Mióta Fairbanks határait átléptem nem igazán volt nyugtom. Ebben a levegőben amúgy is más szagok keringenek, mint azokon a helyeken, amiket már felöleltem a világba, de persze ettől eltekintve is jó pár dolgom akadt. Eleinte a megszokott kis "ott alszom, ahol elborulok", szisztematikusan felállított kis életbe kezdtem bele, míg végül sikerült egy apró lyukat kivennem átmeneti lak gyanánt. Otthonnak semmiképp sem hívnám, azt se tudom szinte, hogy mit jelent. Na meg, ha őszinte akarok lenni, nem egy lepukkant garzont fogok annak nevezni, pláne ilyen hibbant szomszéddal.. a kutyájáról nem is beszélek... Viszont próbálva megvetni a lábamat, igyekeztem elhelyezkedni ebben a kis városban, ami ímmel-ámmal sikerült is. Bár sosem gondoltam volna, hogy ennyi év után... ennyi kaland és lejárt bakancs után a kezembe fog akadni egy olyan fecni, amitől úgy áll belém a fagyhalál, mintha csak jégcsapjaival marna belém az északi-szél karma. Tegnap reggel történt... Grossonak kerestem helyi állatorvost, mert hát menten leválna a fejem a nyakamról önkéntesen, ha ennek a dögnek baja esne. De amit olvastam... Esküszöm az égre, hogy öt percig rá voltam zummolva a betűkre... "José..." Képtelen voltam felfogni, hogy ez tényleg ő! Egyszerre elöntött a boldogság melengetően édes íze, mígnem azt lerombolta valami keserűen fanyar kép. Nem lep meg... évtizedeken át ezt játszottam. Viszont most annyira közel vagyok a célomhoz, hogy szinte már kézzel foghatóan perzsel bele a tenyerembe! Wauhh... Ma azon remények közepette indultam el a rendelő felé, hogy bármi is lesz, de lesz! Végre nem egy kib@szott pócsójában fogok lépegetni... Ami már fél sikernek is elkönyvelhető. Útközben, mialatt marhára el voltam merengve magamban, és azon kattogtam, hogy vajon mi fog ebből az egészből kisülni, és hogy tényleg akkorra vadbarom vagyok-e, hogy besétálok hozzá?! szóval ekkortájt, a hátam mögött settenkedő zajokra lettem figyelmes. Két kis suhanc próbált megviccelni, és álnokul fellökni, minden bizonnyal azon szándékok közepette, hogy lezsebeljék a pénzemet. Persze tisztán hallottam őket, és éreztem a egyre gyorsuló közeledésüket, így hirtelen megtorpanva fordultam meg tengelyem körül, elkapva az egyiknek a grabancát, és arra rámarkolva emeltem fel... - Nem szép dolog a hátam mögött szervezkedni kislányom! - próbáltam a lehető legkomolyabb arcot ölteni. - Nem hiszem, hogy örömmel fogadnád, ha megenném a füledet... - villantottam a mondatom mellé egy egész fogas vigyort, már-már átszellemült fejjel, ami mondanom sem kell, hogy úgy összetojatta szerencsétlen kölyköt, hogy mikor elengedtem, úgy rohantak el a barátjával, mintha rakétát növesztettek volna a seggükbe. Pfhejj, de nem csípem az ilyen kis fickókat... De annál inkább élvezem, mikor letöröm a szarvacskáikat... Ezt követően pedig elég hamar elértem a rendelő bejáratát, ahol némi csomó is jótékonyan megjelent a gyomromba. Frenetikus, hogy ilyenek még történnek velem, azonban, amint beljebb léptem az a bizonyos rög a hasfalam alatt még nagyobbra duzzadt. Ohh, yeah! Grossot nem sűrűn rakom pórázra, de úgy voltam vele, hogy nem kell a felesleges balhé, és mivel volt pár jópofa kutya még rajta kívül (a kis perzsa szőnyegről ne is beszéljünk a hordózóban), így ezt láttam helyes cselekedetnek. Ledobtam magam az egyik üresen kongó székre, Grosso pedig magasztos fejtartással foglalta el mellettem a padlót. Tisztára bezsongtam, amint megéreztem José jelenlétét a zárt ajtó mögül, amit ezer közül is kiszimatolnék. El is kezdtem feszengni úgy egy ültő helyemben, hülyeségek tömkelegével nyugtatva le magamat... - Minden olyan külső, aminek külseje van, éppen olyan belső, mint amilyen külső az a belső, aminek belseje van. - mormoltam magam elé az értelmetlenül kusza ténymegállapításomat, még úgy háromszor elismételve. - Persze, hogy ja. Ugye Grosso? - pillantottam le kedvencemre, megborzolva a feje búbját. Nagy barna szemeivel értetlenül pislogott rám, de hát meg is értem... - Ha még mindig olyan kedves az arca, és barátságos, akkor belülről se változott, igaz? - továbbra is a kutyához magyaráztam, szinte alig hallhatóan, majd rájöttem, hogy még így is elég hibbantnak tűnhetek. Hát felhagytam vele. Egyébként is felesleges kattognom, és eshetőségeket felállítanom, mert úgyis belépek, és kezdődik a móka! Talán ezen gondolatsorokat követően nyílt az ajtó, és akárhogy is nézem, én következek... Nagyot szívva a levegőből löktem fel magamat. - Grosso... - suttogtam lefelé. - Kapsz tőlem egy nyalókát, ha rajszöget teszel a főnök székére mielőtt leül. - nevettem el magam halkan, fejemet megrázva, hogy ennyi baromságot képes vagyok összehordani, ám ahogy beléptem a szobába lefagyott rólam mindenféle jókedv. Pontosan tudtam, hogy már tisztában van vele, ki vagyok, hogy itt vagyok... Az ő fia... a szagomat betéve ismeri. - Üdv, José... - emeltem rá ég-kék íriszeimet, érzelemtelenül, pedig hát ezer és egyféle impulzus remegett mögöttük. Nyeltem egy nagyobbat, amint dermedten álltam előtte. - Hát itt bujkálsz... - a hangom elcsuklott, amint ujjaim Grosso fejére simultak. Hihetetlen volt újra látni több mint ötven év után... Legyen bármi is a rám való reakciója, engem a vegyes érzelmek közepette mégis valami jó is körül ölelt. - Tudtad, hogy már majdnem elhagytad a térképet? - vigyorodtam el kajánul, noha tudtam, itt most nem feltétlen van helye az efféle stílusnak. De nem bírtam megtagadni önmagam...
*Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi, az elmúlt két-három hétben, mióta itt él és munkát is talált. Reggel kelt, összekaparta magát, evett valamit és szépen bejött dolgozni. Amíg nem talál falkát magának, addig ez a mindennapos menetrend. Persze a későbbiekben ez falkától függően változhat, de talán örülne is már neki, ha újra fontos lehetne egy falkában. Persze alfaságra már jó rég óta nem vágyik. Tehát fehér köpeny, rendelő, készen áll a munkára és végzi is azt lelkiismeretesen. Oltások, meg Fifikének fáj a mancsa, szóval igazán nem panaszkodhat arra, hogy szörnyen unalmas lenne a munkája. Viszont az egyik ajtónyitás alkalmával olyasmit érez, amit már régóta nem... Próbálja elhessegetni, bizonyára téved. Lehet, hogy már az orra sem a régi. De csak nem múlik az ismerős szaga, meg merne rá esküdni, hogy Dustint érzi a közelben, pedig... Mi a frászt kereshet itt a kölyök? Nem éppen barátságban váltak el annak idején és ami azt illeti, benne még egész élénken él azoknak a képe, akik ellene fordultak... és Dustin is köztük van. Nehéz megzavarni a nyugalmát, de a szűnni nem akaró ismerős szag némiképp dekoncentrálttá teszi. Persze egy állatot sem altat el csak azért, mert nem tud eléggé oda koncentrálni, de tény, hogy elejt dolgokat és nem igazán tud odafigyelni a gazdik gondjaira, csak úgy helyesel, meg bólogat. Egyből tudja, amikor Dustin következik, szinte érzi ahogy közeledik. Ő éppen ül a kezelő asztal mellett a gurulós székében, de nem is szándékozik felállni.* - Szervusz Kölyök. *Ettől az üdvözléstől biztos nem fognak megolvadni a sarki jégtáblák. Ennél kimértebb, ridegebb hangnemet már fizikai képtelenség lett volna összehozni, kicsit még magát is meglepi, nem gondolta volna, hogy képes ilyenre. Arckifejezéséből képtelenség olvasni, de így is elég egyértelmű, hogy a srác nem szívesen látott vendég. Arra, hogy itt bujkálna, körbetekint a rendelőben. Mintha csak azt keresné, hogy ugyan hol is bujkál, de végül visszatekint Dustinra, kissé megcsóválva a fejét.* - Nem bujkálok. Ha azt tenném, nem találtál volna meg. *Továbbra sem enged a komoly és tárgyilagos hangvételből. Egyébként igaz, el tudott volna jobban is bújni, nyomtalanul. Bár igazából meg sem fordult a fejében, hogy a fia majd jön és felkeresi őt. Az utolsó kérdést és a vigyorgást pedig nagyon egyszerűen lekezeli. Csak felvonja szemöldökeit kérdőn. Ezt Dustin sem gondolhatja komolyan. Elég sok idő eltelt már azóta, hogy fesztelenül viccelődtek és ez most baromira nem annak a helye. Ő még csak el se mosolyodik.* - Mit akarsz? *Csak odaveti a kérdést. Nem lehet a véletlen műve, hogy mindketten ugyanabban a kisvárosban kötöttek ki.*
Nem tudom mit vártam, vagy várhattam volna... Az üdvözlésén azonban nem lepődtem meg. Sosem volt egy fejjel a falnak típus, aki azonmód átharapja a nyakam, ha neki valami nem tetszik. S bár a hanglejtésén egyértelműen éreztem, hogy nem vagyok kívánatos, ez még nem rettentett el. Közelebb léptem egyet, de csak óvatosan, semmiképp sem akartam feszélyezett helyzetet és légkört teremteni, Grosso pedig jó kutya módjára csak a padlón kúszott előrébb egyet, miként feküdt rajta. - Mindegy minek nevezem. Úgyis érted mire gondolok... - nyugodtan szóltam, nem akartam felvenni egy támadó, pimasz kölyök stílusát, aki lazán odavágja neki a sok sületlenséget, amit hirtelen gondol. Abból már kinőttem... Ellenséges volt a hangja, de igazából nem számítottam jobb fogadtatásra, ez is fényévekkel kellemesebb volt, mintha azonmód elküld melegebb éghajlatra. És vegyük a jó oldalát... Még érdekli is mi a francért keveredtem ide... A kérdés pedig jó... Hiszen megannyi választ tudnék rá kisajtolni magamból, most mégse nagyon tudom kibökni, amit akarok. Illetve, talán pontosan nem is tudom mit akarok... - Mit akarok? Hogy vizsgáld meg a kutyámat. Vagy ez kutyakozmetika? - igen, a jól ismert szarkazmusom, ezt semmiképp se kell sértésnek vennie, ha még emlékszik, milyen is vagyok... - Egyébkét meg, beszélni... Elég hosszú utat tettem meg idáig, hogy most a szemedbe nézhessek. - kezdtem rá végül, minek után sikeresen összeszedtem a normalizáltabb gondolatfoszlányaimat. És valóban... Olyan régóta lihegek a nyomában, hogy most, hogy itt állok vele szemben totális agyblokkot kaptam. Egyszerre zúdul össze bennem minden irányú érzelem, az emlékekkel együtt... Egy egyszerű bocsánattal úgy vágna ki, mint macskát szarni, didergő tél idején, és nem is tudnám csak így kibökni neki... Pedig sajnálom... tényleg. Ami történt, ahogy történt... De persze mindemellé felsorakozik az a rengeteg érv, ami máris visszakeményíti a szívem. - Szép kis rendelő... Látom folytattad a gyógyítást. Mindig jól csináltad... - nem dicséret volt, csak ténymegállapítás, amint végig pásztáztam a helységet. Kezeimet zsebembe csúsztattam, amint egyik lábamról átemeltem a súlyt a másikra. - Jól eltűntél... Tudod egyáltalán, mi volt akkoriban ez az egész? - nem érdekelt, ha nem akar róla beszélni. Az sem, ha keményen rávágja, hogy mi más lett volna, mint hogy szövetkeztünk ellene, és elpateroltuk... Addig fogok itt állni, ameddig nem térünk rá a témára. - Azért vagyok itt, hogy tisztázzuk le a dolgainkat, vagy így, vagy úgy. - folyamatos szemkontaktust tartottam vele, így érzékeltetve, hogy komoly szándékokkal érkeztem, süljön el bárhogy is ez az eszmecsere.
*Persze, hogy érti mire gondol és mivel ezt a másik is tudja, így leginkább szóra se méltatja a dolgot. Viszont, amikor Dustin közelebb lép hozzá, inkább már feláll a székből. Azért ennyire nem szeret felnézni másokra. Ki is húzza magát, ahogy szembenéz a sráccal, tiszteletet parancsolón, hátha van még valami kis méltósága a szemében. Ajánlja, hogy legyen, végül is ő harapta be. A szarkazmus hallatán csak felhorkant. Messze van ez a nevetéstől, de legalább lereagálja. Azért rátekint az ebre is, aki a gazdája mellett kúszik felé. Legalább a kutyába szorult némi tisztelet, bár jelenleg lát némi párhuzamot az eb és a gazdája között. Egyelőre még nem sikerült eldönteni, hogy egyáltalán hajlandó lenne-e megvizsgálni a kutyát. Ez attól függ, hogy ténylegesen mit akar tőle Dustin.* - Akkor beszélj. *Veti oda mindennemű kedvesség és érdeklődés nélkül. Neki speciel most egy olyan közös pillanat sem jut eszébe, ami kellemes lenne. Csak az maradt benne, hogy az elűzésekor, kinek is az oldalán állt a srác. Lehet, hogy ez szűk látókörre utal, de speciel ő az akit hátba támadtak, így ennyit talán megengedhet magának. A rendelőt érő dicséretre sem törik meg a jég. Épp csak ő is végignéz rajta, még ha minden nap is látja... és nem mond semmit. Egyszerűen újra Dustin szemébe néz ridegen és az ég világon semmit sem mond. Nincs szüksége sem a kertelésre, sem arra, hogy benyaljanak neki.* - Nem érdekel mi volt és ha tisztázni akarnám, akkor megkerestelek volna. Megkerestelek? *Tisztában van vele, hogy most szemét és rosszmájú, de nem igazán tudja érdekelni. Az, hogy a külvilág számára teljesen nyugodt, nem feltétlenül igaz, hogy ez valóban így is van. Bizony nem egy szálka van a szemében. Ennek egy részének, pont a szemben álló személy az oka. Rideg távolságtartása szöges ellentétben van azzal a viselkedéssel, amit annak idején megszokhatott tőle Dustin, még a pálfordulás előtt. És most már a farkasa is zúgolódik belül.*
