Nem rég jöttem a városba, és már is van munkám, aminek nagyon örülök, hisz ez egy olyan indok, amibe nem köthet bele senki sem, hogy nem otthon töltöm az időmet. Nem szívesen jöttem ide, hiszen én amolyan nagyvárosi nő lennék, szeretem a nyüzsgést, azt, ha sokan vannak az utcán… New York, Tokyo, Párizs… nem értem miért ebbe a városba kellett jönnünk. De Richard döntött, és ha a fejem tetejére állok, akkor sem tudtam volna megváltoztatni a döntését.
Korán keltem, mivel a fotózás délelőtt van, és előtte elvégzik a szükséges előkészületeket. Haj, smink, beletelik egy kis időbe, pláne ha nem annyira jó sminkest hívnak… de remélem ez nem így lesz. Nem szeretek várni. Remélem, már pontos elképzelésük van, hogy mit is akarnak, és nem ott kezdenek majd elkísérletezni. A reggelemet egy forró csokival kezdtem, majd egy gyors zuhany, öltözés, és irány az Anytime Fitnesz Konditerem. A helyet is reklámozzuk majd, és a ruhákat is, így két legyet ütnek majd egy csapásra.
A súlyzóknál végeztünk, most jönnek a különböző gépek. Nem szeretem, amikor azt hiszik, hogy bábuként mozgathatnak, de most jó leszek, és nem fogok szólni e miatt, hanem csak tűrök. Akkor hamarabb is végzünk.
A napokban hallottam arról, hogy a város konditermében valamiféle fotózás lesz és a híres modell Jessica Rocher lesz a modell. Ezt az alkalmat muszáj megragadnom, hisz ki tudja mikor futhatok össze ilyen könnyen egy ilyen híres modellel. Aztán még az is meglehet, hogy munkát is tudok adni neki, amit talán el is vállal. Milyen jó bemutatkozás lenne a boltomnak! Már látom a plakátokat! Izgatottam vártam a fotózás napját. Este nem is tudtam aludni, csak azon kattogott folyamatosan az agyam, hogy vajon milyen lesz a találka. Bár ki tudja. Az is lehet, hogy egy beképzelt csaj, akinek minden pici munkára akad egy ember és ha tehetné még a WCzést is mással intéztetné el. A konditermet nagy örömömre hamar megtaláltam. A fényképezés már elkezdődött, de biztos vagyok benne, hogy még sokáig fog tartani. Izgatottan lépek be a helyiségbe. Próbálok halk és láthatatlan maradni, nehogy miattam álljon le az egész munka. A háttérbe szorulva meg is állok az egyik gép mellett, majd le is veszem a kabátom és érdeklődve figyelem fotózást. Még nem merek odamenni, nah meg biztosan kivágnának, ha csak úgy belezavarnék. Valamikor kell maj tartaniuk egy kis szünetet és akkor majd mint keselyű a prédájára én is lecsapok rája.
Nem csak helyszínt váltunk, hanem ruhákat is. Most egy szürke, rózsaszín mintás, térdig érő testhez simuló nadrágot kapok, és egy rózsaszín toppot, fekete „szegéllyel”. Igazán kényelmes darabok, könnyen lehet bennük mozogni, csak egy gond van az ilyen ruhákkal. Nem mindenkinek áll jól. Vagy vékony, és szépen izmos nők veszik fel, vagy senki. Igaz, sokan úgy gondolják, hogy az ilyen jól áll nekik. Mindenki maga látja, hogy egy adott ruha darabot föl vehet e avagy sem, én leszólni senkit nem fogok, az nem az én asztalom. Ha kérnek tőlem segítséget akkor szívesen segítek, de itt most nem tehetem. Itt nekem adják a ruhákat, amikbe bele kell bújnom, és csinálni a dolgomat. Pózolni, és barátságosan mosolyogni, hogy elérjem, az emberek ilyen ruhát akarjanak, és ebbe az edző terembe akarjanak járni.
Egyik gép után jön a másik, nem csak oda állunk melléjük, hanem ténylegesen használjuk is őket. Szeretem az ilyeneket, mert így megtapasztalhatom, hogy mik azok, amik tetszenek, és később is érdemes lenne használni őket. Mindig akadnak olyanok, akik jönnek, és megnézik, hogy hogyan is zajlik egy ilyen fotózás. Most is van egy pár nézelődő, nekem személy szerint semmi bajom velük, sőt a szünetekben még jó is velük beszélgetni. A városról is sokat meg lehet tudni, meg magáról az emberről is. Hogyan került ide, mik a céljai egy ilyen helyen.
