Kegyes-kegyetlen volt a döfés, mit szívemen ejtett azzal, amit dafkeként szúrt belém. Beszívtam ajkaim, tekintetem valami idegen, ismeretlen fénnyel vetült rá, kereste, fonta fonalát köré, míg nem elhaló, elvesztett sóhajban hagytam el mindazt, amit reagálni kívántam volna erre. Bolond vagy... Sem erkölcsből, sem akaratból nem fordulnék ügyvédhez, arra kérvén, hogy válasszon el tőled. Hogy is tenném? Hogy is bírnám? Dacosság helyett inkább meséltem, választ adva neki közbeszúrt kérdésére is egyúttal. Mesélhetném még tovább, szőhetném még tovább, és tárhatnék még fel előtte olyan ajtókat, amiket talán sosem hitt, hogy vannak bennem. Nem hitt, hisz nem adtam neki rá okot. Olyan mélyen őrzöm, annyi sok lakat alá rejtve. Talán hibázom, talán nem így kéne... talán idővel.
Nem lepett meg, mégis olyan más volt most, ahogy vállövembe borult. Éreztem, ahogy lassan felém nőtt lelkének terhe, ahogy energiái bőrömet, testemet, szívemet kezdték el égetni. Magával ragadott, és én hajlandó voltam zuhanni - akartam, belemerülni a belőle áradó örvénybe. Nem érthettem, nem is értettem igazán, mi volt az a pont, ahol több lett, ahol megszakadt, és engedett belém annyit, amitől láncokba gyűlt gyűrűje kerített körbe. Az övé, lelkének viharába simultam el; hozzá. Könnyező szavait puhán kisértem íriszeimmel, ahogy arcán pergett át pillantásom. Felé nyúltam volna, homlokomat az övére temetve, de tudtam, hogy engednem kell őt, hagyni, hogy mindaz, ami most belülről tépi kirohanjon belőle, hogy könnyebb legyen. Hogy ismert maszkja mögé csak akkor lássak, amikor akarja, amikor engedi. Keserű arccal, lehajtott fejjel hagytam menni, futni; nem tartottam vissza. Hiába akartam, hiába vágytam rá, hogy velem ossza meg, hogy én legyek az, aki letörölheti könnyeit, s nem saját ujjai, tenyere... azt teszem a legjobban, amit.
Csak néhány perc... néhány néma szívdobbanás kellett, míg elfogadtam, hogy még az ajtón át is érzem a fájdalmát. Bár értenélek. Bár most lehetnék több... Ott voltam, alig pár centire, amit a vaskosnak tűnő ajtó zárt le. Finoman ereszkedtem lejjebb, és lejjebb, hogy tenyerem valahol ott találjon tapintást a rideg fán, ahol nyakát, hátát gondoltam. Nem időztem ugyan, mégis hagytam hagy érezze jelenlétem parányi szikráját, míg vissza nem sétáltam a kanapéig, hogy elhullva, rázuhanva öleljem magamhoz az érdes whiskys üveget...
// Szerintem, ez itt... ennyi. Köszöntem a játékot, várom a következőt! *-* <3 //
Egy ideje kattogok valamin. Nem csak egy valamin, hanem sok valamin, de egy fő mozgatórugóm azért akad. Eljárok futni, vadászni engedem a bestiám, létezem a köz javára, mert úgy vagyok vele, hogy talán elmúlik majd, kireppen a fejemből, de.. nem. Hiába cibáltam be hajnalok hajnalán azt a rohadt fenyőt a nappaliba, s csaptam nagy zajt azzal, ahogy belecsesztem a talpba, valamint széthajtogattam az ágait, hadd ereszkedjenek meg annyira, hogy díszíthető legyen.. nem múlt el. Éppen ezért nekiláttam reggelit készíteni, s most annak van itt az ideje, hogy akármerre is járjon az én uram, kegyeskedjen idemászni az asztalhoz. - Van 10 perced, ha nem kerülsz elő, akkor elfogyasztom nélküled. Annyira hülye nem vagyok, hogy az üres lakással beszéljek, de hogy bemenjek a hálóba édes puszikkal felébreszteni? Na még mit ne! Maradjunk inkább annyiban, hogy elkiáltom magam a konyhából, elég az is. Úgyse hiszem, hogy erre kel, hiszen előtte már órákat zörögtem csak úgy, merő kedvességből. Mert szeretem. - Nem rendezek jelenetet, mielőtt még a nyakamba sütnéd a bélyegét. Közlöm vele, amennyiben kegyeskedik előkerülni végre. - Azt akarom, hogy mesélj róla. Jennyről. És a kapcsolatukról, múltjukról, jelenükről, jövőjükről.. mindenről. Mert nem, nem vagyok féltékeny - nem a fenét - de a nappalis kanosszajáráskor még nem voltunk annyira nyitott könyv érzelmi sündisznóság terén egymás előtt Derekkel, hogy olyan nagyon kiveséztük volna a témát. És ha már egy falkán osztozunk, meg Darren hülyeségein, akkor jó tudni azért, hogy milyen meglepetéseket tartogathat még a jövő.. - Jah, és kaja után feldíszíted velem azt a fenyőt ott.
