Végre eljött a szombat és a várva várt program. Egyik este eszembe jutott a paintball pálya és, hogy mennyire élveztem a lövöldözést. Igaz akkor csak egy céltáblát próbáltam eltalálni, de nekem más az is nagy élmény volt. Így úgy gondoltam, hogy ideje lenne ismét meglátogatni a helyet, de most a rendes pályát is ki kéne próbálni, amit ugyebár egyedül nem lehet. Mivel sok embert nem ismerek a városban így kis gondolkodás után Jake villant meg a fejemben. Ő biztosan élvezné, hisz rendőr....Igaz lehet, hogy lealáz, de nem is a nyerés a lényeg, hanem a játék. Erre az alkalomra valami normális ruhába bújtam, amit nem sajnálok, ha netán festékes lenne, vagy elszakadna. Ki tudja milyen komoly lesz majd ez a harc. A megbeszélt időnél előbb érkezem meg egy picit a paintball pálya bejáratához. Izgatott vagyok nagyon. Lehet, hogy majd a dolgozók furán fognak ránk nézni...Egy lány és egy férfi párharca...No nem is baj, legalább majd egy jót nevetnek rajtunk!
Szabad szombatom van, méghozzá az én saját kérésemre, és nem azért, mert a rendőrfőnöknek kétszázra ugrik a vérnyomása, amiért nem tud úgy bemenni a kapitányságra, hogy én ne legyek bent, vagy dolgozzak éppen valahol terepen. Azt hiszem ez afféle fordulópontnak is felfogható, és talán éppen erre van szükségem a rohamosan közeledő kiégés és összeomlás ellen. Mikor Masa felhívott, elsőre reflexből vissza akartam utasítani, mert nem érek rá (mikor érek rá bármire, ami nem munka?), de végül helyesen döntöttem. Legalábbis nagyon remélem. Mondjuk az túlzás, hogy biztos élvezem a paintballt, mert rendőr vagyok... Amúgy sem szeretek másokra lőni, ez igaz a festékpatronos puskákra is, de egy kis bújócskás-fogócskás közös szórakozás ellen nincs kifogásom. A kissé kopottas, nem éppen fiatal Mitsubishit leparkolom az épület előtt, és a sporttáskámmal sétálok be a recepcióhoz, hogy megkeressem Masakot. Nem vagyok az az öltönyös típus, de a paitball-overall alá szánt melegítőnadrágban és nyűtt pólóban mégsem akartam mutatkozni, úgyhogy farmerban és világos, füstszürke ingben vagyok. Nem kell sokáig keresgélnem a lányt, amint felfedezem, felé veszem az irányt. - Szia! Régóta vársz rám? Tudom, hogy nem késtem el, de ettől még megvárakoztathattam akaratomon kívül is. - Játszottál már ilyesmit? Csak azért érdeklődöm, hogy tudjam, nagyjából mire számíthatok a terepen. Nekem van benne rutinom, de ha még pisztolyt sem látott soha közelről, akkor egy kis bemelegítés nem árthat majd az elején. Közben a pult felé irányítom, ahol majd megkapjuk a ruhákat, védőfelszerelést.
Amint megjelenik Jake egy széles mosoly kúszik arcomra, majd mikor odaér hozzám vidáman megölelem őt és puszival is köszöntöm, természetesen szigorúan csak arcra kap puszit, hisz csak barátok vagyunk! -Sziaa! Dehogyis! Én sem rég jöttem. Hogy vagy? Amúgy nagyon jól áll neked ez az ing! Jó választás!-A munkám átka, hogy hétvégén is eszembe jut. -Igen játszottam...Vagyis a céltáblákig már eljutottam. Tudom használni a puskát...Egy nyomozó segített nekem. Lehet, hogy még ismered is. Morgannek hívják. A vezetéknevére már nem emlékszem. Egy magas fekete csávó...De mindegy is. Szóval már ki szerettem volna próbálni a pályát is, és mivel te vagy az egyetlen barátom a városban, így téged hívtalak....Bár igaz ha más is lenne akkor is te lettél volna a választottam. Tudom csoportosan izgalmasabb, de azért remélem így is örülni fogsz neki. Direkt választottam ezt, hogy egy kicsit fiúsabb program legyen. De most befogom a számat!-Viszont a mosolyt nem lehet levakarni az arcomról. Igen boldog vagyok, hogy itt lehetek. -Jah és még egy dolog! Ne hagyj nyerni! Tudom jól, hogy le fogsz alázni! Szóval adj bele mindent!-Jake nagyon is lovagias, így el tudom képzelni, hogy hagyna nyerni, de engem nem tud átverni!
Masako öröme olyan őszinte, hogy szinte természetesnek érzem azt is, ahogy megölel, és puszit nyom az arcomra. Magam mellé ejtem a sporttáskát, és átölelem a derekát, hogy viszonozni tudjam az üdvözlését. - Köszönöm, jól. - Mélyen belélegzem a haja, a bőre illatát. A nőknek szédítő illatuk tud lenni – És te hogy vagy? Mutasd magad... Ahogy elengedem a derekát, hátralépek egyet, és az állánál fogva felemelem a fejét, hogy magam felé fordítsam az arcát, és cseppet közelebb hajolva alaposan szemügyre vegyem a pontokat, ahol véraláfutások, zúzódások voltak az arcán, felrepedt a szája. Nyomuk sem maradt, ez pedig egy megkönnyebbült sóhajt, mosolyt érdemel tőlem. - Örülök, hogy rendbe jöttél. Ami az ingemet illeti, természetesen jól esik a dicséret, egyébként is szeretem ezt a ruhát, mert kényelmes, és még mutat is valahogy. Aztán a lány elemébe lendül, beszélni kezd, és azt sem tudom elképzelni, mikor vesz levegőt. Szédítő iramban csapong a különböző témák között, de azért tudom követni, csak a reagálás lehetőségét veszítem el minduntalan. - Nagyon kedves tőled. Lányos programokkal nem is nagyon tudnék mit kezdeni. Egy áruházban legfeljebb fogasnak, vagy hordárnak használhatnál. Végül úgy döntöttem, hogy a mondandója végéből reagálok le valamit. De a következő gondolatomra muszáj elvigyorodnom. - Ha a pályán is ennyit fogsz csacsogni, biztos, hogy veszítesz. Nem bántásnak szánom, pusztán nehéz elképzelni a síri csendben lopakodó Masakot. A következő kérésre aztán kicsit lejjebb hervad a mosolyom. - Ugyan már, ez csak játék, nem háború... Nem számít, hogy ki nyer, csak a szórakozás. Próbálom menteni a menthetőt, mert ha tényleg beleadok mindent, akkor aztán szegény lánynak egy lövést leadni sem nagyon lesz esélye, legfeljebb csak akkor húzhatja meg a ravaszt, ha nem rám céloz. Végtére már nem csak zsaru, de őrző is vagyok, ami jár néhány plusz képességgel is. Átveszem az overallokat a pult mögött álló fickótól a tengernyi egyéb védőfelszereléssel együtt, és átterelgetem Masakot az egyik öltözőnek kinevezett szobába. - Akarod, hogy átmenjek a szomszéd szobába öltözni? Nem mintha nem látott volna még alsónadrágban, de azért megkérdezem
-Oh én reme....-Kül vagyok-ot mondanék, ha nem kezdené el vizslatni az arcom. Próbálok komolyan pillantani rá és nem elmosolyodni. -Igen nagyon szépen eltűntek sebek! Láttál volna engem másnap...Kicsit be is dagadt az arcom. Borzalmasan néztem ki, az utcára sem mertem kimenni. Jobb is, hogy olyan korán elmentél! Legalább nem rémülhettél meg tőlem!-Most már visszavarázsolom a mosolyt az arcomra. -Sosem vinnélek el egy plázába, Maximum, ha nem enni megyünk oda. Szóval e miatt nem kell izgulnod. Lányos programba nem kényszerítenélek bele. Tudom jól, hogy ti pasik nagyon rühellitek azokat! Szóval ha máskor is szívesen találkozol velem, akkor megint megpróbálok valami nem túl lányos programot választani.-Mert nagyon is bízom abban, hogy szívesen találkozik velem és szívesen tölt el pár órácskát az én társaságommal. -Jaj ne haragudj! Csak annyira örülök neki, hogy eljöttél és kipróbálhatjuk. De ígérem visszafogom magam. Nem akarlak elkergetni a sok fecsegésemmel.-Kezemmel cipzárt utánozva ezt meg is mutatom neki. Mostantól majd csak akkor szólalok meg, ha nagyon kell. Természetesen én is a kezembe veszek pár holmit, nem hagyhatom, hogy mindent Ő vigyen, még ha nem is zavarja Őt a dolog. Ahogy belépünk az öltözőbe lepakolok, majd megrázom a fejem. -Nem kell átmenned. De az overállt nem a ruhánkra kell felvenni? Vagyis én azt hittem, de én nem ismerem a szabályokat, szóval azt csinálom, amit te is!-Úgy vetten ki a szavaiból, hogy ő már játszott itt, így jobban ismeri, hogy mi hogyan is megy.
