - Apám? – Ha engedi, akkor megérintem az arcát… száján és állán futtatva végig az ujjaimat, s mintha áramütés érne ettől a mozdulattól, úgy ugrok hirtelen egyet hátra. Öt évszázad telt el azóta, hogy elváltak útjaink. Öt évszázada nem hallottam hangját, lépteit, lélegzetvételeit… sóhajait, ahogy álmában szedi a levegőt… nem éreztem az illatát, nem érintettem az arcát, nem bújtam az ölelésébe, nem éreztem energiáit védelmezőn, nevelő iránymutatással körém fonódni, de soha… soha nem felejteném el arcának egyetlen ívét sem, amit vagy kétszázszor megformáltam csak az elmúlt egy évszázadban. Egyetlen porcikájának az érintése is elegendő ahhoz, hogy felismerjem, hogy az, aki előttem áll, az nem lehet ő. Nem Kilaun. A fájdalmat a harag váltja fel. Ki lehet annyira undorító és alávalóan aljas, hogy így… ilyen formán akarjon csőbe húzni? Ki olyan lelketlen, hogy képes legyen visszaélni a legsebezhetőbb pontommal? Farkasom előre nyomakszik, érzem ahogy kitörni készül emberi alakom húsbörtönéből, hogy apró cafatokra tépje a hímet a csalásért. - Hogy merészeled…? – Vicsorogva morranok fel… nem is morranok, hördülök mély... gurgulázó torokhangon, ahogyan szemeim kékjei olivás színbe fordulnak, s farkasom vakon kandikál ki a világra. Évszázadok óta nem vesztettem el a kontrollt felette, de erre még én se számítottam, így csak azt érzem, ahogy egyre inkább maga alá temetve próbál felülkerekedni, átvenni az irányítást, és akár az élete árán is széttépni a hímet, aki atyánknak merészelte kiadni magát.
A hozzászólást Julia T. Kiluan összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Okt. 07, 2014 7:23 pm-kor.
Kezdőlap
//