Csattogás, elmémbe összefutó karamból vert fel hajnalok hajnalán. Hasamon fekve emeltem meg fejem, ahogy kelletlen szájízzel pislogtam körbe. Jas sehol sem volt, remek... Viszont az energiáit elég közelről éreztem. Pakol, rámol, rombol... jelen helyzetemben leszarom. Magasról, ívesen. Ha ő holtkóros, hát mászkáljon. Részemről alszom...
Legalábbis aludtam volna. De egyik zajt követte a másik, így csak valamiféle félálomba vergődtem a REM fázis peremén, hol felpattanó szemhéjakkal, hol nyúzottan fújtatva a kis párnába. De nem hagy, Ó te fehérnép! - Hagyjál már, Jas... - morogtam, de biztos voltam benne, hogy hallása nem sérült az elmúlt órákban, és nagyon jól hallotta minden szavam. De mindegy hát... aludni már úgyse tudok - jó ideje -, szóval miután megerőszakoltam magam, és kegyeskedtem kirúgni magam alól az ágyat, kicsoszogtam a konyháig. Szerintem nem öltöztem túl a "randihoz", boxer, meg én. Ennyi a mennyi, nekem megfelel. - Jelenetet? - (jól kezdődik) húztam fel egyik szemöldökömet értetlenül, hangos csattanással dobva le magam az egyik felkínálkozó székre. Alkarom, tenyerem a pultra simult, miközben acélos íriszeim a nejemét keresték. Újabb szavait viszont újabb szemöldök tánc követte, kifejezvén megújuló értetlenségemet. Már a kérdés is meglepett. pláne azért, mert tőle hallottam. - Mit meséljek róla? Kb' egy hetven, szőke, kék szem, farkas. - részemről nem érdekem Jennyről beszélni, még akkor sem, ha történetesen értem, hogy voltaképpen mire kíváncsi. De nem hiszem, hogy ez így... itt és most a legjobb téma lenne. Ezért is kaptam el ehelyett a fát illető témát. Tekintetem az említett gyom felé fordult, ennek következtében majdhogynem hátat is fordítottam Jasnek. - Azt ott. - ismételtem szavait, némi hézagolással, miközben már ismét felé fordulva tenyereltem el magam előtt. - Mindenképp. Ki nem hagynám. - elsőre talán cinikusnak tűnhettem, de ismer már... tudja, hogy számomra ez az egész fontos, és sokat jelent az, hogy az ünnepek alatt mellettem legyen, hogy úgy éljük meg az egészet, mintha semmi gondunk nem volna. Mintha csak ő meg én léteznénk... Ez minden évben így volt, és most sem terveztem másként. - És mi a kaja? - váltottam témát, távolabb küldve így a Jennyről szólót. Habár, kétlem, hogy annyiban hagyná.
