S lőn így derül fény rejtett talentumaim egyikére a sokból. Merthogy csomó akad, csak általában nem reklámozom, hogy ha a szükség úgy kívánja, egy kibaszott MacGayver vagyok. Nem is lennék jó beépülős embernek, ha állandóan azt hangoztatnám, miben és hol vagyok tehetséges. Mindig az adott szerephez választok kelléktárat, s noha hiába ismer Monám is évek óta... a jelek szerint tudok neki is újat hozni még az életébe.- Ez azért megnyugtató tény. Nevetve igyekszem hangja nyomán követni őt, szememet istenesen szúrja a bele "szelelt" por közben. - Ha nem sietnél ennyire, talán el is mesélném. - Vetem utána nevetősen, s mire elérem az ajtót, már sikerül is valamennyire kipislogni szemeimből a port, hogy elállva a remélhetőleg egyetlen kijáratát az általa választott szobának, táborozzak le a küszöbön.
- Mostmár megakarod beszélni mi? Máglyára való egy nő vagy te, hallod... - Vigyorom széles, s ha sejtem is, hogy készül valamivel - most már miért bíznék részéről a fair playben? - nem igazán számítok arra, amit a képembe kapok. - Menj a... - küldeném el melegebbre, de úgy fest, kérnem se kell: menne ő. Igen ám, csak ehhez rajtam kell átverekednie magát, szóval jön, lát éééés... Ahogy nekem feszül teste, sikerül könnyedén kibillentenie az egyensúlyomból. Szabad kezemmel azonban elcsípem derekát, magammal rántva. //lásd dobás// Magamra, hogy legalább ő puhára essen, ha már engem úgy fest, minden áron a padlóra akar küldeni - kerül, amibe kerül.Az esés következtében a fegyverem mellettünk hever, az övé meg épp a mellkasomba készül beépülni. De az is lehet, hogy az övébe, minden esetre nem eresztem, mert még kihasználná a közeli lőtáv lehetőségét is. - Többet ide se hozlak el. - Morranok felpillantva rá. - Nem tudsz viselkedni! - Nevetek, majd pofátlanul csípek a hátsójába - nem fájón, de azért úgy, hogy megérezze. - Szerintem nyertem.
Rejtett talentum egy nyavalyát, csak mázlija volt! Legalábbis nagyon remélem, mert ez... ez nem egészséges - rám nézve semmiképp. Igazán nem értem, hogy ezek után még mit reméltem a test-test elleni küzdelemtől, de próba-szerencse, hátha nem néz ennyire elvetemültnek. Ne néz, mert ki tudom billenteni, plusz itt még a harcképzettség is a javamra billenti a mérleget, csakhogy nem ejtették a feje lágyára és túl gyorsan kapcsol. Elkap a derekamnál, így esünk mindketten, de úgy, hogy esélyem sincs már menekülni. A mai nem az én napom... benne meg nincs annyi udvariasság, hogy hagyjon nyerni, ha már önerőből meg csalással se megy. Istenem, ha ezt valakinek elmeséli, én megnyúzom! Már ha tudom, mert ezek után abban se vagyok biztos. Bosszúságom ellenére is nevetek, mert végső soron szórakozni vagyunk itt, emellett eléggé röhejes már az egész: Kyle a legyőzhetetlen, hát én sírok. A fegyverem közénk szorul, az övé nem, így totális vereséget szenvedek, amitől szinte csak nyüszíteni tudok, mint holmi csapdába esett kölyökkutya - kár, hogy ez se hatja meg, igen, mindent bedobok már. Utálok veszíteni, na, én a kis munkában eminens jobb szeretek ilyenkor is szépen teljesíteni, nem ilyen csúfosan befürödni. Bár, ha valaki, hát ő ezért biztosan nem ír le és ettől felszabadultnak érzem magam. Feje mellett kitámasztom magam, már nem remélem, hogy a puskám használni tudom, de abba se hiszek, hogy hagyja, lelökjem magam róla. Morranására felnevetek. - Mit akarsz, még így is győztél! És miattad mehetek meditálni - ejtem állam a mellkasára, mint valami macska, úgy méregetem az arcát. A csípésre összerezzenek és vállon ütöm, ugyanannyi komolyságot víve csak bele, mint ő a csípésbe. - Észrevettem - dünnyögöm még mindig sérült kis önérzetemet pátyolgatva. - Válasszon kajáldát Mr. Prescott és közben mesélje már el, hol a bánatban tanult meg így lőni és mióta lettem én annyira béna, hogy csalással se tudok nyerni. Mondókám végére már kuncogok, és ha enged, akkor újból kinyomom magam, de ezúttal fel is állok, majd felé nyújtom a kezem, hogy felsegítsem - ez még megy és nem, nem ejtem vissza, ennyire mocsok azért nem vagyok.
Egyáltalán nem bántam meg a találkozót, az ebéd végeztével pedig még maradtam egy kicsit, amíg fel nem töltődtem, s csak aztán vettem tőle búcsút, egy revans ígéretével.
Szükségem volt már egy kis igazi kikapcsolódásra, szórakozásra, bármire, amire leköt, ami laza, egy kis minőségi idő, amit a barátaimmal tölthetek el. Azazhogy a barátommal, mert fogalmam sincsen, akadt-e volna még olyan személy, aki vevő lett volna az ilyesmire. Még soha nem paintball-oztam. Most sem jutott volna az eszembe, ha nem akad a kezembe a hely rövidke kis prospektusa, ami izgalmat, kikapcsolódást és kihívást ígér, akár egyedül, akár társasággal megyek. Nem tudom, hogy az emberek mit esznek ezen annyira, de úgy voltam vele, hogy hát miért is ne? Baj csak nem lesz belőle, meg le lehet vezetni a felesleges feszültséget azzal, hogy szétlőjük a másikat. Amellett pedig kikapcsolódás és lazulás. No meg Lucas-sal töltött idő, mostanában úgysem csináltunk semmi ilyesmi programot Felvetettem hát neki is az ötletet, belement, úgyhogy nem maradt más hátra, mint kiválasztani az időpontot és türelmesen várni addig, amíg elérkezik a nagy nap. Akkor aztán elrobogtam a hím szobájáig, hogy bekopogva jelezzem jöttömet és ha esetleg még nem készült el - amit kétlek -, akkor megsürgetem, hogy igyekezzen. Együtt megyünk le a kocsihoz, hogy bepattanva a járműbe máris a hely felé robogjunk.
- Még életemben nem volt szerencsém ilyesmihez, szóval légy szíves ne nevess ki, ha nagyon béna lennék - vigyorodom el, ahogyan felhúzom a védőruhaként kapott kezeslábas cipzárját. Fegyvert ugyan már fogtam a kezembe, de nem túl sűrűn és habár már használtam is, annyira nem az én terepem az ilyesmi. - Tuti úgy nézek ki ebben a cuccban, mint valami űrpilóta - tárom szét a kezeimet, hogy a nyakam tekergetve nézzek magamon végig elől is, hátul is. Mondjuk nem az a típus vagyok, akit túlságosan érdekel, hogy mi van rajta, de azért szeretek adni a külsőmre. Mondjuk Lucas előtt pont nem kell ilyesmivel foglalkoznom, ez meg egyenruha, itt mindenkinek ilyen van. - Na ez jó lesz! - mosolyodom el, amint a kezembe nyomják a fegyvert, izgatottság lesz úrrá rajtam, régen volt részem ilyesmi szórakozásban. - Te jó ég, de izgulok! - vallom be nevetve, tényleg nem játszottam még ilyesmit és elképzelhető, hogy csúnyán alulmaradok. Mondjuk zavarni annyira nem fog, hiszen nem ezért jöttünk ide, hanem azért, hogy kikapcsolódjunk kicsit. Nézegetem még a fegyvert, forgatom, próbálgatom, hogyan lehet a legkényelmesebben fogni, aztán amikor leeresztem, természetesen vagyok olyan béna, hogy el is süssem, pont Lucas irányába. Nem állok túl közel hozzá, de ilyen közelből bizonyára nem lesz túl kellemes, még mázli, hogy lábtájék fejé repült a golyó. - Basszus, ne haragudj! - kiáltok egyből fel és tényleg aggodalmas arcot vágok, nem volt szándékos, ugye tudja?
