Kérdésére csupán széles vigyor a válasz, mondanom se kell, hogy nem volt igazán szerencsém valódi vadászathoz még farkasmódra, főleg nem ezen az északi területen. A játék elkezdődik, én pedig gyorsan kiejtem az egyik ellent, hogy ezt követően kissé felpörögjenek az események, ami a konfrontálódást illeti. Beleremeg a kiszuperált kocsiajtó fémje a záporozó lövésekbe, amik érik, hogy ha tehetném, a lehetetlennél is kisebbre húznám össze magamat mögötte, a megfelelő pillanatra várva, hogy gerilla hadműveletet (felbukkan - lő - elbújik) hajtsak végre. Ellenfelem "Basszus ne már!"-jából arra következtetek, hogy sikerrel. Mindez idő alatt egy második front is kialakul a raklap-barikád környékén, a lövedékek hangos puffanással csapódnak a vékony fának. Igyekezvén kihasználni, hogy egyetlen játékban maradt ellenfelünk Joanával van elfoglalva, rá célzok és lövök is. Milyen kár, hogy éppen ekkor ér el a mentális üzenete a csajnak, így kissé félre szalad a festékgolyó, zöld pacát hagyva a raklapon, ahová becsapódik. Oké, hogy kölcsönös a szimpátia, de arra azért nem számítottam hirtelen, itt a harc hevében, hogy ennyire jóban vagyunk! Le is fagyok kicsit, miként teszi azt a tag is, ahogy a nőstényfarkas előszambázik (nem, nem szó szerint) a fedezékéből, megindulva a célként kitűzött pont irányába. Akkor ocsúdok csak fel a nagy meglepettség okozta "szünetből", mikor látom, mire készül a trió egyetlen megmaradt tagja. - Ugorj félre valamerre! - Kiálltok Jo után, nem törődve vele, hogy ezzel felfedem tartózkodási helyemet. Úgysem maradhatok itt végig, bár kifejezetten vonzó gondolat lenne alap esetben megvárni, míg Joana visszafelé rohan a zászlóval és akképpen szerezni azt meg tőle. Most azonban felegyenesedve a kocsiajtó mögül célzom meg ismét a támadót, akinek tarkóján placcsan szét a szövegkiemelős árnyalatot megszégyenítő sárga festék. Nem iramodok Jo után győzelemittasan, mindössze a lesétáló delikvens vállát veregetem meg biztatóan, elvégre azért nem volt semmi, amit lenyomott itt az imént. Azt hihetnék a kívülállók, ezzel meg is nyertük a játékot, holott lehet, az csak most kezd el érdekessé válni igazán.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Ha látnám, milyen reakciót vált ki Kyle-ból a mentálisan átküldött üzenetem, akkor tuti a fogam szívnám, hogy bakker, lehet mégsem kellett volna, hiszen azért mégiscsak van mindenkinek egy intim szférája. Csak hát na, eléggé hozzászoktam már az ilyesmihez, majd legfeljebb bocsánatot kérek tőle és kiengesztelem valamivel, ha esetleg szóvá teszi. De sajnos nincsen időm kukkolni, mert a tökéletesnek egyáltalán nem nevezett és nem túl pontosan megálmodott tervem megvalósításán kell ügyködjek. Kivágódom a fedezékemből és sprintelni kezdek a célvonal felé, azaz csak a zászló felé, mert ha utolér az utolsó bent lévő tag, akkor bizony még vissza is kell jutnom vele. Bár igazság szerint ha már csak ketten maradnánk Kyle-al, lehet akkor sem érne véget a harc, hiszen nem mindegy, melyikünk nyeri meg a meccset, nem igaz? A kiáltására egy pillanatra összerezzenek, de végül nem ellenkezem, beugrok egy raklap mögé - ez is tiszta James Bondina mozdulat volt! -, még pont jókor, mert a mellettem elsuhanó festékgolyóból ítélve az pontosan a hátam közepén ért volna célba, ha Kyle nem figyelmeztet. Feltornázva magam guggolásba kukucskálok ki a fedezékem mögül, így pont el tudom csípni, ahogyan az Őrző lövedékének becsapódásától kissé előrebillen a harmadik és egyben utolsó ellenfelünk. - Harc a végsőkig? - kiáltok a férfinek, de nem bújok elő a fedezékemből, hiszen már csak az hiányzok, hogy egyből lepuffantson, ha esetleg rábólint. - Mivel megmentettél az ellentől, adok neked tíz másodperc előnyt, mit szólsz? - maradok továbbra is a szóbeli információközlésnél, nem akarom még egyszer lesokkolni a mentális üzenetemmel. Semmi egoista hangszín nincsen a szavaim mögött, széles vigyorról árulkodik a hangom. Ha van jobb ötlete, akkor készségesen meghallgatom, ha viszont rábólint az ajánlatomra, akkor neki is kezdek: - Tíz…
Nagyobb a füstje, mint a lángja a dolognak. Esélyesen nem tenném szóvá a nősténynek a dolgot, lévén nem maga a mentális kommunikáció ellen van kifogásom, mely farkaslényének része, sokkal inkább a hirtelen jött, nem kiszámítható volta az, mi meglepettségre ad okot. Harmadik ellenfelünk távoztával akár véget is érhetne harcunk, szerintem ezt várnák ők is, mígnem Joana költői kérdése elhangzik. Széles vigyor húzódik képemre, s bár vissza nem bújok fedezékem mögé, mégis óvatos minden mozdulat, amivel a szemközti kiszögelésig eljutok. Oda gyorsan be tudok talán húzódni, ha mégis lődözni támadna kedve! - Azt, hogy engedékenységed határtalan! - Nevetek, s van képem nemes egyszerűséggel elsuhanni mellette, bízva annyira a nőstényben, hogy nem rontja el a saját játékát sem annyival, hogy egyszerűen rám lő, ahogy elhaladok előtte. Persze, mindez nem jelenti azt, hogy én ne küldenék felé egy pink színű lövedéket - ez a soron következő a tárban - hogy beleremegnek a raklapok a becsapódásba szinte. Így nyert pár másodpercnyi plusz előnyömet lépteim szaporázására használom ki...
Kiérve a szélesebb folyosónak is beillő, raklapokból és egyéb kacatokból alkotott barikádból, a terep nem kissé beláthatóbbá válik. Olyan könnyű lenne beszaladni középre, felkapni azt a fránya zászlót a fa mellől, de esélyesen visszafelé telibe kapnék Joanától valami színes és fájó kedvességet. Esélyesen így is csupán annyi időm marad a megtorpanásomat követően, hogy valamelyik szélesebb barikád mögött bevédjem a hátsómat - meg úgy mindenemet - előle, mielőtt ő is ide érne.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Leeresztem a fegyverem is, tényleg nem fogok rálőni, az ígéret az ígéret, én pedig betartom az adott szavam, szóval a tíz másodperc az tényleg tíz másodperc. Persze a kísértés elfog, hogy egyből lepuffantsam, amikor mellém ér, de mindkettőnk szórakozását elkaszálnám vele és nem volna túl szép húzás, úgyhogy inkább várok és számolok tovább. Csakhogy megzavar, mert nem számítok a becsapódó lövedékre, még a kezeimet is az arcom elé kapom, mintha a következő pillanatban én lennék a célpont, de ilyesmi nem történik. A fejem csóválva, mégis vigyorogva bújok ki a menedékemből, hogy előtte megállva pörgessem még le a hátralévő másodperceket. - Nulla! Aki bújt, aki nem, jövök! - kiáltottam el magam, aztán lövésre készen emeltem fel a puskámat, hogy szépen lassan, fedezékről fedezékre haladjak előre, hiszen ki tudja, lehet ott bújik valamelyik mögött és ahelyett, hogy a zászlóért ment volna, lesben vár rám, hogy lepuffanthasson! Hamarosan számomra is nyilvánvalóvá válik, hogy a tökéletes rejtekhelyek igencsak meg fognak fogyatkozni és mintha az egyik barikád mögött őt látnám. Igencsak vicces, hogy a vállainak széle látszódik csak ki, de most nem azért vagyunk itt, hogy a széles vállát csodálgassam, úgyhogy inkább én is fedezékbe húzódok. - Ez igencsak kutyaszorító, nem gondolod? - ezúttal kiabálnom sem kellett, mert elég közel voltunk egymáshoz - Te futsz és én lőjek, vagy fordítva? Bár, ha engem kérdezel, nyugodtan megpróbálhatod te a futást, amilyen ügyes voltam eddig a lövésben, tuti nem foglak eltalálni - gondolkodtam hangosan, miközben már fél térdre tornáztam magam, stabil alapállást felvéve ezzel és felemeltem a fegyverem is, előre beállítva, hogy utána már csak igazítani kelljen a célon. - Na? - kérdeztem még rá, aztán ha futott, lőttem, ha nem futott, akkor meg.. értelemszerűen nem. Ha viszont az első eset állt fent, akkor szinte sorozni kezdtem a golyókat, nem spórolva velük, bár igazság szerint már lehet alig maradt golyóm is, annyi baj legyen, mert.. valamilyen csoda folytán még eltalálnom is sikerül, először elhinni sem akarom, aztán persze kitör belőlem az öröm, még táncikálni is elkezdek, magasra tartva a fegyverem is közben.
