Nos, nem állítanám, hogy kifejezetten illusztrisnak számítok, de mivel még annyi időm sem akadt a műszak letétele óta, hogy átöltözzem, a rajtam maradt egyenruha lehet az oka, hogy nem igazán kötözködtek velem, mikor besétáltam a VIP részlegbe, igazából anélkül, hogy különösebben felfogtam volna, hogy elhagytam a hozzám hasonló pornépnek fenntartott részét a casino-nak. Ugyan fáradt vagyok, és úgy érzem magam, mint akit átrángattak egy centrifugán, legalább a ruhám nem koszos és gyűrött, és ezúttal a szemeim sem olyan sötét árnyékokkal keretezettek, mint az áthelyezésem óta olyan gyakran. Azért most, hogy leteszem magam a bárpulthoz, már érzékelem az enyhén helytelenítő pillantást, amit csak a szemem sarkából tudok elkapni a csinos felszolgálólány szája sarkában. Most tudatosul, hogy nem ott vagyok, ahol lennem kéne, de már nincs kedvem felkelni, inkább kivárom, míg felszólítanak, hogy hagyjam el a részleget. Addig is rendelek magamnak egy dupla whiskyt. Míg várok, megdörzsölöm az állkapcsom, hogy ne álmosodjak el, és enyhe bosszúsággal veszem tudomásul, hogy más serceg az ujjaim alatt a borostám, pedig rendszeresen borotválkozom… Nem baj, egy (két) whisky után már más szemmel fogom nézni a világot. Mindig a gyilkosságok veszik ki belőlem a legtöbb energiát, rögtön a nemi erőszakok és a gyermekbántalmazások után...
Első igazi éjszaka itt, amit nem az ágyban töltöttem. Igazából már kezdtem unni a lepedőtornát, illetve inkább a társaságot. Úgy döntöttem kiruccanok egy kicsit a városban, de persze nem sikerült leráznom a kis mellékvágányokat. Selena édes és tüzes kis latin csaj volt, de attól kezdett már kirázni a hideg, hogy folyamatosan a nyakamban lógott, hogy a szőke szépségről ne is beszéljek... Arthur, az én gyönyörű aranyhajú Arthúrom, aki úgy emlékeztetett Armadra néha lefoglalta őket, de sajnos nem elég időre. Most csak Armand és Selena kísért el, Jessicának valami dolga volt, hála a szellemeknek, így nem rontotta itt a levegőt mellettem... ~ Azt hiszem eljött az ideje, hogy szépen békésen kitegyem a szűrüket. ~ Oldalra néztem, ahogy beléptünk a VIP páholyba. Selena éppen telitorokból kacagott Arthúr egyik viccén, én pedig csak végre egy kis új társaságra vágytam. Már borzasztóan untattak. Megérintettem Atrhúr karját, aki csillogó zöld szemeivel azonnal felnézett rám. - Drága mon ami, kérlek vidd el a hölgyet egy kényelmes páholyba. Hamarosan csatlakozom hozzátok. Selena arcán láttam,hogy kötekedni szeretne, hogy legszívesebben velem maradna, de hála legyen Arthúrnak elrángatta,így végre kaptam egy kis csöndet. Macskás elégedettséggel nyújtóztattam ki a "kellemes kis délutáni pihenőtől" elmacskásodott tagjaimat,majd egy ragadozó pillantásával, és édes-angyali félmosollyal a szám szegletében mértem végig a felhozatalt. A tekintetem egy egyenruhán akadt meg, még sötét szemöldököm is felszaladt a homlokomra egy pillanatra. Aztán tovább szélesedett a mosolyom, ahogy hangtalan léptekkel odaballagtam, majd laza eleganciával helyet foglaltam mellette. Először nem vettem róla tudomást,mintha nem is miatta jöttem volna ide. A csinos pincérlányra villantottam egy lehengerlő térdrogyasztó mosolyt, úgy szólaltam meg. - Egy la fée verte-t hozz nekem ma petite... - kacsintottam rá. - Egy absinthe-t, kedves... - egészítettem ki, hogyha nem tudta volna a zöld tündérrel mire akarok utalni. Kicsit még bammbult, de végül meghozta az italom, hozzá a vizet és a cukrot. Nyugodt begyakorolt módszerrel készítettem el a zöld őrületet, majd miután kellemesen végigégettem vele a torkom, és megteremtettem az alaphangulatot, akkor fordultam továbbra is hanyag eleganciával a mellettem ülő egyenruhás alak felé. - Remélem nem zavartam meg Monsieur az iszogatásban... - mondtam felvont szemöldökkel. Mondhatja hogy de, de valószínűleg akkor sem megyek el. Még az kéne, hogy Selena hülyeségeit kellejen továbbra is hallgatnom...
Azt hiszem a gazdagok tényleg tudják, hogy kell élni, vagy csak a szolgáltatóipar nagyon lelkes a kényelmük biztosítása kapcsán, mert itt még a bárszékek is kifejezetten kényelmesek. A whiskyspohár oldalán lecsapódott a pára, mikor nem az embereket figyelem, akkor elgondolkodva figyelem, ahogy egy vízcsepp lassan gördül lefelé a pohár oldalán. A feltűnő, fekete hajú fickó belépője nem kerüli el a figyelmemet, de nem tulajdonítok neki különösebb jelentőséget. Persze mikor mellettem helyezkedik el a kísérői nélkül, felmerül bennem, hogy kötözködés jön majd, és erre legalább három roppant változatos és kreatív okot is ki tudok rázni a kisujjamból, amit simán kinézek belőle. Ahogy mozog, ahogy beszél, ahogy öltözik… Erről a fickóról süt az élete gondtalansága. Valószínűleg nem is dolgozik. Ahogy abbahagyja a helyezkedést a széken, én már tudom, hogy farkas. Őszintén hálás vagyok, hogy ez a tudás már nem jár pokoli fejfájással. Az abszint említésére alig észrevehetően elhúzom a szám. Én nem szeretem, és kifejezetten alattomos italnak tartom. Persze a nő a pult mögött valószínűleg a saját nevét sem tudná megmondani egy ilyen mosoly után, úgyhogy nem csodálkozom rajta, hogy kapkod és ügyetlenkedik egy sort. Míg a minden bizonnyal francia – azt, hogy divatból ilyen, nem feltételezem róla – fickó elkészül az italával, én inkább felelem a saját poharam, és ráérősen elkortyolgatom. Mikor felém fordul és megszólít, csak azon lepődöm meg egy kicsit, hogy nem azonnal valami lesajnáló, vagy provokatív megjegyzéssel nyit. - Egyáltalán nem zavar, uram… Segíthetek? Udvariasan távolságtartó és semleges a hangom, mivel még nem derült ki, hogy mit akar tőlem.
~ Oh, az az imádnivaló semlegesség.... Vajon az egyenruhával együtt jár, a távol tartom magam minden ügytől arc, vagy külön szerezte? Minden esetre határozottan tetszik... ~ Elmosolyodom, illetve csak pár árnyalattal feljebb kapcsolom a mosolyom, de még mindig csak a kellemesen elolvasztja az embereket kategóriába, elvégre fő a fokozatosság. Néha az ágyig vezető út sokkal érdekesebb, mint maga, amiért az utat megtesszük. ~ Hmmm talán szakmát kéne váltanom, elmehetnék filozófusnak... ~ Majdnem felnevetek az abszurd gondolatra, de aztán rájövök, hogy nekem küldetésem van. ~ Méghozzá milyen imádnivaló küldetésem... ~ - Nos, ha már így felajánlotta, lennék olyan szemtelen Monsieur és élnék a felajánlott keggyel. - kissé hátrébb dőltem, hogy növeljem köztünk a távolságot, hogy alaposabban szemügyre tudjam venni a fickót. - Persze remélem nem rendőri minősítésben várakozik itt, hogy elkapjon valami nagyhalat... Úgyanis a világért sem szeretném megzavarni a munkájában a rend büszke őrét. Vagy mégis szolgálatot teljesítene? Ebben az esetben kérem üssön le, és eltűnök, mint pálinka a szomjazó alkoholista torkában... - tartottam egy rövidke szünetet, hogy elmondhassa milyen a minősítése, és hogyha nem kapom meg a leütést, akkor folytatom. - Tehát ha így felajánlotta a segítségét Monsieur, tudja nagyon fontos problémám van... - a jeges északi tengerek mélykékjét idéző szemeim a pult felé fordítottam, majd visszanéztem rá. - Tudja nemrég érkeztem a városba, és a világért sem tudom még megfejteni, melyik italt a legérdemesebb itt inni... Tudna nekem segíteni? A kalauzolásért cserébe a vendégem, persze csak ha nem sértem meg vele. - mosolyogtam továbbra is rendületlenül. A legtöbb ember vagy hülyének nézett, vagy imádott. Ha kevésbé lennék magabiztos, azt mondanám egyszerűen megosztom a tömegeket, így tudom, hogy aki nem imád, az féltékeny rám... A válaszára várakozás közben kisimítottam néhány göndör hollófekete tincset az arcomból. Mostanság megint növesztettem a hajam, rájöttem, hogy néha kedvelem, ha kissé hosszabb. Kölcsönöz egy hangyányi nőiességet az arcomnak, dehát egye kánya, ennyit megér.