Én nem szoktam szórakozni, lazítani, hacsak a szobámban heverés közepette történő tv-zést nem lehet annak nevezni. Ennyivel ennyi, másra nincs időm, nekem igazság szerint a munkám is örök élvezet, minden részlete, szóval nem gond, hogy a lehető legtöbbet vagyok betáblázva. Ma épp nem, már majdnem kétségbeestem, hogy mi a lótúrót fogok magammal kezdeni, amikor Nora betalált ezzel az ötlettel, neki meg nem tudok nemet mondani. Elvégre, mégiscsak az egyik hozzám legközelebb álló személy, mondhatni, az egyetlen, akinek bármit szívesen elmondok, mert nőből van és meghallgat, még tanácsot is ad, többnyire nagyon is jókat. Én is örömmel hallgatom meg majdnem akármikor, bevetésen nem, de akkor akár az atyaúristen is pofázhatna nekem. Mindent tudok róla, ő is rólam, majdnem, a védőszellememről Castoron kívül valóban senki sem tud, és nem is akarom, hogy ez valaha megváltozzon. Már négy fül is túl sok ennek a témának, előtte viszont nem lehetnek titkaim. - Szoktam én olyat? Kérdezek vissza elfojtva egy undok vigyort, persze hogy igen, sokszor mulattat, ha valaki szerencsétlenkedik, már csak azon esetekben, amikor nem edzést tartok az illetőnek. Tudok én nevetni, jókedélyű figura vagyok, de nehéz revenni arra, hogy kimozduljak, egyszerűen fölösleges időpazarlásnak tartom az esetek nagy részében. - Legalább egy csinos űrpilóta. Tűzöm hozzá a szavait, félreértés ne essék, sosem akartam tőle semmi olyasmit, egyrészt, nem kifejezetten érdekelnek a nők olyan szempontból, csak az idegrendszerem károsítják, másrészt kész roncs volt, mikor megismertem, és azzal, hogy kivakartam belőle, és összebarátkoztunk, minden olyan lehetőséget elvágtunk magunktól, hogy bármi más szóbajöhessen. Közben én is felhúzom a kötelező göncöt, nem mintha érdekelne az a pár pillanatig rajtam lévő kék-zöld folt áradat, de enélkül úgysem engednének be. - Érthető, még sosem műveltél ilyesmit, ne aggódj, nem egy nagy dolog.. Mondjuk, tudomásom szerint nem sok köze volt eddig a fegyverekhez, szóval szerintem szép színes lesz a játék végére, de hát, ő akart paintballozni…Meg sem fordul az eszemben, hogy ez a szeles liba már most elkezdene lövöldözni, ráadásul épp a fegyveért nyúlok, amikor elsüti a puskát, és nemes egyszerűséggel lábszáron lő. Hát ez a nő… eszem megáll. Nem mintha egy csípésnyi kellemetlenségnél többet éreznék, de basszus. Végül kínomban felnevetek, inkább ez, minthogy bármivel is a szép lelkébe gázoljak. - Tudok én rád haragudni? Tudok bizony, az Ethan-es fiaskó után kerek egy hétig tudomást sem voltam hajlandó venni róla, miután közöltem vele, hogy marhaságot csinál, nem tehetek róla, én pont akkor ismertem meg, többet tudok erről az egészről, mint a legtöbben, és épp eleget ahhoz, hogy féltsem attól a hímtől, de isten lássa lelkemet, ha bántani fogja, le fogom hugyozni a szénné égett hulláját. - Na gyere te mesterlövész. Tereltem be magam előtt a pályára, úgy tűnt, hogy egy csapatban leszünk, ami azért jó, mert nem kell szétlőnöm a fenekét, és még vigyázhatok is rá valamelyest…
- Tényleg válaszoljak erre a kérdésre? - öltök nyelvet vigyorogva, persze, hogy szokott rajtam nevetni, de pont ő az, akitől egy cseppet sem zavar. Elviselem, ha röhög rajtam, én is ugyanolyan könnyedséggel teszem ezt meg, mert tudom, hogy semmiféle következménye nincs. - Óh. Köszönöm - pukedlivel kísérem a szavaimat, mosolygok mellé, mert az elmaradhatatlan. Biztosan tök jól nézek ki, ahogyan ilyen szerkóban pukedlizek, de nem érdekel. Ahogyan a megjegyzését sem úgy értelmezem, ahogyan normális esetben a nők szokták. A bókjai jól esnek, de nem látok mögé többet, mint amennyi valóban van és ez így van rendjén. Lucas jóképű hím, nem is próbálná tagadni, de soha nem voltam képes úgy gondolni rá. Eleinte azért nem, mert túl friss volt a seb és olyanért dobogott a szívem, akit elragadtak tőlem. Azután meg már sokkal erősebb volt a barátság és fontosabb is, minthogy egy kapcsolattal hazavágjuk a dolgot. - Mondja ezt az, aki tapasztalt benne - forgatom meg a szemeimet, mert tényleg nem volt túl sok közöm a lőfegyverekhez. És hogy szavaimat megkoronázzam, el is sütöm a fegyvert. Szerencsére csak lábszáron találta a lövedék, az lett volna a szívás, ha egy kicsivel feljebb megy.. Na jó, ebbe inkább bele sem gondolok. - Hát.. Erre tényleg nem válaszolok - akár szeretné, akár nem. Merthogy tud. Oké, hogy nem tart örökké a dolog, de akkor sem fogom elfelejteni a nyár végén történt dolgot. Borzalmas egy hét volt. Nem akarok még egy olyat, egy hétig nem beszéltünk! Kínszenvedés volt, de tényleg! És te jó ég, mi lesz, ha elmondom neki, hogy mi történt az okmányirodában? Megint nem fog velem szóba állni egy hétig. Lesápadok, ezt akár ő is láthatja, de ha kérdez, akkor hárítok. - Majd a játék végén szeretnék elmondani valamit. Nem most, előbb játszunk egyet, oké? Szükségem van egy kis kikapcsolódásra és félő, ha most mondanám el, mi történt, akkor fuccsa a partinak, azt pedig egyelőre nem szeretném. - Jövök, jövök - görbül aztán kicsit felfelé a szám, ahogyan besétálok a pályára. Mázli, de tényleg, hogy egy csapatba kerültünk, így legalább nem fogok vele szemben alulmaradni. Alig telik el pár perc, máris teljes erőbedobással rohanok, bújok, vetődök és keresem a potenciális célpontokat, hogy aztán tüzeljek. Negyed óra elteltével már csupa színpaca vagyok, de egy cseppet sem érdekel, mert iszonyatosan élvezem és jelen pillanatban nem kell ennél több. Egy kis időre még arról a fekete fellegről is elfelejtkezem, ami a közelgő beszélgetésünk felett lebeg.
Csak somolygok, nem, valóban nem szükséges, nagyon keveseknek engedem meg, hogy láthassanak valóban nevetni, azt a könnyedebbik oldalam, aminek a dolgos hétköznapokban egyszerűen nincsen helye. Nora közéjük tartozik, nincs ezen mit magyarázni hát. A barátom, és bár egyesek szerint nők és férfiak szerint nincs, én teszek arra, mit gondolnak egyesek. Ha, ismétlem, HA valaha a büdös életben arra adnám a fejem, hogy megpróbálkozzam egy normális kapcsolattal, akkor sem látnám értelmét kockáztatni az egészet. Még úgy sem, hogy szerintem ő a legszebb nő, akit ismerni van szerencsém. Ízlések és pofonok, mondhatnánk, másnak bizonyosan más a szép. - Jogos a két pont, és elnézve ezt a csodálatos lövést, azt hiszem, előtte nem ártott volna gyakorolni.. Abszolút nem bántani akarom, okos nő, tudja mihez ért, és mihez nem. Na hát, ehhez tutira nem. - Ezért, felelevenítendő a csodás tavalyi decembert. tutira meg kell lepned valamikor valami finomsággal.. Ez részemről a kellemest a hasznossal tipikus esete, mert olykor hajlamos vagyok kihagyni az étkezéseket, mert minden más sokkal fontosabbnak tűnik, ennek meg ő is bőven tudatában lehet. Hagyom elúszni a témát, hisz tudom én, miért nem válaszol, értem is, nyilvánvaló, hogy igen rá a válasz, bár egészen réginek mondható ismeretségünk során most fordult elő először, hogy ennyire berágtam rá, és sosem hittem volna, hogy valaha meg fogom tenni. Nem hibáztathat, hogy ugrom erre a témára, hisz tudom, miként nézett ki, mikor a falkába került, és mennyi időmbe telt, hogy elérjem, tudjon bízni újra. És most… ez a nyikhaj kis csótány előkerül a semmiből, és visszahízelgi magát hozzá. Mi több, még a lábai közé is. Ez csak szerintem érthetetlen? - Ez pont úgy hangzott, mint valami olyasmi, aminek nem fogok örülni. Húztam el a számat, a fehérsége lévén mérget vehettem volna rá, elvégre egyértelmű volt, hogy ilyesmit nem a pozitív gondolatok váltanak ki belőle. Egyelőre azonban nem forszíroztam, majd kiderül, mikor végül elmondja, addig meg érezzük jól magunkat, vagy valami olyasmi. Egy fordított felállás ilyen szempontból lehetséges, hogy nyerőbb volna, de meglehet, hogy itt hagynám a picsába, ha megint valami ostobasággal jön elő. Tudom, lehetnék szimplán a barátja is, meghallgatom, meglapogatom a vállát, hogy ügyes kislány, csak így tovább, de biztosan érezné rajtam, hogy nem vagyok őszinte. Így, hogy vigyáznom kell Nora hátsójára, kicsit kevésbé vagyok eredményes, de nem is baj, túlságosan feltűnő volna, ha mindenkit szétlőnék az első percekben. Néha a poén kedvéért még én is bevállalok egy-két lövedéket, mert abszolút nem az hajt, hogy győzzünk. Ettől még nem tudok szabadulni attól a ténytől, hogy szeretne elmondani valamit, igenis aggaszt a dolog, és jobb szeretném már tudni. Azt hiszem, rá kell jönnöm rövid úton, hogy Nora inkább csak a lazításra hajt, erre utal az is, hogy állandóan elkacsázik mellőlem, így semmi esélyem nincsen megvédeni. Nem baj, a lényeg, hogy élvezze, a többi másodlagos. Ettől még tuti, elég nagy az esélye a vesztésnek, mert itt a végén van találatszámlálás, talán fél óra után, passz, nem figyeltem. Én mindenesetre ezerrel lövöldözöm, és igyekszem Nora közelében maradni, hogy olykor elrántsam egy-egy olyan helyről, ahol tuti szétlőnék. Arról gőzöm sincs, kit és mennyire talál el, de az is tuti, hogy ha végeztünk, kap majd még tőlem egy bónuszt.
