Az teljesen világos, hogy a mostanában történtek után a lehető legnagyobb hiba lenne, hogyha még egyszer engedném, hogy a rohadás újra felemésszen belülről. Úgyhogy - bármennyire is szemét dolognak hangzik -, sutba kell vágnom olykor a Duncannel és Tarával történteket. Ezért járok sokat a Hideoutba és ezért vetemedek arra, hogy némi fennkölt szórakozás reményében beváltsam egy ígéretemet. Egyébként is piszkálja a csőrömet ez ez egész múltkori eset, amikor az első emeletből negyedik lett, és amikor megtanultam, hogy a whisky remekül passzol a csokoládéfagylalthoz. De persze azt sem engedhetem meg magamnak, hogy holmi udvarló kamaszként, virágcsokorral a kezemben kopogtassak és hebegve hívjam el Emmát, hogy töltsön velem egy estét. Túl könnyen nyerne és nincs kedvem látni az arcán a győzelem szikráját. Mert nem győzhet. A vélt szobája ajtaja alatt csúsztatok be munkába menet egy borítékot, de nem verem fel sem kopogással, sem feltűnően hangos léptekkel. Majd megtalálja, és vagy kezd vele valamit, vagy nem.
9:00PM GoldenWolf Dress code: Semi formal (the 50s)
8:30 PM, Golden Wolf
Ha nem lennék Alfa és nem lenne közöm a kócerájhoz, akkor talán kellemetlenül érezném magam, hogy csak úgy átvágok a sorban állókon, és úgy érkezem be az Orfeumba. Plusz, még az sem lenne éppen túlságosan boldogító, hogy odakint szinte mindenki párban vár arra, hogy megváltsa a belépőjét és átessen a ruhaellenőrzésen. Ha már itt tartunk, nekem nem igazán kellett a megszokott módin változtatni, hiszen alapvetően hasonló ruhában járok. Azonban mégis feldobtam kissé a dolgot. Egy fekete öltönyt viselek, melyen elegánsan szaladnak le a szürke hajszálcsíkok. A zakó zsebét puccos kis vörös selyemzsebkendő díszíti, és ami a legjobb: ehhez tökéletesen passzoló, mélyen a homlokomba húzott kalapot is viselek, melyet a mai este viselni beltérben szinte kötelező, nem hogy udvariatlanság. A bal csuklómon pedig természetesen ott van az öcsémtől kapott karkötő is. A fehér inget a zsebkendőhöz illő, mélybordó nyakkendő koronázza meg. Még én is meglepődöm, hogy milyen pazarul nézek ki, és hogy mennyire nosztalgikus jellege van ennek az egésznek. Chicago... Az a fene nagy flancos nagyképűség újra átjár, ami akkor és ott az 50-es években, amikor már Alfaként jártam a bárokat és a kaszinót. A színpadon a zenészek különféle korhű jazzdalokat, bárzenét játszanak felváltva, minden asztalon előre készített szivarok várják a nagyérdeműt, s csendes félhomály ereszkedik az egész szórakozóhelyre. Otthon érzem magam. A lehető legjobb asztalt választom, közel a színpadhoz. Nekem ne mondja senki, hogy foglalt, én oda ülök, ahova akarok. Természetesen a hasonlóan korhű viseletbe öltözött felszolgálók egyike reflexből készíti számomra az italt, ahogy az érkezésemet sikerül észrevennie. Nagyon helyes... Az egész szituáció annyira otthonos közeget biztosít a számomra, hogy rövid úton meg is feledkezem arról, hogy cseppet azért ideges vagyok, és hogy még idefelé is azon gondolkoztam, hogy vajon számíthatok-e Emma társaságra, vagy úgy vesz rajtam elégtételt, hogy egyszerűen nem jön el. Szóval, ha idő közben megérkezne és kiszúrna, biztosan meglepetten ocsúdok fel a nosztalgikus álmok ködéből, kezemben forgatva az italos poharat, és legalább akkora mellénnyel, mintha úja maffiafőnök lennék, akit nem szokás csak úgy megzavarni...
Már bőven a hasamra süt a nap, amikor felébredek, a takarót természetesen lerugdostam magamról, a bőrömön érzem, hogy sokat forgolódtam, leizzadtam, azt hiszem, rémálmok. Nem emlékszem, aminek kivételesen örülök, nem hiányzott volna még ez is. A telefonom csörgése egyből kiverte a maradék álmot is a szememből, kedvem támadt tombolva ugrálni az ágyamon, amint Bon Jovi-tól felhangzott a You Give Love a Bad Name. Tudja a frász, hogy miért volt még mindig ez a csengőhangom, fura, de a szövege ellenére is mindig feldob, vagy pont azért? Mindenesetre most nem hallgattam sokáig, inkább fogadtam a hívást, ajkaimon egy féloldalas, gúnyosnak nevezhető mosollyal. - Mi az mókuskám, nem tudsz élni nélkülem? Csicseregtem bele mosolyogva a telefonba, elvégre Mark azok közé tartozott, akiket úgymond a bizalmamba fogadtam, már-már hiányzott, úgyhogy pár napja csevegtünk is egy kicsit telefonon. Kiröhögött, nem mondom, hogy nem értem meg, de azért kapja be. Szóval, már akkor cukkolni kezdett, most csak tetézte a dolgot. - Tudod… Régen röptében a legyet is… ma már megvárom míg rám száll! Viszont dögöljek meg, én megcsinálom, de akkor idetolod a pofád látogatóba. Ebben maradtunk, állítom, még így sem volt jó biznisz, de tulajdonképpen szórakoztatott a dolog, az meg, hogy mi sül ki belőle, szokás szerint nem mozgatott, csak az alkalmat kell megtalálnom, hogy megtehessem. Mi sem egyszerűbb, ja persze… Akkor vettem észre a borítékot az ajtó alatt, odalibbenek, felkapom a földről, hogy megszaglásszam, aminek hála hamar be is bizonyosodik a sejtésem, meglehetősen könnyű volt megjegyezni ezt az illatot… Feltépem, majd elvigyorodom, amint elolvasom a szöveget, lám, nem csak én emlékszem bizonyos, tán kicsit felelőtlen kijelentésekre. ~Menjek, ne menjek?~ Jó, nagyjából két másodpercembe telik eldönteni, nem is kérdéses, elvégre, egy szórakozóhelyről van szó, ahol általában jól érzik magukat az emberek, nekem meg mondhatni ez a specialitásom. Már csak szereznem kell valami ruhát is az estére. Az alkalom pedig már meg is volt a fogadás teljesítésére…
9:00 PM Golden Wolf
Pontos vagyok, szokásom, van néhány jó, ez közéjük tartozik. Bár nagy a sor, de vagyok olyan pofátlan, hogy beflörtöljem magam, a szingli csajokat amúgy is hamarabb beengedik, mint a párocskákat. Meg hát, finoman szólva is remekül nézek ki, így egy telefonszámért cserébe már benn is vagyok. Még jó, eszemben sem lenne értékes perceket elpazarolni odakinn a sorban állással. - Na, menjük, szedjünk hangyát! Indultam el egy mély sóhajjal Castor felé, egészen messziről kiszúrtam. Első sor, hát persze. A hangyák meg ugye… na, azt reméltem nagyon szorgosan, hogy elmaradnak, és nem fogom azt érezni, amit a minap részegen, nem igazán tetszett. Már csak azért sem, mert én nem szoktam ilyesmit tapasztalni. Kinézem a pasit, hagyom magam becserkészni, jól érezzük egymást, aztán viszlát. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha felvág az íróasztalra, és szevasz. Könnyed, kecses mozdulatokkal közelítettem meg az asztalt, a hajam begöndörítve szinte alig ért a vállamig, itt-ott egy-egy hullámcsattal szelídítettem meg a rakoncátlanságát. Vicces, hogy pont ez a korszak volt a porondon, őszintén, igazán elememben éreztem magam, ilyenkor a nők ízig-vérig nők voltak, nem volt túl sok, vagy túl merész. Épp ezért eszemben sem volt finomkodni, jöhetett a vörös rúzs, a műszempillák és a tus. A fekete koktélruhát imádtam, ezer éve nem volt rajtam ilyesmi, a felső része természetesen fűzős megoldással rendelkezett, hogy az a derék még vékonyabb legyen, valami egyéb meg hangsúlyosabb. Természetesen túlzásba nem estem, a közönséges felé most nem akartam hajlani. Vékony pántok tartották a vállamon, bár inkább csak a látszat kedvéért, mintsem valódi céllal. Mell alatt egy vastagabb szalag futott, mi egy méretes masniban csúcsosodott ki, onnan pedig bővült a ruha, egészen a térdemig ért, a felső réteg alatt még egy kis tüll is helyet kapott, hogy megtartsa az anyagot. Az összeállítást természetesen a hihetetlenül magas sarkú fekete topánka zárta, amiben egyeseknek tán kihívás volt járni, nekem úgymond kötelező darab, hogy ne tűnjek annyira kicsinek. Remek párost alkottak a fekete combfixxel, bár ez utóbbi lényegi része nem igazán látszott, de jelen pillanatban nem is óhajtottam mutogatni. Nem tagadnám egy percig sem, hogy bizony befagyott a popsim, míg ideértem, de a nyilvánvalónak ugyebár nem kell mindig hangot is adni. Az már legyen az én bajom, hogy utálom a tüdőszorító harisnyanadrágokat. Fantasztikusan éreztem magam a bőrömben, és ez vélhetőleg a külvilág számára sem volt titok, valamint még azt sem mondhatta senki, hogy Castor kedvéért van mindez, hisz sokkal inkább követelte meg az este jellege. - Életemben először csinálok ilyet, de az a gyanúm, hogy ezt egyes államokban keményen büntetik. Foglaltam helyet, miután decens mozdulattal a fenekemre simítottam a szoknyámat, majd a biztonság kedvéért még keresztbe is vetettem a lábaimat. Nekem ne mondja senki, hogy nem vagyok kellőképpen elővigyázatos, ha már hagytam magam rávenni erre az ökörségre. Biztosra veszem, hogy drága jó barátom odahaza rendkívül jól szórakozik, hisz tudatában kellett legyen, hogy úgyis megcsinálom, máskülönben nem én lennék. Legközelebb majd mesélje el neki a hóhér, hogy mi történik velem. Az meg ne érdekeljen senkit, hogy mire is óhajtottam utalni az imént, bár talán hiú ábránd arra apellálni, hogy Castor meg sem hallotta. - Szép estét, Castor! Ha jött valami pincérféleség, akkor stílusosan csak egy Coca-Colát rendeltem, most nem akartam alkoholt inni, és megint tökéletesen megfeledkezni magamról. Bíztam benne, hogy így nem alakulnak majd át a levegő molekulái, és nem irigyelnek meg a bagzó macskák is.
Vannak olyan helyzetek, amikor egész egyszerűen minden, de még a pohártörés is elenyésző háttérzsongássá tompul, amikor az ember agyban teljesen máshol jár, amint ahol a fizikai teste pöffeszkedik. És egy ilyen helyzetben mégis, legyen bármekkora moraj, egy-egy hangról már az elején érzed, hogy az neked szól, hozzád tartozik. Ilyen volt Emma magassarkújának egyre közeledő, kellemesen nyugodt kopogása is, amiről már amikor először meghallottam, tudtam, hogy kihez tartozik. A kezemben az itallal fordítom felé a fejem, a szabad kezemmel pedig játékos nagyképűséggel simítom végig a fejemre dobott kalap karimáját. Fentről-lefelé szalad a tekintetem és egy pillanatra sem célom leplezni, hogy nem feltétlenül mint nőt stíröltem végig, hanem mint hozzám éltó, jól öltözött, minőségi árut, melynek végén apró bólintással nyugtázom magamban, hogy megfelel és méltó arra, hogy nyilvánosan mutatkozzam vele. Valljuk be férfiasan, hogy a nagy szalagon, masnin kicsivel tovább időzött a tekintetem, de pusztán azért, mert túlságosan is deja'vu érzést kelt bennem. Nő masniban. Hát, reméljük a legjobbakat és bízzunk abban, hogy ez a mai este még csak feleannyira sem fullad katasztrófába, mint az a bizonyos másik masnis. Furcsa egy köszöntés, meg kell hagyni. Az meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg felálljak és illően köszöntsem a hölgyet, de egyébként is elég gyorsan és céltudatosan foglal helyet, utána felrángatni pedig véleményem szerint elég erőltetettnek hatna, szóval a törzsdöntős kézcsókot így is, úgyis bukta. Talán legközelebb. - Hmm... Pontosan mit is? Nem tudok róla, hogy körözött bűnöző lennék, amiért esetleg neheztelnének a hatóságok és megvádolhatnának azzal, hogy bármiben is a tettestársam vagy. Oké, azt azért tegyük hozzá, hogyha mindenféle befolyást nélkülöző halandó lennék, akkor már rég a sitten ülnék, legyen szó a fehérgalléros bűnökről vagy éppen különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságról. De minek is rontanánk el az estét ilyen durva témákkal? Inkább iszom egy kortyot... Tényleg nagyon Chicagóban érzem magam. Azzal nem is igazán vesződöm, hogy visszaköszönjek, mert valahogy nem érzem, hogy ezek után indokolt lenne hasonlóan szép estét kívánni. Amúgy is, francba a kívánással, majd szép estéje lesz, gondoskodom róla, bár első sorban a magam szórakozását igyekszem majd megteremteni. Az pedig csak pozitívum, ha a kettőnk igényeinek elég nagy a metszete ahhoz, hogy ami nekem jó, neki is az legyen. Jön a pincér, Emma pedig kólát rendel. Kissé felvonom a szemöldököm, de oké. Legalább stílusos nosztalgiát árasztva különleges üvegben szolgálják fel. De attól még... - Aztán vigyázz, meg ne ártson idő előtt, mert nem viszlek haza a hátamon, előre szólok. Cukkolom egy borosta alatt megbúvó mosollyal, és azért még hozzácsapom a rendeléshez, hogy nekem jöhet a következő kör élből. Ahogy a pincér távozik, és elvitte az üres poharat, befordulok az asztal felé, hogy szemben találjam magam Emmával. Oké, igaza volt, teljesen félreértelmeztem. Az ekkora, hangsúlyos szemeket és a vörös rúzst valóban keményen büntetni kellene. Majd bepróbálkozom Danán keresztül Berger polgármesternél az ügy érdekében. - Meglep, hogy itt látlak. Azt hittem, hogy a múltkori csupán múló szeszély volt, amit a fagylalt váltott ki belőled... Dőlök előre kissé a nő szemeit fürkészve, megtámaszkodva az alkaromon. Nem, nincs tervbe véve, hogy ráhasalok az asztalra, ahhoz még vagy tíz kört kéne innom, és különben is - Emma csak ne érezzen az udvariasnál több érdeklődést, mert a végén még félreért és nem lesz hajlandó táncolni velem.
