Kíváncsiság ébred bennem a szavaira, mert nem tudom mit ért a szavai alatt, de rákérdezni nem fogok. Inkább oda adom a zsepit neki és mivel nincs szüksége mentőre nekem több dolgom nem is akad. A fülemet egy kicsit bántja ahogy elköszönöm, mert attól én nagyon távol állok. Soha nem kérte meg senki a kezemet még és ahogy a dolgok most állnak nem is fogják. Nem bánom a dolgot, mert már tudom, hogy nem létezik olyan pasi akihez hozzá mennék. Inkább a füzetbe bújok a gondolataim elől, és a növényekre koncentrálok. Szeretném megtalálni a helyes utat, de nem olyan könnyű, mint szeretnénk. Vissza nézek a férfira és látom ahogy arrébb teszi a követ. Ez szép gesztus. Rám néz s ez kissé meglep. gyorsan elvonom a tekintetem és visszabújok a füzetbe. Azonban a hangja arra ösztökél, hogy ismét felé lessek. Egy apró mosoly jelenik az arcomon. Az ajkam megremeg, hogy nemet mondjak, de eszembe jut apám szavai. Mindig azt mondja legyek nyitottabb és nem utasíthatok el mindenkit aki esetleg megakar ismerni vagy vágyik a tárasásomra. Scott célzása is fejlésének bennem, hogy nincs egy ismerősöm sem a városban. Mondjuk ez nem teljesen igaz, mert a lakótársamat kezdem megismerni és ott van Scott is. Az már kettő bárhogyan osztok vagy éppen szorzók. - Ennek nincs akadálya. Még egyel több csak jó lehet. Ismét bele nyúlok a táskámba, amíg a férfi ideér. A paprika sprémet keresem, hogy valóban nálam van e. Amint megérintem a fém felületét biztonságban érzem magamat. Oké, azt nem mondom, hogy nem történhet bajom csak azért mert nálam van, de legalább van mihez nyúlnom, ha még sem rendes a férfi. Tartok az idegenektől! - Sokat jár ide? Vagy ismeri a helyet? Ezt szeretném megkeresni, de nem tudom merre induljak el. Bökök az egyik szépen lakozott körömmel a kék rózsára, melyre már nagyon kíváncsi vagyok. Még soha nem láttam ehhez hasonlót a természetben, csak képeken. Ahol ilyen különleges színű található, talán akad több is, amiben gyönyörködni lehet. Ha nem tudja, akkor az sem baj, mert ha eltévednék legalább nem leszek egyedül, bár mint mondtam korábban, fogalmam sincs milyen lehet a férfi. kell e tartanom tőle vagy sem. Remélem mielőtt eltévedünk ez kiderül.
A kérdésem érdekes reakciót váltott ki belőle. Ugyan mosolygott, de valami átfutott az arcán. Talán az elutasítás, talán egy meglepetésszerű visszakérdezés, ki tudja... bár a tekintetét nézve az előbbi. Meg is tudnám érteni, elvégre ki akarna egy baljóslatú alakkal sétálni, aki még ráadásul elintézte magát arcilag egy eséssel. Sőt... inkább tényleg nem akartam tudni, hogy a manóba festhetek most. Bár ahogy ezen elgondolkozok, egy olyan gondolat fut át a fejemen, aminek példája nem igen fordult elő az elmúlt években. ,,Lehet meg kéne borotválkoznom?" Végül viszont igent mond, ami barátságos mosolyt csal az arcomra, valamelyest feldobva azt a savanyújancsi képemet. Viszont akkor már valamit nem árt elárulnom magamról. - Akkor engedelmével bemutatkoznék. Adam Revenornak hívnak. Megtudhatom a nevét, Miss... Bemutatkozásnál ugyan szokás férfi-nő esetében is kezet fogni, de nem nyújtottam. A protokoll ugyanis úgy tartja, hogy azzal a nő tiszteli meg a férfit. Mindenesetre a protokoll után a hölgy elő is áll egy kérdéssel. Sajnos le kell hangolnom ilyen szempontból, viszont akkor ad is egy kezdeti lökést a dolgoknak. - A helyzet az, hogy most jöttem ki ide először. Viszont akkor segítek megkeresni - biztosítom, majd a füzet felé bökök a fejemmel. - Mit írnak róla? Miközben néztem a lány füzetét, direkt tartottam egy kis távolságot. Nem akartam túl tolakodó lenni, elvégre sejtettem, hogy nehezen vette rá magát a társaságomra, ezzel akartam egyfajta gesztust adni. - Bár ha ezen az ösvényen tényleg meg lehet találni az összes helyi jellegzetességet, akkor itt kell lennie valahol - teszem hozzá a nyilvánvalót.
Amint mondja a nevét automatikusan nyújtom felé a kezemet. Nekem teljesen normális, hogy kezet fogok valakivel, hiszen a munkám során kötelező. Amint egymásba csúszik a kezünk egy kicsit megrázom és meg is szorítom. Nem vagyok valami erős, ettől függetlenül határozott és magabiztos a szoritásom. - Summer Hill vagyok. Örvendek. Ezután elengedem a másik kezét és a füzetbe lesek, mert nem cél nélkül vagyok itt. Csak egyelőre nem találom amit keresek. A kérdésnél rá pillantok majd vissza a füzetbe. Felé tartom, hogy ő is lássa a sorokat, de mielőtt neki állna megszólalok. - Ausztrál és japán genetikusok nemesítették. 2004-ben, ami nem volt valami könnyű folyamat. Az előállítási is benne van, ami most nem lényeges. Illetve még annyi van ott, hogy valami rózsák kertjében található. Tessék itt a térkép. Elvileg itt vagyunk most. Bökök ujjammal oda, ahol állunk. Elég kacskaringós ez a hely. Nem adom fel, szeretném megnézni közelről és remélem a férfi ebben a segítségemre lesz. Bólintok a szavaira. Azt írta a prospektus, hogy az ösvényről látni mindent. - Eddig nem találkoztam vele, akkor menjünk előre. Egy mosoly és el is nézek abba az irányba. A fűzetett pedig összecsukom. Nincs mire várni, ezért mehetünk tovább. Persze ha már akad társaságom, akkor nem fogok némán sétálni. Nincs gondom a beszéddel, csak a kezdeti lépések a nehezek. Legalább is számomra. - Mivel foglalkozik egyébként?
- Szép név - mosolygok. Ha már valakinek a nevében benne van a nyár szó, arról általában mindenkinek ez juthat eszébe... bár a hölgyet elnézve illik is rá. Na, nem, nem stíröltem vagy valami, elég volt vetni egy pillantást az arcára ahhoz, hogy ezt megállapíthassam. Ahogy mást is, a kézfogás elég határozott jellem képét mutatta. Legalább is az első benyomások ezek voltak. Mindenesetre én újfent meghajtottam a fejemet, ahogyan az szokásom volt mindig is, mielőtt elengedtük egymás kezét és kiderült, mit is keres a lány. Kicsit meglep, hogy honnan is jött, bár igazából, belegondolva, annyira nem, elvégre a japán kertművészetnek megvan a maga híre. Az ausztrálok meg értik a dolgukat. - Hm... most már engem is érdekel. Alapvetően szeretem a keleti kertművészetet - jegyzem meg. Kiskoromban rengeteg gondoztuk a kolostorban a virágokat, szóval szerintem érthető a dolog. Még ha nem is japán eredetű maga a virág, akkor is. Mindenesetre bólintok, amikor mondja, hogy előre, elvégre mögöttünk nem látta. A képre nézve nincs túl sok egymás mellett, de maga a színe eléggé kirívó a lelőhelyéhez képest. Ballagunk, ballagunk, nézelődünk. Eléggé elmélyülten figyeltem a növényeket és meg kellett állapítanom, hogy sok szépséget hoztak ide. Bár kicsit furcsállom, hogy az őshonos ösvényre is hoztak egy importot, de hát na, biztos eléggé büszkék rá a park vezetői. Viszont Summer megtöri a hallgatást és kérdez. - Magánnyomozó vagyok - válaszolok neki. - Mielőtt pedig rákérdez, azért általában figyelmesebb vagyok - mutatok itt az arcomon levő sérülésre. - Emellett foglalkozok fordítással is, ha valakinek kínai szövegre van szüksége... szóval ha vannak ilyen jellegű igényei, állok rendelkezésére - reklám. - No és ön?