Csak a nyakam behúzva kezdek el kuncogni a válaszát hallva, teljes mértékben igaza van, egy percig sem tagadnám. Tudom jól, hogy ehhez nem értek, ebben ő a profi, vannak azonban olyan dolgok, amikben én pipálnám le, így van ez jól, nem kell ezt boncolgatni. - Akkor legközelebb majd bejelentkezek hozzád egy felzárkóztató tanfolyamra - jegyzem azért meg a témához kapcsolódóan, rajtam aztán ne múljon, láthatja rajtam a fejlődni akarás vágyát. Mondjuk pont a fegyverhasználat az egy olyan dolog, aminek olyan nagyon sok célját nem látom. Farkasunk vagyunk, hahó! - Megbeszéltük! - csapok le egyből a lehetőségre. Mennyire jó lenne, ha a nehezebb dolgok ennyivel elintézhetőek lennének. Én sütnék, főznék neki hétfogásos menüt is, ha ennyivel el lehetne intézni a dolgot. Mint például az ikrek esetét. Amit ugye még nem mondtam el, de tuti nem fog örülni. Jó, mondjuk nyilván azért nem szeretném, ha ennyivel el lehetne intézni, hiszen az ilyen dolgokat meg kell beszélni, csupán egyszerűbb és kényelmesebb lenne. Mindenesetre Lucas barátsága nekem olyan, hogy tűzön, vízen át érte, nem számít, mibe kerül. - Ismersz.. szóval erre nem is válaszolok. Nem kell. Nagyon jól gondolja. Félek már ennyivel rosszat tettem a mai közös szórakozás hangulatának, de azért bízom benne, hogy sikerül kikapcsolódni kicsit, mielőtt kiborítom a bilit. Merthogy tuti az lesz, az biztos. Fejben már azon gondolkodom, hol van a legközelebbi buszmegálló. Ahelyett, hogy a borús gondolatokkal foglalkozom, inkább belevetem magam a játékba. Elvégre ezért jöttünk és szeretnék kicsit lazítani. Érzem, hogy Lucas egyfolytában mögöttem van és nem egy golyó elől ránt el, amire csak a hálás pillantásom és a nevető kacajom a válasz. Jól esik a törődése és ez is közrejátszik abban, hogy jól érzem magam. Hogy sikerül végre kicsit elengednem magam. Lövöldözök én is mindenfele, a végére már egészen jól kezdek belejönni és dicséretemre legyen mondva, azért nem egy olyan lövésem volt, ami talált. Csak a játék végén nézek végig magamon, hogy tulajdonképpen hogyan is nézek ki, hát.. maradjunk annyiban, hogy színes egyéniség lettem. - Hú, ez irtó király volt! - osztom meg véleményem Lucassal, amikor kifelé menet lekapom a fejemről a sisakot. Tuti veszítettünk, de nem számít, nem vagyok az a típus, aki a kardjába dől, ha veszít egy játékban. Szórakozni szerettem volna és kicsit Lucast is elcsalni valahova. Nem felejtettem el a dolgot, amit mondani szerettem volna, de akármennyire gázos és tudom, hogy értelmetlen, húzom az időt. Még szeretném kiélvezni ennek az önfeledt állapotnak minden pillanatát.
- Na, ez egy életképes ötlet. Eresztettem meg felé egy kacsintást, bár Norát sosem féltettem, messze a legokosabb nő, akit ismerek, már a húgommal egy magaslatban számítva, mert hát, kettőjükön kívül ilyen mélyen senki sem rúg labdába az életemben nőként, egyszerűen így alakult. Ami meg a fegyverhasználatot illeti, szép lenne, ha figyelmen kívül hagyhatnánk, de bőven sok vérfarkas nem épp így gondolkodik erről, és becstelenül felhasználják a fajtársaik ellen, hogy plusz előnyhöz jussanak. Kevesebbek a legtöbbek szemében, ez tény, de attól még kurvára belehalnék, ha ólmot eresztenének a szívembe vagy az agyamba. Halhatatlanok sajnos nem leszünk a vérfarkas léttől. - Szuper, már nem is fáj annyira. Bököm vállon röhögve, nem is fájt, maximum egy pillanatig, de hát mit tehetek én róla, ha ilyen istenien főz? Masszázst csak azért nem kérek, mert azt meg olyan jól csinálja, hogy majd minden másnap zaklatom vele, és még fizetni is hajlandó lennék, ha hagyná, de hát, nem hagyja. Szép dolog a barátság, nemde? - Ez esetben, alig várom... Hazugság, de úgyis tudja, akkor is tudná, ha nem lenne vérfarkas, és nem szagolná ki azonnal. Biztosra veszem, hogy azzal a simulékony paphacukás ugrómókussal kapcsolatos, és nem örülök neki, határozottan, de meg fogom hallgatni, el fogom mondani a véleményemet, és ha úgy alakul, hát közlöm vele, hogy még mindig nem értem, miért csinálja azt, amit. Abba azonban belementem, hogy nyugodtan végigjátsszuk a játékot, mert egyrészt láthatóan szüksége volt némi feszültség levezetésre, másrész pedig szerettem is a paintballt, szóval jöhetett bármikor. Nem voltam a végtelenségig maximalista, egy játékban semmiképp, így sokkal inkább számított az, hogy jól szórakozzunk közben, minthogy nyerjünk. Nos, utóbbi nem is sikerült, de csak nevetve vettem tudomásul majd én is lehámoztam a sisakot magamról, hozzám képest Nora sokkolóan színes egyéniség volt, nem bírtam ki, hogy ne vigyorogjam körbe a fejemet a látványra. - Jah, nem is vagy olyan végtelenül reménytelen eset. Tökre belejöttél a végére. Elvégre, akkor már jóval kevesebbszer kellett elrángatnom, mozdult magától is, és pár találatot be is vitt. Büszke vagyok rá, de komolyan, kár, hogy el kell rontanom a hangulatot, nem véletlenül gondoltam, hogy inkább előtte kellett volna megbeszélnünk. - Na húzás átöltözni, utána veszünk valahol legalább egy liter kávét elvitelre, aztán lemegyünk a folyópartra, és elmondod, ami a pici szíved nyomja. Ígérem, nem hagylak ott. Közöltem a programtervet, mert semmi komoly megbeszélésre nem volt adott sem ez a hely, sem a kocsim. Így hát, ha mindennel megvolt, már vágódhattunk is autóba, és valahol kikértem mindkettőnknek elvitelre a kávét, aztán már mehettünk is a partra.
