A kedvem határozottan jó volt, bár mikor nem az, így természetesen ki nem hagytam volna ezt az igencsak mókásnak ígérkező eseményt, pláne azok után, amilyen kis mufurc volt tegnap Duncan. Sebaj, legalább sikerült meglelni Rosie ruháját, ami miatt megérte, meg persze, láthattam a szuper rózsaszín séróját, de a tudat, hogy példának okáért Balázstól milyen büntetést kapott, valahogy azt sugallta, hogy én kifejezetten finom voltam vele. A hozzám hasonlóan aprócska nőstény és természetesen a tündér Anne mellett ültem, igaz, egy másik asztalnál, de a székemet elfordítottam. Noha nem éreztem gardedám szükségességét, a kislány tegnap már bebizonyította, hogy ő magától is tudja, hogy mi az, amit nem szabad néznie. Részemről ezzel nem sokkoltam volna szegényt, de hát nem én döntöttem a dologról. Azért megpróbáltam nem nagyon kilógni a sorból, és füttyentettem egyet, amikor megláttam Duncant a lányok között. Nem volt épp nehéz kiszúrni, ám ami azt illeti, meglehetősen agyzsibbasztóra sikerült az összhatás. Kezdtem úgy érezni, hogy ez nemhogy Anne, de az én lelki fejlődésemet sem fogja szolgálni. Pech, hogy már nem tudnék meglógni feltűnés nélkül. Láthatólag D nincs oda azért, amire készül, szerintem már az öltözék is betette nála a kaput. Megértem. Nos, azt bátrán ki lehet jelenteni, hogy finoman szólva nem tud táncolni, talán be kellett volna előtte íratni egy tanfolyamra, de ez most már bukta, milyen kár, hogy még a látvány sem kárpótol… Ejj, ejj. Pillanatokon belül meg arra a következtetésre jutok, hogy nem ártana Duncant elküldeni a topmodell leszekbe (is), hogy megtanítsák a színpadon vonulás rejtelmeire. Ők biztos tudják azt is, miként kell cipősarkak elhalálozása nélkül ugrálni. - Jaj… ugye nem? Suttogom, és először falfehéren figyelem, ahogy Balázshoz közelít az attrakció maga, aztán szinte egyik pillanatról a másikra olyan vörös leszek, hogy azt bizony bármelyik rák megirigyelhetné tőlem. Hát… én ilyet nem… soha… atya ég… úr isten… segítség? Ráadásul BB még adja is alá a lovat, én meg jobbára csak hápogok és lángolok, mert hát, erre másként én képtelen vagyok reagálni. Istenem, mekkora szerencse, hogy nem én adtam neki ezt a feladatot, akkor már el is süllyedtem volna. Arra mondjuk kíváncsi lettem volna, hogy az öltáncot gyakorolta-e, mert a simát biztos nem, de ez gyanúsan jól ment neki. Persze, lehet csak szakmai ártalom, és nem BB kedvéért merült el a kelleténél jobban a témában. Tanga!!! Tanga volt rajta. Fujj. Oké, nevezzetek bátran prűdnek, de ez már végleg kisütötte a biztosítékot. Ráadásul flitteres, meglehetősen ízléstelen darab. Hát, nekem bizony rémálmaim lesznek. - Rosie, befognád az én szemem is? Kérdeztem a nőstényt, mert bármennyire is akartam másfelé nézni, valahogy nem ment, csak tágra nyílt tekintettel sokkolta az agyam a látvány pillanatról pillanatra, és most nagyon, de nagyon szerettem volna máshol lenni. Hála az égnek azonban hamarosan vége volt, én meg olyan mély levegőt vettem, mint talán még soha, és pusztán az illem mozgatta a karjaimat, hogy megtapsoljam eme „csodálatosan lenyűgöző” mutatványt.
Ez az a nap, amit akkor sem hagyna ki, ha Brad ezer ezüst lánccal köti ki valahová, mert ezt muszáj látnia. Egyszerűen nem lehet kihagyni, hogy egy volt Testőrt női cuccban lásson táncolni... annyira abszurd, de annyira... hát Duncan tiszta szőr. Legalább leborotválja valaki előtte, vagy nem? Éjszakai bár, mégis miben lennének a lányok? Tanga, csöcstartó és ilyesmi, na most Corvin egy ilyen szerelésben... hát az életben nem mossa le magáról sem azt, hogy transzvesztita, sem azt, hogy esetleg látens módon meleg. Ezt már most borítékolja, de hogy a falka hogyan fogadja az előadást... kinek volt ez az idióta ötlete? Tuti valamelyik hímnek, csak azok ilyen elmeroggyantak. Ja, hogy őt be se engednék ide különben? De most igen, mert jöhet, amolyan ingyen jegye van a cirkuszra, tehát bekúszik szépen, és nem is késik el. Leül valahol BB-ék környékén, és a bejelentés után már vigyorog, és amikor meglátja a testőrt, hát azt nem lehet kibírni. Nőként iszonyatosan ronda, jobb, ha nem próbálkozik ezzel a szakmával, mert hát na, és a rémálma válik valóra, szőrös is. Ezzel az erővel farkasként is ugrálhatna ott, de hát nem szabad, mert nem. Az előadásra figyel, és amikor Corvin leugrik a színpadról, hogy Balázst tegye boldoggá, egyszerűen röhögni kezd. Naná, hogy nem fordul el, ezt látnia kell, nincs mese, most ő innen ki nem megy, ez biztos. Azért az már tényleg erős látvány, hogy tanga van rajta, hát bevállalta, na de ilyen szőrös seggre? Ez nagyon beteg. Most már csak a két hímet figyeli, az ő szemét ne takargassa senki, ilyet még úgy sem látott, hát most eljött az ideje. ~Istenem, mint egy rossz homokos. Mocsok, mert amint Duncan feláll Balázs öléből, azért is odapillant, milyen hatást váltott ki belőle a buzinak kinéző hím, de megnyugtató a dolog, nincs semmi extra, sem bónusz, de az a tánc, amit Balázs ölében lejtett, háááát, az több mint gyanús. Ilyet egy hím sem tud csak úgy, vagy igen? Majd megkérdezi Bradley-t, ha hazaérnek. A számnak viszont vége, Duncan Balázs ölében fejezi be, ezen pedig nagyon röhög, mert ez tényleg ütötte a barométert, mégpedig ki a helyéről, ez egészen biztos. Ha az ő majdani HÍMJE így mer felöltözni, hát akkor kiakad, ez biztos, bár a smink azért egész jól nézett ki rajta. -Basszus, rémálmaimban ne jöjjön elő a szőrös hátsód és a hasad... ez borzalmaaas. Kért valaki epillálást? Mondjátok, hogy igen, könyörgöm. Ezt muszáj megkérdeznie, mert amennyi szőr Corvinon van, hát azzal egy medvebocsot be lehetne fedni teljes nyugalommal. Még mindig vigyorog, mert kit érdekel az, hogy ő kölyök? Senkit, de ez attól függetlenül, hogy büntetés volt, azért vicces is, és a testőr meg bevállalós, tökös típus.
Nem volt kérdéses, hogy amint elhaladtam a Fairbanks feliratú tábla mellett, egyből a keresett hely felé vettem az irányt. Régen jártam itt, de a kis házikóm most egyáltalán nem érdekelt, hiszen nem amiatt jöttem. A prospektus az anyósülésen hever, biztos, ami biztos alapon ezt is magammal hoztam, noha pontosan tudom, merre van a hely. Némi izgalom fészkelte be magát a gyomromba, hiszen fogalmam sincsen, mire számítsak. Iszonyatosan régen láttuk egymást utoljára, egészen eddig azt hittem, hogy halott és valószínűleg ő is ezzel a tudattal élt irányomba, most viszont ki fog derülni, hogy baromira nem! Mindketten élünk és virulunk.. Már persze ha ez a fickó valóban az a Duncan Corvin, akit a testvéremnek nevezhetek. Leállítom a motort a hely előtt, kilépve pedig pár pillanatig csak szemezek a bejárattal. Te jó ég, ez a hely valóban az övé volna? Nem cicózik, azt meg kell hagyjam, legalább van ízlése. Szóval máris jár a plusz pont, ami mellé belépve még egy járul. Kicsit alulöltözöttnek érzem magam a farmer-bőrdzseki kombóval, ami alatt egy egyszerű fekete trikót viselek. Nem vittem túlzásba, ezt elismerem, de nem is azért jöttem, hogy olyan hű, de nagyon jól érezzem magam ma itt, most csak Duncan érdekel. Akit valahogy meg kell keresnem, amiről egyelőre még fogalmam sincsen, hogyan fogom végrehajtani. Elvégre ha övé a hely, akkor nem hiszem, hogy a bárpult mögött álldogálva töltené az italokat. Na mindegy, majd improvizálok valamit, a helyzet szüli úgyis a tetteket, szóval először csak egy italt kérek magamnak. - Valami tömény italt, legyen szíves. - villantok kedves mosolyt a pult mögött állóra. - Lepjen meg. - kacsintás társul a szavaim mellé és amint kezembe fogom a poharam, elégedetten kortyolok bele. Nagyszerű. Lépteim a színpad felé visznek, nem árt kicsit körülnézni, mielőtt valamiféle akcióba kezdek, azonban amint meglátom az ott táncoló hölgyeket, kezd bennem körvonalazódni a nagy és csodálatos terv. Hatásos bevonuló lesz, azt meg kell hagyni és pompásan fogom indítani a kapcsolatunkat, tökéletesen pozitív képet festve magamról. Milyen jó, hogy közel százötven éves fejjel ilyen idiótaságok jutnak az eszembe, de ha egyszer gyorsan és hatásosan szeretnék a főnök elé kerülni, akkor ennél jobb módot aligha találhatok. Legalább a hely hangulatát is feldobom kicsit. Legalábbis remélem. A tervem akkor válik teljesen véglegessé, amikor felcsendül a tökéletes nóta, felhúzom az italt, kissé kótyagos fejjel a tánc is jobban fog menni. Ellavírozok az asztalok között, mintha csak valamelyiknél szeretnék majd helyet foglalni, azonban az első sorhoz érve tovább viszem a lendületet és könnyedén, a színpad szélére támaszkodva szökkenek fel az emelvényre. Milyen mázli, hogy ebben a számban csupán hölgyek riszálnak idefent, így sokkal nagyobb a hatása az egy szem, öltözetében teljesen sorból kilógó férfinak. Pár tánclépés, besasszézok a lányok közé, próbálok hozzájuk alkalmazkodni, az egyiket még derékon is fogom, hogy megpörgessem kicsit.. Fogalmam sincs, mit táncolnak és én sem a hatalmas tudásomról vagyok híres ezen a téren, de én próbálkozom, bárki láthatja.. A következő attrakció, hogy a dzsekimet húzom le először az egyik vállamról, majd a másikról, hogy kicsit megpörgetve hajítsam el, ha közben már érkezik a biztonsági személyzet, hogy leráncigáljon innen, akkor egyenesen feléjük. Egyébként ha elkapnak, először megpróbálok kicsit játszadozni velük, tovább szlalomozni a lányok között, próbálva ezzel a „kergető(i)met” kikerülni, de végül csak feladom a játszmát és egészen készségesnek mutatkozom. Persze azért egy csókot még dobok a táncoló hölgyeknek és ha lehetséges, akkor a nézőtér felé meghajolok, vagy csak egy csókot dobok, attól függően mennyire leszek korlátozva.. Jövök, Duncan, ilyen tökéletes bemutatkozó után remélem, nem fogsz egyből kihajítani innen…
