- Remélem tényleg nem gáz, hogy itt futunk össze és nem nálam. - Intéztem szavaimat barátnőmhöz, miközben szőke tincseimet igyekeztem lófarokba szorítani össze egy hajgumi segítségével az öltözőben. Pillantásom Jenny-n időzött közben. Hihetetlen, mennyire paranoiás lettem az utóbbi időben... Nem, ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy Darrennel lassan majdnem egy hónapja - te jó ég! - nem találkoztunk ruhában se, nemhogy ruha nélkül. Egészen egyszerűen nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy miután kitettek a Hotelből és környékéről, a megfigyeltetésem nem szűnt meg. S ha meg is szűnt volna, akkor ott volt a tény, hogy a kékek közül sokan tudtak kettőnkről. Nem mondom, hogy kinézem bárkiből is a dolgot, de az információ nagy úr, ha jól kufárkodik vele az ember... Felzaklatott a puszta gondolata is annak, hogy esetleg árthatnak velem/miattam Darrennek. - Na, de mesélj már, milyen az új... munkahelyed? - Épp csak oldalt sandítok a belépő emberhármasra, s máris pontosítom a kérdésemet. Jenny így is érti, hogy a falkára gondolok természetesen. Azt mondjuk nem állítom, hogy megöl a kíváncsiság, de őszintén érdekelt, hogy ő hogyan éli meg az egész helyzetet. Nem lehet egyszerű neki sem, az biztos. Elkészülve az öltözéssel ráfordítottam a kulcsot a szekrényre, amit nekem utaltak ki a recepción, majd zsebembe rejtve azt indultam meg Jenny után a jógateremnek kikiáltott "üvegkalitkába". - Képzeld, a minap sikerült utolérnem telefonon Sam-et. Dé nem is említette, hogy már nincs a városban, én meg nyomoztam utána, mint valami idióta... - Szusszantam fojtottan, elnyomva a bosszús élt. Nem akartam panaszkodást csinálni a csevegésből, na meg, azért jöttem, hogy jól érezzem magamat a barátnőmmel és nem a párom - ótejóég, ezt sosem fogom megszokni - vagy egy kölyök miatt bosszankodjak.
- Dehogy, néha úgyis el szoktam ide jönni! – válaszoltam mosolyogva. Nagyon örültem neki igazából, hogy Yetta elhívott jógázni, hiszen olyan régen láttam utoljára, hogy már meg sem tudnám mondani az idejét. Borzalmas ez az egész helyzet még mindig, pedig legszívesebben hetente többször is összefutnék vele, ha tehetném. Nem is értem, hogyan siklott így félre minden, de talán kár is rajta keseregnem most már. Csak előre kell tekinteni és azzal törődni, ami a jövőben lesz, és nem azzal, amin már nem tud változtatni egyikünk sem. Ezt a mostani találkozót viszont egészen szépen összehoztuk szerintem, talán beszélgetni is lesz egy kis lehetőségünk, már ha nem zavarnak ki mindkettőnket, amiért zavarjuk vele az órát. - Eddig még semmi izgalmas nem történt. Nem adtak nekem semmi feladatot, és egészen unalmasnak mondható. Vagy legalábbis nyugi van egyelőre – természetesen értettem némi gondolkodás után, hogy mire is gondolt. Engem nem zavart az emberek felbukkanása, de talán falkát emlegetni nem lett volna bölcs dolog előttük. Így viszont bátran beszélgethettünk tovább, habár a magam részéről én már zártam is a szekrényemet. A matracot a hónom alá csaptam, egy üveg vizet a másik kezembe fogtam és immár én is készen álltam arra, hogy bemenjünk. Még volt néhány percünk kezdésig, de addig elfoglalhattunk egy-egy helyet magunknak a teremben, igaz? - Gondolom, hogy nem tartotta fontosnak – vontam meg nemes egyszerűséggel a vállaimat, közben pedig leterítettem valahol a terem hátuljában a kis matracomat, amint beértünk. – Itt jó lesz, ugye? – kérdeztem meg a biztonság kedvéért, de innen talán később jut majd el a hang előre, ahol az órát tartó nő lesz. Valószínűleg, ha meghallaná, hogy beszélgetünk, egyből ki is tessékelne minket. Nem mintha annyira zavarna, de nem akartam felhívni magunkra a figyelmet. Ha valaki figyelt minket, az már úgyis láthatta, hogy együtt vagyunk itt, csak azt nem tudhatták, hogy van némi közünk is egymáshoz. - Jobban is teszi szerintem, ha távol marad. A bátyám elég dühös rá és meg is értem – még mindig meg voltam sértve, hogy szinte szó nélkül lépett le azok után, hogy befogadtam magamhoz, de ez van. Az ember mindig tanul, ráadásul felbosszantotta Darren, én pedig minden körülmények között az ő pártját fogtam volna, habár azt is ostobaságnak tartottam, hogy kölyök létére elhagyta a falkát. De ha neki ez így megérte és megfelel, akkor nekem nem tisztem bármit is mondani róla. – Te hogy vagy? – tereltem el inkább a témát Yettára, mert nagyon érdekelt, hogy vele mi a helyzet.
- Az azért jó, nem? Csak nem vihar előtti csendről van szó... - Biztató a mosolyom, s nem tudom megállni, hogy kissé konkrétabban rá ne kérdezzek erre-arra. - Semmi új intézkedés nincs akkor? Kilakoltatás, meg hasonlók? - Valahol őszintén érdekel a falka sorsa, még ha csak pár emberhez is kötődök a tagjai közül igazán. Így tehát figyelmesen hallgatom, ha Jenny beavat valamibe, közben pedig már befelé lépdelünk a terembe, ahol a hely prospektusa szerint a testi-lelki felüdülés vár ránk. Ha erre vágynék, inkább mennék egy wellness hotelbe. Ja, hogy ott meg nem vagyok szívesen látott vendég... ciki! - Hmpf... menj már Jenny! Lehet, hogy neki nem fontos, én viszont égre-földre kerestem a srácot. Igazán elköphetett volna annyit, hogy elhúzott New Yorkba kicsit gondolkozni, mert elcseszte a dolgait. Jó lesz, persze! - Horkanok fel, lehuppanva a matracomra, s csak halkan, szinte magam elé motyogva jegyzem meg: - Ha ennyivel nem tudott segíteni, ki tudja, mit nem tart még fontosnak megemlíteni. - Uff. Igyekszem lehiggadni, elvégre a haragom nem barátnőmnek kellene, hogy szóljon. Saját magamra vagyok dühös, hogy utolsó pillanatban jutottam hozzá valami olyan infóhoz - hónapokon át tartó kutatómunka után - amit más két mondatban közölhetett volna velem. - Nos, mint látod, rám fog férni a jóga! - A mosolyom még nem az igazi, de már alakul. - De komolyan! - nevetem el magam hitetlenkedő ábrázata láttán. Pontosan tudom, hogy nem erre kíváncsi. - Ha őszinte akarok lenni veled, megőrjít ez az egész helyzet. Nem tudom, hányadán áll velem kapcsolatban de Luca meg a pitbullja. Nem tudom, mennyit és mit tudhatnak arról, hogy Dé és én... nagyon remélem, hogy semmit, de ez a bizonytalanság elég őrjítő. Ha logikusan végiggondolom az egészet, le kellene lépnem, mert amint rendeződtek a falkán belüli viszonyok, a magányosok következnek, onnét pedig már csak egy lépés, hogy minden eddigi szarság kiderüljön Darrentől kezdve a kémkedésig. - Fújtam ki a levegőt szépen lassan tüdőmből, miközben Jenny-t fürkésztem a túlsó falnál levő tükrös felületben - de közvetlenül nem pillantottam felé.