– Köszönöm. – Nekem is nagyon tetszik a nevem és azt hiszem teljesen találó is. Nem tudom, hogy ez az, ami formált még kicsinek vagy az életem alakulása. Azt hiszem mind a kettő. A virágról kezdek el beszélni és egy közös pontot akkor találtunk is, mert.. – Én is oda vagyok érte. Remekül tudnak kertet építeni pl a japánok. Nagyon tetszik, ahogy a színekkel bánnak.– Mindig is elakartam menni oda, hogy megnézzem a saját szememmel a kerteket. Sajnos még nem jutottam el odáig s eddig csak képeken láttam, de ami késik, az nem múlik. Csak a megfelelő időt kell hozzá megtalálni. Ahogy a szoros munkabeosztásomat látom, az sem mostanság lesz, de ettől még nem leszek bús. Elindulunk, hogy megkeresünk, ezt a bizonyos rózsát s menet közben arra figyelek, hogy mit látok, ámbár ha már akadt egy úti társam, akkor meg is ismerhetnénk jobban egymást egy kicsit. Kicsit meglep, hogy magánnyomozó, mert nem úgy fest. Mindig is valami nagydarab köpcös emberekből néztem ki, akiknek dohány és ital szaguk van, de a férfinak kellemes az illata és nem is köpcös. A megjegyzésén elmosolyodom. Valóban egy nyomozónak ügyesebbnek kell lenni, bár nem lehet mindig száz százalékosan figyelni. Erre itt az élő példa. A fordítást jobban kinézem belőle, viszont a nyelv érdekes. Sokkal jobb mint ha tömeg nyelvet fordítana. –Elég sok ügyfelemen van az utóbbi időben, majd rákérdezek. Van névjegye, hogy tudjam ajánlani? Sok munkája van egy magánnyomozónak? Még soha nem fogadtam egyet sem fel.– Az elég fontos az én szakmámba a névjegykártya, és számomra természetes, hogy szinte mindenkinek akad. Ha van nála, akkor adhat is pár darabot, aztán majd elszórom itt – ott. –Építész mérnök vagyok, házakat tervezek, építek fel vagy restaurálok. Mondjuk jobban szeretek a semmiből felhúzni valami újat, de ebben a gazdasági helyzetben inkább bővítenék az emberek vagy újítanak.– Jegyzem meg, mert valóban így van. Az újítás annyi nem nagy kihívás számomra, mert inkább alkotni szeretek. Ismét a kert felé nézek, de továbbra sem látok rózsákat. Olyan ez, mint egy film. A legjobbat a végére hagyják. – Hogy került ebbe a városba, kedves Adam?.–
Nofene, egy rokonlélek? Ez a város tényleg eléggé kicsinek bizonyul. - Alapvetően a japán meglehetősen sokoldalú nemzet, hiába zárkózott és tűnik az ellenkezőjének. Ez a művészetükben nagyon jól tetten érhető, legyen az költészet, kalligráfia vagy éppen a kertművészetük. Van szépérzékük és ötletesek, ezért tudják úgy felhasználni a színeket, mint említette. Ehhez pedig még hozzájönnek a tereptárgyak elhelyezései, a természeti viszonyok kihasználása... minden szempontból nyugtató egy olyan helyen tartózkodni. Mondjuk vicces, hogy pont egy nyugati ország kertjében beszélgetünk a távol-keleti viszonyokról, bár igazából ,,csak" egy óceán választja el a kettőt. Sajnos Japánba én se jutottam el, pedig Jenny-vel terveztük. Ugyanakkor Kína és Japán között elvághatatlan a kulturális kötelék és bár politikailag ki nem állhatják egymást, azért Kínában is találhatunk japán művészeti alkotásokat. Ezeket már szerencsére volt alkalmam látni... talán két órát sétálgattam ott, mire észbe kaptam és elbaktattam. - Nem, az nincs, de nem egy hirdetést adtam már fel, párat interneten, a nevem alapján gond nélkül meg lehet találni - mondom, de azért megjegyzem ezt a névjegykártyás dolgot, nem is rossz ötlet. - Az attól függ. Néha sok, néha kevés, attól függ, hogy az embereknek mennyi szennyese gyűlt össze. Vannak izgalmas ügyek, de néhány ügy nem megy túl az egyszerű hitves után való kémkedésen. Bár ezeket nem is szoktam vállalni, csak ha szükséges. Valahogy ez nekem már túlságosan nagy diszkréciót jelent, ráadásul a megrendelők jelentős része azért csak felesleges féltékenykedésről van szó. Az ilyenekből nem szoktam kérni. De ha egyszer kell a pénz... na viszont eléggé meglep a szakmája. Nőtől szokatlan, de pár dolgot elárul róla. - Akkor már értem, miért pont egy ilyen helyen találkoztunk - jegyzem meg. - A munkája megköveteli a szépérzéket gondolom. Ezzel pedig rendelkezik is, ha ilyen helyeken fordul meg. Na jön egy kérdés, amit igazából már nem először hallottam, de volt egy kis probléma. Eddig olyanokkal beszéltem róla, akik tudták, hogy mi vagyok. Most viszont egy ,,egyszerű" - na, nem lebecsülés! - emberrel beszélgettem. Szerencsére voltak erre terveim. - Szeretem a változatosságot, ezért időről időre változtatom a helyemet. Előzőleg a skótoknál voltam, ott egy ismerős ajánlotta Fairbanks-et... szóval a következő éveket itt töltöm - nem tudom, mennyire hatásos a szövegem, de végül is igaz. - Jól sejtem, hogy ön se teljesen helybéli?
Ráérős, lassú tempóban sétáltam, mélyen lélegezve tüdőmbe a botanikus kert növényeinek illatát. Letértem az ösvényről, éreztem, ahogy lábam már nem az apró kaviccsal felszórt utat járja, hanem puhán süpped a földbe. A moha nedves illata megcsiklandozta az orromat. Éreztem, ahogy kibontott hajamra cseppen pár esőcsepp a környező fák fölém hajló ágából. Előző éjjel esett. A növények ontották magukból az eső emlékének frissítő illatát… és az elmúlás kezdetét is. A friss hajtások, amik tavasszal bújnak ki a földből, mára már fonnyadó… kissé rothadó szagot árasztanak. Persze ez általában senkinek se tűnik fel. Az embereknek nincs idejük arra, hogy ilyenekre odafigyeljenek. Milyen kár. Fogalmuk sincs arról, milyen csodálatos az a természet, ami körülveszi őket. Nem fújt erős szél, mégis éreztem, ahogy a hátamról arcom elé sodorja göndör tincseimet, amik csiklandozni kezdték arcélemet. Egy kicsit bosszantott, de nem találtam értelmét visszasöpörni a fülem mögé, mert a széljárás miatt úgyis megint az arcomhoz sodorta volna. A szélnek köszönhetően viszont hallottam ahogy nem messze tőlem susognak a bokrok. A hang irányába fordultam, s amíg közvetlen közelről nem hallottam, meg se álltam. A bokorhoz érve érintettem meg a növényt. Ujjaimat végighúztam a hegyes élű levélkén, ami már csak gyengén viselte társai közt az ősz közeledtét. Finom érintésemre elvált az ágtól, s mint egy hópihe… a tenyerembe hullott. Újabb mély levegőt vettem, majd elmosolyodtam, amikor meghallottam a közeli fán rágcsáló mókust. Pechére pont felém sodorta a szél a szagát… bár ez a nap még nem az utolsó nap az életében, ha rajtam múlik… Farkasom is csak lomhán, szinte érdektelenül vette tudomásul a kis rágcsáló jelenlétét. Barna bőrtáskámat leengedtem a karomról, majd leguggoltam. Nem féltve farmernadrágom tisztaságát, térdeltem le a földre, majd benyúltam a táskába, és ujjaim ráleltek arra a kis füzetecskére, amikbe a préselni való növényeket szoktam beletenni. Volt már benne mindenféle növény… főként Ausztrália különböző területeiről. Óvatosan forgattam a lapokat, elmosolyodva érintve meg egyet-egyet a gyűjteményem tagjai közül, s mikor üres oldalt tapintottak ki ujjaim, belekerült a legújabb szerzeményem. Combomra fektettem a füzetet, amíg a tollat kihúztam a táskám oldalsó zsebéből, és lap aljára a megszokott mozdulatokkal odakanyarítottam a betűket: „Fairbanks, Botanikus kert, 2014. szeptember” Brian tanított meg annak idején írni. Csak a mozdulatokat kellett megjegyezni… nem volt annyira bonyolult. A nehézséget inkább az okozta, hogy kezdetben nem éreztem a sorokat, és a betűket egymásra írtam… de mára már ezt is leküzdöttem. Minden csak gyakorlás kérdése, és semmit se szabad feladni… ha elsőre nem megy, hát meg kell próbálni másodszor… sokszor… és előbb utóbb, de beérik a sok gyakorlás. Minden kis préselt növénykének megvan a maga, külön története… egy-egy darab azokból a helyekből, ahol az elmúlt lassan két évtized alatt megfordultam. A helyet, és az időt Brian-nek írom fel, mert ő is szokta nosztalgiázásból lapozgatni… én anélkül is mindegyikről pontosan tudom, mikor, és hogy jutott hozzám. Ez csak egy apró figyelmesség felé.
A múltkorában a helyi kisvasút megtekintése volt terítéken, a mai nap folyamán viszont a helyi botanikuskertbe látogattam el. Közel van az egyetemhez, Abigail mesélt róla, hogy alkalmanként kilátogat ide a tanoncaival, engem pedig elfogott az érdeklődés, hogy szemrevételezzem, milyen helyen tanít a feleségem. Persze megtehetném, hogy az egyetemen berendezett bázist is felmérem, nem igazán lenne képes megállítani senki, de otromba dolognak tartanám beerőszakolni magam. Legfeljebb ha hívnak, és akkor is maximum azokat a helyiségeket tekintem meg, amelyekbe a vendégeskedésem vezet. De ez a kert nyitva áll mindenki előtt. Nem igazán tud újat mutatni, de ettől még nem vagyok csalódott. Értékelem, hogy él még emberi lény a földön, aki szerető gondoskodással fordul a természet felé, és ha minden mást megsemmisülne a városban, legalább ez az egyetlen ékszerdoboz örökül hagyná mindazt, ami a környék hegyeinek ormain élt, s halt bele a sápadt arcúak felelőtlen ténykedéseibe. Kedves ismerősként, barátként érintem meg a növényeket, amelyek utam keresztezik. Érdekes, embert s farkast egyaránt ölök ha kell, ha nem kell és mégis: most úgy érzem, hogy képtelen lennék ártani mindannak, ami jelen pillanatban körülvesz. Néhány perc erejéig Surára terelődnek mélázó gondolataim, biztosan járt már itt. Talán ha egyszer találkozni kívánnék vele, érdemes lenne gyakorta visszajárnom, hiszen ki más lehetne mindezen növényvilág legnagyobb mestere, mint ő? Ki tudja, talán még munkát is vállal itt. Az aleut ödvény jóval kellemesebb sétának bizonyul, mint korábban az üvegház, persze tudom, hogy néhány növény igényli az ilyesmit, én mégis bezárva éreztem magam, ráadásul levegőt sem kaptam rendesen odabent. Jól esik a szabadtér. Könnyedén bújtatom kezeimet a koptatott farmernadrág zsebeibe, kényelmi szempontból, nem azért, mert fáznék. Erről a sötétzöld rövidujjú pólóm is árulkodhat, ha valaki ezen kívánna filozofálni. Érzem, hogy nem vagyok egyedül, annak ellenére, hogy a pajzsom a maga tökéletességében óv meg a külvilág minden szegmensétől. Kettő-, legfeljebb háromszáz éves hím látszatát kelthetem, ha akarom - de amint a zöld növényzetből narancsosan rikító hajzuhatagra is figyelmes leszek, talán már nem is akarom. Döbbent csodálat szalad végig a gyomromtól egész a nyelvem hegyéig, nem kell lássam az arcát, előlem még a pajzsa sem rejtheti el vérét, farkasát, a benne élő darabot saját magamból. Vannak dolgok, amiket mi sosem felejtünk el. Végig sem gondolom lépteim célját, de máris azon kapom magam, hogy megálltam előtte. - Elvesztett valamit, kisasszony? - teszem fel a kérdést a legnagyobb segítőkészséggel, amit csak képes vagyok kipréselni magamból anélkül, hogy elnevetném magam örömömben - Ó, látom, csak présel. Milyen kedves, és milyen ritka manapság. Több, mint öt évszázad, és pontosan ott vagyunk, ahol elkezdtük. Az apró és kedves csodáknál, legyen az egy sárból formázott arc vagy egy növénygyűjtemény.