Evelyn hazautazásával a Golden minden ügyes-bajos dolga ismét egyedül az én napjaimat és estéimet édesítette. Rühellem a papírmunkát. EZen az estén még az átlagosnál is kevesebb türelmet éreztem magamban hozzá, így rövid idő után kiszabadultam az irodából és elindultam terepfelmérő utamra. Vendégek, személyzet, készletek, műsor... mindegyiken rajta tartottam a szemem, bár ilyen téren szerencsére nem volt probléma, tekintve, hogy nem az alja kapott állást nálam. Az olajozott működésnek hála volt időm elmerengeni olyan dolgokon, mint Anne és a saját helyzetem, az Oliverrel folytatott eszmecserém és a sérült jobbom állapota. Emsnek köszönhetően szépen gyógyult, de továbbra se voltam megelégedve - igaz, hogy a csont összeforrt, de még mindig bele-bele nyilallt a fájdalom egy-egy hirtelen, rossz mozdulatra. Nagyobb kontrollt kell gyakorolnom a farkasomra, jobban kézben kell tartanom, mert egyelőre tényleg attól tartottam, hogy elég lenne egy rázósabb szituáció, és a dühömet a Tökmagon töltöm ki. Ezt semmiképp sem akartam, emellett a Testőrség felé vezető úton se fog megártani, ha alaposabb önfegyelmet mutatok. Bár igaz, a rang korábbi betöltése során sem a bestiámmal volt a baj, hanem... velem. Csupa derűs kilátás. A kulisszák mögé veszem az irányt, hogy megnézzem, hogyan állnak az előkészületekkel a következő műsorszámra, kell-e valamit a közeljövőben pótolni, legyen szó akár eszközről, akár technikai dologról, akár ruháról. A zene itt tompán lüktet, halvány fény világítja csak meg a raktárszerű helyiséget, ebbe a félhomályba pedig megpróbálom beleképzelni a koporsóba zártság pillanatait. Farkasom felmordul, gerincem mentén borzongás fut végig, feszült fejkörzést végzek, ujjaimat ropogtatom és elzavarom az emléket. Gyengít. Nem érdemes rá több időt fecsérelni. Egyébként sem tudok, még ha szeretnék is, mert a következő pillanatban már kapom is a színpadra rontó kidobók üzenetét gondolatban. Egy túlbuzgó, bőrdzsekis suhanc úgy döntött, önkéntes munkát vállal úgy, hogy senki nem kérte fel rá. Teljesen leengedem a pajzsom, energiáim pedig tapogatózva rontanak ki mögüle. Vérfarkas. Hím. Tényleg nem idős, sőt, ami azt illeti, velem nagyjából egykorú lehet, így viszont már az is bosszant, hogy le "suhancozták". ~ Hozzátok ide! ~ adom az utasítást, és pár lépéssel közelebb megyek a függönyhöz, ami elválaszt a színpadról. A nézőtér felől nevetés hallatszik, a következő szám táncosai távolabb állva próbálnak leskelődni. Reméltem, hogy sokat fog ellenkezni, így nekem is több okom lesz erőszakos diplomáciával élni. Nem hozták rögtön, vagyis kergetni kellett egy kicsit, de hamarabb a színem elé került, mint vártam volna. Valahol kár. Ketten, kétoldalról fogva behozzák a függöny mögé, én pedig intek a fejemmel, hogy kicsit menjünk arrébb. Se fül, se szemtanúkat nem akarok, tekintetem zord, a Fenevad szemének vöröses árnya üli meg, energiáim marnak, pedig még nem is készülök támadásra. Az ordasomnak egyszerűen nem tetszik, hogy megzavartak minket. Tetőtől talpig végigmérem, pillantásom végül arcának vonásain, kéklő szemén állapodik meg. Szúrósan nézem, azt latolgatva, mivel is kéne kezdeni, közben viszont bosszant, hogy a szeme... a szemem mintha ismerős lenne. Hülyeség. - Kérem vissza a piát - közlöm hűvösen, mert érzem rajta az alkohol szagot, mire az egyik fogdmeg minden előzetes figyelmeztetés nélkül gyomorszájon vágja a hímet. Ha elsőre nem jött össze, adok még pár másodpercet neki, hogy visszaöklendezze az italt. - Csak ennyi volt? - Még egy gyomros a biztonság kedvéért, ha előzőleg vacsorázott, hát most az is kiderült. - Azt hiszem, a lábával kéne folytatni... - közlöm csevegő, érzelemmentes hangon, de egy intéssel rögtön jelzem, hogy ezzel még várhatunk. Odalépek közvetlenül elé. Zavar a szeme, kellemetlen érzésem lesz tőle, mintha valami a felszínre kívánkozva, valami, amit rég el temettem magamban. Vagy inkább el kellett volna temetnem. - A büdös életben nem láttalak még itt. Mi volt ez az előbb? Idióta fogadást kötöttél, vagy ennyire megártott az a kevés pia? - Halkan beszélek, de ez semmiféle csendes kedvességet vagy nyugalmat nem hordoz. Olyan vagyok, mint egy kitörni kész kész vulkán. - Halljam! És akkor talán a saját lábadon, önerőből húzhatod el a beled.
Egek… Ahogyan megpillantom, egy pillanatra tágra nyílnak a szemeim.. a gondolataimban élő Duncan elmosódott arca pillanatok alatt élesedik ki, kerülnek oda a fiatalabb vonások és rá kell jöjjek, hogy semmit nem változott. Persze, férfiasabb lett, meg minden, de akkor is. Vagy csak ez a kép írja felül a múltat? Egek, fene tudja, nem is ez a lényeg, sokkal inkább az, hogy milyen kedvesen fogad. Nyögésem, majd öklendezésem hangja követi a hirtelen gyomromba ékelődő öklöt és tessék, még túl sokáig sem kell várni, hogy az italt - amit mellesleg kifizettem, csak úgy mondom - máris visszaszolgáljam. Meggörnyedve köpködöm a padlóra a gyomrom kevéske tartalmát, fel sem nézve kezdek máris puffogni. - Baszd meg, kifizettem! - igen, természetesen ezen akadok fenn, nem is azon, hogy éppen két debella állat fog közre és nem túl jók a kilátásaim, én nyilván a pia miatt aggódom. Az újabb gyomros után ismét összegörnyedek, kiadva az ebédemet is, de.. basszus! Az ott egy répadarab? Pedig egy hete nem ettem répát. - De kemény vagy, pöcsfej… A kutyuskáid nélkül is az lennél? - emelem fel a fejem, szemkontaktusra törekszem, ajkam széle pimaszul ficcen kicsit feljebb és egyáltalán nem foglalkozom azzal, hogy konkrétan lepöcsfejeztem a bátyámat. Úgysem tudja még, hogy az öccse vagyok, szóval nem fog annyira fájni, ha meg elárul neki a nagy titkot, akkor úgysem emiatt fog aggódni. Az meg, hogy ha így haladok, akkor lehet nem csak eltöri, hanem le is tépi a lábam.. hát így jártam, ha már lúd, legyen kövér, én vagyok annyira genyó alak, hogy még inkább rájátsszak és még nagyobb durranás legyen majd, ha bejelentem, tulajdonképpen ki is vagyok. Amikor közelebb lép, kiköpöm a számban maradt darabkákat - fujj -, persze nem a képébe, azért nem akarom, hogy egyből kitépje a szívem, csupán a cipőjét tisztelem meg némi kis ajándékkal, elvégre ha már üres kézzel jöttem, legalább ennyit had adjak. - Ne már, komolyan így kell fogadni a szárnyukat próbálgató fiatalokat? - tényleg meglepett, elkeseredett képet vágok, még a szemem is kissé tágabbra nyílik, lefelé görbül szám széle, persze azért sírni nem fogok, de húzom tovább az agyát. Tényleg képes lenne eltörni a lábam? Egek, tökös fickó lett belőle, meg kell hagyni, már nem mintha gyerekként nem lett volna az, de ez most, ami itt fogad, egészen pozitívan csalódom, még akkor is, ha konkrétan engem fognak péppé verni. Nem érdekel, ennyit megér, főleg az arcára leszek majd kíváncsi, ha lerántom a leplet. - Egyébként meg igazán hálás lehetnél, nem hallottad, micsoda kacagás kísérte a produkciómat? - vigyorom el végre, bár azt hiszem így a mondandóm végére sikerült nem hogy meghúzogatnom, de le is tépnem az oroszlán bajszocskáját. A kérdésre nem adok választ, még nem, még nincs itt az ideje annak, hogy eláruljam, konkrétan a saját öccsét püföli a szentem.
Meglepődik, legalábbis egy másodpercre akkora lesz a szeme, hogy már várom, mikor esik ki a helyéről. Azért ekkorát nem szoktak nézni rajtam, de nem foglalkozok sokat a dologgal. Összebaszta a műsort, én meg őt, szerintem ez így teljesen fair. Minden érdeklődést mellőzve szemlélem, ahogy kiüríti a gyomrát, mondanám, hogy rutinmunka, de nem sokakkal szoktuk ezt játszani, mert ilyen marha például még nem volt, aki felszökött a színpadra. Remélem, legalább megérte neki. Illetve, fenét, hol érdekel az engem? - A többi vendég is fizetett, és beleszartál a szórakozásukba, vedd úgy, hogy ez az ő revansuk, csak hát mindig másnak kell végeznie a piszkos munkát. - Én, a jótét lélek. A beszólás nem kellett volna. Én már tudtam, hogy mi lesz, amikor ő épp a mondat végére ért és levegőt vett, csórikám, fél évvel ezelőtt kellett volna ezt mondani, jobban járt volna. A szemem egy pillanat alatt váltott vérvörösbe, energiáim felcsaptak, torkomból haragos morgás tört fel, és egy másodperccel később már kapott is egy karmos pofont, hogy mély, vérző sebek díszelegjenek arca bal oldalán. A jobb karom nem örült a gyors megmozdulásnak, de momentán ez érdekelt a legkevésbé, a pofont követően rögtön a hím tarkója után nyúltam, karmaimat a bőrébe vájtam és minden finomkodás nélkül, erősen tartva a kijárat felé vonszoltam. Energiáim perzselt a haragtól. Ha tiltakozik, ellenállt, annál jobb, legalább azelőtt kap még párat, hogy kitessékelném az épület mögé. Az egyik kidobó ajtót nyitott nekünk, a másik strázsának állt. Franc se akarja, hogy egy mihaszna ember megzavarjon minket. A cipőmet megtiszteli egy köpéssel és a maradék kis türelmemet, jóindulatom mákszemjét ott vesztem el. A következőkben ha beszél, azt bizony csak úgy tudja, hogy közben kitér, vagy visszatámad, mert nekiugrok. Még nem uralom tökéletesen a kapott gyorsaságot, de Faye-nek hála sokkal jobban megy, mint pár hete, ezt pedig nem vagyok rest felhasználni. Rohanok, gyorsabban, mint amire ő képes lehet, cikk-cakkban mozgok és addig helyezkedek, amíg mögé nem tudok kerülni, akkor aztán karmaimmal felszántom a hátát, majd lendülök is tovább, hogy mire megfordul, ne legyek "útban". A farkasom egyszerűen vérszemet kap, az egyetlen probléma, hogy engem még mindig jobban kimerít, mint kéne, így ha nem ütöm ki gyorsan Táncoslábút, akkor bajban leszek. A következő támadásomat oldalról indítom és rúgásommal a térdét célzom be, igyekezve kiugrasztani térdkalácsát, vagy eltörni csontjait. Ha egyik sem jön össze, az szívás, a kisded játékot megunva pedig egyszerűen nekiugrok úgy, hogy boruljunk mindketten. Igyekszem tartani magam ahhoz, hogy csak a karjaim és szemfogaim - meg persze a szemem - változzon át, de a Fenevad kíméletlenül ostromolja a felszínt. Egy mitugrász nyikhaj ne sértegessen minket! De ami a legrosszabb... dühít a szeme. Ki akarom kaparni, tűnjön el, ne nézzen, ne lásson!