- Hát nagyon remélem, hogy nem arról lesz itt szó! Nem bánnám, ha lenne egy kis nyugi, de néhány átszervezés azért volt – magyaráztam neki, miközben bevonultunk a terembe és elhelyezkedtünk az általam választott helyen. Szépen lepakoltam a matracot, kisimítgattam és ráültem törökülésben, úgy fordulva Yetta felé. Nagyon örültem neki egyébként, hogy találkoztunk, túl régen volt már rá példa, és hiányzott nekem. Ezért is kapott egy hatalmas ölelést, amikor megpillantottam az öltözőben, ahová nem sokkal utána érkeztem meg. - Nem, kilakoltatás nem volt – ráztam meg a fejemet. – Hála istennek, semmi kedvem nem lett volna beköltözni a hotelba – súgtam oda neki, még a számat is elhúztam közben. Azóta tudtam ám, hogy miféle körülmények között laknak ott. Még hogy közös fürdőszoba! Te jó ég! Mondjuk ezt most nem kezdtem el emlegetni, hiszen ő már úgyis járt ott, lakott is pár napot, mondjuk, azt nem tudom, hogy mindez a farkasok részlegén történt-e, vagy sem. Nem is volt most fontos szerintem. – Mondom, csak ezek az átszervezések, meg ami eddig is volt már nálunk. Odafigyelni a kóborokra… - tettem hozzá, tekintetem pedig aggodalmasan villant meg, ahogyan őt vizslattam. Nem tudtam, hogy mire kell számítani a jövőben, de eléggé aggódtam miatta. - Nem hiszem, hogy Darren tudná, hogy hová ment. Ennyire azért nem érdekli a sorsa, csak annyit mondott, hogy menjen innen és jó sokáig kerülje is el ezt a helyet. Arra már biztos nem szánt időt, hogy megérdeklődje, mégis mi az úti célja. Hidd el! – mondtam határozottan, mert erről valahogy meg voltam győződve. Nem láttam értelmét, hogy Darrennek miért kellett volna ennyire pontosan tudnia. Minél távolabb akarta tudni magától a srácot, és amikor ez megtörtént, többé nem törődött vele. Szerintem legalábbis, hiszen erről mostanában mi nem beszélgettünk. – Maximum annyit mondott volna neked, hogy már nincs a városban – vontam végül meg a vállaimat és sóhajtottam egyet. - Na, ne mondd! – néztem rá hitetlenkedően, mivel nem ez volt az, amit hallani akartam. Ezt valószínűleg az arcomra kiülő szigor is értékeltette vele, mert utána mégiscsak elkezdte mondani, hogy mi van vele. Én némi elégedettséget éreztem, mert legalább most már nem nézett teljesen hülyének. Egyébként meg, tényleg ráfért egy kis jógázás, de ebben legalább osztoztam vele. Nekem sem ártott ez a kis lazítás, talán kifelé menet már sokkal jobb kedvem lesz és az idegesség görcsei is eltűnnek majd a testemből. - Igen, valószínűleg ez fog jönni. Darrenre most szükség van, ő afféle összekötő a két tábor között, hogy úgy mondjam… - a tükörben találkozott a pillantásom Yettáéval, de sok biztatót azért én sem tudtam mondani. – Nagyon remélem, hogy nem fog kiderülni. Mondanám, hogy talán érdemes lenne újra csatlakozni, de fogalmam sincs arról, hogy miként állnának hozzád. Az a baj, hogy aggódom miattad én is, és szívem szerint azt akarnám, hogy amíg el nem ülnek itt a dolgok, menj el Anchorageba. Annyira nincs messze, de mégis távolabb van ettől az egésztől. Ugyanakkor azt is szeretném, ha itt maradnál, és te is újra velünk lennél – vallottam be őszintén, bár számat leplezetlenül elhúztam. Nem voltak túl jók a kilátásaink.
- Jó, de az meg elkerülhetetlen lett volna. - Biccentek aprót megerősítőn a szavaira, s noha érdekelnének a részletek is, valahol megértem, hogy nem alkalmas sem a hely, sem pedig a "körítés" arra, hogy beszéljen róla. Akármennyire is bízik bennem, mégiscsak egy kóbor vagyok, aki nem szándékozik csatlakozni a falkához! S lám, a szavai is hasonló mentalitást tükröznek, én pedig keserédes mosolyt küldök felé. - Akkor te éppen a lehető legjobban végzed a feladatodat! - Hangom nevetős, fejemben meg sem fordul, hogy esetleg tényleg azért jött ma csak velem, mert felsőbb utasításra megkapta: figyeljen rám. Sok mindent kinéztem Jenny-ből, de ekkora genyóságot nem. Ha meg is tenné, nem lenne ennyire őszinte (szerintem) a tekintete. A Sam-es témára csak felmorranok. Gondolhattam volna, hogy a bátyját védi, talán én is így tennék makacsul ragaszkodva hozzá, ha Olennel együtt nőttünk volna fel. Ki tudja! - Inkább ejtem is a témát. Arra, hogy Darren miféle szerepet tölt be, aprót nyelek. Fantasztikus... de Luca politikája megérne egy szakdolgozatot, de sem a jogi, sem pedig a társadalomkutatói pálya nem vonz jelenleg. Különben sem hinnék el, hogy ilyen egyáltalán létezhet, mint amit ez a pasas produkál... Azért remélem elnézi, hogy nem borulok érte a keblére vagy csókolom meg a lába nyomát. - Esélytelen. Ha el is tűrnék az újra csatlakozásomat, én akkor se hiszem, hogy addig a falkához akarok tartozni, míg le nem cserélődik a két főfejes. - Húzom el kissé a számat, de belegondolva, már a csatlakozásom sem ment a legzökkenőmentesebben. Hiába kérdezné meg de Luca újra és újra, ugyan olyan nehézkesen menne a behódolás, mint elsőre. Farkas vagyok, nem holmi vadló, akit csak úgy be lehet törni! Jenny szavaira ugyanakkor felkapom a fejem, tekintetembe élénk fény költözik. - Jen... hol a fenében voltál idáig?! - Szusszanok megkönnyebbülő mosollyal arcomon. - Már amikor kitettek a hotelből, akkor ez volt az első gondolatom, de Darren kedvéért maradtam. Viszont azóta is, én... akármennyire is szeretlek titeket, képtelen vagyok maradni. Nektek, neki is jobb lesz, ha nem kell állandóan tartania attól, hogy... nem is tudom, valami történik velem, esetleg megneszelik az egészet és nekem is jót fog tenni a helyzet. Gondolod, hogy ő is képes lesz ezt belátni, akárcsak te? - Immáron ténylegesen felé pillantok, noha sorjáznak befelé az emberhölgyek is ééés... egy pasi. Kissé kérdőn szalad fel a szemöldököm, a helyzet komolysága ellenére is bennrekedt nevetésemmel küzdök hol Jennyre, hol a fazonra pillantva. Nagyon úgy fest, hogy ő tartja az órát ma.
- Ugye? – mosolyogtam rá kicsit szomorkásan. – Tökéletes, lelkes felderítő vagyok – a viccelődés közepette még szalutáltam is egyet játékosan, bár őszinte öröm azért nem volt a hangomban. Egyáltalán nem örültem volna, ha tényleg ráállítanak, pedig az nem lett volna olyan meglepő dolog a történtek ismeretében. Nem volt ez így jó, biztonságos pedig főleg nem, de valahogy csak kellett már találkoznunk végre. A lényeg az volt, hogy erről más ne szerezzen tudomást, mert ha nem jelenteném esetleg, hogy találkoztam egy kóborral, akkor azért nekem még lehet bajom, ha lebukok. Nem, erre az eshetőségre nem is voltam hajlandó most gondolni. Láttam, hogy kicsit mintha feszültebbé vált volna Darren emlegetésére, de valamit csak kellett róla is mondanom, nem? Csak aprócska információmorzsákat csepegtettem, amiből talán még egyikünknek sem származhatott komolyabb baja. Aztán lehet, hogy tévedek, de ha tudna beszélni a bátyámmal, valószínűleg előbb-utóbb ő is beavatná. Lehet több értelme lett volna a beszélgetésünknek mentális úton, de annyira szerettem volna azt hinni, hogy itt biztonságban vagyunk a figyelő tekintetek elől, de biztos sohasem lehetett ebben egyikünk sem, igaz? - Sajnos gondoltam, hogy ezt fogod mondani. Nekem sem tetszik túlzottan, elhiheted – húztam el a számat, mivel ez volt az igazság. Ahhoz azonban kevés voltam, hogy tegyek is ellene, úgyhogy el kellett fogadnom ezt a helyzetet és megszokni. Vagy én is szökhettem volna meg a mellettem ücsörgő barátnőmmel együtt, de a családot valahogy nem akaródzott magam mögött hagyni. – Egyébként gondolom a másik az a vastag szemöldökű… - utaltam Dantéra, mert a másik főfejes biztosan ő volt részükről. Még csak párszor láttam ugyan, de eddig nem sikerült belopnia magát a szívembe. Jó, tény, hogy nem is töltöttem olyan sok időt vele, de nem is akartam valami miatt változtatni ezen. Amíg lehetett, addig kerültem őket. - Hát, tőled túl messze… - nevettem el magam halkan, hogy azért ne nézzen mindenki egyből felénk. – Igen, ez igaz! – mondtam őszintén, miszerint jobb lesz Darrennek, ha nem kell pluszban még miatta is aggódnia. Meg egyébként nekem sem, ha már itt tartunk. Jó, nem esett jól nekem sem, hogy ezt kellett mondanom, de az igazság attól még ez volt sajnos, és ezzel meg kellett mindnyájunknak birkóznia előbb-utóbb. – Figyelj, ő nem hülye, még ha sokszor úgy is tesz! – ráztam a fejemet rosszallóan. – Meg fogja érteni, erre számíts és talán azt is elismeri majd nagy nehezen, hogy ez teljesen ésszerű döntés. Az már más lapra tartozik, hogy mennyire nem fog ez neki tetszeni. Ha elmész, nekem nagyon fogsz hiányozni, neki meg biztosan még annál is jobban – a mosolyom most sem volt igazán vidám vagy szívből jövő. - Ha átköltözöl oda, ne feledd, hogy van egy gépem. Igaz, hogy most vannak vele más terveim, de bármikor elvihetem, és felpakolom magam mellé Darrent is, aztán megyünk hozzád! – jelentettem ki határozottan, és csak akkor akadt el igazán a szavam, amikor bejött az óraadó pasi. A két szemöldököm egyből a magasba szaladt, alig bírtam visszatartani a nevetést. Egy szerencséje volt, hogy csini a feneke! – Hm… ha ezt tudom, már hamarabb jövök! – súgtam oda Yettának nevetősen.