~Ohh, hogy masszírozna meg valaki egy sokkolóval, Castor de Luca…~ Eszembe nem volt felé küldeni a gondolatot, megőriztem magamnak, a pajzsom biztonságos rejteke mögött. Eldobom az agyam, hogy egy elcseszett pillantással máris felidegesít. Nem mintha nem lennék éppenséggel kellőképpen heves teremtés, de azért mégis… azt hiszem, jelenleg az énem nőiesebbik fele, amelyik azért elég sokat készülődött, szívesebben húzná fel az orrát a tárgyiasításon. Mert hát, elég egyértelmű eme tény. - Még jó, hogy nem tudsz, nincs is közöd hozzá. Vonom meg a vállam kissé talán hetykén, hála a magasságosnak, hogy az ilyen dolgok nem egyértelműek, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy nem láthatóak. Castor meg maradjon csak meg az édes tudatlanságban, ezek után megérdemli. Nem mintha nem élvezném, hogy megbámulnak, csak a mikéntje kicsit sérti a fene nagy önérzetem. Sebaj, álljon csak fel, majd viszonzom eme gesztust, engem aztán nem kell félteni. - Tudom, tudom, nem vagy úriember. Pedig igazán nem vagyok nehéz. – Mosolyodom el, atya ég, az lenne csak a szép, ha ő cipelne haza részegen. Na abból nem eszik senki sem. - De azért, előre szólok, hogy én sem viszlek haza téged. – Rázkódik meg kicsit a mellkasom az elfojtott nevetéstől, lévén úgy tűnik, ő most is édes pajtásának választotta a szeszt. Legalább nem lesz olyan tüskés… vagy ki tudja, azért közel sem ismerem még jól, lehet, soha nem is fogom, ez még meglehetősen kérdéses pontja a létezésemnek. - Áhh, helló, csak megtaláltad az arcomat is. Szúrok oda vigyorogva, mert hát na, legközelebb stopperrel fogom mérni, hogy mennyi idő alatt jutunk el idáig. Nem mintha amúgy véresen komolyan gondolnám, mert őszintén, letojom, az már jobban zavarna, ha a társaságomban másra csorgatná a nyálát. Jó, nyilván egy Alfa ilyet nem csinál, de amúgy is csak képletesen értem. - Valóban meglep? Kérdeztem, eléggé kételkedtem azért ebben, annyit bőven leszűrhetett belőlem a múltkor, hogy nem vagyok nyuszi, akinek szokása megpattanni. Ha valakinek az örömök hajszolása annyira fontos, mint nekem, az nem fog az ilyesmin gondolkodni, igaz, akárki hívott el, jöttem volna, de az, hogy ő tette, némi elégtétellel azért szolgált, még ha különösebb jelentősége nincs is. - A fagylalt? – Kérdezem kissé meghökkenten, gondolkodás nélkül utánozva le a mozdulatát, már nálam képbe kerül az egyik könyököm is, ami az asztal lapját érinti, majd az ujjaim meglelik az utat göndör tincseimhez. Szándékos a mozdulat, noha könnyedén félreértelmezhetné bárki. Én azonban csöppet sem vagyok zavarban. - Jó, hát ráfoghatnánk, hogy lefagyott tőle az agyam, de az kizárt, fagyifüggő vagyok. Sóhajtok fel színpadiasan, azt jobbnak látom nem firtatni, hogy a múltkori múló szeszély lett volna, közel sem, és erre majd idővel ő is rájön. A hidegvér nálam csak akkor játszik, ha valakinek ki kell tépni a szívét, egyébként közöm sincs hozzá. Nem mondom, nagy a kísértés, hogy én is rendeljek valami felest, de jobbnak látom, ha megmaradok a józan eszemnél, már ha nekem van olyan. Az ujjaim ráfonódnak a hűvös, karcsú üvegre, noha a pincér már kiöntötte egy pohárba a cola egy részét, de most valahogy jobb, ha nem is hagyom, hogy felforrósodjon a levegő. Tudok én olyat? A francba is, elég nehéz lesz a fogadásom tárgyának fényében, de amíg csak én tudom, addig minden rendben. Azt hiszem… Kortyolok az üdítőmből, egyértelműen pótcselekvés, nem is tudom, mi is zavar most pontosan a legjobban, de inkább nem kezdek el agyalni rajta, jobb lesz úgy mindenkinek. - Remek a hangulat, kedvem támadna tőle visszautazni az időben. Pillantok körbe, mintegy menekülve a tekintetétől, mert úgy sejtem, ha sokat bámulom, megint meghülyülök teljesen. Még nem döntöttem el, hogy csatlakozom-e a Falkájához, úgyhogy jobb lesz, ha nem is szemezek a kísértéssel, az már a múltkor kiderült, hogy egyikőnk sem hajlandó megtenni azt a bizonyos utolsó lépést. Inkább bízom abban, hogy viszonylag jó fogok szórakozni… vagyis, fogunk, mert azért annyira önző nem vagyok.
Oké, még nincs közöm hozzá. Hangsúlyozom még. De csak mert nem vagyok az Alfája. Nem, nem fogom elvinni a társalgást ilyen irányba, bár gyanítom, hogy élvezném azt a bizonyos dolgot, amihez nincs közöm. Úgyhogy csak bólintok egyet, arról meg Emmának nem kell tudnia, hogy még percekig pörög az agyam, és nyomdafestéket nem tűrő elképzeléseim támadtak. - Soha nem is kérném. És különben is, annyira még sosem voltam részeg, hogy ne találjak haza. Annyira mondjuk már voltam, hogy teljesen kiesett az egész este, de az már nagyon-nagyon régen volt. És jelen körülmények között úgy vélem, mindenkinek jobb, ha nem is gondolok rá. Ahogy elkapom Emma tekintetét, egy pillanatig sem rest szóvá tenni, hogy eddig nem viselkedtem valami udvarias gavallér módjára azzal, hogy megbámultam. - Hazudd csak, hogy nem élvezed. Nem kell semmiféle összeesküvés elméletet belelátni ebbe a néhány szóba és a hozzájuk tartozó, buja mosolyba. Melyik nő ne élvezné, ha egy hím kicsit többet időzik a testének domborulatain, mint az illendő lenne? Ehhez nem feltétlen szükséges a kölcsönös szimpátia. A kétkedés megcsendül a nő kérdésében. Ezek szerint nem ismeri magát. Természetesen az egyetlen dolog, amiért azt gondoltam, hogy ma nem jön el, az a mi kis versenyünk, vagy mi a fene. Nem szeretünk veszíteni, ez már nagyon hamar kiderült, és szerintem istenes előnyt kovácsolt volna magának, ha egész egyszerűen visszautasítja a meghívásomat azzal, hogy nem jön el. - Igen, meg. De valljuk be, mindketten sokat veszítettünk volna a dolgon. Nézek rá jelentőségteljesen, és egy pillanatra felrémlik a múltkori búcsú seggre-pacsi, meg persze az, hogy utána voltam olyan hülye, hogy komolyan számítsak arra, hogy még aznap este újra rossz gombot fog megnyomni a liften, és ha már ott van, akkor... Föld hívja Castort! Föld, itt Castor, jelentem, jól vagyok, csak szeretnék egy újabb pohár whiskyt. Aprón és egészen fesztelenül nevetek fel azon, hogy lefagyott az agya. Hát, ahhoz képest eléggé forró volt a levegő, de nem kukacoskodok. Ma nem. - Mindegy. A mai este nem lesz összefüggésen a múltkorival, semmilyen tekintetben, úgyhogy még a függőségedről is nagyon szívesen elfeledkezem erre a pár órára. A pincér megérkezik, én pedig egyből nyúlok is a saját poharam után, unottan körözve a mutatóujjammal a szélén. Nem is nézek oda, sokkal jobban leköt az a mozdulat, ahogy Emma a kólásüveg falát zárja az ujjai közé. A szemöldököm kissé megemelkedik a dolgon. Még a végén azt fogom hinni, hogy jobban jártunk volna a Hideouttal, mert ott aztán a lábait is feldobhatná az asztalra, és nyugodt szívvel böföghetne bele bármelyik vidéki sportrajongó arcába. - Egyetértek. - bólintok, aztán én magam is félrenézve kémlelem a tömeget, miközben kortyra emelem a poharam - Bár szerintem azokban az időkben szóba sem álltál volna velem. Erre szinte fogadni mernék. Visszateszem a poharat az asztalra, a szemeimet pedig Emmára. Minden a helyén, nem igaz? - Részben ez a klub is azért nyílt, hogy magunkkal hozzuk az otthonunk egy darabját. Az ott a VIP páholy... - bökök fel a fejemmel a díszes korláttal szegélyezett, hatalmas erkélyre - De most nem tudunk felmenni. A polgármester bérelte ki ma estére, és hiába a mi kölykünk a lánya, mégsem tartanám jövedelmezőnek csak úgy berontani oda. Kissé csalódottan húzom el a számat, tekintve, hogy nagyon nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy másokhoz alkalmazkodjak. De amikor kell, ilyen szempontból képletesen fejet tudok hajtani. Ettől függetlenül még idegesít a dolog. - És mondd csak... - váltok át csevegő hangra, mintha már ezer éves ismerősök lennénk - Sikerült valami érdekesbe szaladni ebben a porfészekben, amióta nem találkoztunk? Eltávolodom az asztaltól, hogy kényelmesen hátradőlhessek a székemben, és úgy kortyoljam tovább az italt. Nem titkolt célom, hogy kutakodjak kissé, hogy hogyan telnek a napjai, hiszen a legapróbb részlet is fontos lehet, amennyiben a maradása a kérdés. Tudom, én még tartozom neki egy... beszélgetéssel, de a helyzet az, hogy annak az időpontja egyáltalán nem rajtam múlik.