A megjegyzésére rajtam a mosolygás sora. - Láttalak. Felébredtem reggel, felültem, és pár percig néztelek, mielőtt felkeltem volna. Nem voltál rémisztő. Sokkal ijesztőbb volt a harag, amit éreztem a felrepedt, megdagadt ajkadat, a zúzódásait nézve... Iszonyú nagy kedvem lett volna egyenesen a fogdába menni, és még egyszer alaposan megverni az összes idiótát, aki éjszaka rá támadt. Ha van hibám, amivel könnyen bajba kerülhetek zsaruként, akkor az éppen ez. Hajlamos vagyok csúnya túlkapásra, hogyha gyerekek, vagy védtelen nők bántalmazásáról van szó. Tudom, hogy most is sötét, haragos szikrák pattannak a szememben, miközben visszagondolok az egészre, úgyhogy inkább sóhajtva megrázom a fejem, hogy a jelenlegi – sokkal kellemesebb – programra tudjak koncentrálni. Ami a plázát illeti, mosolyogva csóválom meg a fejem. - Nem utálom a lányos programokat, csak nem igazán tudok bennük tevőlegesen részt venni. Persze, hogy szívesen találkozom veled! Nem vitatkozom, hagyom, hogy pár darabot ő is cipeljen a védőfelszerelésből, úgysem túl nehéz az egész pakk sem. A bocsánatkérésre nem volt szükség, ahogy az a veszély sem fenyeget, hogy menekülőre fognám a csacsogás miatt. - Semmi baj. Élvezem, hogy ennyit beszélsz. Követni nem mindig tudom a csapongás logikáját, de szívesen hallgatlak. Én úgysem vagyok túl bőbeszédű. Bent lepakolok az egyik padra, miután megkaptam az engedélyt a maradásra, és a kérdésre bólintok. - De igen, ruhára kell felvenni, csak nekem még át kell öltöznöm. Farmerben és ingben nem lehet kényelmesen háborúsdit játszani. Szóval te nyugodtan veheted azonnal is az overallt. Én pedig, ami engem illet már vetkőzöm is. Végig kigombolom az ingemet, sosem szoktam úgy kibújni belőle, mint egy egyszerű pólóból. Amúgy is elég nagy arányban rongyolódnak rólam a ruhák, nem akarok hanyagsággal is rásegíteni. Alig néhány sebhelyem van (Castor támadása után Eva keze nyomán eltűntek a régi hegeim), egy késszúrás nyoma bordáim alatt bal oldalt, egy másik a felkaromon, és egy golyó emléke a jobb vállamon elöl-hátul. Kipakolok a sporttáskából, a cipőmet külön bezacskózva rakom bele, aztán megszabadulok a farmeremtől is, kényelmesre hordott fekete melegítőnadrágot, kopott-nyúzott Bostoni rendőrségi emblémával ellátott fehér polót veszek hozzá, aztán a levett ruháimat behajtogatom a sporttáskába, és miután derékig felhúztam az overallt is, lehajolok, hogy bekössem a könnyű, kényelmes rohambakancsot.
Először csak mosolygok a szavain, majd komolyabban pillantok rá. Látszik rajta, hogy még mindig mérges a történtek miatt. Pedig ezt nem akarom. -Héé! Már nincs semmi baj! Azok a fickók börtönben vannak! Én meg már jól vagyok, de tényleg! És nem csak kívül, hanem belül is. Hidd el rengeteget segítettél nekem azzal, hogy velem maradtál aznap este. Igaz az utána lévő napokban sem volt könnyű, de a legnehezebb percekben ott voltál és ez nekem nagyon sokat számít! Nem kell most már arra visszaemlékezned. Remélem más lányokat nem fognak többé elkapni, bár tudom ez naivan hangzik.-Igazából közben jól esik, amiért ennyire idegesíti őt az esetet. Oké gondolom nem azért, mert velem történt, de szerintem sok pasi már másnap elfelejtette volna a dolgot. -Ennek nagyon örülök! Akkor majd kitalálok még pár programot! Majd mond meg, hogy mikor érsz rá! Persze nem fogom az összes szabadidődet lefoglalni. Gondolom néha te is szeretsz egyedül lenni.-Oké én utálom a magányt, de néha tényleg jó, ha az ember ellehet a gondolataival. -Oooh értem! Nos én erre nem gondoltam. Bár gatyából csak farmerom van meg pizsama. De nekem azt hiszem ez is jó lesz. Nem hiszem, hogy olyan ügyesen fogok tudni taktikázni, mint te.-Ismét mosolygok, majd el is kezdem felvenni az overállt. Már éppen a cipzárnál tartok, mikor Jake leveszi az ingét. A tekintetem azonnal megakad a kidolgozott testén. Nah igen ilyet ritkán láthat az ember. Nem semmi kocka has! Csak akkor veszem észre, hogy folyton őt bámulom mikor már a pólóját is felvette. Gyorsan észhez térek és befejezem az öltözködést. Érzem, hogy arcomon megjelenik egy kis pír, de próbálok nem Ő felé fordulni, hogy ezt ne vegye észre rajtam. -Öhm azt hiszem én készen vagyok. Bár kicsit nagy rám, de gondolom az nem baj. Gondolom a maszkot elég lesz majd bent felvenni.-Egyre jobban izgulok az egész miatt. Biztosan jó lesz majd, bár egyenlőre nagyon nem tudom, hogy mit is fogok majd magammal kezdeni, de csak kitalálok majd valamit.
Vannak dolgok, amik sosem veszítenek az aktualitásukból. Persze lehetne sokféle jó oldalát keresgetni a Masakot ért támadásnak, elvégre amiatt ismerjük egymást, és ki tudja mit lehetne még előrángatni, hogy a szükségessége, sőt, a pozitív kicsengése mellett érveljünk, engem nem igazán tudnának meggyőzni, és még nagyon sokáig fog dühíteni a puszta gondolat is. A békítési kísérletére szusszanok egyet, és igyekszem eleget tenni a kérésnek. - Nem hiszem, hogy valaha megpróbálnak bántani valakit ezután... Nem vagyok rá büszke, de mocskosul megfenyegettem őket, és ehhez előkaptam a viszonylag friss, őrzőként szerzett képességeimet is. A pillantásuk alapján ezentúl felhagynak a bűnözés gondolatával is. Legalábbis remélem. A kérésre elgondolkozom. - Sajnos általában nem tudom előre, hogy mikor érek rá, de azért majd igyekszem valami biztos időpontot keresni. Zsaruként és őrzőként találjon az ember egy időpontot, amikor tuti nem jön közbe semmi. Szinte lehetetlen feladat. Ami az egyedüllétet illeti, ezúttal nem mondok rá semmit. Épp eleget vagyok egyedül munka közben, és általában, most kifejezetten jól esik a társaság. Kicsit meglep, hogy a divattervező, ruhabolond Masakonak csak farmer és pizsamanadrágja van, de szóvá nem teszem a meglepetésemet. - Valószínűleg tényleg nem fogsz. De engem erre oktattak, és rengeteget gyakoroltam. Hogy is lehetne esélye ilyen gyakorlattal szemben? Bár, még érhet engem is meglepetés. Az átöltözés gyorsan megy, és mivel már megszoktam a koedukált öltözőket, és a társaságot, fel sem tűnik, hogy Masa engem figyel. Miután felvettem az overallt, és felhúztam a cipzárt rutinosan húzom meg a szűkítőcsatokat is, aztán Masa megjegyzésére végignézek rajta. - Nem nagy, csak még nem vagy kész. Gyere, segítek. A háta mögé lépek, befűzöm és becsatolom a derekán, a felkarján és a csuklóján a csatokat, éppen annyira húzom meg, hogy kényelmesen tudjon benne mozogni, de ne lötyögjön rajta, aztán elé térdelek, hogy a combján és a lábszárán is beállítsam a ruhát. Közben az anyagba varrt összes protektort is megigazítom, hogy a megfelelő részeit védje, ehhez pedig nagyjából végig kell simítanom a testén, hogy tudjam, pontosan hol vannak a bélések, merevítések. - A védőszemüveggel, maszkkal ráérsz bent. De én hoztam valamit. A sporttáska első zsebéből két leginkább headset-re hasonlító kommunikátort veszek elő. - Ezen tudunk beszélgetni játék közben, ha szükségét érzi valamelyikünk, de azt javaslom a lehető legkevesebbet használd, mert ha megszólalsz, elárulhatod magad. Egymásra vannak hangolva, csak be kell kapcsolni, és beállítani a hangerőt. Majd bent kipróbáljuk. Az egyiket a kezébe adom, a másikat egyelőre zsebre teszem, és a maszkot, szemüveget még csak kézbe fogva sétálok be a négyessel jelzett ajtón, miután magam elé engedtem Masakot. A tereptől masszív plexivel elválasztott felkészülőfülkébe érünk, az állványon két puska, két pisztoly, mellettük a tölténytárak.
Nem fognak bántani ezek után senkit? Te jó ég vajon mit csinálhatott velük. Ugye nem ölte meg őket? A végén még kiderül róla, hogy ez a lovagiasság, csak álca és igazából egy őrült gyilkos. Neeeem. Ő nem lehet gonosz! Ő Jake a megmentő, a hős! Nem a kisördög. -Nah igen ezt gondoltam. Hallottam már, hogy milyen nehéz a rendőrök kiképzése. Oké a katonáké talán nehezebb, de nektek se lehetett könnyű. Én biztosan nem bírtam volna ki. Már az első perc után kifulladnék! De ezért sem lettem rendőr!-Mindenkinek megvan a maga tehetsége. Én a divathoz értek ő a hősködéshez. Amint hozzám lép hagyom, hogy megigazítsa rajtam a ruhát, bár ez a tapizás kissé meglep és talán ismét el is pirulok tőle. Erre nem számítottam, de tudom, hogy semmi hátsó szándéka sincs ezzel. Szerintem Ő nem egy olyan pasas aki csak kihasználja az ilyen pillanatokat. Jake csak jót akar. Rendes egy srác és nagyon szomorú látni, hogy egyedül van. Pedig minden lány ilyen pasit keres magának szóval választék van bőven. -Nagyon szépen köszönöm! Legalább most ezt is megtanultam. Legközelebb remélem már egyedül is fog menni.-Ma is tanultam valamit, bár biztos vagyok benne, hogy ennél többet is fogok. Legalább majd legközelebb lesz egy kis esélyem arra, hogy legyőzzem Jaket. De most ezzel nem is foglalkozom. A kommunikátort látva még lelkesebb leszek. Ez egyre izgalmasabb. -Huu de jó ez! Tök izgi! Bár ez is jobb lenne akkor, mikor többen vagyunk, de így is nagy buli! Ígérem nem fogok feleslegesen fecsegni! Úgy sem lesz időm, mert arra fogok koncentrálni, hogy legalább egyszer eltaláljalak!-Felnevetek, majd fel is "veszem" a kütyüt. -Titkos ügynöknek érzem most magam.-De többet tényleg nem szólalok meg. Most már inkább csak a játékra koncentrálok. Én is a kezembe veszem a maszkot, szemüveget, majd követem Jaket. És itt is van a híres fegyver. Már láttam, hogy hogyan is kell összerakni, bár lehet, hogy így is béna leszek, de azért megpróbálkozom vele, ha csak Jake nem szán meg.