A lehetőség, hogy Jenny lebukik, bennem is felmerül, viszont nem teszem szóvá, hiszen nem azért jöttünk ide, hogy aggodalmaskodjunk - a kelleténél is jobban - na meg bíztam benne, hogy barátnőm feltalálja magát. Abból még nem lesz baja senkinek, ha beközli, hogy találkozott Olen húgával és a csaj (azaz én) köszöni, nem akar csatlakozni a falkához, hanem lelép. Azért bízok benne, hogy ezt az után közli, miután én már beszéltem Darrennel, különben esélyes, hogy drága szentemnél - haha- bejátszik egy enyhe szívleállás... - Aham. Látom neked is feltűnt! - Szélesedik ki vigyorom Dante említésére. - Szerintem születésnapján lepjétek meg valami kozmetikai utalvánnyal, jót tenne a fizimiskájának. Meg csapjatok hozzá egy masszázst is, hátha az kirángatja a karót a seggéből. - Fejcsóválok, s csak későn jövök rá, hogy a lehető legjobb személynek mondom, hiszen Jenny is rendelkezik a Wainwrightok ama fantasztikus tulajdonságával, hogy a legőrültebbnek látszó ötleteket képes fogni és kivitelezni, ha kell. - Tudom... - Sóhajtva engedem lejjebb a vállaimat, ahogy viszonzom mosolyát. Az szinte tükörképe Jennyének, annak minden erőtlen, őszintétlen mivoltát másolva. - De Anchorage nem a világ vége és... igen! Ott a géped. Tudod, arra gondoltam, ha belefér, egyszerűbb lenne azzal átvinni mindent egyszerre... persze, ha nem tudjuk összehozni és problémát jelenthet Castor felé neked, akkor hagyjuk a fenébe, csak egy ötlet volt. - Már alakul az a mosoly, s egészen őszintévé válik az óraadó láttán. - Ne is mondd! Van egy hátsója a csávónak... - jegyzem meg vigyorogva, mint valami nagyra nőtt tini.
- Miért, szerinted van, aki nem veszi észre? – vigyorogtam én is szélesen. Először nagyon komolyan akartam rákérdezni, csodálkozást mímelve, de végül nem jött össze. Szerintem ez volt az ő fő ismertetőjegye, bár nem szívesen húztam volna vele ujjat azzal, hogy ezt az orra alá is dörgölöm. Épp elég neki, hogy így kell élnie. Nem mintha nem változtathatott volna rajta könnyedén, ha akarna, de hát a férfiak már csak ilyenek. Kivéve azokat, akik a hiúbb fajtához tartoznak. Legalább ebből egyértelmű volt, hogy ő nem ilyen. - Megtenném, ha olyan hangulatban lennénk, de valahogy nem tudnék tisztelni egy olyan férfit, akinek ki van szedve a szemöldöke – ismertettem az én hatalmas problémámat Yettával is, hogy átérezze. – Egyébként az a karó szerintem már eléggé hozzá nőtt ahhoz, hogy ne lehessen sehogyan sem megszabadítani tőle – sóhajtottam fel lemondóan, még a fejemet is csóváltam mellé. Az már csak mellékes, hogy egyébként sem tudtam, hogy mikor van a szülinapja, és ha tudnám, szerintem a jókívánságokon túl nem adnék neki mást. Nem voltunk mi olyan jó viszonyban, és nem is láttam esélyt arra, hogy erre valaha is sor kerülne. Az eddigiek alapján túlzottan különbözött tőlünk hozzá, de talán túl fogom élni. A jó hangulatomnak csak akkor mondtam búcsút, amikor áttértünk a költözködés témájára. Én sem örültem neki, viszont ennél jobbat én sem tudtam kitalálni annak érdekében, hogy ő biztonságban legyen. Inkább legyen a kisebbik rossz és költözzön el, minthogy valami baja essen. Azt nem valószínű, hogy bármelyikünk is megbocsátaná magának. Darren érthető okok miatt, én meg azért, hogy maraszaltam itt, ahelyett, hogy segítettem volna neki költözködni. Mintha csak kitalálta volna a gondolataimat, idő közben pont ezt hozta szóba, mire halványan rá is mosolyogtam. - Persze, szívesen segítek. Majd megmondom neki, hogy fuvar volt és odaadok valamennyi pénzt, mintha az lenne egy bizonyos százaléka. Nem hiszem, hogy problémázna miatta, szerintem örülni fog, hogy eggyel kevesebb magányosra kell odafigyelnie – legyintettem egyet. Ha bajba kerülnék, szerintem akkor is segítenék neki, bár nem szívesen kockáztattam a testi épségemet, de mindig van olyan, aki miatt mégiscsak megéri. Érte megérte volna, mivel sajnos kevés olyan ember akadt, akikkel tényleg őszintén volt jó a kapcsolatom és nem csupán úgy tűnt. Jó, könnyen kijöttem én bárkivel, de azért na! - Még jó, hogy nem kettő! – öltöttem rá nyelvet, a formás férfifenék vizslatásának közepette. – Egyébként majd szólj, ha szeretnél átcuccolni, és akkor megoldjuk! – tettem még hozzá, hogy biztos lehessen abban, hogy számíthat rám ebben az ügyben. Épphogy befejeztem, ránk is szóltak, hogy kezdjük el az órát, így fel kellett vennünk az első pózt, amit a tanár mutatott. Egyből azon kezdtem gondolkozni, hogy vajon hogyan mozoghat más körülmények között…
// Köszönöm a játékot!! Egy költözés pedig akkor rendel //
Nem tudom elképzelni a napomat mozgás nélkül, valamilyen formáját be kell iktassam, különben úgy túlpörgök, mint a mesében az energiaitalt ivó mókus, vagy mi volt az. A mai nap a zumbáé, nem ez a kedvenc kurzusom, de a zenéket szeretem, a társaság jó, szóval elvagyok vele. Inkább ez, mint a jóga, az valahogy nem az én világom, cseppet sem. A dinnyemintás nadrágomat vettem fel, ebben szeretek a legjobban zumbázni. Van benne valami idétlen, valami mindig vidám, valami én. Persze a rózsaszín edzőcipőm nem illik hozzá és a trikóm sem, de pont nem érdekel. Abban ugrálok, amiben akarok, akinek nem tetszik, az legfeljebb majd nem engem figyel. Felgumizom a hajamat lófarokba, majd csavarok rajta valamennyit, hogy hevenyészett kontyba formálódjanak a tincseim. Megigazgatom a kusza szálakat a nagy tükör felé fordulva, majd leteszem a kulacsomat az egyik fal mellé, s beállok megszokott helyemre. Nem vagyok egoista, de szeretek az első sorban lenni, főképpen, mert az edző lányzó elég szimpatikus nekem – nem mondom, hogy a barátnőm, de ettől még simán tök közvetlen vagyok vele, ahogy mindenkivel - , s néha így egymásra tudunk vigyorintani. Na meg az sem utolsó, hogy esetenként megengedni, hogy beálljak egy-egy koreográfia erejéig vezető pozícióba, mint tanár. Kedvelem, bár először zavarban voltam, de azóta megszoktam és szívesen élem ki így exhibicionizmusomat. Az egyik kedvenc számommal indítunk, s bár nem ennek kedvelem a legjobban a koreográfiáját, mégis mosoly szalad ajkaimra már az első ütemnél. Teljesen kikapcsolok, amikor zene szól, s mozoghatok, úgyhogy ma sincsenek többé gondok, arra a két órára, amíg az edzés tart a legmesszemenőbbekig átszellemülök. Aztán majd eldől, hogyha lezuhanyoztam, akkor mivel folytatom a napot. Estét. Eljött ez a fránya ősz, tök hamar sötétedik. Nem mondom, hogy imádom, de elviselem.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
~Tudod, ki a pöcs marad itt révedezni, egy jó kis futást kívánva, vagy súlyzózást?~ új a jógaoktató és marhára nem fogja fel, hogy nincs kedvem ejtőzni a végén. Kocogni akarok. Dübögve rongyolok ki a helységből, az ajtót bevágva magam után. Fojtott röhögések hangzanak fel mögöttem. A csoport ismer, tudják, hogy pont azért vagyok hátul, mert nem bírok utána a seggemen megmaradni és kilógok. Ez meg rám szól, hogy hova megyek? Még szép, hogy a sarokba repítettem a szőnyeget. Matracot. Akármit. Felmarkolok egy palackot, sárgadinnye ízűt. Imádom. Zene szűrődik ki a folyosóra, imádom a számot, vagyis inkább röhejes. Benézek, de ki is köpöm a vizet egyből. A dinnyés nadrág szembeordít, reflex, amit tettem. -Ezt a nadrágot baszki… a másik meg kanárinak hiszi magát? Megfordulok, de egy két méteres dromedárba ütközök. -Bocs. Nem láttalak. – fel sem nézek, de az anyádat neked is, az még eljut hozzám. ~A tiédet nem szépségem. Szegény…~ Az öltözőbe trappolok. Férfibe. Ott még könnyebben elő tudom adni, hogy pasi vagyok, még ha olyan keszeg is, mint a vonatfütty. A nők szemfülesebbek. A mostani szitu okáért farmer, sötétkék pulóver és egy sötétzöld csuka a párosítás. Törülköző száraz hajjal csattogok ki az öltözőből. Egy kávét akarok, ha már nem futhatok, de valami chips vagy kóla is megteszi. Tojok a kalóriákra, majd pont én fogok számolgatni. Bent sem teszem meg, sőt, egyenesen tiltott. ~Mindent csak érzéssel, fi..lá… Sam. ~ Életem végéig előttem lesz az jelenet, ahogy Marlene néni végül átölelt zavarában. Másnak már a pofáját toltam volna kétdimenziósra. Chips! Sajtos és hagymás! Mindkettőből feltankolok, két liter kólával. Muszáj, kell a nafta.