- Most hogy mondod, ez a részegek különleges képessége… valahogy mindig az ágyukba teleportálnak. Mosolyodom el, a minap nem kellett volna olyan sok nekem sem, bár félő, hogy akkor Detroitban kötöttem volna ki, elvégre, lakásom csak ott van, egy hotelszoba az nem számít. Még szerencse, hogy az elsőre legalább visszataláltam, bár már kicsit ködösek az emlékeim a liftben való kalandozásaimról, azt tudom, hogy először naaaagyon rossz emeleten kötöttem ki. - Megpróbálhatnám, de nem szeretem fölöslegesen jártatni a számat. – Majd pofátlanul emelem meg felé a mutatóujjam, jelezve, hogy még nincs vége a mondatnak, közben szemtelen vigyor kúszik az ajkaimra, úgy tűnik, még józanul is képes vagyok feszegetni a határaimat. - Meg ne szólalj… ez természetesen részegen nem igaz, akkor imádom… Öltök nyelvet, mint egy magáról megfeledkezett kamaszlány. Szó sincs róla, hogy ne tudnám, kivel ülök szemben, nagyon is tudom. Ellőről-hátulról. Ám ez az este most elméletileg a szórakozásról szól, az pedig nem megy úgy, ha elkezdek amiatt feszengeni, hogy melyik csipkelődésemre mit reagál. Nem fogok, talán, majd ha az Alfám lesz, nem engedek meg magamnak ennyit, bár az a szomorú tény, hogy Simon is rohadt sokszor picsázott el, mert nem bírtam visszafogni magam. Ez meg csak egyre rosszabb lesz, minél erősebb vagyok. Igazság szerint, ilyesmivel rég nem lehetett megfogni, a lelki zsarolással meg pláne nem, de egyelőre nem is mentem ilyen messzire, ki tudja, miként alakulnak a dolgaim a továbbiakban. Mondhatnám neki azt is, hogy ha így néz rám egy hím, annak általában megvannak a maga pozitív következményei, de most csak megmaradok egy sejtelmes mosolynál, elvégre, nem feltétlenül szeretném még józanul is erre terelni a beszélgetés fonalát. Azok a hülye hangyák… - Ebben lehet valami. Jegyzem meg gondolkodás nélkül, bár nekem egész más jár a fejemben, életem végéig hallgathatnám kedvenc haverom cukkolását, mert kihagytam egy ilyen lehetőséget a fogadásunk teljesítésére. Nem volt kedvem minden alkalommal lecsapni, mint a taxiórát, főleg azért nem, mert erősebb volt nálam a kis szemét. Ha ez nincs, lehetségesnek tartom, hogy csak azért sem jövök el, bár tény és való, akkor azért álmatlanul forgolódtam volna. Jah, hogy ez mindig így van? Egye kutya… Még azt sem tudom kiverni a fejemből, hol is van a lakosztálya… - Örülök, hogy te ilyen kegyesen elfeledkezel róla… Ez akkor azt akarja jelenteni, hogy most nem ehetek fagyit? Biggyesztem le az ajkaim, de a szegletükben természetesen ott pihen a bujkáló mosoly, ha más nem, visszaérve a szállodába kéretek majd fel egy tisztességes adaggal. Egyéb függőségeimet meg jobbnak látom hanyagolni, mert hát, akadnak, amik közül még a fagyi a legkisebb gond, ha egy hím társaságában vagyok. Szerintem igen istenesen el lettem… khm… mikor azután harapott be, hogy összeszűrtük a levet, majd veszekedtünk egy rohadt nagyot. - Miért, milyen voltál akkor? Vonom fel a szemöldököm kíváncsian, akkor is sokkal erősebb volt nálam, kevésbé vonzó se nagyon lehetett, még azt sem feltétlenül gondolnám, hogy nehezebben elviselhető személyiség volt. A Teremtőm már akkor is miatta rohadt a föld alatt, mint ahogy most is. Talán épp ezért érdekel kicsit jobban a dolog… - Igen, igen, a VIP páholy, amit egyszer még meg kell mutatnod, úgyhogy nem most vagyunk itt először. Nem, nem felejtettem el, nem is fogom, és ez nem is fog változni, amíg tulajdonképpen élvezem a társaságát, bármennyire is legyen bosszantó egy alak, tudom, hogy én is az vagyok, és akkor még finoman fogalmaztam. Tudomásul veszem, hogy most nincs feljárás, ha ő nem, úgy aztán én meg pláne nem tehetek semmit az ügy érdekében. - Érdekesbe? Szalad fel ismét a szemöldököm, ami azért elég árulkodó lehet, de jobbnak látom nem megosztani vele a medencés jelenetemet Ray társaságában, bár az legalább hamar kiderült a számomra, hogy tényleg elég pofás hímek vannak a falkájában. Mondjuk, az biztos megnyugtatná, hogy azért a testőre megérdeklődte, mégis mi a búbánatot keresek a területükön. - Igazság szerint még nem nagyon, próbálom felmérni a lehetőségeimet. Már ha esetlegesen maradnék, mert hát, akkor mégiscsak laknom kell valahol. Meg nem ártana egy üzlet sem, ahol be tudok rendezkedni, és némi hasznos is húzni a tehetségemből. Már a fotózás terén. Istenem, hogy én sosem bírok magammal. Vajon csak én vagyok olyan elmebeteg, hogy mindig mindenről eszembe jut valami egész más is? Az a kisördög sajnos sosincs túl mélyen… - Próbálom megismerni a várost, nem árthat, közben fényképeket gyártok, így legalább jobban megragadnak a dolgok. Szeretek megfigyelni mindent a lehető legalaposabban. Vonok vállat, majd eszembe jut az a kis csótány is, amire felsóhajtok. Kevés olyan idegesítő figurával találkoztam, mint ő. - Meg a múltkor hazaszállítottam az egyik embered… Valami Damien. Fogalma sem volt róla, hogy kicsoda, micsoda, szétverték a fejét egy villanyoszlopon. Szerintem amúgy elég sok vaj van a fején, de utálatos egy alak, úgyhogy nem sokat csacsogtam vele. Lehet, hogy majd panaszkodik rám, nem voltam túl kedves.
Rövid, beleegyezést jelző kacajjal reagálok pusztán arra, hogy milyen remek képességeik vannak a részegeknek. Mondjuk erre már emberként s rájöttem valamikor... Nagyon, nagyon régen. Lopva pillantok csak rá a saját csuklómra és az azon lógó medálra, melyről Benito illata már régen lekopott. Borzasztóan hiányzik, és hiányzik vele együtt Venezia haltól bűzös lagúnája is, a piazza di San Marco, a valaha volt de Luca ház... Talán nem is kéne olyan elegáns és kecses mozdulattal csendre intsen, mert egyébként sem szólalnék meg. De a gesztust kiszúrom, és ez megmosolyogtat. - Azt örömmel tapasztaltam. Helyeselek, mert tűnjön bármilyen furcsának, engem kivételesen nem idegesített, hogy sokat beszélt, javarészt badarságokat, de lássuk be, ezért nem hibáztathatom, hiszen adtam alá a lovat, a kezébe meg a piát rendesen. Nem teljesen értem, hogy mi köze van a fagyi evésnek ahhoz, hogy kegyesen elfeledkezem a múltkori dologról. Minden bizonnyal ott lehet a bibi, hogy ez már megint túl nőies szójárás és túlságosan kicsavart ahhoz, hogy felfogjam, de nem is nagyon adok hangot annak, hogy értetlenkedek. Úgy csinálok, mint aki pontosan tudja, mit csinál. Ez érthető nem? Nem. Nem baj. - Fogalmam sincs, hogy itt van-e bárminemű jeges csoda, de hogy én nem foglak vissza... az is biztos. Maradjunk ennyiben. Remélem, hogy ez a kijelentésem sikeresen eltünteti az ajkairól azt a mímelt szomorúságot, mert ha nem, még a végén kénytelen leszek szóvá tenni, hogy átlátok rajta. De sokkal inkább lefoglal az, hogy faggatózni kezd, egészen finoman, puhán és nőiesen, így nem is veszem tolakodónak az érdeklődését. Amúgy sem venném. Igyekszem minél inkább semleges arcot vágni, ahogy elsóhajtom magam, és felidézem azokat a boldog időket, amikor még nem voltak annál nagyobb problémáim, hogy kit koncoljak fel esténként csak úgy, felebaráti szeretetből. - Mint egy gép. - döntöm kicsit oldalra a fejem, aztán leveszem a fejemről a kalapot, hogy a kezeim közt forgassam, pörgessem, amíg beszélek - Egy olyan falkával a kezemben tényleg csak egy csettintésen múlt, hogy valaki csak azért haljon meg, mert nem tetszett, ahogy fel van öltözve. És... Elég sokat csettintettem, ami azt illeti. A múltkor forszírozott hedonista életmód csúcsa volt, vér, pénz, ital, nők... És egyáltalán nem érdekelt semmi más. És senki más. A fejemet nem, pusztán a szememet emelem rá, ahogy lassan nyújtom el az utolsó mondatot. Ez talán elárulhatja, hogy voltaképpen már csak nyomokban vagyok az a pöffeszkedő, megalomán, szar alak, aki akkor voltam, és hogy igen: ma már törődök másokkal is. De jó nekik, mi? Duncan, kérlek, nyilatkozz... - Nem inkább utoljára...? Kukacoskodom, mert hát végül is én nem most vagyok itt először, de tudtommal Emma még Orfeum-szűz volt az érkezése előtt. Meglehet persze, hogy pár körrel megint le vagyok maradva. Inkább csendben hallgatok, továbbra is a kalapommal szórakozva. Igazán érdekes dolgokat mond. Az agyam már rá is pörög arra, hogy milyen remek lesifotós-Felderítővé avanzsálhatna, ráadásul még élvezné is. Vagy néhány rendetlen hímet esetleg a kezei közé lökhetnék egy büntetés aktfotó sorozat elkészítésére... Még az is lehet, hogy mindenki jól járna a dologgal. Amikor Damienre terelődik a szó, azért felcsillan a szemem, de csak lemondóan sóhajtok. - Kedves tőled, hogy hazacipelted, de őt ne vedd túl komolyan. Azt se tudja, ki ő, mi ő... De a saját köreiben elég... hasznos, szóval nem bántom. A bárzongora hangja ágyúdörrenést is meghazudtoló robajjal üti le az utolsó taktust, melyet lágy taps fogad, s néhány másodpercre erőteljessé válik a tömeg zsongása. A színpadon rendezkednek egy kicsit, majd nem sokkal később harsonaként szólalnak meg a fúvósok, bár a dob majdnem rám hozza a frászt. Hoppá... Visszateszem a kalapot oda, ahova való, és egy félmosollyal megtoldott fejcsóválással nézek ki a zongoránál ülő Dominic barátomra, mert le merném fogadni, hogy a most kezdődött Dean Martin dalt azért vették fel a listára, mert tudja, mennyire a gyengém. Sokat mondóan kacsint felém az a bastardo, de egye fene, meghagyom az életét. Egyenes háttal állok fel, még egy utolsót kortyolva az italból, aztán Emma elé járulok, és kissé lehajtott fejjel nyújtom felé a kezem. - Téged viszont lehet, hogy foglak, ha nem táncolsz velem erre a dalra.
Fura, már hogy… nem idegesítettem. Persze, ez biztos annak köszönhető, hogy ő is annyit ivott, mint egy kefekötő, bár, neki több ideje volt gyúrni a dologra, úgyhogy még mindig nekem ütött be jobban a dolog. Igazság szerint, inkább legyek ittas, mint józan, akkor legalább van mire kenni az ökörségeimet. Így nem nagyon. Lehet, mérlegelni kellene ezt a kóla dolgot, csak hát az a baj, hogy akkor meg az a maradék erkölcsöm is elpárolog, ami egyébként létező dolog nálam, viszont többnyire nem érdekel, hogy ki mit gondol. Abból viszont határozottan nem profitálnék, ha megint olyan dolgok peregnének ki a számon, mint legutóbb. - Hálás köszönetem, alkalomadtán majd rákérdezek. Mosolyodom el, bár gyanúsan felfelé kerekednek ajkaim, nem nehéz visszaemlékezni arra, amikor beledugtam a kanalat a szájába. Őszintén, így utólag visszagondolva még tőlem is elég merész húzás volt, de szerencsére nem csapott le. Felemlegetni nem áll szándékomban, megőrzöm elmém azon fiókjában, ahol a szórakoztató dolgok kaptak helyet. Figyelmesen hallgatom, az ilyen témák mindig érdekeltek, hisz megeshet, hogy durván faragnak a személyiségünkön életünk történései. Én egy nem törődöm ribanc lettem Simon mellett, akit csak a saját érdeke és szórakozása éltet és mozgat, semmi egyéb. Roppant hízelgő. Más kérdés, hogy lehetnék sokkal rosszabb is, mert mondjuk példának okáért szadista hajlamaim nincsenek, néhány túlfűtött pillanattól eltekintve persze… - Hú, akkor még jó, hogy tetszik, ahogy fel vagyok öltözve. Szúrom oda az első reakciót, természetesen biztos vagyok benne, hogy így van, a masni dolog meg… hát majd megemészti. Nekem eszem ágába se jutna ajándékcsomagként égetni magam senki előtt, akkor már inkább valami észveszejtő csipkecsoda. Ja hogy az meg van most is. Hagyjuk… Ideje lenne idomulni a téma komolyságához. - Egyébként, ez miért baj? Szerintem nagyon kevés közülünk az olyan, akinek nincsenek sötét foltok az életében. Ha pedig fejlődünk tőle, és képesek vagyunk változni, az tulajdonképpen jó. Vonom fel a szemöldököm, én azon kívül, hogy boldog-boldogtalannak a vérét ontsam, szerettem a felvázolt életmódot, persze, nem nőkkel. Noha azon a vörös holdas éjszakán meg volt az előbbi is, de azzal nem dicsekednék, eléggé szánalmas, hogy semmire sem emlékszem a dologból, pedig két halandót kinyírtam… Legalább azt tudnám, milyen érzés volt. Engem most sem érdekelt semmi és senki más. Nagyjából cél nélkül lebegtem per pillanat a semmiben, és fogalmam sem volt, mikor találok kapaszkodót. Nem mondom, hogy élveztem a helyzetet, de átmenetileg jó volt nem függni senkitől és semmitől. - Úgy értem… Te meg én. Ketten. Először. Meg utoljára sem, attól függ, honnan nézzük. Pillogok némileg értetlenül, mert hát, úgyis tudja, hogy értettem, de ha már így hernyózik, akkor kapjon rá választ is, nekem aztán mindegy. Az együtt szót szándékosan nem használom, utálom, számomra olyan dolgot fejez ki, amit nem igénylek. Egy falka kötöttségén kívül köszönöm, de nem kérek másból, nem az én világom. - Nem vettem komolyan, csak furcsa volt. Valószínűleg lesz még gond vele, ha már most ennyire szeret bajba kerülni… Azt gondolom, nem kell magyaráznom neki, hogy melyik vérvonalból származik az említett hím, és az emlékei azóta már visszatértek, de majd elintézi úgy, ahogy szerinte szükséges foglalkozni a dologgal, engem aztán nem érdekel, jobb is, ha többet nem hallok róla. Követem Castor pillantását, bizonyára ismeri a zongoristát, de ez nekem sokat nem mond, úgy tűnik, a felhangzó szám épp eléggé vonzó az Alfának, hogy megemelje a hasonló jelzővel felruházható hátsófelét, mire csak könnyedén hátradőlök, érdeklődő pillantással tekintve végig rajta. Egyúttal viszonzom a korábbi mustrát is, elvégre, igazán kijár az a kölcsön kenyér. Végül tekintetem megállapodik a felém nyújtott kezén, sajátommal pedig a szívemhez kapok, mintha valami felettébb ijesztőt hallottam volna. - Micsoda fenyegetés. Végül kecses, könnyed mozdulattal helyezem kacsómat a kezébe, majd emelkedek fel, hagyva, hogy a tánctérre vezessen, és lejtsünk egyet a nótára. Természetesen jelen helyzetben nem esik nehezemre tényleg nőként viselkedni, és hagyni, hogy vezessen, elvégre, a tegnapi produkciómtól eltekintve azért nem kellett a szomszédba mennem azért, hogy eme oldalam is meg tudjam villantani. - Egyébként, miből gondolod, hogy az ilyesmivel hatni lehet rám? Kérdeztem enyhén felvont szemöldökkel, még ha csak vicc volt, akkor sem mondhattam azt, hogy megijednék némi fájdalomtól, túl sok jutott már nekem ahhoz belőle, hogy zavarjon. Ugyan, komikusabbnak szánom a kérdést, de talán átüt rajta némi komolyság is, mi elárulhatja, hogy felőlem akár bánthat is bárki, nagyon meghatni nem fog, egy ideig pocsék lesz, persze, de majd elmúlik. - Szóval, feljegyezhetem a kis listámra, hogy az 50-es évek a zene terén is elvarázsol? Vagy csak Dean Martin éri el, hogy a táncparketten riszálj? Nem véletlenül használom ám azt a szót, amit, meg is rándul az ajkam, ahogy felvillan a tegnapi este utolsó momentuma, már ami még vele esett, nem pedig a szobám magányában.