Hamarosan szól is a fotós, hogy most tartunk egy kis szünetet, megéhezett... Fogtam egy fél literes ásványvizes üveget, majd leültem az egyik kissé félre esőbb székre, én ott fogok várni, vagy majd megyek egyet sétálni, megnézem talán majd azokat a helyeket ahol még nem fotóztunk.
Szinte végig tátott szájjal figyelem Jessicát. Ez a nő nem semmi. Minden mozdulata tökéletes. Nem is értem miért csinálnak ennyi képet, hisz biztos vagyok benne, hogy az összes remek lett. Ennyire tehetséges modellt eddig nem láttam, de igaz is nem is dolgozom rég ebben a szakmában. Aki megnyeri őt a világ legszerencsésebb embere. Ahogy kihirdetik a szünetet izgatottan sétálok oda a fotóshoz, miután befejezte a pakolást. Váltok vele pár szót a munkájáról, Jessicáról és szinte mindenről. Nem egy szimpatikus fazon a fickó, de ritka is a normális divatfotós, vagy legalább is én még nem találkoztam olyannal. Sajnos nehéz is velük dolgozni. Csodálom is Jessicát, hogy ilyen jól bírja. Mivel az említett "leányzóhoz" senki sem megy oda, így előveszem a bátorságom és mellé lépek egy nagy vigyor kíséretében. -Szia! Remélem nem zavarok! Masako Saito vagyok!...Biztos nem ismersz. Öh kezdő divattervező!-Kezemet illedelmesen felé nyújtom, majd ha elfogadja azt jön is a kézrázás. -Biztosan sokat hallottad, de hihetetlenül jó vagy! Eddig csak hallottam a tehetségedről, de így élőben látni. Valami elképesztő!...Ritka az ilyen modell. Nem is értem miért nincsenek tele a képeiddel az összes újság.-Na jó talán kicsit elragadtattam magam, no de meg lehet azt nekem bocsátani, főleg ha ilyen kedvesen mosolygok.
A mai napom szabad. A két csapos átvállalta, bár a csaj csúnyán szentségelt, amikor felhívtam, hogy be kellene jönnie, de végül csak sikerült megoldania. Hát igen, nem hagyom a szerencsétlent orosz milliomosokkal ismerkedni. És mivel a napomat sikerült ilyen, kissé talán gonosz módon szabaddá tennem, úgy döntöttem kezdek is magammal valamit. A sereg óta amúgy is egészen karban tartottam magam, de nem ártana megnézni, mit tudnak a helyiek ajánlani. Ki tudja, még a végén fizetős vendégükké leszek. Így aztán összecsomagoltam, amire csak szükségem lehet, aztán fölkerekedtem és elindultam a város egyetlen konditerme felé. Egy kicsit örültem, hiszen az ilyen helyek megnyitják a hasonló érdeklődésű emberekkel való találkozás esélyét. Persze annak is jó esélye van, hogy más veteránokkal találkozom, ami meg a legjob kérdésekhez vezet. Hol szoltáltál? Milyen rangban? Tényleg, csak őrmester? Mi történt? Ó, sajnálattal hallom. A sötét utcákon bandukolok hát és közben magamban dúdolok egy számot. Embert nem látok, így nem is aggódok. Bár ki tudja, azért az ember katonaként megtanulja, hogy a veszélyt nem mindig látja. Viszont a rablógyilkosságnak rohadtul körülményes módja lenne egy mesterlövész alkalmazása, azt azért lássuk be. Egyébként is csak kiütközik a paranoiám, nem is kellene vele törődnöm. Csak már elszoktam attól, hogy egyedül sétálgassak a városban éjjel, ez a nagy büdös helyzet. Vagy úgy a sétálgatástól is. Túl sok időm megy el a kocsmában, zéró emberi kapcsolatok meleltt. Most, hogy Lily megjött talán változik majd a helyzet. Amikor megérkezek gyorsan átöltözök. Furcsa nekem, hogy nincs senki rajtam kívül, de hát késő van már, szóval bizonyos fokon érthető is. Amúgy is hófelhők virítanak a horizont szélén, legalábbis a csillagok hiányából erre következtetek. A legrosszabb, ami történhet hogy bevackolom magam ide, aztán kivárom a reggelt meg a mentőosztagot. Bár lehet, hogy nem ártana a társaság, de elleszek én a recepcióssal meg a büféssel, ha még bent vannak. Hacsak nem menekülnek el és zárják rám. A futópadokhoz megyek, fülembe teszem a telefon headsetjét, aztán már mehet is a móka. Magas fokozatra állítom a gépet, a zenét feljebb tornázom és onnantól kedzve se nem hallok, se nem látok. Csak „futok” előre. Bemelegítésnek tökéletes. Ráadásul meglepetésemre nem dőlök ki az első öt perc után, ami annyit tesz, hogy az Army Tábornak azért voltak hatásai.