Totális átéléssel ugrándozom a zenére, tekerem a csípőm tapsolok, lépek arra, amerre kell és közben le sem lehet törölni a vigyort a képemről. Olyan vagyok, mint a reklámban azok a rózsaszín nyuszik, az elemesek. Duracell vagy mi a nevük, nem tudom, márkahű sosem voltam, már ami az elemeket illeti. Amúgy ismerem a divatmárkákat a szakmám miatt, s viselem is őket a kifutón, de ha civilben vagyok – de menő, civilben! Mintha rendőr lennék vagy valami katona – akkor egyikhez se piszkálok hozzá. Így eshet meg, hogy idétlenebbnél idétlenebb darabokban jelenek meg emberek között. Példának okáért ebben a dinnyemintás nadrágban. A kedvencem, ha lett volna belőle a turiban még egy, akkor tuti, hogy veszek egy másikat is, hogyha ez mosásban van, akkor is tudjak mit hordani. Az egyik kedvencem, de mivel csak egy van, ezért főképp edzeni hordom. Az utcára vannak más sületlen darabjaim. Nyakamba dobom a törülközőmet, miután felitattam az izzadtságot a homlokomról és ruhátlan részeimről. Jó kis edzés volt ez, de még jobb lesz a zuhany, hogy aztán frissen és illatosan induljak el haza. De akármi is lesz, előbb ennem kell valamit. Ha mozgok, mindig éhes leszek, farkas, ahogy Sisinek szoktam mondani. Már csak az a kérdés, hogy enni akarok-e előbb, vagy zuhanyozni? Áh, egy kis gránátalmás testpermet, s máris elviselhető leszek, szóval marad az evés, a büfé közelebb van, mint az öltöző. Büdös nem vagyok, azért annyit nem ugráltunk. S különben is, a pasi kollégáimtól eltanultam a kicsit szappanozni nagyon befújkálni trükköt, ezzel csak túléli az emberiség a jelenlétemet a büfében. Egy hamburger esne jól, de azért ez mégis egy fitnesz központ. Itt maximum nyúlkaja van.. - Egy sonkás szendvicset és egy kólát, köszönöm! Rittyentek angyali mosolyt, s míg a soromra várok, leeresztem kontyba fogott hajam, s ha illik, ha nem, a pult előtt hajolok le, hogy megrázzam a fejemet, kirázva ezzel a hajgumi fogságából a tincseimet. Beletűrok kicsit, majd a krehálásra felkapom a fejem, felegyenesedek, hátradobva szőke loboncomat. - Tessék, az apró a magáé! Mosolygok a hajhálós pultos nénire, majd a rosszallását elsimítandó magyarázkodásba kezdek, felszerelkezve a szendvicsemmel és a fél literes kólával. Szívószál bezzeg nincs. Sóherek! - Nagyon húzta a fejbőrömet a gumi, s nem akarok ám megkopaszodni, túl fiatal vagyok még hozzá. Szeretnék én is ilyen szép hajat rejtegetni háló alatt majd ha olyan öreg leszek, mint a néni. Szempillarebegtetés, levegőbe puszidobás és távozás egy asztal felé. Ez az, amit az elképedése alatt produkálok. Nem voltam én rosszindulatú, fel se tűnt igazából, hogy beszóltam neki. Tényleg tetszik a haja, bírom, ha a néniknek ősz kontya van. Ledobom magam egy székre, a kólát az asztalra teszem, s nekiesem a szendvicsnek. Miután már nem vagyok éhes, s egy falat után gondolkodni is képes vagyok, körbepillantok. - Jé, szia! Integetek oda a szőkének. Mintha ismerős lenne, de ha nem az, hát akkor se fogok nagyon padlót fogni. Tévedni emberi dolog, nem? Nem mondom a nevét, pedig emlékszem. Sam. Ha ő az, akire gondolok, akkor tuti biztosan Sam.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Nagyon függő lévén, még ilyenkor is pötyögök. Ahogy ledobom magam a székre és feltépem a chipszes zacskót, mint aki évek óta nem evett. A kóla negyede is lecsúszik. A hümmögésre még nem tekintek fel, elvégre egy foglalás kellős közepén vagyok, kisakkozva két állatot, akik szintén el akartak jönni a konferenciára. Ó, milyen kár, telt házas megjelenés lesz, sajnálattal közöljük, és várjuk szeretettel a következő konferenciára. Ezt nektek, hogy oda menjetek. A válaszra azonban már feltekintek. ~Merész beszólás.~ De máris vigyorgok. Tudom, ki ő, tudom, hol találkoztunk eddig. De a nevét senki se kérdezze. Aztán lesiklik a tekintetem a nadrágra. Csend kondul a fejemben. ~Gondolhattam volna…~ Tovább nyomom a chipset és figyelem az étkezési manővert. -Fia! – teli száj. Mint mindig. Máris pattanok és ülnék át az asztalához, de a zacskó felborul. Aztán meg ki. Kapok a kezemmel utána, de én és a gyorsaság, csak máshol létezik. -Vifáva. – még jó, hogy a teli száj eltorzítja a szavakat. – Övevedem. – emelem fel gyorsan a kezem és elkezdem összesöpörni a kiszórt chipset. Csak az után vágódom le Shiny mellé, amikor már kidobtam a szemetesbe a földre került holmikat. -Szia! Te mit csinálsz itt? Aerobik vagy zumba? – az asztalra koppantom a kólát, miután kortyoltam belőle egy istenest. Majd felállok és kap két puszit Shiny, üdvözlésként. -Képzeld, akkora nagy melák volt itt a folyosón. Te találkoztál vele?
Nem vagyok egy nagy kocka, bár vezetem a videonaplót és a facebookon is annyit lógok, mint a twitteren, sőt, még blogolok is. De otthon csinálom mindezt, nem szoktam magammal cipelni a laptopom. A telefonomról meg lement már rég az adatforgalom, a youtubenak nem tudok ellenállni, s az nagyon eszi, így most nem is tudnék internetezni a ketyerével. Valahol a táskám mélyén hever hát a drága, pont nem érdekel. Itt szól zene a hangszórókból, nem kell még a fülesem se. - Nem illik teli szájjal beszélni! Feddem meg kedves mosollyal, még felemelem a mutatóujjamat is, hogy megfenyegessem vele. Annyira gyerekesen játékos az egész, hogy aki ezért megharagszik, annak bizonyosan nincs egy hangyakukinyi humorérzéke sem. Empatikus alkat vagyok én, de csak azután, hogy jól kinevettem bárkit, akivel valami vicces baleset történik. Így jár a chipses zacsi leverése is, hangos vihorászást csal elő belőlem, hogy aztán bocsánatkérőn pillogjak Samre. Egészen addig a pontig, amíg ki nem ejti a száján azt a bizonyos szót. Messze lévén nem tudom szájon vágni, de valamit muszáj tennem, így felé hajítom a kardigánomat, ami eleddig az ölemben hevert. Remélhetőleg telibe kapom a képét vele. - Ne beszélj csúnyán! Morranok fel. Ismerhet, én vagyok a káromkodások megtorlója. Szépen mosolyogva nyújtom a kezemet a pulcsimért, s közben egész megenyhül a hangom is. - Add ide légyszi és gyere no, ülj már ide hozzám! Kérsz valamit? Meghívlak egy csokira, hogyha megígéred, hogy nem beszélsz előttem csúnyán! Dobom be. Édességgel való lekenyerezés.. általában működik. - Zumba! Válaszolok a kérdésére. Közben a szendvicset félreteszem, majd megeszem később. Törökülésbe helyezkedem a széken, s míg Samet figyelem, lecsavarom a kólám kupakját. A sziszegés erős, már esélyem sincs visszacsavarni. Esélyesen mindketten úszunk a szétspriccelő barna lötyiben. S lám, hogy példát mutassak, a „vifáva” helyett és harsány nevetésre fakadok. - Biztos Marc volt az. Ő eléggé fel van fújva izomilag és még magas is. Vagy nyeszlett izmú melák volt? Hogy melák? Széltében vagy hosszában? Érdeklődöm, miközben lerázogatom kezemet, hogy szabaduljak a ragacsos, szénsavas löttytől. - És te mit csinálsz errefelé? Chipest a boltban is kapni ám. Amúgy rég láttalak..