Persze, tetszik, hogy fel van öltözve. Egyébként is vagyok annyira régi vágású, hogy ha nem is olyan szélsőségesen, de rám lehessen akasztani, hogy a bokavillantást sokkal szexibbnek találom, mint a meztelenséget, legalább akkor, ha onnan nézzük, hogy melyiket tolja valaki egyből az arcomba. Megköszönni persze nem fogom Emmának, hogy volt olyan kedves nem pucéran jönni, ettől függetlenül megadóan emelem fel a kezeimet. - Ne értsd félre, biztos az ellenkezőjét is tudnám értékelni, de... Nem itt. És nem így. Tekintek körbe, utalva arra, hogy oké, én aztán nem szégyenlem senki előtt, de mégse sok kedvet érzek ahhoz, hogy ekkora tömeg előtt csináljak bármit is. Szóval... Na. Az elméletét pusztán illemből hallgatom égig, egyébként pedig mondhatni, hogy kicsit másképp gondolkodunk erről a dologról. Számomra a sötét folt nem lehet pusztán egy-két véletlenül elcsípett áldozat. Ez egy életstílus, több száz év terméke, amikor nem csak a pillanatnyi vágy hajt valami olyan felé, ami kegyetlen, nem csak az ösztön, hanem... Az emberi (?) tudat. Plusz, a magam részéről rohadtul büszke vagyok a chicagói birodalom egykori dicsfényére, úgyhogy még a sötét múltbéli folt kifejezést sem használnám. - Nem szeretem a változást. Főleg nem ilyen huszonegyedik századi iramban. Felelem eléggé komolyan. Na, talán elérkeztünk egy olyan ponthoz, amikor hirtelen illúzióvá válik az a sok közös vonás, amit eddig felfedeztünk egymásban? Meglehet. De nem kértem, hogy legyen a feleségem, de még csak a barátom sem. Nem kell nekünk egyformán gondolkodnunk. Azt csak azoktól várom el, akik nekem fontos érdekeket képviselnek a falkán belül. Ettől még érezhetjük jól magunkat, elismerhetjük, hogy a másik jól néz ki és nevethetünk egymás viccein is. Mint például azon, hogy milyen kuszán kapkodja össze a szavakat az éterből a kukacoskodásom hatására. Ez mondjuk nem poén volt, pusztán olyan... Megmosolyogtatóan kedves jelenség. - Értem, értem, ne aggódj. Bocsánat, de képtelen voltam megállni... Nyitva hagyom a mondatot és állom az esetleg elkapott tekintetét. Gondoljon csak neki tetsző befejezésre, már ami a mondatot illeti és azt, hogy mit nem bírtam megállni. Damienre csak legyintek, rohadtul nincs affinitásom egy ilyen szépnek ígérkező estét egy magafajta jelentéktelen porszemmel beszennyezni. Ha már farkasokról beszélünk, legalább a száz évet üssék meg. Inkább hagyjuk és táncoljunk! Nem hagy hidegen, hogy visszakapom a megbámulást, kedves egészségére. Csak a perifériámból látom az ijedt mozdulatot, mert eszem ágában sincs félrenézni egy táncba hívás alkalmával. Elég rég volt ilyenre példa, úgyhogy meg kell adni a módját. Ahogy felém nyújtja a kezét, határozottan, ám mégsem durván fogom meg és rántom fel, majd vezetem egyenes tartással a tánctérre. A megfelelőnek ítélt helyen beforgatom, hogy a másik kezem acélosan simuljon Emma dereka köré. Lehet, hogy nem piruettezünk, de ebben a "lötyögésben" mégis igyekszem éreztetni, hogy tudok táncolni, és még jól is csinálom. - Nem vártam, hogy megijedj. Különben is, a fájdalom smafu. Olyan nincs, hogy valakinek nincs igazán gyenge, sérülékeny pontja. Nekem pedig egészen kiváló orrom van ahhoz, hogy előbb vagy utóbb, de rátapintsak. És vagyok annyira pofátlan, hogy meg is tegyem. Elérkezett a pillanat, hogy egy felütésre hirtelen eresszem el Emma derekát, a kezét tartó karommal pedig feszes tempóban megforgassam, hogy visszaérjen velem szembe a következő ütemre. Ha sikerül, akkor csak egy elismerő, professzionális mosolyt villantva fogok rá újra a derekára. - Dean egy jó ember volt. Nemkülönben Frank. Tudod, Sinatra. Ismertem őket személyesen. Bár, azt kevesen tudják, hogy Frank farkas, ahogy Elvis is. - vonok vállat - Egyébként nyugodtan feljegyezheted az egész zenei korszakot. A jazzen kívül más nem igen tud meghatni, leszámítva az otthonom régi dalait. Ahogy az Ain't that a kick in the head véget ér, Dom mintha csak olvasna a fejemben - bár nem lennék meglepve, ha hallgatózott volna. Mert ahogy a röpke taps véget ér, melyben magam is részt veszek, már rögtön következik Frank, bár be kell vallanom, hogy az énekes jelenleg egy elég gyenge utánzata az öregnek. - Na és te? Téged mivel lehet könnyen elvarázsolni? Minden kérdés nélkül újra tánca viszem, ha csak nem ellenkezik. Egyéb iránt pontosan tudom, hogy nem fogja a képembe dörgölni a gyengéit, de valljuk be, izgalmasabb is, ha magamnak kell rájönni. Azt mondjuk nem tudom, hogy mennyire intenzíven akarok rájönni még... Azonban kihasználva azt a figyelemelterelést, melyet vélhetőleg a kérdésfeltevésem váltott ki, erőteljes mozdulattal döntöm hátra Emmát, s hajolok rá magam is, egészen közel, pofátlanul és provokatív módon.
Némileg értetlenül pillantok rá, elvégre, nem tudom, az ahogy felöltözésnek mi az ellenkezője, tán az ahogy leöltözés? Mindenesetre azért a gondolat megmosolyogtat, mert hát, azért mindketten tudjuk, hogy ez azért nem olyan egyszerű, legalábbis, legutóbb abszolút nem ezt a következtetést vontam le. Eszemben sincs senkit magamra rántani a budiban, annál azért még bőven igényesebb némber vagyok. Mondjuk, a VIP helyiség már más tészta, de hát ugye, ott most a polgármester tölti értékes idejét. Nem is válaszolok az elhangzottakra, csak megmaradok egy sejtelmesféle mosolynál, annyi bőven megteszi. Nem vagyok szégyenlős, szó sincs róla, de nincs kedvem közszeméremsértésért a hűvösre kerülni. Erre a gondolatra gyorsan combomra is simítom a szoknyámat, még szerencse, hogy azért nem olyan pofátlanul rövid, ami miatt aggódnom kellene. - Ami azt illeti, nekem még mobiltelefonom sem volt, amíg el nem jöttem Detroitból, de legszívesebben kivágnám a kukába. Fiatalabb voltam nála jóval, de a manapság észlelhető, számomra villámgyors technikai változásokat nem bírom, és nem is vagyok hajlandó követni. Tegye az, akinek ez tetszik, nekem nem… - De ha jól értem, te nem akartál változni. Mi késztetett mégis rá? Kérdezem, némi komolyságot és értelmet csillantva meg, ami azért volt nekem, de általában szerettem az ostobát játszani, akkor kevesebb ocsmányságba tenyereltem bele… Azt még véletlenül sem óhajtottam közölni, hogy változni nem csak jó irányba lehet, nekem például eddig csak rossz irányba sikerült. Nem is emlékszem már, milyen voltam halandónak. - Semmi gond. Mosolyodtam el, éreztem, hogy még kívánkozna valami a szavai után, de talán csak azért nem csúszott ki semmi ide nem illő dolog az ajkaimon, mert nem voltam elég részeg. Nem tudom. Az is lehet, hogy ebbe, az itt és mostba éppenséggel nem feltétlenül tudok semmi ilyesmit beleképzelni. Már persze, azon nyilvánvaló okon kívül, amiért némileg feszengtem, de ezt ő úgysem tudta, értelemszerűen egy ilyen helyen fenn volt a pajzsom, és vélhetőleg ő sem akarja már az erejét fitogtatni, és betörni mögé. Értek én a szép szóból, én se szívesen csacsogok olyanokról, akiket nem csípek, márpedig a fiatal, túlontúl is öntudatos hím határozottan ez a kategória. Hagyom, hogy irányítson, őszintén, szeretem, ha egy férfi minden gesztusában és megmozdulásában férfi, nem csak abból a tényből lehet tudni, hogy valami lóg a lába között. Könnyed, az eddigi viselkedésemhez képest határozottan kecses mozdulatokkal forgok, majd helyezem kezem a vállára, sejthető, hogy nem először táncolok, régebben sokszor szórakoztattam magam klubokban, még a latin táncok némelyike is megy, de ezzel sem szokásom hencegni. Ez amolyan nőcis dolog, márpedig újabban kerülöm azokat a dolgokat, amikben ez az oldalam megmutatkozik. Sokkal inkább rúgok be, és járatom le magam, minthogy bárki megtudja, hogy nem feltétlenül vagyok egy olcsó, tahó ribanc, igazából, könnyebb volt így, nem akart senki közel kerülni hozzám, maximum pillanatnyilag jól érezni magát, aztán mindketten mehettünk a dolgunkra. Azt persze soha nem vártam senkitől, hogy megértse a kifacsart logikámat, de amikor én utoljára érzéseket kezdtem valaki iránt táplálni, akkor vérfarkas lett belőlem, és elhagytak. Szerintem nem lehet hibáztatni… - Azt hiszem, akkor nagyon kell vigyáznom a gyenge pontjaimra. A fájdalommal kapcsolatban meg egyetértek… csupán mulandó bosszúság. Nem is gondoltam komolyan, hogy ettől megriadnék, talán ha egy törékeny vérőzike lennék, esetleg lehetne ilyesmiről szó, de most nem játszottunk Piroska és a Farkast, mert bizony én is a fenevad szerepét képviseltem. A forgatás természetesen sikerül, és bár alapvetően domináns jellem vagyok, de egy tánc alkalmával nem esik nehezemre behódolni, és felvenni a női szerepet. Könnyű velem ilyen téren, mert szeretek táncolni, úgy forgok, ahogy kell, még a karom is kecsesen lendül, szinte az ujjaim hegyéig felveszem a ritmust. Nem mondom, hogy józanul könnyebb a közelében lenni, mint részegen, de egy tánc a szememben általában sosem több, itt képes vagyok megmaradni a határokon belül, így nem kell aggódnom, hogy bármiféle ostobaságra ragadtatnám magam. - Igazán illusztris társaság, nekem nem volt hozzájuk szerencsém. Jazz… világos, és érthető is. Azt már úgyis tudjuk, hogy a modern dolgok nem épp a szíved csücskei. Nem tiltakozom a tánc folytatása ellen. Miért is tenném? Kellemes, lelket simogató érzés olyan dolgokkal foglalkozni, amiket szeretünk. Én pedig általában így éltem, azaz próbáltam, bár néha a saját falaimba ütköztem miattuk, de unalmas lenne az élet, ha minden úgy sikerülne, ahogy azt óhajtjuk. A kérdésre huncut vonások veszik át az uralmat az orcám felett, és bizonyára nem fogom meglepni azzal, amit hall, pontosabban, annak komolytalanságával. - Tudod, herceg, fehér ló, gyertyafény, zene, romantika, finom vacsora… Történetesen eszemben sincs felfedni a lapjaimat, lévén egyébként is szentül meg vagyok győződve róla, hogy engem nem lehet elvarázsolni, nemhogy könnyen, de sehogy. Pont ezt akarom elkerülni, és ha tudná, mennyire irtózom az érzelmektől, akkor arra is rájönne, hogy talán ez a legnagyobb gyenge pontom, épp ezért próbálom gyermeteg módon elütni a kérdését, hogy ne legyen egyértelmű, mennyire nem vágyom arra, hogy valakinek én legyek a világ közepe, bár arra sokkal inkább nem, hogy én szeressek ennyire bárkit is. A következő pillanatban már közvetlen közelről nézhetek a szemeibe smaragd lélektükreimmel, miről természetesen eszembe jut még egy adalék, s nem is én lennék, ha magamban tartanám a dolgot. A döntés viszont automatikusan generálta nálam, hogy az egyik lábam megemeljem, én a térdem, némileg a combom is, a csípőjének feszüljön. - Ja igen, és azt este végén a csók, amitől elgyengülnek a térdeim, az egyik lábam önállósítja magát, s a levegőbe lendül elragadtatásom jeléül. Suttogom egész közelről az arcába a borzalmas filmes klisét, tökéletesen kihasználva az általa gerjesztett provokatív pillanatot, amitől a legtöbb nő bizonyosan elpirulna, de hát, én nem vagyok a legtöbb nő. A felvázolt dolgokra pedig a legkevésbé sem vágyom, és ez bizonyosan leesett már neki is, van már ennyire tapasztalt "vén róka".