//Ha gondolod, a kövi reagod mehet valami folyópartos helyszínre. ^^//
Lassan fél éve költöztünk Fairbanksbe, és azóta olyan dolgokra vettek rá a gyerekek, amikre korábban nem hittem volna, hogy hajlandó leszek. Először is itt ez a farmernadrág dolog. Washingtonban még otthon se igazán mutatkoztam farmerben, most meg szinte csak abban vagyok otthon. Samantha egyre több darabot csempész be a ruhatáramba, még karácsonyra is azt kaptam tőle. Nincs mese, hordanom kell, mert megsértődik. A másik a mozi. Két filmet is megnéztem velük. A nyáron nézett vígjáték után az Éhezők viadala már emészthetőbb volt az én gyomrom számára is. Persze észrevette rajtam a lányom, hogy az még engem is érdekelt, ezért nem volt rest megnézetni velem otthon az eddigi részeit, hogy képben legyek vele. Nem volt menekvés, nem volt kibúvó, pláne, hogy az itteni munkám a bíróságon jóval kevesebb időmet veszi el, mint a régi, Washington-i állásom. Samantha most Londonban van. Ez volt a karácsonyi ajándékom, mert mindenáron el akart látogatni Mary-hez. A nővéremnél jó kezekben van, de szerintem Mary ez alatt az egy hét alatt megismeri még azokat a boltokat is, amiknek eddig a létezéséről se tudott. Ha Samantha vásárolni kezd, akkor igazi függővé válik. Elég csendes lett a ház nélküle. Thomast ha nem volt muszáj, inkább nem zavartam, mert ez az első vizsgaidőszaka az egyetemen, és inkább hagytam, hadd foglalkozzon a vizsgákra való felkészüléssel. Tegnap letudta az utolsó vizsgáját is, most pedig pár hét pihenő következik… amit valamilyen indíttatásból az „öregével” való közös programmal akar elkezdeni. Felvontam a szemöldökömet, amikor felvetette, hogy elmehetnék velük Paintball-ozni. Először nemet akartam mondani, de meggondoltam magam, amikor részletezte, hogy a szaktársainak az apja belement a dologba, és pont úgy lennének meg párosával, ha én is elkísérném Thomas-t. Jól esik, hogy nem akar rejtegetni az új haverjai előtt, s noha nem vagyok az a kifejezetten társasági lény, a fiam kedvéért belementem a dologba. A megbeszélt időpontban értünk oda a Paintball pálya parkolójához a gyülekezési helyre. Én kínosan ügyelek ara, hogy mindig, mindenhova időben odaérjek, mert nem szeretem a késést. Mivel lesújtó pillantást kaptam odahaza, amikor az élbe vasalt szövetnadrágomat akartam felvenni, ezért most kivételesen farmer virít rajtam a fekete szövetkabát alatt. Próbálok nem annak a karótnyelt fickónak tűnni, aki általában vagyok, ezért amikor Thomas bemutat a szaktársainak, és az apukáknak, a legbarátságosabb arcomat veszem elő, és még egy mosolyt is ültetek az arcomra. - Üdv, Xavier Wilburn vagyok! – Fogok kezet mindenkivel, megjegyezve a neveket, aztán körbepillantok. Ha mindenki megvan, akkor akár be is mehetünk…
A vizsgáknak végre vége. Már azt hittem sosem jutok el a végére, de kemény tanulás mellett sikerült. Sam nehezen viselte, hogy ilyen keveset tudok vele foglalkozni, mindig megpróbált elráncigálni valamerre, de főleg a plázába, de mindig vissza kellett utasítanom. Ha rendesen ki akarom járni az egyetemet muszáj komolyan vennem. Nem lazíthatok... Talán ezt a komolyságomat apától örököltem. Egyszer meg is kaptam Samtől, hogy teljesen olyan vagyok mint ő. Akkor mérges voltam rá, mert én nem akarok olyan karót nyelt lenni, mint Ő. Én nem fogok a munkába temetkezni. Ha nekem lesz családom, akkor ők fontosabbak lesznek mindennél... De utána rájöttem, hogy ezt vehetem bóknak is. Mert akármennyire is haragszom rá vannak bizony jó tulajdonságai, amik tiszteletre méltóak, de ezt sosem fogom elárulni neki... A srácokkal még a vizsgák előtt kitaláltuk, hogy el kellene menni paintballozni. Még egyikünk sem próbálta ki, így jutalomként, hogy túléltük igazán elmehetnénk. Nagyon lelkes is lettem tőle, mindaddig míg egyikük fel nem vetette, hogy az apák is jöjjenek. Semmit nem tudnak a múltamról a kapcsolatomról az apámmal, nem igen meséltem nekik erről, hiszen még nem ismerem őket olyan régről. De úgy tűnt, hogy ők nagyon is jól megvannak az apjukkal, így végül beadtam a derekam. Igazából nem fűztem túl sok reményt ahhoz, hogy apa belemegy ebbe. Szerintem ő sosem szokott szórakozni. Neki mindig csak a munka a munka és a munka. Na jó párszor sikerült elrángatni moziba, és ez nála nagy szám, de hogy paintballozni eljön... Háááát.... Ezért is lepődtem meg olyan nagyon mikor igent mondott az ötletre. Mindaddig el sem tudom hinni, míg be nem ülünk a kocsiba, hogy a találkozó helyre menjünk... De ami még jobban meglep az az, hogy boldogság tölt el engem, ahogy haladunk a pályák felé. Természetesen ezt nem fogom elárulni neki, de nagyon örülök annak, hogy eljött velem, hogy véégre belement egy közös kis programba. Első nekifutásra biztosan egy apa-fia harc lesz. Meglátjuk kik a jobban, a vének, vagy a fiatalok... Mondjuk apuval az oldalukon van egy olyan érzésem, hogy ők fognak nyerni... Ne de nem is ez a lényeg, hanem a szórakozás. Természetesen apának köszönhetően mi vagyunk az elsők, de szerencsére túl sokat nem kell várni a többiekre. Úgy tűnik elég pontos kis társaság gyűlt ma itt össze, vagy mindenki ennyire várja a harcot. Természetesen mindenkinek bemutatom apámat, és én is bemutatkozom a többi apának. Egyre izgatottabb vagyok a kis harcunk miatt. A gyógyszert is bevettem már, így biztosan nem lesz semmi baj. -Nah akkor irány!-Azzal be is vonulunk az épületbe ahol azonnal szolok, hogy mi vagyunk az a kis csapat, aki lefoglalta a legnagyobb pályájukat. Mindenki kap egy egy ruhát, puskát és a bele való golyókat, majd már folytatjuk is utunkat az öltözők felé, ahol egymást segítve vesszük fel az overallt. -Nos első körben apák-fiúk felállás lenne. Remélem mindenkinek tetszik ez az ötlet. Apák ígérjétek meg, hogy bármi is történik odabent az ott marad és nem kapunk büntetést!-Szélesedik ki mosolyom ahogy végül Xavierre pillantok.