Ohh igen, mintha az akkori ellenségeskedése cirógatna végig. Amikor hiába nyálaztam a számat, ő napról-napra ridegebbé vált, és esélyem se volt megkérdezni, hogy mégis mi a fene van, és mennyi abból az igazság, amit akkor Desmond állított. Épp úgy merevedtem meg, mint akkor, bár ezúttal már én magam is fagyos pillantással kísértem mozdulatait. Megedződtem, és sikerült valaki olyan embert formálnom magamból, akin már nem fog az ilyesféle stílus. Nem számítottam rá, hogy majd egyből teadélutánba kezdünk, elég abszurd lett volna, és nem is lett volna ínyemre. Sértettség bennem is akad egy-néhány, akárhogy is tologatom a bábukat az asztalon. A tiszteletem meg volt felé, hogy a viharba ne lett volna... Mindig is felnéztem rá... Mégis ez a valaki aki a bőre alatt motoszkált arra sarkallt, hogy igenis nyissam ki a számat. - Körbe pisiltem volna magam az örömtől, ha így teszel, de egyáltalán nem vártam rá, hogy majd felbukkansz. Pedig volna mit mondanod, ahogy nekem is. - furcsa érzés volt, hogy ennyire más lett, legalábbis a harag, ami jogosan dúlt benne, eléggé átformálta irányomba, de ez totál érthető. - És tudod, addig nem is megyek el innen, ameddig nem hallgatsz végig. - vállamat a falhoz döntöttem, Grosso pórázát pedig leengedtem a lábamhoz. A kis szőrzsák nem mozdult el, tudta, hogy bármi is van, el fogom rendezni. Addig pedig feleslegesen ugrálna. Fújtatott párat ugyan, de ennél többre nem szánta el magát, és így is volt ez rendjén. Pedig néha már röhejesen idióta mikor próbál feleslegesen megvédeni. Édes. - José... Több mint ötven éve, hagytam, hogy lekoptass, nem egyszer! Pedig, ha visszaemlékszel jó párszor környékeztelek meg, hogy beszéljek veled. Na most nem fogom rád hagyni! Ha felkensz a falra az sem érdekel, de elmondom amit akarok. - éreztem, hogy a farkasa mozgolódni kezdett, akár csak az enyém is. De mindketten voltunk olyan józan lelkűek, vagy fejűek, hogy vissza tudjuk szorítani. Legalábbis én könnyűszerrel vágtam rá a rácsos ajtót, majd akkor futkározhat könnyelműen, saját akaratából, ha elviszem vadászni. Addig pedig szépen nyughass van. - Jó volna tudni, mi lelt téged akkoriban, hogy még engem is eltessékeltél magad mellől. Tudod mit építettél bennem? Hogy minden rád hozott koholmány valós! Minden cselekedetedben ezt éreztem, ahogy rám morrantál, ahogy elhanyagoltál, mintha már csak kolonc lettem volna a nyakadon... - igen, dühös voltam, és dühös is vagyok. Esetlen alig egy évszázados kölyök voltam. Akinek még bőven támaszra volt szüksége. Nem éreztem másnak akkoriban magam José szemében, mint egy fattyú, zabigyereknek, akire már nincs szükség... - Akarom, hogy tudd, mi történt akkor, bármennyire is úgy érzed, hogy leszarod, én el akarom mondani. Aztán ha úgy látod jónak, lelépek, és keresek más orvost a kutyámnak, aki beoltja, vagy ellátja. - ez érdekelt a legkevésbé. Most csak az számított, hogy hallgassa meg az én verziómat, raktározza el, és értse meg. - Nem voltam jó fiad, ha csak azt a részét veszem figyelembe, ami téged legbelül mérgez. De gondold végig José... Amennyit tudtam rólad akkor, a gyenge pontjaidat, és minden egyebet... Szerinted, Desmond nem végez veled egy pillanat alatt? Alig néhány információval szolgáltam neki, mert nem vitt rá a lélek, hogy minden kártyádat kiteregessem előtte, még akkor sem, ha azt éreztem, hogy igazuk van. - még így is sokat mondtam... Hiszen talán, ha két fontosnak tűnő momentumot árultam el róla. Amikkel annyira sokra nem ment, mintha feltártam volna azokat a dolgokat, amiket még kedélyesen mondott el nekem, titokként. De ott álltam a másik oldalon, ez tény... Lemoshatatlanul is itt bűzölög rajtam, hogy legszívesebben leszaggatnám magamról... - Karcsú vigasz... De ha mást nem, legalább azt lásd meg, hogy most itt vagyok, és én veled ellentétben fontosnak tartottam a viszonyunkat annyira, hogy helyre próbáljam billenteni. Vagy épp elásni k*rva mélyre! Ez már nem csak rajtam áll... - felmorrantam, hiszen ha nem is akar meghallgatni, mi a francnak verem itt a nyálam?? Hülye kérdés... - Olyan dolgok keltek lábra abban az időben, amit a viselkedésed teljes mértékben alátámasztott. Mondd el, mi ütött beléd akkor? Tudnom kell... - nem, nem fogok elmenni. Tényleg nem. Ha darabjaimra is tép, akkor sem. Eleget rostokoltam ezen lelkiismeret furdalások közepette, ahhoz, hogy most csak úgy elsétáljak, csak mert neki nincs ehhez kedve. Legalábbis látszólag.
A hozzászólást Dustin A. Cooper összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Május 02, 2012 11:13 am-kor.
*Igyekszik rezzenéstelen arccal szembenézni a másikkal, amikor közli, mennyire is örült volna annak, ha felkeresi. Ez azért valahol jól esik neki, de aztán rögtön jön át is veszi a helyét az a gondolat, hogy érdekesen kereste volna fel őt, amikor konkrétan ő is közrejátszott abban, hogy ne mehessen a saját falkája közelébe. Így marad a rideg tekintet és csak megjátszott előzékenységgel int.* - Akkor ki vele. *Most már úgyis mindegy és egyébként sincs nagyon más választása. Kimenni nem fog, annyi méltósága azért még maradt, neki meg nem támadhat Dustinnak, hiszen odakint a váróban nem is egy civil van. Pedig őszintén szólva megfordul a fejében, akármennyire is higgadt és türelmes természet. Amikor a másik belekezd, ő nekidől a vizsgáló ágynak, mellkasa előtt összefont karokkal. Kész van a... nem is tudja igazából mire számítson, de kész van rá. És szemrebbenés nélkül hallgatja. Természetesen az egész monológról megvan a véleménye, de juszt' se fog közbe szólni. Legalább is az elején még ez az elhatározás van benne. De hogy elhanyagolta volna? Röhej, de még mindig bírja, viszont amikor arról van szó, hogy Dustin mit mondott el Desmond-nak és mit nem... ott azért már ő sem tudja tartani a száját.* - Ó, akkor csak egy kicsit árultál el. *Csak halkan, ám annál epésebben érkezik a megjegyzés. Valahogy ez nem vigasztalja. A kölyöknek egyáltalán nem kellett volna elvesztenie benne a bizalmát és akárhogy is nézzük a kicsit elárulásra sem talált ki még senki új fogalmat, szóval az is árulásnak minősül. Viszont nem véletlenül csak halkan jegyzi meg, nehogy már kizökkentse a másikat. Majd úgy fest Dustin végül befejezi. Azért még vár egy kicsit, nehogy valami bent maradjon, majd igyekezvén normalizálni hangerejét, az ő köre jön.* - Először is... száz évesen már jócskán nem számítottál kölyöknek, akit pátyolgatnom kellett volna. Másodszor az árulás, az árulás, akárhogy hívod. Harmadszor pedig egy kib*szott ellenséges falkával kellett foglalkoznom, akik úgy tűnt, hogy a falkánk valamelyik tagjával szövetkeztek... talán ezért nem tudott érdekelni akkoriban a lelki világod. De gondoltam addig senkinek sem mondom, amíg nem tudok neveket. De rád speciel nem számítottam. Szóval nem tudom mit vársz... Bízzak meg benned? Tekintselek fiamnak? Boruljunk egymás keblére? Te sem gondolhatod... *És befejezi, és kiadta magából. Mindezt ordibálás nélkül és emberi hangnemben. Azért érezhetően az ideg... vagy épp a farkasa, dolgozik benne. Amennyire nem emelte fel a hangját, annyira volt érezhető rajta az ingerültség. Még magát is meglepi, hogy milyen mély sebeket sikerült feltépnie a srácnak. Kissé zavartan a hajába túr, majd rövid gondolkozás után, de azzal a lendülettel végül ajtót is mutat... szó szerint.* - Most pedig takarodj a rendelőmből. *Hiszen megkapta, amit akart, ő pedig úgy kiadta magából azt, ami bántotta, ahogy nem szerette volna. Úgy véli, hogy innentől kezdve, nincs miről beszélniük.*
Pontosan tisztában voltam vele, hogy az árulás az árulás, akárhogy díszíti is fel az ember. Viszont mindennek két oldala van, vagyis majdnem mindennek, de ennek mindenképp. És még nem adtam ki minden magamból, ohh nem... Csak azt vártam mikor térünk ki erre a részre. És hát itt mélyen, legbelül megcsendültek a harangok, mikor José kiejtette azt a mondatot, amire egész eddig vártam. Persze nem szakítottam félbe, eszem ágába nem volt. Sosem tettem, és ezután sem tenném. Mindenképp jól esett, hogy nem ordított, hogy normális hangszínt engedett meg magának, elvégre én sem kezdem üvöltözésbe. Na nem a kinti halandó nép miatt... Annyira érdekeltek, mint egy hat napos, ázott, félig elrágott kenyér héj. Egyszerűen a tiszteletem nem sorvadt el irányába, történhetett bármi, telhetett el akárhány év is. A mondata után még vártam, íriszeimmel folytonosan követve a mozdulatait, amint a hajába túrt, majd nem sokkal rá az ajtó felé mutatott. Logikus lenne, és ha beérném ennyivel, nyilván sarkon is fordulnék, és ott is hagynám. Ám még nem zártam le... És ennyivel nem fogok elsétálni. Ahhoz túl sokáig vártam. - Esélytelen... Ne haragudj meg, de ennyivel nem rázol le. - egyhangúan szóltam, semmi erőltetettség, vagy flegmaság nem lapult meg a hangomban. Valahol össze voltam zavarodva, de képtelen voltam ennyivel letudni az egészet, ez még édes kevés volt. Vettem egy mélyebb levegőt, nem törődve vele, hogy akár ki is vághat innen... - Mindegy hány éves voltam... Mindig a támaszom voltál, addig a percig. Azt hiszem... Nem... Biztos, hogy elcsesztem. Ma már tudom. És nem is mentségeket keresek arra, amit tettem. Egyszerűen, csak akarom, hogy tudd, én hogy éltem meg. - kissé megráztam a fejemet, megszakítva a szemkontaktust, pár másodpercig