Akárhová is mentem, mindenhol egy kis ajándékot nyomtak a kezembe, mondván, nekem címezték. Először még csak mosolyogtam, de amikor már a tizediket kaptam, akkor már annyira nem tudtam. Még mielőtt zaklatót kiáltottam volna, úgy döntöttem, hogy kinyitom. Megdöbbentem, nem értettem. Végül kinyitom az egyiket és beteszem a lejátszóba, letakarva a sorokat, csak az éppen soron következőre csúsztatom a papírt.
Amire nem készültem fel, mert bár átjött tőle, a fene diszkrét énem előlem is finom, áttetsző celofánba burkolva őrizni kezdte, hogy ezek a dallamok elemi erővel tépjék le és tolják bele a képembe azt, ami elől én is homokba dugtam a fejem.
Az első számot nem igazán értettem, vagyis inkább: pontosan értettem. Eszembe jutott az az időszak, amikor szétrajzottunk és mindent reménytelennek láttam. És az utána következő idők, a maguk hullámvölgyeivel, amiket úgy éreztem, sehová sem vezetnek.
A másodikra először elmosolyodtam, aztán fokozatosan halványult a képemről. A komor arckifejezés mellett az motoszkál a fejemben, hogy ez a tipikus tini-megnemértettengemsenki csigaház. Több sor is komolyan megsebez lélekben. Nem voltam hasznos tagja a törzsnek. És nem mertem kérni sosem, mert úgy éreztem, hogy érdemtelen vagyok rá. Örültem, hogy megtűrnek és van hol álomra hajtanom a fejem és hogy egyáltalán szóba állnak velem. Tria téved. Tudom, milyen ez.
Ahogy haladtam előre a hallgatásban, a múlt emlékei úgy zuhantak egyre nagyobb kővel rám, nem tudva eldönteni, vagyis mégis, hogy kinek a múltjában is merengek. Hiába érzem át mások lelki világát, annyira elzárkóztam dolgoktól, a szabadság és függetlenség valódiságától, hogy …. Nekidöntöm a hátam az ágynak, ahogy a földön kucorogva hallgatom a CD-t. A háromnegyedénél kikapcsolom, letörlöm a könnyeimet, de azok csak tovább törnek fel belőlem. Nem akarom hallgatni tovább, nem akarok szembenézni önmagammal, de Triának tartozom ezzel, a könnyekkel, amiket sosem adott ki magából, belülről égetve, emésztve. Fél üveg konyak fogyasztása után végigülöm a dalokat, miközben még mindig folynak a könnyeim, szinte teljes hisztériával előtörve belőlem.
Végül kikapcsolom, és elég hosszas magam elé bámulás után veszem a laptopot és egy üres CD-t veszek elő. Kíméletlenül és őszintén válaszolok neki éppolyan módon, ahogy ő tette velem, még akkor is, ha ennek már más értelme van. Mintha kést forgatnék benne, holott valójában átölelem és szeretni akarom. Végül a Kúriába címezem a CD-t és juttatom el hozzá, egy kis cetli kíséretében, amin a válaszom van.
Miután feladtam őket, a szokásos programom következik: a konditerem. Nem akarok soha többé az a nyeszlett ifjonc lenni, aki voltam. És az idők folyamán hozzá szoktam a mozgáshoz, annak öröméhez. A futópadokhoz megyek, elkezdem bepötyögni a szintet és a többit. Sajnos egyet már sikerrel tönkre nyomogattam, a másikat meg tönkre futottam, mire rájöttem, hogyan ne törjem szét a farkas erőmmel. Most nagyon kellene figyelnem erre, és inkább az erdőben kéne nyargalnom, hogy az összes érzelmemet ki tudjam magamból engedni az előbbiek után.