- Revans? Nekem eléggé úgy tűnt, hogy élvezték. Legalább feldobtam kicsit a monoton műsort. - ez mondjuk nem igaz, mármint az a része, hogy monoton lenne a műsor, mert meg kell hagyni, igazán csábítóan riszálták a hátsójukat a hölgyek. Nem is ez a lényeg, ez nem érdekel annyira, most inkább a kedves bátyóra koncentrálok, be is szólok neki, mert miért ne? Igen, arra játszom, hogy kiklopfoljon, vagy legalábbis elkezdje, így lesz csak igazi poén látni az arcát a végén. A pofon meglep, noha számítottam valami extra dologra, mégis morogás kíséri a mozdulatot, fájdalommal vegyítve. Reagálni sincsen időm, noha biztosan lett volna hozzá egy két kedves és aranyos szavam, de amint megérzem a tarkómon a húsba maró karmokat, összeszűkülnek szemeim, morgásom állatiassá változik, a kék íriszek pedig sárgás árnyalatba csapnak át, de sokáig nem tart a dolog, amint vonszolni kezd, a fenevad visszahúzódik. Számára még nem elég érdekes a helyzet.. Viszont tudom jól, nem kell sok és tényleg megkapom a magamét. Energiái szinte égetik a bőröm, érzem, ahogyan perzselnek, ez jó, pontosan ezt akartam, érezni a haragját, a dühét, mely felém irányul. Cserépedény volnék? Meglehet, nem számít, mert hamarosan fény derül mindenre. Mert hát meghalni nem szeretnék, szóval lassacskán elérkezik a pillanat, hogy beszélni kezdjek. És nem ám olyan hülyeséget, mint odabent. Nem ficánkolok túl sokat, egy-két moccanás csupán, az azokért kapott ütéseket pedig továbbra is ugyanúgy viselem, mint engedelmes kiskölyök, akit az apja reguláz. Ó és te jó ég, kapkodom én a tekintetem, próbálok utána fordulni, de sokkal gyorsabb, mint amire számítok, mint amire én magam képes vagyok. Artikulátlan üvöltés hagyja el számat, amikor a hátam szántja fel, homorítok, és mozdulnék utána, de mire odafordulok, már nincs ott. Miféle hülye játék ez? Nekem sem tetszik, a bundásomnak sem tetszik, egyre inkább előrébb nyomakodik, íriszeim immár borostyán színben villannak. A következő pillanatban már karmos kezemmel kapok oda, teljesen kitérni a térdem felé irányuló rúgás elől nem tudok, lévén még mindig sokkal gyorsabb, mint én, noha hála égnek nem töri csontom, csupán megroggyan a lában, hogy pillanatokkal később már egymáson bucskázva érjünk földet. Igyekszem úgy irányítani az estét, hogy én legyen felül, akkor pedig egy jól irányzott öklössel jutalmazom csinos pofiját, hátha attól lenyugszik. Vagy éppen ezzel hergelem még inkább fel? Fene tudja, az viszont biztos, hogy a „harc” hevében a láncomon lógó töltény is kicsusszant a pólóm alól. Amennyiben még mindig nem dobott le magáról és egyáltalán sikerül fölé kerekednem - milyen romantikus -, akkor akárhogyan ficánkol, kap még egyet-egyet és csak azért sem állok fel róla. - Hát így illik üdvözölni egy régi ismerőst? - csurog a vér a hátamból, az arcizmok is fájdalmasan tiltakoznak mindennemű mozgás ellen, de nem érdekel, beszélnem kell, éppen itt az ideje. Pimaszul görbül felfelé szám íve, nem tartok ellen, ha szeretne a kérdésem után le tud dobni magáról, de bízom abban, hogy kellőképpen lesokkolják a szavaim és a medálon fityegő töltény ahhoz, hogy legalább egy kis időre nyugton maradjon.
A térdtörés nem jön össze, de nehezére esik követni a mozdulataim, ami elégedettséggel tölt el, a farkasomat pedig nem kevés büszkeséggel. Érzem, hogy ő is kezdi komolyabban nekidurálni magát, így rávetem magam, csakhogy becsapódásnál sikerül fölém kerekednie így kapom az áldást az aszfalttól. Hirtelen kiszökik a levegő a tüdőmből a becsapódástól, de rögtön utána nem vagyok rest karmaimat a vállába vájni. El akarom hajítani, lelökni magamról, lábammal készülök, hogy rásegítsek erre, ám a mozgolódástól valami kisiklik a felsője alól. Egy lánc. Rajta egy tölténnyel. Tompa zúgásként ér csak el a hangja, nem fogom fel a szavait, a világ leszűkült arra a szemem előtt táncoló kis fémre, ami úgy megbabonázott, mintha egy hipnotizőr órája lenne. Látom magam előtt, ahogy meghúzom a ravaszt, látom Ethan elkerekedett szemét, azt a kedves, gyermekien ártatlan kék szempárt. A kíváncsi kis tekintetet, ami a láncon lógó töltényre mered, s csodálkozik, hogy ő ilyen nagy ajándékot kap, egy mementót, töredéket a múltból, hogy ne felejtsen, de erőt merítsen... Dühösen felüvöltök és már nem lelökni akarom, hanem fordítani magunkon, hogy én legyek felül, hogy szabad kezemmel a torkára markolhassak. Arcom bestiális kifejezést ölt, energiáim sötét fergetegként kavarogna körülöttem, tekintetem lángol az indulattól. - Hol szerezted? - ordítom, hangomba mély, vészjósló morgás vegyül, az átváltozás küszöbén toporgok. Szét fogom tépni, megölöm, ha hazudni mer! Az, hogy esetleg ő lehet az, meg se fordult a fejemben. Az anyám halott, öngyilkos lett. Az apám halott, fejbe lőttem. Az öcsém halott, remélem szép és tartalmas élete volt. Biztos meghalt, én így élek évtizedek óta, ebben a tudatban, ebben a hitben, az, hogy ennél a táncosszökevénynél van a testvérem lánca... Elvette tőle. Megölte érte. Meggyalázta a sírját, tudom is én! Csak vallja be szépen, hogy széttéphessem, hogy kizsigerelhessem azért, mert az egyetlen jó dolgot a múltamban, az egyetlen embert, aki szeretett, képes volt bemocskolni. Nem... nem akarom! Neki... neki meg kellet úsznia az ilyen dolgokat, csendben, békében távozni az élők közül. Nem is kerestem bassza meg, mert onnantól, hogy vérfarkas lettem, csak ártottam volna neki! Tagadok, tiltakozok, választ várok, egyik kezemmel a vállát tépem, másik a torkán, ölésre készen, mialatt őrjítő dühöm függönye mögött szinte rimánkodok azért, hogy hazudjon, vagy tényleg úgy bitorolja ezt az ajándékot, ahogy elképzeltem. Szorosan összezárom a szám, állkapcsom megfeszül, vicsorgok, mint aki megveszett... Hadd öljek. Az lenne az egyszerűbb. A jobb. Ugye?
Idegesen vicsorítok, amikor a vállamba kap, basszus, nyugodj már le! Mondjuk erre gondolhattam volna, hogyha ennyire felhúzom, akkor nem lesz olyan egyszerű lenyugtatni, de sebaj, így élvezetesebb. A töltény kellő hatással bír, azonban nem vagyok naiv, hogy egyből elkönyveljem sikernek a dolgot, számítok olyasmire, hogy tolvajnak fog titulálni.. Változik a felállás, nem is tiltakozom ellene, én kerülök alulra, egyik vállamban továbbra is ott vannak a karimai, míg másik keze a torkomra feszül. Grimaszba rándul arcom, az előbb szerzett mély sérülések fájdalmasan tiltakoznak a mozdulat ellen. Nem támadok, nem próbálom lelökni magamról, csupán marokkal fogok rá az alkarjára, karmaim vájom olyan mélyre a puha húsban, amennyire csak tudom. Feszíteném le magamról, hiszen így nem igazán tudok beszélni… - Az enyém! - szűröm a fogaim között, a helyzethez mérten olyan hangosan, ahogyan csak tudom, de ez nem több holmi morgásnál. Borostyán íriszeim kavarognak, farkasom törne elő és én sem állok távol tőle, hogy az ellentartás megszűnjön, leomoljon a fal és utat engedjek a fekete fenevadnak. - Nem lehetsz ilyen gyáva! Nem bújhatsz el a múlt elől! - szűröm továbbra is, igyekszem érthetően kipréselni magamból a szavakat, noha fogy a levegőm is, mégis igyekszem a legkevésbé ficánkolni alatta, ezzel is mutatva neki; nincsenek ártó szándékaim, nem hazudok. Tessék, itt vagyok, átadom neked magamat. Rá bízom az életem, csak úgy, mint gyerekként. Vakon bízok benne, mert tudom, hogy jól dönt, hogy amit csinál az jó, hogy megvéd és mellette nem lesz semmi gond. Csak kérlek, lássa meg bennem azt, aki valójában vagyok. Tudom, hogy könnyebb lenne, ha nem én volnék, ha csak egy tolvaj lennék, ha nem a múlt egy szegmensét rántanám elő, ha nem kavarnám fel az állóvizet.. Egyre fogy a levegőm, kezeim szorítása fokozatosan gyengül, visszatuszakolom a bundásomat, nem lenne most előnyös, ha alakot váltanék. ~ Én vagyok az, Dun… ~ nincs már levegőm szavakhoz és bízom benne, hogy a kavargó dühén át elérnek hozzá a szavaim..