Ha lenne bármi jelentősége a dolognak, akkor talán elhinteném az együttérzés magját a beszélgetésben, de szerencsére azért sok olyan farkassal vagyok körülvéve Emmán kívül, akik hasonlóképp borzadnak a világ dolgaitól, mint én. Ennek ellenére akadnak olyanok is, akik viszont kenik-vágják, így a modern biztonságtechnika és egyéb szükséges-rossz kategóriás high-tech dolgok működnek a falkán belül, de azon kívül, hogy rájuk bólintok, nekem nem kell velük kezdenem semmit. A kérdését a változással kapcsolatban egy jó ideig megrágom. Mintha csak tegnap lett volna... - Egy ős szelleme megátkozott Chicagóban. Ez eléggé fel tudja borzolni a kedélyeket. Aztán idejöttem. Az átok elmúlt, Fairbanks viszont nem éppen egy bűnben fetrengő világváros. Röviden akartam fogalmazni, mégis úgy érzem, hogy kicsit hosszabbra sikeredett az összefoglaló, mint azt eredetileg terveztem. Az egészből kihagytam Gabrielt, Patrishát, Duncant és Tarát... Mindenkit, aki valahogy hozzásegített ahhoz, hogy ma itt lehessek Emmával. Ami mondjuk annyira nem rossz, bár elég nagy összegben mernék fogadni arra, hogy Chicagóban még az ő társasága is jobb lenne. A tánc könnyed és kellemes. Többek közt ez is egy olyan dolog, ami igencsak átértékelődött az évszázadok alatt. Emlékszem, milyen jó volt otthon a reneszánszból éppen csak kilábalni tetsző, ritmusos dallamokra járni a közös táncot. Aztán jöttek a társastáncok, ma meg ott tartunk, hogy minden nő azt mondja, hogy tud táncolni, csak mert képes ritmusra vonaglani egy szál bikiniben. Nem vagyok én impotens, egyébként sem kellene túl sokat várnom az átlag nőktől, de ez a húspiac egész egyszerűen elkeserít. Ezért sem kezdenék a világért sem halandóval vagy fiatal farkassal, mert az értékrendbeli különbségektől hamar kitépném a bundámat. - Hmm, még nem vagy veszélyben. Annyira. Mosolyodom el haloványan, szinte bosszantó közönnyel a hangomban. Igazság szerint elég nagy csalódás volna, ha odáig fajulnának a dolgok, hogy Emma gyenge pontjain kelljen taposnom, bár az ember 350 felett ne akarjon messzemenő következtetéseket levonni két találkozó után. Tovább visz a zene és a tánc. Emma tökéletesen összhangban mozog velem, ami talán az eddigi tapasztalatainak köszönhető. Csinos, könnyed és elegáns, ennek meglétéhez pedig egy jó partner kevés. Pusztán csak tökéletesíti a már meglévő készségeket. Bár nem látom magunkat kívülről, egészen biztos vagyok benne, hogy a civilek számára már-már gyanúsan jók vagyunk, ha csak abból indulok ki, hogy ők egymás vállába-derekába kapaszkodva lötyögnek jobbra-balra, mi pedig pergünk, forgunk, kihajlunk és bár nem célom vízmértékkel a farzsebemben járkálni, de fogadni mernék, hogy Emma spicce egy balett táncoséval vetekszik. - Ó, igen. Sajnálhatod egyébként. Ha ismerném a jelenlegi álneveiket, talán még el is hívnám őket vendégségbe, ha lecsillapodnak a kedélyek. De persze annak csak úgy lenne értelme, ha addig itt maradnál. Enyhe utalás, tudom. De maradjunk inkább annál, hogy világhírű énekeseket szeretnék vendégül látni, és ha esetleg Emma szeretné megismerni őket, azt legfeljebb úgy teheti meg, ha itt marad. Már Emma felsorolása elején hitetlenül horkanok fel, sokat mondó mosollyal, de azért végighallgatom, mert ezt diktálja az illem. A tündérmesék egyébként is gusztustalanul letisztultak az én vad lelkemnek, de mivel ez csak egy játék, így nem érzem kellemetlennek, hogy részt veszek benne és tovább folytatom. - Gyertya van, zene is... A táncot csúfolhatnánk romantikának is. Egy fél pontot megér. Azt nem látom, hogy miként emeli a lábát (talán jobb is), pusztán azt érzem, hogy kissé lelassulunk, megállunk, majd borzasztó tapintatlanul préselődik nekem csípő tájékon, folyamatosan tartva a szemkontaktust, rémesen közel kerülve hozzám. Nők... A monológja végén félrenézek, kissé oldalra, kissé a háta mögé, és látom, hogy a cipője talpa nem éppen a rendeltetési helyén tartózkodik. - Csók nélkül is elragadtattad magad, ha a lábadból indulok ki. - kapom vissza a pillantásom az övéhez - Ezek szerint nincs is szükség ilyen gyermeteg badarságokra. Jelentem ki szemtelenül, aztán mintha nem is lenne kívánatos számomra a helyzet,ellépek mellőle, teszek egy lépést hátra és kissé megdöntöm a törzsemet, majd visszalépek az asztalon várakozó italhoz, hogy nehogy nekem túlságosan felmelegedjen a gyomromon kívül. - Tudod mit? - fordulok vissza felé csevegő hangon - Berger bekaphatja. Megragadom Emma egyik kezét, és határozott léptekkel elindulok egy lépcsősor felé, melynek tetején zárt ajtók mögött ünnepel a polgármester. Az ajtónálló ismer, így kérdés nélkül beenged bennünket, már ha Emma úgy határozott, hogy követ és nem akar kimaradni a buliból.
[VIP Páholy]
- Berger Úr, üdvözlöm. Engedje meg, hogy bemutassam Emma Ridley kisasszonyt. - a hideg kiráz attól, hogy egy halandóval kell smúzolnom, de sajnálatos módon az ő szemében én csak egy tehetős üzletember vagyok, aki a városba fektet. - Hamarosan kezdődik a szervezett műsor. Megtiszteltetés lenne, ha Ön járná el a nyitótáncot és azt is volt szerencsém hallani, hogy Mr. Collins él-hal a lehetőségért, hogy beszéljen önnel a helyi áramellátás korszerűsítéséről. Szerencsére Berger úr van annyira lelkiismeretes polgármester, hogy kapva kap az ilyen lehetőségeken. Még elfogyasztják a poharuk tartalmát, én pedig diadalittasan szorítok rá Emma kezére. Rápillantani nem akarok, az talán túl átlátszó volna egy ilyen helyzetben. Ahogy távoznak, kéretek egy üveg whiskyt, majd azt, hogy hagyjanak magunkra. Egyébként perceken belül valóban kezdődni fog egy hatvan perces műsor, de gyanítom, hogy Berger úr nem fogja félbeszakítani az egészet azzal, hogy a nyitótánc után visszacuccol ide. Ha hinnék Istenben, talán most kezdenék el imádkozni. - Ez lenne a VIP páholy. Impozáns, nemde? Na nem mintha Emma nem döbbenhetett volna rá már az első pillanatban, hogy hol is vagyunk pontosan, de azt mégse hangoztathatom, hogy micsoda férfiállat vagyok, mert mindig megszerzem, amit akarok. Ettől függetlenül: én mindig megszerzem, amit akarok.
Nem volt túl sok információm a mai estét illetően, a feladatot tudtam és a párom nevét, de ezen kívül minden rám, ránk volt bízva. Mondjuk, ha azt nézem, ez már éppen elég információ, én azonban még annyit igyekeztem eljuttatni a páromhoz a szervezőkön keresztül, hogy a az Orfeum pultjánál fogok várakozni és a kezemben tartott egy szál rózsáról fog majd felismerni. A megbeszélt időpont előtt már tíz perccel leállítom az autó motorját a parkolóban, hogy aztán valóban a pult felé irányozzam a lépteimet és egy italt kikérve várakozzak a hölgy érkeztéig. A szál rózsát a pultra fektettem magam előtt és amint a whiskymet a kezemben tartottam, álltam neki alaposabban szemrevételezni a helyet és persze az itt összegyűlt embereket. Csak ekkor tűnt fel, hogy rajtam kívül más férfiak is várakoznak a pultnál és mit ad Isten, kettőnél ugyanúgy vörös rózsa volt, mint nálam! Szívás, a dolog mégis féloldalas mosolyt fakasztott a képemen, nem kárörvendő volt a görbület, szimplán csak megmosolyogtatott a dolog, máris izgalmasabbnak tűnik az este, legalábbis ami a kezdetét illeti. Az egyik pasi hasonló korú lehetett velem - haha, már ami a külsőből való megítélést illeti - és szemmel láthatólag sokkal jobban izgult a helyzet miatt, mint én, állandóan az óráját nézegette és a homlokán ott gyöngyözött az izzadság. A másik viszont idősebb volt kicsit és grátiszként már kopaszodni is elkezdett. Egyik jobb parti, mint a másik. Vajon első randi, vagy már régebb óta hódítják a választott hölgy szívét? Micsoda prózai gondolat... Nyugodtan kortyolgattam az italomat, nem volt miért aggódnom, vagy izgulnom, érdekesnek tűnt az este és hála égnek nem olyan génekkel voltam megáldva, hogy képes legyek a körmöm is lerágni egy ilyen helyzetben. Önként jelentkeztem a dologra, túl nagy poénnak véltem, amikor meghallottam, hogy képes legyek egy ilyet kihagyni. Pajzsom éppen csak annyira volt leeresztve, amennyire szükséges volt; figyeltem a környezetem, de másoknak nem feltétlenül kellett kiszúrnia. Lézengtek farkasok az épületben, nem meglepő, hiszen falkatulajdonról van szó, de ezen kívül a farkasomat teljesen hidegen hagyta, milyen őrültségbe ugrok megint fejest. A kiürült poharam halkan koppant a pulton, de egyelőre nem kértem újabb kört. Megigazítottam a nyakkendőmet - merthogy az öltönyhöz az is dukált - és háttal támaszkodva a pultnak várakoztam, a vörös rózsa pedig éppencsak kilógott a hátam takarásából.
Rég jártam Fairbanksben, egészen pontosan bő egy éve, amíg meg nem pattantam a falkából, és igaz, már pár hónapja itt rontom a levegőt a város és Anchorage peremvidékén, de eddig még nem merészkedtem vissza. Azonban gondolta volna a fene, hogy megint hiányozni fog! Amint értesültem a hirdetésről, egyből le is csaptam rá, mondván, jó buli lesz – akár valami ismerőssel kerülök össze a játékban, akár újjal. Na jó, ha imádott ex-férjemet kapom, lehet, mégsem lesz olyan jó a buli, mint azt így előre elképzeltem. Amikor megkaptam a feladatom, először el sem akartam hinni. Tényleg? Ennyi? Lennie kell valami átverésnek is, mert ez így túl... könnyű, nincs mit szépíteni rajta. Hittem én, igaz, ennek ellenére mégis én voltam az, aki késve érkezett a helyszínre, de nem tehetek róla! Nőből vagyok, és hiába kezdtem el már dél körül készülődni, úgy elszaladt az idő... Mást nem ráfogom a forgalomra, itt, az örök tél országában úgy is kész élmény a téli közlekedés. Még szerencse, hogy legalább azzal tisztában voltam, hova is kell mennem, mert ha valami ismeretlen címet kaptam volna, mon dieu, szerintem jó, ha zárásra beestem volna. Sietős léptekkel tipegek be az Orfeumba, még jó, hogy padlószőnyeg van és nem valami keményebb padló, mert a magassarkú kopogása csak még figyelemfelkeltőbb lenne, és valljuk be, így is kínos kissé, hogy elkéstem. Igaz nem sokat, csak... na! Viszont amilyen gyorsan érkezem, beérve olyan hirtelen torpanok is meg. Oké... szóval a helyszín, időpont, meg egy név adott, s bár az első kettőt kipipálhatom – fogjuk rá – addig be kell látnom, hogy a név teljességgel ismeretlen számomra. Amíg megszabadulok a kabátomtól, csak kíváncsian pislogok körbe a teremben, hátha kiszúrok valakit, aki egyedül van, esetleg hozzám hasonló kétségbeesett tekintetekkel várakozik, és olyan Michael Cooperes kinézete van? Michael Cooper... könyörgöm istenem, mondd, hogy nem valami pocakos, kopaszodó középkorú könyvelő, ilyen névvel még az is kitelhet tőle. Én idióta, amikor jelentkeztem, miért nem jutott eszembe, hogy esetleg ilyet is kifoghatok? Ahogy megindulok a pult felé, ki is szúrok egy alakot, akire ráillenek a kritériumok, mellé egy rózsával is megspékelve, de mielőtt még leszólíthatnám, kiszúrom, hogy nem csak ő... legalább ketten vannak még, én pedig csak elbizonytalanodva kapkodom a fejem, hogy akkor most melyikük is lehet? Túl sokáig azonban nem problémázok, amint farkasszimatom jelzi, miféle „ismeretlen idegen” egyikük, egyből széles mosolyra húzódik a szám, s miután még egyszer lesimítgattam a ruhám alját, már indulok is felé magabiztos léptekkel, akár ő Cooper, akár nem. Csak cseresznye a tejszínhab tetején, hogy úgy zárójelesen a jelen lévő úriemberekből ő így első ránézésre a legjobb parti, úgyhogy ha nem farkas lenne, sanszosan akkor is őt szemeltem volna ki hármójuk közül. Aztán maximum annál nagyobb lenne a pofára esés, ha kiderül, tévedek. - Jó estét, Mr., nem bánja, ha csatlakozom? - igen, szándékosan nem mondtam nevet mellé, elég kínosan venné ki magát, ha kiderülne, hogy khm, rosszul tippeltem.