A toll hegye a füzeten marad, a tinta pedig kisebb pacát ejt rajta, ahogy elfelejtem felemelni onnan a kezem. Megérzek valamit. Valamit, ami nyugtalanítva farkasomat is… hullámzik végig az egész testemen. Rettentő furcsa érzés fog el, és a stabil, jónak mondható közérzetem váratlanul labilissá válik. Még magam se tudom, mi okozza ezt, de amikor megérzem a közeledőt… meghallom a lépteit… körbefonnak az energiái… Ledermedek. Kicsúszik a kezemből a toll, hegyével beleáll a talajba, és a füzet is a földre hullik a kezemből szétnyílva azon az oldalon, ahol egy Ausztrál Palackfa levele van lepréselve, és odaírva a hat évvel ezelőtti dátum. Az élénkzöld levél már rég megszáradt, nedvét kipréselték a lapok, de még így is megvan benne az a tartás, ami még életében jellemezte. Az a tartás, ahogy állta az Ausztrál sivatagok forróságát... felfogta az erős napsugarakat az alatta menedéket találók elől, és fogta a szelet. A Palackfa törzse egyenes, tartása méltóságteljes, és rendkívül szívós növény. Nem csoda, hogy az ausztrálokon kívül másoknál is nagy népszerűségnek örvend kisebb, tenyésztett változatuk. Mindez a tartás benne van ebben az aprócska préselt levélben, ahogy a papírnak feszülve megőrizte méltóságát, és nem aszott össze, ahogy a legtöbb növény teszi ilyen helyzetben. Bárcsak elmondható lenne ez rólam is… de ahogy felemelkedek félig térdelő helyzetemből, képtelen vagyok kihúzni magamat. Vállaim előre esve, hátam görnyedt, akár egy rendkívül öreg emberé, akire az eddigi élete hirtelen több mázsányi súllyal ereszkedik le. - Az nem lehet. – Suttogtam magam elé. Már nem az a kislány áll Kilaun előtt, akit ott hagyott 513éve annál az indiánfalkánál. Az a kislány azóta felnőtt nővé érett, vonásai megváltoztak, lelke pedig mély sebektől terhes, s a sebek hirtelen tépődnek fel, újra vért fakasztva abból, amiről azt hinné az ember, hogy már rég begyógyultak. Számát se tudom már, hányszor játszottam el gondolatban azzal, hogy újra találkozunk. Rengeteg szituációt és helyzetet elképzeltem. Sose adtam fel, hogy egy napon ismét találkozni fogunk, de ezek mindig örömteljes és boldog találkozások voltak gondolataimban. Most pedig? A fájdalom az, ami megrohan, semmint az öröm. A fájdalom, ami akkor vert gyökeret, amikor magamra hagyott ott… amikor kisétált az életemből, most egyszerre a felszínre tört. - Kilaun? – Nyelem kiszáradt ajkakkal magam elé a nevét, ahogy felé lépek egyet. Remegnek a vállaim, az arcomat fájdalom rántja grimaszba, s kezeimet felemelve nyúlok fel arca felé, hogy megérinthessem, hogy nem csak a képzeletem űz velem csúf tréfát, hanem tényleg… valójában ő az, valójában itt van, és nem csak álmodom, ahogy azt már korábban annyiszor tettem, majd csalódásként ért az ébredés, mikor rájöttem, hogy mindez meg se történt. - Apám? – Ha engedi, akkor megérintem az arcát… száján és állán futtatva végig az ujjaimat, s mintha áramütés érne ettől a mozdulattól, úgy ugrok hirtelen egyet hátra. Öt évszázad telt el azóta, hogy elváltak útjaink. Öt évszázada nem hallottam hangját, lépteit, lélegzetvételeit… sóhajait, ahogy álmában szedi a levegőt… nem éreztem az illatát, nem érintettem az arcát, nem bújtam az ölelésébe, nem éreztem energiáit védelmezőn, nevelő iránymutatással körém fonódni, de soha… soha nem felejteném el arcának egyetlen ívét sem, amit vagy kétszázszor megformáltam csak az elmúlt egy évszázadban. Egyetlen porcikájának az érintése is elegendő ahhoz, hogy felismerjem, hogy az, aki előttem áll, az nem lehet ő. Nem Kilaun. A fájdalmat a harag váltja fel. Ki lehet annyira undorító és alávalóan aljas, hogy így… ilyen formán akarjon csőbe húzni? Ki olyan lelketlen, hogy képes legyen visszaélni a legsebezhetőbb pontommal? Farkasom előre nyomakszik, érzem ahogy kitörni készül emberi alakom húsbörtönéből, hogy apró cafatokra tépje a hímet a csalásért. - Hogy merészeled…? – Vicsorogva morranok fel… nem is morranok, hördülök mély... gurgulázó torokhangon, ahogyan szemeim kékjei olivás színbe fordulnak, s farkasom vakon kandikál ki a világra. Évszázadok óta nem vesztettem el a kontrollt felette, de erre még én se számítottam, így csak azt érzem, ahogy egyre inkább maga alá temetve próbál felülkerekedni, átvenni az irányítást, és akár az élete árán is széttépni a hímet, aki atyánknak merészelte kiadni magát.
A hozzászólást Julia T. Kiluan összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Okt. 07, 2014 7:23 pm-kor.
Jó döntést hoztam. Most legalább is teljességgel bizonyos vagyok a dolgomban, hiszen majd' fél évezrede váltam el tőle, és most mégis itt áll előttem. Illetve guggol, egészen addig, amíg fel nem egyenesedik. A gyermekkor roppant meghatározó, ebben igaza van a tudósoknak, és a saját bőrömön is tapasztalom, mennyire húsbamaróan igaz minden. És bár nem érezheti a maga teljességében teljes lényem és valóm, mégis már ez a kevés is olyan emlékeket csal elő belőle, amik valószínűleg mélyen vannak eltemetve a tudatában, és én büszke vagyok arra, hogy ott lehetek. Meghatott csendben állok, ahogy kiejti a nevemet, bár némileg aggódom, amiért reszketni látom. Fogalmam sincs, hogy miért nem gondolom végig azt, hogy mennyire nem volna jó ötlet, ha engedném, hogy arcomat érintse. Én továbbra is hiszem, hogy a lényeg nem változik, az nincs testhez kötve, és mivel Tiguaq szeme világát sosem csapta be a látás illúziója, így úgy vélem, hogy ennél az érzékénél magasztosabb érzékeire hagyatkozik majd. - Tiguaq, ez nem biztos, hogy jó ötlet. Jegyzem meg halk határozottsággal, ám gyanítom, a kíváncsisága ennél sokkal erőteljesebb, minthogy ennyivel megállt tudjak neki parancsolni. Csak lehunyom a szemeimet, és bár pontosan tisztában vagyok zaklatottságával, bennem mégis édesen simogató emlékek ütik fel a fejüket. Megnőtt, ujjai hosszúvá és nőiessé nyúltak, számomra azonban még mindig apró és puha gyermekkéz az, ami érint, az enyém, az én lányom. A pillanat minden meghittségét lerombolja a benne éledő harag, és én képes vagyok látni, hogyan torzul grimaszba az arca, hogy féken tarthassa magát, már ha féken kívánja egyáltalán. Talán még nincs veszve semmi. Kénytelen vagyok hát lejjebb ereszteni a pajzsomat, hogy az övével egy korú erőket lehessek képes megmozgatni. - Tiguaq, nagyon kérlek, nyugodj meg, itt emberek is vannak. Még mindig próbálok a lehető legkedvesebben parancsolni neki, ám ha nincs foganatja, úgy muszáj vagyok egy mély levegővétellel kirobbantani a képességem, jótékony homályba burkolva mindkettőnket, elnémítva, eltörölve a botanikus kert ösvényéről. - Ha adnál néhány percet, hogy megmagyarázzam... Nem, nem akarom fegyelmezni. Nem akarok kezet emelni rá, így hacsak ő nem támad, én biztosan nem kezdeményezek majd, de nem tudom, hogy mennyire lesz elég a szép szó ebben a helyzetben.