Enged nekem, túl könnyen fordulunk, túl könnyű ez az egész és ez nem tetszik. Küzdjön, harcoljon, ellenkezzen! Grimaszol és morog, viszont semmit sem tesz, ennek semmi értelme. Nem eresztem a torkát, s már nem is tudom, miért: hogy minél előbb megölhessem, ha okot ad rá, vagy hogy ne tudjon megszólalni. Az enyém! Nem érzem hazugság szagát. De bárki tekintheti a sajátjának azt, amit eltulajdonított, Anne-t én is a saját lányomként nevelem, egy tárgyat a magunkénak tekinteni ehhez képest semmi. Felhördülök, amikor gyávának nevez. Mit tud ez a kis semmi itt? MIT? Szart se tud rólam, nem ismer, csak valamit összekapart és most előadja, hogy... ezt az egészet! Műsor, színjáték, nem igazi. Szorongatom a torkát, konkrétan fojtogatom, az állkapcsom remeg, fújtatva zihálok az indulattól, az erőfeszítéstől, hogy visszatartsam a farkasom. Ne beszélj, némulj el, halj meg, ne legyél, tűnj el! Tegyünk úgy, mintha sose lépted volna át a GoldenWolf küszöbét, hogy ilyen ostoba módon felhívd magadra a figyelmet, mint egy nagyzási hóbortban szenvedő pincsi kutya! A gondolatban küldött szavak leforráznak. A tüdőmbe nem jut elég levegő, mellkasom nem tágul eléggé, valami baj van. Inog, imbolyog a világ, és én mégsem tudom elszakítani a tekintetemet az övétől. Minden egyes másodperccel kevésbé szorítom a torkát, azt se fogom fel, hogy az alkaromba vájt karmaival, fogalmam sincs, mikor tette, nem számít. Szinte ellököm magam tőle, ha közben véletlenül némi húst is viszek a vállából, ott eszi a fene, kurvára nem érdekel! Elhátrálok, pontosabban tántorgok tőle, a biztonságinak csak odavetem, hogy menjen be, a pillantásomat viszont egy szívdobbanásnyi időre se veszem le a... róla. A légzésem zaklatott, ám korábbi dühöm valami egész másnak kezd teret engedni, mintha egy betonbiztos gát minden előzetes jel nélkül megrepedne, hogy a a következő pillanatban a víz lerombolja és dühöngve temessen maga alá mindent, ami az útjába kerül. - Bazdmeg. - Ennyit tudok kinyögni "üdvözlésül", érzelmektől fojtott hangon, majd mászkálni kezdek. Remeg a kezem, a hangom, a lábam, a talaj is bizonytalan alattam. Remélem, hogy eddigre feltápászkodott, ha megtette, egy fordulást követően ugyanis egyenesen felé trappoltam és teljes erőből meglöktem. Üvölteni lett volna kedvem, de egy hang nem sok, annyit nem bírtam kipréselni magamból. Azt se tudtam, mit mondjak, mit lehet ilyenkor egyáltalán mondani, vagy mi az istent csináljak? A világnak kurva szar humorérzéke van! - Van róla fogalmad, hogy... hogy meg is ölhettelek volna? - kérdezem fojtottan, erőltetett nyugalommal, majd pislogok párat és magasról téve a vérre a kezemen, a hajamba túrok. - Kitéphettem volna a torkod! - ordítottam rá minden átmenet nélkül és belerúgtam a legközelebbi szemetes konténerbe. - Felfogod ezt? Bejössz, játszod itt a... Nem ment. Rá nézni is alig tudok. A kezembe temetem az arcom, veszek pár mély lélegzetet, hogy tényleg lehiggadjak, de az adrenalin még pumpál bennem, a vér dübörög a fülemben és szinte szédülök. Milyen szánalmas. - Befelé - mutatok az ajtóra, s azt a pontot fixírozom a földön, ahol a hátából kifröccsent vér feketéllik. - Mozgás!
Szinte maróan áramlik tüdőmbe a levegő, ahogyan ellöki magát tőlem, a vállamba maró fájdalomra képtelen vagyok reagálni, hiszen a levegő most fontosabb, hogy holmi fájdalmas kiáltással egyből kipasszírozzam tüdőmből. Karistolva szánt végig légcsövem falán az éltető oxigén, oldalra, az ép karomra támaszkodva görnyedek össze kicsit, hogy pár pillanattal később már a talpamon álljak, megtépázottan, de büszkén. - Neked is szia… - mozgatom meg kicsit sérült vállamat, legalább csontot nem tört, karistolt, csupán hiányzik némi hús belőle, de nem érdekel. Emilie keményen kiképzett és a megannyi büntetés is kapóra jött, hogy Sura ereje jótékonyan járja át minduntalan a testem; most sincsen másként. Szememet csípi a saját vérem, de nem foglalkozom vele.. Ahogyan azzal sem, hogy a hátam, a vállam, a tarkóm környékén a vérem jócskán áztatja a fekete anyagot. Meglök, megtántorodom, nekicsapódok valaminek, talán egy szemetes konténer? Fogalmam sincsen, nem is számít. Felmorranok, mert a farkasomnak sem tetszik, hogy lökdös. Ne lökdössön! Nem kaptam már eleget? Reagálni viszont erre sem reagálok, csak még rosszabbá tenném a helyzetet, ha behúznék neki. Habár a visszaadott piáért és az ebédemért is jócskán megérdemelné. AZ nem volt jogos. A többi igen, azt elismerem. - Van. - egyszerű és tömör válasz, tisztában vagyok vele, hogy meg is ölhetett volna. Nagyon is jól tudom, mit provokáltam ki, de látnom kellett.. Látnom kellett, hogyan reagál és egy cseppet sem csalódtam benne. Igen, Ő az én bátyám. Csak csendben figyelem, ahogyan a kezébe temeti az arcát, nem szólalok meg, hagyok neki időt, hogy feldolgozza. Nekem nem egész fél évem volt rá, hogy megemésszem azt, amit abban a hülye prospektusban olvastam. Fél év kellett ahhoz, hogy elszánjam magam és bepattanjak a kocsimba, idetolva a képemet, hogy egy színpadias bemutatkozással ismertessem meg magam a régen látott testvéremmel. Igazán kikupálódtam, mondhatom. A parancs hallatán összeszűkülnek szemeim, halkan morranok fel, ne parancsolgasson itt nekem.. A bátyám, igen, de nagyon régen nem láttuk már egymást és hiába idősebb nálam tíz évvel, engem az most nem érdekel.. - Már nem vagyok az a kisfiú, Duncan, aki minden szavad szó nélkül követi.. - adom tudtára az álláspontomat, mert egy cseppet sem tetszik a hangnem. Mindenesetre.. valamiért mégis elindulok. Nem, nem azért mert annyira félnék tőle, egy cseppet sem érdekel, essen nekem újra, de már tudja az igazságot, én sem fogom hagyni magam… Kinyitom az ajtót, szinte feltépem és nem törődöm holmi udvarias gesztusokkal, hogy tartsam neki is, amíg befárad.. Bent várom meg, de továbbra sem szólok semmit. Hűvös energiáim kavarognak körülöttem, masszaként tekergőzve, kezeimet mellkasom előtt fonom keresztbe, nem érdekel, hogy fájdalmasan húzódik a hátam, a vállam. Az arcát fixírozom, őt nézem, mintha minden egyes vonását meg akarnám ismerni, újra feltérképezni, meggyőződni róla, hogy valóban ő az. Ő az, nem kétséges. Érzelemmentes arcvonással, hűvös tekintettel állok továbbra is, szólalj meg, kérlek..
Feláll és újra végignézek rajta, de ezúttal már nem úgy, mint egy semmirekellőn, aki belerondított egy műsorszámba és parádézott a színpadon. Tényleg ő volt az a hét éves kisfiú? Teljesen más, idegen, az energiái, a szaga, a farkasa... mindezen mégis émelyítően sejlik át valami, ami nem illik ebbe az ismeretlenségbe. Haragszom rá. Legszívesebben tovább agyalnám, amiért ezt eljátszotta velem, és így... hát tulajdonképpen megverette magát. Soha nem emeltem kezet rá! Erre jön és tessék. Úgy érzem magam, mint aki csapdába esett az emlékében őrzött kisgyerek és a most látott, jelenkori felnőtt között. Szinte összeegyeztethetetlennek tűnt. Felmordul, büszke, nagy, vérfarkas - az én öcsém nem ilyen volt, nem ez volt! A kurta, egyszavas válaszára kényszeredetten nevetek fel, minden öröm nélkül és széttárom a karom, mert tényleg fogalmam sincs, hogy mi van. És csak áll, nyugodtan, ami legalább annyira dühít, mintha idióta vicceket mesélne, vagy tovább riszálná magát a színpadon. - Neked ez ennyire könnyű? Ilyen... természetes, hogy élek? Akadj már ki! - Megint felemelem a hangom, egyszerűen képtelen vagyok a normális szinten tartani, mert épphogy kinyitom a szám, feltódul minden a lelkem sötét kis zugaiból. - Üvölts, kérj számon, toporzékolj, fenyegetőzz, akaratoskodj, vagy fasz tudja! - Életemben nem gesztikuláltam még ilyen hevesen. Legszívesebben leültem volna egy üveg whiskyvel és megszaggatott szívű barom tinédzser módjára bőgve felhajtom az egészet, remélve, hogy elfelejtek tőle mindent. De nem lehet és nem csak azért, mert nincs épp kéznél whisky - bent van. Az utasítgatás nem tetszik neki, mi tagadás, én se örülök, amikor csak úgy ugráltatnak, de sokan nem csípik az ilyesmi - próbálom kivédeni még mindig, hogy a legkisebb hasonlóságot is elismerjem. Feltett szándékommá vált azt és olyan makacsul tagadni, amit és ameddig csak lehet. - Látom - mondom ridegen, miközben nem tudom eldönteni, hogy ennek örüljek, vagy ne. Felnőtt, nem egy pipogya alak, nem csinálja össze magát, csak azért, mert csúnyán néznek rá, vagy épp ketten lefogják és ez jó. De ha... ha olyan szinten vonzza a bajt és felelőtlen, mint én... Nem, tök másak vagyunk! Közvetlenül utána lépek be, a biztonságiak ugrásra készek, de nem foglalkozom velük, ez pedig jelzi nekik, hogy nincs rájuk szükségem. Elindulok az iroda felé, és intek a hímnek, hogy kövessen. Komor vagyok még mindig, a viszontlátás fel-feltörni akaró kis érzetét pedig úgy nyomom el magamban, mintha kivégzés járna egy esetleges nyíltabb kifejezéséért. Úgy választom meg az útvonalat, hogy a vendégeket elkerüljük, a személyzet közül pedig legfeljebb farkas lásson minket. Séta közben próbálok nyugalmat erőltetni magamra, lehiggadni, de egy sárkány felbukkanásának nagyobb valószínűségét látom, mint annak, hogy ebben sikerrel járjak. Az irodámhoz érve kinyitom az ajtót és kurtán intek a fejemmel, hogy erre van az arra. Amint helyben van, én is belépek és becsukom az ajtót, hogy utána egy tapodtat se mozdulva a küszöbről, karba fonjam a kezem - összevérezzem az ép karomat is -, a hátamat pedig az ajtónak vessem. - Az asztal legalsó fiókjában van egy elsősegély doboz. Kötszer, fertőtlenítő, meg minden - közlöm gépiesen. A mellkasomat mintha satuba fognák. - Van innivaló a hűtőben - bökök fejemmel a kis masina felé a sarokban -, de csak víz meg narancslé. Úgy állok az ajtóban, mintha félnék egyáltalán egy centivel is közelebb lépni a múltam egy élő, eleven darabjához. Vagy inkább mint aki esélyt sem akar adni neki szökésre - az irodában ugyanis nincs ablak.