a földet pásztázva, és Grosso néha-néha megrezzenő füleit. Többször visszajátszottam a hallottakat, ahogy kijelentette, hogy pont azzal az ellenséggel volt elfoglalva, akiknek az oldalára hazudta őt Desmond. Ha csak visszatekerhetném az időt... De nem vagyok már gyerek. Ebből is tanultam, bárcsak ebből ne kellett volna. - Nem tudom visszacsinálni, és évekig kínlódtam a tudattól, mikor rájöttem, a csalásra. Nem kérem, hogy bocsáss meg, nem is tehetném. A szíved joga, hogy utálj. Vagy megvess... De tudnod kell, hogy azért zargattalak akkoriban annyit, mert Desmond azt magyarázta be a fél falkának, hogy összeszövetkeztél az ellenséggel, hogy megkapva azokat a farkasokat, lemészároljátok a nálunk lévő korcsokat, köztük engem is, hogy létrehozd a legerősebb, legmasszívabb falkát. - szünetet tartottam, amint visszaemeltem rá tekintetemet. - Eleinte nem hittem el, próbáltam veled beszélni, de ellöktél, nem érdekelt mit akarok! Én pedig kezdtem úgy érezni, hogy minden vád ellened valós. Elvesztettem a kontrollt, és már nem tudtam mit tegyek. Esélyt se adtál, hogy tőled is hallhassam... - az állkapcsom megfeszült, az izmaim pedig ívben feszültek meg bőröm alatt. Legszívesebben agyonverném saját magamat... Főleg most, hogy újra élednek az emlékek. És akármilyen masszív is vagyok már, akármennyire is megerősödtem, mégis fáj. Nem látszik, nem érezhető, de itt lüktet bennem... - Nem vártam és nem is várom el, hogy bízz bennem. Bár, nem tagadom... Örülnék, ha idővel visszanyerhetném, amit elvesztettem. - komolyan gondoltam, csak az volt kérdéses, hogy őt mennyire érdeklem még... Mert hiába kapálózok én érte, ha ő nagy ívbe telibe sz@rja az egészet. - Nézd, José. Amint megtudtam, hogy mi az igazság... Elhagytam a falkát. Nem szóltam, csak leléptem. Ebben már úgyis van tehetségem... - villantak vissza elmúló éveim temérdek utazásai, és lelépései, amiket akkoriban olyan jól űztem, mintha csak a szakmám lenne. - És, annak tekintesz, aminek akarsz. Én hibáztam, aláírom... De nekem az apám maradsz. Ha lenyeled, ha nem... - haraptam el a szavakat. Ennyi, elmondtam. Voltaképpen mindent tud, amit akartam, hogy tudjon. Ha ezután is elküld, hát elmegyek... Elmegyek, ahogy anno is megtettem, mikor elzavart...
*A válasz hallatán azért kicsit meglepődik. Nem is azért mert Dustin ellent mondott neki, hanem mert még mindig olyan, mintha tisztelné őt, ami azért az események fényében kissé furcsa. Talán ezért lehet, hogy szép lassan, de leengedi a karját, amellyel az ajtóra mutat. Viszont nem szól, csak nézi a másikat. A barna tekintet továbbra is rideg ám most már valami más is vegyül bele... fáradt. Egész egyszerűen belefáradt, hogy egész életében valakivel vagy valakikkel hadakoznia kelljen. Annyira mindegy az egész... csak áll és merőn nézi a kölyköt - számára mindig az marad - és egész egyszerűen nem szól semmit. Hát beszéljen. Végül is ő is elmondta, hogy élte meg, akkor tessék, itt van Dustin-nak a lehetőség. Ő figyel. Arca egész egyszerűen nem árulkodik semmiről, miközben hallgatja a srácot. Márpedig figyel, tekintete, az a kutyához illő szempár, egyeneset a vele szemben álló tekintetébe fúródik. Minden szót hall és - ha ez nem is ül ki arcára, de - mérlegel. Viszont a csend, amit produkál, szinte már zavarba ejtő, csontig hatoló, hiszen semmi jelét nem adja sem megértésnek, sem rosszallásnak. Viszont belül kétségtelenül forognak a fogaskerekek. A monológ végeztével nem szól azonnal. Igazából szóra nyitja a száját, de rá kell jönnie, hogy a hosszas hallgatástól kissé berekedt, így öklét a szája elé téve, köszörüli meg a torkát, csak eztán szólal meg szinte alig hallhatóan.* - Azt mondta rád, hogy korcs vagy? Az én kölykömre? *Ez azért megütötte a fülét és akárhogy is nézzük ez borzasztó sértő a vérvonalukra nézve. Ennél azért jóval több méltóság szorult belé. Viszont a hangvétele ezzel a halksággal mintha enyhült is volna... és nem is véletlenül nevezte a kölykének a másikat, ennek ellenére arcáról még mindig nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Végül ellöki magát a vizsgálóasztaltól, amit eddig támasztott és a másik felére sétál, továbbra is szótlanul. Valamit matat a mellette lévő asztalon.* - Mondd meg a kutyádnak, hogy jöjjön fel az asztalra. De ne hidd azt, hogy ezzel minden el van felejtve. Nem bíztál meg bennem, azt hitted elárulnám a saját falkám... *Oldalra tekint most már Dustin-ra, így az is látszik, hogy kesztyűt húz, tényleg szándékozik megvizsgálni a kutyát, de még nem fejezte be a mondandóját.* - És lehet, hogy neked volt időd rájönni, hogy tévedtél... viszont én nem tévedtem. Befolyásolható voltál és megingott a belém vetett bizalmad, amire azt hiszem sosem adtam okot. Tehát nem ígérem, hogy - ha akár a világ összes ideje is az enyém lenne, - el fogom felejteni és teljesen meg fogom ezt bocsátani neked. *Bár halk és emberi a hangvétele, de legalább olyan komoly is. Teljesen őszintén beszél. Ő most megelőlegezi ezt a gesztust, hogy megnézi az ebet, de egyelőre ne számítson a srác semmi messzemenőbbre. Egyelőre a kettejük kapcsolata távolról sem olyan mint régen, viszont Sánchez hajlandó félretenni az ellenségeskedést és megtenni a második lépést. Ugyanis Dustin már megtette az elsőt azzal, hogy bocsánatot kért lényegében.*
Némán figyeltem Josét, miután befejeztem a mondandómat, nem várva semmit... Hiszen tudom, hogy amit tettem, azt ennyivel nem mosom el. Amint megköszörülte a torkát, kicsit megremegtem, nem tudtam mire számíthatok, hogy vajon megint kitessékel-e. Ám teljesen ellentétesen érintettek a szavai, mint ahogy azt gondoltam... De akárhogy is nézem, jó érzéssel töltött el, még akkor is, ha tisztában voltam vele, hogy ettől még nem történik nyolcadik csoda a világban, nem hogy az életemben. Mégis, örültem a szavaknak, amiket csak úgy magamnak, emlékül elraktároztam az elmémben. - Szó szerint. - nyeltem le a mondat végét, mielőtt teljesen átmegyek kis csivavába és jó hogy nem ugrálom körbe, fark csóválva, idióta ábrázattal, csak mert a kölykének nevezett. Pedig tényleg jól esett, de tudtam, hogy örömködésnek még vajmi kevés helye van. Annyi se... Mozdulatlanul figyeltem, amint ellökte magát az asztal mellől, eleinte nem is tudtam elképzelni milyen célzattal teszi mindezt. Ám újfent meglepett, és ha másból nem is, de ebből a cselekedetből már éreztem némi enyhülést rajta. Persze ettől még nem fog hirtelen minden megváltozni, viszont jó érzéssel nyugtáztam el magamban, hogy mégsem változott annyit, vagy talán semennyit sem. Ezt talán idővel lesz lehetőségem felmérni. - Tudom. - ennyit voltam képes kipréselni magamból, hiszen igaza volt. Nem is hittem, hogy ettől majd minden olyan lesz, mint régen, dehogy... De legalább elindultunk valamerre, ami mindenképp jó. - Grosso, vieni qui! - intettem az asztal felé mutatóujjammal, mely során a kis szőrzsák felpattant, noha némi "nem tetszik" halk morgást hallatva. Olykor megfeledkezem róla, hogy már rég nem az anyanyelvemen beszélek, de foszlányok még mindig maradtak, amik automatikusan peregnek alá szám széléről. Ugyan semmi extrát nem mondtam, csupán oda invitáltam a kutyát. - Nem is várom el tőled, és nem is várhatom el, hogy megbocsájts. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem így megy. Csupán merem remélni, hogy lesz lehetőségem rá, hogy enyhítsek ezen az egész helyzeten. - én magam sem változtattam hangszínt, továbbra is normalizált beszélgetést folytattam, és ahogy eddig sem, úgy most sem szándékoztam feljebb emelni a hangom. Nem is lett volna miért, akkor se tettem meg, mikor ő az imént eltessékelt. Tisztelem őt, és a tűréshatárommal mindez megspékelve elég esélytelen, hogy erősebben szólaljak meg. Finoman simítottam végig Grosso drótos szőrén, bár tudtam, hogy nem szorul nyugtatásra. Okos, és értelmes kutya, aki biztos lehet abban, hogy nem engedem rossz kezek közé. - Nem hiszem, hogy van baja, de azért nem árt egy kis átvizsgálás neki. Mióta Fairbanksban vagyunk, még nem volt dokinál. - rezzenéstelenül beszéltem, természetesen. - És... Kössz, José. - nem a vizsgálatra gondoltam. Ahogy íriszeimet az övébe fúrtam, ezt neki is egyből éreznie kellett. A köszönet inkább annak szólt, hogy ugyan némileg "kierőszakolva" a dolgokat, de végig hallgatott, és válaszra is méltatott.