//1. Switchfoot – Dare you to move Welcome to existence, everybody's here… everybody waits for you now Between who you are and who you could be Between how it is and should be
2. Switchfoot – This is your life This is your life Are you who you wanna be?
3.Switchfoot – You There’s always something in the way There’s always getting through But it’s not me It’s you (Sometimes ignorance rings true)
4.Switchfoot – Meant to live Everything inside screams a second life
5. Ray Lamontagne – Without words They don’t know like I do Don’t turn it all inside I don’t like to see you cry
6. Don't I hold you? - Wheat And don't I love you like you want to be loved And you're running away And what's your name Like I'm in the way
Fogalmam sincs róla, hogy hová tettem az eszemet akkor, amikor egy olyan ünnep szelleme szállt meg, melyet soha, de soha ebben a nyomorult életben nem szerettem, nem becsültem, nem tartottam semmire. Acaciaként álltam a legközelebb ahhoz, hogy valamikor is megünnepeljem a Karácsonyt, de történtek dolgok és végül kikértem magamnak a Szeretet ünnepét. Hagytam, hogy Jean és Oscar nevetséges feldobódottsággal parádézzanak a fenyőfánk körül, mint gyermekeket néztem őket, engedtem nekik, hogy játsszanak, amíg még megtehetik. Díszítettek, puncsot készítettek és krémlikőrt, főztek együtt, mint valami olcsó, meleg házaspár – pedig Jean messze állt attól, hogy Oscarhoz hasonlatos legyen – és én nem szóltam bele. Annyit kértem, hogy hagyjanak ki belőle, s mindaddig nem volt gondunk egymással, amíg ezt megtették. Ám amint elkövették azt a hibát, hogy uralni akarták önnön szabadságukat, rájuk gyújtottam a fenyőt. Házastul majdnem. Akkor megtanulták. Megértették egy életre, hogy ami nem, az nem. Nálam. Csupa nagy betűkkel üvöltve az égre. Pedig olyasmi, mint az év háromszázhatvanöt napjából egy vagy kettő igazán nem nagy áldozat. Még tőlem sem lett volna az. De nem akartam meghajolni. A kölykeimnek pláne nem. Sose voltam egy nagy zeneszerető. Mármint persze, én is hallgattam zenét, mint mindenki más, de sosem volt még annyi értelmük a dalszövegeknek, mint most, amikor a kúria falai között bömböltettem fülsértőn a lejátszót. Nem érdekel sem Tipi, sem Eska, sem a lelki üdvük. Önző vagyok, az voltam és mindig az leszek, ezen mit sem változtat a sok áthallás a sorok között, s az elgurult gyógyszerrel egyenértékű CD-írás. Eska tudja. Gyűlölöm, hogy tudja, de azt még jobban gyűlölöm, hogy én tudom. Nem érzem, hogy én én lennék, s olyan mindegy minden. Hadd tudja meg az, aki tette, fájjon neki, essen le, szenvedjen alatta, mint a kutya, ezt akarom. Újra zsarnok akarok lenni, s ha én valamit akarok, akkor az leszek. Ezt nem vette el tőlem, nem veheti. Még ő sem. Senki sem. A falháborodottság nem a legjobb szó arra, amit érzek, megkapva a viszonzást. Hányingerem támad, ismerősen fon körül a gyomrot bukfenceztető, felrázó érzés, kellemetlen ősiséggel keveri fel bennem az epét. Nem, nem fogok öklendezni, azon már régen túl vagyok. Hogyha minden undor magamból kiadott gyomortartalmat csalt volna elő belőlem, akkor végighánytam volna egész eddigi életemet. Magamtól undorodva. Mert ez az, ami a testcserékkel sem múlt el, az újdonság varázsa hamar illan el, amint új testbe kerülök, mert az elmém ismeri a múltamat. Azt, hogy mi vagyok. Torzszülött. S bár már eljutottam arra a pontra, hogy szeressek is ez a torzszülött lenni, Biisha kiölt belőlem mindent, amit felépítettem az évek során. Nem örökre, de most még vérzik a lelkem azért, aki voltam, s aki leszek, hogyha visszatalálok az utamra. Ám addig is megkeserítem az övét. Hogy merte azt a választ adni, amit? Nem, ez nem így működik. Ennyivel nem végeztünk! Érzem őt, tudom, hogy itt van. Berobbannék és letarolnám arról a futópadról, de mégis sokkal kifinomultabb módszert választok. Belejtek, mint valami dáma – ami sose voltam -, talpig sportos ruházatban, összefogott hajjal, jobb kezem mutatóujján egy CDt pörgetve. Nem sokáig van nálam a korong, mert meglátva a hímet azonnal útnak indítom, hogy a vacak a levegőben száguldjon, azt szelje át, a lehető legközelebbről osonva el Biisha füle mellett, belecsókolva abba a „dögölj meg, ha mersz!” üdvözlő-felszólításomat. Más szavam nincs hozzá. Még.