Amikor bemegyünk, és megkapjuk a kellékeket, csak halvány mosoly suhan át az arcomon a játékfegyver láttán. Természetesen ezzel is lehet sérülést okozni, ha valaki óvatlan, de ahhoz képest, amikkel én alkalomadtán bánni szoktam, ez tényleg játéknak számít. Leteszem a puskát és a töltőpatronokat a padra, majd levetkőzöm, hogy átvegyem az overált. Az egyik apuka alaposan végigmért. - Ez igen! Jó erőben vagy. – Jegyezte meg. Gondolom barátkozni próbál. Nem vagyok az a nagy társasági lény, ezért először csak egy félmosolyt kap válaszul, majd kinyögök valamit, mégse mondják azt, hogy Thomas apja beképzelt… - Sokat ülök íróasztal mögött, ezért igyekszem a reggeljeimet aktív testedzéssel kezdeni. – Bújtam bele a szivacsbéléses nadrágba, aztán a felsőrészbe. A pasas megpaskolta tekintélyes méretű sörhasát. - Én is mindennap edzek, csak én a tv előtt. Emelgetem a sört! – Röhögte el magát a bajsza alatt. - Mit melózol? – Folytatta tovább a kérdezősködést. - Ügyész vagyok. Itt dolgozom a Fairbanksi Bíróságon. – Húztam meg az overál pántjait. - És te? – Kérdezek vissza, hogy ne tűnjön úgy, hogy engem egyáltalán nem érdekel a környezetem. Közben futó pillantást vetek Thomasra, majd a nyakához nyúlok, hogy beigazítsam az overál pántját. - Szerszámos boltban vagyok eladó. Ha kell valami csak szólj, mindent be tudunk szerezni két napon belül ami házi barkácsoláshoz kellhet. – Ajánlja fel. - Köszönöm. – Bólintok, aztán beigazítom a nadrág alját is a bakancsba. A legvégén a sisak kerül fel. Egy kicsit nagy, de nem vészes. Ami azt illeti elég nagy előnnyel indulok a többiekhez képest. Nem érzek se őrzőt, se vérfarkast az apukák között… vagy a srácok között. Próbálom majd kicsit visszafogni magam, és nem lerendezni az ellenfélt öt perc alatt, hanem teret hagyni a többieknek is, hadd éljék ki magukat. Ez egy játék, elvégre. - Kényelmes? – Fordulok Thomashoz, miután már ő is végzett az átöltözéssel, és a fejére került a sisak. Amikor megtudom, hogy apa-fia összecsapás lesz első körben, meglapogatom Thomas vállát. - Ne aggódj… és ne fogd vissza magad! – Ezt veheti akár parancsnak is. Szinte biztos vagyok abban, hogy első körben az én hátsó felemre fog utazni. Elindulunk a terepre, mi apukák egy kék szalagot kapunk, ezt kötjük a bal felkarunkra, ezzel is jelezzük, hogy mi vagyunk a „másik csapat” az első körben. A terem két sarkába terelnek minket a koordinátorok. - Egy percük van megbeszélni a stratégiát! A dudaszóra indul a játék. Akkor ér véget, ha valamelyik csapatból mindenki kiesik. Végtaglövésnél az eltalált végtagot a továbbiakban használni tilos! Ha két kéz, vagy két láb eltalálásra kerül, a játékos kiesik. Fejre lehetőség szerint senki se célozzon. A törzset ért lövés azonnali kiesést jelent. Hajrá! – Darálja el gyorsan a szabályokat a játékmester, aztán kivonul a pálya széle mögötti plexifalhoz.
Amint bevonulunk az öltözőbe már mindenki neki is lát az átöltözésnek. Miközben én a haverokkal beszélgetek néha egy-egy pillantást vetek apámra. Kíváncsi vagyok, hogy hogy érzi magát, hogy sikerül e kicsit barátkoznia. Neki is jót tenne, ha szerezne barátokat, akikkel majd elmehetne iszogatni hétvégente. Bár szerintem amióta ismerem sosem ment el lazítani, de pont ezért jött el ennek az ideje. Sammal ott vagyunk egymásnak, vigyázunk a másikra. Nem kell neki nulla huszonnégy ránk figyelnie. Lehet, hogy jót is tenne neki egy kis lazítás, nem lenne ilyen karót nyelt. Mikor a nyakamhoz nyúl kissé bosszúsan pillantok rá. Remélem nem akar a többiek előtt elkezdeni tutujgatni. Nem vagyok már kisfiú. A többi srácot is békén hagyják az apjuk. Én nem tartom cikisnek megjelennem apámmal, de ha ilyen anyáskodó lesz, akkor nem fogom elhívni őt legközelebb. -Apa nyugi! Jól vagyok! Minden rendben van ez csak játék!...-Közelebb hajolok hozzá, majd suttogni kezdek. -Kérlek ne aggódj már ennyire értem. Ők nem tudnak semmit! Minden rendben lesz!-Szorítom meg a karját és nézek a szemeibe teljes határozottsággal. Felkészültem erre a napra, tudom hogy mit csinálok. Ha rosszul leszek leállok. Nem vagyok felelőtlen! -Én aztán nem aggódom és nem is fogom vissza magam Apa... Inkább neked kellene aggódni!-Kacsintok felé egyet. A srácot most mindent megbosszulhatnak az apjuknak. Mindent bele fogunk adni és mivel tudom, hogy apának ez egy túl könnyű játék lesz megpróbálok majd az ő fejével gondolkodni. Miután mindenki elkészült már be is vonulunk a pályára, ahol már ketté is szednek minket. Még egy nagyot vigyorgok apámra, majd a többiekre koncentrálok. Megvárjuk míg elmondják a szabályokat, majd már kezdődhet is a játék. Egy kört alkotva bújunk meg az egyik védelem mögött, hogy megbeszéljük a stratégiát. Első körben tervünk az, hogy míg itt maradnak a ketten a többiek az egyik oldalról megindulnak. Megpróbálják elterelni az apák figyelmét, hogy a maradék kettő a másik oldalról könnyen mögéjük kerülhessen. Én jelentkezem elsőként annak, aki itt marad és miután kiderül, hogy ki lesz a társam a többiek már meg is indulnak, miközben mi az egyik fal mögül figyeljük őket.
Nem értem a bosszús pillantást elsőre, csak kérdőn villannak rá acélkék szemeim, mintha azt kérdezném, hogy ”Már megint mi rosszat tettem!?”. Néha tényleg nagyon nehéz boldogulnom apaként. A szememre vetik – igazából teljesen jogosan -, hogy nem voltam mellettük, amikor szükségük lett volna rám… most meg amikor törődni szeretnék velük, akkor meg azon akadnak fent. Értek én a pillantásból, elengedem a fiam. - Rendben. – Bólintok, bár arra felvonom a szemöldököm, hogy a barátai nem tudnak semmit. Nem tudom pontosan mit ért a „semmi” alatt, de ha jól sejtem, akkor a cukorbetegségére gondol. Őszintén nem értem, hogy miért titkolja ezt el!? Ez nem olyan betegség, mint az AIDS, ami miatt ujjal mutogatnának rá az unintelligens embertársai, vagy kiközösítenék. Sőt! Meglehetősen nem tetszik, hogy ezt titkolja, mert ha ne adja Isten rosszul lenne az egyetemen, akkor nem tudják, hogy mitől van. Ezt mindenképp meg akarom vele beszélni, ha valóban erről van szó, de most se a hely, se az idő nem alkalmas erre. Nem akarom elrontani a napját, annyira várta már. - Kötve hiszem. – Bazsalyogtam magabiztosan. Persze nem lehetetlen, hogy eltaláljon, vagy bármelyik másik barátja eltaláljon, de azért lényegesen nehezebb célpont leszek, mint a többi elkényelmesedett kertvárosi apuka. Nem szándékozok előnyt kovácsolni az őrzői tudásomból, de teljesen nem vetkőzhetem le magamról azt, aki… ami vagyok. - Sok sikert! – Kívánok sportszerűen sok szerencsét az ellenséges csapatnak, majd egy utolsó pillantást vetek a fiamra, mielőtt az apukákkal elhelyezkednénk a kezdő pozícióban. Természetesen ahányan vagyunk férfiak, annyian szeretnénk irányítani a csapatot… ki hova álljon, ki hogy helyezkedjen el. Társaim egymás szavába vágnak, így az egész megbeszélésből egy kusza zűrzavar kerekedik ki. Én nem szólok, csak nyugodtan szívom a tüdőmbe a levegőt, majd amikor kicsit alábbhagy a vita, teljesen normál… nyugodt hangnemben megszólalok. - Úgy vélem, hogy a legbiztosabb taktika az ütemezett előrenyomulás lenne. Pontosan fele annyi fedezék van, mint ahányan vagyunk. Kettesével kellene szerintem elhelyezkedni a fedezékek mögé, és egy jelre a párok egyikének előre szivárogni a következő fedezék mögé, míg a hátra maradt társ fedezi. Amint a társ elérte a fedezéket, ő fedezi a hátul maradtat. Így a fiúk figyelmét is megosztjuk. – Az apukák összenéznek, majd az egyik megszólal. - Én is erre akartam kilyukadni. – Közli, aztán mindenki egyetértően bólogat. Párokba rendeződünk, én a partneremmel a balszélső fedezék mögé állok be pont akkor, amikor megszólal a duda. Első körben én maradok hátul, én fedezem a társam, és fürkészem a távcsőben a terep másik végét, hogy felbukkan-e valahol egy kéz, fegyvercső, vagy bármi arra utaló, hogy valaki célba vette a partnerem. Ha ilyet látok, azonnal tüzet nyitok.
Tudom, hogy csak jót akar nekem, de ahogy minden felnőtt srác, de szerintem csaj is utálja, ha a szülők a barátok előtt kezdenek el aggodalmaskodni. Már nem vagyunk kisgyerekek. Ezt igazán megérthetné már. Igen szükségünk lett volna rá, mikor még fiatalabbak voltunk, de azóta már felnőttünk, Sam is... Na jó ő tényleg még sok figyelmet érdemel, mert még mindig a tini korszakát éli meg, de a betegségnek köszönhetően ő is kezd felnőni, felelősségteljessé válni. Persze tudom, ha apa nem lenne, nem lenne mit ennünk, nem lenne hol laknunk. Hálás is vagyok érte, amiért ilyen szinten gondoskodik rólunk, de nem fogja tudni bepótolni azt a sok éves hiányt. Sejtem, hogy nem tetszik neki az, hogy nem tudnak a betegségemről, de mégsem kezdhetem azzal az ismerkedést, hogy jéé fiúk amúgy cukorbeteg vagyok, szal ne lepődjetek meg, ha egyik pillanatról a másikra elájulok. Nem... még nem jött el az ideje. Amúgy is vigyázok magamra...