Úgy érzem, mintha mindaz… amit az elmúlt évszázadok során felépítettem magamban, most kártyavárként omlana össze. Mintha minden meg akarna szűnni ebben a pillanatban, minden amiben eddig hittem, és minden ami voltam. Ki voltam egyáltalán? Ki vagyok egyáltalán? A zavarodottság és a káosz, amit megindít bennem a pillanat, farkasomat is kibillenti a rá jellemző nyugodt, magabiztos állapotából. A fájdalom őt is bekebelezi, és a harag… az értetlen tehetetlenség… a düh, melyet igyekeztem elfojtani magamban, neki most plusz erőt, és akaratot ad ahhoz, hogy ki akarjon törni. Olyan vagyok, mint egy kisgyerek, akit halálra rémítettek. Gerincem mentén éles fájdalom szalad végig. Olyan érzés, mintha ezüstkéssel próbálnák szétvágni a húsomat, hogy kiráncigálják a bőröm alól a gerincemet. Farkasom erőszakosan próbál a felszínre tolakodni, miközben én térdre rogyva Kilaun előtt markolok bele a földbe. Körömágyam megtelik a nedves fű, és illatos föld elegyével, miközben próbálok valahogy kikeveredni ebből a helyzetből. Érzem a kirobbanó energiákat, amit zavartságomban először támadási szándéknak vélek. Leeresztem a pajzsomat, s próbálom védeni magam az esetleges támadás ellen. Egy másik illúziónista… Agyamnak nincs ideje arra, hogy azt találgassa ki lehet. Csak egyetlen illúziónistát ismertem Kilaunon kívül, a saját kölykömet… de Asami nem tenne velem ilyet… az kizárt… Tudott Kilaunról, de nem tenne velem ilyet. Nem is lenne rá képes… kizárt, hogy az ő keze lenne a dologban. Hangok… hangokkal próbálom megzavarni a másikat. Energiáimmal megpróbálom körülfonni, és a bennem mélyen gyökerező emléket felelevenítve ütheti meg a füleit saját… gyerekkori hangom, ahogy ijedt sikolyaimmal próbálom magamhoz hívni, hogy jöjjön vissza értem. Egy ijedt… kislány hangja, aki az apját szólongatja könyörögve, hogy jöjjön vissza érte, és vigye magával. A hangokat mindenfelől hallhatja. Maga mögött, maga előtt, a saját fejében… mintha hirtelen ötven kis Tiguaq próbálná a Botanikus kert minden szegletéből kétségbeesetten megtalálni, és a nyakába csimpaszkodni, hogy soha többé ne eressze el. Könnycseppjeim itatják a földet, miközben tovább küzdök az átváltozás ellen. Olyan mély sebek tépődtek fel, hogy fogalmam sincs, sikerül-e kordában tartanom a farkasomat. Annyira valósághűnek tűnt Kilaun jelenléte… az energiák… a lénye… a farkasa… de ez nem lehet ő. Ez valaki más… más. Fel se fogom igazából, ahogy kezeim a föld markolása közben egy kupacba nyomják a kikotort mennyiséget, és ujjaim formálni kezdik a rég ismert vonásokat… az arc minden egyes görbületét… a szájat, a férfias vonalú állat… az orr vonalát, a szemeket… a homlokot… az indián Kilaunt… az apámat… - Ő az én apám! – Zihálom, haraggal szennyezett hangomon... miközben a szituációhoz képest megrendítő gyengédséggel simítok végig a föld formálta vonásokon. Halántékomon kidagadnak az erek, majd a testem megrándul, fájdalomtól hevítve szorítom össze az álkapcsom, majd újabb kísérletet teszek arra, hogy uralmam alatt tartva a farkasomat húsbörtönöm falain belül marasztaljam.
Tiguaq illúziója borzasztóan felkavar. Egyfelől büszkeséggel tölt el, hogy milyen erőteljesen használja a képességet, amit neki ajándékoztam, másfelől marcangol és a lelkemet facsarja a vékony, kétségbeesett hangáradat. Tudom, hogy nem kellene rosszul érezzem magam. Tudom, hogy azokban az években minden Testvérem hasonlóan hagyta hátra utódait, szerte a kontinensen, és csak azok kerültek vissza otthonunk falai közé, akik valamiért megfelelőnek bizonyultak. Én Büszke Szarvast vittem haza, de mégis, hogy tehettem volna meg egy apró csöpséggel, hogy tehettem volna ki annak a bomladó semminek, ami szülőföldünkből maradt? Feladatom volt. Álmok százai és ezrei vártak arra, hogy valóra váltsam őket és önzőség lett volna bárkit is magam mellett tartani. Ahogy önzőség volt ragaszkodni a társas függetlenséghez a társak folyamatos váltogatásával. Nálam jobban senki sem ismeri a lelket mardosó illúziók erejét, így hát nem küzdök ellene, épp ellenkezőleg. Ráerősítek pontosan ugyanarra, amit a kölyköm alkotott, azonban megoldást is találok rá. Nem mozdulok felé, mégis érezheti testem, az egykori testem melegét maga köré fonódni, ahogy biztonságot nyújtó ölelésemmel igyekezem megnyugtatni a benne tomboló apró, vörös gyermeket, suttogva, mégis kiáltásainál hangosabban zengve, hogy itt vagyok, és hogy soha nem hagytam el igazán. Erőteljes ingert érzek, hogy a földre vessem magam én is, megragadjam a kezeit és megállásra kényszerítsem, fáj látni a kétségbeesett igyekezetet, amivel egykori arcomat formálja, de nem tehetem ezt vele. Ezzel a lénye megtagadására kényszeríteném. Nem lehetek vele ennyire kegyetlen. - Tudom. Felelem halkan, tökéletes tükörképeként, megtestesítve a magabiztos nyugalmat. Mégis szelíden döntök úgy, hogy végül magam is odakucorodok, törökülésbe ülve az arcforma másik oldalán. Egyre erőteljesebben készülne kitörni, ezzel párhuzamosan én egyre inkább nyílok meg felé, beeresztve őt a pajzsomon át, a lehető legmélyebbre. - Hát nem azt tanítottam neked, hogy higgy az álmaidban? Teszem fel a kérdést végül, de ha képtelen volna már a tiszta gondolkodásra annyira, hogy szöget üssön a fejébe a mondatom, kénytelen vagyok egy hosszú sóhajjal folytatni. - Nem akarlak bántani Tiguaq, bocsáss meg. Talán akad Testvérem, aki élvezi a leszármazottai megrökönyödését, habszolja, megfürdik a kétségben és a meglepetésben, de én nem vagyok ilyen. A felszínre engedem a farkasom energiáit, szemeimben lila örvény a Tiguaq számára láthatatlan valóság, ahogy erőteljesen vetem rá magam az ő szörnyetegére, a gyermekünkre, akit mi teremtettünk. Erős és szívós, ez megnyugtat, végső soron jó munkát végeztem hát, de ebben a helyzetben, velem szemben inkább kár ez, mintsem haszon. Mert éppen ezért nekem is radikálisabban kell fellépnem. Úgy csavarom köré a saját erőmet, mintha tekergő indái volnának a botanikuskertnek, négy mancsra kerül négy erőteljes bilincs, pofája köré erős szájkosár. Megragadom, húzom magam felé, el-elszakítva talán az emberi testétől, mintha megfosztani készülnék négylábú valójától, de a világért sem tenném. Lassan feszítem, hogy aztán egy hirtelen mozdulattal visszaeresszem, sőt, belé passzírozzam, legyűrjem és behódoltassam, viselkedésre késztessem, s ha már a szavaimnak nem képes hitelt adni, hát ad majd az erőnek, amit a törzse olyannyira tisztelt, hogy nekem ajándékozták a hófehér gyermeket. - Szerinted mennyire kell idősnek lenni ahhoz, hogy csak így játszhassak az elméddel? Hallgass végig. - próbálom kérni, azonban mégis kihallatszik egy apró, parancsoló él a szavaimból - Ez a test egy Őrző teste. Úgy, ahogy előző négy testem is mond-mind Őrzőké volt. Csak úgy tudok vigyázni az örökségemre, ha időnként be tudok olvadni a társadalomba, és az a származásommal elég nehéz lett volna évszázadokon át. A Szellemek csodája ez is, éppen úgy, ahogyan a létünk, az erőnk és a képességeink. Tiguaq... - lágyulok el kissé, és megpróbálok átnyúlni az arca felé, hogy megérinthessem, elmerengve a haja színén és alakján, majd úgy nézve vak szemeibe, mintha ennek ellenére minden élet a kékségekben lakozna - Kérlek, ne légy vak azokra az érzésekre, amiket minden látónál biztosabban felismersz. Nem vagyok Illúzió. - csupán árnyéka önmagamnak - Soha nem csapnálak be... Csóválom meg a fejem lemondóan, és ha ez sem volt számára elég meggyőző, ha nem képes érezni a kettőnk közt vibráló és elszakíthatatlan köteléket, valóban nem tudom, hogy mitévő lehetnék.