Kivárok fedezékem mögött, és áldom érte az eszemet, ugyanis hamarosan (kevéssé időben, mintha fordított lenne a helyzet) meghallom lépteinek neszét, ahogy közeledik. Ha tudnám, hogy kilóg a vállam, lehet én is csak nevetnék magamon, megjegyezve, hogy sajnálatos módon nem vagyok kétdimenziós rajzfilmfigura, aki a pálcika vastagságú fa mögött is elfér. Így azonban roppant komolyan várok, hátha van olyan botor a nőstény, hogy megindul azért a zászlóért... Innét remek lőállásom van a központi fára, ami azt illeti, bolond lennék feladni, ha nem muszáj! Valami moccan a mellettem levő hengernél, hangját hallva már azt is sejtem, ő érkezett meg, fedezéket remélve a faros-lemezből tákolt pályaelemtől. - Eléggé patthelyzet, igen. - Felelek, hangom komolytalanul jókedélyű ahhoz, hogy komoly legyen az egész helyzetben bármi is általa. Felnevetek a lövési arányok felemlítésekor, igyekezve nem rajta, sokkal inkább vele, merthogy: - Miben, hogy pont most fog hozzád pártolni Fortuna? - Megjegyzésemet követően mozdulok is, biztató kérdését meg sem várva, ám nem a zászló irányába kezdek futni, hanem az ő fedezéke felé - mindezt roppant félelmetes (sem) harci kiáltás (értsd: konstans vááá!-zás) közepette. Persze megsoroz menten, mellkasomon fájdalmas tompasággal placcsannak szét a színes lövedékek, ahogy elhúzok a csaj mellett, hátamon is kap párat a védőöltözet, én meg nevetve rogyok a térdeimre, mintha valóban haláltusámat vívnám és nem kacajomtól rázkódnának vállaim is. Persze, annyi van bennem, hogy a szemvédőt csak akkor vegyem le, mikor már Jo fegyverének komplett tárja rajtam színesedik. - Háálátlan vagy! Ezért segítettem az ellenséggel? - Fordulok felé nevetős ábrázattal, lassan azért összeszedve magamat annyira, hogy feltápászkodjak a földről.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Vele együtt nevetek, azért ahhoz jóval több kellene, hogy úgy érezzem, ténylegesen rajtam nevet. Nem vagyok egy sértődős fajta és hála égnek elég jó humorérzékkel áldottak meg az égiek. No és persze szerénységgel, ugyebár. - Újabb fogadás? Fogadás a fogadásban, tetszik! - nevetek továbbra is, mert ha tényleg emelni akarjuk a tétet, akkor itt és most kellene megtenni. Csakhogy ő mozdul, ám az iránnyal nem kevés meglepetést okoz, lehet ez segít abban, hogy sikerül eltalálnom. Eddig valószínűleg túlságosan rákoncentráltam, ha lazábban állok az egészhez, akkor elképzelhető, már az első próbálkozásra kilövöm az ellent! De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy felém rohan, ha félős lennék, tuti elszaladnék előle, hiszen azért nem nőtt túl kicsire, meg kell hagyni. Így azonban csak lövöm tovább a golyókat, öröm látni, ahogyan szétplaccsannak rajta - igyekszem csak a mellkasát célozni. Elsőre azt hiszem, engem is magával sodor, ám csak elrohan mellettem, néhány golyóm maradt még, hogy a hátát is színpompába öltöztessem, aztán nagyjából akkor válik feleslegessé a ravasz húzogatása, amikor a térdére rogyik. - Igazán pompás futásod és haláltusád volt, ha engem kérdezel. Tudod, színpompás - sütök el Jo-féle gyengécske poént, fülig érő vigyorral és nevetős hanggal, ahogyan felé lépdelve lekapom a védőszemüveget. - Senki nem kért, hogy segíts - válaszolok pimaszul, miközben már vele szemben állok és a kezem nyújtom, hogy felsegíthessem ha igényli. - De azért köszi, ha te nem vagy, tuti kapok egy szépet a hátamba. Majd valahogyan meghálálom - azért dicsérni is kell, arról nem is beszélve, hogy a nagy sprintelésemben tuti kilőtt volna a harmadik ipse, ha Kyle nem kapja le. - Ha gondolod, a zászlót még megragadhatod. Csakhogy az érzés meglegyen - böktem fejemmel hátrafelé, a zászló irányába, ajkaimon széles vigyor terpeszkedett továbbra is, szememben pimasz fény csillant.
Fel se tűnik, hogy fogadásból újabb fogadásba hajszolom magam, de nem foglalkozva vele "támadok" a másik felé véve sietős tempómat. Meg se lep, hogy nem a riadós fajtából szalajtották a nőstényt, elég furán is mutatna tarkként, ha ennyitől sikongatós menekülhetnékje támadna, ami azt illeti. Bennem meg van annyi, hogy ne sodorjam magammal a földre - ellenben a segítő kezet elfogadom, mert a nevetés még mindig rázza vállaimat finoman, levegőt is szaporábban veszek a futás és a mellkasomat, hátamat ért lövések okozta adrenalin-dömping közepette. - Hja, persze, hogy nem! Kyyyle, én ezt nem bírom! - Utalok vissza mentális üzenetére, szavait kissé affektálósra sikerülő, magasabb hangon ismételve meg, mi nevetésbe torkollik, ahogy letekintek rá. - Én inkább a pillanatot ragadnám meg - és ezzel együtt egy finom mozdulattal derekát is, hogy közelebb vonjam ezt a pimasz tekintetűt magamhoz. - hogy meghívjalak egy győzelmi sétára levezetésként. Esetleg be is ülhetünk valahova, ha van kedved, mit mondasz? Választhatod a zászlót is... - Szúrom még oda kiszélesedő vigyorral, nem eresztve, ha mozdulna a sokat emlegetett tárgyért.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Elfogadja a felé nyújtott kezemet, úgyhogy egy határozott mozdulattal húzom fel, figyelve azért arra, hogy külső szemlélőnek ne legyen feltűnő, hogy csak úgy pikkpakk felrántottam a földről. Széles vigyor terpeszkedik a képemen, ahogyan enyhén félrebillentett fejjel szemlélem a férfit. - Hú, még egy kicsit gyakorlunk és tökéletes lesz az utánzás! - pillantottam fel rá, ezzel ütve el a mentális üzenetemet ért megszólalását. Inkább nem megyek bele abba, hogy esetlegesen kellemetlenül, vagy hirtelen érte, ha zavarta volna, úgyis megmondja, legalábbis bíztam benne. Amúgy is képtelen lettem volna kihagyni, hogy kicsit szívjam még a vérét. - A pillanatot, mi? - sandítottam fel rá, cinkos görbülettel az arcomon, ezzel célozva arra, hogy a pillanattal együtt a derekamat is megragadta. Semmi kifogásom nem volt egyébként ellene, könnyedén mozdultam, engedve a húzásnak. - Hm, nem is tudom, elég fogós a kérdés, mit is válasszak - kocogtattam meg egyik kezem mutatóujjával párszor az államat, mintha tényleg olyan nagy töprengést igényelne a döntés. Aztán persze elvigyorodtam és ismét felé fordítottam az arcomat. - Legyen a séta! Remélem nem fogom megbánni, hogy téged választottalak a zászló helyett. Nézd meg, milyen árva.. - biggyesztettem le az ajkaimat, persze sokáig ezt sem bírtam, hamar felkuncogtam. - Na menjünk, mielőtt még megsajnálom szegénykét és kénytelenek leszünk magukkal vinni - fűztem még hozzá mosolyogva és mivel a vállát nem értem fel, hogy átkaroljam, így nemes egyszerűséggel egyik mancsára fogtam rá, hogy magam után húzva induljunk meg kifelé.
Valahogy nem volt kerek a történet. Mióta az eszemet tudom, minden lelki nyavalyámra gyógyírt jelentett némi magányos korizás, amikor tiéd az egész pálya, az a kellemesen megnyugtató hang, ahogy a frissen élezett penge végighasít a tükörsimagású jégen, a sebesség, a hideg... Most azonban? Semmi... Vagyis még mindig imádom, de valahogy nem az igazi, nem akarok egyedül lenni, nem akarok békésen korizgatni, mint ha minden rendben lenne... Amúgy is, hová tűnt az a sok elfojtott feszültség? Mióta visszajöttünk New Yorkból, tisztára kifordultam önmagamból nyugodt lettem mint valami benarkózott lajhár, és én sem vagyok biztos benne, hogy ez annak az elmebajos ősszellemnek a számlájára írandó, a gyász ment az agyamra, vagy nemes egyszerűséggel drága Öreg mentoromnak lesz igaza, és felnőttkoromra búcsút inthetek a forrófejűségemnek. Te jó ég, jó korán, itt a vég... Mindenesetre az egész napos otthon ücsörgés még így sem sokat segített abban, hogy túltegyem magam Savannah elvesztésén, kellett valami, hogy fizikai értelemben is fájjon, hogy érezzem, hogy élek, és van, ami még mindig a régi... és miután Naomival csak nem eshetünk egymásnak harcképzettségünket tesztelve, ki lett volna jobb alany ilyen szempontból, mint egy korunkbeli őrző harcos? Jó, tudom, biztos Emmett is tudna olyat adni, hogy fájjon, de nem szeretnék nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket... Annyira azért mégse fájjon. - Hé, Scott, itthon vagy? - toporogtam a kanadai őrző leányzó küszöbén, hol a csengőre tenyerelve, hol az ajtón dörömbölve, amolyan mindent-bele stílusban. Azt éreztem, hogy itthon van, szóval akármennyire is próbálja az ellenkezőjét elhitetni velem, veszett fejsze nyele, én nyugodt szívvel játszom a fakopáncsot addig, amíg besötétedve a szomszédok nem küldenek el melegebbre... de remélhetőleg azért előbb ajtót nyit nekem. Ha pedig valóban kinyílik, egy széles mosollyal köszöntöm is. Meg biztos ami biztos, lépek a küszöbre, esélye se legyen kizárni a lakásból... - Azt csiripelik a madarak, hogy összekaptatok a fiúddal. Legalábbis erre tippelnek azok után, hogy beköltözött az egyetemre... csak nem te raktad ki a szűrét? - mert ha igen, minden tiszteletem, belevaló egy csaj, bár tekintve, hogy ő a harcos, a srác meg a gyógyító a „családban”, azt hiszem, ezen nincs is mit meglepődni. - Mindegy is, az én életkedvem is a bányászbéka segge alatt kettővel, ahogy elnézlek, a tiéd is valami hasonló magasságokban leledzhet, szóval ráfér mindkettőnkre némi kikapcsolódás, meg feszültség-levezetés. Amúgy is röhej, hogy mindketten mióta itt vagyunk, aztán alig ismerjük egymást, tiszta gáz, szóval mit szólsz egy paintballozáshoz? Amolyan őrző módra... Csalni ér. - húzódott sejtelmes mosolyra a szám széle, gondolom, neki sem kell túlmagyarázni... tetoválásaink adják a maguk bónuszát, hogy a varázslatokról ne is beszéljünk, szóval rossz móka már nem lehet. Azt meg remélem, nem kell itt térden állva könyörögnöm neki, hogy ugyan ne kéresse már magát mint valami királykisasszony, vagy szánjon már meg, aztán induljunk...