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Játékosan visszafenyegetem az ujjrázást utánozva, vigyorral. És betolok még egy adag chipset. Ennyit a humorról és a szót fogadásról. -Nyem innyik fanyat fánnyi éfeny .. – lenyelem a falatot, elvégre ezt megérteni, hogy nem illik hajat rázni étel felett, hóttuti, nem lehetett érteni. Még ha nem is ott, hanem a pultnál tette. - … felett. – vigyorgás továbbra is. -Na! – kiáltok fel, a pulcsi után kapva, aminek köszönhetően a maradék chips is a földre kerül, meg ami a kezemben van, mert a pulcsi felé kapok. -Afrrancba, nem vagyok fogas, mondtam már! És még ki is nevet… – bár az első felé paprikás hanggal száll felőlem, a végére megint vigyorgok. És hozzávágom a pulcsiját, miután gombóccá formáztam. -Hehh.. Te is tudod, mivel lehet engem lekenyerezni. – majd biccentek egyet oldalra a fejemmel, úgy is maradok. – Az a csoki milyenségétől függ. – színpadiasan húzom fel az orrom. Csúnyán beszélek. Be kell pótolnom pár évet és szorgalmasan teszem is az utolérést. Az egyik itt dolgozó már jön is a kis lapáttal és seprűvel, már nem engedi, hogy összeszedjem. Én is ezt tenném a helyükben, ha látnám, mit össze tud szerencsétlenkedni valaki. A tabletet berakom a bőrtáskámba, ázott már el bringázás közben pár ketyerém, hogy inkább meggondoljam kétszer is, mikor pakolok nem bőrcuccba. -Forró csoki és fekete talléros csokikrém. – abban valami isteni finom fekete csoki van. Narancshéjdarabokkal. A zumbára nyíltan az undor nyelvnyújtását adom. Szavak nélkül. Ez is sokat elmond. A sziszegésre azonban már csapom is a kezem a kupak tetejére, de még így is a képembe landol egy adag. -Blee, mért nem csavartad azonnal vissza? Ma már zuhanyoztam, köszi. Törölgetem az arcomról a ragacsos lét. Borzalmas ragad és a szemembe is jutott. Így válaszolok, kendő mögül is. -Hát úgy széltében és hosszában egy. Együttérzés nuku. Átnyújtok egy adag szalvétát a szomszédos asztaltól és elé rakom. -Ez is bolt, ha úgy vesszük. – vonok vállat. – Pedig én aztán nem megyek innen sehová. Te merre voltál? Jógázni. Kicsit odaba… cseszett a hátamnak a gyors növés. – meg sok egyéb más, de azt aztán nem fogom felhozni. -Hol vetted ezt a cukker dinnyenadrágot? – csak nem bírom megállni. Közben az asztalt kezdem letörölni.
- Egészségedre. Jegyzek mosolyogva csak ennyit, mert egy büdös kukkot, nem sok annyit sem értettem abból, amit chipses képpel próbált közölni velem. Nem baj, ha fontos, akkor úgyis megismétli, vagy ha nem, akkor majd találgatok, mert az vicces. Egyelőre viszont csak legyintek és szemet forgatok, mindezt egyszerre. - Mi felett mit? Kérdezek mégis vissza, mert én már csak ilyen kíváncsi lény vagyok. Az elszólására a pulóveremet illetőn megint meglendül a kezem, de már nincs mit odavágjak, így csak a levegőt pofozom meg, mert ezt nem tudom leküzdeni. - Hogy lehet olyannak ennyire mocskos a szája, aki ilyen jó arc, mint te vagy? Forgatom meg a szememet. Nem direkte bókolok, egyszerűen csak kiszalad a számon. Amennyire emlékszem Samből az szimpatikus volt mindig, ezért is mondom ki azt, amit. Nem mellesleg van benne valami elképesztően különleges, s a különleges személyiségeket mindig megjegyeztem. Ha találtam okot és magyarázatot a miért is olyanok amilyenek kérdésre, ha nem. - Te mondtál csúnyát és még van képed felháborodni? Kerekednek el a szemeim, s annyira belefeledkezem a csodálkozásba, hogy szép könnyedén talál képen az előbb még általam hajigált ruhadarabom. - Hmpf.. Vakarom le fejemről a pulóvert, s dobom az asztalra. - Tündérpor csiklandozza az orrodat! Vágok vissza egy odamondással, amit komoly fenyegetésnek és rossz kívánalomnak élek meg. Még fintorgok is, de aztán csak elnevetem magam. - És milyen csoki lenne a megfelelő? Kérdezek vissza. Nem veszem fel a fintorát, fel sem merül bennem, hogy valamit kompenzálna vele. Biztos csikizi az orrát az elképzelt tündérpor, más magyarázat nem is lehet a viselkedésére. - Hm, ínyencség. Az jó, azokat szeretem! Csapom össze tenyeremet és derül fel a képem. Majdnem azonnal pattanok is fel, ám a szomjúság megakadályoz mindebben. Na meg az undorodó nyelvöltögetés is. - Mi bajod van? Kérdezem őszinte értetlenséggel a hangomban. Komolyan, ilyen kezdetek után bárki csodálkozik azon, hogy kispriccelem a kólát? Nem arra figyelek, kicsit se. - Kólában? Szakad fel belőlem infantilis nevetés. Engem nem zavar, hogy ragadok, mint állat, a magam részéről még nem zuhanyoztam. - Egyébként meg a te hibád, mert fintorogtál a zumbára és kerestem a viselkedésedre a magyarázatot, szóval nem figyeltem az üvegre. Vállat vonok, elveszem a szalvétát, köszi-puszit küldök Sam felé a levegőbe, majd nekiállok kólátlanítani magamat. Eddig is édes voltam, most aztán pláne döglenének utánam a méhecskék. - Vannak ezzel így páran. Nem kell velük foglalkozni. Aki ilyen, ilyen is marad. Biztos nem kacagtak eleget a tündérek a fülébe gyerekként, amíg aludt. Gondolom teljesen komolyan. Lendül a kezem, s mivel Sam már elég közel ül, kaphat is egy legyintést a szájára. Összevont szemöldökkel, szigorúan nézek rá. - Ne beszélj csúnyán! Nem tudom megállni.. Célzok a csapkodásra kis pírral az orcámon. - Hogyne mennél? Mondjuk innen haza, nem? Amúgy meg a suliról beszéltem. Nem mondom, hogy mindenkit ismerek, de azért sokakat és terád emlékeztem volna, ha látlak mindennap. Magántanultál vagy mi? Vonok le kéretlen következtetéseket. Elindulok forrócsoki és emlegetett tallér iránt a pult felé. - A jóga nem uncsi? Kérdezek vissza, majd a nadrágom dicséretére felderül az arcom. - A Bentley Mallban. Van egy nagyon faintos kis bolt az alsó szinten, nem olyan régen nyílt. Tele van ilyen dilis homlokkal, eléggé odavagyok értük! Tetszik? Nem feltételeztem a kérdésből iróniát, ezért is születik ajkaimon az őszinte lelkesedés.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
-Mmm..? – kapom oda a fejem, majd vállat vonok. Nem értem, de sok mindent nem kell értenem. Szerencsémre. -Eh… hát a pult felett. – már leesik, mire mondta. Még a pulóvert hámozom a fejemről, így nem látom a mozdulatot, aztán meg lehajolok, de rögtön fel is kapnám a fejem, ha nem pirulnék el homlokig. Csak a megálló kezemen látni, hogy valami az bizony történt ott belül. ~Köszönöm…~ Nem is bírok visszavágni erre, inkább dobom a pulcsit. A tündérporra már felnevetek. Ezt már régen hallottam. -Akkor hoz… - de már pattan is fel, úgyhogy maradok ott, ahol vagyok. -Semmi. Utálom a zumbát. Ugrálnak a csajok a sok izéikkel. – mutatok behajlított ujjakkal a mellkasom felé és a jellemző „mell” mozdulatot teszem. A háj sosem érdekelt, de aaaz, az igen. -Most már igen. – vigyorgok. – Ja. Ahha. – sokat sejtető arcot vágok, de tovább vigyorgok. Szőke vagyok, de nem falvédőről jöttem. Egy arckifejezéssel tekintek arra rá, hogy gyerekként mit nem kapott az illető. Ami azt illeti, én sem. Azért lettem az, aki. Vagyis semmivel sem vagyok több, mint az a fazon, vagyis inkább kevesebb. A szájlegyintésre lefagyok. Reflex. Elnémulok, és pislogok párat és nyelek, majd egy mélyet lélegzek. -Ezt ne csináld még egyszer. Pár évvel ezelőtt talán még el is szontyolodtam volna a következő kérdésen. De felvetése jogos. És szokásom szerint, ha nem kérdezik, nem mondom, ha megkérdezik, akkor meg nem hallgatom el. Ez én vagyok, mit akarjak rajta tagadni. -Javítóban voltam, aztán meg korengedéllyel egyetemre mentem. A köztes időkben meg segítettem a testvéreim ápolásában. – rántom meg a vállam, tovább zabálva a maradék, nagyjából két falat chipset, de előbb felé is tolom a zacskót, jelezve a kérdést, kér-e. -Nem, nem uncsi. A végén az alvás. Az uncsi. Nem tudom, ki az istennek kellett azt hozzátennie, de leverem, mint ősszel a szúnyoglárvákat. A zumba nem uncsi? – tényleg érdekel, mert nem tudom felfogni, mi a jó benne. A lelkendezésre felkacagok. -Őszintén? Borzalmas. De hogy már tudom, rajtad van, annyira nem. Megy hozzád. Máson látnám, inkább becsukom a szemem. – ez most dicséret volt. De, ahogy sejtem, nem annak fogja venni. -Szerintem gyere, és próbáld ki a jógaórát valamikor. – igazából nem tudom elképzelni, hogy az ugrálás után valaki jógázni jönne, de sosem tudhatom.