Csütörtök van, és ha csütörtök akkor edzés. Vagyis irány a konditerem. Na nem, mintha rászorulnék, de azért karban kell tartani magamat. Csak, hogy ne tunyuljak el, amíg végre harcolni is megtanítanak az egyetemi pincében. Vicces ez az egész. A fene se gondolta volna, hogy miket nem művelnek odalent. Most, hogy bejárásom van az őrzők területére kifejezetten érdekesnek és izgalmasnak találom ezt az egészet. Persze Anyával alapozunk még csak, de akkor is. Élvezem és alig várom a komolyabb dolgokat. Remélem mielőbb nekiáll oktatni valami titkos őrző fogást. Nem volna rossz megtanulni valami önvédelmet sem. Már nézegettem, az egyetemi hirdetések között van direkt nőknek tartott óra hirdetve. Talán megnézem az első órát.
A sporttáskát a hátamra vettem, miközben megindultam a konditerembe. Néhány hete - mióta igent mondtam az őrzők elhívására - kezdtem ennek a "gyúrjunk wazze" őrületnek. Igazából jól jött, mert kifejezetten lekötötte a fölös energiáimat. Így nem járt az agyam se Jericho hiányán; se azon, hogy mikor tanulok már meg varázsolni vagy harcolni; esetleg valami hímnemű egyént hol találok akin levezethetem a frusztrációmat. Szóval miután bejelentkeztem és átvedlettem a sportrucimba a fülembe dugtam a telefon fülhallgatóját és elindultam a futópadok felé. Fura, mert ennél azért többen szoktunk lenni napközben, ha jövök.
A munkaidőm lejárt, jó öt óra is elmúlt már, de egyetlen fickón kívül más nem tartózkodott a hatalmas helyiségben. Ami azért meglepő volt még számomra is. De némi vállvonás után a srác mellett kettővel lévő futópadra álltam rá, majd előbb séta tempóba kapcsoltam, majd feljebb toltam szinkronba hozva a futási sebességemmel a készüléket. Jó egy órát terveztem futással eltölteni. Néha ugyan vetettem egy-egy sanda oldalpillantást a srácra, mert hát nem nézett ki rosszul és valahonnan rém ismerős volt a feje. De igyekeztem megregulázni magam és a futásra koncentrálni a közelemben lévő férfi helyett.
Már körülbelül tíz perce rohanok egyenesen az ismeretlenbe, lassítás, megállás vagy kifulladás nélkül. Dől is rólam a verejték, de nem foglalkozok vele. Lelki szemeim előtt kirajzolódó jelenet elől akarok elfutni. Furcsa dolog, ha az ember szeme előtt van valami, mégis arrafelé fut, hogy elmeneküljön előle. Nem kellene hátrafordulnom? Az egyszerűbb lenne. Na meg repülni is egész szép gyorsan megtanulnék, legalábbis gyanítom. Aztán a fal adná a másikat. Meg a kedves nővérke a branült. Fasza lenne, mondhatom.
Inkább oldalra pislantok, a csajra, aki nem is annyira régen érkezett. Így profilból nem is rossz, meg kell hagynom. Eh, nesze, Paul, ne bámészkodj, mert már lassulsz is. nem akarsz egy jó csaj szeme láttára repülésbe kezdeni, igaz? Egyébként is tengerészgyalogos vagyok, vagy mi a tököm, szóval a levegőt meghagyom a légierős srácoknak. Tankot meg errefelé hiába keresnék, akkor sem találnék. Meg minek az nekem már? Békés állampolgár lettem, valljuk be, akit legfeljebb az árvizek, a nagyobb lavinák meg ilyenek esetén hívnak be, ha szükség van még pár extra kézre. van egy kocsmám, amiből meg egész jól megélek. Hála Istennek sok errefelé az alkoholista.