Nem kifejezetten problémázok azon, hogy a percek szépen lassan tovagördülnek a megbeszélt időpont fölött, egyrészt a nők általában késni szoktak, másrészről akkor sem fogok sírva fakadni, ha nem jön el, feltalálom majd magam. Persze azért bíztam benne, hogy megtisztel a jelenlétével és nem feltétlenül azért, mert ha ezt végigcsináljuk, akkor jutalom üti a markunkat, sokkal inkább azért, mert kellőképpen mulatságosnak tűnt ez az egész. Apró kis mosoly ült a képemen, ahogyan a pult felé tévedő vendégeket figyeltem, próbálva kisakkozni, vajon melyikük is lesz a bizonyos Odile Lacroix. Jártam már Franciaországban, de nem ismertem ki őket annyira, hogy ránézésre megmondjam valakiről, hogy francia - már ha az illető valóban francia és nem csak valami felvett nevet visel. A belépő, majd meg is torpanó, barackszín ruhát viselő hölgy azonban felkelti az érdeklődésemet, hiszen látszólag nagyon keres valakit és van egy olyan tippem, hogy én is őrá vártam. Legyen bármennyire is bunkó a gondolat, de sem a fiatal ficsúrból, sem a kopaszodó ürgéből nem nézem ki, hogy képesek kicsikarni egy igent egy ilyen csinos hölgyből. Persze mindenkit érhetnek meglepetések, de úgy tűnik, én vagyok a hölgy számára a legígéretesebb parti, merthogy felém veszi az irányt. - Egészen nyugodtan - bólintottam aprót, amikor mellém érve feltette a kérdését. - Mit iszik? - ha már egymás mellé sodort minket a szerencse, akkor csapjunk is bele. Bár mondjuk csak sejtésem van arról, hogy ő is ugyanolyan rózsaszín borítékot kapott, mint én, hamarosan remélhetőleg kiderül, mennyire nyúltunk mellé. Én kérek magamnak egy újabb kör whiskyt, a nősténynek pedig azt, amit választott magának. - Elég elveszettnek tűnt az előbb. Csak nem hoppon hagyta a partnere? - érdeklődöm, felé tolva a kért italát. Félmosollyal a képemen pillantok rá, kíváncsian várva a választ, ha már csatlakozni óhajtott hozzám, akkor nem fogok kétségbeesni, milyen kérdést is tegyek fel. - Egyébként kíváncsi voltam, melyikünket is fogja választani - szélesedik a mosolyom és egy kacsintást is megeresztek felé, mielőtt aprót kortyolnék az italomból. Van valami pimasz és sokatmondó íve az arcomon ülő görbületnek, éppen úgy, mint a szavaimnak, melyekből könnyedén fog tudni olvasni, ha valóban ő az, akire vártam. Ha meg nem, akkor csak egy nyomulós pasinak tűnhetek majd, azt meg azt hiszem fel tudom dolgozni.
Csak egy széles mosollyal vettem tudomásul, hogy a kiszemeltemnek sincs kifogása a társaságom ellen, oda is léptem mellé a pulthoz. - Hm, legyen vörösbor. Száraz, vörös. - konkrétabbat is csak azért nem mondok, mert ahány szőlőtermelő vidék, annyi féle, fajta létezik, s ha ez nem lenne elég, még az évjárat is sokat számít. Egy szó mint száz, bár azt nem tudom, milyet tartanak házon belül, de ismerve, milyen puccos helyen vagyunk, nem hiszem, hogy valami alja-kategóriás minőséggel kínálnák a vendégeket. - Igazán jó kérdés, reménykedem benne, hogy nem, de őszintén szólva, egyelőre fogalmam sincs róla. Még sohasem találkoztunk. – nyúlok a felém tolt ital felé, koccintásva emelve a poharat a találkozás örömére, majd belekortyolva meg is kóstolom, milyennel leptek meg. Hm, nem is rossz! - És Ön? Csak így, egyedül, Valentin-napon? - mert legyünk őszinték, a kinézete alapján, minden ujjára jutna egy nő ha úgy akarná. Minimum. Ha nem kettő. Amikor azonban meghallom a következő kérdését, egy pillanatra elbizonytalanodok, mert úgy tűnik, hogy most ugrik a majom a vízbe... kiderül, ő is egy hozzám hasonló rózsaszín boríték miatt van itt, vagy ennyire mellé lőttem? Nem ez lenne az első eset. - Kíváncsi? Ugyan már, persze, képzelem. Fő a szerénység, nem igaz? - csóválom a fejem nevetve - Másrészt meg, ilyen parfümmel, viccel? Az egyik kedvencem, hmm, mi is a neve? Fairbanks? Áh nem, ez inkább Chicago. - igen, a jó külső nem minden, mellé a tudat, hogy épp a legutóbbi falkám egyik tagjával italozgatok épp, külön dob a poénfaktoron. Ha ő nem tudja, hogy ki vagyok, akkor meg pláne, s aztán látva azt a sokatmondó arckifejezését... azt hiszem, ez eldőlt. - Szólíthatom Michaelnek, vagy jobb szereti a Mr. Coopert? - kérdezek rá végül, mást nem roppant kínos lesz, ha egyik sem, igaz, az előbbiek után meglepődnék. Vagy nevetünk egy jót rajta, aztán ismerkedünk tovább.[/color]
Aprót bólintva veszem tudomásul, mit szeretne fogyasztani, úgyhogy le is adom a rendelését, természetesen a legjobb száraz vörösből kérve egy pohárral. Puccos hely, szóval lehet nem is kellett volna mondanom, de ha már lúd, akkor legyen kövér, rajtam ne múljon a dolog. - Nahát, vakrandi? - szalad feljebb a szemöldököm és már szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy ő lesz az, akinek hasonló rózsaszín boríték lapul a táskájában. Már ha elhozta egyáltalán, de nem is ez a lényeges. - Egyelőre igen. Ami azt illeti, én is várok valakire és ha a sejtésem nem csal, akkor rövid időn belül már odabent élvezhetjük egymás társaságát - böktem fejemmel a kaszinó irányába, mert ha tényleg ez a hölgy Odile, akkor nem terveztem egész este a bárpultnál ücsörögni vele. Amúgy sem ezt a feladatot kaptuk, de azt még úgyis később. - Oké, elismerem, nagyot csalódtam volna, ha helyettem valamelyik másikat választja - félsóderos mosollyal tekintek a nőstényre, mert valljuk be, önbizalomért soha nem kellett a szomszédba szaladnom. - Nocsak, nem gondoltam volna, hogy ennyire jó orra van az ilyesmihez - bólintottam elismerően, mielőtt újabbat kortyoltam volna az italomból. Vagy jó ideje él már a területünkön, vagy régen élt itt, vagy maga is falkatag volt. Az első nem túl valószínű, mert egyáltalán nem ismerős és a neve sem volt az, szóval marad a második és a harmadik opció. Bár azért, hogy képes volt Chicagót kiszűrni, inkább az utolsó opcióra voksolnék, mert elég jól kell ismernie a falkát, hogy ilyenre képes legyen. Érdekes, azt gondolná az ember, hogy mivel már lassan egy éve itt vagyok, nem lehet felismerni az ilyesmit, de úgy tűnik neki sikerült. - Személyes kötődés? Esetleg múltbéli emlékek? - érdeklődöm, hátha sikerül fényt derítenem a kérdésre és nem kell találgatnom, melyik lehetőség a helytálló. - A Mr. Cooper rendkívül hivatalos, szóval maradjunk a Mike-nál - mutatkozom be végül, ha már kiderült a poén és az egyszerűség kedvéért a becenevem adva meg neki. Nem nagyon szoktak Michael-nek hívni, az csak szimplán papírforma. - Nos, kedves Odile, ha már ilyen remekül bemutatkoztunk egymásnak, mit szólna hozzá, ha megnéznénk magunknak ezt a helyet? - hajtom le a maradék italomat, hogyha nincs ellenvetése, akkor tényleg elkezdjünk befelé orientálódni. Átadom a szál rózsát, aztán karom nyújtom neki, hogy lépteinket először valamelyik játékasztal felé irányítsam. - Játszott már? Van esetleg kedvence? - érdeklődöm egyből, hiszen nem mindegy, melyik asztalhoz telepszünk le, sőt, lehet egyáltalán nincs kedve ilyesmihez, akkor pedig nem szeretném ráerőltetni. A döntés rajta áll.
- Igen, olyasmi, fogjuk rá. - felelek a kérdésre, igaz, nagy a kísértés, hogy hozzátegyem, igazából arra a Valentin napos izére jelentkeztem, de ha már eddig olyan jól titkoltam, akkor kitartok még, legalább egy darabig. - Ühüm, vagy úgy... - na, most egy csöppet aztán elbizonytalanodok. Akkor hogy is van ez? Ő is hasonló csónakban evez, mint én, csak másra vár, vagy én lennék az akire utalt, vagy... ő is csak úgy volt vele, mint én, hogy inkább választ valaki szimpatikusat egy szimpla név helyett? - De a párnáját csak nem sírta volna tele éjszaka, vagy tévednék? - kortyoltam bele a vörösborba, az orromat ért dicséretre meg csak szerényen vállat vonok. - Tudja, hogy van ez, a franciák meg a szépérzékük, meg a kifinomult érzékeik, meg a többi. - legyintek szerénykedve, holott legyünk őszinték, nem a parfümök terén voltam ilyen profi, csak lehúztam pár évet a környékre, ennyinek köszönhetem a kis előnyömet vele szemben. Mert ahogy elnézem, nem igazán tud hová rakni. Vagy ilyen mocskosul jó színész...! - Is, is, mondhatni. Elég bonyolult. - a bátyám miatt jöttem ide, aztán amikor a falkatársai léptek, csatlakoztam az őslakosokhoz, amikor meg imádott férjem felbukkant, és megtudtam, hogy a drágalátos barátnémmal hogy éreznek egymás iránt... leléptem. Aztán megint visszajöttem, és akkor még ott van Benji, Faye, Sam, meg egy csomó más név, ami valószínűleg semmit sem mondana neki, nem is fárasztom hát vele. Legrosszabb esetben, ha visszamegy a hotelbe vagy a lakba, úgy is kiderít mindent seperc alatt rólam. - Rendben, Mike. Ez esetben, hívjon csak Odie-nak. - úgy is jobban rááll a fülem, mint az Odile-ra, ami még egészen új számomra is, hiába, egy névcsere után mindig ez van, de legalább ugyanúgy lehet ezt is becézni, rövidítani, mint a korábbi álnevemet, az Odette-et. - Remélem, hogy ön tájékozottabb, mert hogy is mondjam... az én borítékomban lapuló utasítások meglehetősen szűkszavúnak bizonyultak. - vallom be, miközben egy apró biccentést követően elveszem a rózsát, majd első reakcióként az orromhoz is emelem, vajon illatos fajta-e, vagy csak szimplán szép? Ennyi információ megosztásával pedig nem hiszem, hogy bármit rontanék a „játék” hangulatán. - Az igazat megvallva, magam sem tudom, hogy lehetséges, de a kaszinók eddig valahogy kimaradtak az életemből. - osztom meg vele, miközben belekarolva követem, s a tekintetem kapkodom jobbra-balra. Persze, nyilván ismerem a legtöbbet, de tekintve, a legutóbbi „játékom” milyen siralmas véget ért a céllövészettel, inkább nem fényezném magam, mert annál kínosabb lenne felsülni. - Magára bízom, önnek melyik a kedvence? Próbálkozzunk meg azzal. - bízom rá a döntést, aztán ki tudja, mást nem ha nagyon reménytelen a helyzet, akad más is.
- Nem. A zuhanyzó alatt szoktam kisírni a bánatomat - félmosolyra szaladt szám, mielőtt újabbat kortyoltam volna az italomból. Semmilyen körülmények között nem ejtettem volna könnyeket, bár tény, a büszkeségem csorbult volna kissé. - Ahha - bólintok, bár elég egyértelmű, hogy nem igazán veszem be ezt a magyarázatot. - Bár gondolom az sem utolsó szempont, hogy esetleg van viszonyítási alapja? - puhatolózom először kicsit finomabban, járt-e már erre, mert minden bizonnyal így van. Azt csak a következő kérdésben firtatom, milyen minősítésben és formában élvezte Fairbanks csodálatos tájait. - Hm, kellőképpen felkeltette a kíváncsiságomat - ez így igaz, merthogy nem tudok róla semmit, de a bonyolult dolgok már önmagukban elég figyelemfelkeltőek. Persze nem fogom harapófogóval kiszedni belőle, ha nem akarja elmondani, ha hazamegyek, úgyis kiderítem, amit ki lehet. - Élvezzük egymás társaságát és fedezzük fel magunknak a helyet. Elég egyszerűnek tűnik, szóval félek, fog még némi meglepetés érni bennünket - hogy milyen meglepetés, az majd az este folyamán eldől. Nem tudom, mi volt a borítékjában, de valószínűleg az enyémben valamivel több utasítás szerepelt, de mindent majd a maga idejében. - Egy időben pókereztem, de nem éreztem túl fairnek a többiekkel szemben, hogy egyszer sem csalt a szimatom, pedig én még csak nem is vagyok francia! - szaladt mosolyra a szám, ahogyan megindultunk befelé. A póker a nagyon pofátlan farkasok sportja, ráadásul abban semmi izgalom nincs, hogy elsőre képesek vagyunk kiszagolni, valaki tényleg kamuzik-e. - A roulette elég könnyűnek tűnt mindig is a tévé képernyőjén keresztül, mit szólna hozzá, ha megpróbálkoznánk azzal? - ajánlom fel és ha rábólint, akkor lépteinket egyből az asztalok felé irányítom. Váltok némi zsetont, hogy aztán bele is csaphassunk a játékba. Hol mellénk pártol a szerencse, hol szépen az arcunkba röhög, egy biztos, a vacsoránkat lesz miből fedeznünk. Ital italt követ, a hangulatra egy szavam sem lehet, az izgalom pedig egészen kellemes hangulatot teremt, ahogyan azért izgulunk, melyik számnál állapodik meg a golyó. Igaz a mondás, hogy a kaszinókban csak úgy röpül az idő, mert igazság szerint fogalmam sincsen, mennyi időt töltünk a roulette asztal mellett, mire új programot javasolok - ha csak ő nem tette meg hamarabb. - Mit szólnál hozzá, ha - bízom benne, hogy már felajánlotta a tegeződést, elvégre mégiscsak ő a nő - egy vacsorával ünnepelnénk meg sikereinket? - érdeklődöm, az pedig, hogy mit értek siker alatt, rá bízom. A nyereményünket egyaránt, de az ismeretségünk sem elhanyagolható, mert egy percig sem tudnám tagadni, hogy élvezem a társaságát. Ha nincs ellenvetése, akkor hamarosan már az első sorok egyikében ülve élvezhetjük a műsort és böngészhetjük az étlapot.