[Mivel a kezdőképet nem lehet felülmúlni, így zenét kapsz ]
You can run You can hide You can pray But I'm gonna cut you down
I don't bring forgiveness I don't bring peace I've come to slay you Come to kill the beast
Még az is megfordult a fejemben, hogy összecsomagolok és hazamegyek, itt hagyok mindent és akkor legalább mindenki azt csinálhat, amit akar. Köszönöm, de a kicseszett aggódás mellett nem hiányzott még ez is, hogy körülbelül Ben is ellökjön magától. Pocsék érzés volt és ez a ház is inkább volt hullaszagú, mintsem boldogságról árulkodó, pedig még a véremet is áldoztam azért, hogy helyre hozzam, de még se érdekelt. Begyógyíthattam volna, de inkább választottam a varrást és a többi hasonló dolgot, s emiatt még inkább kerültem az őrzőket. Ha valamelyik meglátja azt, hogy bevan kötve a kezem és a kézfejem is, akkor tuti nem hagyja szó nélkül és egyből jön a varázslás. Pontosan az, amiről hallani se akartam. Ha kötelezően meg kellett valahol jelennem, akkor pedig igyekeztem elrejteni, hiszen még mindig hideg volt, így utcán annyira nehéz dolgom nem volt, termekben már annál inkább. Szerettem volna kiadni a dühömet, de még se volt kivel. Nem okozhatok a társaim közül se senkinek túlzott károkat, így marad a ház, az edzőterem, amikor nem látta senki se. Elméletileg pihentetnem kellene, de csöppet se érdekelt ez a dolog. Eddig se szakadt fel a seb, így talán nem most fog. Egyáltalán nem számítottam vendégre, így nem is rohantam ajtót nyitni, még akkor se, amikor meghallottam a nevemet. Menjem el, semmi keresnivalója itt, ha csak nem akar ő is csámcsogni holmi pletykákon. De mivel nem adta fel és azt se akartam, hogy a szomszédokat felverje, így csöppet se kedvesen kinyitottam jó pár perc után az ajtót, majd a jövevényt vettem szemügyre. - Mit akarsz Carter? Nincs éppen más, akit zargathatnál? – kérdeztem tőle nem éppen kedvesen és mielőtt azzal a lendülettel bevághattam volna az ajtót – hozzám nem méltóan – már is megjelent a küszöbön, mire eléggé bosszúsan néztem rá, majd összefontam a karomat magam előtt. – Tudod a lábadnak eléggé fájna az, ha az ajtóval találkozva. – jegyeztem meg szárazon, majd ha esetleg a kezemre tévedt a tekintete, akkor megráztam a fejemet. – Meg ne próbáld, mert két vállra fektetlek és saját magadon gyakorolhatod majd azt. – néztem rá csöppet se poénkodva, de ennek ellenére egy halovány mosoly kúszott az arcomra. Mondhatni a gyilkos, aki mosolya mögé rejti ártatlanságát. - Nem is tudtam, hogy már a férfiak is pletykára éhes hiénák lettek, másrészt meg semmi közöd hozzá szerintem, vagy tévednék apuci? – kérdeztem vissza mosolyogva, hiszen láttam már kislánnyal sétálni, ahogyan egy-két pletyka szintén eljutott hozzám. Bár inkább rossz érzés volt ezt kimondani, hiszen én elveszítettem a gyerekünket. Mielőtt pedig megszólalhattam volna, hogy most nem vagyok senki lelki segélye, még ha a szakmám ez is lesz hamarosan, azelőtt még egészen érdekes fordulatot vett a beszélgetés. Kíváncsian pillantottam rá, s egy darabig meg se szólaltam. - Legyen, de ha kislány módjára fogsz sírni, akkor azt mindenki meg fogja tudni. – mosolyodtam el, majd sietve bújtam bele a csizmámba, a kabátomat is magamra kaptam, majd megjelentem újra előtte. Behívhattam volna, de nem itt fogunk játszani, hanem sokkal inkább máshol. – Nem félsz, hogy egy nő fog elfenekelni? – kérdeztem tőle kíváncsian, majd jeleztem, hogy indulhatunk, és ha végre leszállt a küszöbömről, akkor bezártam az ajtót és el is indulhattunk. Nem is olyan rossz ötlet, biztosan jót fog tenni, de az tuti, hogy nem fogjuk épségben meglátni, kicsi esélyt látok rá.
- Nincs. - kamuztam szemrebbenés nélkül a képemen a szokásos vigyorral, az igazat megvallva ott van Naomi, ott van Maya, ott van a húgom... De őket egyrészt fárasztottam eleget az elmúlt hetekben, hónapokban, másrészt meg holnap is nap, és mégiscsak többet látom őket, mint Scott kisasszonyt, szóval nem árt viselkednem, ha nem akarok kapni a fejemre. Mondjuk ha jól sül el ez a paintballozósdi, szerintem eljövök a lányokkal is. Csak a legjobbat nekik, szóval fogjuk rá, ez a tesztelés. - Jah, azt sejtem. De ha eltörnéd, az nem számítana munkahelyi erőszaknak? Tudod, ha civilben nem is, de az egyetemi alagsorban mégiscsak kollégák vagyunk... - világítottam rá eme apró pontra, és az isten se tudja miért, de valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag Gina jutott eszembe. Biztos a sok közös vonás, mindketten harcosok, ázsiai felmenők... mindenesetre remélem, jómodorban Cali inkább nem akar majd felzárkózni az öreglányhoz. Vajon ő is rászokott az éjszakai porszívózásra, azért költözött el Ben? Úgy érzem, sosem fogjuk megtudni. - Két vállra, mi? Erre most mondanék valami pikánsat, de ha már én a munkahelyi erőszakkal jöttem, nem adom itt az indokot a munkahelyi zaklatáshoz, úgyhogy... - hagyom nyitva a mondat végét, várva, jön-e már végre, vagy toljuk tovább a szócsatát, mire úgy dönt, felérek hozzá. Kac-kac, jó vicc. Harcos, pofázás terén úgy sem ér a nyomomba. - Jajj, ugyan már! Nem ti, csajok jöttök mindig azzal, hogy pletykásabbak vagyunk, mint it? - forgattam a szemeimet, amúgy meg francokat, akkor is a lányok a pletykásabbak és pont. Nálam pusztán szakmai érdeklődés, elvégre informátor vagyok. - Nos, tévedsz. Mármint nem az apucival, az pont igaz, de tudoood. Te is őrző vagy, én is, épp hogy nincs már nincs ott a tojáshéj a fenekünkön, meg magunk mögött hagytuk a tanoncok gyötrelmes életét... a családunk is több száz márföldnyire, ha mi nem fogunk össze meg vigyázunk egymásra, akkor ugyan ki? - viszonoztam a mosolyát, miután lenyomtam a nagy szeressük őrzőtársainkat és felebarátainkat maszlagot, amit New Yorkban annyit sulykoltak belénk. Na ebbe kössön bele! Amúgy meg komolyan, olyan vagyunk mint valami nagy család, elég gáz, ha az ember magányos vagy gondja van, és senki szemét nem szúrja ki a dolog. - Nem szokásom sírni, szóval emiatt nem kell aggódnod. - vontam vállat, Savannah halálhíre úgy is eléggé földhöz vágott ahhoz, hogy attól lefelé már ne nagyon legyen, csak felfelé. - Fenekelni? Ne már, azt hittem, paintballozni megyünk... De ha ennyire elvonási tüneteid vannak, rajtam ne múljon, maradhatunk is. - vontam vállat komolytalanul, ajtófélfa-támasztás közben, amíg vártam, hogy elkészüljön - Egyébként győzzön a jobbik, és a jobbtól kikapni sohasem szégyen. - tettem még hozzá, mielőtt elindulhattunk volna. Nem valami puhány gyógyító vagyok, hogy ilyesmin fenn akadjak, meg ha nem is lennék őrző, már csak sport terén is eléggé hozzáedződtem a témához, azt hiszem. A paintball pályához megérkezve aztán már indulok is a pénztárhoz, intézve az anyagiakat, meg megkaparintva a szükséges felszerelést. Azt azért megvárom, hogy Cali is megkapja a magáét, aztán egy „odabent találkozunk” biccentés után az öltöző felé veszem az irányt, hogy nekikészülődjek a harcnak. Szabályokat mondjuk nem beszéltünk meg, de ha már úgy is ér csalni... Nagyon nem is kell mit megbeszélni rajtuk. Úgyhogy első körben kapásból tolom is magamra a Hatodik érzék varázslatot, biztos ami biztos, a páncélt meg csak azért nem, mert a védőfelszerelés így is vetekedik a jégkorongozókéval...