Nálam a semlegesség együtt jár ez egyenruhával, bár előtte sem voltam soha érzelmi tornádós típus. A mosolya gyanús, bár valószínűleg én másra gyanakszom, mint amit valójában mögé kéne látnom. Az a fajta udvariasság, amivel beszél, szinte már mesterkélten sziruposnak és behízelgőnek tűnik, de valahogy mégis egyértelmű, hogy nem igazán játszik rá, ő egyszerűen csak ilyen… Mintha évszázadokkal ezelőttről valami nemesi udvarból szakadt volna ide. Persze a farkasokat ismerve ez is előfordulhat… Az alaposan körüljárt kérdésre megcsóválom a fejem. - Nem vagyok szolgálatban, csak még nem volt érkezésem átöltözni… Az meg, hogy a rend büszke őre lennék, kicsit túlzás. A munkámra valóban büszke vagyok, de szerintem mindkettőnknek kissé mást jelent ez a fogalom. Mikor kiderül mi az a borzasztóan fontos probléma, amire kb hat körmondat óta várok, kienged belőlem a feszültség, csak bosszankodom egy kicsit, amiért beugratott. Én meg tényleg elhittem, hogy valami gondja van. - Nos, helyi különlegesség nincs, így aztán azt érdemes innia, amit szeret… A meghívást egyelőre eleresztem a fülem mellett. Ez a fickó tényleg akar tőlem valamit. Nem hiszem, hogy a szerelmi bánatát szeretné kisírni a vállamon, úgyhogy jobb lesz odafigyelnem rá… Én mindenesetre maradok a Johnnie Walker-emnél. Abszintot meg ne is lássak többet. Életemben talán ha háromszor voltam fájdalmasan részeg, amire leginkább vissza sem emlékeznék, ha lenne rá lehetőségem, és az egyik alkalmat pont ennek a zöld borzalomnak köszönhetem. Egy másikat a rossz bornak, a harmadikat meg a Fény-nek nevezett alattomos kotyvaléknak. Hülyének nem nézem – még legalábbis – és nem is vonzódom hozzá, egyelőre szimplán gyanakszom. Mindenesetre most megragadom az alkalmat, és alaposabban szemügyre veszem a fickót.
A férfi továbbra is tüntetően semleges, persze nem is vártam, hogy azonnal a nyakamba borul. ~ Nah jó, talán egy kis részem látott rá esélyt... egy kicsit... ~ Ellenben ahogy végigmérem, nem is tudom, mi fogott meg annyira benne, mi volt az, ami miatt annyira elütött a többi unatkozó fazontól errefelé. Talán a csendes fáradtság? Nem, valami más lesz... Farkas lenne? Nem, a szaga más, és a kisugárzása valahogy.... A másik irányba kaptam a fejem, amikor megéreztem a szellem jelenlétét. Most nem is öltött testet, csak egy fuvallat volt, egy lágy szellő, ami egyetlen szót susogott delejező hangján a fülembe. - Őrző... Nos így már tisztább volt a dolog. Persze nem tudom mennyire hihettem az öreg farkasszellemnek, de annyi bizonyos, hogy mindig azt tettem, amit ő akart, így panaszra és fenyítésre nem volt oka, tehát ha minden igaz, hinnem kellett neki. Egyenlőre azonban csak felvettem a beszélgetés fonalát, még nem volt kedvem rájátszani a kapott kártyára. Ha valóban őrző, úgyis megérezte a szellemem jelenlétét. - Nos ez sajnálatos tény. Egyenruhában maradni, majdnem olyan, mintha a kígyónak magán kéne tartania levedlett bőrét. - sóhajtottam fel, éppen csak egy árnyalatnyit színpadiasan, persze ez nálam inkább természetes volt. Aztán amikor nem ment bele a játékba, mélyre ástam, éppen csak pillanatnyi keserűségemet, és folytattam tovább, mintha mi sem történt volna, kissé finomítva a dolgokon. - Kár. Sajnos még nem ismerem ezt a várost, se a helyi viszonyokat, de érdekes helynek tűnik, szép a... táj. - mondtam kétértelmű mosollyal. Persze igen sokat tudtam a helyről, Jason énekelt, akár a dalos pacsirta, és tudta kiknél kell bevágódni egy kis infóért. Persze nem azt mondom mindent tudtam a helyről, de nagy vonalakban képben voltam, és határozottan tetszett, amit láttam.
Miért is ne volnék semleges? Hiszen még mindig hátsó szándékra gyanakszom az irányából, bár nem feltétlenül találom el ennek a pontos természetét. Különben sem vagyok az a nyakba borulós típus. Az, hogy miben ütök el a többi unatkozó fazontól, elég egyértelmű. Nem unatkozom, egy csöppet sem, csak fáradt vagyok. Figyelek a körülöttem zajló dolgokra, nagyjából minden rezzenés érdekel, csupán lazítok a whiskymmel, mielőtt hazamennék aludni egy keveset. Ahogy hirtelen elfordítja a fejét, megrezzenek, és ösztönösen követem a pillantását. Látni azonban nem látok semmit. Nem is kell látnom, mert érzem, ahogy a tarkómból indulva, végigfut a figyelmeztető borzongás a gerincemen. A farkast már gond nélkül felismerem, de hogy mi van a közelében, azt még pontosan nem tudom. Majd holnap megkérdezem Anya-tól, mi lehetett ez. Feltéve, hogy megérem. Már megszoktam, hogy bármilyen helyzetben tudom használni a listát, amit az elvégzendő feladatokról vezetek, így fel sem tűnik, hogy már magától is megy. Úgy tűnik, bármit látott, vagy hallott, véget ért, úgyhogy kienged a feszültség a vállamból, és nyugodtan kortyolhatom tovább az italom. A megjegyzésére megcsóválom a fejem. - Nem egészen… Legtöbbször csak akkor veszem le, mikor lefekhetek aludni pár órára. Ha a munka hivatás, akkor a szolgálat végével sem tud mindent levenni az egyenruhával… Az egyenruha nálam csupán külsőséggel, mert én tényleg szívvel-lélekkel zsaru vagyok. Még most sem veszem a kétértelműséget. A zsaruszimatom sosem szokott cserben hagyni, de például a humorom jelentős kívánnivalót hagy maga után, ahogy az a képességem is, hogy felismerjem, ha valaki flörtöl velem. Ezekre nagyjából olyan érzékeny vagyok, mint egy süket a dobszóra… - Nem fog sokáig tartani, míg megismeri. Ahogy elnézem nagyvárosokhoz van szokva. Fairbanks nem túl nagy… viszont a táj valóban gyönyörű. Főleg a Síparadicsom fölötti erdős részek… egy kis érintetlen természet… Vagy legalábbis valami ahhoz hasonló. Nem nagyon vadászik erre senki a farkasokon kívül, a turistákat is másfelé szokták irányítani… Már kevésbé gyanakszom valami konkrétan támadó szándékra, lehet, hogy egyszerűen unatkozik, vagy beszélhetnékje van. Akkor hát beszéljen csak.