Mintha az elmúlt ötszáz év semmivé foszlott volna. Mintha minden, amit azóta tanultam, hogy Kilaun maga mögött hagyott, egy csettintésre elpárolgott volna. Épp olyan nyomorultul érzem most magam, mint ott a falkában, ahol bármit tettem, bármennyire hasznossá szerettem volna válni, hogy tényleg teljes értékű tagja lehessek a közösségünknek, nem számított. Sok fájdalmas veszteséget kellett túlélnem az elmúlt századok alatt, de egyik se volt olyan fájdalmas, mint Kilaun elvesztése. Rettentően szerettem, és rettentő nagy űrt hagyott a szívemben, amit senki nem tudott betölteni, mert az az ő helye, csak az övé. Elszabaduló illúzióm minden fájdalmat, ami bennem lakozik, egyszerre borítom rá Kilaunra, s ő ahelyett, hogy kihátrálna belőle, ahelyett, hogy kizárná magából, engedi, hogy elöntsék azok az érzések, amiket én átéltem akkor. Most viszont, ezúttal úgy érzem, nem vagyok egyedül. A kislány kiáltásai meghallgatásra találnak, amiről oly’ sokszor álmodtam. Atyám ölelő karjaiba zár, még ha csak az illúzió erejéig is, de újra érezhetem erős, ölelő karjait, megnyugtató közelségét, én pedig szeretettel, és örömmel simulok az energiák puha ölelésébe, megkapaszkodva, karmaimat kieresztve és belemélyesztve képzeletbeli valójába, mintha nem akarnám engedni, hogy újra eltűnjön, és űrt hagyjon. ~ Atyám… ~ Suttogja a gyermeki, illúzió keltette hangocska. Elmém által most ismét ott vagyunk… ott a vad, érintetlen természetben… a fák között, az erdőben, melynek illata körüljár. Én egészen apró vagyok, ő pedig a nagy és erős férfi, aki óvón, atyai szeretettel szorít magához… s a kicsi Tiguaq tényleg elhiszi egy pillanatra, hogy mindez a valóság, s nem csupán egy illúzió, mert azt akarja hinni, hogy Kilaun visszament érte, és elvitte magával, hogy mindvégig mellette volt, és csak egy rossz álom az, hogy elhagyta, amiből most ébred. Valóság és illúzió között most elmosódnak a határok. - De igen. – Szólaltam meg, ahogy az illúzióm szép lassan szertefoszlott, és ismét a Botanikus kert növényeinek illata kúszott az orromba, fülembe pedig Fairbanks városának zajai, amit emberi füllel valószínűleg idekint egyáltalán nem hallanék, de vérfarkasként igen. A felszabaduló energiák sokkal erőteljesebbek, mint amivel én… a farkasom elbírnánk. Érzem a béklyókat farkasom mancsaira fonódni, érzem a rémületet, amikor tudatosul benne, hogy elszakíthatnak minket egymástól. Próbálok ellenállni, próbálom magamhoz láncolni, de Kilaun energiáival szemben nincs esélyem. A szájkosár ellenére is rémült, tompa nyüszítést hallat fenevadam, ami inkább volt szelíd, és segítőkész a századok során, mintsem ellenséges másokkal szemben. A halál közelségének félelme megérinti. Nem akar pusztulni, nem akar elszakadni tőlem, ahogy én se akarom elveszteni őt. Úgy érzem, mintha az utolsó pillanatban gondolná meg magát Kilaun, és az erőteljes lökésnek, majd a behódoltatásnak engedelmeskedve adom meg magam, és hajtok fejet előtte, elismerve magam fölött állónak, s magamat gyengébbnek nála. - Rendben. – Csúszok le én is a földre térdelésből ülésbe. Adott rá elég okot, hogy végighallgassam, és a történtek után hajlamos vagyok elhinni, hogy ő valóban Kiluan, és nem csak szórakozik velem valaki. Túlságosan sok a hasonlóság, túlságosan olyan, mint ő… még ha az arc, amit nemrég érintettem, nem is emlékeztet rá egyetlen vonásában sem. Abban amit elmond, van ráció, bár még sose hallottam erről, hogy lehetséges a testcsere, de megkérdőjelezni nincs okom, hiszen azzal megkérdőjelezném saját létezésünket is, hiszen egy ember számára teljesen abszurd lenne a mi hosszú létünk, amíg saját maga meg nem győződne róla, a saját szemével. Én sose hagyatkozhattam a látható dolgokra, hiszen nem vagyok látó. Nekem mindig más érzékeimre kellett hagyatkoznom, s most a megérzésem azt súgja, hogy nem hazudik nekem. Hagyom, hogy megérintse az arcomat. Jó érzéssel tölt el az érintése, amely bár más test, más kezével… más barázdált felülettel történik, de mégis ismerős maga, a mozdulat. Talán képes lehet valaki testet cserélni, de a beidegződéseket ezzel nem vetkőzheti le. - Ne haragudj Apám, hogy kételkedtem benned… - Érintem meg a kezet, s próbálok megbarátkozni a másmilyenségével. - Sosem értettem, hogy tűnhettél el ennyire a világ szeme elől. Olyan sokszor megformáltam már az arcodat, nem tudva, hogy azt a testet már magad mögött hagytad. Mindenhol csak falakba ütköztem, bármennyire is szerettelek volna megtalálni. Annyira hiányoztál! – Húztam számhoz a kezét, hogy belecsókolhassak a tenyerébe, s ha hagyta, akkor közelebb másztam hozzá a földön, és tenyeremet a karján felvezetve öleltem át a nyakát, hogy olyan szorosan bújjak hozzá, amennyire csak képes vagyok. Sajnos már túlságosan nagy vagyok ahhoz, hogy az ölébe kucorodhassak, mint annak idején… de még mindig az az érzékeny, nyitott lélek vagyok, akit maga mögött hagyott, csak megnőttem, és lelkemet fájó hegek díszítik mindazon veszteségek emlékeként, amiket elszenvedtem azóta, hogy elváltak útjaink.
Szeretném, ha nem bújdosna az erőfitogtatás mögött valamiféle jóleső elégedettségérzet, valami elevenen megrészegítő hatalomforrás, aminek csupán az utóbbi évtizedben engedtem teret teljes valójában. Azt kívánom, bár ne tettem volna, bár ne kellett volna. Talán az a roppant nagy szerencse ebben a helyzetben, hogy Tiguaq gyorsan ráeszmél vesztes helyzetésre, nem hagy időt arra, hogy túlságosan sokáig feszítsem a húrt, mielőtt elcsábulnék, hogy végleg elpattanhasson. Az atyai óvást és féltést akarom csupán, és mint kutya a piszkát, úgy kaparni el a színről a Rémálmodó létezésének emlékét is. Eleresztem hát, ami az imént még kegyetlen, húsba maró szorítás volt, az most már csak emlék, fantombizsergésa végtagok körül, apró porszemekké sűrűsödő energiafelhő, olyan, mint tűzvész után a szélforgatta hamu. És a szemcskénem meg-megcsillan Tiguaq eszméletének fénye is, ahogy látni kezdi a láthatatlant, engem, a teremtőjét a húsketrec mögött. Meglehet, hogy sokkal bővebb és mélyebb kifejtést érdemelne arról, hogy miként lehetek más testben életben, de egyelőre az a célom, hogy a lehető legrövidebb idő alatt a leghatékonyabban győzhessem meg arról, nem hazudok. És olybá tűnik, hogy sikerrel járok, ami szépen lassan engem is megnyugtat, holott nem voltam ideges eddig sem, pusztán zaklatott a hirtelen fogadtatástól és attól, hogy újabb kölykömbe botlottam, aki most joggal vetheti a szememre, hogy magára hagytam. Nem láthatja, hogy elmosolyodom, de azt képzelem, hogy pontosan tudatában van. Engedem, hogy a kezemért nyúljon, üdvözlését pedig tenyerem bőrébe csókolja bele. - Minden okod megvolt rá. Nem kívánok mártírt csinálni magamból, szó se essék róla, mindazonáltal az ő helyében talán én is hasonlóképpen cselekedtem volna. Nem haragszom rá, nincs miért, talán ő az egyetlen farkas a világon a kisebbek közül, akire valóban nincs okom neheztelni semmiért. Egyelőre. Aztán ki tudja, hiszen még csak néhány perce találkoztunk újra. Emésztgetem a szavait abban a lassú csendben, ami akkor ékelődik közénk, amikor karomba csimpaszkodva bújik, mászik az ölelésembe, akár egy apró állatkölyök, csak úgy, mint régen. Talán kívülről abszurdnak tekinthető a helyzet, ahogy átfogom a hátát és a derekát, mintha valóban tartani igyekeznék. Valóban, már korántsem illik bele úgy az ölembe, mint hajdanán, de ennek nem csak az ő felnövése az oka, hanem Michael teste is, mert mássá tette az én vonásaimat, adottságaimat is. - Én sem tudtam, hogy létezhet hasonló csoda, amíg meg nem tapasztaltam. - ölelem meg szorosan, ebbe a csodába ölve a kényelmetlenségemet, hiszen kissé úgy érzem magam - Öt évszázadon át kerestél? Nem is tudom, mit mondjak... Valóban elképeszt a kitartása, de valahol tükröt is tart elém, hiszen én sem tettem mást évszázadokon át, csak Giselle-t és Abigailt üldöztem éberen, álmok közé merülve, ahogyan csak lehetőségem volt rá. - Borzasztóan örülök neked, kicsi Tiguaq! Tolom el magamtól kissé, hogy immár békésebb körülmények közt is megszemlélhessem felnőtt vonásait. Képtelen vagyok magam is kifejezni a hiányát, hiszen valljuk be: most érzem, hogy hiányzott. Amikor elhagytam, hiányzott, de a köztes időben nem volt az életem része, és csak olyan alkalmakkor gondoltam rá és a testvéreire, amikor éppen életem értelmetlenségével vívtam végtelen párharcot. De most, hogy itt van, akárcsak Keelut hajdanán, hirtelen fontosabbá vált, mint valaha és ahogy Keeluttal szemben is, vele kapcsolatban is azt érzem, hogy most talán mindent helyrehozhatok. - Mondd csak, hogy kerülsz te ide a világ végére? Mesélj, mesélj el mindent! Kérem, mint egy rakoncátlan gyerek, hiszen nem is én volnék, ha nem szomjaznám a története minden apró részletét, hogy aztán majd továbbadhassam valakinek, aki talán képes lesz tanulni belőle.
Vörösesbarnás bundásom örömmel üdvözli atyját, oldalát nekidörgöli, fejét betolja a mellső lábai közé, farát pedig megemelve csóválja meg a farkát, aztán meghemperedik előtte, és pofáját puha, nedves nyelvével megnyalogatja. Az idő elszaladt fölöttünk, már mi se vagyunk gyerekek, de megvan bennük az a gyermeki naivitás, miszerint teremtőnk az idő múltával is épp olyan maradt, mint amikor minket nevelt. A saját családjával szemben mindenki szigorúbb, és elnézőbb is egyszerre... akarva-akaratlan. Nem érintem meg Kilaun arcát most, hogy ismét a közelében vagyok. Kell még idő ahhoz, hogy feldolgozhassam azt a tényt, hogy már más testben éli az életét, mint amelyikben én megismertem. Majd talán máskor, egy későbbi alkalommal szentelek időt annak, hogy ujjaim érintése által megismerjem a mostani hús-vér valóját, de egyelőre hagyom, hadd ragadjon el a viszont találkozás öröme. Eltelt több, mint ötszáz év... ennek ellenére ő még mindig az atyám, én pedig még mindig a kölyke vagyok. A szülő-gyermek viszony nem korhoz kötött. Mennyire vágytam, és mennyiszer képzeltem el nehezebb időszakaimban ezt a pillanatot, ahogy ismét magához szorít, és a világom reménnyel telítődik meg. Amikor meghökkentségének hangot ad, vörös szemöldököm összeszalad a homlokom felé, s az arcmimikám hűen tükrözi értetlenségem. - Persze, hogy kerestelek... hiszen a gyermeked vagyok. - Nekem teljesen magától értetődő volt mindig is, hogy meg kell őt találnom. Egy darabját adta nekem magából, s ezáltal hozzá tartozom. Világ életemben nem vágytam másra, mint a családra, arra a szeretetre és törődésre, amit csak egy családban érezhet az ember. Kisgyerekként a törzs adta ezt meg nekem, aztán két évig Kilaun. Farkasom vér a véréből, hús a húsából. Nagyot nyelek, amikor kifejezi viszontlátásom örömét. - Én is neked. - Felelem halkan, bár talán nem is lenne szükség a szavakra. Egy kis részem talán mindig attól félt, hogy tettem valami rosszat, valami helytelent, és azért hagyott magamra. Soha nem éreztem magam annyira magányosnak, mint abban a falkában, ahol több, mint egy évszázadot töltöttem el. Hagyom, hogy eltoljon, érzem magamon fürkésző tekintetét... az övét, és a farkasáét is. Elmosolyodom, mert megrohan az az ismerős érzés, ami gyerekként is mindig megrohant, amikor engem figyeltek. Amikor arra kér, hogy meséljek el mindent, elnevetem magam. - Azt se tudom hol kezdjem!? - Törlök le a szemem sarkából egy kigördülő örömkönnyet. - Az utolsó másfél évtizedben Ausztráliában éltem. Jártam egyetemre is... nyolc évig, aztán ledoktoráltam. Az egyik ottani kutatóintézetnek dolgozok, mint időjárás- és éghajlatkutató, és szeptember közepén érkeztem a társammal, hogy négy évig Alaszkát tanulmányozzuk. - Annyi, annyi minden van, amit el szeretnék mondani Kilaunnak, a gondolataim csapongnak egyik témáról a másikra. Ötszáz év alatt bizonyára vele is sok minden történt. - Éltem Japánban, utazgattam Kínában... aztán hosszabb időt töltöttem Indiában, Új-Zélandon, a Fülöp-szigeteken... és onnan mentünk Ausztráliába, és most itt vagyok. Több száz évig be se tettem a lábam Észak-Amerikába, s most, hogy újra itt vagyok, pár hét alatt egymásba botlottunk! Ha sejtettem volna, hogy itt vagy, már sokkal hamarabb eljöttem volna. - Csóválom meg a fejemet. Aztán elhallgatok. Iménti lelkesedésemhez képest visszafogottabban szólalok meg ismét. - Tudod esetleg, hogy mi lett a törzsemmel? - Kérdezem meg félszegen, s hallhatja ő is, ahogy a szívem kicsit hevesebben kezd verni.