- Mit csináltam a pult felett? Értetlenkedem továbbra is. Már elment az a vonat, emlékszik a hóhér, hogy mimet ráztam és hogyan. Nem olyan lényeges, ha akarja elmondja, ha nem, hát nem. Van radarom az ilyesmire, mármint a pirulásra. Aki ennyi fehér bőrű nép között nő fel, annak ráállnak a radarjai a leghalványabb arcszínváltás észrevételére is. Viszont Sam esetében nem látom az arcát, csak a mozdulatban való megállását észlelem, s ettől beindulnak a vészcsengőim. - Valami rosszat mondtam? Kérdezem, önkéntelenül is magamat hibáztatva azért, amit el se követtem. Mindegy, az élet megy tovább, ő is felemelkedik, s bennem nem folyik össze a hatásszünet azzal, hogy bókoltam neki. - A nagy mellekre gondolsz? Kerekednek el a szemeim. Felnevetek, miközben saját, nem kifejezetten nagy melleimre mutatok. - Szerinted én azért zumbázok, hogy rázzam a nagy izéimet? Átlagos méretekkel vagyok megáldva, az ilyen testalkathoz szerintem nem is nézne ki nagyobb mell. A fotókon így is meg tudják növeszteni, hogyha éppen arra van igény, nekem pedig megfelel a testem úgy, ahogy van. Még mindig nevetve próbálok napirendre térni a megjegyzés felett. Sok mindent hallottam már, de az még nekem is új, hogy valaki a nők mellrázása miatt ne szeressen egy táncot. Erről eszembe jut egy kérdés és bizony még azelőtt csúszik ki a számon, hogy meggondolnám mit illik és mit nem. - Eszerint nem buksz a női mellekre. Nem úgy értem, hogy a nőkre nem bukik, hanem úgy, hogy nem hozzák lázba a nagy mellek. És persze ez egy vicc akarna lenni, kacsintok is hozzá. Ami azt illeti, nekem sem zsánereim a nagyon nagy lökhárítók. Szerintem nem ízléses kidobni azokat egy ruhából, így ha szavazni kell, inkább arra szavazok, hogy legyen egy nőnek átlagon aluli méretű melle, de tudja viselni, mint hogy a hatalmas bögyeit tegye közszemlére. - Nem tehetek róla! Csattanok fel, majd magamba zuhanok egy pillanatra. - Anya szerint ez egy betegség. Sóhajtok fel. Ennyi a magyarázatom a szájlegyintésre, ennyi és nem több. Nem tudok mit mondani. Hiába ígérném meg, hogy nem csinálom, a következő csúnya szónál megint elkövetkezne ez a reakció. - Ne beszélj csúnyán légy szíves. Kérem csendesen. Az egyik dinnyét rajzolom körbe mutatóujjammal a nadrágomon. Nem szeretem, hogy mindig így járok, hogy borzalmas reakciókat csalok elő emberekből azzal, hogy megütöm őket. Nem vagyok verekedős, totálisan ellenemre is van az ilyesféle viselkedés, de mégsem vagyok képes megfegyelmezni magam. Ezért maradok inkább annál, hogy kérek, hátha a káromkodó tud csomót kötni a nyelvére és akkor jóban leszünk. - Szerintem a jót nem kell javítani. Térek napirendre ennyiven a kérdés felett. Nem akadok meg rajta, még csak el se jut a tudatomig, hogy a javító az olyasmi, mint a felnőtteknél a börtön. Sokkal inkább az foglalkoztat, amivel tudok is mit kezdeni. Elkerekedett szemekkel, csodálkozó ajakeltátssal nézek fel Samre. - Korengedménnyel egyetemre? Hű! Te ilyen okos vagy? Mennyire jó már! Miben vagy kiemelkedő? Hogy sikerült elintézni? Ki fedezte fel, hogy tehetséges vagy? Az UAFra jártál? Jársz még? Érdekel a téma, leginkább úgy lelkesedem érte, mint egy kis óvodás. Aztán eszembe jut, hogy nem reagáltam még valamire, így egy korty kólával lehűtöm a hadarásomat, s őszinte, gyermeteg mosollyal nyúlok Sam felé, hogy megsimogassam a vállát. Mindig ezt csinálom, ha valakinek valami különösen dicsérőt, kedveset kívánok mondani. - Biztosan hamar meggyógyultak, hogyha te ápoltad őket! Nem ismerem a családja történetét, így el sem kell süllyedjek szégyenemben, hogy ilyet merek mondani. Belenyúlok a zacskóba, kiveszek pár szem burgonyaszirmot. - Köszönöm! Kezdek majszolásba, majd irány a pult, beszerezni az emlegetett édességeket. Azokkal felszerelkezve ülök vissza Sam mellé. - Igazán undok dolog azt mondani más nadrágjára, hogy borzalmas! Fújom fel az arcomat, majd hamar meg is enyhülök. - Ezzel most azt akartad mondani, hogy tetszem neked? Úgy értem, hogy a nadrágom, meg ahogy azt viselem, de nem teszem hozzá, elvégre számomra egyértelmű, hogy mire is gondolok. Így megint érdekes megjegyzést sikerül összehozzak. Ráfoghatnám apámra, hogy az ő hibája, de tulajdonképpen ez senkié. Valamiért ilyen lettem, s akkor is ilyen lettem volna, hogyha együtt nevelnek fel a szüleim. Nem ment a normálissá szocializálódás. Talán ez is egyfajta hárítás, mert nem akarok felnőni, ugyanis a felnőttek világa iszonyatos. Persze.. azt meg nem veszem észre, hogy sajnos vagy nem sajnos, de már én is felnőtt vagyok. - Ha eljössz velem, akkor kipróbálom. De csak úgy egyedül biztos nem megyek be egy jógaórára égetni magam! Amúgy, ha megígérem, hogy csak kevés izé lesz, akkor eljössz egyszer zumbázni? Nem olyan rossz! Át kéne értékelned magadban a dolgokat.. Nem feltételezem, hogy nem akarna a társaságomban időzni, ezért is eresztem el magamból a piócát. Közvetlen vagyok, ezt nem tudta kiverni belőlem semmilyen negatív tapasztalás. A nevem kötelez. A nap sem válogatja meg, hogy kire süssön, csak melegít, amíg lehet.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Elég jelentőségteljesen lebiccentem a fejem. Majd, mivel a hajam ki van engedve, elkezdem rázogatni. Hát ezt. -Neeem, nem mondtál. - ~afenébe…~ előveszem a laza vagyok hozzáállást. A combomra csapok méltatlankodva, amikor visszakérdez a szerintem nyilvánvalókra. -Nem, a jáspiskígyóra. – forgatom a szemeim. Pislogok kettőt. Telibe találtam neki a sértést, abban már biztos vagyok. Be is szippantom a számat. -Öm, nem így értettem pontosan. – kínos. Már éppen jönnék a nagy coming outtal, ami nálam, jelen esetben pont nem azt jelentené, lévén sem bi, se homo és még csak egyenes sem vagyok. Semmilyen sem vagyok. És ez itt nem azért, mert annak születtem, hogy nincs nemem. A jelzésem elé egy „a” biggyesztendő, mellőzve az előbb felsoroltakat. A kacsintásra azonban elvigyorodom. -Arra max. ha orra bukok. – felnevetek. Még egy ideig csendben maradok a mondatom után. -Mi? Hogy szájon csapkodod az embereket? – szinte számon kérő a kérdésem. Majd mérgesen szusszantok egyet. – Egy feltétellel. – tartom fel a mutató ujjam. – Ha nem vágsz pofán legközelebb. Abszurd. De ki akarom mondani. Meghökkenek a válaszon, a kortyolás felett rá is tekintek. -A he….~ckelésben..~ lyes sütik készítésében. – basszus majdnem kimondtam! – Ide járok az egyetemre. Zavarba jövök. Tudom, hogy magas az intelligenciám. Mobius-szalag szinten. De nem vagyok pszichopata. A jelentés szerint még nem. Nem is akarok az lenni. -Cukrásznak készülök. És te? Tanulsz valahol? - a többi kérdésére direkt nem válaszolok. Az elég hosszú válasz lenne. Inkább terelek. És egyben kíváncsi is vagyok. Az érintéstől összerezzenek és ösztönösen elhúzódom. Csendben vagyok egy rövid ideig, rendezem magam belül. Nem szoktam ilyen lenni. Kezdek puhulni. Aztán megrántom a vállam és nagyon elutasító, nemtörődöm hangsúllyal válaszolok. A tahó. -Meghaltak. Őszinteségi roham működik. Meguntam a hazugságokat. Hallgatni tudok, hazudni nem. Annyira. -Köszi! Az üres zacskót jól gombócba gyúrom, és mielőtt kirúgná magát, a kuka felé dobom. Siker, most kivételesen beletalált. -Ööö… - csak ennyit tudok hirtelen kinyögni. – Hát, ami ronda az ronda. Különben is a sárgadinnyét szeretem. A javaslaton elgondolkodom. -Nem rossz. – csak ne kelljen ugrálni, mint a hülyegyerek. Tiszta idiotizmus. – Benne vagyok. De miért pont a zumbát választottad? – még mindig hitetlen a hangom.