Tudom jól, hogy apának ez a terep nem lesz idegen, de azért bízom abban, hogy nem fog mindenkit azonnal kilőni és hagyja, hogy a többiek is kibontakozzanak. Hiszen ez csak egy játék... Nem kell véresen komolyan venni. Amint a dudaszó megszólal a kis csapat el is indul, hogy bal oldalról meglephessék az apákat. Én a társammal csak pár percig maradunk a helyünkön, majd jobb irányban indulunk el egymást fedezve szép lassan. Folyamatosan lesem a fedezékeket, hogy előbukkan e mögüle valaki, de egyelőre nincs veszély, így gond nélkül tudunk előre haladni. Pár perccel később a puskák dördülését, kiabálásokat hallunk. Ezek szerint ők már összetalálkoztak. Vajon mi fogunk valakivel találkozni?... Ha apán múlik igen.
Ahogy az egyik fedezék felé futok egy festékgolyó suhan el a fejem mellett és csapódik neki a falnap beszínezve azt sárgára. Nem állok le azonnal fedezékbe húzom magam. Nem sokon múlt, hogy eltaláljanak. Tekintetemmel megkeresem a társamat, majd jelzem felé, hogy figyeljen oda! Óvatosan kukkantok ki a fedezék mögül, de sajnos semmit sem látok. A fegyvert a szememhez emelem és úgy várom azt a pillanatot mikor meghúzhatom a ravaszt.
Az igazság az, hogy próbáltam ezt az egész... akármit, nevezzük "nem is olyan elvetemült" ötletnek, lazán kezelni. Van elég nyűg a melóban - meg gondolom, neki is megvan a maga nyűgje - nem hiányzik még, hogy ez végett is lyukat akarjon rágni a stressz a gyomromon! A napokban egyeztettünk Jo-val, mikor lenne jó számára, melyik este, amikor is a megbeszéltek szerint érkezek és szedem fel kocsival - oké, "Tragacs" nem épp az a tipikus csajozós verda, de a másikat SOS-ben kölcsön kellett adnom Kate-nek mára, így jobb híján azzal állítok be laza farmer-fekete póló párosításban a kabát alatt - majd a telefonbeszélgetés során sajnos már lelőtt helyszín felé vesszük az irányt. Nem tehetek róla, lyukat beszélt a nőszemély a hasamba, így kiadtam a randihelyszínt. Mondjuk valahol jobb így, mintha itt derült volna ki, hogy amúgy a háta közepére sem kívánja az egészet - amin meglepődtem volna, lévén nem az a finomkodós nőszemély, akit úgy étterembe vinne az ember és hasonló klasszikus filmszerű dolgok. - Eszmei értéke van, oké? - Bizonygattam nevetve az autó kapcsán, miközben a parkolóban szabad hely végett lassítottam a tempón. - És lelke! Még a végén megsérted, ha kétkedsz a képességeiben... - Vigyorral a képemen fordultam felé, mikor beálltam egy szimpatikus helyre és a motort is leállítottam. - Na, készen állsz, hogy szétrúgjunk pár hátsót? - Szélesedett mosolyom, ezzel együtt magunk mögött is hagytuk a verdát.
Habár estére jár már lassacskán, sötétedik is, mégis szabadtéri pályát választottam. Az erdős közeget, a különféle leseket, fa, szalmabála és zsák barikádokat valahogy közelebb éreztem Jo személyéhez, farkas-voltához, mint a raktárépület vagy a befejezetlen építésű irodaház témákban futó pályák bármelyikét. Odabent a felszereléssel együtt instrukciókat is kapunk. Az ellenséges csapat ( 3 fő ) zászlaját kell elérnünk és visszajuttatnunk a saját bázisunkra - vagy lelőni az összeset, értelemszerűen - mielőtt ők tennék ugyan ezt a mi zászlónkkal/ velünk. - Mikor legutóbb itt jártam - már nem most volt - fogadást nyertem. - Jegyzem meg szórakozottan, ahogy a kezdőpozíció, avagy bázisunk felé sétálunk Jo-val.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Nem mondom azt, hogy nem izgultam ettől az egésztől, bár azért az sem lenne igaz, hogy a körmöm lerágtam a nagy izgalmam közepette. Egész egyszerűen csak... vártam. Kíváncsi voltam rá, milyen lesz ez az egész, mit fogunk megint együtt alkotni, merthogy a legutóbbi és egyben első találkozónk egész jól sikerült, akkor bepótoltam szinte minden nevetést, ami a Vörös Hold utáni időszakban kiesett a mindennapjaimból. Éppen ezért vártam a mai alkalmat is, mert bíztam benne, hogy ugyanolyan jól fogunk szórakozni, arról nem is beszélve, hogy azért mégiscsak imponáló, hogy elhívott, bár nem tudom, mennyire nevezhetnénk ezt az egészet randinak... Kinőttem már az ilyesmiből, vagy épp ellenkezőleg.. az ilyesmiből ki lehet egyáltalán nőni? Nem is gondolkodtam inkább ezen tovább, még a végén eljutok arra az állapotra, amit feltehetőleg a kamaszlányok szoktak produkálni az első randijuk előtt. Elmaradt hát az idegesen fel és alá rohangálás a házban, nem aggódtam túl az öltözködést, egyszerű farmert és pólót húztam, ujjaimmal szántottam végig a szőke tincseken fésülés gyanánt, aztán ennyi volt. A barackszín körömlakk már reggel felkerült, úgyhogy azzal nem kellett az időt húznom. Felkaptam a kabátomat kifelé menet, majd nem sokkal később már Kyle autójában ültem. Egy szavam nem volt a verdát illetően, csak eszelősen vigyorogtam, úgy tűnik ez bőven elég volt, hogy kapjak valami megjegyzést. - Mondtam én egy rossz szót is? - válaszoltam én magam is nevetve, ahogyan a férfi felé fordultam. - De arra ne is számíts, hogy segítek tolni, ha lerobban! - nevettem ismét, egyáltalán nem gúnyolódni szerettem volna, sőt. Ha esetleg lerobbannánk, tuti önként jelentkeznék tolni, annyira nehéz csak nem lehet, pláne, hogy Muszkli vagyok! - Nem is értem, hogy ez miért kérdés! - széles vigyorral szálltam ki a kocsiból, hogy Kyle oldalán sétálva vonuljak be a helyre.
Kifejezetten örültem, hogy Kyle a szabadtéri pálya mellett döntött, mert valóban közelebb állónak éreztem, jóval kellemesebb volt ez a közeg, mint az itt fellelhető többi pálya bármelyike. Ugyanolyan széles mosollyal vettem át a felszerelést, mint amilyen szélessel a instrukciókat is fogadtam. Lelkesen bólintottam a szabályok ismertetésének végénél, hogy aztán Kyle-t hallgatva baktassunk a bázisunk felé. - Hm, vajon ezúttal is sikerülne? - sandítottam rá résnyire húzott szemekkel. Nyilván érdekesebb lenne a fogadás, ha nem egy csapatban játszanánk, bár azért így is lehetne emelni a tétet valamivel. - Én meg már azt sem tudom, mikor jártam itt utoljára, ráadásul a fogadásokat valamilyen oknál fogva mindig bukni szoktam, szóval.. Uhh, lehet ezt nem kellett volna elmondanom, ha tényleg fogadni szeretnénk? - nevettem fel újfent, cseppet sem gondolva komolyan a szavaimat. Ezer örömmel fogadok én vele, még akkor is, ha veszíteni fogok. Elég őrült nőszemélynek tartom magam, hogy semmiféle feltétel teljesítése ne okozzon gondot, ha úgy hozza a helyzet.