- Persze... hát persze, hogy az vagy. Rázkódok meg kissé az őszinte kacajtól, ami cseppet sem kinevető szándékú. Egész egyszerűen belefacsarodik a lelkem abba, hogy még mindig milyen ártatlan, hogy ezt a tényt szinte a szememre veti, mintha ez elég lenne ahhoz, hogy örökké szeressen és soha ne mondjon le rólam. Pontosan úgy gondol rám, ahogy én gondoltam a lányomra, a vér szerintire. Azt mindig tudtam, hogy a farkas gyermekeim talpraesettek az élethez, de a halandóság... a halandóság olyan esendő. Tudom, hogy egy felnőtt nőstényt ölelek magamhoz, mégis nehét úgy érintenem, szólnom hozzá ebben a békés állapotban, mintha nem az az apró csöppség lenne, akit annyiszor kapjam fel és vittem akár a hátamon, a nyakamban is hajdanán. - Ahol jól esik! Adom meg a biztató választ a kérdésére. Az örömkönnye egyszerre vág bennem sebet, amit szinte azonnal be is gyógyít: újra és újra ismételve ezt a folyamatot még hosszú perceken át. - Doktor? Ez igen, ez már valami... Muszáj vagyok megdicsérni, hiszen valahol számomra ez is valamiféle önigazolás. Sokra vitte, nem veszett kárba a vérem, az utódom. Talán jóval többre vitte még nálam is, annak ellenére is, hogy milyen különleges helyzetben van és volt mindig is. Pillanatokra ugyan, de elképzelem őt ezeken a különleges helyeken. Remélem, hogy valahogyan... Ha nem is látta az őt körülvevő táj szépségeit, mégis érezte, tudta, hogy milyen páratlan helyekre vitte őt a sors. Persze ahogy Indiát említi, rögvest megkérdezném, hogy mikor járt arra, de félek, hogyha megszakítanám, akkor még jobban összezavarodna. - Nem vagyok ám itt olyan túlságosan régóta... - próbálom vígasztalni kissé - Év elején érkeztem meg ebbe a városba. Nem késett le túlságosan sokról. De lehet-e egy ilyen hosszú életben kínzó egy év vagy akár egy nap is, amit bizonytalanságban kell eltöltenünk? Erre a kérdésre nem tudom a választ, az én időm már évszázadok óta egy végtelen folyam. Voltak olyan szakaszok, amelyekben valóban nem tudtam volna megmondani, hogy egy hét vagy egy évtized rebegett-e el a fejem felett. A kérdésével párhuzamosan megjelenő izgatottsággal egyetemben tudom, hogy nem szolgálhatok neki megváltással, sem biztos mondanivalóval. - Fogalmam sincs Tiguaq, ne haragudj érte. - lehajtom a fejem kissé - Minden olyan gyorsan történt akkoriban, és mire észbe kaptam, már egy hajón ültem Európa felé... Sosem tértem vissza. Rázom meg röviden a fejem. Ha tudtam volna, hogy egy napon még nekem szegezi ezt a kérdést, biztosan megtettem volna. De fiatal voltam, és akkor rám egy egész világ várt, hogy felfedezzem. - Jól bántak veled? Kérdezem, és ezúttal én halkulok el kissé, az én szívem ver valamivel szaporábban. Egyértelmű lehet, hogy arról a falkáról beszélek, ahova őt szántam, ami kívülről alkalmasnak tűnt arra, hogy egy ilyen különlegességet tartson a mancsai között. Ha előre tudnám a válaszát, talán lettem volna olyan faragatlan, hogy ne tegyem fel ezt a kérdést.
Nem tudom, meddig élhetünk még, milyen hosszú élet adatik meg a fajtánknak, de talán egyszer majd eljön annak is az ideje, hogy ne csak valamilyen tudományág doktora lehessek, hanem valódi doktor, aki az embereken segít, aki gyógyít. Sajnos ezt még nem érhettük meg, de talán a jövő tartogatja ezt az esélyt is. Sose vesztettem el a hitet abban, hogy egyszer ismét találkozhatok Kilaunnal, s lám most itt vagyunk együtt. Nem szabad feladnom azt az álmomat se, hiszen ez a legjobb visszaigazolás arra, hogy az álmok is valóra válhatnak, ha igazán hiszünk bennük, akarjuk… és megteszünk érte mindent, amit csak lehet. - Akkor még tényleg nem olyan rég… - Állapítom meg én is, és próbálok visszaemlékezni, hogy én mit is csináltam év elején. Valószínűleg azon keseregtem, hogy mennyire szeretnék terepre menni, mert az az igazi munka, nem pedig egy irodában ülni, és azokkal az adatokkal dolgozni, amiket a kihelyezett mérőműszerek és műholdak szolgáltatnak. A kérdés, amit már oly’ sokszor feltettem magamban, és jobb híján különböző történetekkel megválaszoltam magamnak, most végre valós választ szül. A valóság sokszor lehangoló, s ez történik most is. Tudatosul bennem, hogy a családom valószínűleg soha többé nem hallott rólam, és épp úgy ahogy én, ők se tudták mi történt velem, miután Kilaun elvitt magával. Mélyet sóhajtok. - Értem. – Felelem kurtán. Meg kell emésztenem a hallottakat, s nem tudnám őszinte szívvel azt mondani apámnak, hogy nem haragszom rá. Megérteni megértem, hiszen neki nem jelentettek annyit, mint nekem… ezért talán nem is tartotta fontosnak, hogy visszatérjen hozzájuk. Annyiféle érzés kavarog bennem most, hogy kell idő, mire minden a helyére kerüljön. Amikor a falkáról kérdez, önkéntelenül megfeszülök. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy füllenthetnék neki, de aztán gyorsan el is vetem az ötletet. Őszinte választ kaptam a saját kérdésemre, még ha fájt is… nem tehetem meg, hogy hazudjak. Tiszteletlenség lenne a részemről, ráadásul úgyis kiszagolná, hogy nem az igazat mondom. - Omega voltam mindaddig, amíg úgy nem döntöttem, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy megálljak a saját lábaimon, és tovább álljak. – Sokatmondó az, hogy mindössze egyetlen mondatba tudok le egy akkora időszakot, ahogy maga a titulus is, amit érdemtelenül kellett több, mint száz évig magamon cipelnem. Bizonyára tudja Kilaun, hogy miként bánnak az Omegákkal, ezért ha nem muszáj, nem is mennék bele részletekbe. Hangulatingadozásomból leszűrheti, hogy az egyik legrosszabb időszakomba sikerült egyetlen kérdéssel belemancsolnia. - A tizenhetedik század harmadik évtizedének magasságában hagytam magam mögött Amerikát, és hajóztam át Japánba. – Itt elmosolyodok egy pillanatra, és érezheti Kilaun is rajtam, hogy itt boldog időszakot töltöttem. - Bevallom, egy kicsit furcsa erről beszélnem, mert ezeket már mind megírtam neked. – Mivel sejtem, hogy szavaimmal értetlenséget csalok elő apámból, sietve megmagyarázom. - Braille írógéppel az utóbbi nagyjából száz évben leveleket írtam neked, amikben elmeséltem hol jártam, és miket csináltam… hol vagyok épp… és üvegpalackba zárva óceánok és tengerek vizeibe hajítottam őket. Aztán elképzeltem, ahogy a víz sodrása elviszi egészen hozzád, megtalálod és elolvasod őket… - Sóhajtottam. Kilaun lenne az utolsó, akiről azt feltételezném, hogy gyerekesnek találná ezt az ábrándozást, vagy kinevetne érte. - Japán nagyon különleges hely, nagyon különleges kultúrával és emberekkel. Szerettem közöttük élni, több mint fél évszázadot töltöttem el ott. Megismerkedtem a kultúrájukkal, a nyelvükkel, sok mindenre megtanítottak, és nagyon közel került hozzám egy lány. Asami Ayu. Nagyon nyitott volt a világra, nagyon kedves, és segítőkész volt, megtanultam a japán kertrendezés művészetét, és általa úgy éreztem, mintha ismét egy aprócska család tagja lehetnék. Beharaptam őt, mert érdemesnek tartottam arra, hogy a vérvonalunkat tovább vigye. Több, mint negyed évszázadon át mellette voltam, és tanítottam őt… de aztán egyre jobban vágyódott arra, hogy megtapasztalja milyen közösségben élni, olyanok között, amilyenek mi vagyunk. Nem akartam a saját tapasztalataim miatt önző módon megfosztani ettől, és magam mellett tartani, ezért segítettem neki falkát keresni, és ott maradtam vele egy darabig, de én képtelen voltam rá, hogy ismét fejet hajtsak egy alfa előtt, ezért tovább kellett állnom. Sajnos nem tudok róla semmit se azóta, de nagyon hiszek abban, hogy sikerült megtalálnia a számításait, és a képességét jó dolgokra használja, hogy segítsen vele másokon… ahogy annak idején te is meghagytad nekem. – Mosolyodok el. Emlékszem rá, még ennyi idő távlatából is. Kilaun minden tanítására, minden szavára. - De ne csak én meséljek. Mesélj nekem te is, kérlek! Milyen Európa? Én még soha nem jártam ott…