Fel sem merül bennem, hogy Masa megijedne tőlem, vagy csak felmerül benne, hogy megöltem a támadóit. Szépen leülik az idejüket, aztán meg vagy viselkednek, vagy legközelebb sokkal szarabbul járnak. Szerintem értettek a nyomatékosításból. Masako az a lány, aki úgy tud lelkesedni a hivatásomért, hogy zavarba hoz. Mintha legalábbis Batman lennék. - Könnyűnek nem könnyű, de azért meg lehet csinálni... Az ilyen dicséretekre sosem tudok mit mondani. Ahogy a karja alá csúsztatom a kezem, és végigsimítok az oldalán a kevlár-betéteket keresve, érzem, ahogy egy pillanatra megfeszül a teste, és ettől igyekszem még gyorsabban és személytelenebbül végezni a ruhája beállításával. Nem akartam zavarba hozni, és eszem ágában sem volt a saját örömömre végigtaperolni, úgyhogy megkönnyebbülök, mikor meglátom az arcán felragyogó örömöt a headsetek láttán. - Majdnem titkosügynök is vagy. Ez kommandós felszerelés. És szívesen. Kap egy őszinte mosolyt, közben én a helyére illesztem a headset-et, és igazítok egy utolsót a csatokon. Bent megállok a fegyverállvány mellett. - Választhatsz a puska és a pisztoly között. A puskával nagyjából folyamatosan lehet lőni, a pisztolynak sokkal kisebb a tárkapacitása... Először a pisztolyt emelem fel, felmérem a súlyát, kipróbálom, milyen könnyen nyílik a tár, aztán visszateszem a az állványra. Mindkettőnek megmutatom a használatát, és mivel egyik sem igazán bonyolult, valószínűsítem, hogy Masakonak sem okoz gondot megjegyezni a fegyverkezelést. Ha engem kérdez, én személy szerint azt javaslom, hogy vigyük mindkét fegyvert, de inkább a puskát használja. Megmutatom, hogyan tudja rögzíteni a pisztolytokot a derekán úgy, hogy ne akadályozza a mozgásban, összerakjuk a puskákat, felveszem a maszkot, megigazítom, aztán bekapcsolom a headset-et, és hogy ellenőrizzük, tényleg össze vannak-e hangolva, egy próbaszámolást még gyorsan megejtek a mikrofon részébe. Kinyitom a plexiajtót, magam elé engedem Masakot, és belépünk a dzsungelnek, és annak mélyén elhagyatott bázisnak kiépített terepre. - Ha megfelel neked is, akkor adok neked öt percet, addig csak aztán indulok utánad... Igazából gondolkoztam rajta, hogy ki kellene próbáltatnom vele, milyen lőni, illetve találatot kapni, mert kevlár betétek ide, vagy oda, paintball közben ronda zúzódásokat jelentenek a találatok. Mindenesetre végül lemondok róla, elvégre nem katasztrófa, bár fáj.
-Szerintem nekem a puskával több szerencsém lesz. Talán több esélyem van vele, hogy eltaláljalak. De várom a véleményedet.-Azért az ő szavaira ebben a témában sokat adok, mivel sokkal jobban ismeri a fegyvereket, mint én. A jelek szerint mind a kettőt ajánlja, bár ő is inkább a puska mellett voksol. Akkor annyira hülye mégsem vagyok. Követem a példáját, így én is felhúzom a maszkot. Biztosan viccesen nézek ki benne. Igaz csak Jaket látom, de azért így is elfog a röhögés, no nem rajta röhögök...Inkább csak elképzelem magam. -Öt perc? Az azért sok! Inkább csak csukd be a szemed és számolj el mondjuk húszig hangosan. Tudod, mint a bújócskánál. Öt perc nem kell. Nem olyan nagy ez a hely.-Megvárom, míg elgondolkozik az ajánlatomon, majd ha benne van és behunyja a szemét el is indulok keresni magamnak valami jó kis búvóhelyet ahonnan azért még tudom őt figyelni. Öltözködés közben normálisan vert a szívem, de most érzem, hogy hihetetlenül gyorsan kalapál. Igazából már hallottam arról, hogy tud fájni, ha eltalálnak főleg, ha közelről, de azért bízom benne, hogy csak el fogom tudni viselni és abban is, hogy nem egy érzékeny pontomat fogja eltalálni. Bár lehet, hogy nem nekem kell félni ettől, hanem neki. Egy nagyobb sarokban álló műszikla mögé bújok, majd a puskát gyorsan beállítom a megfelelő helyre, hogy könnyebben lőhessek. Ezek után már csak várnom kell arra, hogy leteljen az a húsz másodperc és elinduljon a keresésemre. Próbálok halkan lélegezni, ki tudja, hogy ez a kütyü mennyire érzékeny.
- Valószínűleg igazad van. Mert bár a puskát nehezebb megtartani, vagy gyorsan célra fogni, sokkal többet lehet vele lőni egyszerre, és ha az ember megfelelő támasztékot is talál neki esetleg, akkor jó nagy szögben le lehet fedni a tűzerejével a környéket. A pisztoly itt legfeljebb a vérprofiknak ajánlott. Hagyom, hogy kimulassa magát a maszkon, én is megmosolygom a szemüvegében tükröződő képemet. - Utolsó jó tanács: figyelj a felszerelésem árulkodó csillanásaira. A szemüvegről visszaverődő fényre például. Mivel nem célom, hogy megmozdulni se hagyjam, amiben tudok, segítek neki. A tiltakozására végül engedek. Gondoltam alaposabban bejárja a pályát az alatt a pár perc alatt, míg szabadon mozoghat, hogy ennyiből is előnyben legyen, de nekem jó úgy is, ha csak számolok. - Nem kell nagyon hangosan számolnom. Úgyis hallani fogod. Egy mosollyal hátat fordítok neki, és becsukom a szemem, aztán megvárom, míg meghallom az első lépését, és számolni kezdek. Ráérősen, egyesével haladok, a fülesében kristálytisztán hallhatja, hol tartok éppen. Én nem félek a találattól, ezúttal nem kaphatok akkora lövést, mint az utcán bármikor, a fontosabb részeimet pedig stabilan és biztosan védi a ruha kevlárbetétje. Amint a húsz elhangzik, részemről elhallgatok, és derékból előregörnyedve – hogy minél kisebb célpontot nyújtsak – a lehető leggyorsabban fedezékbe húzódok. Ha esetleg már most rámlőne a kislány, akkor inkább nem kockáztatok, és az első lövés eldördülésének pillanatában előre vetődök, és a bal vállamon átfordulva gurulok fedezékbe. Mikor feltérdelek a fedezékben, hallom a visszafojtott kis lélegzetvételeit a fülesben, és pontosan tudom, hogy ő is hallhatja az én kicsit bátrabb, és szabályosabb levegővételeim. Ha elsütötte már a fegyvert, akkor nagyjából tudom, merre keressem, ha nem akkor majd csak találomra indulok el fedezéktől-fedezékig osonva. Azt tervezem, hogy a hátába kerülök.
-Uram Igen Uram!-Kiegyenesedem és mint a katonák a kezem a homlokomhoz emelem, majd természetesen jön a nevetés is. -Köszi a tippet! Majd megpróbálok odafigyelni!-Csendben várom, hogy eljusson a a húszas számhoz. Amint elhangzik elkezdek koncentrálni a feladatra. Megpillantom őt ahogy halkan besétál a pályára. Először úgy terveztem, hogy rögtön lelövöm ahogy elém kerül, de végül lemondok róla. Nem lenne poén már rögtön letámadni őt. Először jön a vadászat és utána kell lecsapni az áldozatra. Így sokkal izgalmasabb lesz majd a játék. Kifigyelem, hogy merre bújik el, majd várok egy kicsit és csak utána indulok el az ellenkező irányban. Talán sikerül valahogyan a háta mögé jutnom. Ahogy óvatosan lopakodok tekintetemmel csak is azt a helyet figyelem ahol körülbelül ő is lehet. Így nem is veszem észre, hogy egy olyan műszikla mellett megyek el, amiből kilóg egy kis vasdarab. Nem nagy és gondolom csak technikai hiba, elöregedett, de nekem sikerül fennakadnom ezen a kis darabon is. Csak a ruha halk tépődése miatt veszem észre, hogy bizony baj van. -Bakker! A fenébe ne haragudj!...Áh csak fenn akadtam valamin! Várjál kérlek!-Ennyire szerencsétlen is csak én lehetek. Pedig nagyon is igyekeztem odafigyelni, hogy minél izgalmasabb legyen a játék, de így teljesen elrontottam...Már tuti, hogy nem fogom tudni eltalálni...Miért kell mindent elcs*sznem? Óvatosan kiszabadítom magam, majd egy nagy sóhaj után ismét belebeszélek a kis "mikrofonba". -Oké már minden rendben! Tényleg ne haragudj! Többet nem beszélek!-Annyira szégyellem magam. Egy jó játékot akartam, de ezek után már nem tudom mi lesz ebből. Minden esetre összeszedem magam és visszafelé indulok az eredeti helyemhez.