*Azért a válaszra felmorran. Inkább emlékeztet ez egy farkas morgására, mint hogy emberi lenne. Egyértelműen nem Dustinnak szól, hanem annak, aki korcsnak meri nevezni az ő kölykét. Már, hogy a frászba lenne a kölyök korcs?! Korcs kölyökhöz korcs apa is kell, ami meg ugyebár értelemszerűen nem igaz. Azért a vérét nehogy már leszólja valaki. Viszont nem az a típus, aki nyíltan így kibukjon, szóval ezt így nem is vezeti le a másiknak.* - Az én kölyköm nem korcs. *Mondja végül nemes egyszerűséggel és teljes meggyőződéssel a tényt. Ennyi, ez a téma le van zárva és firtatni sem érdemes. Nehéz eldönteni, hogy a saját méltóságát érzi ezzel a kijelentéssel a sárba tiporva, vagy a kölyökét, de ez jelenleg nem is igazán számít. Amikor a kutya felugrik, a farát kissé lenyomva ülteti le. Annyira nem lepi meg, hogy olaszul is ért az eb, hiszen ismeri azért annyira Dustin-t, hogy hallotta párszor anyanyelvén beszélni... vagy akár káromkodni. Ez utóbbit ő is nagy lelkesedéssel tanulta annak idején tőle, szerinte az olaszok zseniálisan tudnak káromkodni. Használni nem szokta, de jó tudni ilyeneket.* - Adok esélyt, de mint mondtam, ne várd azt, hogy gyors lesz. Lehet, hogy én vagyok korlátolt ilyen téren, vagy nem vagyok elég feledékeny, de ilyen vagyok. És szeretném, ha egyelőre megtartanád a tisztes távolságot, és ki tudnád várni, amíg nem akarlak ketté harapni. *Akárhogy is hangzik, akármilyen kegyetlen őszintén, de ha a másiknak van füle hozzá, akkor könnyen megértheti a lényeget. Azt szeretné, ha Dus kivárná, amíg enyhülnek irányába a negatív érzései. Ennyire egyszerű, viszont nem fogja szépíteni, hogy jelenleg a legkevésbé se szeretné keblére ölelni a fiát. Vívódnia kell és neki sem lesz egyszerű legyűrni ezt az ötven éves ellenszenvet. Viszont most már a kutyával foglalkozik. Belenyúl Grosso szájába, szépen belenéz, nem igazán tart tőle, hogy meg fogja harapni. Aztán szépen végignyomkodja szegény állatot, hogy van-e valami tapintható elváltozás, de az is rendben. A köszönetre csak alig észrevehetően fejcsóvál, jelezvén, hogy nem tesz semmit. Vagy hogy inkább ne firtassák, maga sem tudja, melyik.* - Be van oltva? *Vissza is tér a kutyára, nincs hangulata tovább foglalkozni kettejük kapcsolatával, mert most rögtön biztos nem fog a fél perccel ezelőtthöz képest túl sokat változni.*
Elmosolyodtam. Pedig igyekeztem nem érzelmet ültetni az arcomra, de hát ezt bebuktam... Túlságosan is jól esett, hogy másodszorra is annak nevezett, amit meg sem érdemlek. Legalábbis hibáztam, elég nagyot. És ezt kétségtelenül nem lehet csak úgy lenyelni, és tudtam, hogy ez még önmagában nem jelent semmit. Mégis megmelengette a lelkem elzárt bugyrait. - Mert tőled van... - toldottam meg a kijelentését végül, bár elég halkan. Jó persze nem vér szerinti apám, de jobban szerettem mindig is a sajátomnál. Bár annál nem volt nehéz... Mindig is apámként tekintettem rá, többek között ezért is nyomaszt ez az egész ötven éves sztori. Wahh... - Egy percig se gondoltam, hogy gyors lesz. Teljesen megértem. És csak megköszönhetem, hogy ennyi lehetőséget is adsz. És tudom milyen vagy... - elhalkultam néhány töredéknyi másodpercre. Persze, hogy tudom milyen. Épp emiatt (is) tisztelem őt annyira. Fura a véletlen, de sok mindenben hasonlítunk, még ha ezernyi is köztünk a különbség. Ezért is értettük meg anno egymást, amit sikeresen elcsesztem. Most már csak azon kell pedáloznom, hogy helyrevágjam a dolgokat. - Nem fogok a nyakadon lógni, ezt te is tudod. De azt sem ígérhetem meg, ha sokáig nem hallok rólad, nem jövök el újra. Egyszer elengedtelek Padre... - cseppnyi zavar támadsz a rendszerbe, ahogy azzal a jelzővel illettem, mint régen. A saját nyelvemen, pontosan ugyanolyan természetességgel, mint ahogyan akkoriban. Nagyobbat nyeltem már-már "lányos" zavaromba, amit a lehető leginkább próbáltam eltakarni előle, majd megköszörülve a torkom folytattam. - Most, hogy megtaláltalak, nem áll többé szándékomban, akármennyire is nehéz ezt még most elfogadnod. - az állkapcsom olyan erőteljesen feszült meg, hogy majdnem kipattant a helyéből. Totál agyelégtelenséget kaptam, és ha nem kezd el a kutyával foglalkozni, nem is ráztam volna vissza magam egyhamar. Így viszont egy mélyebb lélegzetet követően, könnyítettem a feszengésemen. Figyelmesen követtem a mozdulatait, amint Grosso-t vizsgálta, attól egy percig se félve, hogy megharapná. Nem olyan fajta. Csak akkor támad, ha tényleg oka van rá. - Egy éve, mikor találtam elvittem orvoshoz, ott megkapta a kellő oltásokat. Ez nem tudom, hogy ennyi idő távlatába szükséges-e újra. Esetleg a veszettség. - nem igazán értettem ehhez a dologhoz, nem az én műfajom. Ha azt kérdezte volna, hogy kell-e egy 10 éves kocsira olajcsere, nyilván rá vágom, hogy még jó! De ez az ő asztala volt. - De ha van egyéb gond, te tudod mi a teendő. - teljesen rábíztam ezt az oltást, és más hozzávalókat. Tisztában voltam vele, hogy teljesen tökéletesen végzi az ilyesmit. Régen is mindig precíz volt, ez kétlem, hogy változott volna.