Nem tudom, mit mondhatnék. A farkasommal együtt a szomorúság helyét valamiféle lappangó düh keríti hatalmába, ahogy újfent azt halljuk, hogy a mi kölykünk Omega sorsra lett kényszerítve. Egy apró, vak kislány. Mégis ki az a lelketlen barbár, akár ember, akár farkas, aki képes ezt tenni egy gyermekkel? Egy farkaskölyökkel? Egy Első lányával? Nem is tudom, mit mondjak. Csak nyelem magamba a végtelennek tetsző haragot és feldúltságot, de gyanítom, hogy már túl késő, már nem tehetek semmit azért, hogy ezt helyrehozzam. Fél évezred... Kísért a múlt, nem csak a vérszerinti gyermekeim életét tettem tönkre, hanem a beharapottjaimét is. Érdemtelennek tartom magam arra, hogy újra Teremtsek. Miért? Bármennyire akarom őket boldogan látni, sosem vagyok képes azt adni nekik, amit érdemelnének. - Büszke vagyok rád, hogy megtetted. Hogy képes voltál rá. Mert mindennek ellenére valóban a saját lábain áll, kitört abból a helyzetből, amibe belekényszerült, és talán ez fontosabb, mint a múlt megváltoztathatatlanságán töprengeni. - Megírtad? Kérdezek vissza őszinte csodálkozással, aztán egy megvilágosodó hang jelzi a magyarázata előrehaladtával, hogy már értem, hogy miként tette ezt meg. Édes kicsi Tiguaq, hát ezek után tényleg ennyire ragaszkodtál hozzám? Újfent megsimítom az arcát, ahogy megosztja velem, hogy mennyit remélt azoktól a palackoktól. Nem nevetem ki. Nem tartom gyerekesnek őt. Pontosan azt tette, amire tanítottam, mert Álmodni. Én sosem jártam Japánban, valahogy soha nem vetett arra egyetlen hajó vagy kocsi sem, és mégis... Milyen kifürkészhetetlen az élet! Utódom, vérem van ott, ahol én sosem jártam. Vajon mennyien lehetnek? Biztos vagyok benne, hogy a kölyköm jó Teremtő volt, jobb, mint amilyen én. - Szeretném megismerni őt. Tudom, hogy nem tudsz róla semmit, de a mai világban már jóval könnyebb felkutatni valakit, mint hajdanán. - jelentem ki, mert valóban kíváncsi volnék arra, hogy kit választott örökösül az én Tiguaqom - Európa? Kérdezek vissza, aztán szomorú mosolyra húzom a szám, és lehajtom a fejem. Mit mondhatnék Európáról, ami szép, és ami sosem volt kárhozott? - Őszintén szólva nem sok szép emlékem akad róla. - hagyok apró szünetet, mert ez így nem teljesen igaz - Ami van, azt mind megfeketíti a bánat és a veszteség. Ezek az emberek... az európaiak... Valami megmagyarázhatatlan módon kedvüket lelik abban, hogy egymást ölik. Ott voltam a világháborúk alatt, ott voltam... Számos más háborúban, az egyikben meg is haltam. Tudom, ez most nagyon furcsán hangzik, de valóban. Az Őrzők képesek bennünket visszahívni egy új testbe, ezért lehetek most itt. Volt családom, gyerekeim... Ezt adta nekem Európa. És Keelutot, bár ha szigorúan vesszük, ő maga sem európai, csak a véletlen és a Szellemek akarata sodort bennünket pont a német földeken egymásba. - Hol laksz most? - érdeklődöm, amint lecsengett a korábbi téma - Nagyon szeretnélek vendégül látni az otthonomban, ha majd lesz időd. Mégis csak jobb, mint itt, nem? Mosolyodom el, ahogy körbetekintek az ösvényen. Persze, roppantul otthonos a közeg, de mégis túl sokan vannak körülöttünk.
Nem tudok mit mondani, pedig talán mondanom kellene valamit. Érzékelem atyámon, hogy rosszul érintették a hallottak, és nem akarom azt, hogy még jobban gyötörje a lelkiismeret. Hinni akarok abban, mert muszáj hinnem abban, hogy a legjobb szándék vezérelte akkor, amikor a gondjukra bízott. Igen. Voltak hullámvölgyeim, voltak olyan pillanataim amikor azt kívántam, bárcsak sose jött volna értem… bárcsak soha nem talált volna rá a törzsünkre, mert az a törékeny emberi lét még mindig szebb és boldogabb volt, mint egy olyan falkában létezni, ami nem ért meg, és ami megvet. Szégyellem, de voltak olyan pillanatok, amikor gyűlölettel és haraggal gondoltam rá, de ezt inkább csak a gyermeki Én daca, és hisztije szülte, mert tehetetlennek éreztem magam és megkeseredettnek. De most, hogy itt van… most, hogy karjaiban tart… egyszerűen nincs szívem az orra alá dörgölni, hogy mennyire nyomorultul éreztem magam azokban az időkben. Elmúlt, én pedig tovább léptem, hogy esélyt adjak magamnak egy más életre… egy olyan életre, amiben lehet értelme a létezésemnek, egy olyan életre, amiben igazán hasznosnak érezhetem magam. Sajnálom, hogy csalódnom kellett a saját fajtámban… és mégsem. Ha másképp bántak volna velem, úgy… ahogy azt Kilaun remélte, amikor a gondjukra bízott, akkor más ösvényen jártam volna az elmúlt fél évezredem. Akkor valószínűleg nem utaztam volna Japánba, soha nem ismerem meg Asami-t, és soha nem találtam volna rá Brian-re. Mindennek ára van az életben, a boldogságnak is. Talán a Szellemek úgy akartak próbára tenni, hogy vajon érdemes vagyok-e igazán Kilaun ajándékára. A törzsem hitt a Szellemek bölcsességében és jó szándékában, és engem is erre neveltek. - Gondoltam már rá, hogy megkeressem… - Hagytam függőben a mondatot, és hajtottam arcomat simító tenyerébe, miközben abba az illúzióba ringattam magam, hogy az ismert indián tenyér cirógat, s nem pedig egy idegen kéz, ami számomra egyelőre még összeegyeztethetetlen a Teremtőmmel. Egy kicsit félek. Talán ez a félelem, ami idáig visszatartott. Nagyon szeretném újra megtalálni Asamit, de bennem van a félsz, hogy mi van, ha mégse úgy sültek el a dolgai, ahogy azt remélte… reméltük. Tudom, hogy nem szabadna párhuzamot vonnom… vagy a saját rossz tapasztalataimat előtérbe helyeznem, hiszen még az atmoszférája is merőben más volt annak a falkának, amelyiknél hagytam. - Mindent el fogok követni, hogy megtaláljam őt, és megismerhesd. – Dobban meg a szívem. El se tudnék képzelni ennél szebb, és bensőségesebb pillanatot. Együtt a Teremtőmmel, és a Kölykömmel. Noha Kilaun szavaiban nem volt semmi parancsoló él, én mégis úgy érzem, hogy kötelességem teljesíteni a kérését, hiszen ő az, akinek az életemet… a létemet köszönhetem, egy Gyermeknek pedig kötelessége engedelmeskedni szülőjének, mindegy, hogy az miképp fogalmaz: kér, vagy parancsol. Miközben hallgatom tapasztalatait az „Öreg kontinensről”, elszomorodom. A háborúkról formált nézeteit és nem-tetszését teljesen át tudom érezni, hiszen engem is elborzasztott mindaz, amit az emberek véghez vittek egymás ellen, s még ma is véghez visznek. A halált hallva meghökkenek. - Borzasztó lehetett. Sajnálom. – Suttogtam halkan, s közben nem tudtam nem Nicole-ra gondolni, és a veszteségre, ami 2001-ben ért a halála által. Nem én szültem, de olyan volt, mintha a saját lányom lett volna, hiszen még csak pár hetes volt, amikor meghoztam azt a döntést, hogy Brian-nek segítve, vele együtt felnevelem. - Anchorage-ban. Tudod, ott nincs falka… - Mosolyodtam el. - Persze, nagyon szívesen! Köszönöm a meghívást! Én is szívesen látlak bármikor Anchorage-ban. – Tettem hozzá őszinte örömmel. - Foxy, vedd fel! … Foxy, vedd fel! … Foxy, vedd fel! – Döbbenten kaptam jobbra, majd balra a fejemet, amikor meghallottam Brian hangját. Nem éreztem se a szagát, se az energiáit a közelben… viszont a fűben hagyott táskám felől egyértelmű „zizegés” hallatszott a felszólítások között. Mire felocsúdtam, hogy ez a marha bizony már megint a csengőhangommal szórakozott, a telefon egyre erősödő hangjának köszönhetően szinte már üvöltött, én pedig ezzel egy időben vörösödtem fülig. Hát ez elég kínos. - Megölöm. – Morrantam az orrom alatt, miközben elnézést kérve az intermezzoért elhúzódtam Kilauntól, és a hangforrás irányába nyúlva megragadtam a táskám, majd előkotortam belőle a telefonom. Brian előszeretettel cukkol ezzel a névvel, mert szerinte vicces, szerintem nem. De ez egy másik történet. - Most nagyon utállak! – Sziszegek bele a telefonba, mikor végre előkerül, és a fülemhez emelem. Attól, amit hallok, úgy érzem még inkább utálom, persze nem tehet róla, csak a rossz hír hozója. - Remek. Szóval ha most elindulok, már az is késő… értem. Megyek repülővel, az a leggyorsabb. Majd hívlak, melyik járatot érem el… rendben? – A vállamra emeltem a táskám pántját, miközben felálltam. - Persze. Jól van Brian, a többit akkor megbeszéljük, ha már visszaértem Anchorage-ba… Szia! – Nyomtam ki a telefont. - A társam volt… mint hallhattad. Sajnos vissza kell mennem Anchorage-ba. Bárcsak maradhatnék még, de segítenem kell neki. – A lehető legrosszabbkor jött a dolog, szívem szerint itt maradnék akár az örökkévalóságig, nehogy újra elveszítsem Kilaunt, de vannak kötelességeim is, amiknek eleget kell tennem. - Remélem megérted. – Sóhajtok szomorúan. - Átküldöm a névjegyem sms-ben, ha megadod a számodat. Az tartalmazza minden elérhetőségem. Telefonszám, e-mail címek, lakcím… ilyesmi. – Szeretem ezeket a mai találmányokat, némelyiknek tényleg nagy haszna van. Ha Kilaun megadja a számát, akkor gyorsan benyomkodom a telefonba. Talán furcsa lehet neki, hogy minden mozzanatot hangosan visszamond a telefonom, de ha ránéz… már abból is láthatja, hogy ez speciális készülék. A mentést követően sms-ben átküldöm neki a névjegyemet, aminek az elején ott díszeleg az a nevem, amin manapság ismernek: „Julia T. Kiluan” - Szeretlek! – Ölelem meg, aztán távozom. A nagy sietségben el is felejtkeztem a növénygyűjteményemről, ami továbbra is ott feküdt a fűben, az Ausztrál Palackfa préselt levelénél kinyílva.