Először is intek a pincérlánynak, hogy hozza nekem is azt, amit a másik férfinek. Az abszint elsőre indításnak ad egy hangulatot, de ha túl sokat iszom belőle még nekem is képes a fejembe szállni, pedig alapvetően büszke vagyok rá, hogy igen jól bírom a piát. ~ Nos igen, de mindennek van határa... ~ Amint megjön az italom még nem kortyolok bele, inkább figyelek arra, amit a másik mond. Igazából van valami szomorú abban, ha valaki ennyire kifárad, ha ennyire a munkájának él. Nem is tudom miért, de megrémített ez a fajta életstílus. Én a pillanatnak éltem. Dolgozni csak mutatóba jártam, az életem az volt, hogy élvezzem a dolgokat. ~ Elvégre miért élünk, ha nem élvezzük az életet? Aki nem élvezi, az nem is élt igazán... ~ Nem tudom miért, de mindig volt bennem egy kis bizonyítási kényszer, ha olyan emberekkel találkoztam, akiket ennyire egy cél, egy vágy hajtott az életben. Arra vágytam, hogy megmutassam nekik nem így kell élni, hogy a pillanat varázsának engedni kell, hagyni, hogy magával ragadjon és elrepítsen gyönyörű tájakra és meseszép gyönyörrel teli vágyak közé. ~ Persze ne higgye senki, hogy olyan nagy jótékony lennék, egyszerűen csak egy vágy még több vágyat szül... magamnak is jót tettem azzal, ha neki jó volt... neki vagy bárki másnak. ~ - És soha nem gondoltál arra, hogy ha túl sokat dolgozol elszalasztod az életet? - kérdezem őszinte kíváncsisággal belekortyolva az italba. Nem volt rossz. Az pedig szinte ennivalóan magasfokú naivitás volt, ahogy szó szerint vette minden szavam. Engem ez azért is döbbentett meg, mert életem a szerelmen kívül a szavak kicsavarása és átformálása volt, hogy mindenből a lehető legelvontabb értelmet teremtsem meg. - Nos igen, úgy hiszem nehéz lenne takargatni, hogy a szívem a pezsgő élethez húz... remélem nem vet meg érte. - mosolyodtam el felvont szemöldökkel. - De van valami vonzó ebben a városban... valami rejtett feszültség... - mondtam nyugodtan és kíváncsi voltam erre mit szól. Közben körbeszimatoltam, de szerencsére a szellemem már békét hagyott nekem. Most nagyon nem volt szükségem a mágikus túlvilági kísértőmre. Volt nekem itt elég kísértés amúgy is. Közben láttam, hogy az egyik nő engem bámul a sarokból, de nem szenteltem neki túl sok figyelmet. Mindig untattak az olyan emberek, akik utánam futottak, abban nem volt semmi kihívás... ~ Kihívás nélkül pedig az élet nem élet... ~
Ha már erre jár a pincérlány, akkor rendelek magamnak még egy kört, és amíg várok, megmozgatom a bal vállam. Valamelyik este sikerült meghúznom egy kicsit, azóta merevebbnek érzem a szokásosnál, és néha muszáj kicsit megmozgatnom. Talán valóban van valami szomorú abban, ahogy én élek, és elképzelem a további életemet. Elvégre nem történt semmi, amit megszállottan jóvá akarnék tenni, vagy kompenzálni akarnék, mégis lemondtam előre a családról, a békés öregségről… Mégis… Akárhányszor kell dönteni és választani, én mindig újra és újra ezt választom. És teljes szívemből szeretem a munkámat. A kérdésen egy rövid időre komolyan el is gondolkozom. -De, gondolkoztam rajta. De mindig arra jutok, hogy én választom nap, mint nap a munkámat az életemnek, úgyhogy csak rajtam áll, hogy így alakul, és szeretem amit csinálok, tehát elégedett lehetek. Ami pedig azt illeti, hogy mi látszik rajta, és mi nem, bólintok egyet. - Egyáltalán nem. Jó, ha tudja élvezni az életét. Amikor rejtett feszültséget említ, végigfut a hátamon a hideg. Igen, az biztos, hogy van. Gyilkosok, küszöbön álló falkaháború, egy pszichopata farkas, egy maradék falka közveszélyes őrültekből, és tengernyi egyéb probléma. Fairbanks tele van feszültséggel. - Az biztos! Az itt megbújó feszültségek fele is elég lenne a város havi energiaellátásához… Sóhajtok egy kissé kedvetlent, mert ez már nem a kellemes kihívás kategória, hanem a soha nem érek a végére, és máris ezer újabb gond szakadt a nyakamba változat… Az első dupla whiskym most fogy el, a pohár üresen koppan az asztalon. - Maga is a feszültség miatt jött?
Nos felettébb érdekes. Valóban nem tudom megérteni, hogyan választhatja valaki a munkát, főleg aki olyan mint ő... Mármint értik, a csúf degenerált emberek persze, a munkába menekülnek, hiszen nincs esélyük normális életre. Senki ne higgye hogy megvetem az ilyeneket, szimplán szánom őket. Kevesebbnek születtek és ezt teljes erőfeszítéssel próbálják kompenzálni. Persze mindenkinek más a keresztje, de nem igazán értem miért vesz valaki önként efféle terheket a nyakába. - Nos akkor ezt magára mon ami... - és ekkor jövök rá milyen óriási dolgot szalasztottam el. - Oh és most jövök rá, milyen modortalan is vagyok.... elfeledtem a bemutatkozást, ami pedig az egyik legfontosabb része a beszélgetésnek... Letettem a poharam a pultra és kezet nyújtottam neki. - Tristan de Huse vagyok, őszintén örvendek a találkozásnak. - ha elfogadta nyugodtan de erősen megráztam a kezét. Nem olyan macsós erőlködéssel, de nem is olyan nőies finomsággal. Aztán befejezem a mondott tósztot és ürítem a poharam, majd szolid koppanással elhelyezem a pulton. - Az élet élvezetével soha nem volt gondom. Azt hiszem ez az a tantárgy, amiből még korrepetálni is tudnék... - mosolyodtam el. Azon pedig csak felnevetek, amit az áramellátásról mond. Valóban nem semmi az errefelé gyülekező energia, az biztos. Az utolsó kérdésénél csak huncutul elmosolyodok, majd könnyeden megvonom a vállam. - Nos őszintén? Töredelmesen bevallom igen... "vérszagra gyűl, az éji vad.." - még egyszer vállat vontam. - Ne aggódjon, egyenlőre nem tervezek túl nagy bajt keverni... esetleg csepp borsot törni egyesek orra alá. - mosolyogtam rejtélyesen.