- Mennyivel lenne jobb a helyzet, ha őrjöngenék? - teszem fel a logikus kérdést, tökéletes ellentéteként. Ő felemelt hanggal, vadul gesztikulál, az én szavaim pedig csendesek, teljes mértékben nyugodtan állok előtte. - Egyébként pedig ne hidd azt, hogy nekem olyan hű, de egyszerű volt feldolgoznom.. - őszinte minden szavam, ezt ő is érezheti és amúgy is, miért füllentenék pont ilyen témában? Azt persze nem fogom neki elmondani, hogy pontosan mióta is tudok arról, hogy él. Legalábbis mikor pillantottam meg a nevet a papíron.. Fiatalabb koromban egyből felkerekedtem volna, hogy utána járjak, nem csupán képzelődés-e az egész és hatalmas véletlen, ám most.. mindig csak tologattam a dolgot és nem azért, mert nem szerettem volna, sokkal inkább volt lényeges a bennem mocorgó furcsa érzés.. Nem nevezném félelemnek, de mindenképpen tartottam ettől a találkozástól. A múlt egy darabja, méghozzá egy igen fontos darabja elevenedett meg előttem. Egyáltalán nem volt könnyű feldolgozni és minden bizonnyal fordított esetben én is hasonlóan reagáltam volna. Az irodában lépteim az asztalhoz visznek, de teszek magasról az elsősegély dobozra és a hűtőre, csípőm döntöm a falapnak, megtámaszkodom csupán, keresztbe fonva karjaimat a mellkasom előtt. Nem foglalkozom az enyhén pulzáló fájdalommal, a feszülő bőrrel a sebszéleknél, majd begyógyul. Kell a fenének kötszer és fertőtlenítő. Nem veszek tudomást a szavairól, sokkal inkább érdekel ő maga. A fölött a tény mögött nem tudok elsiklani, hogy ott áll az ajtóban.. mocorognak a gondolatok, vajon nem akar közelebb jönni, vagy csupán nem akar elengedni? - Nem fogok elszökni. - adom végül a voksom az utóbbira, ha pedig mellélövök, akkor így jártam. A remény bujkál bennem, szeretném azt hinni, hogy maradásra kényszerít a pozíciójával, szeretném azt hinni, hogy ha haloványan is, de megmaradt valami mindabból, ami régen volt. Hogy a kettőnk közötti kapocs nem veszett teljesen a semmibe.. - Tökös legény lett belőled, azt meg kell hagyni. - aprót fújtatok, miközben szám egyik sarka felfelé ficcen, fejem döntöm enyhén oldalra és nem engedek semmit a szemkontaktusból - már ha eddig sikerült felvenni. Ha ő nem néz rám, én akkor is az arcát lesem, minden egyes vonását, bármi árulkodó jelért kapni fogok. Fogalmam sincsen, mit mondhatnék, a túlzott komolykodás immáron nem az én asztalom, nem meglepő hát, ha egy ilyen megjegyzéssel indítok. Csak úgy, mint ő, pontosan én sem tudom, mi van most és mi lesz a közeljövőben. A hatalmas tervem, miszerint felkeresem, az idejövetelben és a színpadon való táncikálásban kimerült.
- Kurvára semmivel, de kevésbé baszna fel! - Fújtatok, mint egy felbőszült bika. Ez a nyugalom, ami belőle árad, egyenesen felháborít. Hogyan lehet ennyire... ilyen? - Mégis mióta tudod? - Ha éveket mondd, én esküszöm megint nekimegyek! Jó, nem. De keresek valakit vagy valamit elpusztítás céljából, az biztos. Szétfeszít belülről a helyzet, a feltóduló érzelmek, amiknek erőnek erejével igyekszem gátat szabni, ennek viszont a dühöngés az eredménye, és ha nem vádaskodik ő, ha nem kiabál, hát megteszem mindkettőnk helyett. Nem akarom ilyen érzéketlennek, nihillel átitatottnak látni, azt akarom, hogy mutassa ki végre, mi az isten játszódik le benne, hogy van egyáltalán valami benne is! Beküldöm, amíg megyünk, addig se kell ránéznem, foglalkozhatok egy kicsit mással, eredménytelen kísérletek hadát tehetem gondolataim elterelésére. Az irodában makacsul próbálok némi tárgyilagosságot és ésszerűséget magamra erőltetni, erre pedig kiváló ürügy a sérültsége. Csakhogy ezúttal is messze leszarja minden igyekezetemet. Villámokat szór a tekintetem most már. Arcom megrándul egy illékony pillanatra szavai hallatán. Ennyire átlátszó lenne minden szándékom? Haragosan mordulva lököm el magam az ajtótól, egyfelől mert ha tényleg nem szökik el, az... az jó, akkor kicsit talán nyugodtabb vagyok. Másfelől ha már lebuktam, olyan mindegy, hol téblábolok. - És majdnem testvérgyilkos - vetem oda foghegyről, miközben megkerülöm őt és az asztalt, hogy ha már nem hajlandó rá, akkor én vegyem elő a dobozt, meg egy-egy üveg vizet és narancslevet. - Kajás vagy? - kérdezem, s habár a tettem, az érdeklődésem magukban véve gondoskodásról árulkodnak, a hangnemem ezzel szöges ellentétben áll. Ez a kettősség viaskodik bennem, ebben nyilvánul meg. Levágom mellé az asztalra a dobozt, feltéptem a fedelét, fertőtlenítőt és némi anyagot veszek elő, amit aztán szépen átitatok a szúrós lével. Ethan elé állok, a szemébe nézek, aztán minden további nélkül a vállán tátongó sebre csapom a csípős fertőtlenítős anyagot. Remélem, fáj! - Nem azért mondtam ezt a vackot, hogy keménykedési ingered legyen, vagy tudom is én mid! - Fantasztikus belegondolni, hogy tulajdonképpen már nem is ismerem őt. - Csak... mi lenne, ha egyszerűen elfogadnád? - Az nem állt a számra, hogy "elfogadnál valamit tőlem". - Miért kerestél meg? - kérdezem immár normális hangerőn, ami eddigi emeltebb hanghordozásomhoz képest szinte suttogásnak tűnik. - Mit akarsz, vagy egyáltalán, mit vártál ettől az egésztől? Ledarálom a legfontosabb kérdéseket, miközben továbbra se merek örülni. Már nem lépek el a közeléből, viszont egyfajta távolságtartás így is van bennem, azt azonban nem tudom megakadályozni, hogy ostoba kis képek, gondolatok járjanak át. Hogy milyen kicsi volt, mikor utoljára találkoztunk, kedvem lett volna megmutatni, meddig ért nekem, és megkérdezni, hogy emlékszik-e még, ahogy folyton elbújt mögöttem, a ruhám ujját húzkodta, ha csendesen fel akarta hívni magára a figyelmem... Mesélni Anne-ről, bemutatni neki a Tökmagot, kifaggatni, hogy ő honnan jött, mi minden ment keresztül, jó emberek voltak-e, akik elszakították tőlem, hogyan lett ő is vérfarkas... Mégis hallgatok inkább, mert félek, hogy csak képzelgés az egész, hogy nincs is itt, vagy ha valós, hát valami rideg, számító oka van annak, hogy idejött.
- Pár hónapja. - tömör, rövid, velős válasz, nem fogok kertelni, vagy hebegve-habogva sajnálkozni és beismerni azt a bizonyos időintervallumot. - Nekem ennyi kellett feldolgozni a tényt, hogy életben vagy. - továbbra is ugyanolyan csendesen beszélek, nem látom értelmét üvölteni, vagy kifakadni, hiába fújtatott az előbb úgy, mint egy felbőszült bika. A szavaim azonban talán tudtára adják, miért is viselkedem úgy, ahogy, miért tűnik úgy, hogy a helyzet engem egyáltalán nem dúlt fel - már megtette. Lenyugodtam és elfogadtam a tényt, az előbb kapott verést pedig inkább igyekszem annak betudni, hogy ez járt, amiért eddig húztam a dolgot. Lehet jobb lett volna elővenni azt a szaros elsősegélydobozt, így utólag beismerem, lehet legalább azzal csöppet, ha tényleg csak parányit, de enyhítettem volna a helyzeten és tudattam volna vele, hogy igenis értékelem az igyekezetét. Most már mindegy, nem érdekel, szórjon csak villámokat a tekintete, égessék bőröm a belőle áradó energiák, morogjon csak.. és fogadja el, hogy megváltoztam. - Ha megölsz, sosem tudtad volna meg, hogy a testvéred vagyok. - ugyanolyan nyugodtan jegyzem meg ezt is, ahogyan eddig szinte mindent. Meglehet, hogy a kijelentésemmel még inkább rontok a saját helyzetemen, de nem fogok csak azért meghunyászkodni és véka alá rejteni a véleményem, mert meg akarok neki felelni, mert azt akarom, hogy lenyugodjon. Húzzon be még egyet, ha attól neki jobb lesz, de igenis el fogom mondani, hogy mit gondolok. Logikusan és hideg fejjel tekintek az eseményekre, legyen bármennyire is dühítő a dolog. - Ráér. - igen, kiverte belőlem a kajámat, de most a vacsora az, amit egyáltalán nem tudok elképzelni ilyen helyzetben. Micsoda romantikus pillanat, leülünk vacsorázni és kivesézzük az élet nagy problémáit. Haha. Rosszul állnék ehhez a dologhoz? Nem, csupán máshogyan gondolkodom. Sokkal inkább érdekes az, hogy levágja mellém a dobozt, de nem is ez a momentum ragad meg. Érzem a távolságtartást, de csökkent a kettőnk közötti távolság, nem strázsál tovább az ajtóban, amit azért akárhogyan is szemlélek, jó pontnak, aprócska lépésnek könyvelek el. Nem teszek semmit sem, amikor látom, mit csinál, tudom, mire készül, de nem jártatom a pofám, hogy nem kell, csinálja csak, megadom magam ezen a téren. Morogva szisszenek fel, amikor a vállamra csapja a fertőtlenítős anyagdarabot, igen, fáj, bazdmeg, remélem örül neki. - Kössz. - nem tudok mi mást mondani, más választ adni a kérdésére, valamiféle dac tükröződik a szavaimban, mely talán ismerős lehet neki.. Kicsiként is, mindig azon igyekeztem, hogy kevesebbszer szoruljak a segítségére, egyedül akartam boldogulni, noha nagyon is szükségem volt rá. Nem kell a segítséged, nélküled mégsem boldogultam volna.. És noha most sokkal enyhébb dologról van szó, az érzés, a röpke szó mögötti tartalom ugyanaz. - Nem tudom. - szorítom én magam a fertőtlenítős anyagot a vállamra, oda fordítva a tekintetem. Igen, eddig mutattam a nagyfiút, azonban elérkeztünk ahhoz a témához, ahol számomra is egyre több a fal, a megválaszolatlan kérdés, a homályos folt. Nem akarok ránézni. Nem tudok ránézni. Az energiáim enyhülnek, a szavam őszintén cseng és hiába nem adok vele értelmes választ, a mögötte húzódó jelentés, a hangszín, az energiák, az elforduló tekintet mind-mind árulkodó jel lehet.. - Amikor megláttam a neved abban a hülye prospektusban.. - kezdek mégiscsak bele, tekintetem az arcára siklik. - ..nem akartam elhinni. Képtelen voltam feldolgozni a tényt, hogy talán élsz, hogy talán te vagy az, hogy nem holmi kegyetlen tréfa, brutális véletlen az egész. - újra a vállammal kezdek foglalatoskodni, leszedem róla az anyagot, hogy újabbat löttyintsek rá a fertőtlenítőszerből és a másik vállam vegyem kezelésbe. - Utána akartam járni. Megbizonyosodni róla, hogy tényleg te vagy az. Ennyi. - Az utolsó szónál pillantok ismét rá, leeresztve mindkét karomat. A sebeim várhatnak, kíváncsi vagyok a reakciójára, az arcvonásokra, változik-e, lenyugszik a szavaim hallatára, vagy tovább szítom a dühét? Őszinte vagyok, nincs értelme rejtegetni a gondolataimat, a szándékaimat, melyek tulajdonképpen nincsenek is. - Megtudtam az igazságot, de hogy hogyan tovább? - tárom szét a karijaimat pár szekundumnyi időre. - Arról fogalmam sincsen. - bizonytalanság, kavargó érzelmek és az eddig mutatott nyugodtság és magabiztosság megtörni látszik..