( 30 pont – 1,5 (Hatodik érzék, mesterszó) = 28,5 pont )
Shadows break the dark And we know that it can be verified Our fate is beckoning It's beckoning
We're coming after you No matter what We're coming after you This is the hunt [x2]
Csak megforgatom a szememet a válaszát hallva, mert biztos vagyok abban, hogy lenne jobb dolga is, de nem látom értelmét ezen vitatkozni. Lapozzunk és akkor talán hamarabb eltűnik. Nem mintha nekem éppen a postára kellene rohannom, mert kezdem úgy érezni magam, mint egy vénség, aki begubózta magát a lakásába, de jelenleg ez volt az otthonom, még akkor is, ha ketten már meghaltak ebben a házban, illetve egy személy meg megszökött innen. - Én nem járok arra gyakran, így nem hiszem, hogy az lenne, mivel ez itt történne és nem ott. – villantok neki egy bájos mosolyt. Oké, sokkal kedvesebb szoktam lenni, de most nem túlzottan ment. Nem akartam azt, hogy bárki is lássa, hogy mennyire megtörtem. Bár gondolom ez amúgy is érezhető volt, mert nem véletlen kerültem az őrzőket se, illetve az alagsort se. – De szívesen sínbe rakom, hogy el tudj majd bicegni és esetleg panaszt tenni, hogy egy ajtó elbánt veled és annak a tulajdonosa. – s a mosolyom még nagyobb lett, hiszen pasiból van, így tuti nem menne el nyafogni, ha meg igen, akkor meg így jártam. Will nem hiszem, hogy annyira megbüntetne érte. Ő zaklatott, én csak távol akartam tartani az illetlen lábbetolakodót. S eme hülye szónak köszönhetően egy alig hallható kuncogási s elhagyja az ajkaimat. - Csak nem félsz? Ínadba szállt a bátorság, Carter? Vagy olyannak gondolsz, aki egyből futna apucihoz? – kérdeztem tőle pimaszul és kihívóan, s természetesen apuci alatt Will-t értettem, hiszen mégis csak ő volt a vezetőnk. Mondja csak, nem fogom elsírni magam, legfeljebb lecsapom, ahogyan a régi ébresztőórákat kell, vagy éppen kap rá egy frappáns választ. - Szerintem nem én állítottam oda az ajtódhoz kocsonyákon logó szemmel és pletykák utáni információk után kutakodtam. Ha annyira érdekel, miért nem kérded meg az alagsori Manót? – kérdeztem vissza ártatlanul. Csöppet se érdekelt, hogy Bent per pillanat lemanóztam, de akár lehetne Harry Potter is, hiszen az is a lépcső alatt él. Még talán neki is jobb helye volt ott, mint az alagsor. Oké, láttam igazán szép hely, de akkor se az volt elméletileg az otthona. Lassan kifújtam a levegőt, mert ezen nem fogom felhúzni magam. - Csak nem kutakodtál utánam? Nem félsz, hogy hamar leszel vén a sok információ kutatás miatt? – kérdeztem tőle már egy kisebb mosolygás közepette. – Egy család? Nos, talán részben azok vagyunk, másrészt meg nem ismer mindenki mindenkit, így érdekes az összetartozásról papolni. – jegyeztem meg kissé szárazon. Nem érdekel az se, ha emiatt megütöm a bokám, mert tény, hogy én se kerestem mindenki társaságát és részben család vagyunk, de szerintem nem teljesen. Esetleg ivott, mielőtt idejött? Vagy netán edzőség helyett felcsapott az őrzők papjának, aki a családról hadovál? Egy picit közelebb is hajoltam, de alkohol szagot nem éreztem, se fura csuklyát nem láttam rajta. - Rendben, nagyfiú! – villantottam rá egy angyali mosolyt, ha ő mondja, akkor nem fogok ettől tartani. – Tudod, ha fenékbe lőnek paintballal, akkor egy darabig nem fogsz vidáman ülni a fenekeden. – kacsintottam rá játékosan, hiszen otthon, apa munkatársai tanítottak lőni, ahogyan az őrzök között is tanultam, meg persze apától. Így jobb, ha félti a fenekét, mert a végén jó darabig nem fog ülni. – Fogadunk is valamiben, vagy csak úgy tombolunk? – pillantottam rá kíváncsian, miközben szép lassan egyre közelebb értünk a megfelelő helyhez. Hamarosan pedig fizetünk, majd beöltözünk, s egy angyali mosolyt villantok rá, amolyan sok sikert. Majd pedig szép lassan mind a ketten az utunkra indulunk. Alig, hogy belépek végig pörgetem azt, hogy mi lenne a hasznomra, az illanást hamar elűzöm, mert az farkas ellen jobb lenne, így nem marad más, mint jelenleg a hatodik érzék elmormolása, hiszen ha már őrzőként játszunk, akkor legyen. Majd pedig szép lassan elindulok arra, hogy levadászom őt. Egy pillanatra egy vádlit is meglátok, s egyből lövök, hogy ő-e az, vagy valamelyik másik csoportból eltévedt személy, fogalmam sincsen. - Merre bújkálsz Őzike? - kérdezem meg tőle csöppet se komolyan és közben igyekszem figyelni a hátamra is, meg az oldalamra is.
So put ’em up, Put ’em up Show me what you've got Show me how you do it, How you're never gonna stop
- Attól még kollégák vagyunk, és tekintve, hogy az egész város munkaterepnek számít... - őrzői értelembe véve ugyebár, kicsit más megvilágításba kerül a munkahelyi baleset fogalma is, de kár is ezen rugózni, úgy sem fogja eltörni a lábam. Mert ha nem is rohannék panaszkodni miatta, azért csak kapna egy fejmosást a főnöktől, amiért kivont egy munkaképes őrzőt a forgalomból egy időre, nem igaz? - Tört már csontom az elmúlt egy évben, így köszi, nem élnék az ajánlattal. De jó tudni, hogy más is konyít az elsősegélyhez, nem csak a gyógyítóink. - jegyeztem meg némi elismeréssel, amíg el nem kezdte apámat emlegetni... vagy a protektort, vagy akármelyik más felettesünket, azt csak egy szemforgatással hagytam annyiban. - Egy, nem lógnak kocsányon a szemeim, kettő, informátor vagyok, három, mert a te verziódra is kíváncsi vagyok, nem csak arra, ő mit szépít arra, hogy miért költözött el. - Nem egy bányarémmel él együtt, és tudomásom szerint már együtt vannak egy ideje, eddig jól ki is jöttek. Mire fel akkor a nagy szétköltözés? Oka biztos van, azt nem is vitatom. - Nem, nem különösebben. Max. annyira, mint amennyit te aggódhatsz azon, mekkora a bicepszed harcos létedre. - vontam vállat, amúgy is inkább amiatt szoktak nyaggatni, hogy milyen kölyökképű vagyok, másrészt Savannah is tök jól tartotta magát így a százhoz közeledve, aztán jóval pletykásabb meg kíváncsiskodóbb volt, mint én... - Épp ezért itt az ideje megismerni, nem igaz? Na csipkedd magad, a kezed járjon, ne a szád, Scott. - zártam rövidre a szócsatánkat, igaz, ahogy közelebb hajol, egy csöppet meglepődök. Nem, nem ittam, sőt, ma még rá sem gyújtottam, és rosszabb, mint az anyám, amikor tizenéves voltam... Bár... nem, azóta is csinálná ezt az ellenőrizgetést, ha lenne rá módja. - Akkor milyen jó nekem, hogy nem ülő munkát végzek, meg szeretek hason fekve aludni, mi? - álltam el az ajtóból, hogy ki tudjon jönni, meg zárni, mielőtt elindultunk volna a paintball pálya felé. - Hagyjuk a francba a fogadásokat, nem hiányzik még egy bosszúálló Alaszkába, ha veszítenéd. - jegyeztem meg nyugodt magabiztossággal, mert éreztem, hogy ha ilyenre kerülne sor, biztosan sikerülne ismét nyerni, úriember meg biztosra nem fogad, ugyebár. Kivéve azt a múltkorit Primmel... Szóval kizárásos alapon marad a tombolás, és miután pályára lépve belevetjük magunkat a dolgok sűrűjébe, nem is hezitálunk sokáig, ahogy meghallom Cali hangját, már jelez is az a bizonyos hang az elmém veszélyjelző zugában, és még időben sikerült elugranom a festéklövedék elől. - Miért, mi vagy te, valami öreg néne...? Jól tartod magad ahhoz képest. - vágtam vissza szemtelenül, a szavak mellé egyből megajándékozva egy festékpatronnal is valahol törzs tájékon, ahogy sikerül.