Szóval, elhívtam Miss ex-Tarkot Paintball-ozni. Ennek mondjuk több oka is volt, főként az, hogy Mili lett az újdonsült Atanerkünk pár hónapja. Azóta pedig nem igazán sikerült vele találkoznom, talán csak futólag... Sem neki - érthető módon -, sem nekem nem volt rá elegendő időnk, amit azért valahol bántam, hiszen a kapcsolatunk eddig is jó volt. Persze, nyilván erről egyikőnk sem tehet, hogy így alakult, és csak remélni mertem, hogy végre lesz lehetőségünk egy kicsit kimozdulni, lekapcsolni az agyunkat. Nem akartam a falkán rágódni, nem akartam terveket szőni, csak egy kicsit szórakozni. A megbeszéltek szerint a pályánál vártam őt, talpig fekete paintball szettbe, oldalán vörös csíkok slankították alkatomat. Kezemben egy hasonlószínű kulacs, másikban a szetthez tartozó sisak árválkodott, ezeket pedig váltogatott előadásban dobálgattam ide-oda, olykor belekortyolva a hideg, jeges vízbe, ami az üvegembe lapult. A Paintball stukker már az oldalamon lógott, tulajdonképpen én már tökéletesen el- és fel voltam készülve a mai mókázásra, lövöldözésre. Igazából nem voltam benne biztos, hogy már nincs-e itt, hiszen miként megérkeztem, és nem láttam őt, azonnal bevágódtam a pulthoz, elkértem a ruhákat, és megcéloztam az öltözőt. Úgyhogy, most vagy balról fog jönni vagy szemből... Kedvem támadt még találgatni is, és magamba fogadásokat kötni, hogy vajon elkerültük egymást, vagy még nem érkezett meg. Tekintetem fel-alá vándorolt az embereken, akik ki-be járkáltak, némelyik agyon festékezve loholt az öltözők felé, válogatott szitkokat mormolva maga elé. Egészen röhejes volt, így a falhoz tolva csípőmet figyeltem minden további érkezőt is. Esetenként volt olyan, aki úgy nézett ki, mintha nyakon öntött volna egy hordó festékkel, de volt, aki majdnem tisztán hagyta e la "kivégzőtermet". Hát ez milyen izgalmas... A nagy sokaság, forgatag között pedig végre megütötte orromat Mili jellegzetes illata, így azzal egyidejűleg rántottam is fel fejemet, széles vigyorral a képemen fogadva őt. - Épp időben. - szólaltam meg vidáman, kedélyesen, noha tekintve eddigi ismeretségünket szívem szerint odavágtam volna neki, hogy: Késtél... De mivel már nem csak holmi Tarkságról volt szó, így inkább mélyen letapostam a pofámat, megadva neki ezzel is a tisztelet. Furcsa volt, kicsit... nem mintha eddig nem tiszteltem volna őt, félreértésbe ne essünk. Csak már... valahol máshogy tekintettem rá. - Lefoglaltam az egyik termet, szóval ott megvárlak, amíg átöltözöl. De siess, mert lehet szétszedem mire megérkezel. - vágtam egy idétlen képet, noha csak jókedvemben. Mielőtt még elindulhatott volna, megmutattam neki, hol talál meg - ezt sikerült vagy három egymást követő, elnagyolt gesztussal megfűszereznem -, aztán megvártam míg eltűnik a pult, és öltözők felé, hogy végül sarkon fordulva távozóra vegyem a figurát.
Odabenn kongott a levegő az ürességtől. Kicsit már bántam, hogy nem egy csapat ellen írattam fel magunkat, de minek játsszon az ember a farkas olyanokkal, akiknek semmi esélyük sincs ellene. Szóval fel is hagytam a hirtelen jött "sopánkodással", és lassú léptekben elkezdtem felmérni a terepet. Nem volt nagy helység, épp hogy egy hátra szaltót lehetett benne csinálni... Na... nem mintha akarnák. Bakancsom barázdái tompán koppantak a műfüvön, ahogy folytonosan fürkésztem a helységet. Megviselt krumplis zsákok, bennük nehezékkel, itt-ott felszakadva, vagy épp stoppolt foltokkal. Igazán megnyerő... Ám, ahogy épp az egyikkel kezdek "vérre menő" hadakozásba, ismét megérzem Mili közelgő illatát. Na jól van akkor ezt most abba kéne hagyni. Igen, abba is fogom, csak történetesen ez a rohadt nehéz zsák totálisan ráerőszakolta magát a lábamra. Felpillantottam, sunyin és kutatón, és már rá is markoltam a zsákra, hogy azt ívesen arrébb dobjam, amikor két láb, majd Mili egész alakja megjelent. Zavartan vágtam a hátam mögé a zsákot, mintha ott se lenne - mert egyébként k*rvára nem látszik! - és hülye vigyorral pislogtam az érkezőre. - Khm... Azt hittem még elbíbelődsz egy darabig... - magyaráztam, mert... igen. Hát próbáltam kimagyarázni, mit keres a hátam mögött ez a mázsás sz*r, de végül inkább csendben maradtam, és visszahajítottam a helyére. - Nos, felkészültél? - poroltam le kezemet, melyen a fekete kesztyű pihent, pár lépéssel megközelítve a nőstényt.
A büntetés lebonyolítása után igazi felüdülésként ért Oli meghívása. Már a napját se tudom, utoljára mikor sikerült egy köszönésnél több időt eltöltenünk együtt. Éppen itt volt már az ideje a pótlásnak. Ráadásul a lehető legjobbkor időzített. A közelmúlt eseményei nem bizonyultak túlságosan kellemesnek, szóval szükségem is volt rá, hogy valaki kirángasson ebből a világból, és elfeledtesse velem a hidegháborút még, ha csak pár órára is. Szégyenszemre ezúttal sikerült abba a hibába esnem, amit másoktól sose toleráltam. Állandóan szúrós tekintettel, és esetenként még megjegyzésekkel is jutalmaztam azt, aki akár egy perccel is az előre egyeztetett időpont után jelent meg valahol, azonban ez alkalommal éppen én voltam az, aki kicsúszott az időkeretből. Nyilván nem féltem attól, hogy Oli letépi a fejemet a helyéről emiatt, de ettől függetlenül szörnyen éreztem magam, mikor még az autópályán az órára pillantva felfigyeltem erre az aggasztó tényre. Így jár az, aki nem számol a csúcsforgalommal. A megfelelő parkolóhely kiválasztása után kipattantam a kocsiból egy kisebb sporttáskával, majd sietős léptekkel közelítettem meg az épületet. Belépve a festék és a játékosok verejtékének jellegzetes szaga mellett megéreztem, hogy a partnerem már bent van. A sors fintora, hogy azt kívántam, bárcsak ezúttal elkésett volna. Pár pillanat múlva már észre is vettem a rám várakozó tarkot, aki már talpig harci díszbe öltözve álldogált. Az arcomon ekkor hirtelen egy őszinte mosoly jelent meg, és bár el is felejtettem, hogy szégyenkeznem kell a késésem miatt. - Örülök, hogy látlak – Köszöntöttem egy gyors fél kezes ölelés kíséretében. A másik felső végtagom már le volt foglalva a táskám által, és nem szándékoztam vele hátba vágni. Meglepett, hogy nem tette szóvá a hibámat, ami két dologra engedett következetni: rossz az órája vagy az új rangom miatt tekintett el tőle. Mindenestre bármelyik volt a felelős érte, én nem szeretném firtatni, inkább felejtsük el, mint az egy éjszakás kalandokat szokás. Mikor elmagyarázta, merre van a pálya és az egyéb tudnivalókat, csak bólogattam, hogy tudtára adjam, mindent értek, majd mikor befejezte sietve elindultam a pult irányába, ahol magamhoz vettem a megfelelő felszerelést, majd az utam az öltöző felé vezetett. Rekordidő alatt sikerült az elegáns öltözetemet lecserélni a paintball egyenruhára. Szerintem ezzel megdöntöttem az öltözködési világrekordot már, ha létezik ilyen. Szerettem volna ezzel behozni azt a lemaradást, amit az autópályán generáltam. Az utasításokat, na meg a szagot követve, pár festékes civilt megkerülve eljutottam a számunkra kijelölt teremig, ahol Oli egy nehezéknek használt zsákkal szórakozott éppen. Mikor megjelentem, rögtön igyekezett a háta mögé rejteni. - Te mondtad, hogy siessek, nem? De ha gondolod, visszamehetek ellenőrizni, hogy nem-e kövérít ez a szerelés – Mutatok teátrálisan az öltöző irányába – Egyébként a bakancs az oka. Hihetetlen, milyen könnyű benne járni a tűsarkú után. Csak az a hátránya, hogy így majdnem egy fejjem magasabb vagy nálam – Közöltem panaszosan, miközben tényleg felfelé kellett néznem, hogy megtartsam a szemkontaktust. Valamit valamiért. A lábamnak most kényelmes, a nyakamnak meg kevésbé. Mikor eldobta az eléggé feltűnően elrejtett zsákot, a fegyverrel még röptében rálőttem, csak úgy gyakorlás gyanánt, és mire a földre ért, ott díszelgett a közepén egy gyönyörű citromsárga nyom. Legalább biztosan tudom, hogy működik. - Látom, nem vicceltél, mikor azzal fenyegetőztél, hogy szétszeded a termet – Néztem vissza rá vigyorogva. - Én készen állok egy győzelemre – Válaszoltam teljesen magabiztosan – És te kész vagy? Ha még szeretnél harcolni pár zsákkal, szívesen megvárom – Gúnyolódtam vele egy kicsit. Az előbbi jelenet olyan derűs látványt nyújtott, hogy nem felejtem el egykönnyen. - Vagy, ha gondolod, játszhatunk velük párnacsatát is – Néztem a megjelölt súlyra. Igaz, valószínűnek teljesen őrültnek nézne minket mindenki, és a vezetőség valószínűleg egy botrány keretében páros lábbal tessékelne ki bennünket, de ötletnek jó. Felvettem a maszkot, ami mellesleg teljes mértékben felesleges mindkettőnk számára, de az előírásokat mégis be kell tartani. Ez után hátrébb léptem pár lépést. - Mivel te értél ide hamarabb, átadom az első lövés jogát – Tártam ki mindkét karomat, ezzel tökéletes céltáblává téve magamat. Persze, nyilván nem lesz olyan könnyű dolga. És nekem se.