- Ó! Esik le a tantusz, akkorát koppan, hogy szerintem még Afrikában is hallani. Elnevetem magam, vidorságom csengőn táncolja körbe a helységet. Vállat vonok, ennyi rá a válaszom. Már tudom mit csináltam, de nem érzem úgy, hogy gáz lenne, nem is foglalkoztat a dolog. Hiszen én csak megdicsértem a néni haját, az igazán nem rossz dolog, ugye? Ugye! - Hogy jön ide a kígyó? Ütközöm meg őszintén. Úgy nézek Samre és a kifakadására meg a combcsapkodására, mintha szellemet látnék. Egy igen buta szellemet, ami azt illeti. - A kígyót a férfiakra szokták mondani, bár inkább kobra, mint jáspis. De a férfiaknak meg nincsen nagy melle, szóval légy oly' szíves és ne zavarj össze! Csapkodni meg nem kell, piros lesz a bőröd és fájni fog annak meg szerintem semmi értelme nincs. Mosolygok rá. Elmondtam, amit nem értettem, innentől már ő tegye azt oda, ahová akarja. - Hanem akkor hogyan? Lérdezek vissza. Gyermeteg kíváncsisággal telik meg tekintetem, fénylőn táncolja körbe Samet pillantásom, simogatja arcát, hogyha sikerül rám néznie. Rám aztán nem mondhatja senki, hogy kitartóan ragaszkodom egy hangulathoz, érzéshez, megnyilvánulási jelleghez. Megint váltottam, a döbbentből a kioktatóba, onnan a kedvesbe és most a buta naivára. Felnevetek. - Pedig nincsen neked akkora! Siklik pillantásom a mellkasára, mintha a nagy mellek helyét igyekezném megszemlélni. Nekem az orra bukik meg az arra együtt azt jelentette, hogyha ő elesik akkor bukik rá a saját nagy melleire. Ezért is mondtam azt, amit. Kifacsart a gondolkodásom, azt meg kell hagyni, de én még értem magam, szóval nagy baj nem lehet. Kínban vagyok, ez látszik rajtam. Lemondó sóhajjal rázom meg a fejemet. - Nem tudom megígérni. Hogyha csúnyát mondasz, akkor meg foglak ütni, mert mindenkit megütök, aki csúnyán beszél. És igen, pont az. Anya azt mondja, hogy ez valami inverz szindróma. Túrás, Turbékolás..izé.. olyan, mint a balett, csak nem jut eszembe. Magyarázkodom. A Tourette szindrómára gondolok, illetve anyám arra gondolt, s ezt próbálta a fejembe verni. Szerintem csak vigasztalni akart, mert ahogy utánaolvastam – amire most nem emlékszem az csak a szindróma neve,d e a kivetülései és tünetei megvannak – az ilyen betegek kiváltó ok nélkül ismétlik a mozdulatsoraikat illetve szajkóznak ocsmány szavakat előjel nélkül. Nálam pedig van előjel, másnak a káromkodása. No mindegy, ha Sam érti, érti, ha pedig nem, legfeljebb ő sem áll szóba többet velem. Nem ő lenne az első, s nyilván az utolsó sem. Felesleges sajnálnom magam, megszoktam már így az életem. - Cukrász? Juj de jó! Csapom össze tenyereimet, túllendülve a zavaromon és a kínos érzésen, melyet az előbbi téma okozott. - És tudsz unikornis alakú tortát sütni szivárványszín sörénnyel meg farokkal? Kérdezem. Nem véletlenül. Egyik évben anya ilyesmit akart csináltatni nekem a szülinapomra, de senki nem vállalta be a készítését így ő sütötte meg, Logannel karöltve. Sőt, még Jason is segített nekik. Rémesen ocsmány lett az eredmény, de mégis életem legszebb és legfinomabb torájaként emlékszem rá. - Nem, most nem tanulok. Folyamatban van a hallgatói jogviszonyom alakítása, apa szeretné, ha már idén beiratkoznék az UAF-ra. Én annyira nem szeretnék, főleg mivel lejárt a határidő és nem szeretem a protekciót, de szívesen teszem boldoggá az apukámat. Amúgy modellkedem, ez a munkám. Vallok színt. Szeretem azt, amit csinálok és nem szégyellem iskolázatlanságomat. Valószínűleg nem leszek örökké diploma nélkül. Megbántottan húzom vissza a kezemet, s ejtem ölembe azt, visszahelyezkedve az előbbi üléshelyezetembe. Nem ültöttem meg, de mégis elhúzódott, s ezzel kést forgat a szívemben. Annak tulajdonítom, hogy az előbb rácsaptam és most fél tőlem. Megremegnek ajkaim, olybá tűnök, mint aki mindjárt sírva fakad. Még soha, senki nem félt tőlem. Rémes egy érzés ez! - Bo.. ~csáss meg!~ lenne a folytatás, de akkor közli velem, hogy mi történt a testvéreivel, mire átszakad bennem a gát, s tényleg el is sírom magam. Olyan érzésem van, mintha tapintatlan úthengerré váltam volna, aki keresztülment Samen. Még nekem is feltűnik, hogy miylen szörnyeteg dolog volt azt mondanom, amit. - Nem tudtam! Suttogom sírós-remegős hangon. Elfordulok tőle, törökülésbe húzom lábaimat a széken, s csak az ölembe ejtett ujjaimat tördelem, saját mozdulataimat figyelem. - Nem akartam azt mondani, amit. Ne haragudj, nem voltam tisztában vele. Bocsánatot kérek, légyszi ne gyűlölj meg, jó? Nem vagyok mindig ilyen tapintatlan.. Közlöm. Amúgy nem teljes az igazság, mert sokszor vagyok tapintatlan, de sosem direkt. Egyszerűen csak elég kitekert a logikám, s bár nem vallom be gyakran, szeretem tagadni, ettől még az a vágyam, hogy kedveljenek. Viszont most legszívesebben megköpködném a szörnységem miatt magamat, szóval nem csodálnám, ha meggyűlölne. Ezért mondom neki azt, amit, s emiatt nem látom ahogy a kukába talál. Pedig tapsolva gratulálnék neki. Lassan térek csak napirendre a hallott egy szó fölött. Már nem sírok, mint egy megbántott, szégyenkező kisgyerek, s rá is merek nézni Samre. Nem voltam kisminkelve, így le se folyt a festékem a könnyektől. - Szeretem a zenéket, amik szólnak alatta. Bulis. Más oka nincsen. Magyarázom egész fellelkesülve azon az ötleten, hogy eljönne velem. Így már én is szívesebben jógáznék vele.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
A kérdésére nagy szemeket meresztek, értetlenül. ~Nem igaz, hogy nem érti…~ Aztán amikor mégis kiböki, kézmozdulattal és mimikával jelzem, a „naugye, hogy tudod, miről beszélek”. A többire meg sóhajtok egyet, majd kap egy levegőbe puszit dobva. -Nem hoznak lázba, az fix. – ennyivel lerendezem és még igazat is mondtam. Rohadtul utálom, hogy ebben egyszerűen nem tudok hazudni. -Mert nincs is. – vigyorgok, mint a töklámpás. Az egyik előnye, hogy semmilyen sem vagyok, hogy se tökön rúgni nem tudnak és hason is tudok aludni. Nagy előny egy olyannak, mint nekem, aki néha képes félig lelógni az ágyról is, addig mocorog. A válaszára karcolgatom a tudásom. Szerencsére egyik testvéremnek sem volt tüllizé baja. Viszont ami csak létezik elolvastam az övékével kapcsolatban. -Dee… az nem olyan, hogy nem külső kiváltó oka van? – majd vállvonok. – Akkor se ütögess senkit. – nem mondom, hogy nem szép dolog. Ilyet sosem mondok, mert az kellemetlen az illetőnek. A testvéreimenk sem mondtam soha, ha valami olyasmit tettek, ami helytelen volt és a betegségükből fakadt. Amikor az öcsém rámgyújtotta a takarót, tudom, hogy nem akart rosszat. Rohama volt és nem azt a valóságot látta, amiben a takaró az takaró és nem egy szörnyeteg. Sokat sejtetően elmosolyodom. -Próbáljuk ki! Megsütöm neked és akkor majd eldöntöd, hogy tudok-e. Hmm? – könyökölök az asztalra. És nemhiába, egyből elindul a fantáziám, hogy milyen színű, ízű és formájú legyen. Ami megy Shiney személyiségéhez. -A protekció szükségszerű. – rántok ismét vállat, de a válaszom komoly. Keresztapám befolyása nélkül még mindig simán dutyiban lennék. És én sosem akarom boldoggá tenni az apámat. De ezt félresöpröm. – Modellkedsz? És ügynökség is foglalkoztat? – érdekesnek tartom, főként a fotózást. Olyanon már voltam, amikor cukrász versenyen voltunk és aztán meg folyamatosan szerepel valamelyik munkám a cukrász lapokban és fotózkodni kellett. Azt szerettem. Bábunak éreztem magam, mert annak is tartom magam. -Hmm? – elmerülten meredek az italra. – Ú, basszameg, nem akartam én ezt… - felpattanok és odaguggolok hozzá, onnan nézek fel rá, hogy rám nézzen. A szemeimbe. Az ilynekben jó vagyok. Ketten is voltak az életemben, akiket bátorítanom kellett, amikor el voltak keseredve azon, hogy ők azok, amik. -Nem tudhattad, mert nem nagyon tudták, csak akik ott voltak a környéken. - a hangom vigasztaló. – Nem tehetsz róla, hogy velük ez történt. – megsimítom a karját, ismerem ezeknek a menetét. - Tudom, hogy nem vagy. Nem gyűllölek. Te nagyon kedves és érzékeny vagy. – rámosolygok. Ahogy látom, kibújik a csigaházból, visszaülök. -Akkor megyek. Te jössz jógázni én megyek zumbázni. Üzlet megkötve. – emelem fel a poharam.