A válasza némileg csillapítóan hat. Így már érthetőbb a nyugalma és a megváratás is, de a teljes lelki békétől fényévekre vagyok. Neki hónapok kellettek, nekem nem tudom, mennyire lesz szükségem. A fenébe is, hiszen még csak azt se tudom neki mondani, hogy "öcsi". Feltámadt és én ennyi év után nem tudom minden gond nélkül realizálni, hogy megint van kisöcsém. Hogy ő az. - Az nem biztos... - Gondoltam itt a töltényre, meg egyébként is: ebben a városban sose lehet tudni, kiről mi és mikor derül ki. - Ha megöllek és utólag megtudom... - Fogalmam sincs, mit ettem volna akkor. - Maradjunk annyiban, hogy többet ilyet nem játszunk, oké? Van egy leheletnyi lelkiismeret-furdalásom az állapota miatt, ami elképzelhető, hogy egy leheletnyinél azért nagyobb. A vacsorát ráhagyom, ha nem akar most enni, nem fogom megtömni, abban biztos lehet, egyébként is hülyén néznénk ki itt vacsorázgatva, de pillanatnyi figyelemelterelésnek megtette, ahogy az elsősegély dobozzal való bíbelődés is. Felszisszent a fertőtlenítésre, amit egy kissé gonosz szájhúzással konstatáltam, viszont valójában nem örültem. Szeretnék ketté hasadni, most azonnal. A dac, az a "kössz", a pillantása mind-mind kísért, belém mar az ismerőssége, a bizonyosság, hogy igen, ugyanezt a reakciót, ugyanígy már kaptam korábban. Akkor is tőle. Amennyire ezek az apróságok segítenek feldolgozni azt, amit első pillanatban ésszel felérhetetlennek hittem, annyira kétségbe is ejtenek, mert nem csak a hajdani két gyereket rántják elő emlékezetem posványos részéből. Átengedtem neki a fertőtlenítést, miután nyugtáztam, hogy odatartja a sérüléséhez, s ezzel a mozdulattal majdnem nyúltam is, hogy megborzoljam a haját, de még időben leesett, hogy nem kéne. Kérdéseimre bizonytalan választ kapok, mire ismét karba fonom a kezem, kissé összehúzom a szeme, pillantásom ezúttal viszont inkább fürkésző, semmint szigorú. Érzékelem az energiáiban beálló változást, azt is, hogy őszintén beszél, mindez pedig végképp láncot vet a farkasomra. Ez nem az ő ügye, ez az én múltam. Kerüli a tekintetem, végül mégis erőt vesz magán és taglalni kezdi, hogyan bukkant rám. Ugyanazok a gondolatok, mint amik bennem is lejátszódtak kint az épület mögött. Indulatom, haragom lassan teljesen elapad, bár lappang még bennem némi feszültség, ami azonban a helyzet fölött érzett frusztrációmnak köszönhető. Mondandója végén bizonytalanság vibrál, ami nekem jelenleg olyan, mint egy repedés a jégen. Nem tudok mit mondani, csak megrázom a fejem. Ha ő se tudja, mit akar, hogyan tovább, én honnan tudhatnám? Pár hónapnyi előnye van! Mászkálni kezdek a kis helyiségben, nincs hozzá nagy terem, de most kivételesen ennyivel is beérem. Pár perc után állok csak meg megint előtte, kinyitom a szám, hogy mondjak valamit, de hang nem jön ki a számon. Újabb megadó fejrázás. Ennyit a tökösségemről. - Tudom, hogy ki vagy, mégsem ismerlek - mondom végül, ám ennyit is nehezemre esik kibökni. - Tudod mekkora volt a kisöcsém? Ekkora - mutatok megfeszített tenyeremmel nagyjából derékmagasságomba -, te pedig - mutatok végig rajta egy hanyag legyintéssel. - Az egyetlen dolog, ami összeköt veled a véren túl, az a múlt, amit legszívesebben kitépnék magamból. Te... te mindarra emlékeztetsz, amit el akarok felejteni. - Mintha egy jelenéshez beszélnék, s érzem ezt annak ellenére, hogy nem sokkal korábban a karmaimmal szántottam fel a hátát. - Nem akarok emlékezni. Mintha megnyitnék előtte, majd az orrára csapnék egy ajtót. Fogalmam sincs, mit kezdjek vele, ezzel az egésszel, így valamiféle védekező-tagadó mechanizmus indul el bennem. Egy kicsit se érzem tőle jobban magam. És egyenesen se tudom elküldeni Ethant.
A. Rohadt. Életbe. Bazdmeg! Mi ez?! Még egyszer megkérdezem, mi ez?! Hű, a teringettét, most aztán baromira szívesen rágyújtanék, a cigi azonban a kabátomban, a kabátom meg.. valahol elhajítottam és csak bízni tudok benne, hogy Dun kutyuskái összeszedték nekem. Ökölbe szorítom remegő kezemet és fogalmam sincsen, hogy a választól, vagy attól remeg, hogy nincs cigi. Tudom, hogy nem éppen a legjobb válasszal rukkoltam elő, de hát basszus, tényleg fogalmam sincsen! Igen, lehet, hogy már hónapokkal ezelőtt megtudtam a dolgot, de nem érdekelt a jövő, én csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy él! És most.. most itt állok úgy, mint egy kisgyermek, aki semmit sem tud és mindenben bizonytalan. Fáj. Mélységesen fáj minden egyes szava és habár tökéletesen igaza van, aprócska döfés minden, amit hallok. Hiába nem voltak nagy terveim, mégsem így képzeltem el. Felkavartam az állóvizet, mégis bíztam benne, hogy nem a fájó pontok, nem a rossz emlékek, a szenvedés, a kín mászik elő, hogy hosszú, ragacsos csápjaival fonjon körbe minket, őt, hogy az összeroppantás veszélyével fenyegessen minden egyes pillanatban. Abban bíztam, hogy az emlékeken túl megjelennek azok az érzések, amelyek akkor életben tartottak minket, engem legalábbis egészen biztosan. Abban bíztam, felsejlik a valaha volt, mostanra megkopott kapocs, az, hogy küzdött értem, hogy nem hagyott magamra. Az, hogy testvérek voltunk és vagyunk a mai napig, hiába szakítottak el minket egymástól, hiába nem ismerjük már a másikat. Számomra mindig is a biztonságot jelentette, ő volt az én nagy és erős bátyám, akire mindig számíthattam, aki védőbástyaként mindig ott volt, amikor szükségem volt rá. Akitől elszakítottak és hiába igyekeztem, hogy újra láthassuk egymást, mikor alkalmunk lett volna, már késő volt. Eltűnt. Elveszítettük egymás - örökre. Legalábbis akkor ezt hittem, ám most.. Elernyed a kezem, lehajtom a fejem, a bent rekedt levegőt egy szuszra fújom ki. Egek, mégis mi a fenét képzeltem? Idejövök és minden szép és jó lesz? Ostoba, idióta vadbarom! Nem törölhetem el a múltat, a fájó pontokat, hogy csupán az maradjon meg, amit szeretnék, amire szükségem van. Nem szólalok meg, csupán lehunyva a szemeim szívom be a levegőt és ismét ökölbe szorul a kezem. Nagyon remélem, hogy nem szól most hozzám, mert tuti bármit is mond, nem fogok túl jól reagálni. Ahogyan ő lenyugszik, úgy bennem megy egyre feljebb a pumpa.. - Igazad van - elfojtott düh sejlik át a szavakon, ellököm magam az asztaltól, a kezemben tartott anyagdarabot az asztalra ejtem, ujjaim szántanak a szőkés tincsek közé, zavarodott vagyok és harag feszül mellkasomban. - Nem is foglak emlékeztetni. - Emelem ekkor rá pillantásomat, kezem ismét ellazul, csendes beletörődés jelenik meg a hangomban és a haragom máris visszavonulót fúj, noha nem tűnik el, ugrásra készül feszül fájdalmam és bánatom rácsának. - Hiba volt idejönnöm - ráncolom homlokom, nem teketóriázok sokat, egyből az ajtó felé indulok. Nem fogok én itt szép szavakkal próbálni hatni rá, ha így érzi, így érzi, akárhogyan töröm magam nem fogom tudni megváltoztatni, a múlt az múlt marad, az emlékeket nem tudom eltörölni, sem megmásítani, ha csak a borzalom jut rólam eszébe, akkor nekem nincsen itt keresnivalóm. Elmegyek, igen, határozott szándékom, szavakkal képtelen lesz megállítani és ha csak ennyit tesz, akkor erősen vágom be magam után az ajtót. Kell valami, vagy valaki, akin levezethetem a dühöm, a haragom, az elkeseredettségem és a fájdalmam. Ha megfog, elém lép, bármiféle fizikai kontaktusba lép velem, úgy nem vagyok rest behúzni neki egyet, erősen félrelökni az útból, beleadva minden erőmet - már nem vagyok kisfiú.
Azzal párhuzamosan, hogy én lehiggadok, szavaim pedig kíméletlen érzelemmentességgel csapnak le rá, ő lassan ingerült és ideges lesz. Valószínűleg nem vigasztalná, ha tudná, hogy nekem se könnyű mindezt kimondani. Félek. Nem mutatom ki, nem jutottam kifejezésre, nem engedem a felszínre az érzést, de félek. Ha marad, ha megint az életem szerves részévé válik, nem fogok tudni lemondani róla, nem fogom tudni elengedni, ha a szükség azt kívánná, ha a kötelesség erre szólítana. Castor az, aki mindig adott nekem újabb és újabb esélyt, aki nem hagyott elkallódni, a semmibe veszni, de Ethan kötött az élethez akkor, amikor teljes volt a sötétség, csábító az öngyilkosság. Rég nem ringatom magam abban, hogy létezik kényelmes helyzet, amikor nem kell választani, amikor örülhetek az éppen lévő helyzetnek, mert azt mindig megborítja valami. Életben van. Ez minden, ami számít. És nem engedhetem, hogy megint olyan fontossá váljon, nem szabad. Figyelem, ahogy lehajtja a fejét és megint késztetést érzek, hogy megborzoljam a haját, vagy meglapogassam a vállát és valami biztatót mondjak. Annyi mindent lehetne még szavakba önteni. Van köztünk egy kötelék, ami összekapcsol minket, amit tényleg csak a halál téphet szét, amin egyetlen átharapás sem változtat, amíg élünk, megmarad. Ez a kötelék pedig amennyire megnehezíti most a dolgom, annyira int óvatosságra. Hányszor fordult már elő, hogy elragadtak az érzelmeim és hülyeséget hülyeségre halmoztam? Ethan el tudna ragadni, ez a kapocs rá tudna venni csekély erőlködés után, hogy az elmúlt évtizedekben felépített világom középpontjába ismét az öcsém kerüljön. Hogy érte legyek kész bármit megtenni. Megfogadtam, hogy Castor az első. Olyan egyszerű volt ezt megtenni annak tudatában, hogy nincs senkim a világon, aki ezen változtathatna, s most tessék. Itt áll előttem mégis. Inkább elküldöm, inkább hivatkozok a múltra, minthogy megvárjam, amíg megingok. Nem merem megkockáztatni az elbizonytalanodásomat. Lehet, hogy nem következne be, lehet, hogy ugyanúgy kitartanék Castor és a falka mellett, mint eddig, ám ott van a torokszorító "mi van, ha mégsem". Elképzelhető, hogy ez lenne a legjobb módja a hűségem tesztelésének, csakhogy erre nem állok készen. A dühe ott lappang a felszín alatt, olyan ez az egész helyzet, mintha egymás fordított tükörképei lennénk. Itt állunk egymással szemben és kimondatlanul toljuk a másik arcába, hogy tessék, ez lett belőlem, tessék, itt vagyunk újra, hiába telt el annyi év. Kicsi a világ, igaz? - Lehetséges - mondom halkan a hibára, de bizonytalan vagyok. Túl hirtelen, túl váratlanul jött ez az egész, a "feltámadása". Azt hiszem, igazán még fel se tudtam fogni, elfogadni. Címet akarok kérni tőle, telefonszámot, mert a teljes elszakadásra annak tudatában, hogy rám talált, nem lennék képes. Nem vagyok képes, mégis muszáj. Nevetséges. Felejteni akarok, közben pedig nézni is rossz, ahogy bánatosan beletörődik, haragszik, és... egyszerűen kisétál. Szívem szerint megállítanám, utána mennék, megmondanám, hogy örülök neki, hogy keressen, amikor csak gondolja, de ezek közül semmit sem teszek meg, semmit sem mondok. Erőnek erejével tartom magam vissza mindettől, remélve, hogy így lesz mindkettőnknek a legjobb. Talán száz év elteltével majd megint találkozunk. Vagy előbb, ha a környéken lakik. Hallgatom távolodó lépteit, energiáimmal addig követem az övéit, amíg tudom, szinte kikísérem, ám addig nem merek előbújni az irodából, amíg el nem tűnik teljesen. Jelentenem kéne. Mégis előbb inkább magamhoz veszem a narancslevet és felballagok az egyik üres páholyba. Nem figyelek senkire és semmire, csak hagyom, hogy a gondolataim, az emlékeim elragadjanak. Sehová sem vezet az egész, csak ugyanazokat a köröket futom, azzal áltatva közben magam, hogy ez segít a feldolgozásban, az elfogadásban. Közben meg inkább homokba dugnám a fejem...