Ezért vagyunk emberek, hogy ennyire különbözőek lehessünk. Igen, véleményem szerint a vérfarkasok is emberek, vagy legalábbis egyszer azok voltak, még ha néha kicsit el is feledkeznek minderről. Háromszáz év alatt lehet, hogy én sem tennék másképp. Számomra ez is normális élet, hiszen azt csinálom, amit szeretek. Persze le kell mondanom dolgokról, de ki az, akinek semmi áldozatot nem kellett, és soha nemis kell hoznia? Biztos, hogy még ez a fickó sem kivétel, aki itt ül mellettem, és nem ért engem, mégis kitartóan érdeklődik irántam. A modortalanság említésekor valami jóval nagyobb tragédiát várok, de tulajdonképpen később nem is értem, miért… Mindenesetre elfogadom a felém nyújtott kezet, és megszorítom. - Jake Westmoreland, részemről a szerencse. Remélem sosem kell kimondanom a nevét, mert a pompás akcentusom alatt tuti apró szilánkokra törne. Nekem alapjáraton is erős kezem van, és határozott a kézfogásom, erre most sem játszom rá. Miért is akarnám fitogtatni az erőmet pont előtte? Bár magamra ritkán iszom, most sok választásom nincs, mivel újdonsült beszélgetőpartnerem a közjáték alatt sem felejtette el a dolgot, így aztán én is megemelem a poharamat, és csak annyival mentem a helyzetet, hogy hozzáfűzök egy mondatot. - És az élet szépségeire… A következő megjegyzésére aztán biccentek egyet. - Azt mondják, valamiben mindenki kiemelkedően tehetséges. Szerencsés, aki rájön, hogy az ő tehetsége mi is valójában. A vallomás nem lep meg, hiszen sejtettem. Ha idegen farkasok jönnek, őket valószínűleg a várható káosz, zűrzavar és vér vonzza ide. - Csak nyugodtan, de ha megkérhetem ne nyilvánosan és ne civilek előtt törje azt a borsot. Magának is rosszat tesz vele, és nekem is pluszmunkát csinál…
Megrázom a kezét, a szorítása kellemes. Nem tudom még mindig hová tenni ezt a különös őrzőt, de az biztos, hogy kezdett egyre érdekesebb lenni. Már nem csak meghódítani akartam, persze az munkált bennem leginkább, de kíváncsi is voltam, hogy milyen érdekes kerekek dolognak az agyában, milyen motivációk mozgatják a tetteit... - Nos üdvözletem Westmoreland úr.... - mondtam könnyeden, habár a neve azt hiszem egy enyhe franciás hangzást kapott az én szavaimtól. ~ Nem gond, annyira nem hülyén ejtettem ki. ~ Hívhattam volna Jake-nek is, de az úgy túl egyszerű lett volna, maradjunk annyiban, hogy szerettem a kihívásokat.... Aztán rá ürítettük a poharunk, meg az élet szépségeire, ami egy másik éjszakán egy sokkal ígéretesebb játék kezdete lett volna, de egyenlőre ezt még nem erőltettem, hiszem fő a fokozatosság. - Nos én már egy ideje rájöttem... volt rá időm bőven. - közöltem rejtelmes mosollyal, habár szinte majdnem biztos voltam abban, hogy tudja mennyire öreg vagyok, egy őrzőtől ennyit azért elvártam. - Kérem, igazán távol álljon tőlem, hogy plusz munkát csináljak önnek mon ami... - mosolyodtam el. Ekkor jelent meg a Védőszellemem a mellettem lévő szépen. Ott ücsörgött és minket nézett. Most egészen látható volt számomra, szinte már-már teljesen emberi. Aztán rájöttem, hogy csak először nézett rám, aztán Jaket kezdte el mereven fixírozni. ~ Nézzenek csak oda az én kis szellemem kíváncsi... ~ Még jobban elmosolyodtam, érdekelt, hogy Jake számára is olyan látható-e, mint nekem, vagy hogy egyáltalán érzékeli-e a szellemet, habár úgy gondoltam fogja. ~ Nos de majd meglátjuk. ~ - Tehát maga felelős a helyi kártevők romjának az eltakarításáért? - érdeklődtem, csak hogy eltereljem a saját figyelmem a kíváncsi szellemről, aki egyenlőre engem békén hagyott.
Hihetetlen, de anélkül kezdenek ellazulni az izmaim, hogy a gyanakvásom csillapodna. A fickóból egyszerűen árad valami kellemesen megnyugtató. Most pedig egyszerűen csak hagyom, hogy kilazuljon az eddig észre sem vett feszültség is a vállamból. - Örvendek… És nem hazudok. Bár ez csupán udvariassági formula, nálam többnyire van valóságalapja is. Ha nincs, igyekszem más kifejezést használni. A francia akcentus nem zavar, ha ő kibírja ahogy én recsegtetem a vaskos bostoni akcentusommal a szavakat, akkor igazán nem zavartathatom magam az enyémnél jóval kellemesebb vagy inkább dallamosabb verzió miatt. - Szerencséje van, becsülje meg… Én is így vagyok vele. Igen, én is tudom, miben vagyok tehetséges. Jó zsaru vagyok, piszkosul jó, de pont ezt nagyon kevesen értékelik bármire. Sebaj, csak a saját lelkiismeretem számít. Arra, hogy nem akar nekem plusz munkát csinálni, biccentek. - Ezt őszintén nagyra értékelem. Mert munkám így is van elég. Sőt. Sokkal több, mint elég. A következő pillanatban valami végigborzongatja a tarkómat. Mintha csak valaki egy fűszállal, éppen érintéssel cirógatna rajta végig. Körbepillantok, keresem a másik farkast, de csak másodszorra, és nem túl élesen, inkább elmosódott, halvány jelenségként fedezem fel a védőszellemet. Legalábbis egyértelműnek tűnik, hogy a francia farkassal van, magam sem tudom miért. A beszélgetőpartnerem széles mosolyából egyértelmű, hogy tisztában van a szellem jelenlétével. - Bemutatja a szellemét is? Érdeklődöm halkan, csak neki címezve. Attól egyáltalán nem tartok, hogy nem hallja meg, elvégre farkas a civilek között. Ami pedig a kérdését illeti, bólintok. - Én is felelős vagyok érte, kétszeresen is, de nem kizárólag az enyém a feladat. Azért igyekszem mindenhol ott lenni…
Arra hogy ő is üdvözöl, csak afféle franciás eleganciával biccentek. Volt egyszer egy barátnőm, illetve maradjunk annál, hogy egy szerető volt, a barátnő igen pontatlan megfogalmazás lenne a részemről... Tehát egy a hölgyike azt mondta én valahogy mindent olyan franciásan csinálok... Nos nem tudom mit jelent, de tetszett, szóval szeretem ezt képzelni magamról. Figyeltem, ahogy mintha a másik férfiból kiszállna a feszültség. Nem, nem azt mondom, hogy átült az ölembe és kedvesen csacsogott, de már nem nézett úgy ki, mint aki arra vár, mikor harapják át a torkát... - Igyekszem mindig értékelni, ha az élet valami jót juttat nekem. - mosolyodok el afféle kis félmosollyal. Nem szeretem soha teliszájból vigyorogni, az olyan... közönséges. Ezek a különös angol szavak valahogy soha nem akarnak ráállni a számra, olyan durvák. Aztán mielőtt még bármit is mondhatnék követve a pillantását eljutok az én drága kis kísérőmig... ~ Hmm tehát ő is látja... különös, nagyon különös.... ~ Pár pillanatig várok, hogy felmérje a hölgyet, habár nem tudom ő is látja-e a lenyűgözően angyali vonásokat, amiktől néha az ablakon ugranék ki legszívesebben. - A neve Nigaq. - mondom én is hasonlóan csendesen. Jó persze picit azért hangosabban, mint ő, de én sem akarom szétkiáltani hogy épp egy szellemről csevegek. Nem hülye vagyok, csak enyhén nimfomániás... A kettő nem ugyan az azért... Aztán visszaveszem a beszélgetés fonalát, mintha nem történt volna semmi különös. - Az nem lehet egyszerű. Mármint egy embernek egyszerre mindenhol ott lenni... Ez még varázslattal sem lehetséges... - mondtam incselkedve. Nem mondtam ki semmi konkrétat, de azért vicces afféle trükköket feltételezni egy őrzőtől. - És errefelé ennyi gond van a farkasokkal? Úgy értem... Mármint igen meglepő, hogy ennyi bajt okoznak. - mondtam nagy ártatlan kék szemekkel. Igen, tudom meglepő, de ilyet is tudok, a kisfiú filing nagyon hatásos tud lenni néhány esetben. Ezt is halkan kérdeztem persze, ha valaki nem fülel direktbe, akkor nem hallja. Mondom, óvatos vén kujon vagyok ám!