Mégis jól döntöttem, hogy a futópadot választottam. Kontroll, fegyelem. Ütemes dobbanás. Végiggondolom az elmúlt időszakot. Most valahogy úgy érzem, a másik oldalra estem át, mint jó száz évvel ezelőtt voltam. Mit rontottam el akkor és mit nem most? Ha lehet fokozni a zavart, a kuszaságot magamban, akkor most megtörtént. Nem akartam ártani és nem is akarok ártani Annakpoknak. Fontos nekem, sokkal jobban, mint azt gondolná. Vajon helyesen cselekedtem? Megérzem az egyik testvéremet, nem sokkal később már tudom, ki jött be. Széttárom a karom, ösztönösen jön. Aztán beütöm az utolsó fázist a futópad programjában. Véletlenek nincsenek, így aztán futok tovább a futópadon, úgyis erre fog jönni, ismerem már annyira. Nem is csalódom. És hogy jól tettem-e? Azt csak a száguldó CD igazolja. Némileg. Mert még mindig nem vagyok abban biztos, hogy jól tettem, amit tettem. Ne kapkodok a mini frizbi után. Két okból is. A vállam még nincs rendben, az oldalammal együtt. A lábamat már most túlerőltettem, de nagyon szükségem volt erre. A kapucnis kardigán és a vastagabb nadrág is takarja a kötéseket, sérülést. Ha pedig el akarnám kapni, akkor meg azzal keltenék feltűnést. Így hagyom ripityára törni mögöttem a falon. Vége a programnak, sétálva lemászok róla és a törülköző után nyúlok, megtörlöm az arcom és óvatosabban a nyakam. - Szia. – halvány mosoly, bátortalanság egy csepp sem. Egészen közel megyek hozzá, szembe állok vele. – Örülök, hogy látlak. – csendesen, de határozottan beszélek, aztán tovább haladok, terveim szerint az öltözők felé. Nem kérdezem a CD felől, látható volt a véleménye.
Mosolyog és én legszívesebben kitépném minden egyes hajszálát, szálanként, természetesen. Morra-nok egyet így első körben, majd odaküldök egy röpke „hello”-t, hogy azért én se legyek kőbunkó. Nem tudom, hogy minek jöttem ide. Túl sokan vannak olyanok, akinek nem kellene látnia mindazt, ami lehet ebből az egészből, s különben is, itt állva előtte még jobban tudom, hogy a valóság az való-ság, s nem tudok mit kezdeni vele. Rühelletes érzés ilyen szinten nem uralni magam, s csak ő a hibás, ő tett tönkre, őt gyűlölöm érte. Gyűlölöm? Igen is és nem is. Azon a vékony határvonalon táncolok vele kapcsolatban, ahol mindig is, s ami mellől csak akkor tudtam eltávolodni, hogyha nem láttam, ha senkit nem ismertem, aki emlékeztetett volna rá. Nem érdekel, hogy vannak rajtam sebek, nem érdekel, ha bármelyik fáj. A lelkem fáj, miatta fáj, azért, mert kiszipolyozott, s megérdemelné, hogy telepumpáljam ezüsttel ezért cserébe. Talán meg is tenném. A művészház előtt meg is tettem volna. De most.. most más. - Hogy merted? – vonom kérdőre csak így éhgyomorra. Az egy dolog, hogy én halálba zaklattam azzal a