//Azt hiszem akkor ez ennyi volt. ._. Nagyon-nagyon köszönöm és nyüssz. ._. //
Lehetséges. Lehetséges?! A francba is, komolyan ennyit tud csak mondani? Te jó ég, azt hiszem pontosan ugyanazt élem át, amit ő pár perccel ezelőtt, mintha csak szerepet cseréltünk volna egy idióta színjátékban. Bárcsak így lenne, bárcsak a következő pillanatban mindketten elnevetnénk magunkat és igen, arra vágyom, hogy megöleljen, hogy meglapogassa a vállamat, hogy összeborzolja a hajamat.. Ehelyett mit kapok? Egyetlen kis nyüves szót, semmi többet és menten fel tudnék robbanni. Elmegyek, igen, el, nem szabad itt lennem, nem is lett volna szabad idejönnöm, én hülye, mégis mi a francot vártam? Mennyi minden történt azóta, hogy utoljára láttuk egymást, az emlék fájdalmasan kiált fel bennem, az érzések satuba fogják a mellkasomat, szabadulni akarok, kitörni belőle, elfelejteni ezt a találkozást és élni tovább abban a hitben, hogy meghalt. Felkavartam mindent, nem csak a saját életemet, de az övét is. Élhettem volna tovább abban a tudatban, hogy él és kész, ennyi, őt simán kihagyhattam volna mindebből, élhette volna tovább nyugodtan a kis életét. Csalódott vagyok. Nagyon is csalódott… Valahol talán él bennem a remény, hogy megpróbál visszatartani és habár nem maradtam volna, sőt, erővel estem volna neki, hogy hagyjon elmenni, de legalább a tudat meglett volna, hogy maradásra kényszerített volna. De nem. Semmi. Egyetlen szó sem, egyetlen mozdulat sem. Legszívesebben most én esnék neki, ha hozzám ért volna, meg is tettem volna, talán így valóban jobb. Olyan kettős érzés szippantott magába, hogy most legszívesebben én szakadnék ketté. Hangosan csapom be magam mögött az ajtót, az sem érdekelne jelen pillanatban, ha kiszakadna a helyéről. Szorosra zárom a pajzsomat, eddig minden rezdülésem érezhette, ezzel a mozdulattal azonban kizárom, végérvényesen, ezzel is jelezve, hogy valóban feledésre ítéltetett a mai találkozó, ez az egész helyzet, az én részemről legalábbis biztosan. Szükségem lenne rá, mégis azt tudatom vele, nem érdekel többé, ha csak a rossz emlékek jutnak rólam az eszébe, akkor legyen, nem leszek itt és nem is jövök többet. Szarok magasról a bőrdzsekimre, fog a fene még az után rohangálni, tartsa csak meg, érezze a szagom, legyen valami, ami vibrálhat, ami tudathatja vele, hogy lényegében elküldött. Szenvedjen csak, viselje szavai következményét. Meg fogok pusztulni, tudom jól, ez a kis találkozás jó időre rám nyomja majd a bélyeget, efelől semmi kétségem. Úgy sietek kifele a GoldenWolf-ból, mintha valami hatalmas veszély leselkedne rám, őrjöngök, legszívesebben megtépnék valakit, feldönteném az összes asztalt, szétverném a berendezést, akármit, amivel levezethetem a feszültséget.. emiatt is sietek, félő, ha sokáig maradok itt, akkor meg is teszem. Beszállok a kocsimba, olyan erősen fogok rá a kormányra, hogy félő, elrepednek vagy a csontjaim, vagy az alkatrész.. Homlokom verem bele, ordítanék, sírnék, ehelyett magamba temetek mindent. Pár mély levegő, alsó ajkamba harapok, nem fogok bőgni, picsogni, mint kisgyerekként, amikor tudatosult bennem, hogy soha többé nem kapom vissza a bátyámat. Az az időszak elmúlt. Mély levegő, indítom a motort és eltűnök innen. Egyelőre nem megyek messzire, csupán a két éve nem látott házam felé veszem az irányt, ilyen állapotban képtelen volnék Anchorage-ig vezetni. Az éjszakámat az erdőben töltöm, itt igyekszem leadni a feszültséget, csak másnap indulok haza, hogy egy jó darabig ismét ne tegyem be ebbe a rühes városba a lábam.
Túlzás lenne azt állítani, hogy nem izgultam, mert nagyon is. Volt papírom arról, hogy anya engedi a munkavállalást, így emiatt abszolút nem izgattam magam, az viszont sokkal jobban érdekelt, hogy megfeleljek. Csak nem szúrom el, a tánc az egyetlen, amihez igazán értek, ha ezzel felsülnék, el is áshatnám magam. Épp ezért közel sem bizonytalanok a lépteim, ahogy fényes nappal besétálok a helyre, pár perccel a megbeszélt találkozó előtt vagyok, de gondolom a bejárattól úgyis odaszólnak a főnökségnek, hogy itt a kismadárka, aki csatlakozni szeretne a tánckarba. Nem tudom egyébként, hogy kinek a kezében volt a hely, de ez különösképp nem is foglalkoztatott, csak az érdekelt, hogy lássa meg bennem a tehetséget, és adjon egy esélyt. A többi nekem mindegy volt. A színpad előtt lyukadtam ki, és mivel még volt legalább tíz percem, krónikus késéskerülő vagyok, ezért meg merészeltem tenni, hogy a telitalpas cipőm helyett felhúzza a balett cipellőimet, és elkezdjek melegíteni. Nem mondhatni, hogy munkamegbeszéléshez öltöztem, inkább laza, kényelmes darabok voltak rajtam, leggings, és egy hosszított fazonú felső, hogy ne legyen kinn a hátsóm, de nem volt olyan laza, a balettnél fontos, hogy látszanak a mozdulatok… A kabátomat ledobtam egy székre, igen, kabátot, szerintem iszonyatosan hideg van, nem is értem, hogy képesek itt élni emberek. Azért nem béléses, inkább csak amolyan átmenet, de többen megmosolyogtak az utcán. Nem baj, visszamosolyogtam rájuk, fura egyébként, mert ez általában összezavarja az embereket. Érthetetlen, elvileg ennek egy jó dolognak kellene lennie, nem? Közben felmentem a színpadra, és elkezdtem nyújtani, ez nagyon fontos volt az esetemen, csúnyán megsérülhetnék, ha ilyesmire nem figyelnék oda, viszont annak az idejét sem szeretném rabolni, aki meg fog hallgatni, nem volna túl kényelmes, ha végig kellene néznie, ahogy melegítek. Sem neki, sem nekem. Mármint, nem tudom, hogy egy férfiban ez hogy csapódik le, engem nyilvánvalóan semmilyen szempontból nem mozgat meg egy feszes göncben melegítő balerina növendék… Meg aztán, az sem biztos, hogy férfi vezeti a helyet, noha valahogy úgy érzem, hogy nem egy nő kézjegyét viseli magán, de annyira jó emberismerő nem vagyok, szóval tévedhetek is. A hajam egyébként még otthon kontyba rendeztem, hogy ne zavarjon, nem nagyon tudok ilyenkor mit kezdeni a derekamig gyűrűző tincseimmel, hiába imádom őket annyira, egyszerűen nem praktikus. Csak szép, nőiesebb, azt hiszem, mondhatom ezt, anya szerint is sokkal jobban áll így. Most viszont ebből semmi sem látszik, de így meg a lágy, bájos, vidám vonásaim kerülnek reflektorfénybe, ami talán most még jól is jön. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mire végül ajtónyitást hallok, terveim szerint csupán egy pillanatra állok meg mozdulataim közepette, de az valahogy nyúlik, mint a rétestészta, amikor meglátom a férfit. ~Úristen, ugye nem?~ Alapvetően kerülöm az ellenkező nemet, nincs időm rájuk, de szemem nekem is van, kíváncsi se nem kamasz, se nem nő vagyok jelenleg, de azt hiszem, nem örülnék neki, ha ilyen főnököm lenne. Liam is nagyon jól nézett ki mondjuk, de nem igazán tanulta még meg, hogy kell használnia a külsejét, kisfiú még, na. Végül észbe kapok, és lesütöm a szemeimet, remélem, nem tartott olyan sokáig, hogy kiszúrja, ha pedig igen, szörnyen amatőrnek fog tartani. Hogy lehetek ennyire ostoba? - Jó napot! Sienna Davis vagyok, állásinterjúra jöttem. Találtam meg végül a hangom, és abban már nyoma sem volt lelkem zavarának, remélhetőleg sikerül majd feledtetnem ezt a kis mellékvágányt.