- Mi nincs? Billentem enyhén oldalra a fejem. Annyit beszéltünk már itt mellekről, hajról és mindenféle szervekről, hogy egész pontosan fogalmam sincs róla, mire is gondoljak. Mondjuk haja az éppen Samnek is van, így ezt kizárnám. De akkor is több minden van terítéken, mint amit követni tudok. - Nem tudom. Azt hiszem, hogy de, olyan. Szóval ez csak ilyen nyögvenyelős magyarázat arra, amit csinálok. A lényeg, hogy beteges, csak az anyukám nagyon rendes és ezt így nem mondja ki. Sóhajtok fel. Bezzeg az öcsém kimondja, de ebbe nem szeretnék belemenni. Loganbogárnak is olyan a szája, mint egy kocsisé, így egyszer tuti bucira fogom verni, ha kell, ha nem. Mondjuk utána meg életem végéig lelkiismeret furdalásom lesz. Mint attól, hogy egyszer még Bill bácsit is megütöttem, pedig ő aztán tényleg csak néha ereszti el magát, s nagyon odafigyel, hogy ezt ne akkor tegye, amikor én is ott vagyok. - Komolyan? Csillannak fel a szemeim. Összecsapom kezeimet, még fel is pattanok és ugrándozok egy keveset nagy lelkesedésemben. Hirtelen ötlettől vezérelve pattanok Sam nyakába nagy süti felett érzett örömömben, s ölelem meg őt, hacsak el nem lök. Nem gondolom végig, hogy a csapkodás sem sült el jól, ha le akar ütni, akkor legfeljebb majd megteszi. Ha viszont nem, akkor orromat az övéhez dörzsölöm picit, macskamód törleszkedve köszönve így meg azt, hogy sütne nekem. Számomra az ilyen kirohanások is totálisan természetesek. - Ühüm, az. Ülök vissza a hátsómra. - Igazából hobbinak indult, de láttak bennem fantáziát, hát maradtam. Már több a fizetős munkám, mint a TFCD és ez jó. Mondjuk anya nem örül ennek annyira, de mindegy, ezt nem teszem hozzá. Nincs is rá se időm, se hangulatom, mert az előbbi vidor kedvem úgy foszlik semmivé, mintha soha nem is lett volna. Lebiggyednek ajkaim, remeg a szám és a könnyek is utat találnak maguknak szemeimből. Erőteljes hangulatváltásokra vagyok képes, ez a mostani is olyan véglet, ami tipikusan én vagyok, de ami miatt általában hülyének szoktak nézni és nem még tutujgatni. A levegőt éri a csapás, mit a „basszameg” kelt bennem. Sam messze van, s mikor közelebb jön akkorra már elmúlik az inger, csak a zsibogást érzem ujjvégeimben. Kényszeresség ez is. Térdelésbe zuhanok a székről, hátrébb lökve a széket így, hogy Sam és a bútordarab közé keveredjek. - Én voltam tapintatlan és még te vigasztalsz! Angyal vagy! Esik le, hogy mi is a valóság. Homlokomat az övének próbálom dönteni, egy hosszú pillanatig veszve el a pillanatba küldött sóhajban és az ölelésben, hogyha nem húzódik el. Nem érdekel, hogy minek is néz ez ki, hogy előrehulló szőke tincseim sátra mögött mennyi ideig van arca közel az enyémhez. Nem gondolok semmit, csak egyszerre kérek ekképpen bocsánatot és emésztem meg saját összezuhanásomat. Egy puszit is kap, hogyha nem lök el. Az orra hegyére, mert ahhoz kell a legkevesebb fordítanom tartásomon. - Rendben van! Helyezem magam vissza a székre, immáron újra mosollyal. Kihörpölöm kólám maradékát. - Van kedved elmenni sétálni? Nem feltétlenül most, de felőlem most is mehetünk. Ráérek. A társaságát pedig kedvelem, s mivel eddig még nem rohant tőlem világgá, azt feltételezem, hogy ő is az enyém.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Nagyot sóhajtok, majd a mellnél felcsippentem mindkét kezemmel a megfelelő helyen a pólót, majd hagyom, hogy visszapattanjon. - Csoda, hogy nem vertek vissza neked még ezért. – tekintek rá komolyan. Nem azért, mert kívánnám, hogy valaki tegye meg, hanem azért, hogy ne tegye meg. ~Ömmmm…. mindig ilyen volt? ~ látva az ugrándozását, feltételezem: igen. Szeretek örömet okozni másoknak, nekem ez is boldogság. - Ühüm… A nyakba borulása meglep, meg is merevedeke hirtelen, majd zavarba jövök és maradok úgy, ahogy vagyok. Az orrdözsölésre nem kapok levegőt, továbbra is maradok úgy, ahogy vagyok, de a zavarban már mosoly is van. Amikor elenged, akkor kihúzom magam, és az asztalra teszem a könyököm, karom, kinyújtom. - Ha szereted csinálni, az csak jó lehet. Nem veszem észre a mozdulatot, másra figyelek. - Nem tehetsz róla, hallod? Jót kívántál, nem tudhattad, nem mondtam. – mosolygok rá, miközben a haját simíto ki arcából. Nem vagyok angyal. Szörny vagyok. Még az sem. Semmi. A puszira ekkor már mosolygok. - Ühüm, sétálni jó. – arcot is vágok hozzá, komoly beleegyezőt. – A következő óra után jó lesz? Edzés után.. Lassan ideje mennem, van még mit tanulnom a jövő heti előadásra. - Mondjuk.. jövő hét kedden jó lesz? Délelőtt? Estére dolgozni megyek, délután meg óráim lesznek. – pakolom össze a holmimat az asztalról. - Én most robogok. Elvigyelek valameddig? – állok fel.
-Milyen érzékletes! Nevetek rá. Így már stimmel, mindent értek. S amit én értek, azt nem átallom a számra is venni. - De, vertek. Csak nem ezért. Zárkózom be a csigaházba egy kis időre, majd egy fejrázással elhessegetem magamtól az egészet. Szökkenek, ölelek, nyakba borulok és könnyeden veszem tudomásul, hogy a múlt elmúlt én pedig lehetek boldog. Mert jár. Mindenkinek jár, még Jessnek is, ha már itt tartunk. Naiv lennék? Lehet. Viszont szeretek ekképpen sétálni a szivárvány alatt. Hiszem, hogy a végpontnál vagy kezdőpontnál, ahonnan nézzük csak az öröm vár. Megyek hát, s nem foglalkozom a vakondtúrásokkal utam közepette. Behunyom a szememet, amikor a hajammal kezd babrálni. Imádom, amikor szőke tincseimet birizgálják, legyen az simítás vagy bármilyen frizura készítése. Hangosan dobbanó szívem mélyére rejtem mindazt, ami miatt nem merem kinyitni a szememet. Nem tehetem meg vele, nem nyilvános téren és.. úgy egyáltalán. Nem! Jordannel sem tettem, s milyen jól tettem! Így is több botrány származott belőle, mint úgy. A vörös festéket azóta sem sikerült lemossam lelkemről, tehát olyan apróságoknak, mint hogy lelkére akarom tapasztani sajátomat – hogy másról ne beszéljek – inkább nem is adok teret. Jobb ez így mindenkinek. Defektes vagyok, nem kell megtudja az egész világ. Akkor sem, hogyha eme defektemre tulajdonképpen büszke vagyok. Orrát éri a puszi, majd szívemet a boldogság abból eredendőn, hogy a sétás ötletem üdvözlésre talál. - Persze, tökéletes! Mosolygok rá immáron a széken ülve. - Nem, hagyd csak! Én még elvagyok itt egy ideig. Akkor kedd! Integetek utána, majd ha már ideevett a fene, úgy beugrom Maggiehez még egy órára. Szeretek ugrándozni, az sem zavart soha, ha épp előtte ettem meg egy szendvicset. Biztos gyors az emésztésem, vagy nem tudom.