CD-vel, nekem persze szabad az én olvasatomban, nem úgy, mint neki. Hangomban akármennyire is nem akarom, benne ül a fájdalmas harag. Hagyom, hogy kimenjen, de nem megyek azonnal utána. Szó nem lehet arról, hogy kövessem, előbb ölném meg magam, de komolyan! Csak pár perc kell az egyik gépen, de kell, mert így azt érzem, hogy a helyzetet én uralom, s ez kielégíti a szabadságvágyamat és minden bennem élő dominanciám. Végül csak távozom az öltözők felé, hogy nem foglalkozva senkivel a férfiöltözőbe térjek, oda, ahol Biisha van. Ha valahol hamarabb kapom el, akkor hamarabb találom meg kedvességemmel, de ha ott, akkor ott, nem érdekel mindenféle kanok méltatlan hőbörgésébe vegyülő élveteg füttyögése. Nem élvezem, de nem is frusztrál, ami azt illeti. - Mondd a szemembe! – közlöm vele, csípőre tett kézzel állva meg előtte, s metszőn fúrva tekintetemet az övébe. Hogy mit? Amit akar. Magyarázkodhat bármiről, a lényeg, hogy magyarázkodjon. Vagy húzzon fel. Mindegy, csak hadd érezzek valamit. Valamit, ami nem ez. A harag is jobb lenne, mint az, ami megülte legbensőbb lényemet.
Elég tapasztaltak vagyunk már, hogy ne csináljunk ostobaságot nyíltan, emberek előtt. Bízom ebben és egyben nem is akarom, hogy tovább feszítsem az idegeit. Sosem szerettem senkinek sem fájdalmat okozni, azonban a nyílt rákérdezéseimmel, vagy vélemény nyilvánítással mindig érzékeny dolgokra tapintok. Az érzései felőle és bennem, amik az övék, eléggé képen vágóak. A kérdésre visszalépek elé, némán nézem öt másodpercig, aztán ismét az öltöző felé haladok, válasz nélkül, azonban hagyom, hogy kezem finoman a felkarjához érjen. Mintha tudnám, mit teszek. Egy nagy frászt tudom. Életemben többet hibáztam, mint nem, annyit viszont már emberként is tudtam, hogy az érzelmek mikre képesek. Zuhany és átöltözés nélkül szándékszom távozni. A holmimat pakoltam csak a be, a pulóvert és a kabátot is csak magamra kapom. Már majdnem az öltőző kijáratnál vagyok, amikor ő nyitja ki az ajtót, mielőtt odaérnék. Kap már füttyintést és hőbörgést Tria, de én sem foglalkozom vele. - Csak utánad. – nézek a szemébe. Addig nem szólalok meg, míg meg nem szólal, csak utána folytatom. - Szeretnéd hallani? Itt? Rendben. Szabadnak lenni annyi, mint nem félni. A félelem egyik formája az agresszió, a düh. Mitől félsz? Ha szabadnak gondolod magad, akkor miért nem álltál elém és mondtad meg, mint mindig mindenkinek annyi mást? Miért pont ezt nem? ~Nem vagy szabad, Annakpok. A saját érzelmeid és egod rabja vagy. ~ Gondolatban fűzöm hozzá, mert ez már valóban csak ránk tartozik. - Tessék. Elmondtam. Csak te tudsz változtatni ezen, senki más. Ha még nem esett nekem, akkor már valóban kifelé tartok. Ismét egy jó hely, ismét tele emberekkel.