Mielőbb szerét kell ejtenem egy személyes beszélgetésnek Castorral. Kétlem, hogy szép és csendes lesz mondjuk, inkább úgy képzelem el, hogy nagyjából az egész hotel tőlünk lesz hangos... aztán kis után már csak tőle. Nincs kétségem afelől, hogy be fog gőzölni a nagy számon meg a felelőtlenségemen, de amit megalkudtam, azt megalkudtam. Némileg feszült vagyok, mert persze érdekel, mennyire fog kiakadni, mennyire helyteleníti majd, csak egyért imádkoznék, ha szoktam volna. Ne csalódjon bennem! Ámen. Sebastian reggel szólt, hogy állásinterjúra jelentkezett hozzánk egy kiskorú, így ezzel legalább ha nem is hosszú időre, de el tudom terelni a gondolataimat. Napközben takarítás van egyébként is, meg készletfeltöltés, így nem sok vizet zavar egy-egy meghallgatás. Motorral mentem be, nem aludtam sokat, így a kora délután is hajnalok hajnalának tűnt, viszont cseppet se éreztem magam fáradtnak. Az életveszélyes kilátások meg az adrenalin, meg az öcskös reakciói... A motor egy "mordulást" követően elcsendesült a hátsó művészbejárónál lévő kis maszek parkolóban, levettem a bukósisakom és lendületesen elindultam befelé. Pár percet késtem a leegyeztetett időponthoz képest, de nem izgatott. Ezen a helyen megvan az a kiváltságom, hogy egyedül én késhetek. - Itt van már? - kérdeztem az irodai folyosón elhaladva Sebastiant és kicsit megborzoltam a hajam, hogy ne legyen olyan a bukósisak után, mint amin végignyalt egy tehén. A hím igent mondott - milyen romantikus -, és elárulta, hogy már a színpadon is van a kishölgy. Egy kicsit felrántottam a szemöldökömet, ő pedig ebből már tudta, hogy mindjárt utasítást teljesíthet. - Szólj a takarítóknak, hogy tök mindegy, hol tartanak, a földszinti nézőtérnek lássanak hozzá, most. A pultnál leltároznak, ugye? - Megint igent mondott. - Remek. Fél kezemben még mindig a bukót lóbálva léptem be a nézőtérre, tekintetem pedig egyből a színpadra siklott, hogy felmérjem az újabb táncoslábút. Valamit kiszúrt rajtam. Elárulta a pillanatnyi megtorpanás, de nem tettem szóvá, mostanában kezd megszokott lenni, hogy hasonló reakciókat váltok ki, akaratomon kívül. - Jó napot! - Igazából ne csíptem, hogy ő per pillanat magasabban van, mint én. Hülye férfiegó meg domináns farkassság. - Duncan Corvin - viszonoztam a bemutatkozást, a távolság miatt egyelőre kézfogás helyett enyhe fejhajtással kísérve. - A GoldenWolf tulajdonosa, személyesen, és ez esetben engem kell lenyűgöznöd. Míg ideértem és beszéltünk, a takarítók is befutottak, a sarokban lévő pultban pedig folytatták zavartalanul a pakolást. Direkt igyekeztem a jelenlegi lehetőségeinkhez mérten minél nagyobb nyomás alá helyezni. Aki színpadon akar szerepelni sok ember előtt, annak nem csak a lámpalázat kell bírnia, s mivel friss hús, szeretném egyből a lehető legmélyebb vízbe dobni. Majd után finomkodhatunk. - Parancsolj! - intettem nagyvonalúan, hogy kezdheti a produkciót, amikor csak tetszik. - Zenét kérsz, vagy hoztál magaddal? - kérdeztem még, mielőtt leültem volna az egyik találomra választott asztalhoz féloldalasan. Nem csak a lányt akartam szemmel tartani a "felvételi" közben.
A bukósisakot természetesen kiszúrtam, nem szerettem kifejezetten a motorokat, valahogy féltem tőlük, mármint, elég könnyű nagyon megsérülni rajtuk, én meg mindent kerültem, már ha tudtam, ami veszélyes lenne a lábaimra. Alanist és a járgányát többnyire persze lehetetlen volt, szóval azt elviseltem, de azért igyekeztem az alkalmakat a minimálisra szorítani. Duncan Corvin, azt hiszem, otthon említették a nevét, amikor szóba került ez a hely, azt nem tudom, hogy végül az ottani balettintézetből telefonáltak-e az érdekemben, de lehetséges, hogy még jobban is örülnék, ha elfelejtődött volna a dolog. Szeretem önerőből elérni, amit épp elterveztem, elvégre, az tesz minket erősebbé, olykor a kudarcok is. Nem szeretem őket, de szükségesek, jellemépítőek lehetnek. Annak nem örültem, hogy ő itt a góré, mármint… tök fiatalnak tűnik, hogy vezethet egy ilyen helyet? Ezt persze sosem fogom megkérdezni, nem vagyok ennyire tiszteletlen. Lenyűgözni… nos, rendben, a kérdés már csak az, hogy mennyire ültethető át az én tehetségem az itteni műsorrendbe, mert nem olvastam olyat, hogy szerepelne balett. Természetesen mennek a modern táncok is, gyakorlatilag bármi, de mégis csak a balett vagyok én, ez kétségtelen, még az egyszerű, hétköznapi mozdulataimban is ott lapul a finom, letisztult elegancia, tizenkét évem volt rá, nem csoda hát, hogy már a részemmé vált. - Azon leszek. Megengedem magamnak a bájos, megszokott mosolyomat, sokan mondták már, hogy mikor mosolygom, egyszerűen jobb kedvük lesz, de most nem ezért csináltam, egyszerűen csak jött. Nem szoktam gátat szabni lelkem vágyott megnyilvánulásainak, az olyannyira nem én lennék. A takarítókat észrevettem a szemem sarkából, mint ahogy a pultnál folyó munkát is kiszúrtam, de egy pillanatig sem zavartak, már a melegítés közben sem, nagyon rég mozgok színpadon is, megszoktam. Mindig, minden lépésemet, mozdulataimat kritikus szemek figyelték, olyanoké, akik értenek a tánc ezen műfajához, nem olyanoktól fogok berezelni, akiknek ez nem több, mint szemnek jóleső látvány. Ohh, a zene. - Hoztam, persze. Némileg megdorgálom magam, amiért ez kimaradt, de mentségemre legyen mondva, életemben nem voltam még meghallgatáson. Ha volt lépcső, ott mentem le, ha nem, hát leültem a szélére, és onnan ereszkedtem le, hogy elővegyek a táskámból egy cd-t, és átnyújtsam. Gondoltam, a Diótörő egyik betétje meg fog felelni ide, ám ha nem, akkor majd megmondja ő, mire táncoljak, megoldom, ha szükséges, rögtönözök, nem fogok tőle kétségbeesni. Persze, ha másnak kellett adni, úgy az az illető kapta meg, én pedig visszamentem a színpadra, és felvettem a kezdőállást. Egy leheletnyi izgalom még volt bennem, de teljesen szertefoszlott, mikor felcsendültek az első dallamok. Újabban erre a szerepre próbáltam, de odáig nem jutottam, hogy közönség előtt eltáncoljam, mert el kellett jönnöm otthonról. Természetesen kellemetlenül érint a dolog, ám ezzel most nem foglalkozom, csak minden tudásom, szenvedélyem, finomságom, a lelkem magát beleadom a pillanatokba. Nem hibázom, nem szoktam, ilyenkor már nem, kellően letisztultak a mozdulataim, a közönség csak tovább doppingol, szeretem megmutatni magam, máshol, más körülmények között nem, de a balett az egész más, az életem, az álmom, a szerelmem, egyszerűen a mindenem, és ez látszik is, szokták mondani, remélem, most sincs ebben hiba. Arra azért nem vetemedek, hogy a majd három perces produkcióm után meghajoljak, egyszerűen kitartom pár pillanatig még az utolsó állást, majd leengedem a kezem, és állásba helyezkedem, mintegy ily módon várva az ítéletet.
Sose értettem azokat az embereket, akik csak úgy spontán, minden gond nélkül és szívből rá tudtak mosolyogni vadidegenekre. Jó érzés volt egyébként, de akkor se értettem. A magam részéről a mosolygást mindenesetre hanyagoltam, inkább arra figyeltem az ő esetében is, hogy mire miképp reagál. Nem látszott, hogy különösebben feszélyezné a közönség, szóval vagy természetéből adódóan nem szívbajos, vagy van már színpadi tapasztalata. Ilyen fiatalon ez utóbbi mindenképp elismerendő. Egyébiránt nem faggattam ki Sebastiant arról, mennyit és mit tudott meg, hallott a lányról. Sose érdekelt a körítés, a produkció a lényeg és a nézők reakciói. Ezért is helyezkedtem úgy, hogy az előadást, valamint a többieket is szemmel tarthassam. Bájos volt egyébként, még gyermekien ártatlan kisugárzással, a mozdulatai viszont már másról is árulkodtak. Tudatosságról, stílusról... Még nem kiforrott, de már sejthető a végeredmény, viszont ebben a köztes állapotban sem éreztem felőle suta feszélyezettséget. Anyám, tíz év, és Anne is itt fog tartani! Biccentettem arra, hogy hozott zenét, amit miután előkutatott, Seb gyorsan átvett és amint a lány jelzett, indította is a felvételt. A választásra enyhén elkerekedett a szemem, és magamban megkérdőjeleztem, hogy biztosan tudja, hova jelentkezett. Hogy finoman fogalmazzak, ha már ilyen finoman táncol: ég és föld a stílus, amit az orfeum és amit ő képvisel. Ennek ellenére nem állítottam le, ő ezzel jelentkezett, én pedig megvárom a produkció végét. A civil munkában kifejezetten jófej tudok lenni, legalábbis alkalmazott felől még nem igazán érkezett panasz. Szemtől szemben mondjuk szerintem nem is szólnának, de vissza se hallottam még igazán semmit. Tömeges felmondás se volt, sztrájkkal se kellett még kakaskodnom, szóval... asszem jól elvagyunk. És ha már a jól elvagyunknál tartunk. Éles szemmel pásztáztam a többieket, ők se ehhez voltak szokva, mégis: a pultnál abbamaradt a pakolódást, a takarítók is már csak tettették, hogy söprögetnek - az egyik nyíltan megállt és a partvis végére támaszkodott állával. Sebastian konkrétan csüngött minden mozdulaton, az arcán pedig elvarázsolt mosoly terült szét. Hát ez kész... Karbafont kézzel ültem végig az egész kis előadást, aminek a végén ugyan szerényen elmaradt a meghajlás, a többiek mégis tapsoltak. Nagyot sóhajtottam. - A por felnyalja magát a pia pedig magától kerül a polcokra az önelrakó poharakkal együtt, ugye? - kérdeztem feléjük se pillantva kissé nyersen, tudatva velük, hogy dolog van. Észbe kaptak és folytatták a munkát, de egy-egy elismerő dörmögést még lehetett hallani. - Tudod, hogy miféle hely ez, Sienna? - álltam fel és úgy kezdtem mászkálni az asztalok között a lányt kémlelve, mint a prédáját leső ragadozó. - Olyan hely, ahol frivol műsort adnak lenge ruhás ledér nők és szemérmetlenül taperoló férfiak. Pajzán és pimasz mindegyik, durván szólva: közönséges olykor. Jazzre és bluesra, a '20-as évek mintájára. - Megálltam az egyik asztalnál és a legközelebb eső szék háttámlájára támaszkodtam. - Te mindennek az ellenkezőjét hoztad. És mégis volt benne valami csendes megnyugvás, valami el- és megragadó. Ezzel együtt pedig mintha egy elegáns mozdulattal képen törölte volna az egész Goldent. - Kell a jogi képviselőd aláírása, engedélye, személyi és gondolom suliba jársz még, szóval egy órarendet is kérek. - Sebastian már rikkantotta is mögöttem, hogy hozza a szerződést. - És azt hiszem jó lesz, ha vigyázol magadra, mert akadt egy infantilis rajongód - sóhajtottam, mire pára kuncogtak. - Csüccs le! - húztam ki neki egy széket, hogy ha eddig nem jött volna le, akkor tegye meg, mert még azért akad pár kérdésem. - Mik az elképzeléseid? Tuti volt neki is, ha már jelentkezett ide, amiről első kézből akartam értesülni. Kezdett bennem körvonalazódni, hogy miképp illene bele a GoldenWolf profiljába, de előbb őt akartam hallani a közeljövőről alkotott képéről.
Kezdőlap