Örömmel fogadtam, hogy attól még, hogy Atanerké avanzsálódott itt nagy hirtelen, még nem felejtette el önmagát. Ez mindenképp derűsen indította az egyébként is örömteli találkozást. Féloldalas ölelését bátran viszonoztam, csakugyan egy karral, tekintve, hogy a másikba szorongattam mind a kulacsomat, mind pedig a sisakot. Azzal pedig nem állt szándékomba izomból levinni a fejét. Jó helyen van az ott, ahol van. Természetesen megvártam, míg eltűnik az öltözők irányába, ezt követően pedig bevágódtam a számunkra előállított terembe. Nem volt valami fantasztikus az enteriőr, pláne, aki összedobálta a zsákokat, és egyéb akadályokat. De a célnak megfelelt. Nekem meg pláne. Persze, annál kínosabban is régen éreztem magam, mint mikor belépett, én meg ott álltam idétlenül, a hátam mögé vágott zsákkal, amivel az imént még élet-halál harcot vívtam. Nagy túlzással... - Nos, ha ez megkönnyíti a lelkedet, szerintem nem kövérít. - nevettem fel halkan, sietősen próbálva eloszlatni a beálló, töredéknyi zavartságomat. - Hát, ebben nem vagyok kompetens, de ééén hiszek neked. Az pedig, hogy magasabb vagyok nálad... ez eddig is egyértelmű volt, csak valaki... mindig megpróbál tenni ellene... - magyaráztam szórakozottan, kicsit cukkolva a nőstényt. A határaimat eddig is ismertem, ahogyan őt is, így talán attól nem kellett tartanom, hogy véresen komolyan veszi a hülyeségeimet. Amúgy is volt ideje megszokni, az együtt lehúzott évek alatt. Eközben sikerült megválnom - naagy szívfájdalommal - a hátam mögött rejtegetett barátomtól, ami még röptében kapott egy eltéveszthetetlenül is pontos lövedéket. Akaratlanul is morrantam egyet, noha ez inkább hümmögés volt, mintsem konkrét morgás. - Naaagyon vicces itt valaki... - sziszegtem játékosan a fogaim alól, széles vigyorral képemen, miközben felcsaptam a fejemre a sisakot, bár egyelőre még nem csuktam le teljesen. - Én is készen állok, Miss ex-Tarkok gyöngye. - rántottam fel oldalamról a fegyveremet, kicsit megugrasztva azt a kezemben. A zsákos gúnyolódására már direkt nem válaszoltam, így is elég cikinek éreztem, noha a vigyor továbbra se szakadt le képemről. Odaragadt. Nyilván... - Párnacsatát? - vontam fel egyik szemöldökömet, noha ez a sisaktól már nem igazán látszott, ahogy felé léptem egyet. Egész testemben kihúztam magam, majd egy röpke kacsintás után, rácsaptam a sisakrostélyra, hogy ezúttal teljesen eltakarja arcomat. A továbbiakban pedig már kérnie sem kellett, hiszen szavai még alig értek véget, én már rásoroztam három darab, kék festékbombát. Ezzel együttesen pedig már henteredtem is fel a műfűre, bevágódva az imént agyonlőtt zsák mögé. Nem voltam biztos benne, hogy sikerült eltalálnom, tekintve, hogy egy azon vérvonal tagjai vagyunk, és emlékeim szerint ő is, akárcsak én, villámgyorsan reagál. Mindenesetre próbáltam hallgatni esetleges lépteit, ha megindultak felém, és azzal ellentétesen mozogni a talajon. - Jöttem... nyertem... csibét Milit ettem...! - (hogy, régi blackjack-es hasonlattal éljek) csattantam fel, ahogy érezni véltem közelségét, és már löktem is át magam egyik fedezékből a másikba, újabb két lövedéket fogyasztva el rá. Kicsit, mint a röptében a legyet is effektus - persze más értelemeben -, noha még most sem voltam benne biztos, hogy sikerült célba találnom. - Remélem tudod, hogy elfoglak kapni! - nevettem vidáman, átadva magamat a játék adta élvezetnek. Az ebből fakadó adrenalin finoman indult el bennem, pörgetve a szívemet, megindítva ereimben a vér útját. Folytonosan ki voltam éleződve mozgására, bakancsának barázdáira, melyek felsercegtek, ahogy lépett velük, miközben én magam is haladtam, továbbra is a talajhoz préselődve. Minden zaj egyszerre ürült ki a fülemből, elmémből, egyedül Milire koncentráltam. A játék izgalmával járó feszült némaság pedig egyre jobban arra sarkallt, hogy felugorjak, de minden bizonnyal ő kapna le engem, ha ezt megtenném... Így csak vártam, figyeltem, minden apró nesz fülsüketítően hatott... Közeledett...
Szerencsére nem kellett sokáig győzködnöm, és pátoszi beszédekbe bonyolódnom, hogy elkezdjük a játékot, hiszen alig mondtam ki az előbbi mondatom legutolsó hangját, máris három egymást követő kattanás hangja ütötte meg füleimet. Ez után, pedig már repültek is a festékkel teli kék golyók, amik engem vettek célba. Abban a pillanatban fogtam magam, és egy mozdulattal a talajra vágtam magamat, miközben a három támad tárgy elsuhant fölöttem, majd kicsit távolabb csapódtak be. Nem kellett sokat gondolkoznom a következő lépésen: reflexszerűen ellentámadást indítottam két sárga lövedék formájában a szintén a műfű közelségét élvező hím ellen. Sajnos az én ajándékaim se értek célt, mivel rögtön a megjelölt zsák mögé gurult. Kihasználva, hogy az ellenfelem rejtőzködött, a fekvőtámasz pozícióból gyorsan guggolásra váltottam, majd hirtelen kiegyenesedve elkezdtem futni az egyik kicsit távolabbi fedezék felé, miközben le se vettem a tekintetemet Oli menedékéről. Nyilván ilyen körülmények között lehetetlen hangtalanul közlekedni. A társam valószínűleg a lépteim hatására hagyta el azt a bizonyos zsákot, és küldött felém két másik kék patront. Így nem volt más választásom, mint a futásról ugrásra váltani, és szó szerint beestem az egyik zsák mögé, amitől pár lélegzetvételnyi biztonságot reméltem. Meg is kaptam, amit akartam. A hangokból ítélve, Oli is megállt az egyik fedezék mögött. - Álmodozz tovább! Tájékoztatlak, hogy aki itt el lesz kapva, az te vagy – Válaszoltam két szusszanás között, és a maszk mögött ismét egy széles mosoly húzódott végig az arcomon. Úgy döntöttem, ideje üldözöttből üldözővé válni, ezért óvatosan feljebb emelkedtem, és a menedékem fölött szétnézve megbizonyosodtam róla, hogy a hím fegyverének csöve nem les rám. Ettől felbátorodtam, és kimásztam a megkopott tárgy mögül, majd hajlított térdekkel elindultam az ellenfelem menedéke felé, miközben a fegyvert egyenesen tartottam. Készen álltam arra, hogy bármelyik pillanatban végre hajtsak egy támadást. Hallottam, ahogy lassan ő is mozog, de még mindig lent a földdel párhuzamosan. Egy ideig kivárásra játszottam. Arra vártam, hogy egyszer csak előugorjon, hogy aztán gyorsan célba vegyem, de ez nem történt meg. Nyilván tudja, mire készülök, és elővigyázatos. Nem hiába, az a sok együtt eltöltött év nem marad nyomtalanul. Már megtanultuk egymás logikáját és stratégiáit, így ez még nehezebbé teszi mindkettőnk helyzetét. Ettől azonban csak még jobban élvezem a vadászatot. Egy oroszlánnak könnyű elkapnia egy gazellát, de egyik ragadozónak a másikat… Az már igazi kihívás. Ha már itt tartunk, meg kell említeni a maszkot is, ami kissé korlátozott látási viszonyokat eredményez. Legszívesebben levenném, de ugyebár ezt nem tehetem meg. Minden játékban vannak szabályok, amiket ha tetszik, ha nem be kell tartani. - Tudod, a fekete szín már régen kiment a divatból. Az idei nyár színe a citromsárga. Szóval ne aggódj, hamarosan divatossá varázsollak – Szólaltam meg, miközben pár lépést tettem még mindig egyenesen a rejtekhelye felé. Közben nem lankadt a figyelmem. A következő pillanatban, pedig két nagyobb lépéssel irányt váltottam, és oldalról közelítettem meg a célpontot. Ha még mindig a zsák mögött maradt, akkor még mozgás közben rá küldtem három festékpatront. Az egyiket egyenesen, a másikat jobbra, a harmadikat pedig egy kicsit feljebb remélve, hogy így bármerre is megy, eltalálja valamelyik. Persze még mindig több mint ötven százalék esélye van rá, hogy kitérjen a lövéseim elöl. A sikerességtől függetlenül a támadás után, ismét a földre vetettem magam az esetleges ellentámadástól félve, majd begurultam egy kisebb fedezék mögé. Ez azonban nem rejtett el teljesen. A szemüvegem fele és a kezemben lévő fegyver kilátszottak, és úgy vártam, hátha ismét célkeresztbe kerül a nálam nagyobb, de annál fürgébb ellenfél.