Talán nem is tudnánk jobban különbözni egymástól. Az ő akcentusa sima, mint a selyem, az enyém recseg, neki minden mozdulata hanyag eleganciát sugároz, az enyémek enyhén darabosak a fáradtságtól. Ha kipihent lennék, akkor sem tudnám utánacsinálni például ezt a biccentést. Ritkán fordul elő velem, hogy egy egyszerű beszélgetés, vagy valakinek a kisugárzása elég hozzá, hogy kilazuljon belőlem a napi rutin feszültsége, most mégis megtörténik. Igazából jól esik. Ráérek, türelmesen kivárom, míg eldönti, hogy mennyit árul el nekem a mellette felbukkant szellemről. Közben kihasználom a lehetőséget, és kortyolok a whiskymből. - Hölgyem, örvendek… Üdvözlésképpen biccentek a szellemnek is, úgysem tűnik fel senkinek, vagy ha igen, akkor úgyis úgy vélik, hogy a beszélgetőpartneremnek szólt. Az incselkedést nem hallom ki a hangjából, nem vagyok fogékony a flört apró jeleire. - Nem is vagyok rá képes… De azért igyekszem. Azt nem kell tudnia, hogy varázsolni például egyáltalán nem tudok. A kérdésére megcsóválom a fejem. - Nem csak velük. Elsősorban még mindig zsaru vagyok, és a rendőrség mintha mindenhol túlterhelt lenne. Ami meg a farkasokat illeti… Két falka, közel tucatnyi kóbor, izzanak az indulatok. Az lenne csoda, ha nem lenne velük munka… Megvonom a vállam. A nagyra kerekített kék szemek úgy tűnik, nincsenek rám különösebb hatással.
Kissé bánt, hogy ilyen fáradt a fiú. Nos igazából nem tudom mennyire lenne közlékenyebb kissé kipihentebben, de még mindig úgy érzem a kimerültsége falat von közénk, kemény és áthatolhatatlan falat, amelyen nem tudok áttörni. Nos igazából az is lehet ok, hogy nem vonzódik a férfiakhoz. Általában az átlagos embereknek ez jutna eszükbe elsősorban, de nem nekem. Csak az hiszi, hogy nem találják vonzónak, aki kétkedik magában... Nekem ilyen problémáim soha nem voltak. ~ Kell nekem és kész! ~ Nos igen, Armand mindig azzal ugratott, hogy túlságosan keményfejű és akaratos vagyok néha, hogy amit a fejembe veszek, azt soha nem tudom kiverni onnan. Talán igaza volt az én aranyhajú angyalomnak. Vetek egy oldalpillantást a szellememre, de miután más zavarót nem csinál, csak figyel, teljes figyelemmel hallgatom végig Jake-et. A legtöbb ember nem szereti, ha máshová figyelnek, amíg ő beszél, így én rá koncentrálok, megjegyzem minden szavát, habár közben a magam tervecskéjét is próbálom kiötleni. - Nos igen, sok farkas kis helyen nem fér el... Bevallom jómagam is most érkeztem, alig pár napja. Nem igazán ismerem egyik falkát sem és nem tudom hová lenne érdemes csatlakozni, vagy hol lenne kevesebb bonyodalom a dologgal. Iszom egy kortyot, amíg gondolkozom. Beszéltethetem, de valamivel fel kéne hívnom a figyelmét, hogy emberszámba vegyen végre, mert kezd idegesíteni a dolog. - Tudja még új nekem ez a hely. Jelenleg nincs lakásom, se ötletem, hol kezdjem a kapcsolatfelvételt a falkákkal... vagy esetleg beszéljek a vezető őrzővel? - érdeklődve néztem rá, mintha ő minden problémámra megoldást tudna adni... Igazából az lenne a nagy megoldás, ha vele aludhatnék.. illetve nem ragaszkodom az alváshoz... ~ Sokat akar a szarka... majd meglátjuk bírja-e a farka... ~ duruzsolta a fülembe Nigaq, akit legszívesebben leütöttem volna, de inkább Jaket néztem.
Munka után mindig fáradt vagyok, de valószínűleg vannak témák, amikkel közlékenyebb oldalamat is meg lehet találni. Bár nagy valószínűséggel nem azért nem veszem észre a flörtölési kísérleteit, mert fáradt vagyok, hanem azért, mert az ilyesmire nagyjából annyira vagyok érzékeny, mint egy darab kavics. Még a nőknek is elég agresszívnak kell lenniük, hogy feltűnjön, akarnak tőlem valamit. Legalábbis a legtöbb esetben. Ha nem figyelne rám, legfeljebb befejezném a beszélgetést. Végülis whiskyzni jöttem. Mivel azonban enyém a figyelme, kötelességemnek érzem a választ. Azért érdekesnek találom, hogy ő is maradni akar. Nem tűnik annak a fajtának, mint az eddigi kóborok nagyobb része, akiket a háború és a vérontás lehetősége vonzott. - Mindkét falka tele van feszültséggel, a helyzet is elég éles közöttük. Ajánlani nem tudok, legfeljebb, hogy beszéljen mindkét alfával, és döntsön az alapján. Az egyik falkával fent a Síparadicsomban, a másikkal a Holidy Inn-ben tudja felvenni a kapcsolatot. Lehúzom a maradék whiskyt, az üres pohár mellett koppantok az asztalon, kérek még egy kört, utána a figyelmem újra az övé. És a kérdés most jó, legalábbis sokkal élénkebben érdeklődöm, mint eddig, mert most váltok át abba a verzióba, mikor tényleg nem csak válaszolgatok, de próbálom megoldania problémát. - A falkákat már említettem. A szállás attól függ, milyen magasak az elvárásai. A szálloda a betolakodó falkához tartozik, de elég elegáns. A külső kerületekben egész nagy házakat is lehet bérelni, beljebb főleg lakások vannak a sötét lyukaktól egészen az igényes loft-ig… Gondolom őt inkább a drágább kecók érdeklik. Az őrzőkkel kapcsolatos tanácsom előtt alaposabban végigmérem. - Hacsak nincs olyan kérdése, vagy kérése, amiért hajlandó megfizetni az árat, akkor a protektorral ne beszéljen. Mortimer semmit nem ad ingyen, és keményen alkuszik. Annyira azért nem tűnik elveszettnek, hogy a saját lakásomat ajánljam fel neki… gazdag, és elég felnőtt hozzá, hogy találjon egy kiadó lakást…
Erre egyszerűen nem lehet felkészülni. Már akkor szoktattam magam a találkozás gondolatához, mikor eldöntöttem, hogy még vissza fogok jönni ide, és egészen tegnap estig sikerült abban az illúzióban ringatni magam, hogy már felkészültem erre. Csak aztán eljött a reggel, amikor az idegességtől remegő gyomrom elárulta, hogy nem... ez nem lesz ennyire egyszerű, és ezen kivételesen a gyerek jelenléte sem segített. Persze, hogy nem, mert ez nem ez fajta idegesség. Ez a hónapok-után-először-találkozok-az-exxel-féle para, amit gőzöm sincs hogyan kell kezelni. Ez a felismerés csak akkor vág pofán úgy isten igazából is, mikor leparkolok a fekete Audi mellé. Másodszor pedig amikor kiszállva a kocsiból, megérzem, az övéből felsejlő illatot. Eztán már nem csak a gyomrom remeg, hanem kicsit még a kezeim is. Mitsem ért az a pár szem nyugtató, amit úgy egy órája vettem be. Francba vele! Ha ezt tudom, akkor inkább lenyeltem volna az egész dobozzal! Mindegy is, már nem fordulok vissza, amúgy is késtem már lassan tíz percet, ezt meg majd idővel megtanulom kezelni. Más választásom úgyse lesz. Belépve az orfeumba - azt hiszem, most először vagyok itt - első dolgom letapogatni, hogy hol találom az alfát. A második, hogy felhúzom a falakat magam köré szilárdan, miután megtaláltam. Az egyik kezemben a telefonomat szorongatom, a másikban a kocsi slusszkulcsát, (így nem tűnik fel nekem annyira a kezem remegése) és a vip páholy felé veszem az irányt. Most először járok itt, tehát akkor jövök rá, hogy milyen mulató-részen vagyok, mikor egy biztonsági utánam lép, és megkérdezi a nevemet. Tovább enged. Ha szórakozott lennék, most lehet hogy kicsúszna a számon egy meglepett : LOL!. Mikor kiszúrom az alfát - nem nehéz, mert egy zsúfolt tömeg közepén is felismerném a nemzőmet - vennem kell egy iszonyat mély lélegzetet, de akkorát, hogy bele is szédüljek. Hogy magába a lélegzetvételbe, vagy az illatába, az lényegében nem számít. Azaz már nem szabadna számítania. Francba már... - Helló. - köszönök illedelmesen, mikor belépek a páholyba, és leülök mellé, úgy negyven- ötven centi távolságban. Messzebbre már nincs is nagyon lehetőségem, úgy feltűnés nélkül.