Abban az állapotban vagyok, hogy a füttyögők torkán lenyomnám az ökölmet, hogyha Biisha nem lenne a képben. Elegem van az egész tisztánlátásból, meztelennek érzem magam a saját hazugságaim nélkül, lehántolt érzelmi héjam legalább annyira hiányzik, mint egy kiadós balhé. Utóbbiból azt hiszem, hogy kapok majd bőséggel, ahogyan kap kedves Megoldónk is. Nem ússza meg szárazon, ezt biztosan tudja ő is. Nem én lennék, ha hagynám magam. - Itt. Most. Azonnal. Közlöm vakkantásszerűen a kívánalmamat, mely egyértelműen utasítás és nem kérés. Dobbantok lábammal a padlón, ütemes dobogást produkálok, mellkasom előtt karba font kezeimmel úgy állok előtte, mint valami élő tilalomfa. A homlokomra van írva a "halljam!" szócska is. Sürgetőleg villan rá tekintetem. ~ Nem te fogod megmondani, hogy mi a szabadság. ~ koppannak szavaim elméjében szárazon, érzelemmentesen. Először válaszolok mentálisan és csak aztán vágok bele, hogy minden emberi fül számára jól hallhatóan formázzam meg véleményemet. - Mit nem? Mi az a pont ez? Mire gondolsz, mondd? Provokálom, igen. Hogyne provokálnám? Hallani akarom azt, amit volt pofája dalban válaszolni nekem, mert ha ő sem bírja kimondani, akkor ugyanolyan, mint én vagyok, s lesz ellene fegyverem. Nem, mintha számítana, nem, mintha így ne ugorhatnék a torkának akkor, amikor akarok. De nem akarok, még nem. Itt nem. ~ Változtattam, de te elvetted tőlem a változást. Kizsigereltél, s még csak beledögleni sem tudtál rendesen. ~ morog rá belőlem a farkas. Nem hagyom, hogy nélkülem távozzon, dérrel-durral megyek utána, bevágom magam mögött az öltöző ajtaját. - Egyáltalán mit foglalkozol vele? Nem, nem velem, hanem a helyzettel mit foglalkozik. Tudatosan fogalmaztam így. Érzem, ahogy torkomba gyülemlik a keserű epe. Eska tudja. Vajon ki tudja még? - Megdicsértek a kis akciódért odahaza? Kérdezem. Sejtem, hogy Eska Yeehez vihette Biishát azon az éjszakán. Nem örülök neki, de ugyan minek örülök én mostanában, aminek a Többiekhez van köze? Sose dobtak fel különösebben, s így nyolcszázegynéhány év után is éppolyan hagyjuk már érzésem van őket illetőn.
A dobbantásra felvonom a szemöldököm. Nem vártam, hogy ilyen rövid idő alatt változzon, sőt, még javában a tagadás és düh korszaka, amiben van, de … nem tudom. A tekintetemben komolyság és a lélek végtelensége tükröződik. Egyre tisztábban érzem testvéreim érzelmeit, az itteni farkasokét, egyre több érzet és kép villan be, mely még meg sem történt. Kirakósjáték, érzelmi foszlányok lengedezése. Úgy állunk ott, mint hűs víz és forrongó láva, egymással szemben. Mióta szól erről a testvéri lét? ~És te sem. Mert nem is érted, mi az, szabadnak lenni. Csak vagdalkozol a vakvilágba, mint egy tinédzser.~ - Pont te kérdezed, aki nem merte kimondani a képembe, hogy szeret? - ~ Több, mint nyolcszáz évig?~ Kimondtam. Provokál, tudom és én is őt. Nem érdekel, hogy mások is vannak, de tudom, hogy innen menni kell. ~Igen, változtál. Megkeseredett lettél, gyűlölködő, kivagyi. Ezt jelenti neked a szabadság? Mit jelent neked egyáltalán? ~ Komolyan tekintek rá. ~Miért kívánod annyira, hogy megdögöljek, amikor a múltkorit is alig heverted ki?~ hát ez tragikomikum. Haladok a folyosón, a kocsi felé, mi más felé. Megint nem borozgatós beszélgetés lesz a vége. De remélem, hogy most már tudunk a nullpontról, inkább a negatívból, kimozdulni. - Veled foglalkozom. – nyomom meg a szót. - Miért érdekel téged? Az előbb a halálomat kívántad… - megállok a kocsim mellett. – Beszállsz, vagy itthagyhatlak? Akár beszáll, akár nem, én megteszem. Ha beül mellém, direkt nem szólok egy szót sem, had puffogjon. Ha szerencsésen elérkezünk a házamhoz, amely távol van némileg a kertes házaktól is, de még nem tanya, megállok és a ház felé veszem az utam. - Mit szeretnél, Annakpok? – ha velem tartott, akkor ezt már a házban teszem fel.