- Azt. - bólintok rá. Mi a túróért kell engem ismételgetnie? Nem akarok jelenetet rendezni. Egyébkélnt ez nem garantálja, hogy nem fogok, de adjuk meg az esélyét. Elvégre a béke és a szeretet ünnepe múlt el miattam, mert lassan írtam :$ közeleg. - Tudod jól, hogy nem így értettem. Azt hittem, hogy elég lesz majd, ha feldobom a témát és te mesélsz, de ha mindenképpen kérdeznem kell, ott már bűzlik valami. Nem mondom, hogy kifejezetten dühös vagyok a téma miatt, de az forralja a véremet, ahogy elkerüli, illetve ahogy reagál rá. Megindulnak a radarjaim, s ha én valamire rákapok, mint ragadozó a prédára, akkor nem eresztem. És mindkettőnk lelki békéjének jobb, ha nem lovagolok túl sokat válaszok nélkül a helyzeten. - Még mindig rád van cuppanva, ugye? A fát mintegy mellékesen mutatom be Dereknek, s ő is mintegy mellékesen mutatkozik be a fának. A hangjából kicsattanó él felborzolja az idegeimet, de jobban érdekel az előbbi téma annál, semmint ezt akarjam megadni neki, mint menekülési útvonalat. - Baconös rántotta egy kis curryvel. Én szeretem így, de momentán nem nagyon érdekel, ha másra vágyott volna. Komolyan nem akartam felfújni semmit, de hiába is tagadnám, a terelése kinyitotta a bicskát a zsebemben. Méghogy egyhetvenes szőke.. hagyjuk má'!
Túl gyorsan szaladt el a karácsony. Olyan gyorsan, hogy még csak most kezdek eszmélni, hogy minden a régi. Ő és én. Változatlan a civódások száma, a röpke pihenők két vita között. De, azt hiszem hiányozna, ha nem így lenne.
Harmadjára forgatom meg a sörös üveget a kezemben, miközben a tv valami irgalmatlan szart nyomat. Hírek... reklámok. A fülemen folyik ki a sok ostobaság. De... legalább nincs csend. És azt most nagyra értékelem. Tekintetem minduntalan az ajtót bámulja, aminek csupán negyede villan bele pupillám mélyébe. Épp elég, a lényeg, hogy lássam Jast, mihelyst belép. Újabbat forgatok az üvegen; megunván a híreket nyúlok el a kapcsolóért. Egy csatornát, majd még egyet váltok. Scooby-doo, megfelel. A várakozás pedig egyre hosszabbra nyúlik, amivel addig a pontig nincs is semmi baj, hogy még van egy söröm. De mi lesz aztán? Semmi. Így is úgy festek, mint egy félig elázott csöves. Jobbomon három chips-es zacskó, balomon négy üveg üresen tátog. Markolón kapok a mobilomért, se hívás, se üzenet. Most már kezdek kicsit pipa lenni. Hol van? Miért vagyok még egyedül? Meg társai... Ámbár, mielőtt végleg kifordulnék önmagamból, meg a kanapéból, hirtelen kulcs csörgésre figyelek fel. Íriszeim elnyílnak, pillantásom pedig a résnyi hézag felé szalad, amin át láthatom Jast belépni. Fordul a kulcs, kattan a zár, lehajlik a kilincs. Bingó! - Éhes vagyok! - jelentem be könnyedén, ajkamra tapasztva a sörös üveget. Igen, hát semmi szia, semmi hogy vagy(?), vagy mi újság. Megszokta, ahogy én is, hogy mindjárt lerágja ezért a fejemet... - Hoztál valamit? Nekem. - ki másnak? Az a dolga, hogy rám gondoljon akkor is, amikor halál felesleges. Na. - Csinálhatnál Gyros-t. Mondjuk... - teszem még mellé, csak úgy félvállról, ahogy elkalandozik fókuszom róla... vissza a recsegő tv irányába...