Fürge... mint a vágtázó vadló, kit szilaj szíve visz magával, át a mezőkön, végig a dús, zöld avaron. Meg sem áll, csak együtt száguld a széllel, erővel, hévvel, vággyal... Mili is épp ily' sebesen mozgott, hárított, majd suhant át egyik pontból a másikba. Hallottam őt. Minden lépte a fülembe dobolt fel, tompa zajra kelt talpa alatt a műfű. Aztán néma csend... hosszú, sikoltó csend települt ránk, csupán elhaló lélegzetét véltem felismerni a távolból. Várt... Rám várt. És, ha hangja nem zavar fel, tán nem is tudtam volna pontosan beazonosítani merre is bujkál. Ajkaimra rafinált, pengeéles mosoly szaladt fel, szavaira pedig akaratlanul is vigyorrá nőtte ki magát. - Reménykedj! - kiáltottam fel, miként sietősen húztam is magam tovább, kúsztam, távolabb, hogy hangom helyén már csak hűlt létezésem nyoma látszódjon. Aztán megint mozdult, léptei megfontoltak voltak, majdnem nesztelenek, miként közelített; talán prédaként próbált becserkészni. Mindig is ügyes volt ebben, példaértékű mind reflexe, mind pedig gyorsasága. Ezt kérdezés nélkül is tudtam. Nem is becsültem alá, egy pillanatra sem. Mégis, ahogy egyre erősebben véltem érzékelni a hangokat tovább löktem magam, nem fedve fel rejtekhelyemet előtte. Pedig szavaira igencsak frappáns választ kreáltam már elmémbe, de jobbnak tartottam ha kivételesen meghagyom önmagamnak. Neeem ugrasztjuk ki a nyulat a bokorból... Csak csendesen Mili, ne ébreszd fel az alvó oroszlánt farkast... várj még... csak egy kicsit... De ő nem várt. Olyan hirtelen változtatott irányt, hogy kénytelen voltam hasra vágódni, és vállaimon átpördülni, mikor már ívesen repültek felém a sárgálló lövedékek. Retinámba élt a kép, pupillám kitágult, a levegőm pedig részlegesen bennrekedt. Csak egyetlen esélyem volt, és én ki is használtam... a pillanat tört rész alatt tovább rúgtam magamat, balra, lapítva, mint az ugrani váró vad, mely áldozatára les. A felettem elcikázó golyó súrolta ruhám felrongyosodott szélét, de nem ült meg rajta, kövér testével. És több sem kellett... Támadásra, támadással feleltem. Felpattantam, mint akit csúzliból lőttek ki, és vetődtem utána, míg ő már elmerült fedezéke mögött. Félszívdobbanás, annyi sem, míg látni véltem a kiemelkedő fegyvercsövet, és már ugrottam is tovább, mielőtt megsoroz újra. Testem ívesen hasította át a levegőt, ahogy a téglából eszkábált fal mögé bukfenceztem, eleinte hátamat lökve neki, majd már hajoltam is oldalra, hogy a fedezék végéből lessek ki Milire. Csak zakatoló szívének zörejét hallottam, mely épp oly hevesen vert mellkasa üregében, mint az enyém. Lüktetett az adrenalin súlya alatt. Ujjaim feszülten tapadtak a ravaszhoz, mikor hirtelen ötlettől vezérelve, egyetlen pillanat alatt teremtem a tégla rakás tetején, így jóval magasabb pozícióba kerülve, mint ahol Mili bujkált. Tekintetem csak egy másodpercre kapta el az övét, és már indítottam is felé két lövedéket. Az egyiket pontosan rá irányítottam, hogyha esetlegesen elhátrálna, míg a másikat a baljához céloztam. Aztán eltűntem, visszaküldve magam a szoros falak közé, átgurulva annak másik végébe. - Cicc-ciiicc! - röhögtem fel idétlenül, miközben felguggoltam, és úgy próbáltam helyezkedni. Bakancsom alatt megrezzent a műfű, míg én egészen a téglafal széléhez csoszogtam, fegyveremet kidugva rejtekem mögül. - Van neked egy ajándékom! Szép, kék színe van! Pont a maszkod elejére illik! - próbáltam hergelni kicsit, hátha előjön, hátha kimozdul végre a zsákok mögül. De semmi... Túl jól ismert már - nyilván -, így újabb tervet kellett kitalálnom. Pillantásom a tőlem csak pár méterre feszengő szalma rakás felé villant, ami tőle átlósan terült el, szabad pályát biztosítva az eltalálására. A vállam megrándult, ezzel együtt pedig még végig se gondoltam, hogyan mozduljak, már vetődtem is át, bele a szúrós, érdes bálába. Jobban mondva: mögé. A fegyverem azonnal célra tartott, és meg sem vártam, hogy felfogja a mozgást, máris lőttem felé. A baj csak az volt, hogy ezúttal tökéletesen rácéloztam, valamint még egy lövedéket küldtem feje fölé. Túl sok rést hagytam a menekülésre, ennek tudatában pedig azonmód lerántottam magam a szalma mögé, kimászva annak is a szélére. Tökéletes patt helyzet eddig jelenleg, de nem is vártam mást... Mili tökéletes vadász, az együtt töltött idő alatt legfőképpen egymást ismertük ki, míg áldozatainkra lestünk. Akár csak én, ő is pontosan tudta, hogyan és miként fogok mozdulni. Ebből adódóan, biztos voltam benne, hogy két szemvillanás múlva már támadni fog... Igazi dög...
Még lövést adtam le, amíg átbukfencezett a téglából készült építmény mögé, de egyiknek se sikerült mást eltalálnia, mint az elválasztófalat, ami már amúgy is elég színes volt az előttünk játszó csapatoknak hála. Én nem változtattam helyet, hiszen a zsákom oldalából így is tökéletes rálátásom volt a fedezékére. Már csak arra vártam, melyik oldalon bukkan fel ismét támadás céljából. A következő lépése, azonban kissé váratlanul ért. Gondolatban csak a téglarakás jobb és bal oldalát jelöltem meg lehetséges alternatívának, ahol megjelenhet, de helyette ő egyenesen a tetejére ugrott. Ebből a pozícióból pedig zsák ide vagy oda, hirtelen védtelenné váltam. Egy békaugrásra hasonlító mozdulattal kerültem el az engem célzó lövedékeket, majd felegyenesedve célba vettem, hogy viszonozzam a szívességet, de mire az én egy szem sárga lövedékem eljutott odáig, addigra Oli már ismét a biztonságos fal mögött rejtőzködött. Egy a falhoz közelebbi zsákhoz futottam, majd leguggoltam felé, és figyeltem. Tekintetem ezúttal az egész rejtekhelyet pásztázta, bár kevés esélyt láttam rá, hogy újra ugyanezzel a trükkel próbálkozzon, de azért fő az óvatosság. Közben hallgattam, ahogy a műfű ropog a bakancsa alatt. A fal széléhez sétált, és ő is várt. Mindketten abban bíztunk, hogy a másik előugrik saját fedezéke mögül, és könnyű célpontként elkaphatjuk. Én azonban nem voltam hajlandó feladni a saját ideiglenes „bunkeremet”. - Remélem, ez az ajándék visszaváltható, mert a kék szín nem megy a sisakomhoz – Válaszoltam hangosan. Bíztam benne, hogy előbb-utóbb megunja a várakozást, és a tettek mezejére lép valamilyen formában. Ez pedig meg is történt. Egyet pislogtam, és ő máris előbújt, én pedig a pillanatnyi meglepetésem után három festékgolyót küldtem utána, amit ő kettővel viszonzott. Szerencsére ezek elől könnyebb volt kitérni, mint a többitől. - A logika azt diktálná, hogy előbb a szalma, majd fa mögé kellett volna bújnod. A tégla lett volna az utolsó. Nem olvastad a három kismalac meséjét? – Emlékeztettem a klasszikus történet cselekményére – Kár, hogy én ezt a bálát nem tudom elfújni egy levegővel, mint a mesebeli farkas. Lehet, hogy az ilyesmihez külön vérvonal képesség szükséges - Bonyolódtam rövid, ámbár meglehetősen rendhagyó műelemzésbe, majd hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam és elkezdtem rohanni a szalmabála felé. Ahogy a mondás tartja, legjobb védekezés a támadás. Igaz, ezzel nagyobb támadófelületet biztosítottam Oli számára, de ezt a hátrányt igyekeztem a gyorsasággal kompenzálni. Közben, ha ettől felbátorodott és kicsit jobban előbújt a bála mögül leadtam rá két lövést. Amint elértem a szalma menedékhez, ismét leguggoltam mögötte. Amennyiben Oli az előbbi rohamom után új fedezékhez ment, egyedül-, ha pedig még mindig ott maradt, akkor vele együtt birtokoltam a szalmakupacot; ő az egyik oldalt, én a másikat. Mindkét lehetőség esetén, elkezdtem szép lassan oldal irányba haladni, miközben a figyelmem még az eddigieknél is kiélezettebb volt az összes apró neszre. A negyedik apró lépés után, pedig ismét felpattantam, és három lövedékkel célba vettem. Azonos bunker esetén felülről.