Már a pálya felé tartottunk, mikor felhoztam jómúltkori diadalom emlékét, mely után Savannah erőteljesen élt a gyanúval, hogy a harci képzettségem leginkább paintball-eredetű, holott tökre nem! Mázlim volt, de az hatalmas, bár tény, a fegyverekhez jobban konyítok, mint a közelharchoz. Nem véletlen, hogy nem bunyóval keresem a kenyeremet. - Nem tudom. Ha legalább olyan jót ajánlasz fel, mint a múltkori volt, mindenképp megér egy próbát! - Bárhogyan megérte volna, de azért jónak tűnik most ezzel húzni. Azt persze a világért se árulnám el neki, mit is rejtett magában őrzőtársam és egyúttal fogadott kishúgom ajánlata. Hagy higgye csak, hogy magas a léc, amit meg kell ugrania tétjével. Vállaim megrázkódnak, vigyorom kiszélesedik megjegyzése hallatán. - Nos... van egy mondás őrző körökben, ami szerint "az ördögnek, az ügyvédeknek meg az informátoroknak jól fontold meg, mit mondasz". - Mutattam is ujjaimmal, hogy egy-kettő-három. - Mert sose tudhatod, mikor és mire használják azt fel. - Fűztem még hozzá, bár ezt azt hiszem, ő is levágja gyorsan. - De különben meg teljesen fair ajánlat szerintem, hogy te tedd meg a saját téted, így mondhatsz olyat is, amit akár még te is élvezhetsz! Ümm... mondjuk, ha te éred el előbb a zászlót és hozod vissza a bázisunkra, akkor... passz. Mondjuk elkísérlek vadászni! - Nevettem. - Bár ezzel te nem biztos, hogy jól jársz, de mindig is érdekelt, hogyan zajlik az ilyesmi... - Vonok vállat kissé sután, kamaszosan, már amennyire egy széles vállú, nagyra nőtt pasas vállán a paintball-fegyóval kamaszos lehet.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
- Miért, mi volt legutóbb? - kérdeztem rá, bár volt egy olyan érzésem, hogy nem fogja elmondani, de egy próbát megért, nem igaz? A kihívás azért megvolt, mert bármi is volt a fogadás tárgya legutóbb, ezek szerint jó volt. Töprengve hümmentettem, sokszor szoktunk az otthoniakkal fogadni, de az más tészta. Ott arra megy ki a játék, hogy minél inkább megszívassuk a másikat és ezt azért Kyle-al nem szívesen játszottam volna el. - Ó, te jó ég - színpadias sóhajtás - Ezentúl kétszer is megfontolom, meg merjek-e szólalni melletted - böktem meg játékosan a könyökömmel. Nyilván nem tartottam attól, hogy vissza fog élni mindazzal, amit mondok neki, nem lettek volna túl szép következményei és azt hiszem ezzel ő is tisztában volt. Meg amúgy sem tűnt olyannak, aki képes meglépni egy ilyet, most komolyan, a csokis meglepetése után.. - Én leszek az ügyesebb és mégis neked legyen jó? - nevettem fel röviden, mert bár tény, hogy nem lett volna semmi kifogásom az ellen, hogy eljön velem vadászni, engem mégsem motiválna az ilyesmi. - Ha te szerzed meg előbb a zászlót, akkor én szervezem a következő programot és akkor eljöhetsz velem vadászni. Ha viszont én érek oda előbb, akkor ismét tiéd a szervezés lehetősége - pillantottam rá, így vajon ki van-e békülve a dologgal. Szerintem teljesen tartható volt, bár tény, hogy ezt az alkalmat is ő találta ki, hogy ide jöjjünk, de a fogadásban legyen valami izgalmas is, nem igaz? Így meg mindenki jól jár. Legalábbis remélem. Közben lassan a bázisunkhoz is elértünk, bennem pedig egyre csak fokozódott az izgalom. Egyrészről mert paintball, azt sem tudom, mikor játszottam utoljára, másrészről ott volt a fogadásunk, ami egy esetleges következő találkát is magába foglalt - már ha Kyle rábólintott -, arról nem is beszélve, hogy mégiscsak Kyle oldalán fogok harcolni. Jó volna nem túlságosan leégetni magam, mert az azért.. milyen ciki lenne már?!
- Á-á, nem fogom megkönnyíteni a dolgodat! - Fejcsóválok kissé. Lehet, hogy az esetek döntő többségében komolytalan vagyok, de azért nem tollas a hátam ne nézzenek már madárnak! Széles vigyorral, jókedvtől csillanó tekintetem ismét a nőn a mozdulatsort követően, mintegy várva, mivel áll elő így, hogy nem adok segítséget neki. Máskülönben nem kellene nagy dologra gondolnia - mint ahogy az ilyenkor általában lenni szokott - egyszerűen már azzal le tudott Savannah kenyerezni, hogy áthívott ebédre. Mondjuk tegyük hozzá, a kedvenceimet készítette, de ilyen téren helyzeti előnye nem mérhető senkiéhez, ezt hozzá kell tenni. - Mondja a tark, aki fél kézzel lerendezne, ha akarna... - Fűztem szavaihoz nevetősen, de ugyanakkor éreztetve, hogy tisztában vagyok vele, mennyire vacakul jöhetnék ki az egészből. Már, ha arról lenne szó, hogy vissza akarnék élni bármivel is, mert - sajnos vagy sem - bizony képes lennék rá, ha pusztán egy "küldetés" lenne a csaj és nem több. Ám esetünkben erről szó sincs, így pedig kár is több szót pazarolni üresbe. A szócsavarásomat persze kiszúrja, nevetve tárom szét a kezeimet. - Nem vagyok én biztos benne, hogy olyan jó lesz az. Már számomra, de érhetnek meglepetések persze! - Az felől nincs kétségem, hogy ő élvezné a vadászatot, ebben él, erre "született" a benne lakozó fenevad. - Ámen! - Bólintottam rá végül ajánlatára, képemen igyekezve türtőztetni idült vigyoromat, lévén már azt is kisebb diadalnak éltem meg jelen helyzetben, hogy ezek szerint lesz következő alkalom, bárhogy is alakul a mai. Persze igyekeztem az "Act cool." mondást követni és lazán venni az egészet, de azért nehéz volt levetkőznöm magamban a dolgot, hogy bejön a mellettem sétáló nőszemély, így pedig nem egyszerű "csak játékként" tekinteni teljes mértékben az egészre.
- Viszlát a célvonalnál! - Kacsintottam rá bázisunkat elérve, mielőtt a védő-szemüveget a fejemre húztam volna. Elbizakodottnak tűnhettem, holott tulajdonképpen esélyem sincs igazán egy farkas ellen, ha az istenesen belead mindent, mégsem éltem meg így a dolgot, mert Jo... Jo volt elsősorban és nem egy tark a falkából, aki lépten nyomon azt hangoztatja, hogy ő szebb/jobb/erősebb nálam. A mázlifaktor még állhat az én oldalamon különben is! Egyszerre indultunk, ám egy raklap-oszlopnál ketté ágazott utunk, hát megvártam, merre indul ő - én pedig az ellenkező irányba vettem lépteimet. Lassan haladtam, igyekezve a fal tövében járni, hogy legalább mögülem ne lephessenek meg. Valamiért nem voltam az a kamikaze-típusú játékos, aki végigrohan a pályán és kis mázlival nem lövik le közben, ő pedig eléri a zászlót... Inkább hajlamos voltam túlbonyolítani a dolgokat. Talán ennek is köszönhető, hogy én leszek az, aki előbb kiszúrja az egyik ellenfelünket. Célzok és lövök, de hogy el is találom-e az egyik fedezékelem mögül kilógó illetőt... (Az kiderül a következő reagból.)
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
- Nem sokat érek a Tarkságommal, ha tele lesz a helyi lap a pofimmal, meg az esetleges kifecsegett titkaimmal - csakúgy mint az övé, az én hangom is nevetős, képemen pedig továbbra is széles vigyor ült. - Bár mondjuk utána még elverhetlek, de azzal már nem mennék sokra - kifejezetten vicces úgy beszélni ilyesmiről, hogy nem gondolom komolyan, de közben meg mégis. Micsoda paradoxon… - Az előbb azt mondtad, mindig is érdekelt, miként zajlik egy vadászat, most meg már lehet nem lesz neked az olyan jó? És még a nőkön nehéz kiigazodni - forgattam meg a szemem fejcsóválva, de aztán már ismét ott ült a szél vigyor a vonásaimon. - De egye fene, ha mást nem, kapsz majd egy szarvas combot, nehogy azt mondd, hogy nem volt semmi meglepi - nevettem fel jókedvűen és bíztam benne, hogy ő is értékelni fogja a poénomat. Mást nem tényleg kiengesztelem majd valami igazi kis meglepetéssel a következő alkalom folyamán, de nem gondolnám, hogy olyan sértődős fajta lenne.