Mondják, hogy a történelem ismétli önmagát. Azt viszont egyetlen lábjegyzetben sem teszik hozzá, hogy ilyen kurva hamar. Azt is mondják, hogy a történelem az élet tanítómestere: ez egy faszság. Nem tanulunk mi semmit, sőt. Újra és újra ugyan azt a játékot pörgetjük végig, és hogy ne legyen annyira unalmas, még nehezítünk is a dolgokon. Most pontosan ez történik. Megvolt már a mi századik ég veledünk, most mégis a százegyedik Istenhozzád van terítéken. Már fél háromkor megérkeztem ide. Egyrészt azért, hogy legyen időm idegbeteg módjára lehúzni két pohár whiskyt, másrészt mert azon gondolkoztam, hogy hol ejtsük meg a nagy találkozást. Senki előtt nem volt, és nem is kellett, hogy titok legyen, mennyire el vagyok ázva és hogy mennyire ketyeg bennem egy időzített bomba. Minden dühömet, csalódottságomat, keserűségemet és fájdalmamat kész voltam Előtte is prezentálni, nem vagyok gyáva. Többé már nem. Éppen ezért a pajzsomat sem húzom fel, érezzen, tapogasson csak, mit bánom én. Úgyis tudja, mi a helyzet, mégis mi az Istent titkoljak még el? Úgyhogy, számolva az esetleges következményekkel, jobbnak láttam privát helyre vonulni, ahol nem foghatjuk rá a minket körülvevő civilekre azt, hogy sárdobálás helyett inkább szolidan kell bájcsevegjünk. Jöjjön, aminek jönnie kell. Ezzel a daccal, két pohárral és egy megkezdett üveg piával vonultam fel a páholyba. Valami Frank nevű pasasnak mondtam, hogy nem engedhet be senkit egy bizonyos hölgy kivételével. És ha esetleg megérkezne, akkor nyugodtan elmehet - a páholyba vezető lépcső ajtaját azonban zárja kulcsra. Ahogy Tara belépett, már jelzett is a radarom - hála a páholy adta kilátásnak, az első pillanattól végignézhettem, ahogy engem keres, átvág a nézőtéren és elindul felfelé. Valahogy minden létező belső szervem egy pillanat alatt zsugorodott ökölnyire, a szívem szúrt és kalapálni kezdett. Idegesen ropogtattam meg az ujjaimat és szorítottam össze az állkapcsomat. Némi közjáték hallatszott az ajtó felől, aztán kinyílt és belépett. Nem láttam, mert háttal voltam neki, de majd ideér. És el is jött a pillanat, elhelyezkedett a mellettem levő széken és szolidan üdvözölt. Tegnap óta sokszor elképzeltem ezt a beszélgetést és szinte teljességgel biztos voltam abban, hogy majd arra megy ki a játék, hogy ő ahogy tudja, támogatja a falkát, de nem akar velünk élni. Azonban ezt a forgatókönyvet alaposan felrúgta a tény, hogy olyan erős idegen illatok áradtak a bőréről, már szinte a bőre alól, hogy örülök, hogy tudtam uralkodni a Bestián. - Szia. Felé fordítottam a tekintetemet, ami, nos... volt rajta néhány Vincent okozta heg, alapvetően borostás volt és iszonyatosan megfáradt. A szemeimben pedig némi harag is égett: úgy érzem, hogy a visszatérése okozta hegek feltépése helyett inkább ez a szag tett iszonyatosan.... féltékennyé. De a vicces még mindig az, hogy ennek ellenére a Vér ott van. Felsejlik mindaz a rejtett vágy, amit úgy szabadon eresztettünk. Az ördög nem alszik. Én pedig továbbra is kitartóan csak őt nézem. - Nem tudom, hogy miért vagyunk most itt. De ha azért, hogy az engedélyemet kérd arra, hogy a városban élj, nem érdekel. Én nem foglak bántani. Vagy... ? Hagyom nyitva a kérdést arra utalva, hogy esetleg nem is ezért hívott ide és kijavít. Ennek ellenére igyekszem a lehető legérzelemmentesebb és higgadtabb maradni, bár egy ekkora böhöm döggel a bőröm alatt ez kissé komplikált. Nem akarok veszekedést és bunkó sem szándékozom lenni. Az pont elég, ha csak egy kósza szelete is bejut a pajzsán abból, ami belőlem sugárzik és már hónapok óta fel-felemészt. -Italt? Hajolok le hirtelen, ugyanis jobb híján a lábam mellé tettem az üveget és az üres poharat.
Látni őt újra, ennyi idő elteltével... Most mondhatnám azt, hogy felszakítja a sebeket, de nem tudom. Nem lehet feltépni egy sebet, ha abból még mindig ömlik a vér. Bennem már nincsen harag, azt már kitomboltam magamból. Ez most sokkal rosszabb: elemi erővel tör rám a szomorúság, amint belenézek abba a hideg, jégkék szempárba. El kell csapnom a fejem, mert képtelen vagyok ránézni. A páholy még szűkebbnek tűnik most, mint mikor beléptem. Nyilvános helyen akartam találkozni vele, de ez egyáltalán nem az. Így már nem. Ez a kicsi helység pedig megint felébreszti bennem a vágyat, ami máris sürget az indulásra. Nem is veszem le a kabátomat. Amikor megszólal, abból kiérzem, hogy erővel fogja vissza magát. Azt a mondatot pedig annyira nyitottan hagyja, hogy előbb valami mást szögeznék le, nem a céljaimat. - Nem veszekedni jöttem. Ezért akartam nyilvános helyem találkozni veled, hátha az majd visszatart.Nem kérek italt, vezetek.- Nem nézek rá miközben beszélek. A figyelmemet egy roppant érdekes pontocska köti le a bejárat előtt, de ha valaki megkérdezné, hogy mit látok, nem tudnám megmondani neki. Olyasmi lehet ez, amit Duncan is csinált tegnap amikor agyalt. Céltalanul nézek ki a fejemből. Átélni egyébként sokkal szarabb, mint nézni ahogy más csinálja ezt. - Tulajdonképpen azt akartam kérdezni, hogy a falkához tartozok-e még, mert akkor beszámolóval tartozom. - míg az ő hangjából az elfojtott indulat érződik ki, addig az enyém teljesen üres, monoton beszéd. Nincs benne semmi rám jellemző hangsúlyozás, vagy hadaró dinamika, mint amikor izgatott vagyok. Most nem vagyok az, inkább elképesztően fáradt, de ezt betudhatom már a nyugtatóknak is, amiket valamivel az indulás előtt kaptam be. - Kezdve azzal, hogy egy emberrel érkeztem, akit Januárban beharapok. Most Duncannél lakunk. - nem az engedélyét kérem, hanem tényszerűen közlöm. De ha vitatkozni akar, vagy felháborodni, tombolni, megrendszabályozni, vagy bármi olyasmit, aminek semmi köze normális beszédhez, akkor azon essünk túl most, mert felfoghatja ezt provokációnak is. Ez esetben a többit elhalasszuk egy másik alkalomra, ahogyan szoktuk. Már ha közéjük tartozom még.