- Igaz, milyen cseles! Ott legalább nem látszódik. - mert mint ha olyan nagy közönsége lenne az embernek zuhanyzás közben. Bár, ha emlékezetem nem csal, a hotelben így is közös zuhanyzó volt... Lévén, már nem vagyok falkás, úgy is mindegy, másrészt meg nem nagyon nézem ki a hímből sem, hogy az a fene könnyel elérzékenyülős, könnyeket ejtős típus lenne. - Nem, valóban nem. Pedig a lovarda egészen távol esett mindentől, így volt, hogy napokig egyikükkel sem találkoztam. - adok némi támpontot, hogy tudjon hová tenni a képzeletbeli Fairbanks-farkastérképen - A bátyám érdeme, utána rám maradt, most meg... - a ti kezetekben van az is, fejezem be magamban a gondolatot. Vígaszdíj, amiért csak úgy minden szó nélkül léptem le, fogjuk rá. - Majd elválik. Lehetne rosszabb is, nem igaz? - billentem oldalra a fejem, elég mondjuk arra gondolni, hogy mondjuk azt a másik, kopaszodó delikvenst kaptam volna párnak. Vagy valami ex-falkatagot, olyat, aki ismer is. Vagy mondjuk a hotel lenne a kirendelt helyszín... Igaz, ez is falkatulajdon, de mást úgy sem igazán érzékelek innen, szóval felesleges aggódni miatta, csak kíváncsian hallgatom, ő hogyan is áll a szerencsejátékokkal. - El tudom képzelni, mennyire lehetett izgalmas úgy játszani. - húztam el a számat, mert az csak egy dolog, hogy nem túl fair húzás... de hogy semmi izgalom, vagy váratlan fordulat ne legyen benne?! - A tévé képernyőjén keresztül mi nem tűnik annak? Még a toronyugrás meg a hegytetőről a tengerbe csobbanás is gyerekjátéknak tűnik, közben meg lehet, ha kipróbálnám élőben, többet se tudna senki rávenni. - gondolkozok hangosan - De igaz, a roulette azért nem ennyire elvetemült valami, részemről tökéletes. - bólintok vidáman, bár a szabályokkal csak úgy-ahogy vagyok tisztában, de gondolom, majd felvilágosítanak, ha valami olyat tennék, amit nem lehet. Mi a legrosszabb, ami történhet? Maximum rekordidő alatt bukjuk az összes zsetont. Szerencsére azonban ennyire nem rossz a helyzet, hogy a kezdők szerencséje pártolt mellénk, vagy tényleg ilyen jó csapat vagyunk, az talán sosem fog kiderülni, mindenesetre egész hamar sikerül feloldódnom Mike társaságában, az ital és a játék mellett, együtt örülve minden kis győzelemnek, vagy épp legyintve egy-egy szerencsétlenebb kör után, hogy majd a következő jobb lesz! Szinte fel sem tűnt, hogy mennyire elszaladt az idő, csak amikor új programjavaslattal áll elő. - Jól hangzik, menjünk! - bólintok az ajánlatra, elvégre jól elszaladt az idő, igaz, a kisördög nem alszik bennem, így csipkelődve azért hozzá teszem - Csak nem ennyire lefárasztott a játék? - az idő csak úgy rohan, ha az ember jól érzi magát, ami egyrészt egyáltalán nem baj, másrészt viszont egy kicsit sajnálom, hogy lassan a nap végére érünk, mert valószínűleg nemigen lesz több hasonló közös időtöltésünk a jövőben. Bár, ki tudja?
- Nem csak a nőknek vannak cseles praktikái - szaladt széles mosolyra a szám, tovább fűzve a játékos feltételezést. Bízom benne, hogy kinézi belőlem, nem vagyok egy túl könnyen elérzékenyülős típus, ha meg nem, akkor így jártam. - Szóval a lovarda? - érdeklődöm tovább, mert így máris közelebb járok kilétéhez, hogy tudom a lovardához kötni. Hallottam ezt-azt az előző tulajdonosról, de sajnos közel sem eleget, hogy képben legyek az előttem álló hölgyeménnyel. Annyi baj legyen, majd ismerkedünk a mai este, a többit pedig kiderítem, ha visszaértem a Lakba. - Szerintem mind a ketten tisztában vagyunk vele, hogy mindig lehet rosszabb, szóval egyelőre pozitívan állok az estéhez - mosolyodom el, hiszen a mi korunkban azért már éppen eleget megélt az ember fia, lánya, hogy tudja, a sorsnak végtelen számú lefelé tartó lépcsőfoka van. Legalább nem lustulunk el… Egyelőre nem aggódom amiatt, hogy bármi balul sülhetne el az este folyamán, kellemes társaságnak ígérkezik. - Eleinte újdonság volt és örömmel vetettem bele magam, mint valami istenként aláztam a többieket, de hamar rá lehet így unni a dologra - vontam meg a vállam, annyira nem is lényeges. Régen volt, most már teljesen mindegy. Nem élek már ilyen játékszerekkel, a mostani alkalmat kivéve, azt meg kétlem, hogy annyira rákapnék, hogy állandó vendéggé válnék errefelé. - Igen, ebben mondjuk van valami. Bár a hegytetőről tengerbe csobbanást azért nagyon szívesen kipróbálnám - fűzöm tovább ezt az egész tévés dolgot. Nem vagyok extrém sport rajongó, de a kihívásokkal teli helyzetekért már annál inkább odavagyok, szóval örömmel ugranék fejest egy ilyenbe - szó szerint. - Csak pakolgatni kell a zsetonokat, aztán a szerencse vagy mellénk áll, vagy nem. Mi a legrosszabb, ami történhet? Legfeljebb ráébredünk, hogy a szerencsejáték nem a mi világunk - brühühü. Ez sem olyasmi, ami előcsalná azokat a ritkán látott könnyeket. Örömmel veszem tudomásul, hogy Odie is egészen hamar feloldódik, onnantól kezdve pedig nem vagyok rest lövögetni a poénjaimat, egy idő után tesztelgetve azt is, mennyire vevő a kétértelmű megjegyzéseimre is. Csinos, jófej, szimpatikus, akkor meg miért ne? A megjegyzések mellé egy-két „véletlen” közelebb lépést is produkálok, úgy nyúlok át előtte, hogy hozzáérjek, hosszabban időzöm az arcvonásain és magam sem tudnám megmondani, hogy mindezt a játék kedvéért teszem-e, vagy ösztönös a dolog. Talán kicsit mindkettő, mert az én borítékomban lapul még valami, ráadásul tényleg vonzó nőstényről van szó, én pedig hímből vagyok és hacsak egyértelműen nem jelzi, hogy tartsam a távolságot, akkor miért ne próbálkoznék? - Elég nagyétvágyú vagyok, hamar megéhezek, pláne a különleges finomságokra - pillantottam rá, féloldalas mosolyomban pedig ugyanaz a pimasz él ült, mint amit már megszokhatott az elmúlt fél-egy óra alatt - hacsak persze le nem csapta a próbálkozásaimat. A színpad előtti nagyobb térhez érve könnyedén navigálom magunkat az első sorban lévő egyik üres asztal felé - nekünk van fent tartva. Úriember módjára húzom ki neki a széket és segítek a leülésben, hogy csak eztán foglaljak vele szemközt helyet. - Tényleg nem játszottál még egyszer sem? Mert elég jól csináltad, ami azt illeti. Nem tudom eldönteni, hogy a véredben van-e a dolog, vagy a szerencse melléd pártolt a mai este - a kiérkező pincértől közben egy üveggel kérek abból a száraz vörösborból, amit Odie még a pultnál ivott, aztán a kezembe véve az étlapot kezdek böngészni az ételekből. - Ebből a sok flancos kajából azt sem tudom, mit érdemes megkóstolni - sóhajtottam aprót, lehet véletlenszerű rábökés lesz, mert hiába az öltöny és a jómodor, nem gyakran forgolódom ennyire elegáns helyeken.
- Affelől nem volt kétségem. - ott volt a bátyám, Benji, még az a Sammy kölyök is, hogy Heinéről ne is beszéljünk, nem aggódtam én soha egy percig sem azért, hogy aggódni kéne bármelyikükért is, elég talpraesett fajta mindegyik. És Mike korát tekintve, valószínűleg ő sem húzta volna ennyi ideig vérfarkasként, ha nem lenne egy-két trükk a tarsolyában. - Igen, a lovarda. Még mindig a régi néven fut, vagy az új tulaj már változtatott rajta? - kérdezek vissza kíváncsiskodva, látom, már kezdi kapisgálni a dolgot. És szerencsére nagyjából itt annyiban is marad az egész, legalábbis nem látom a megvilágosodás fényét felcsillanni a szemében, hála az égnek, szóval pont jó lesz így – amennyire én is csak minimális dolgot tudok róla, úgy ő is nagyjából annyival lett okosabb a semmitől. - Jó hozzáállás, éljünk a mának! - egyik kedvenc mondásom, alapelvem, eddig egész jól bevált, élek is még... mi kell még? Érezzük jól magunkat, amiatt meg, hogy a holnap milyen gondokat zúdít a nyakunkba, ráérünk majd akkor aggódni. - Csak nehogy hasas sikeredjen belőle, mi? Az azért már fájna nekünk is. Bár, így belegondolva, egy ilyen ugrást, még én is bevállalnék.- gondolkozok hangosan, az meg már más téma, hogy lehet, szükségem lenne pár felesre bátorítás gyanánt. Vagy pár támogató kézre, aki belök, mielőtt meggondolhatnám magam... - Igaz, egyszer mindent ki kell próbálni az életben. Ha meg kiderül, hogy bejön, lehet következő állomásnak Las Vegast veszem célba. - vonok vállat, mert azt, hogy dől a zseton, hamar meg tudnám szokni – ki ne tudná?! – de magamat ismerve, valószínűleg ha jól is menne, inkább lenne betudható a kezdők szerencséjének, mintsem annak a fene nagy szerencsejátékos érzékeimnek. Pláne, hogy gondolom, a nagyobb helyek ráálltak már arra, hogyan szűrjék ki a természetfeletti képességekkel megáldott „tehetségeket”, szóval kár is ilyesmin dilemmázni, inkább koncentrálok a jelenre, a játékra, a jó társaságra. Hol az egyikünk választ mezőt, hol a másik, és azt kell mondjam, egész kellemesnek ígérkezik ez a fajta csapatmunka. Kíváncsi vagyok, vajon az élet más területén is ilyen jó lenne-e köztünk az összhang, vagy az egész csupán a kaszinó hangulatának és a Valentin napi játékos feladatainak köszönhető? - Milyen igaz, tipikus pasi. A hasukon át vezet az út a szívükhöz. - nem csak szó szerint, átvitt értelemben is. És a saját főzőtudományomra gondolva, hmm, azt hiszem, nincs abban semmi meglepő, hogy egyedül vagyok. Nem mint ha nem tudnék főzni, de valljuk be, sok türelmem nincs hozzá, így nem ritka, hogy kifut, vagy épp szénné ég a vacsorára szánt étek... Hála az égnek, hogy nem valami közös főzőcskézős feladat jutott nekünk, mert elég égés lenne, ha mattam buktuk volna a feladatot, így viszont csak könnyed mozdulatokkal követem Mike-ot a színpad előtti asztalokhoz, hálás mosollyal köszönve meg a lovagiasságát. Mert legyünk őszinték, nem mondanám, hogy hozzászoktam az ilyesmihez, tekintve, hogy milyen hímek vesznek körbe... - Ííígy nem. Régebben kártyáztunk párszor, még otthon, de valahogy a kinti programok mindig jobban lekötöttek, mint a kaszinók, az orosz rulett meg gondolom, nem számít, szóval mondhatjuk, hogy a kezdők szerencséje. – vallottam be, miközben az étlapot böngésztem, mert bár sok mindent kipróbáltam már, de valahogy ezek kimaradtak eddig. - Hmm, ez esetben... - gondolkozok hangosan, miközben játékos mosolyra görbül a szám széle - Nálam a bőség zavara áll fenn, nem tudom, melyiket kéne. Mit szólsz ahhoz, hogy egymásnak választunk? Lepj meg, szerinted mi illene az ízlésemhez? Ígérem, én sem valami salátatálat rendelek neked. - dobtam be az ötletem kíváncsian várva, vajon mit szól hozzá? Bár az eddigi lazaságát látva, meglepne, ha nagyon fennakadna az ötletemen.