*Aprót bólint helyeslőn a kiegészítésre. Így van, egy percig sem rejti véka alá büszkeségét, még ha ez most speciel nem is feltétlen Dustin személyének szól. Közvetve esetleg. Persze abszurdum is lenne, ha most büszke lenne a fiúra, hiszen épp hogy csak kezdenek zöld ágra vergődni így ötven év után. Végighallgatja a kölyköt, még ha kezdi azt is érezni, hogy túlbeszélik már. Viszont nem szól közbe, nincs oka félbeszakítani. Azért valahol jólesik ezt hallani, bár a megszólításnál mintha kicsit feljebb szaladna egyik szemöldöke. Jó rég nem hallotta, pedig milyen szórakoztatónak is találta, hogy mindkettejük anyanyelvén így van az apa. Mindenesetre egy kicsit meglepi, de inkább nem teszi szóvá.* - Nem is kérem. Nem tervezek menni sehová és téged sem tudnálak kitiltani a városból. *Aprón vállat von, mintha mindegy is lenne. Végül is tényleg csak az a lényeg, hogy nem szándékozik elmenekülni a kölyök elől, még ha nem is akar egyelőre nagyon nyitni. Nem véletlenül nem mondja, hogy az egyik itteni falkához is csatlakozni szeretne. Mondjuk farkas-körökben, amilyen ütemben terjednek itt a hírek nem csodálkozna azon, ha nagyon hamar kiderülne az, amikor ez megtörténik. Viszont ha nem történt volna meg meg ötven éve köztük ez a kis incidens, akkor most minden bizonnyal Dustinnal vitatná meg, hogy mégis melyik falkát találja szimpatikusnak. Érzi egyébként, hogy a másik örül, meg megkönnyebbül, valahol ezt rokonítani is tudná a benne forgó érzésekkel, de neki még ott van egy nagy adag bizalmatlanság és így hirtelen elég nagy nyomásnak is érzi Dustin jelenlétét. Egész egyszerűen elszokott a társaságtól... az ilyen közeli társaságtól is legalább. Hiszen a kölyök mégis csak a fia, szinte mindent tud róla. Mindenesetre a kutyával foglalkozik és ez azért egész jól eltereli a figyelmét az érzéseiről és a gondolatairól.* - Évente kell oltatni, szóval éppen esedékes. Egyébként teljesen egészséges, jól van tartva. *Nem hangzik dicséretként, pusztán egy megállapítás. Egyébként nem véletlenül ilyen csendes most. Ha lenne is kérdése, egyelőre nem szándékozik feltenni, egész egyszerűen egyelőre nem érdekli, hogy is van mostanában Dustin, hol és hogyan él... éppen elég az, hogy megjelent és még mindig mind a ketten egyben vannak, annak ellenére, hogy ezt a pillanatot egyszer sem így képzelte el. Egyébként elő is veszi az injekciót, szakszerűen felszívja vele a veszettség elleni oltást. Ha Dustin nem szól, akkor bizony ő is hallgat mindennemű feszélyezettség nélkül.*
Reméltem, hogy nem áll szándékában elhagyni a várost, ha már végre rátaláltam. Nem volt ínyemre még egy pár évtizedes világjáró körút! Elvégre a célom ő volt, noha a vége felé már csak vergődésnek nevezném, de akkor sem adtam fel! És lám, ha a cél végét még nem is értem el, de a feléig eljutottam, ami nagy szó! Az pedig, hogy nem tudna kipaterolni a városból, az helytálló. De hiába az ilyesfajta megjegyzés, akkor se töri le a szarvaimat! Végre ráleltem, és csak ez számított jelenleg. - Azért örülnék, ha a számomat eltennéd... Ha netán valamikor is arra jutnál, hogy beszélnél velem. - toltam elé egy névjegykártyát, amin az autós okosságom is rajta fityegett, igaz ez már régi. De jelenleg ez volt kéznél, már amennyiben elfogadja. Persze mondhatni jogomban sem áll ilyet kérni tőle, de a kiskapukat mindenképp meg akartam tartani. - És remélem, nem fogod zokon venni, ha egy idő után késztetés szerűen beállítok ide... - Grosso-val most nem poénkodok, ez nem lenne jó időzítés. Pedig rá végképp foghatnám, hogy miért vagyok éppen itt újfent. De egyelőre azzal is beérem, hogy egyáltalán szóba állt velem, és egy kis reménysugarat dobott felém. Amiért minden tőlem telhetőt meg is fogok tenni, hogy oldjam a köztünk feszülő jeges falakat... Már csak a kutyára koncentráltam én magam is, végig nézve, amint beadja neki az oltást. Csak a kis bőre rezzent meg, amint kissé megérezte a szúrást, de egész jól tűrte. Pedig emlékszem, mikor pici volt, micsoda ricsajt csapott, te jó ég! Ahhoz képest ő is megedződött. - Bíztam benne, hogy rendben lesz minden. - hogy dicséret avagy sem, az lényegtelen. Tényleg igyekeztem a lehető legjobban figyelni Grosso-ra, ha már más nem jutott az életből, vagy éppen nem maradt... Időszerű lesz a heti vállveregetés, hogy mennyire elcsesztem anno mindent... Bár, talán ezzel a nappal kevésbé kell fájdalmasan adagolnom magamnak... Az első lépés megvolt, és ennek csak örülni tudtam. Pláne, hogy nem estünk egymásnak, és higgadtak tudtunk maradni a magunk módján. Jó, José-t amúgy sem úgy ismertem, mint aki tőből letépné a fejemet, de a jogos sértettségre való tekintettel, azért volt bennem bőven tartás. - Ha bármiben rendelkezésedre állhatok, remélem idővel felkeresel. - közben levezényeltem a kutyát is az asztalról, amennyiben José befejezte a vele való munkálatokat, és mivel már nemigen volt mit mondanom, és nem is akartam tovább feszegetni a témát, jobbnak láttam magára hagyni, hogy feldolgozhassa ezt az egészet. Mert még ha nem is mutatja, biztos vagyok benne, hogy ezen lesz mit átrágnia magában. - Nem akarlak tovább feltartani... - léptem el az asztaltól, teljesen őszintén kapcsolva össze pillantásomat az övével. - Remélem, hamarabb látlak, mint ahogy kételkedem benne. - igen, eléggé kettős érzés volt bennem a továbbiak függvényét tekintve. És csak remélni tudtam, hogy lassacskán enyhül majd irányomba.
*Nem igazán mond semmit arra, hogy el kéne tennie a másik számát. Annyira nem él benne még ösztönösen a modern kommunikáció iránti égető vágy és természetesség. Magyarán simán el szokta felejteni elkérni azoknak a telefonszámát, akikkel szándékozik beszélni. Nem idegenkedik a mobiltelefontól, csak nehezen szokja meg az új dolgokat... meg a régiúj dolgokat is, mint ezt Dustin most tapasztalhatja is. Mindenesetre átveszi a névjegyet és szemre is vételezi azt.* - Autószerelő? *Ösztönösen jön a kérdés, lévén meglepi a dolog. A papírról sandít fel a srácra, valamiféle megerősítésért, vagy magyarázatért. Lehet, hogy nem érdekli egyelőre hogy is él a másik, de ez az információ oly mértékben a képébe jött, hogy nem lehet nem rákérdezni. A következő megjegyzés hallatán kissé felszaladnak szemöldökei, közben szépen zsebre vágja a névjegyet is.* - Remélem te sem fogod zokon venni, ha egy idő után késztetésszerűen riasztót szereltetek fel. *Tekintete a kutyára siklik, igyekszik nem Dustinra tekinteni, ugyanis ez a megjegyzés éppenséggel nem volt véresen komoly, és ezt követően valami mosolyszerű is bujkál a szája szegletében. Nem akar ám hamis biztonságérzetet adni a srácnak a kapcsolatukat illetően, hiszen benne sincs még meg, de ez a kis megjegyzés csak úgy jött. A kutyával kapcsolatban tényleg minden rendben és hamar be is adja az oltást, majd utána azért beletúrva az állat bundájába megvakargatja, hagy örüljön. Az olyan részletekkel, mint az oltási könyv, pedig nem szándékozik foglalkozni, lévén bajos tud lenni egy több száz éves farkas gazdinál, akinek eleve minden irata hamis már. Arra bólint, hogy majd felkeresi, bár pontos időt most tuti nem fog mondani. Az a biztos, ha meghagyja a másikat a bizonytalanságban egyelőre. Legalább is, amíg ő is abban van.* - Jól van... *Úgy fest akar még mondani valamit, csak aztán rájön, hogy fogalma sincs mit. "Vigyázz magadra"? Ez még valahogy nem jön a szájára, majd talán a következő alkalommal. Ha pedig a srác távozik, akkor persze elköszön.*
Csak remélni mertem, hogy nem fogja a képembe vágni a kis fecnit, amit igyekeztem a lehető legnyugodtabban átadni neki, noha nem mondom, hogy nem remegett meg a kezem félúton. De reményeim szerint nem látta. - Is.. Főként Tuning, de a javításukkal is foglalkozom. - aztán rájöttem, hogy ennyi információ pont elegendő lesz. Semmi értelme lefárasztanom a miként, és hogyan alakult így, és mennyire értek hozzá szövegekkel. Jelenleg még nem volt ennek helye kettőnk között, és amúgy sem éreztem, hogy annyira érdekelné, amennyire tágan eltudnám neki mesélni. A megjegyzésére legszívesebben morrantam volna egyet, de jogos volt. Ha nem vagyok kívánatos, akár még megeshet az is, hogy Dustin ellenes riasztóval keríti körbe az épületet. Beleférne. De nem ilyennek ismerem, az ércessége pedig jelen esetben helyénvaló. Ennél sokkal nagyobb pofonokat is érdemelnék tőle... Nem szóltam semmit végül, csak száj húzva néztem rá, jelezvén, hogy értem én a dolgokat. Ez nem azt jelenti, hogy nem szabad jönnöm, csak időt kell neki hagynom. És így is fogok tenni. Legalábbis igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy ne essek bele a késztetés alkotta káoszba, és becsavarodva vonszoljam el magam idáig, egy hűvös estén... Áhh, csak leégetném magam. Várnom kell, és várni is fogok... Ameddig szükségét érzi. Csak ezt az átok szaggatta bizonytalanságot ne érezném... Nem túl jó érzés... Ideje volt elköszönnöm, bár néhány másodpercig bennrekedtek a szavak... Mintha mondani akart volna valamit, de tudtam, hogy feleslegesen várok én magam is többre. Mélyebbet sóhajtva pillantottam vissza rá az ajtóból, aminek kilincsére már fagyosan rákígyóztak ujjaim. - Viszlát... José. - szívesen hívnám úgy ahogy régen, de mikor az előbb is kiszaladt a számon, azt hittem menten szörnyet halok. Még nincs itt az ideje, és nem siettethetek semmit! Most pedig mennem kell... Halkan húztam be magam után az ajtót, ezernyi gondolattal vergődve önmagamba, sietve fordulva ki az utcára, hogy a következő sarkon már csak a talaj felvert pora maradjon utánam.