- Mert vezetsz? Pff... Csóváltam meg hitetlenkedve a fejem. Jó, tudom, hogy most itt van ez az egész szarság, és hogy kényelmetlen a helyzet, de ez most komoly? - Inkább mondd azt, hogy már nem kérsz semmiből, ami az enyém... Füstölgő dac, mi más. De ez akkor is szánalmas kifogás volt. Úgyhogy, tekintettel arra, hogy én is vezetek, nagyot kortyolok a poharamból. Nem néz rám, annyira pedig én sem vagyok mazochista, hogy hobbiból meredjek a hajára, vagy a nyakának ívére, amitől adott esetben csak még kellemetlenebb helyzetbe kerülnék. Amikor a falkabeli hovatartozásáról érdeklődik, akkor teljességgel elégedettnek érzem magam, bár ezen sincs sok időm töprengeni, mert a korábban már említett érzelemkavalkád egyáltalán nem csitult el. Megvonom a vállam. - Ahogy akarod. Megmondtam, hogy... - na jó, a hangom elcsuklik, mint egy kamasznak az első randin - Megmondtam, hogy... - és megint, de már a kezeimet is segítségül hívom, hátha a hadonászás javít a helyzeten - Szóval, ha akarsz, akkor maradhatsz. Maradjunk ennyiben. Nem vagyok képes ebben az állapotban elmagyarázni, vagy egyáltalán szótagolva kimondani, hogy megmondtam neki, hogy bármi történjék is, ő mindig a vérem marad és soha nem leszek képes nem szeretni őt. Hajjaj... Kezd ez az egész rohadt rossz irányba elmenni. Mondjuk az azért elég érdekes, hogy konkrét beleegyezést ugyan nem kapott, ő már eleve úgy jött ide, hogy el fogja mondani, amit akar. Ahogy a hallottakra felszalad a szemöldököm, úgy esik le, hogy óóóó, nem. Dehogyis kéri ő bármibe is a beleegyezésemet. Ő már mindentől függetlenül eldöntötte, hogy közli velem... ezt. Mi-az-Isten-van? Lassan felé fordulok az egész testemmel. Halkan, szinte suttogva kérdezek vissza. - Hogy mi....? A pofám leszakad. Hirtelen azt veszem észre, hogy a tenyerem a homlokomon csattan, az ujjaim satuként feszülnek a húsomba, majd végigszántok az egész arcberedezésemen. Ahogy az államhoz érek, a kezem visszahullik az ölembe. - Te normális vagy? Teszem fel a kérdést hanyag félmosollyal és rácsodálkozó kacajjal. Aztán szép lassan minden másodperccel közelebb kerülök ahhoz az őrülethez, amiről szerintem már nem is sejtettem, hogy egyáltalán létezik. A végtagjaim alattomosan zsibbadni kezdenek. Realizálom, hogy ez a szag egy emberkölyöké, akit most ő... Most... Azt hiszem, hogy felállok és a széksorok mellé sétálok, mert bármennyire remegek aprón, még mindig sokkal hitelesebbnek érzem magam állva, mint ülve. - Tudod, én is lassan készülök belehalni ebbe az egészbe és módot találni arra, bármilyet, hogy ne kelljen nap, mint nap szembesülnöm a tényekkel. Mégsem akartam feleségül venni egyetlen kurvát sem, akitől megváltást vártam arra az egy órára... Az már megint csak más kérdés, hogy egyszer sem jött be, de ez van. A hangom teljes egészében lekicsinylő és csalódott. Egyrészt azért, amit hallottam, másrészt azért, hogy az imént említett estéknek meg kellett történniük. - Nem haraphatsz be egy gyereket azért, mert most éppen benne éled ki az anyai vágyaidat, és azért, mert ő feltétel nélkül szeret, elfogad, istenít, fontosnak érzed tőle magad és kurvára leszarja, ha olyanokkal beszélsz, akiket gyűlöl. Akinél erősebb vagy és aki nem kefél öntudatlanul a halál szélére. A végére már kissé elvesztettem a kontrollt, és felemeltem a hangom, amibe némi morgás is vegyült. Fogalmam sincs, mi bajom van pontosan: az, hogy "leváltott", vagy az, hogy a nyakunkba akar varrni egy gyereket, vagy hogy ezzel az egésszel csak magát sodorja veszélybe, én meg mehetek majd meghalni helyette. Tudom, hogy nem várja el, de bassza meg, megtenném. - Szó sem lehet róla. Ha beharapod, megölöm. Csúszott ki már teljességgel a Bestia hangján, de valahogy újra úrrá lettem rajta. Talán Vincent lefárasztotta annyira, hogy elég neki egy intés, és jóllakottan elvonul a vackába. - Megöltem Vincentet. Januárra lehet, hogy a fél falka elhullik. Ide te nem hozhatsz gyereket, csak azért, mert neked szükséged van rá. A falkának nincs. Nekem végképp nincs. És egyébként sem ez volt az "elképzelésünk". De ez persze már nem opció és nem is lehet az. De azért ott van. Nem akarok gyereket, de Tarának nélkülem se lehessen. Vagy velem, vagy sehogy. Ez már kőkeményen az uralkodó hím akarata, akit felébresztett akkor, amikor a Golf hátuljában megtettük, amit megtettünk. Egyébként sem tudom, hogy képzelte ezt, és dühít, hogy ennyire nincs tekintettel rám. Rám sem. Meg úgy tűnik, hogy senki másra azok közül, akik állítólag a barátai.
Azért arra a dacos megjegyzésre, -miszerint mondjam meg, ha nem kell semmi ami az övé- más körülmények között már felcsattantam volna. Nem úgy most. Esküszöm, hogy úgy elbújtam abban az apró pontban amit nézek odalent, hogy lassan már akkor se tudnék előjönni, ha akarnék. Mindenesetre tudom, hogy miért vagyok itt, és a magam módján, vagy képességeimhez mérten fel is vezetem azt. Elképzelésem sincs, hogy mi zajlik most le Castorban, mert a falakat felhúztam már korábban, és köszönöm, nem kérek a külvilágból. Így hát hallom, hogy elcsuklik a hangja, de nem érzem mitől, és nem is látom öt ebből a szögből még a perifériás látóteremben sem. Annyit fogok fel belőle, hogy még a falka részének tekint, hát folytatom is tovább. A csattanás után szakítom el - erővel - tekintetemet arról a távoli pontról, és nézek rá a teremtőmre. Még látom a mozdulatot, amivel ujjai végigszántják a saját arcát. Azt hiszem, most valami olyasmit remél, hogy felröhögök, és közlöm vele, hogy csak szivattam, és amikor rájön, hogy ez nem történik meg, inkább feláll. Lehet, hogy ilyesmiről szó sincs, csak az én elvont világomban... ez most nem számít. Esküszöm, még a levegő hőmérséklete is megváltozik, amint kezd leesni a tantusz neki, majd megszólal azon a csalódott hangszínen. Van még valami benne, de azt most nem fogom fel, nem értem. Miként azt sem, hogy mire akar kilyukadni mondandója első felével, azon kívül, hogy nyilván meg akar majd sérteni. Azt ugyan nem tudja meg tenni velem most, de a kurvák említése azért igen, visszaperdít a valóságba... Azért ezt nem biztos, hogy szerettem volna tudni. Mármint az, hogy amíg én majd meg döglöttem amiatt ami velünk történt, ő kurvázgatott. Nekem is ezt kellett volna tennem? Abba hagyni a válaszok keresését, és végigkúratni magam Alaszkán? Jah és persze aztán az orra alá dörgölni... Mert attól minden annyival könnyebb lesz. Most úgy szeretném a képébe vágni, hogy én legalább tettem valamit, és azt, amit e közben megtudtam róla is. De csessze meg, én ebben most nem leszek a partnere! A második felvonás az már igen, az már sértő, és számomra még rohadtul megalázó is, hogy ilyen könnyen dobálózik a hasonlatokkal, meg úgy általában a történtekkel. Sem bennem, sem a hangomban nincs igazi indulat, mikor megszólalok. Inkább hűvös és kimért vagyok, és az ő mennydörgésszerű hangjához képest nagyon halk is. - Ez, itt még paródiának is szar, a témához meg semmi köze nincs. Amikor előbb megtiltja, hogy beharapjam a gyereket, aztán közli velem, hogy megöli, ha mégis megteszem, arra azért már én is felállok. Egész testtel fordulok felé, mert most, ettől amit előbb hallottam, elég erős, elszánt, és határozott vagyok már nem csak ahhoz, hogy megtegyem ezt, de ahhoz is, hogy ki merjem jelenteni a következőt. - Te sosem fogsz a közelébe menni. Még annyira se, hogy megöld. - ha akarja, vegye csak fenyegetésnek, bár nem annak szánom. Ez is valami olyasmi, amit még az előtt megígértem magamnak, hogy visszaindultam volna. Hogy ki az a Vincent, azt nem tudom, így a halálhíre se rendít meg. És amúgy is! Mikor volt utoljára béke e falka körül? Mer mióta Ő beharapott engem, én ilyenre nem emlékszem. Szar idők voltak akkor is, most is. Álljon meg az élet ezért? - Igen, egyébként megint önigazolást keresek. - Jah, hogy neki nincs szüksége egy gyerekre? - Félreértettél... Nem az ágyasodként jövök vissza, hogy ezt téged zavarjon, vagy kellemetlenül érintsen. Ha most az ösztönöd nem akar engedni nekem, akkor kérdezd meg tőle, hogy hol volt akkor, amikor egy jött-ment szukára bízta a titkát, nem pedig a saját vérére. Hogy pontosan mire gondolok most, azt nem mondom ki. Hátha van még valami a felszín alatt, ami még pluszban kibukik.