A hozzászólást Odile Lacroix összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Május 06, 2017 7:46 pm-kor.
- Tudtommal nem volt névcsere - legalábbis kétlem, hogy egy ilyen elkerülte volna a figyelmemet. Kissé kellemetlen a szituáció, hogy semmit sem tudok róla azon kívül, hogy övé volt ezelőtt a lovarda, ám ennek az érzésnek eszem ágában sincsen hangot adni. Majd otthon szépen kiderítem, aztán meglátjuk, mennyire fogom majd utána a fejemet. - Aucs, már elképzelni is fájdalmas - húztam el a számat a hasas elképzelését követően. - Ki tudja, mit hoz az este… Van egy egészen alkalmas íve a Chenának, ahol magas a sziklafal - dobom fel az ötletet, bár magam sem vagyok tisztában azzal, tényleg komolyan gondolom-e. A számon játszó pimasz ívű görbület mondjuk inkább a poén oldalát erősíti a dolognak, de fene tudja, hova jutunk az este végére. - Szóval utazgatós típus vagy? - nem árt tudni, hosszabb távra tervezi-e a maradást, vagy hamarosan továbbáll. És nem feltétlenül csak azért, mert falkatag vagyok és jó tudni az ilyet egy kóborról.
- Kivéve, ha vannak kiskapuk - nevettem fel röviden, mert igazság szerint engem nem csak a finom falatokkal lehetett lenyűgözni. Sok kiskapu volt az én esetemben, de ezt meg embere válogatja, úgyhogy nem nyilatkozhatok a férfiak nevében. - Nocsak, orosz rulett? - szalad feljebb a szemöldököm, mert valljuk be, az azért egészen más tészta. Belevaló nősténynek tűnik, ez pedig csak dob a szimpátiámon. - Nem vagy egy unalmas nőstény, azt meg kell hagyni - adok hangot az aprócska bóknak az étlapból feltekintve, mert ez az ételválasztós ötlet kifejezetten elnyerte a tetszésemet. - Állok elébe! - bólintok végül rá, hogy aztán elkezdjem böngészni az étlapot, mit is rendeljek neki. - Három fogásos vacsora? - nem mindegy, mik közül választok. Mivel én éhes vagyok, ezért erre szavazok, szóval ha ő is rábólint, akkor a leveseknél kezdem a keresést. Nem vacakolok sokat, francia krémleves lesz az első, sajtos krutonnal tálalva, aztán érkezik egy fehérboros csirkemell, tésztával tálalva és végül egy egyszerű pohárdesszert, az alma és a vanília ízeinek keresztezésével. - Remélem tényleg nem viccelsz meg egy salátatállal - jegyeztem meg az étlapos összecsukva, majd a kiérkező pincérnek leadva a rendelésem. Szépen folyamatosan érkeztek a választott ételek és bízom benne, hogy csalódnom sem kell. Finom falatokhoz pedig remek társalgás dukál a bor mellett, úgyhogy továbbra is igyekeztem a beszélgetést fenntartani, ugyanolyan színvonalon űzve, mint a rulettasztalok mellett állva. Kellemes társaság volt a nőstény, úgyhogy nem volt nehéz feladatom. - Megbocsátasz egy pillanatra? - álltam fel a desszert kiérkezése előtt, folyóügyeimre fogva a távozás okát, ám egészen más irányban tűntem el, mint amerre a mosdók találhatóak. Megbeszéltem Dommal, a véleménye nem túlzottan érdekelt, mit gondol erről a buta játékról, nekem így kerek, kell a felhajtás. Néhány perccel az eltűnésem után már a mikrofont ütögettem a színpadon, vajon szól-e és mivel szólt, hát belekezdtem a mondandómba. - Szép estét a kedves vendégeknek! És egyben boldog Valentin napot! - a bizonytalanul induló tapsot végül több becsatlakozó is követte, valaki még éljenzett is a hátsó asztalok egyikénél. Remek, legalább nem huhognak le a színpadról, úgyhogy a pozitív fogadtatástól felbuzdulva folytattam a mondandómat. - Ugyebár mindenki tudja, hogy ez a nap a szerelem jegyében telik és habár húztam a számat, hiszen nem csak egy nap kell szeressük szívünk választottját, igaz? - halk nevetésem több felharsanó kacaj kísérte a nézők soraiban. - Bizony, az én szívem választottja is ott ül az asztalok között, elsősorban hozzá szólnék most, ezt a pillanatot szeretném megosztani a kedves vendégekkel is - megköszörültem a torkomat, mintha csak zavarom kívánnám leplezni, ám ugyanolyan színjáték volt ez is, mint az eddigi. - Drága Odie! Végérvényesen beloptad magam a szívembe, amikor a két pojáca helyett engem választottál. Igen, itt kezdődött a közös történetünk… Briliáns humorérzéked, kedvességed, nevetésed egyből magával ragadott és csak a szám tátottam, milyen remek kézügyességgel rendelkezel - a pikáns viccelődést újfent nevetés koronázza. - De nem is ez a lényeg. A szerencse nem csak melléd pártolt, hiszen nélküled én még mindig egy pultnál ácsorogva várnám a sült galambot. Fenekestül felforgattad az életemet, ám leghőbb vágyam csakis az, hogy a közeljövőben se legyen ez másként - meglepett morajlás futott végig a nézők során. - Már csak egyetlen kérdésem van; Odile, hozzám jössz feleségül? - ekkora már markomban szorongattam a kis dobozkát és a színpad elejéhez lépve még térdre is ereszkedtem, pontosan a mi asztalunk előtt, hogy felpattinva a fedőt a nőstény felé nyújtsam a gyűrűt. Nyilván nem kellett volna a nézőket is belevonni a feladatba, de így teljes a történet, ráadásul a fütyülő, éljenző vendégek megérik a pénzüket. Egy igenre, vagy egy nemre vártam, bízva abban, hogy ennél jobban már nem fogom beégetni magam. Igazándiból nem számított, mert valami kamaszos lelkesedés szállt meg, attól függetlenül is, hogy cukorból volt az a bizonyos eljegyzési gyűrű és az egész csak megjátszott attrakció volt, azért mégiscsak megkértem valaki kezét, ez pedig nem mindennapi dolog!
- Ohh... hát ez furi, azt hittem, hogy megváltoztatták. De valahol azért szívet melenmelengető. - állapítom meg szórakozott mosollyal, lehet, hogy ezek szerint mégsem kívánnak annyira a hátuk közepére, mint én azt beképzelem? Vagy olyan utolsó, igénytelen tagot sikerült utódomnak választanom, aki pont leszarja azt, hogy milyen néven fut az üzlet, mert az érdekli a legkevésbé, és amúgy is van fontosabb dolga mint ilyen esztétikai apróságokon agyalni? Ki tudja, talán egyszer majd megtudom. Vagy nem, hisz az már úgy is a múltam része, hadd menjen... - Puhány. - cukkolom komolytalanul, még a hasát is megpaskolom mellé játékosan, ha már úgy is olyan csipkelődővé vált a hangulat egy ideje -Azt hiszem sejtem, melyik részre gondolsz. De akad több hasonló is, attól függ, mennyit akarunk sétálni érte? - már ha megyünk egyáltalán, mert mint ahogy mondta, hosszú még az este. Ki tudja, hogy pár óra múlva hol leszünk majd? - Nos, nem tagadom, hogy szeretek. - vallom be, az meg már más téma, hogy ettől függetlenül vannak olyan időszakok az életemben, amikor évtizedeket lehúzok egy helyen, mint ahol olyan is, hogy két hetet sem bírok nyugton maradni, mert egyszerűen mehetnékem van. Ezért is furcsállom – és egyszerre csodálom – azokat a vérfarkasokat, akik kölyökkortól a „nyugdíjig” egy falkánál tolják a szekeret. - Ó, mondja ezt pont egyvadásznak... - teszem hozzá mosolyogva, nem mint ha most per pillanat lenne nálam bármilyen fegyver, vagy ártani akarnék a másiknak, de no, biztos hallotta már azokat a szakállas, morbid vicceket. - Köszönöm! A fiatalkorom elég unalmas volt ahhoz, hogy ne akarjam az egész életemet hasonlóan leélni. - az meg már más téma, hogy ha nem változtattak volna át, valószínűleg a harmincat sem éltem volna meg, annyira sokat betegeskedtem. Csoda hát, hogy azóta próbálom élvezni az életet, ha már megadatott? - Csalódtam is volna, ha ennyitől megijedsz. - mosolyodtam el vidáman, majd bólintottam, hogy részemről rendben. Akkor három fogás, a kérdés csak, hogy melyik legyen? Egyelőre csak végiglapoztam az étlapot, hogy mi a választék, közben fel-fel pillantva két oldal között, Mike-ot méregetve, miközben próbáltam kitalálni, hogy milyen lehet az ízlése? - Ígérem, nem foglak. Pláne, hogy tök jó vegetáriánus fogások is vannak. - feleltem végtelen komolysággal, bár a tekintetem valószínűleg elárulta, hogy valójában nem gondolom komolyan. Mondjuk az arcát megnézném, ha valóban valami ilyesmit tenne le elé a pincér, de végül csak maradtam az olaszok híres minestrone levesénél, amit egy steak követett grillezett zöldségekkel, olyan pasival még úgy sem találkoztam, aki ne szerette volna, desszert gyanánt pedig egy egyszerű crème brûlée, mert mondjon bárki bármit, a francia édességeknél akkor sincs jobb a világon! Bár valamivel tovább tartott választani, mint amilyen gyorsan ő tette, de szerencsére azért rám sem kell a végtelenségig várni, mire ő a végére ér, én is leadom a pincérnek a rendelést, hogy amíg várunk, tovább beszélgessünk. Egy pirospont a hely számlájára, hogy nem kell órákat várni, amíg elkészültek a rendeléssel, így hamarosan már Mike lelki békéje is helyrebillenhet, se saláta, se 100%-ban húsmentes menüvel sem szándékoztam sokkolni az est folyamán. Amikor meghallom a kérdését, csak intek, persze, menjen csak, én addig a boromat kortyolgatva figyelem nézem meg magamnak egy kicsit jobban a helyet, az itt lévő asztalokat. Azért vicces, hogy azok után, hány évig éltem itt, egyszer sem jártam még itt korábban! Kis híján a poharat is elejtem a meglepettségtől, ahogy meglátom Mike-ot a színpadon feltűnni, kezd gyanús lenni ez az egész, bár tekintve, hogy milyen kis egyszerű feladat lapult számomra a borítékban, sejtettem, hogy túl szép és könnyű ahhoz, hogy igaz legyen, egyszeűen hibádzott valami csavar, ha már eddig ilyen kellemesen telt az este. A tömeg ujjong, körbepillantva tagadhatatlan, hogy most minden szem rá irányul, és élvezik is a műsort, ám ahogy folytatja, nos... nem mondom, hogy nem sápadok le egy kissé. Már épp fontolgatnám, hogy gyorsan elosonok én is, „mosdóra” hivatkozva, ám késő, meghallom a nevem, és tessék...! Most már én is ugyanúgy élvezhetem a tömeg pillantását, mint a másik odafent a színpadon. Kérdő tekintettel pillantok Mike felé, miközben az arcomra fagy a mosoly, mert mégis, mire készül? Nem lehetne, hogy abbahagyja, és inkább... nem úgy tűnik, ahhoz túlságosan is beleélte magát, akárcsak a többi néző, ezek után pedig végképp nem akartam pont én lenni az ünneprontó a csapatban. Pláne, hogy nem sokkal ezelőtt még az volt a téma, hogy melyikünk mennyire bevállalós. Szóval erre ment ki az egész? Mindenesetre, ha már így alakult, minden szívbaj nélkül mentem bele a játékba, bedobva minden színésztudásomat, amire szükség is volt, pláne amikor meghallottam azt a bizonyos kérdést, meg a kezében tartott dobozkát. Jézusmáriaszentjózsef meg az összes szentek...! A tömeg csak lelkes ujjongással fogadta mind Mike kérdését, mind az én túlságosan is őszinte reakciómat, ahogy elkerekedett tekintettel a szám elé kaptam a kezem – igaz, a meglepettségben semmi megjátszott nem volt, de ha nem vérfarkas lennék, isten bizony, hogy most hordtam volna ki lábon egy szívinfarktust, mert... ez egy vicc. A múltamat nézve abszolút! És amikor meglátom végül meglátom a gyűrűt, rájövök, hogy valóban csak egy vicc. Hát még az, hogy hogy a frászt hozta rám ez a gazember vele, én meg hogy bepánikoltam! Így utólag már magam is roppant mulatságosnak tartom. - Igen! - őszinte mosollyal, nevetéssel válaszolok végül én is, nyújtva a kezem a kamuvőlegényemnek, hadd húzza fel a gyűrűt az ujjamra. Azért vicces, hogy pár órával ezelőtt még csak nem is tudtam a létezéséről, és nem tudom, ő mióta, vagy mennyit készült, de erre aztán végképp nem számítottam. Meg azért valljuk be, még ha csak színjáték is az egész, azért Mike sem rossz parti. - Szóval szeretnéd, ha a jövőben is felforgatnám az életed? Vigyázz, mit kívánsz... - súgom végül a fülébe közelebb hajolva, úgy, hogy mások ne hallják, ám alig érek a végére, egyik vendég a másik után kezdi el az épp keze ügyébe akadó evőeszközzel a pohara, tányérja szélét kocogtatni, csókot követelve, mint ha csak esküvőn lennénk. Kenyeret és cirkuszt a népnek, nem igaz?
A hozzászólást Odile Lacroix összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jún. 10, 2017 11:10 pm-kor.
Kezdőlap