Végül, körülbelül húsz perccel azután, hogy elkezdtem be is fejezem a futást. Elment tőle a kedvem. Kikapcsolom a gépet, kinyomom a zenét, aztán feltekerem a headsetet és megálltam a terem közepén, hogy most mégis mi a fenét csináljak. Húsz percért kár lenne megváltani magát a jegyet, de már elment a kedvem az egésztől. meg fura úgy csinálni, hogy közben egy ember van itt rajtam kívül. Igaz, takaros, meg jó a szemnek, de akkor is csak egy ember. Ha az ember gyúrni jár, akkor érdemes beszélgetnie valakivel közben. Anélkül ez egy rohadtul unalmas dolog ám. Menni, menni, menni. Na meg a lábam is elfáradt már. Szóval valami más testmozgás után kellene néznem.
Aztán felmerül bennem a kérdés. Nyitva van még egyáltalán ez a hely? Mert ha nem, hát akkor én balhézni fogok, az ziher. Bár ki tudja, történtek már velem rosszabb dolgok is. Itt legalább van fűtés. De nem, a kis hölgy még ott áll a maga cirka százötven centijével a pult mögött, meg alatt. Akkor csak elriasztották az embereket a hófelhők. Így jártak.
Már vagy húsz perce futunk s lassan felveszem a férfi tempóját, így ugyanolyan gyorsan futunk. Direkt igazítottam a férfiéhez, bár fokozatosan tettem. Így nem megerőltető túlzottan, bár nem ehhez vagyok hozzászokva. Így viszont oda tudok sasolni időnként rá, s látom ám ő is engem néz lopva néha. Nem tudom mi jár a fejében, de pont a zsánerem. Szőke, kék szemű és meglehetősen jóképű. Jó persze, nem csak a kinézet a lényeg, de azért általában kell valami, amin megakad a szemem a másikon. Sajnos azonban úgy tűnik egy puhánnyal akadtam össze, mert hamar feladja és kikapcsolja a gépet.
A vállam fölött még végigmérem egyszer, majd egy lemondó sóhaj kíséretében folytatom a műveletet. A fülem bedugva, de nem hangos annyira a zene, hogy ne halljam nem ment ki. Hátra sandítok megint, miközben a biztonság kedvéért megkapaszkodom a műszerfalban mielőtt beégek és pofára esek előtte. Így persze összeakad a tekintetünk és látom, hogy csak áll a terem közepén. Érdeklődő tekintetem néhány másodpercig még nézem, aztán a hajamba túrva fordulok is vissza. Minden esetre előveszem a legerotikusabb csípőriszálós futást, amit tudok produkálni hasra esés nélkül a futópadon.
Fura, de nem akarok leállni beszélgetést kezdeményezni. Ő a férfi, jöjjön ő ide. Nem fogok tapadós kis csajt játszani, a végén még azt hinné, ha én mennék oda ismerkedni. Viszont kezdek megszomjazni, így lassítom a tempót és lehajolok az italos üvegért. Izotóniás ital van benne, citromos kék színű kotyvalék. Finom és pótolja az elvesztett ásványi anyagokat. Kissé úgy is érzem magam, mint valami ló mert eléggé kiizzadtam. Persze megpróbálok futás közben inni és még szexin is kinézi eközben. Nem tehetek róla, néha produkálom magam önkéntelenül is a férfiak társaságában.
Nos ennek is meglesz a böjtje, a topomra megy az italból. Halkan morogva szitkozódom, mert átüt tőle az anyag és kékes színt vesz fel ahol ráment. ~Fene ezekbe a színezékekbe!~ Dohogok, így magam is leállítom a gépet és elindulok kifelé. Azt persze nem veszem észre, hogy a felsőm nem pusztán megszíneződött és elázott, hanem sejtetni engedi a másiknak a hideg ital miatt megkeményedett mellbimbókat is ahogy rátapad a nedves anyag. Egy zavart somolygást engedek meg magamnak, mikor elmegyek mellette az ajtóig, aztán arcomra is fagy amikor nem tudom kinyitni az ajtót. Az idő pedig kezd hűlni ~Vagy csak én fázom?!~ és úgy tűnik nem az én erőhiányom okán nem nyílik az ajtó. A recepciónál már senkit nem látni, de nem gondolok arra, hogy bezártak volna minket esetleg, míg a pasi engem stírölt. - Bocsi... tudnál segíteni? Azt hiszem beszorult. - Kérem meg végül.