Csak szemet forgatok a kijelentésére, mert kezdtem úgy érezni, hogy sokkal idegesítőbb személy tud lenni, mint egy-két önelégült farkas. Komolyan nem értem, hogy képesek mások elviselni, ha mindenkivel ilyen. Bár lehet tényleg velem van a bajom és ott kezdődik a gond, hogy nem talált a legjobb és a legbarátságosabb hangulatomban. - Ohh, hidd el, hogy annyira nem. De azért még egy sebet be tudok kötni, amíg el nem jutsz igazi segítőkhöz. – szólaltam meg kissé unottan. Harcos vagyok, így azért egy pindurit szerintem nem árt, ha értek a sebek ellátásához, de kár lenne tagadni, hogy messze vagyok én attól, hogy olyan profi legyek, mint egy gyógyító. Arra ott van Abigail, Ben és a többiek. Sose akartam orvos lenni, legalábbis nem ilyen értelemben. Én inkább a lélekgyógyításához értek. - Informátor létedre eléggé fura módon akarsz információkhoz jutni. – kacsintok rá játékosan, hiszen inkább titokban kellene kiszedni az információkat, vagy tévednék? – Amúgy meg az én verziómat nem kell senkinek se hallania. Elég legyen az, hogy ezt dobta a sors. Ha többet akarsz megkérdezni, akkor kérdezd inkább őt. – érezhette a hangomból, hogy tényleg nem akarok erről beszélni. Nem túl kedves emlékek ezek. S amúgy se szeret az ember a saját nyomoráról beszélgetni, vagy legalábbis nem ilyen téren. - Mókamester szerepre pályázol? – kérdeztem meg tőle kissé játékosan, ugyanakkor negédes hangon. Jól esett valami miatt szívni a vérét, mintha rajta kitölthetném azt, hogy mennyire is pocsék a kedvem. De minél több idő telt el, annál inkább rájöttem arra, hogy miért is kerültem az embereket mostanáig. Okkal, de persze ő ezt nem tartotta tiszteletben. - Csak ne hogy megbánd azt, ha egyszer a kezem túlzottan belendül. – mondtam neki mosolyogva és sokat sejtetően, hiszen azért egy harcos tényleg sok mindenre képes akár a kezével is. - Lol, ez most komoly? – kérdeztem tőle egy kisebb nevetés keretében, hiszen szerintem nem kérdeztem azt, hogy milyen munkát végez vagy éppen az alvási szokásait. Ez talán még több is volt, mint szerettem volna. - Ezt most bóknak kéne vennem, hogy a vénséghez hasonlítasz? Vagy inkább legyek szomorú, mert annyira kegyetlennek gondolnál? – kérdeztem meg tőle költőien, hiszen ez azért vicces volt, hogy pont Alignakot hozza fel. Legszívesebben megölném azt a szellemet, de nem lehet, pedig miatta robbant ki az egész vita közöttünk Bennel. Carter meg miatta gyászolta egyik jó barátját. Tisztára unfair volt ez az élettől. - Ez most komoly, Carter? Ennél jobbra nem futja?– s hamarosan a vészjelző jelez, hogy számíthatok egy lövésre, így pillanatok alatt vetem magam bukfencezésbe, így elkerülve a golyót, miközben én pedig viszonozom a kedvességet, de nem egyel, hanem kilövök rá hármat is, hátha valamelyik eltalálja őt. Hamarosan pedig a hátam az egyik védelmet jelentő tárgyhoz simul, s próbálom kifújni a levegőt. - Hol tanultál meglőni? – kérdeztem tőle kíváncsian, majd pedig lassan elindultam a másik irányba, hogy a háta mögé kerülhessek, ha csak időközben ő nem eszelt ki ellenem valamit.
Hát, megnyugtató tudni, hogy legalább annyi együttérzés van benne, nem hagy itt meghalni-elvérezni a küszöbön – inkább segít annyira, csak hogy elhúzzam a csíkot, aztán utána szenvedhetek ahol akarok. - Mert, mi benne a furcsa? - cél szentesíti az eszközt, amúgy meg nem háborúban vagyunk, hogy úgy kell sunnyogni az ellenfél szeme láttára, hogy még csak véletlenül se essen le neki, mi a pálya. Nem mondta egy szóval se senki, hogy titokban kell csinálni, sőt... miért ne lehetne egyszerűen megkérdezni? Sokszor úgy is a legegyszerűbb megoldások a legtisztábbak és leggyorsabbak. - Ha nem, hát nem. - vontam vállat, úgy is csak kíváncsiságból kérdeztem, nem fogok itt műsort levágni csak azért, mert semmi közöm hozzá, amikor a mókamester szereppel jön, akkor meg csak lemondóan legyintek. - Nem te vagy az első, aki megkérdezte, de... nem. - felelem csendesen, arra meg, hogy belelendülne, csak vállat vonok nemes egyszerűséggel. Mégiscsak harcos, annyira nem lepődnék meg. Bár lehet, hogy sok köszönet mégse lenne benne. - Nem, de ahhoz képest, milyen morcosan nyitottál ajtót, most meg nevetsz a hülyeségeimen, úgy tűnik, megérte. - mosolyodtam el én is, aztán csak intettem neki, hogy merre induljunk...
- Egyiket sem, csak ha már te hasonlítgattál engem Őzikéhez... - adok magyarázatot a spekulációjára, de inkább hessegetem is el az egész témát, bármit, mindent, aminek Alignakhoz és a Vörös Holdhoz van köze, mert nem akarok emlékezni rá... Úgy is fogok, életem végéig, legalább most hadd ne kelljen egy pár percig, óráig. - Nem mondtam, hogy nem tudok, de ki az aki elsőre felfedi az erősségeit az ellenfele előtt? - kérdezek vissza, miközben kikerülök egy lövedéket és viszont támadok. Amit meg ezúttal Cali kerül ki sikeresen, amire azonban nem számítok, hogy kapásból háromszorosan kapom vissza a kedvességet... Mázli, hogy mind a hármat sikerül kikerülnöm, még ha nem is sok híja volt a dolognak. Milyen gáz lett volna már, ha kapásból benyelem mindhármat? - Nagyapám egész gyakran elvitt magával vadászni. - válaszolok az ellenfelem kérdésére, miközben az előző roham után fedezékbe húzódok egy pillanatra, majd miközben szóval tartom, agyalok, hogy merre lenne célszerű tovább mozdulnom - De hogy őszinte legyek, hokiütővel klasszisokkal jobban tudok célozni. - vallottam be, mielőtt nekiiramodtam volna, hogy némileg kerülve úgy változtassak helyet, hogy Cali is célkeresztbe kerülhessen. Igaz, eleinte nem szándékoztam magasabb szintű varázslatokat használni, ha már ő sem tud olyanokat, de... nála meg a tetoválás akarva-akaratlanul jobb ösztönöket és reflexeket ad, így csöppet sem lesz lelkiismeretfurdalásom, amiért a következő támadásom előtt vakuvillanás erejével megegyező meglepetés varázslattal kínálom meg. Remélhetően elég ideig káprázni a szeme ahhoz, hogy a kettőből legalább az egyik lövedékkel eltaláljam, mielőtt én gurulok újra fedezékbe.
Csak megforgatom a szemeimet arra, amit mond. Pedig, ha már többen is kérdezték tőle, akkor lehet, hogy van benne igazság. De nekem aztán mindegy, hogy éppen milyen címre pályázik. Nem túlzottan érdekel, hiszen nem vagyunk barátok se, meg nem is nagyon ismerjük a másikat. Most talán egy kis időre együtt kikapcsolódunk és utána lehet, hogy nem is fogjuk látni egymást nagyon, viszont, ha jól rémlik, akkor pont az ő lányával futottam össze hónapokkal ezelőtt. Hmm, ez egyre érdekesebb és furább is. - Szerintem csak a karót nyeltek nem tudnának mosolyogni ennyi hülyeségen. – pillantok rá komolyan, mert túlzottan nem érdekel, hogy mekkora mosolyt csalt az arcomra, vagy mennyire van elegem per pillanat úgy mindenből, hiszen hamarosan már úton is vagyok. Fogalmam sincs, hogy miként fogunk mi kijönni arról a terepről, de sok jót nem remélek. A kék és lilafoltok meg elférnek a többi között, amiket harcosként szoktam begyűjteni edzések során. Nem pont emiatt fogom magam elsírni.
- Miért nem vagy az? Mi lennél akkor? Egy dühös vadász? Esetleg cserkész? – kérdeztem meg tőle kissé poénkodva, hiszen mind a ketten a másikra vadásztunk. Csak míg az ő oldalán a mágia, addig az én oldalamon elméletileg a harcos tapasztalatok álltak. Bár az is tény, hogy sokkal inkább farkasok elleni küzdelemre voltam kiélezve, de csak nem fog kifogni rajtam egy informátor. - Az ostoba és a naiv? Akkor se szép adni az ártatlan kis kíváncsi fáncsit, aztán kiderül, hogy egész jól bánsz a fegyverrel. Hmm, kíváncsi vagyok arra, hogy ki kerül ki tropában. – nevettem el magam, hiszen tényleg érdekelt, hogy mennyire is fogjuk leamortizálni magunkat. Valahogy nem bántam volna, ha eléggé, mert akkor talán végre ráveszem magam a gyógyításra, bár kötve hiszem. Amilyen hülye vagyok jelenleg inkább hagynám magam szenvedni, ahogyan eddig is mindig tettem, kivéve, ha eléggé komoly volt a seb. Hamarosan pedig kikerülöm a golyókat, ahogyan ő is az enyémeket. Szemmel láthatóan mind a ketten bevetettünk egy kis trükköt, de hát ő mondta, hogy őrző módra játszunk. Én csak eleget tettem neki. – Ha nem bánod, azért a hokiütődet elkerülném és biztosan mókás lehetett. – utalok arra, hogy a nagyapjával eljártak vadászni. Az ilyenek mindig tele vannak meglepetéssel, jókedvvel és sok-sok kalanddal. Legalábbis én imádtam édesapámtól ellesni a különféle dolgokat, ahogyan az őrsön a fiúktól is. Fedezéket próbálok találni, de elkésem, hiszen hamarosan pontosan villanás varázslattal találom magam szemben, aminek köszönhetően rövid időre rohadt pocsékul látok és ennek eredménye lesz az is, hogy két golyót is bekapok . Felszisszenek, majd az ösztöneim után menve hamarosan fedezéket is meglelem. Újra töltöm a fegyvert, miközben érzem, hogy a kézfejemet felsértette a patron, s hamarosan a hasam tájékán is nyilalló fájdalmat érzek. – Rohadt életbe, Carter! – szólalok meg csöppet se nőisen és kicsit talán úgy, hogy jobb ha menekülsz, majd próbálom egyenletesen venni a levegőt. Végül elhallgatok és lassan indulok el. Nesztelenül, s ha sikerül bemérnem őt, akkor két golyót küldök has-mellkas, vagy hát-derék tájékra, attól függ, hogy miként is sikerül meglepnem őt, illetve még kettő küldök lábra is. Remélhetőleg most már valamelyik talál, mert én nem tudok olyanokat, mint ő. Majd pedig sietve bújok vissza a fedezék mögé.