Hallottam a felém lőtt festékpatron sercegését, ahogy az áthasította a fülledt, egyre forróbb levegőt, míg én szökkentem vissza a téglafal mögé. Az pedig hangos csattanással jelezte, újabb absztrakt mázolmányt készített önvalója által. Ajkaimra mosoly húzódott, élveztem a helyzetet, a játék nyújtotta fellelkesítő adrenalint. Nem is gondolkodtam, annyira kikapcsolt az agyam, hogy talán meg merem kockáztatni: ennél jobban még sosem esett meg ilyen. Nem kattogtam holmi falka ügyeken, vagy a húgomon, és egyéb érzelmi összeütközéseken. Érkezőkön, és távozókon. Csak a jelen élt, csak mi voltunk. És persze az a rakatnyi festéktöltény, ami arra várt, hogy végre célt érjen. Közben Mili futásnak eredt, pozíciót váltva rohant át egyik pontból a másikba. Nem tétlenkedtem hát... Már fordultam is, hogy lássam őt, miközben szavai beszöktek dobhártyámba. Elszélesedő vigyor játszott el képemen, míg végül elrugaszkodtam a rejtekhelyemről, és már vetődtem is a szénakazal mögé, le nem véve szemeimet Miliről, vagyis: a lehetséges mozgási pontokról, ahol feltűnhetett. A lövedékek repkedtek, várva, hogy ezúttal már felnyaláboljanak mindkettőnket. Míg én kettőt küldtem felé, addig ő hárommal próbált megajándékozni, de mire becsapódhattak volna a sárgás patronok, már a szalma mögött fújtattam, hátamat nekivetve. Végül arrébb osontam, ki a szélére, hátha megpróbál megkörnyékezni a nőstény. - Meglehet. De most nem egy mesében vagyunk, úgy hogy készülhetsz rá, hogy ezúttal ez a farkas fog nyerni! - kacagtam fel, miközben még jobban kimásztam a bála szélére, hiszen időközben hallottam, miként talpai alatt ütemesen felverődött a talaj. Jött... támadásra készen érkezett meg a szalmakazal másik végébe. Nem csak hogy érzékeltem a közelségét, de éreztem is az illatát, mely olyan erősen, és intenzíven érkezett az orromba, hogy elkerülhetetlenül is tudtam, csak egy méter van közöttünk. Miként ő mozdult, úgy én is hátrálni kezdtem, oldalazva véve fel a "körtánc" irányát. Aztán valami változott... elhaltak a léptek, elhalt a lélegzet is, és miként Mili felpattant, hogy célba vegyen, én hátra vágtam magam, gerincemből indítva a löketet gördültem át jobb vállamon, viszonozva a rám nyitott golyózáport. Tökéletes célkeresztjében álltunk egymásnak, így elkerülhetetlen volt, hogy beszedjek tőle egy egész sárga festékfoltot felkarommal, miközben folyamatosan soroztam őt a kék bombákkal. Végül felugrottam, és gondolkozást sem ismerve vetődtem felé, elkapva őt vállainál próbáltam leteríteni a földre, hogy egész testemmel magammal sodorjam. Ha sikerült, úgy vele együtt gurultam végig a kemény műfüvön, ha nem, akkor - nyilván - egyedül. De mindkét opció esetén sietősen talpaimra álltam, és újabb lövedék anyaggal ajándékoztam meg őt, akár állt, akár feküdt. Ezt követően pedig a terepjáró mögé pördültem, irdatlan iramot diktálva futottam felé, s ha Mili golyókkal kínált ez idő alatt, azokat átugrálva terültem el végül a a roncs autó mögött. Ziháltam, úgy kapkodtam a levegőt, mintha most lélegeznék fel először életemben. Koponyám a járgányhoz simult, adva magamnak néhány szívdobbanásnyi pillanatot, míg végül ismét mozgásba lendültem. Hasmánt feküdtem el, íriszeimmel az autó alatt követve Milit, ha netán járásba kezdett volna, majd már gördültem is a kerekek mögé, mielőtt alulról próbálna támadni. - Most véged lesz! - nevettem fel, megzavarva a beálló csendet, melyet eddig csak tompa lépteink szaggattak meg olykor. Egyetlen másodperc alatt téptem le magamról a sisakomat, majd hajítottam ki a kocsi oldalánál, hogy Milit arra irányítva zavarjam meg a koncentrálásba. Ezzel egyidejűleg felrántottam magam a kocsi motorházára, és ameddig a nőstény a sisakom felé pillantott, addig én újabb három kék lövedékkel dicsértem alakját... Aztán megint elrugaszkodtam, a levegőben pördülve meg tengelyem körül, hogy érkezésem célpontja, közvetlenül a terepjáró melletti zsákrengeteg legyen. Ismét "láthatatlanná" váltam, még a nyakamat is behúztam, hogy egyetlen hajszálam se látszódjon ki...
Fölötte állva, egymásra tüzet nyitva olyan volt, mintha az idő teljesen lelassult volna. Már magam se számoltam, hányszor nyomtam le a ravaszt támadás céljából, és hány kék lövedék közeledett felém megtorolva az enyéimet. Mindegyikre igyekeztem figyelni, és elkerülni őket, de a kis távolság miatt ez nagyobb kihívást jelentett, mint a játék során bármikor. Még számomra is lehetetlen volt épségben kikerülni ebből a golyózáporból. Végül az egyik apró bombát, ami a sisakom felé közeledett, a saját szabad kezemmel védtem ki, így a kék festék elborította a kézhátamat. Amennyiben éles lövedékekkel játszanánk, akkor is szerencsésebb, ha a kezemen kapok sebet, mint az arcomon. Csak egy kis csípést éreztem. Olyan volt akár egy apró statikus sokk, amitől az ember keze egy másodpercre megrándul, de utána nem érez semmit. Ez velem is így történt. Nem hatott volna meg túlzottan az eset, ha nem láttam volna a kesztyűmet kék színbe öltözve. Ez olyan hatással volt rám, mint mikor a torreádorok vörös posztót lengetnek a megvadult bika előtt. Nyilván, ahogy az előbb említett állat esetében, nekem sem az adott színnel szemben voltak ellenérzéseim, azonban sikerült annyira feltüzelnie, hogy a motivációm duplájára nőtt, és ezáltal az általam kilőtt lövedékek mennyisége is megnőtt. Az egyiknek, pedig sikerült végre célba találnia mégpedig Oli felkarján. A kettőnk „sérülése” között mindössze tíz-tizenöt másodperc telhetett el, de számomra hosszú harcnak tűnt, amíg viszonozni tudtam a szívességet. Mindez nem csoda, hiszen ő tényleg kemény ellenfél. Ez teszi élvezetessé a játékot. Csak egy pillanatig tudtam csodálni a sárga foltot, ami mellesleg tényleg feldobta a ruhája összképét. A következő pillanatban fogta magát, és egyenesen rám vetődött. Mindketten a földre kerültünk, majd elkezdtünk pörögni a műfüvön. Ha ezt külső szemlélő látná, valószínűleg felháborodna azon, hogy egy férfi ilyen durván nekimegy egy látszólag védtelen nőnek. Számomra viszont mindig felemelő volt a tudat, ha egy hím nem a gyengébbik nem tagjaként tekintett rám. Nyilván az előbbi lehetőségből is lehet előnyt kovácsolni, de mégis csak az egyenjogúság híve vagyok. A kis közös utazásunk közben végig arra vártam, hogy megálljunk végre és egy testvért is adjak Oli foltjának, nehogy unatkozzon szegény egyedül. A pörgés végén szinte egyszerre ugrottunk fel, és mindketten kíméletlenül egymásra szegeztük fegyvereinket. Ezúttal azonban egyikünknek se sikerült találatot szereznie, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy az előbbi után mindketten figyelmesebbek lettünk. Folyamatosan próbáltam eltalálni, miközben az autó felé közeledett, de szerencsésen elkerülte. Én a magam részéről, nem vonultam fedezékbe csak pár lépést hátráltam a téglarakás felé, hogy ha szükségem lenne a védelmére, gyorsan el tudjak odáig jutni. Közben természetesen végig Olit figyeltem a kocsi mögött. Közben szerencsére volt egy kis időm megpihenni. Egyhelyben állva sokkal jobban érzékeltem, ahogy a szívem megállás nélkül pumpálja bennem a vért. - Ugye megmondtam, hogy nem áll jól nekem a kék szín. Most nézd meg! – Sopánkodtam hangosan, miután végre sikerült levegőt vennem. Hirtelen valami feltűnt a kocsi oldalánál. Én reflexszerűen rá szegeztem a fegyvert, és egy gyors lövéssel üdvözöltem, aminek sikerült is célba találnia. Ekkor érzékeltem, hogy ez a könnyű célpont egyszerű elterelés volt, és a sisak mögött csak a levegő volt. Három festékpatron száguldott felé, mikor észrevettem, hol is van Oli, aki immáron sisak nélkül mutatkozott. Elugrottam a patronok elől, majd egy bukfenccel a téglafal mögé kerültem. Hallottam, ahogyan a hím elrugaszkodik a motorháztetőről, majd egy lélegzetvételnyi idő után földet ér a műfüvön. Aztán csend. Nem mozdult, és egy darabig én magam se. A szag alapján be tudtam mérni, hogy körülbelül hol lehet, még ha nem is láttam merre ugrott. - Igazán visszavehetnéd azt a sisakot. Olyan gyönyörű műalkotást varázsoltam rá. Biztos tetszene – Kiáltottam, miközben a hátamat a kőfalnak vetve álltam. Ez után hirtelen ötlettől vezérelve két kezemet megtámasztottam a téglafal tetején, majd lendületből felrántottam magamat, és így sikerült a magasból rá látnom az áldozatomra. Igen, ezt pár perccel ezelőtt ő maga is megcsinálta, de végül is nincs leírva sehova, hogy tilos ötletet meríteni az ellenféltől. Két lövedéket céloztam felé a kőfaltetejéről, majd az ellentámadástól tartva egy nagy ugrással elhagytam a magaslest és egyenesen a faház felé futottam. Közben háromszor is hátra fordultam, és mindegyik alkalommal egy-egy patronnal céloztam az ellenfelem irányába, miközben igyekeztem kitérni az övéi elől, mielőtt beszereztem volna egy újabb színfoltot. A házba beérve, az ablakhoz siettem, ahonnan ismét lövéseket adtam le, amennyiben a hím nem bújt ismét fedezék mögé. Ezzel a bunkerrel immár kipipálhatjuk a faházat is, mint mesebeli rejtekhelyet.