Utálom Alaszkát. Utálom Dereket. Utálom a falkát és utálom, hogy nem is utálom ezek közül egyiket sem. Tök jól elvagyok, ami azt illeti. Épp csak egyetlen apró szépséghibája van a dolgoknak: a Veszett a nyomora akadt. Tudom, de nem szóltam róla senkinek. Amíg nem jelzem, hogy tisztában vagyok vele, addig ő sem lehet biztos abban, hogy merre vagyok. Hülye fogdmeg. Nem volt elég nekik Mika halála, kellett újabb vér, ami miattam folyik. Ezért vagyok sokszor távol. Nem akarok bajt hozni Derekre, hát csak akkor kerülök haza, amikor nem forró a talaj a lábam alatt. Már legalábbis az elmúlt hétre ez vonatkozott. Azt hiszem, hogy sikerült lerázzam, hamis nyomokkal másfelé terelnem. Majd kiderül. Egyelőre az információ jól el van a szőnyeg alatt. - Akkor egyél! - vonom meg vállamat, miközben a kulcsot felakasztom az ajtó melletti tárolóra. Engem ugyan nem érdekel, hogy miképpen korog a bele, itthon baszta a rezet egész nap, tudott volna magának kaját csinálni. - Magamat. Ha nem elég, megkeresheted a szöszkédet. - indulok el a konyha felé, hogy kihalásszak a hűtőből magamnak egy joghurtot. Rákaptam az utóbbi időben erre a kekszes szarra. Mézes, kekszes, finom. Nem lettem tőle húshagyó, de ami jó, annak az oltárán érdemes áldozni. A Jennys témát meg direkte szúrom oda. Karácsonykor átugrotta a válaszadást, azóta úton-útfélen szívom a vérét indirekt módon vele. - Csinálhatnék, de nem fogok. - Fenekem a konyhapultot éri, kanál a joghurtba merít, falat bekap. Lustán svenkelek végig közben a kanapészörfölő Dereken. - Rém szarul nézel ki. Jó lenne, ha összekapnád magad, mert nem egy csöveshez mentem feleségül. Kiszőrösödtél, mint szar a pincében. Mi a fene bajod van, hm? Igénytelen..
Morcosnak tűnik. Mondjuk nem lep meg. Az utóbbi időben ilyen. Meg úgy egész életében, legalábbis: mióta ismerem. És az sem mellékes, hogy én is jócskán ráteszek erre, ugyebár. Tekintetem az övét követi néhány pillanatig, aztán már újra a recsegő tv-t szentelem meg figyelmemmel. - Ennék. - reagálok valami egészen hasonlatos dialektusban, mint ahogy ő beszél hozzám. - De mivel nem vásároltál be, így kurvára üres a hűtő. Momentán. - utolsó szavaimnál fordulok felé újra, a kapcsolóval mutogatva, amolyan elengedhető gesztusokkal. - Te voltál a soros. - ami a bevásárlást illeti. Akkor is ő a soros, ha nem is. Hidegen hagy, főleg azok után, hogy újfent - manapság napi számban - felhozza Jenny-t. - Eléggé fájhat neked ez a szöszkés cucc, hogy nem tudsz róla leakadni. Rém fos lehet... - a recsegő műanyag felé magyarázok, persze a kijelentés Jasnek szól. - De, ha gondolod megkereshetem. Ha ettől jobban érzed magad. - vonok vállat, a kapcsolót időközben ledobva a kezemből. Végigsiklik az asztalon, majdnem le is zuhan róla. A mozdulat hanyag, akár a tartásom. - Akkor nem csinálsz. - teszek úgy, mintha leszarnám, pedig amúgy nem esik jól. Mindegy, van két lábam, majd elmászok egy hot-dogosig. Korholó szájömlengésére először csak egy mély sóhajra futja. Elengedem, szünetet hagyok neki, hogy aztán összerántott szemöldökkel forduljak a nejem felé. Jobbom a háttámlán, onnan lóg lefelé. - Megmondom én neked mi a bajom: Te. - bökök rá, míg balommal felkanyarítom a sörömet. Rácsókolok, aztán érdektelenül himbálom meg. A cseppek több ívben szóródnak szét. - Napok. Sőt... nem is! Hetek óta ilyen vagy. Felvilágosítalak, édesem... hogy lehet, hogy te nem egy barlang menekülthöz mentél hozzá, én viszont nem egy fapinát vettem el. Csak úgy mondom. - forgatom meg a szemem, na nem körbe, csak úgy érintőlegesen, miközben már visszailleszkedem a kanapé karjaiba. - Részemről tárgytalan. Csinálsz, amit akarsz. - engedem el, a vita nálam stop táblás. Legalábbis addig, míg nem idegel fel még jobban.
Kezdőlap
Köszöntem a játékot, várom a következőt! *-* <3 //