- Egyik se nyert, de próbálkozz csak, szólok, ha egyszer mégis. - hagyom rá a gyerekes találgatósdit, amiben idiótábbnál idiótább jelzőkkel illeti, inkább koncentrálok a játékra, mielőtt még lealáz itt a végtelenségig. Azért jöttem, hogy mindketten jól érezzük magunkat, akkor hadd legyen már nekem is némi sikerélményem! Mondjuk nem mint ha a kis szópárbajunkat ne csípném... - Mikor én adtam itt olyasmit? - kérdeztem vissza, miután az első rohamot sikeresen túléltük, amúgy meg hazugság végképp nem volt benne... informátor voltam, nem harcos, az meg nem az én bajom, ha a puska nem tartozik a tőr-lándzsa-íj kőkorszaki harcos felszerelések közé. Lehet nem ártana lépést tartani a korral? - Ne aggódj, azt otthon hagytam. - utalok a hokiütőkre, ami meg nagyapámat meg a mókát illeti... hát, a kettőt nem sűrűn hallottam eddig úgy, hogy egymáshoz lett volna közük. Mondjuk valamennyire az is tud mókás lenni, ahogy az öreg másokat szapul, szivat, meg aláz porig, persze csak külső szemlélőként. Amikor te vagy a szerencsétlen áldozat, akkor már kevésbé vicces a dolog. A beszélgetés azonban nagyjából eddig tart, mert belevetem magam a dolgok sűrűjébe, varázslatot villantok, majd egy sorozattal is megkínálom Calit, mielőtt begördülnék egy újabb rakás homokzsák mögé, csak annyira lesek ki, hogy meglessem, ezúttal sikerült-e célt találnom? És naná! Mondjuk amikor meglátom, mekkora festékfolt éktelenkedik a hasa táján, akaratlanul is összerezzenek kissé, régi beidegződés... emlékszem, hány nyaklevest meg mennyi lecseszést kaptunk régebben tesiórákon, ha lányok ellen játszottunk, és hasonlóképp sikerült eltalálni valamelyiküket a labdával. Bezzeg fordított esetben! A kutyát se izgatta különösebben... - Bocsi! - kiáltok vissza neki némi bűntudattal a hangomban, ahogy meghallom a nevemet, bár legyünk őszinték, belehalni úgy se fog, sőt, különösebb baja se lesz tekintve, hogy védőfelszerelést is kaptunk. Oké, mindenhol nyilván az se véd, de ahol eltaláltam, ott pont igen – arról meg honnan kéne tudnom, hogy esetleg érzékenyebb ezen a tájékon, mint alapból lennie kéne? Van egy olyan érzésem, fájni fog ez még nekem, de nagyon. Nem is ücsörgök sokat, inkább menekülőre fogom, hogy minél távolabb kerüljek a csajtól, mielőtt még egy teljes tárat rám zúdít hálából. Ha elég ideig bújkálok előle, csak alább hagy a lelkesedése, nem igaz? Vagy még inkább felcseszem az agyát vele... Úgy tűnik sikerült is, mert ahogy rejtekhelyet váltanék, hirtelen szembetalálom magam vele, és ahelyett, hogy lőnék, gondolkodás nélkül vetődök is el, oldalra, hogy kikerüljem a festékgolyókat, s míg a nagyját sikerül is, az egyik csak egy hajszálon múlt, hogy nem talált el, az utolsó pedig úgy kap oldalba, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, érzem ám még a mellényen át is a nyomát. Estére milyen szép lila folt lesz belőle! - Ó baszki, Scott, pont rózsaszín? - kenem szét a festéket fintorogva, mielőtt leráznám a kezemről - Más nem volt? Választottál volna pirosat, az legalább úgy néz ki, mint ha vér lenne. - csóváltam a fejem, mielőtt beletöröltem volna a nadrágom szárába a ronda rózsaszín trutyit, és ha már itt tartunk, újra is töltöttem a puskát tartalék festékpatronokkal. Hogy aztán jöhessen az ellentámadás, igaz, ezúttal nem a csendben settenkedős módon, hanem nyíltan megrohamozva, hordón átvetülve igyekeztem bejutni a védvonalak mögé, hogy úgy kínáljam meg Calit három lövedékkel, ahol találom. Na jó, fejre azért nem céloztam.
Semmi kedvem nem volt próbálkozni és ezt ős sejthette, így inkább abba is hagytam a dolgot. Nem életem célja az, hogy másokat piszkáljak vagy éppen totó mester legyek. Meg nem is amiatt voltunk itt, hanem amiatt, hogy kiadjuk magunkból a feszültséget. - Kicsit talán igen…- jegyzem meg mosolyogva, miután én is fedezékbe vonulok és egész jól megúszom a dolgokat. Érezhette a játékosságot a hangomból, de nem gondoltam volna azt, hogy informátor létére és edzőként ennyire jól bánik a fegyverrel, de mindig érik meglepetések az embert. – Miért lett belőled pont az, ha ennyire jól bánsz vele? – kérdeztem meg burkoltan a dolgot, mert szerintem harcosnak se lehetne annyira esetlen, vagy ahhoz már nem elég ügyes? Hangosan elnevetem magam a hokiütős dolgon, de nem felelek már arra se, hiszen az a cél, hogy egymást becserkésszünk és minél jobban telibe találjunk. Egész jó szórakozás ez, nem is értem, hogy miért nem jöttünk ide gyakrabban másokkal. Bár az is lehet, hogy nem lenne rá jelentkező. Ki tudja, pedig jó móka. Hamarosan pedig végül sikerül is célt találnia és most már a másik kezem is kicsit felsérti a bőrt ez álltal, de nem túlzottan érdekel. Ha a karommal nem törődtem, akkor pont, hogy ne mezzel fogok. A megnyilvánulásom meg lehet nem éppen volt nőies, de annál inkább emberibb, hiszen egyikünk se sérthetetlen vagy érzéketlen a fájdalomra. Bár érdekes lenne olyan őrző, aki nem érez semmilyen fájdalmat valamilyen sérülésnek köszönhetően. Vajon van olyan, vagy azt is helyre lehet hozni gógyitokkal? Hmm, érdekes kérdés, de jobb, ha inkább figyelek és ennek köszönhetően pedig egy kisebb záporesőt zúdítok rá. 4 lövedék száguld felé és kíváncsian várom az eredményt, hogy melyik talál és melyik nem, vagyis inkább, hogy mennyi. Amikor az utolsó telibe kapja, akkor egy kisebb diadalmenetes arcot vágok és picit még a levegőbe is bokszolok, mint valami idióta, közben pedig őt figyelem mosolyogva. - Gondoltam a szemed színéhez tökéletesen passzolna Carter, nem gondolod, hogy igazam van? – kérdezem tőle kisebb kuncogás közepette, hiszen egészen jól éreztem magam és még sikerült kicsit kikapcsolódnom is. – Majd legközelebb igyekszem, „bolha”. – a bolhát se sértésből mondom, de az előbb elég szépen ugrált a golyók elől, így szerintem illik ez az idióta név most. S ahelyett, hogy fedezéket keresne, elindul felém és elkezd lőni rám, mint valami öngyilkos katona. Mielőtt viszont még az első golyó elérhetne sietve vetődöm hasra, majd pedig begurulok az egyik hordó mögé, hogy újra tárazzak. Lassan indulok el, majd átosonok egy másikhoz és megpróbálok mögé kerülne, bárhonnét is keveredek elő egyből lövök és próbálom telibe kapni őt még inkább, mint előtte. Az egész tárat kiürítem rá és az se érdekel, ha közben esetleg lőne rám, s eltalál.