- Aztán ne kelljen rád sokat várnom! - válaszoltam vigyorogva, majd magam is felhúztam a védőszemüveget. Cseppet sem tartottam Kyle-t elbizakodottnak, sőt, kifejezetten élveztem a dolgot és tetszett, hogy velem szemben is ilyeneket mond. Sokan berezelnek egy farkastól, mázli, hogy Kyle nem közéjük tartozott. A raklap oszlopnál találomra böktem az egyik irányba, hogy nagyjából hasonló módszerrel haladjak előre, mint az Őrző, szorosan a falhoz lapultam és igyekeztem minden apró jelre és neszre figyelni. A farkasomat megpróbáltam háttérbe szorítani, ezúttal ne akarjon olyan éberen figyelni és ne legyen túl sok előnyöm a férfival szemben, aztán meglátjuk, hogy sikerül. Ha nagyon belevetem magam a harcba, akkor tuti előjönnek az ösztönök, de tekintve, hogy nem én voltam a paintball pálya királynője, így talán mégsem volt túl sok esélyem Kyle-al szemben. A fal, ami mellett haladok azonban véget ér és egy kisebb szabad, fedezék nélküli részen kellene átfutnom úgy, hogy ne vegyenek észre. Óvatosan kukucskálok ki, egy ellenséget látok, de nem figyel erre, úgyhogy úgy döntök, roham, aztán futok, ahogyan a lábam bírja. Neeem, nyilván nem lett volna egyszerűbb lepuffantanom, helyette megkockáztatom, hogy kiszúrjanak. Ki is szúrnak, isteni szerencse, hogy a fülem mellett zúg el a lövedék, én pedig máris vetődök a raklap takarásába. Ketten is vannak errefelé és én csak az egyiküket szúrtam ki, a másik pedig lazán rám lőtt. Szerencse, hogy nem talált el, viszont máris hallom a kiáltásokat, miszerint „Ott a szőke, kapjuk el!” De jó… Óvatosan dugom ki a fejem, ezúttal már puskával együtt és egyből észre is veszem az egyik srácot. Célzok és lövök, de nagyon nyomi vagyok, mert nem találom el. - Picsába már! - morranok fel, de nincs sok idő teketóriázni, mert egyre csak közelednek, úgyhogy inkább valami biztosabb menedékhelyet keresek magamnak. Egész jó kis „bunkert” sikerül felfedeznem, ide húzódom vissza és várom az ellenség közeledtét. Csak aztán nehogy Kyle robbanjon be és durrantsam le őt is, az kicsit cink lenne. Bár amilyen szerencsém eddig volt ebben a játékban, tuti őt is képtelen volnék eltalálni. Kellett nekem a háttérbe száműznöm a farkasomat…
- Attól, hogy nem lesz jó, még érdekelhet... - Vigyorogtam, városi voltomat nem tagadva le, ha esetleg bővebb kifejtése érdekelné indokaimnak, miért is gondolom így. Világ életemben nagyvárosokban teljesítettem őrzői szolgálatot, oda kötöttek hát civil munkáim is, a vidéki élet távol esik tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől, a vérfarkasoké szintúgy. Órákig tudnék regélni arról, miként és hogyan élnek egy nagyvárosban, hogyan oldják meg a teliholdas estéket, ha nincs a hotelben erdős terület, ahol vadászhatnak, de a fairbanksi falkával mindössze két éve van szerencsénk boldogítani egymást. Együtt nevettem Joanával, az elbocsátó szép üzenetemre adott válasza pedig telibe talál. Nem is szólok rá semmit, csak szórakozott szalutálást imitálok, mielőtt megindulnánk. Külön utakon, nem is olyan közös célért, csak ugye ezt rajtunk kívül senki nem sejti.
Az óvatosságom megéri, ugyanis én szúrom ki először a felém tartó egyik ellenfelet, van időm arra, hogy ne csak találomra lőjek irányába, de célozzak is, aminek meglesz az eredménye: eltalálom. Szerencsétlen fószer szitkozódva kullog lefelé a pályáról, én magam pedig a levegőbe bokszoló mozdulatsort egy halk "Jessz!"-szel kiegészítve ünneplem a dolgot, hogy aztán araszoljak tovább. A két barikád által közrefogott járat gyanúsan úgy kanyarodik, hogy idővel összeér azzal, amin Joana haladt... Annyira azért nem érzem nyeregben magamat, hogy Rambo módjára csörtessek előre, amint neszezést hallok megbújok egy fedezéknek felállított kiszuperált kocsiajtó mögött. Oltári nagy mákom, hogy megvan még az üvege az ablaknak, mert féltérdre ereszkedve azért eléggé kilógok mögüle, ami a vállaimat illeti. Közeledő léptek zaja, akárki jön, lövök rá alkalmi fedezékem mögül... Sajnálatos módon ezúttal elvétem a dolgot, ezzel felfedve magamat előtte, ő pedig bizony lefékezve ki is használja az alkalmat, hogy lövésre lövéssel válaszoljon, kisebb tűzharcot alakítva ki ezzel. Szerencsére stabilnak bizonyul az a kocsiajtó, ami mögé behúzódtam. Legalábbis a következő körig mindenképpen.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
- Láttál már ilyesmi vadászatot? - kérdeztem vissza, mert igazság szerint annyira nem értettem, mire is gondol jelen pillanatban. Nem tudtam, hogy nagyvárosokban teljesített őrzői szolgálatot, így talán érthető, hogy nem is vagyok képben az ilyesmi dolgaival és a helyzetet sem annyira vágom. De minden bizonnyal beavat majd, legalábbis nagyon bíztam benne, kifejezetten jól esett volna. Ilyesmikről még úgysem beszéltünk. A szalutálását látva ezúttal rajtam a nevetés sora, aztán felesleges tovább húznunk az időt, amúgy is izgatott és kíváncsi vagyok az egész paintball-t tekintve. Meg egy ilyen búcsúzás után tényleg elég cink lenne, ha ő érne be előbb, aztán neki kellene rám várnia.
Úgy kommandózok, ahogyan eddig csak a filmekben láttam és egyetlen pillanatig még menőnek is érzem magam. Tisztára, mind James Bond, csak női kiadásban. Addig tök jó is vagyok és tényleg nyeregben érzem magam, amíg el nem vétem az első lövésemet. Vajon Bond lőtt valaha mellé? Mert akkor még megtarthatom a címet és nem olyan gáz, hogy nem találtam, ennyire nem emlékszem a filmekre… Bevetődöm inkább egy biztonságos kis raklapokból épített bunkerbe, tök menő kukkoló nyílása van, ha nem éppen egy harcmező kellős közepén lennénk, tuti értékelném ennek a perverzitását is. Így azonban maradok a sima raklapoknál és a résnél, hogy azon kukucskáljak ki. Ketten közelednek, az egyik azonban elfordul, nem tudom, hová megy, egészen addig, amíg meg nem látom, hogy lövöldözni kezd. Kyle! Az anyatigris ösztön felébred bennem, aztán szerencsére időben lehűtöm magam; ez csak egy játék. És amúgy is nekem kell előbb célba érnem! Küzdjön csak meg azzal a haramiával, nekem is van egy! Az ellenfelem kukkolom, de úgy tűnik, rossz pillanatban csíptem el dugtam ki a buksim és nem is jó irányba nézek, mert ő észrevesz, de szerencsére neki sincs sokkal több érzéke ehhez a sporthoz, mint nekem, mert a fejem mellett csapódik a golyó a falba. Ösztön diktálja, hogy egyből tüzelni kezdjek én is, amerről sejtem a jelenlétét, csak úgy szórom a golyókat, de baszki! Mennyi az esélye annak, hogy egy sem ér célba? Nem elég, hogy észrevett, de még el sem találom! Hát menten a földhöz vágom a puskámat és hisztizni kezdek. Nem. Soha nem csinálnék olyat. ~ Kyle! ~ kiáltok kétségbeesetten gondolatban utána, igencsak megnyújtva nevének középső magánhangzóját. ~ Én ezt nem bírom! A te hibád lesz, ha hisztirohamot kapok, vagy elpattan egy ér a fejemben! ~ durciztam egy sort neki, de érezhető volt a hangomban a nevetősség, a játékos él, egy cseppet sem gondoltam komolyan. Viszont mivel úgy tűnik, nem vagyok képes normálisan lőni, inkább rohanni kezdek. Hirtelen vágódok ki a bunkimból, hogy ide-oda szlalomozva kezdjek el rohanni az ellenfél bázisa felé. Szégyen a futás, de kifejezetten hasznos, innentől kezdve meg csak abban reménykedem, hogy az ellenfelem nem kapja telibe a hátamat.
Kezdőlap