Végre itt vagyok Fairbanksben, ami sokkal szebb hely élőben, mint a képeken. Igaz kisebb város, mint az előző otthonom, de ez engem csöppet sem zavar! Sőt annál jobb...Amúgy sem volt nekem való a nagyvárosi élet...Azok a reggeli tömegek...Borzalmas. Több órás bolyongás után végre sikerült megtalálnom az állatorvosi rendelőt. Továbbra sem telefonáltam be, hisz nem tudom mi is a számuk, sőt igazából semmit sem tudok róla, de csak nem lehet olyan rossz. Ahogy belépek a váróterembe az állam is leszakad. Nah ennyi emberre nem számítottam. És ezt mind meg kell várnom mielőtt beszélek a főnökkel...De még az sem biztos, hogy bent van! Remek! Még szerencse, hogy hoztam magammal olvasnivalót, bár ilyen állapotban nem fogok tudni olvasni. A szívem a torkomban kalapál ezerrel. Igen izgulok, hogyne izgulnék, hisz végül is egy spontán megtervezett interjúra megyek. Lehet, hogy nem is fognak örülni nekem...No nem baj egy próbát azért csak megér. Miután végre az utolsó páciens is elment minden holmimmal és legszebb mosolyommal együtt besétálok a dokihoz. -Jó napot!...Igazából én nem hoztam állatot magammal, mert más ügyben jöttem ide....Öhm Alice Lavant vagyok és abban reménykedem, hogy esetleg beszélhetek a főnökkel munka ügyben.-Nyugi Alice nem kell így izgulni. Mi lehet a legrosszabb? Kiröhögnek és kidobnak...Azt meg ki lehet bírni...Mert leharapni a fejed biztos nem fogják...Nem vadállatok!
*Persze halvány fogalma sincs arról, hogy valaki ötletszerűen eljött állást keresni pont ide. Talán mert pont ez az ötletszerűség lényege. Viszont itt tartózkodik, lévén az állatorvos nem hátrány, ha a rendelőben van rendelési időben. Főleg, hogy ma ilyen nagy oltási mizéria van, ha már ilyen sokan teszik itt tiszteletüket. Tehát azért elég hamar lerendezi a népeket. Természetesen szokás szerint fehér köpenyét viseli, ami amolyan előírás bármilyen egészségügyben dolgozó személy számára. Haját most a megszokottól eltérően összefogta hátul, munka közben ez sem olyan ritka. Elég sok gazdi van, aki tart attól, hogy hajszál hullik szegény állat szájába, vagy akárhova, ami mondjuk elég elvetemült elképzelés és nehezen is érthető, hiszen a háziállatok egy igen nagy hányada eleve szőrös. A gazdik nagy hányada pedig kretén. Ezért nem őket, hanem inkább az állataikat gyógyítja. Épp az utolsó kis beteg kartonját teszi vissza a mappájába háttal az ajtónak, amikor is belép a fiatal nő. Pedig már azt hitte elfogytak. Aprót sóhajtva fordul meg, de ahogy a nő belekezd a mondandójába, kissé mintha felszaladnának szemöldökei. Nincs állat, helyette van szóáradat, amit nem nagyon tud hova tenni. Nem válaszol azonnal, tart némi hatásszünetet, hogy feldolgozza a hallottakat.* - Nem emlékszem, hogy adtam volna fel hirdetést. *Válaszolja végül nemes egyszerűséggel, majd fogja magát és kartonos szekrényhez sétál, hogy betegye szépen a helyére a mappát, így ismét hátat fordít a nőnek. A hanghordozása alapján nem tűnik igazából gorombának, inkább csak tényt közöl. Ezzel szemben a mappa nem fog beugrani magától a helyére és csak el fogja felejteni, ha sokáig váratja. Így viszont lehet bunkónak tűnik, de ez speciel kimondottan hidegen hagyja.*
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Igazából mindenre számítottam, de erre a mondatra nem. Akkor most ez azt jelenti, hogy menjek el, mert senkire sincs szükség, vagy csak egy burkolt kérdést tett fel? Pfff...Nem kezdődik valami jól. -Igen tényleg nem adott fel. Sajnálom, hogy csak így betoppantam. Igazából csak abban bíztam, hogy esetleg van egy szabad hely....Bármit szívesen elvállalok! De természetesen megértem ha nem alkalmas az időpont.-Egy halk sóhaj csúszik ki ajkaimon, majd a földre pillantok. Nah most mit csináljak? Köszönjek el és menjek el? Vagy lehet, hogy belemegy egy beszélgetésbe. Azt hiszem nem volt túl jó bemutatkozás, pedig az első benyomás mindig nagyon fontos. -Esetleg visszajöjjek máskor vagy soha?-Ez nagy hülyeség volt....Minek jöttem ide? Előbb meg kellett volna tudni a telefonszámát, vagy bármit....De így betoppanni semmi előzetes nélkül...Bolond vagy Alice. Ez az egyetlen állatorvosi rendelő itt és sikerült elbaltáznod az esélyed! Gratulálok!
*Nem igazán konstatálja a nő meglepettségét, hiszen a szekrénynél matat. Mondjuk ez talán jobb is így, mert ő se nagyon tudná hova tenni Alice meglepettségét. Mondjuk a következő kis monológtól azért tényleg felszaladnak a szemöldökei, de előbb szép komótosan visszateszi a mappát és csak ezt követően fordul meg. Egy konkrétan nem tudja mit mondjon, és ezt még tetézi is a nő az utolsó kis megjegyzéssel. Talán ha eleget várna, akkor Alice magától is távozna, de csak nem bírja megállni, hogy ne szólaljon meg. Ami azért nála elég ritka dolog.* - Alice... értem én, hogy akar valamit tőlem, de mi lenne ha előbb leülne és végiggondolná, mit szeretne mondani? *Kezével a közeli íróasztalnál lévő székre mutat. Speciel az az egy szék van az egész szobában, meg még a vizsgáló ágy. De mindegy, mert José nem is tervezi, hogy leül. Inkább abban bízik, hogy a nő helyet foglal és tényleg kicsit lenyugszik, mert nem igazán tudja az izgalmon kívül másra fogni a dolgot. Még egy poharat is kiöblít a csapnál és enged bele hideg vizet, amit aztán letesz az íróasztalra.* - Tehát... idejött mindenféle előzetes megbeszélés nélkül és szeretne valamiféle munkát... de ha nem vagyok elég készséges, akkor vissza se jön többet... Nem tudom jól értem-e. *Igen, nagyjából pont ezt szűrte le az eddig hallottakból. Még arról sincs halvány fogalma, hogy a hölgy esetleg állatorvos, így még a takarítói munka sem esett ki a pakliból. Plusz feltétlen eltökéltségre vall, ha a viszonzatlan mosolygás láttán azonnal megfutamodna a nő. Tehát... várja a bővített választ némi érdeklődéssel tekintetében, miközben a vizsgáló ágynak dől karjait összefonva mellkasa előtt.*
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A szavai hallatán fülig vörösödöm. Igaza van. Most biztosan egy bolond nőszemélynek tart. Egy nagy levegőt veszek, majd leülök a felkínált helyre. Ide jövet többször is átvettem a szövegem, hogy pontosan mit fogok mondani neki, hogy határozott és tömör legyek...De e helyett csak bénázom. Szokásos. -Elnézést! Nem tudom mi ütött belém!-A vizet meg is köszönöm és iszom is belőle, majd elkerekednek szemeim. -Nem dehogy...Félreértett....Tudom illetlenség volt tőlem csak úgy idejönni, de nem találtam semmi elérhetőséget. Lehet, hogy én kerestem rosszul, sajnálom! És úgy értettem, hogy ha esetleg Ön nem kívánja, hogy itt legyek vagy nincs munkája akkor nem jövök vissza Önt zaklatni!-Miért kell nekem ilyen félreérthetően beszélni? Szedd össze magad Alice! -De engedje meg, hogy előröl kezdjem a dolgokat!-Egy újabb nagy sóhaj, majd határozottabban, mint az előbb nekikezdek újra a bemutatkozásnak. -Én Kanadából jöttem, ahol állatorvosnak tanultam, majd állatorvosként dolgoztam is két évet. Sajnos megszűnt a munkahelyem, így kerestem máshol, de nem jártam sikerrel. Ezért is jöttem ide...Bíztam abban, hogy esetleg itt kapok. Hoztam magammal önéletrajzot is, ha kíváncsi lenne rá.-Elő is veszem táskámból a mappát, amiből kiveszem a szépen kidolgozott önéletrajzomat és ha netán kéri akkor oda is adom neki. Azt hiszem most már mindent elmondtam magamról, de nem hiszem, hogy jobb lenne a helyzetem elég béna voltam az elején. Nem is értem. Mit képzeltem? Hogy azonnal rábólint és kitörő lelkesedéssel fogad engem?