Bólintok. A mozdulat ruhasurrogása és a levegő áramlása, valamint a felőlem áradó békés boldogság egyértelművé teheti számára, hogy hiszek neki, hiszek benne, és hiszek abban, hogy valóban mindent el fog követni, hogy megtalálja a kölykét. A veszteségek okozta fájdalomban osztozunk, nem csak vérünkben és képességünkben. Biztos vagyok abban, hogy a találkozásunk és az egymásra találásunk rengeteg alkalmat szolgáltat majd arra, hogy mindent elmeséljen nekem, és én kíváncsi érdeklődéssel hallgatom majd az élete legapróbb részleteit is. - Ohh, értem. Szalad ki először csupán ennyi a számon, amikor meghallom, hogy pontosan hol él. De a föld felől érkező és egyre erősödő férfihang kizökkent a gondolatmenetből. Be kell vallanom, védelmezőn feszül meg egy pillanatra minden tagom, ahogy a hang léket vág a csendbe és a békébe. Azonban így nem tudom elmondani neki, hogy bár szívesen mennék látogatóba hozzá, nem hagyhatom el a várost. De talán nem is baj. Már így is több dolgot osztottam vele, mint amit egyszerre illendő megemészteni. Roppant illetlenségnek tartom kihallgatni a beszélgetést. Tudom, hogy ez nem valamiféle titok, de én nem vagyok olyan, mint fekete tollas testvérem, számomra létezik egy bizonyos határ, és talán a modern vívmányok iránti elutasításom teszi, de a telefonálás... olyan intim dolog. Félre is nézek, mintha ezzel csökkenthetném az udvariatlanság mértékét, holott ez cseppet sem számít a gyakorlatban. Tudom, hogy a kölyköm nem lát, azonban már apró korában is felvette a versenyt bármelyik látó társával. A mozdulatai most is pontosan olyan könnyedek és gyakorlatiasak, mintha látó volna. - Persze, ez csak... természetes. És mégis, valahol bánt, hogy ennyi év elteltével csak úgy elszalad mellőlem, amikor néhány perc adatott meg csupán. De pont én ne tudnám, hogy milyen az, amikor szólít a kötelesség? Semmi okom sincs haragudni rá hirtelen távozása miatt. - Sms-ben a névjegyet? - szala össze a két szemöldököm - Nos, hát... persze, rendben van. Legalább a saját telefonszámomat meg tudtam jegyezni. Azt hiszem, hogy nem nem akarom megtanulni a telefon használatát. Egész egyszerűen a szükségességének elfogadásával van problémám. Az ő beszélő telefonja éppen ezért meg sem lep, hiszen tisztában vagyok azzal, mennyire le vagyok maradva ezen a téren, és hogy mennyi olyan dolog létezik, amiről nekem elképzelésem sem lehet. Kicsit talán tovább ölelem, mint az megengedhető volna ebben a nagy sietségben. - Én is szeretlek téged. Ígérd meg, hogy vigyázol magadra. Nem csak én búcsúzom, a farkasom is hozzásimul kölykéhez abban a néhány pillanatban. Aztán csak nézem, hogyan távozik sietve, és akaratlanul is eszembe ötlik a kép, amikor még alig ért fel a mellkasomig, és én csak a szaladó teste hátát láttam, hatalmas lobonca pedig vidáman pattogott mögötte. Lehajolok a növénygyűjteményért. Összecsukva kapom a hónom alá, és indulok el hazafelé. És már csak az otthon biztonságában lesz úrrá rajtam a kíváncsiság, hogy az elejétől kezdve végiglapozzam, elmerengjek benne, meg-megérintsem a holt leveleket, óvatos finomsággal. Aztán jut eszembe, hogy írjak neki egy üzenetet arról, hogy ha netalántán keresné, ne aggódjon, hiszen nálam van. Ekkor szembesülök a használt nevével, és végül úgy döntök: nem szólok neki a gyűjteményről. Hiszen ha fél évezredes hűségét a mai napig nevében hordozza, úgy biztos lehet abban, hogy én is őrizni fogom azt, ami hozzá tartozik.
//Én is köszönöm! Ne haragudj, hogy elúztam, neki is állok a kezdőnek mindjárt //
Vágytam a napfényre. És egyben a kertbe is terveztem venni a helyi vásárlói pultnál helybeli növényeket, mert a kert eléggé el volt hanyagolva, amikor átvettem a házat, de nem bántam. A magam kedvére formálhatom. Az egyik pihenősarok elég csábítónak tűnik, a sok hajolgatást még nem nekem találták ki. A napszemüveg is jótékonyan eltakarja a néha elrévedő tekintetemet. Egy termoszt teszek az asztalra, hosszabb időtöltésnek szántam, tulajdonképpen a nap jó részét. Gyerekes családok is vannak kint, és egy idő után már csak őket figyelem. Ahogy felfedezik a világot, néha körbenéznek, hol vannak a szüleik, majd látva őket, biztonságban érzik magukat és ismerkednek tovább a világgal. Vagy éppen hozzájuk szaladnak, számukra új dolgot mutatni. A gyermeki nyitottság… velük együtt csodálkozom újra a világra, hagyom, hogy vigyen magával, érzem, hogy ezért is kellett ma kijönnöm, hát engedem magam vezetni. Visszateszem a kupakot a termoszra és ráteszem az állam, úgy figyelem őket tovább, halvány mosollyal az arcomon.
Tekintettel mostanra igencsak szorossá vált kapcsolatunkra az Őrzőkkel, nem okoz már gondot, hogy ellátogassak ide, szeretem a szépet, viszont mióta visszajöttem, úgy éreztem, hogy túl feszült és lobbanékony ez a kapcsolat a két csoportosulás között, ezért inkább nem erőltettem. Aztán a Vörös Hold megváltoztatott mindent, sok minden történt, feldolgozás alatt van még a tetemes részük, de valahogy a virág közt, a természet finom ölelésében könnyebbnek tűnik minden. A saját részlegünket már több ízben körbejártam, most valami másra vágytam, s talán még az is benne volt a pakliban, hogy pár hete meglehetősen jól éreztem magam a Botanikus kert területén Emmettel. Amolyan csendes, nyugis zuggá vált hát számomra, kis titkos mentsvár, ahova menekülhetek, ha túl sok a zavaró gondolat. Ezért voltam most itt, de különösképpen nem terveztem sokáig maradni, csak kicsit fellélegzem, aztán megyek is. Persze tudom én, hogy általában nem úgy alakulnak a dolgaim, ahogy én azt szeretném, valami, vagy inkább valakik mindig közbeszólnak. Ennek dacára könnyedén terítem le a kockás plédemet a földre egy bájosan színes virágágyás mellé, hogy pillanatokon belül leheveredjek rá egy könyv társaságában. Igen, tudom én, hogy külső szemlélőnek roppant unalmas társaság lehetek, de különösképpen ez sosem foglalkoztatott. Nyugodt percek mindenkinek járnak, vallom én ezt, de a szellemek általában nem úgy gondolják, hogy ez velem kapcsolatban is így van, de most nem érdekelnek, kell egy kicsi lazítás, egy lopott fél órácska, s attól máris kerekebb lesz a világ.
A nézelődésbe egy érzés kúszik be, érzékeim jelzése, ha nem csap be, akkor nem csak, hogy ismerős az energia, de másvalaki is kapcsolódik hozzá, s nem csak egy személy. Leszármazottam. Elmosolyodom, hagyom, hogy a szél megsimítsa arcom, mély levegőt veszek, majd behunyom a szemem egy rövid időre. Nem fogom megváltoztatni energiáim, az álcám egységes, ám az idők folyamán sok változáson mentem keresztül, s így mindaz, ami abból maradhatott lenyomat leszármazottamban, már elpergett az idő homokszemein. Számára már csak a más külsőm miatt sem leszek Julien, az a Bastian vagyok, akit Ginette írt le hitelesen neki. Mégis békén hagyom. Nem mindig adatik meg a pihenés számunkra, magam is értékelem, éppen ezért csak akkor biccentek felé mosolyogva, ha már távozóra veszi, s akkor is csak akkor, ha úgy tekint felém, hogy észre is vesz. Addig elnézelődöm, s néha iszom is a teából.
Kezdőlap
//
//