Hajsza... áldozat nélküli, ádáz fogócskába kezdtünk. A festékgolyók röpködtek, szinte már felmérni se tudtam mennyit lőttem én, és mennyit ő, míg rejtekhelyről rejtekhelyre futottunk, ugrottunk, folytonosan figyelve a másikat. Minden idegszálam, érzékem Milire volt kihegyezve, mintha csak feltett vágyam volna őt zsákmányomul ejteni, hisz milyen ékes préda is lenne valójában. Miután elsodortam őt, magammal vonva, még jó pár métert gurultunk, mire a lendület alább hagyott. Azonnal felugrottam, támadásra készen állva, ellőve még egy adag festékpatront. Ellenben, Mili sem volt rest, és máris úgy sorozta rám a golyókat, mintha valóban a halálba kívánna küldeni. Szép... Emberi szemmel felfoghatatlan gyorsasággal kerültem ki a sárga patronokat, majd rohantam el a terepjáróig, ahol volt néhány percem fellélegezni. A testem zihált, miként mellkasom vadul rángatózott fel-le. Édes fájdalom volt, miként a levegő végigáramolt bennem, megszaggatva tüdőmet, majd távozott is, mintha sosem volt vendégként járt volna bennem. - Pedig szerintem kifejezetten jól áll! - kacagtam fel, majd már hajítottam is el a sisakomat, remélve, hogy Mili reflexei arra éleződnek ki. És így is volt... Miként a sisak repült, úgy kapott be egy ívesen érkező sárga golyót. Letért pályájáról, s fájdalmasan hullott bele a műfűbe. Én pedig nem várhattam, kihasználva a helyzetet megsoroztam őt újabb adag kék lövedékkel, és már vetődtem is át a zsákok közé. Minden apró pillanat számított, minden elhaló másodperc, amiben talán célt érnek a festékgolyók. Végül mázsás csend borult ránk, én pedig folytonosan meglapulva vártam Milit. Vártam, hogy mozduljon, hogy talpának zaja csapódjon fülembe. Ám mind hiába... Nem rezzent, még a lélegzetvétele is tompa nesz volt, semmi más... Míg meg nem szólalt... - Tudod, nekem nincs rá szükségem... veled ellentétben. Szóval, le ne vedd a sajátodat! - nevettem fel kedélyesen, ahogy újra a vérét próbáltam szívni. És akkor változott... Nem csak a csend, vagy a levegő parányi atomjainak rezgése, hanem ő is... Miként bakancsa elvált a földtől, úgy követte a felpattanó műfű zöreje, ahogy kiegyenesedni kívánt, majd a barázdás súrlódás a tégla falon. - Igazán cseles! - kiáltottam felé, hiszen ekkora már láttam őt. Jobban mondva sikerült megtalálnom íriszeinek fényét a felém száguldó lövedékek között. Ez utóbbiakat könnyűszerrel hárítottam, miután arrább ugrottam előlük, hátrafelé. Aztán már rántottam is fel magamat, hogy Mili után eredjek. Lábamban az izmok ruganyosak voltak, erővel lendítettek előre, hogy utolérjem a nőstényt. Persze, nem hiába tartottam mindig is ügyes vadásznak... Még alig eszméltem fel, mikor már újabb lövéseket adott le, ahogy "menekült" előlem, vissza-visszafordulva felém. Némelyik a fejem felé repült, némelyik pedig a hasfalamat, lábamat kívánta körül nyaldosni. - Ennyire könnyen nem kapsz el. - engedtem utána szavaimat, ahogy mint valami ágról-ágra vetődő maki, úgy hárítottam, kerültem el a festékgolyókat, cserébe küldve pár kéket számára. Persze ezek sem értek célt... Túl jó ellenfél. De hát, így izgalmas! Míg ő a faházba szaladt, addig én az ablak alá pördültem - elkerülve az onnan érkező bombákat is -, hátamat annak sík felületéhez verve. Hallottam miként a fegyver csöve súrlódik a kerettel, ahogy a ravasz meg-megremeg feszes ujja alatt. - Ugye tudod, hogy ez zsákutca!? - azzal már fel is pattantam, és az ablakon át benyúlva megpróbáltam elkapni a stukkerét, és amennyiben sikerült, úgy azzal együtt közelebb rántottam őt, a cső elejét már a fogás pillanatába elfordítva magamról. Ám erő-erő ellen nem túl kifizetődő, így csak a ráijesztés végett használtam ki a helyzetet, ugyanis lőni már nem tudtam, tekintve, hogy én magam is a kerethez voltam passzírozódva. - Benn találkozunk. - villantottam rá egy ezerwattos vigyort, megrángatva szemöldökömet, majd már engedtem is el a fegyvert, ívesen kihajolva előle, átgurulva a bejárathoz. Felegyenesedtem, hátamat a kemény falhoz löktem újfent. Éreztem, hogy ő is mozog, leshelyet keres - nyilván -, én pedig megint csak vártam... csendesen... Ne siesd el Mili... Számolj el háromig... Még néhány szívdobbanás, még néhány elhaló lélegzetvétel, majd hirtelen bevágódtam az ajtón, hasmánt vetődve a földre, majd lökve el magam oldalra, felborítva egy műasztalt, fedezékként. Mindeközben legalább öt, vagy hat golyót ellőttem, miután beazonosítottam a nőstény hol létét. - Gyere elő... Ideje feladnod! - nevettem fel ki tudja hányadszorra, nem mozdulva el a továbbiakban, ameddig ő nem lépett elő...
Ha már ennél a klasszikus gyermekmesénél tartunk, rövid idő alatt sikerült megállapítanom, hogy ténylegesen van valóságalapja, és ahogy a történetben, a faház itt sem nyújt teljes biztonságot a „gonosz farkas” elől a menekülő számára, akinek a szerepét abban a néhány percben nekem volt szerencsém alakítani. Hallattam, hogy a ház oldalánál van, és ez a tény nem is lepett meg, hiszen ez a legjobb menedék a bentről érkező támadások elől, az viszont annál inkább, mikor hirtelen a fegyverem csövén feltűnt a keze, és szorító markolással igyekezett megkaparintani azt. Válaszul rögtön el is sütöttem a fegyvert, remélve, hogy el tudom találni, de addigra ő már elővigyázatosan arrébb is fordította, mielőtt a sárga patron eltalálta volna. Erre a fejleményre nem számítottam. A játéknak ebben a szakaszában, már elfelejtettem gondolkodni, és az egyetlen cél, ami a szemem előtt lebegett, hogy visszaszerezzem az eszközt, mely nélkül nem győzhetek. Az sajnos nem derült ki, hogy ki nyerne kettőnk közül kötélhúzó versenyt, mivel elengedte a tárgyat. Még szerencse, hiszen nagyobb erőkifejtés esetén eltörtük volna, és akkor már siethetnék is a hitelkártyámért, hogy megtérítsem az intézmény kárát. - Szólhattál volna hamarabb is. Így nincs időm rendet rakni – Kiáltottam utána, miután eltűnt az ablakból. Alig, hogy ezek a szavak elhagyták a számat, már fordultam is az ajtó felé. Nem kellett sokat várnom, amíg beváltotta az ígéretét, és üdvözlésként meg is céloztam négy festékgolyóval. Sikeresen kitért előlük, majd az asztalt felborítva, sikerült fedezéket találnia magának, ahonnan viszonozhatta a szívességet hat töltöttel, amik elől egy leginkább balett forgásra emlékeztető mozdulattal tértem ki. - Igazán hálás vagyok, hogy segítesz kifesteni a szobát, de ha így folytatod a végén még az lesz a benyomásom, hogy engem akarsz kékre festeni – Gúnyolódtam, majd pár pillanatig vártam, hogy előbújjon az asztal alól. Ezt a terepet sokkal nehezebb volt használni, mint eddig bármelyiket, hiszen a falak keretek közé szorítottak. - Talán igazad van – Sóhajtottam egy nagyot, mikor a feladást ajánlotta, majd nekifutottam a felborított asztalnak, és igyekeztem úgy felállítani, hogy Oli pont alatta legyen ezzel egy pár másodpercig csapdává alakítva a rejtekhelyet. Akár sikerült, akár nem, a manőver után már el is rugaszkodtam a fa tárgyról és egy nagy ugrással elhagytam az apró épületet az ajtón keresztül, majd egy szempillantás múlva fordultam is vissza és öt lövést küldtem be a házikóba, hogy eltalálják a hímet. Ez után a viskó ajtajával szemben lévő szalmabálák mögé siettem, és onnan vártam, hogy Oli elhagyja a fatákolmányt. Elsősorban az ajtót figyeltem, de azért az oldalsó ablakot se tévesztettem szem elől, hátha onnan akarna kiugrani. - Remélem, tetszik a ház. Igaz, hogy nincs benne se áram, se víz, de az ingatlanügynök szerint a környék rendkívül színes. Akár most azonnal megbizonyosodhatsz róla, ha kijössz – Igyekeztem hergelni ellenfelemet, bár azt biztosra vettem, hogy hamarosan előjön, hiszen mégse maradhat bent örökre.
Kezdőlap