- Mert nem akartam mindent egy lapra feltenni. Tudod, ha valami olyan baleset történne, elég, ha az egyik fronton minősülök hasznavehetetlennek, legalább a másik hadd maradjon meg, ahol még lehet sikerélményem. - válaszoltam a kérdésére, mert igaz, a harcosok útja talán sokkal kézenfekvőbb lenne már csak a szakmámból kifolyólag is, de elég egy rossz mozdulat, baleset, bénulás, amputáció, vagy bármi hasonló, hogy már jóval problémásabb legyen bármelyiket is folytatni, legyen szó sportról, vagy harcokról. Nem hiába, hogy a sportolóknál is bevett szokás valami diplomát is szerezni „vész” esetére, ha kiöregednének, vagy beütne a krach. Csak újabb sikerélményként könyvelem el, hogy ismét sikerült megnevettetnem, úgy tűnik, már megérte kimozdulnunk egy kicsit, ha igaz lassan, de oldódik a hangulat – mi meg kiszakadunk kicsit a mindennapok depresszív, szürke közegéből. Lehet, be kéne dobni az ötletet a Protektorátuson is, ha nem is feltétlenül paintball kapcsán, de időről időre igazán összejöhetnénk kikapcsolódni is, nem csak akkor, ha munka van... kosárlabda, foci, fiúk vs. lányok, öregek a fiatalok ellen, tanonc-mentor, esetleg kasztok közötti vetélkedő, vagy bármi más szempont alapján. Biztos jó móka lenne. Azt magam is észre veszem, hogy a karját mint ha kissé nehézkesebben mozdítaná kedves ellenfelem, de lévén nem tudok a sérüléséről, nem is foglalkozok különösebben vele. Meg egyébként is képzelem, mennyire értékelné, ha valami egyszerű zúzódás miatt elkezdenék aggodalmaskodni neki, én sem mindig viselem jól az ilyesmit. A következő támadása elől egész jól sikerül elsasszéznom, csak az utolsóval kap oldalba, kár, hogy az ellentámadásomat olyan szépen hárítja... én viszont úgy tűnik, nem úszom meg ilyen egyszerűen a kis öngyilkos akciómat, mert bár pár festékpatront sikerül elkerülnöm, de fele még így is talál. Tanulópénznek mindenesetre jó volt, hogy a későbbiekben hanyagoljam az ilyesmit, én meg azt hiszem, egy darabig hanyagolni fogom a hason fekve alvást, mert... aucs. Ha vörös festéket használna, szerintem már úgy néznék ki mostanra, mint aki most szabadult valami hentes módjára kaszaboló véres horrorfilmből. És ha már az egész tárat elpazarolta rám, én sem vagyok rest kihasználni a helyzetet – sem időt, sem esélyt nem adok neki az újratöltésre, egészen közelről szegezem neki a fegyvert, ahogy odaérek elé. - Megadod magad? Vagy... - kapja egyből a kérdést, mielőtt még nagyon ellenkezhetne, ha pedig nemleges választ kapok... nos, úgy van még 3 patron a fegyveremben, amit neki tartogatok. Persze akkora szemétláda én sem vagyok, hogy ilyen közelről lőjem le, tud ez fájni piszkosul akkor is, ha több tíz méteres távolságból kapja be az ember, hát még ha ilyen közelről... úgyhogy ha folytatni szeretné a harcot, első körben csak egy jó adag festékkel maszatolom össze az arcát, már amennyire a védőfelszerelés engedi – legalább visszakap valamit abból, amik az előbb loccsantak rajtam, a fegyver meg ráér akkor, ha menekülőre fogná – vagy viszonozva a kedvességemet, engem kezdene kergetni.
- Ohh, értem. Remélem azért egyszer teljesen helyre jössz, vagy legalábbis annyira, hogy ne legyen belőle több gondod. – fogalmam sincs arról, hogy milyen lehet úgy élni, hogy egy baleset beárnyékolja valamennyire az életedet, s nem csinálhatod azt, amit annyira szeretnél. Hallottam már róla, hogy játékos volt, most pedig edző, de legalább nem zuhant magába, vagy jól leplezi a sok ökörségével vagy éppen azzal, hogy az emberek agyára mehet, amikor agymenése van. Szép lassan pedig oldódik a hangulat, hiszen nem egymásra haragudtunk, vagy a másikkal lett volna bajunk. Egyszerűen csak az élet súlya telepedett a vállunkra és az szegezett minket az élet kissé keserű, olykor pedig kegyetlen mocsarába. Annak ellenére, hogy inkább rejtőzködni kellene nem túlzottan zavar az se, hogy néha inkább beszélünk, vagy éppen a nevetésem tölti be a teret, vagy legalábbis a környezetünket. Talán szólni kellene Willnek, hogy lehet kellene amolyan csapatjátékokat szervezni ide, vagy csak néha valami kis összeruccanást, hogy jobban megismerjük a másikat. Szóltak, hogy viszketni fog a heg is, ami valóban így van, ahogyan gyógyul, s még az se érdekel, ha nyoma marad. A tetoválásnál elfér, de nem akarom begyógyítani. Nem vagyok ennyire hiú se, meg most nem túl sok kedvem van használnia se a mágiát. Én találok, ha nem is mindegyikkel, de azért három betalál. Lassan olyan lesz, mint egy festékvászon, én pedig sikeresen kivédtem az ő támadását. Annyira nem is rossz ez a varázslat, régóta nem használtam már és segít jobbnak lenni, hiszen a reflexeim eleve egész jók. Mégis csak harcos lennék, de azért jobb így kicsit megspékelni az ösztöneinket a támadások ellen. Figyelem, ahogyan színesre változik a ruhája, majd mosolyogva rántom meg a vállaimat, mintha teljesen ártatlan lennék, de mielőtt eltűnhetnék, vagy éppen újra tölthetném a fegyvert egyre közelebb ér, amikor is már nincs menekvés. Ilyenkor közelről csak nem fog lelőni, de pár méter után megtenné. Miután meghallom a szavait, csak mosolyogva fordulok meg, s megrántom a vállaimat. - Vagy különben mi lesz? Lelősz? – kérdeztem meg tőle egy kisebb nevetés keretében. – Te is és én is tudjuk, hogy nem tennéd meg. – jegyzem meg könnyedén, hiszen ennyire szadista vadállat nem lehet egy informátor. Egy harcosból kinézném, hiszen részben vélhetően valami nem stimmel velünk, amiért ez lett belőlünk és nem valami békésebbet választottunk az őrzők keretein belül, de ettől szép az élet. - Héé, festővászonnak gondolsz? - kérdezem tőle nevetve, miközben próbálom eltolni a kezét, hogy ne legyek csupa olyan, s az se érdekel, ha esetleg közben a fegyverem a földre hull. A következő pillanatban sietve kapom el a fegyverét, majd ha sikerült meglepnem, akkor picit orrba is lököm velem, de nem úgy, mint a filmekben, hogy törjön és vérezzen. Nem mentek el otthonról, inkább csak úgy, hogy érezze, majd ha lehetőségem van rá, akkor a lábammal támadok a lába ellen, hogy a földre kényszerítsem őt, ha sikerül, akkor a fegyverét fogom rá és megszólalok. – Szóval vagy mi lesz? – kérdeztem tőle mosolyogva. Ha pedig esetleg nem sikerült volna a földre küldenem őt, vagy mind a ketten borultunk volna… Nos, akkor vélhetően ő se hagyta szó nélkül a kis akciómat…
|| Én nem dobtam rá, mert bíztam abban, hogy esetleg jobb harcképzettséggel le tudlak gyűrni, de simán dobhatsz is, amelyik neked jobb, mivel a varázslat neked is segít. Azért írtam két lehetőséget is. S bocsi az orrod miatt.
- Kösz! Gondolom nem meglepő, hogy osztom a véleményedet. - hülye lennék nem reménykedni, még ha tisztában is vagyok vele, hogy olyan úgy sem lesz a lábam soha, mint a baleset előtt volt. Hiába, nem vagyok vérfarkas... Ahogy egyre-másra indítjuk a támadásainkat és próbáljuk hárítani a másikét, szinte teljesen sikerül elveszíteni az időérzékemet, szerintem ha kéne, sem tudnék még csak tippelni sem, mennyi ideje lehetünk itt bent. Festékből is jut bőven mindkettőnknek, bár őszintén szólva, már az elején elvesztettem a fonalat, hogy számoljam, kinek hány találata van. Mást nem ha valamelyikünk kíváncsi rá, majd legközelebbi találkánk alkalmával nyilatkozunk a kék-zöld foltok számáról. - A fenébe, ilyen könnyen kiismerhető vagyok? - billentem oldalra a fejem csalódottan, hogy még csak ennyit sem néz ki belőlem, amikor fegyvert szegezek neki. Kapnak ezek a harcosok valami pszichológiai képzést is az ellenfelük viselkedéséről, vagy... ó, a fenébe. Elfelejtettem, hogy pszichológusnak tanul a csaj... Hogy is felejthettem el? Mindenesetre a festékkel összekenést nem ússza meg részemről! - Valld csak be, hogy erre aztán nem számítottál, mi? - vágok vissza vidáman, örülve a sikeremnek, csak azzal nem számolok, hogy ő is készül valami kevésbé kellemessel... Mielőtt azonban túl sokat vacillálhatnék azon, hogy hogyan tovább, elengedjem-e, vagy bizonygassam neki, hogy nincs igaza, megszerzi a fél kézzel tartott fegyverem. Kettőt pislogni sincs időm és már orrba is kólint vele, én pedig egy újabb orrtöréstől tartva hátrálok el tőle... Még az se érdekel, hogy épp most kentem össze saját magam is festékkel, de a fenébe is, nem akarom, hogy egy éven belül kétszer is törjön! Így pedig már végképp nem kell nagy tehetség ahhoz, hogy kirúgja a lábamat, én meg tompa puffanással terüljek el a földön. - Basszuskulcs... hát erre meg én nem számítottam. - ismerem be némileg megszeppenve, ahogy felsandítok rá. Amikor pedig meghallom a kérdését, még a kezeimet is felemelem megadóan válasz gyanánt. - Hát...győzzön a jobbik, nem igaz? - kérdezek vissza, legalábbis ilyen cimszóval vágtunk bele az egészbe. Igaz, szó esett arról is, hogy ér csalni, így hát amint sikerült meggyőznöm arról, hogy ő nyert és már nem szegezi nekem a saját fegyveremet, élek is az alkalommal, hogy ezúttal én rúgjam ki az ő lábait – még úgy is, hogy tudom, ha rajtam landul, valószínűleg fájni fog...