Hát persze, hogy nincs köze a témához, hiszen miért is lenne? Végtére is nyilván nem keres ebben a kölyökben semmiféle megnyugvást. Ha nem történt volna meg az, ami, vígan ellene gyerek nélkül is még évtizedekig. - Ohh, hát persze, hogy semmi köze sincsen. Úgy nem is sok lehet, ha még arra se veszed a fáradtságot, hogy egyáltalán végiggondold, mekkora felesleges szarba fogsz belemászni. Ellököm magam a faltól, és fel-alá kezdek járkálni. Mit tegyek? Mit mondjak? Azt már nem kérdezem meg magamtól, hogy hogyan mondjam, mert azt úgysem tudom kontrollálni. Amikor a páholy szélére érek lenézek, és hálát adok valakinek, amiért délután három múlt és hogy nincs se tömeg, se előadás. Aztán visszamegyek oda, ahonnan elindultam. Minden lépésemet instabilnak érzem, a fejem pedig sokkal boldogabb lenne egy masnival átkötött kosárban. Megbátottam, mert közöltem vele, hogy kurváztam? Nem érdekel... Előtte is megtörtént már néhányszor, úgyis hozzá van szokva, nem? Vérig sértette, hogy én ki merem mondani a múltban történteket? Nagyon sajnálom, attól még megtörtént. Ne állítson már be úgy, mintha jókedvemből lettem volna mással. Idióta... Hány egyetemet kijárt már, és fogalma nincs arról, mi a különbség a férfi és a nő között... Szar befeketetés volt. A fenyegetőzésére már felkapom a fejem, de nyoma sincs a gurgulázó hörgésnek, vagy a vörös szemnek. Pedig aztán az a fene nagy Alfa farkas igazán magára vehetné az efféle megnyilatkozásokat, de most magamra hagyott: szembesüljön csak az emberi felem azzal, hogy Tara elárult egy vadidegenért. Ja, meg egyébként is tudom, hogy mennyire utálja ezt az "alfa-hülyeséget". Ennek ellenére alulról megkerülöm a széksort és egészen pofátlanul közel lépek hozzá. Mit lépek, szinte már kocogok, vagy suhanok - annyira ösztönösen és hirtelen döntök a mozdulat felől. Egészen egyszerűen jobb kézzel belemarkolok a kabátja nyakába és a legközelebbi falhoz lapítom. Nem érdekel, ha kapálózik, nem érdekel, ha megpróbál ellépni, mindent megteszek, hogy agyoncsapott szúnyognak érezze magát. - Te nem mondod meg nekem, hogy mit csinálok, és mit nem - közlöm vele olyan fagyosan, ahogy ő beszélt hozzám - Egyelőre még én vagyok a Teremtőd és nem fordítva. Egy pillanat alatt elpusztíthatnálak itt helyben, ahogy a gyereket is, ezt nagyon jól vésd az eszedbe... Ahogy ezt kimondom, az összes eddig felsorolt tonnányi érzelem mellé még besorakozik a szégyen is, mert ő már egy ideje nem kapott elég figyelmet, szóval tök megértem, hogy már elő akart jönni. Csak nézem Tara szemeit, vagy ha eltekint, akkor az arcát. Egy falatnyi kétségbeesést érzek az arcomon átsuhanni, de abba még a számat beletátom kissé. Dehogy pusztíthatnám el, én állat. A tekintetem most lassan úszik lefelé a szemétől egészen a saját, lassan elfehéredő öklömig, amivel tartom. Homlok-ráncolva hunyom le a szemeim és lélegzem be Tara illatát, amiben ott az a rohadt gyerek, de igyekszem szelektálni és csak Őt érezni. Lemondóan eresztem el és fordulok el tőle. Nem érdekel. Felnőtt, bár érettnek koránt sem mondható, azt csinál, amit akar. - Nem, nem fogom megölni. És téged sem. - széttárom a karjaimat és szó szerint lezuhanok egy ülésre - Ide jutottam. Egy taknyos gyerek lesz a vérem legfiatalabb hordozója, akit valaki veled együtt majd szépen felkoncol. Mert te nem leszel hajlandó lemondani róla. Liu se éri meg a tizedik évét, ez szinte biztos. Ennyi lesz az örökségem. - nevetek fel keserűen -Szóval nyugodtan pazarold el az örökségedet és add meg a kegyelemdöfést. Nekem már úgyis mindegy. Vonok vállat, és az a helyzet, hogy ezt most pontosan így is érzem. Elhúzom a számat és azt kívánom, bárcsak én mentem volna el Vincent helyett. - Egy hete a halállal volt randevúm - folytatom csevegve, és az üvegért nyúlok, hogy leöblítsem a szavaim keserűségét - Vincent a hegyiek alfája volt egyébként, csak... mit tudom én, lemondott. Itt élt kölyök kora óta. Az egész falka imádta. Mit gondolsz, nem fognak eljönni értem, hogy felkoncoljanak engem és mindent, ami kedves nekem? Lehet, hogy ma, lehet, hogy holnap, fogalmam sincs. Egyelőre bosszúhadjáratnak még semmi nyoma, de érzem, hogy valami nagyon lóg a levegőben. De ugye ez természetesen csak az én gondom, na meg azoké, akiknek fontos a falka és nem nevelnek gyereket. - Harapd be szépen, legyetek boldogok és éljetek úgy, mintha az egész világ egy mesekönyv lenne. De nem itt. Vidd el innen a francba. Ha már a fejem felett lebeg a másik falka, legalább ne úgy kelljen meghalnom, hogy premier plán nézhetem, hogy az életem legfontosabb része hogyan tesz még jobban tönkre, hogyan tapos belém sokadik alkalommal és hogyan játssza el előttem, hogy nélkülem is rohadt boldog, mert épp megtanított valami söpredéket biciklizni. Csomagolj össze és takarodj innen, Tara. És ezt nagyon komolyan mondom. Véglegesen. Ha egy hét múlva még itt vagy... Nem, nem megyek a gyerek közelébe. A piszkos és alantas munkákra tartogatom a Végrehajtóimat... Újra a szerelmem karjaiba - illetve nedveibe - vetem magam, és nem vagyok szűkmarkú, legalább négy-öt korty marja a torkomat. Besokalltam, azt hiszem, hogy az agyam meghúzott egy határt, amíg képes tűrni a vihart. Ezen pedig sikerült átszambázni és most tényleg nem érzem semmi mást, pusztán ürességet és közönyt. Védelmi reflex talán? Ki tudja. De mivel eluralkodott rajtam a közöny, így nem is érdekel. - Egyedül is kitalálsz.
A hozzászólást Castor összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Dec. 13, 2012 2:27 pm-kor.
Kezdőlap