Elképesztően dühít az, hogy engem mer kioktatni szabadságból, engem, aki szabad vagyok, voltam és leszek. Nem mondok viszont semmit, csak a nyakába tolom energiáimat, minden haragommal beborítom, megfojtani kívánom vele, terrorizálni és éreztetni vele ezáltal, hogy nem csak ő képes tönkretenni valamit. Ez nem a képességem, azt nem használom ellene, de az nem tilos, hogy megkínáljam a lényem „szebbik” felével, hát ezt teszem. Nem, mintha nem érdemelne meg egy kis ezüstöt is azután, hogy képes volt belemászni a fejembe a képességével. Mindig tudtam, hogy utálom a Pszichókat, de az már biztos, hogy eztán arra specializálódom, hogy megfosszam tőlük a világot. Ha kell, akkor az összes lehetségest átharapom. Érezze csak a törődést a szentem! - Tényleg ennyire hülye vagy? – vonom fel szemöldökömet. Tekintetem smaragdszínébe belemosódik farkasom íriszének színvilága, benne örvénylik nyolcszáz évnyi ön- és társgyűlölet. - Te talán szeretsz engem? Vonzódsz hozzám? – kérdezem élesen. Nem véletlenül. Férfi vagyok, a Többieknek csakis az, így ha innen nézzük, nem szerethet, nem vonzhatom, hiszen ez nem így működik. Hiába mondjuk, hogy a nem nem számít, tudom, hogy számít. És azt is éreztem, amikor legutóbb az ajkára tévedt nyelvem, hogy felkavarodott tőlem a gyomra. Nincs mit szépíteni ezen, fogalmam sincs, hogy miért akar hülyének nézni és ragozni valamit, aminek semmi alapja nincs. A provokációja sikeres. ~Sosem voltam másmilyen.~ vetem oda. Megvonom a vállamat. Nem, nem fogja nekem megmagyarázni, hogy megváltoztam, ugyanis semmit nem változtam az évek során. Ez lehet a baj mások szemében. Ugyanolyan szilaj vagyok, mint voltam akkor, amikor nem vette észre, hogy hogyan nézek rá, amikor nem tűnt fel neki, hogy az undorkeltő kilencéves miként aggódik minden egyes köhögésénél, hogy miként hal bele lélekben a társa összes köhögőrohamába. Soha nem tűnt fel neki semmi, vagy ha mégis és eltitkolta előlem, akkor nagyobb szemét, mint amekkorának jelenleg gondolom. ~Ne merészeld!~ emelem fel mutatóujjamat fenyegetőn. Nem vagyok hajlandó tudomásul venni, hogy ez a mocsadék a szellemvilágról volt képes lesni, hogy miként törtem össze Amosba érkezve, s mit tett velem az, hogy megéreztem a körön a hiányát, halálát. ~Mert nyugtom lenne tőled pár száz évig.~ adok választ pimaszul. Tudom, hogy érez mindent, ami árad belőlem, hiába is rántanám fel a pajzsomat. Hagyom hát, hogy átömöljön belé minden belőlem, azon a hamis kort mutató résen át is képes rá, amit emberek között felveszek. - Nem akarom, hogy foglalkozz velem! – csattanok fel dacosan. Nem igaz. Akarom, hogy foglalkozzon, s ez paprikáz fel a legjobban. Mert nem akarom akarni, nagyon nem! - Csak nem gondolod, hogy ilyen könnyen megszabadulhatsz tőlem? – nevetek fel. Kecsesen teszem be magam az autóba, egész úton őt méregetem, gyűlölettel átitatott tekintetemet járatom rajta, s