|| Sebaj, két szinttel jobb vagy harc terén, nekem simán jó. Az orromat meg majd meggyógyíthatod
- De, nem látod a meglepettséget az arcomon? – kérdezem tőle játékosan és közben valami totális idétlen fejet vágok, hogy utána a reakcióját látva, vagy talán még előtte elnevessem magam. Elhiszem, hogy ő is ezt szeretné, én meg pont nem bánom azt jelenleg, hogy kissé béna vagyok az egyik kezemmel, de aki véletlen szétszabja a tenyerét és az alkarját, az már csak így jár. Még szerencse, hogy egyik gyógyítóval se találkoztam, mert például Abigailtől tuti nem szabadultam volna addig, amíg be nem gyógyítja, de most nem akarok gyorsítani a folyamaton. Már az elején elveszítettem a fonalat olyan téren, hogy mennyivel találtam be, vagy ő engem, de nem is érdekelt. Nem érdekelt már az se, hogy mennyire sérülök meg, vagy mennyire nem, mert az számított, hogy végre jól éreztem magam és képes voltam újra nevetni, vagy éppen mosolyogni. Lehet, hogy néha roppant mód idegesítő tud lenni Jackson, de remek társaság ezt is meg kell hagyni és remélhetőleg nem most utoljára lőttük szét egymást, vagyis láttuk egymást. - Mondjuk azt, hogy jó megfigyelő vagyok, meg nem tűnsz annyira elvetemültnek se, hogy megtedd. – mosolyodom el, hiszen nem véletlen tanulók dilidokinak se, vagy éppen segítettem be a rendőrségen még otthon apáéknak. Festékes dolgon természetesen elnevetem magam és próbálom kivédeni több-kevesebb sikerrel. - Erre aztán tényleg nem, hogy indiánná változtatsz. – kuncogtam el a dolgot, de mielőtt még túl sokáig nevetgélhettünk volna, vagy gondolkozhattunk volna arról, hogy merre tovább egyszerűen csak cselekszem. Figyelem, ahogyan most saját magát keni össze, miközben a fegyver nálam marad, ő pedig hátrál, mintha attól tartana, hogy eltörtem az orrát. Én se vagyok ennyire őrült, vagyis nem ilyen helyzetekben, majd a következő pillanatban már a lábamnak köszönhetően landol a földön is, a fegyverét felhúzom, majd rászegezem. - Sose gondold azt, hogy egy harcosnak nincs következő lépése…. főleg harcban... – mosolyodom el, hiszen azért jó érzés volt, hogy képes voltam én is meglepni őt. – Remélem azért túlzottan nem fájt a véncsontjaidnak. – jegyzem meg még ártatlanul. – - Igen, valami ilyesmit mondtál. – szólalok meg egy kisebb kuncogás közepette, hiszen azért jó érzés, hogy legyőztem őt, vagyis majdnem… mielőtt még a kezemet nyújthatnám neki, most ő kaszálja el a lábaimat és egyenesen rázuhanok. A karommal is telibe találom a mellkasát, a fejünk is kicsit összekoccan, meg amit a természet nem sajnál, hogy kicsit még inkább összezúzzon minket. – Te megőrültél! Azt akarod, hogy ripityára törjelek? – jegyzem meg egy kisebb fejcsóválás közepette, majd végül legurulok róla és a hátamon fekszek én is, miközben eme őrültségnek köszönhetően nevetésben török ki, végül az oldalamra fordulok és őt figyelem. – Csak nem arra pályázol, hogy gyógyítsalak is, amiért "összetörtem" a fitos kis nozidat? Vagy az volt eddig a szexepilled? – kérdezem tőle csöppet se komolyan, de jókedvűen.
- Nem. - vágok vissza nevetve, pláne, amikor meglátom a grimaszát is hozzá... Csak megcsóválom a fejem, aztán már ugrok is, hogy mentsem a haza – meg az informátorok becsületét. Csóri informátorok, hogy én képviselem őket...? - Ha olyan jó vagy, miért nem játszol a mi csapatunkban? - kérdezek vissza, akárcsak ő az előbb... lehet, hogy harcosként jobban helyt állnék, ahogy lehet, hogy neki is sokkal kézzel fekvőbb lenne az informátor lét, de ahogy nekem is megvolt a magam oka, amiért így döntöttem, gondolom, ő sem véletlenül maradt annál, aminél. - Indián? Ugyan már, azoknak nem volt rózsaszínje... vattacukor! - javítom ki, legalábbis színben sokkal közelebb áll hozzá. Hogy aztán alig néhány pillanattal később én is csatlakozzak a klubhoz, saját magamat mázolva össze, ha nem is volt tervbe véve korábban... - Azt hiszem, a mai nap tanulsága is megvolt. - sóhajtok fel a szavait hallva, nincs mit szépíteni rajta. Csak akkor küldök felé egy gyilkos pillantást, amikor vénnek merészel nevezni... - Éltek már meg rosszabbat is. - tekintve, hogy több, mint húgy éve jégkorongozok, csodával határos lenne, ha még egy csúnya esésem se lett volna, pláne, mert gyakorlatilag már az első órák azzal kezdődnek, hogy megtanítják az embert esni – igen, esni, mégpedig azért, hogy a lehető legkevesebb sérüléssel ússza meg a dolgot. Igaz, most nem jégen vagyunk, és nem is sok időm volt variálni azon, hogyan érjek földet... Csak elmosolyodok a szavaira, amikor igazat ad, amikor azonban a kezét nyújtja, aljas mód rúgom ki az ő lábait, hadd essen csak ő is. Kár, hogy pont rám, mit ha nem kapott volna még eleget a mellkasom, vagy érte volna elég sérülés a fejemet mostanság, de hála a védőfelszerelésnek, túléljük. A kifakadására csak jóízűen nevetek, immár tényleg kiterülve a földön, mert kétlem, hogy lenne tovább lépése, akármennyire is hatásos volt az előbb, amikor pedig legördül rólam, hasonlóképp béka módjára kiderülve, csak tovább vigyorgok. Más se hiányzik, mint hogy berohanjon egy csapat kiskölyök, aztán ők is megkínáljanak egy sorozattal... - Ugyan már, jégkorongozó vagyok, nem a te vasággyal ötven kilód fog összetörni... - ha már látott valaha meccset, tudhatja, ott milyen szinten megy néha a verekedés, a durvulás, palánkon átvágás, meg győzelem esetén kicsi a rakás, kicsit nagyobb súlycsoportú egyénekkel. - Nos, ha már ilyen lelkesen felajánlottad magadtól, hülye lennék kihagyni a lehetőséget. Az orrom meg sosem volt fitos, pláne, hogy szerencsétlen többet kapott az elmúlt egy évben, mint előtte úgy 10 év alatt... - felelem szórakozottan, és oda is nyúlok, megnézni, hogy vérzik-e, de úgy tűnik, ezúttal megúsztam a dolgot. Törni se tört, akkor már a fél arcom lezsibbadt volna.
No need to think about it You do it or you die Those aren't tears Don't let it trick on you I am hard as steel Get out of my way Pay back all at once Suck away the tender part
- Mert gyerekkoromtól kezdve erre neveltek, s mert családi hagyomány. – feleltem röviden. Édesapám már gyerekkoromtól kezdve megtanított harcolni, ahogyan az se lényegtelen, hogy a családban volt már pár harcos. Mondjuk nagyapáról sose lehetett otthon beszélni, apa valami miatt nagyon nem kedveli, így sose ismertem őt, s még egy képet se láttam róla. Talán már nem is él. - Tudod, ez amolyan Barbie indián. –szólalok meg nevetve, hiszen eleve nem vagyok az a Barbies típus, se alkat, ezt ő is sejtheti. – Csak meg ne akarjon enni, mert valaki annak néz! – teszem hozzá pontosan annyira komolyan, mint az első dolgot mondtam. Az biztos, hogy agymenésért neki se kell a szomszédba mennie. Ártatlanul pislogtam rá, amikor kis híján meg akart ölni a pillantásával, mert vénségnek neveztem, de hozzám képest azért tényleg vén, meg persze Ben is az, de az már máskérdés, hogy viszonylag én is még a zsenge hajtások közé tartozom, talán a legfiatalabb is lehetek az őrzők között, s nem a beavatottakat tekintve, de ki tudja, annyira nem is érdekel ez. - Akkor még azt hiszem van hova fejlődnöm, ha már éltél meg rosszabbat is. - kacsintok rá játékosan, hiszen vélhetően simán összetudnám csomagolni őt. Lévén, hogy harcban jobb vagyok, ő meg mágia terén lehet jobb. Mindenki valamiben jó, vagy éppen jobb, mint a másik. Nem számítottam arra, hogy viszonozni fogja a kedvességemet, de szemmel láthatóan sikerül ezt úgyis csinálnia, hogy részben még több fájdalmat szerezzen magának. Az én kobakom is fáj kicsit, de szerencse, hogy van rajtunk felszerelés, mert az azért megvédett a koccantástól is, amihez a gravitáció ereje is eléggé hozzájárult. Biztos nem heverhetünk itt sokáig, mert a végén még valami „ellenséges” csapat találna meg minket és úgy gondolnák, hogy miért ne lőhetnénk szét eme két napozó valamit, mert biztosan előbb hasonlíthatunk valami kiterült álltara ilyen csapzottan és festékesen, mint esetleg normális –csöppet se agyament embereknek -. - Ohh, nem is tudtam, hogy már mérlegképességeid is vannak. Pontos adatot is tudsz mondani? – pillantottam rá mosolyogva, s a rózsaszín festékes arcát látva még inkább nevetésben törtem ki. - Úgy néz ki, hogy akkor mindig rossz helyre dugod, vagy olyanba ártod az orrocskádat, amibe nem kellene. – jegyzem meg játékosan, majd feltornázom magam nagy nehezen és lenézek rá. – Tényleg ezt akarod? Nem vagyok a legjobb benne, se gyógyító és annyira nem is állok jól, szóval… - nézek le rá kérdőn, hogy jól meggondolta-e. – Még a végén olyan orrod lesz, mint… - gondolkoztam el játékosan, de mosollyal az arcomon, majd pedig játékosan a meg nem szárít festékkel húztam neki egy-két indián csíkot az arcára, ha csak meg nem akadályozott benne…
Kezdőlap
<3 //
]
S bocsi az orrod miatt. 