*Komolyan elgondolkozik azon, hogy úgy tulajdonképpen minek is tartja a nőt így első körben. Mondjuk nem az a típus, aki első benyomás alapján bárkit is elásna, de tény, hogy az is fontos tud lenni. Mindenesetre még tartja magát ahhoz, hogy nem gondol semmi negatívat a nőről. A bocsánatkérés is egy igazán jó kezdés és bólint is rá egyet, jelezvén, hogy értette. De legalább már ketten vannak, akik nem értik mi ütött belé. Amúgy az már így első körben is leszűrhető, hogy nem az a mosolygós fajta, jelenleg is inkább a padlót stíröli, miközben ugyebár a vizsgáló ágynak támaszkodva áll. Azért amikor az elérhetőség kerül szóba, kissé talán meglepetten tekint a nőre.* - A telefonkönyvet próbálta? *Kérdi halkan, igyekezvén minimalizálni a hangjából kivehető szarkazmust, de a vájtfülűek így is érthetik. Ez inkább amolyan költői kérdés. Egyszerűen neki valahogy magától értetődő lenne, hogy ha egy egészségügyi épületet szeretne elérni, akkor belenézzen a telefonkönyvbe, hiába is divatjamúlt a mai felgyorsult világban. De amúgy figyel a nőre, most már nem veszi le róla a tekintetét. Ez a kezdés már sok-sok fokkal jobb, mint az előző volt. Bár ábrázatáról ezzel szemben továbbra sem olvasható le semmi.* - Természetesen. *Hangja kissé talán unottnak tűnik, de ezt mondjuk esetében meg kell szokni, ő ilyen. Viszont nyújtja a kezét azért az életrajzért és átveszi a nőtől. Majd szépen végigolvassa, nem igazán zavartatva magát. Végül is Alice-nak kell a munka, ennyit csak kibír tétlenül, kapott vizet is meg minden. José pedig néha csak alig észrevehetően bólint, talán hallott egy-egy az életrajzban megemlített intézményről, vagy netán tetszik neki, amit olvas, ezt elég nehéz eldönteni. Mindenesetre egyértelműen sem a tetszését, sem a nem tetszését nem lehet leszűrni. Amikor pedig a végére ér visszaadja az önéletrajzot.* - Miből gondolja, hogy szükség van itt rajtam kívül még egy állatorvosra? *Csak egy egyszerű kérdés, tekintetéből még némi érdeklődés is leszűrhető. Bizony, most azt várja, hogy Alice meggyőzze.*
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Úgy érzem magam, mint egy kihallgatáson. Csak az a kis asztal hiányzik és az a bizonyos lámpa, amivel az ember arcába világítanak. Valahogy az nem merült fel bennem, hogy ilyen lesz Ő, pedig lehet, hogy akkor meg sem próbáltam volna. Ez nem nekem való...Úgy sem vesz fel...És ha igen folyton stresszben élni? Telefonkönyv?....Nah most játszódik le az a jelenet bennem, mikor a rajzfilmfigura lenéz a mélybe és lezuhan. Igen erre nem gondoltam...A mai világban a telefonkönyvre szerintem az ember nagyon ritkán gondol, de úgy tűnik, hogy Ő nem. Remek! Most ástam el magam nála örökre. Mint egy giliszta, vagy féreg....De legalább jót röhöghet magában rajtam. Csak egy piros orr és színes paróka hiányzik rólam...Akkor még azt is eljátszhatnám, hogy csak vicc volt, de így! És íme jön a következő kérdés. Ha lehetséges lenne most ismét leszakadna a már párszor visszavarrt állam. Hogy miért? Honnan kéne azt tudnom? Ezen nem is gondolkoztam még, de hát nem is ismerem még ezt a várost....Na jó Alice most nyugi van és gondold végig. Mély levegő és hajrá...Ennél rosszabb ritkán lehet! -Bevallom őszintén még nem nagyon ismerem ezt a várost, de ahogy elnéztem a mai nap folyamán gondolom itt is jó sokan tartanak otthonukban háziállatot és ki tudja...Még talán a környező farmokon is lehet jó pár. Így elkélhet a segítség egy zsúfoltabb napon, vagy esetleg mikor Önnek műtenie kell és közben egyszerűbb vizsgálatokat kell megtenni...Vagy gondolom Ön is szeretne néha otthon maradni, vagy elutazni és pihenni. És még a papírmunkát is lesz kire kiosztania.-Az utolsó kis poénnak szántam amitől egy nagyon aprócska mosoly, talán olyan Mona Lisa-s jelenik meg arcomon. Ennél jobb válasz most hirtelen nem jut az eszembe...De remélem ez is megfelelő a számára.
*Látszólag nem ítélkezik, gyakorlatilag pedig... ki tudja. Még ő maga sem biztos benne, hogy elásta-e magát a nő előtte. Azt persze meg kell hagyni, hogy az életrajz kifejezetten figyelemreméltó. Mármint, valamelyest frissen végzett állatorvos, két éves szakmai gyakorlattal. Végül is ez lehetne mindenkinek az álma a munka-piacon. Csak az a gond, hogy ő nem keresett maga mellé senkit. Na és ezért hangzik el az a bizonyos kérdés. Érdeklődő tekintettel, ám szigorú ábrázattal hallgatja végig a nőt. Egyelőre semmi jelét nem adja annak, hogy tetszene neki a válasz. A végén lévő kis poénon sem mosolyodik el... tán mert nem is kellene annyira poénnak lennie. Tényleg utálja a papírmunkát. A kis monológ befejeztével egy kis csend áll be, ugyanis nem válaszol azonnal. Csak elnézi a nőt, talán fél perc is eltelik így. Úgy fest forognak odabent a fogaskerekek. Nem, egyáltalán nem lassú felfogású, csak mérlegel, hiszen valakinek azt is kell. Végül pedig ellöki magát a vizsgáló ágytól és megindul az ajtó felé.* - Hétfőn várom itt kilenckor. Azt hiszem meg tudunk egyezni egy olyan időbeosztásban, ami mindkettőnknek megfelel. Órabérről és a részletekről majd akkor beszélünk, mert át kell szerveznem a pénzügyeket... *Még kéne valamit mondani, de már odaért az ajtóhoz és nem tudja, hogy mi lenne most helyén való. Egyébként hangja továbbra is szörnyen unott, bizonyára nincsenek vérnyomásproblémái. Végül csak kiböki, ami eszébe jut.* - Ne késsen. *És kinyitja az ajtót, bízván abba, hogy elég egyértelműen adja a nő tudtára, hogy nem igazán fog most cseverészni. Speciel lenne más dolga is. Azért a bunkó-detektor bejelez, szóval az arcára varázsol valami apró, még akár egész őszintének is ható mosolyt.* - És köszönöm, hogy eljött.
Kezdőlap