közben nem igyekszem elnyomni a bennem felsejlő élvetegséget sem. Akar mindent tudni? Hát csak győzze befogadni a tényeket. Már úgyis cseszhetem a lelki „inkognitót”. - Azt akarom.. – nem, nem szeretném. - ..hogy add vissza azt, amit elvettél tőlem. – sziszegem egyszerűen, de mérgezőn, akár a kígyó. Ha kiszállt a kocsiból, akkor én is megteszem, előtte termek, s ha sikerült elég gyorsnak lennem, akkor testem és az autókaszni közé szorítom őt. Megtámaszkodom két oldala mellett a karjaimmal. - És te mit akarsz? Engem akarsz? – hajolok hozzá igen közel, szinte ajkaira lehelem a szavakat. Lehetne ez szép, kedves és szeretetteljes is, de mi sem áll messzebb az igazságtól. Fenyegető vagyok, fojtogató, a veszély ízét hordozom, s kívánom: ő is kóstolja meg.
Nem akárki, hanem egy első borít be az összes haragjával és dühével. Bárki másét könnyedén hagyom átfolyni magamon, s tudom kezelni. Nyelek is egyet, ahogy szinte megint ledöf az érzelmeivel. Fáj. Szomorúan tekintek rá. - És te? Te is ennyire hülye vagy? – dobom vissza a labdát. A szemeibe nézek, kutatón. - Azt kérdezed, aki itt áll előttem, toporzékol, mint egy hisztis királylány? Ha én tenném ezt, te vonzónak találnál? Szeretnél? Amikor minden dühödet viszontlátod a másik szemében fájdalomként tükröződve? Mondanád neki, hogy szereted? Hogy akarod? ~De igen. Törödő… figyelmes… boldog. Most egyik sem vagy.~ ~Ha be tudod bizonyítani, hogy nem sajnálatból szerettél akkor, elhiszem neked. Viszont akkor jön az a kérdés, hogy miért nem utaltál arra, hogy érdeklődsz irántam? ~ nem, az most sem merül fel, hogy mindketten férfiak vagyunk, és mivel ő maga is így viszonyul magához, nem tartom kétneműnek. Eldöntötte, hogy férfi, és egy férfit szeret. ~ Ha szabadnak tartod magad, akkor az érzéseid mellett, ami a szeretetről szól, miért nem tudsz kiállni? A haragod és a dühöd olyan könnyen a képébe vágod mindenkinek. A szeretetet miért nem? Azt nem szabad? ~ ~Egyszer sem mondtad ki, hogy szeretsz. Egy ráutalást sem kaptam. Örültem, hogy másnap is rám sütött a Nap fénye. Azzal a testtel mondd, hogy remélhettem azt, gondolhattam azt, hogy valakinek fontosabb vagyok az életében, mint barát vagy testvér? Míg te élted a féktelen életed, én az életemért, korty lélegzetért küzdöttem? Utána sem mutattál semmit felém, akkor milyen jogon kéred számon rajtam a saját, ki nem mondott érzelmeid nem viszonzását? ~ De igen, merészeltem. És nem értettem, miért tette, vagyis… akkor értettem meg. Szomorúan nézek rá. ~Valóban ezt akarod? Hogy utána megint önsajnálatba fordulj?~ - Nem te mondod meg, hogy kivel foglalkozhatok és kivel nem. – nyugodtan felelem, bár az állandó érzelmi ostrom nem éppen a legjobb szilárd talaj. – És tudom, amire azt mondod ne tegyem, azt akarod igazán. – teszem hozzá halkan. Igen, tudom és érzem is. És azt is, hogy hideg veríték kezd kiülni a homlokomra.
Kezdőlap