Rövid ideig állok még egyhelyben, aztán elindulok vissza a gép felé, hogy folytassam, amit elkezdtem, de ekkor megállok, mert a nő, aki eddig futott igen érdekes mozdulatsor kíséretében magára borítja az itókáját. Nem lenne lovagias, ha elnevetném magam, mert hát próbál imponálni a szentem – ezt még azért én, az érzelmi analfabéta is látom –, csak érdekesen jön ki neki. Meg aztán, ha kinevetnék valaha is egy hölgyet, akkor inkább lecsapnám a karomat. Na jó, kevésbé drasztikusabbat. Illedelmesen másfelé nézek hát, amikor átázott toppban átsétál előttem. Márpedig lenne, ami vonzaná a tekintetem… Azt hittem hogy szépen el is megy, de ehelyett megáll az ajtónál. Megfordulok és ránézek, aztán látom, hogy nem tudja kinyitni az ajtót. Ekkor érzem meg, hogy hidegebb van, mint eddig. Odakint eközben nagy pelyhekben hullani kezd a hó, és pár másodperc után már úgy szakad, mintha valaki megfordította volna a dézsát és kivágná az egészet ide, nekünk. Felsóhajtok. remek. Most hogyan jutok haza ebben? – Persze! – szólalok meg, és örülök, hogy eltereli a figyelmem a helyzetről. Odalépek mellé, illedelmesen még mindig nem nézem a mellét, pedig igencsak vonzaná a tekintetem, ehelyett inkább megfogom a kilincset és meglököm. Csakhogy az nem mozdul, csak a zár ad egy panaszos nyögésre emlékeztető hangot. Ismét felsóhajtok, ezúttal talán kicsit hangosabban, mint az előbb. Még kétszer próbálkozom, valamivel nagyobb erőt fektetve a mutatványba, aztán feladom. – Ez nem beszorult. Ezt bezárták. Valószínűleg elektronikusan a pultról. Átkozom a modern technikát. Ez sosem történt volna meg, ha rendesen, kulccsal kell végigmenni a helyen. Akkor észrevették volna, hogy itt álldogálunk bent és kitessékeltek volna. Remek! Ráadásul külön öröm, hogy a fűtést is lekapcsolhatták, ugyanis egyre hidegebb lesz. Én meg csak egy izomtrikóban és egy rövidgatyában álldogálok itt, hogy újdonsült ismerősömről ne is beszéljek. – Nos, én két megoldási lehetőséget látok – mondom. – Vagy faltörő kosként használjuk valamelyik szobabiciklit, aztán meg felezzük a kár költségeit, vagy megpróbálunk itt átéjszakázni. – Az első verziót inkább csak viccnek szántam, ugyanis kiutat ebből a helyzetből nem igazán láttam. Az ajtón még egy kulcslyuk sem virított, amit meg lehetett volna piszkálni. Persze ha neki támad valami ötlete, akkor azt szívesen meghallgatom.
Oké, tudom én hogy én tehetek erről is. Ha nem érzem ennyire nyeregbe magam, tuti nem megy félre az italból. Úgy tűnik nem látta vagy nem akarta szóvá tenni. Mindegy melyik én így is rém kínosnak érzem a dolgot. Menekülnék is mihamarabb az öltözőbe és elfelejteném a kínos "vegyél már észre" akciómat. De a berendezés nem engedi. Ugyanis az ajtó nem nyílik. Így nincs más hátra, mint előre és meg kell kérjem segítsen. Persze egyből jön, de szerencsére nem a mellemet stíröli. Nekem még mindig nem esett le, hogy szó szerint átlátni a ruha itt-ott kéklő anyagán. Ám úgy tűnik nem az én karjaim gyengesége folytán van nem nyílik az a fránya ajtó. Többször nekiveselkedik, de hiába. ~Ránk zárták?! Na ne! Én megfojtom azt a kis libát! Hogy megyek így dolgozni?!~ Halkan szidom a felmenőjét a pultos lánynak, meg a biztonságiaknak is.
Hallgatom a férfi megoldási javaslatait, de egyik se tetszik. A telefonomat idegesen forgatom a kezemben. De tudom, nem sok hasznát vennénk. Nincs itt senki, aki kiengedhetne. Ráadásul a számukat se tudom fejből. - Semmi kedvem garázdaságért a fogdán tölteni az éjszakát, szóval ha csak nincs valami még ennél is jobb ötleted, akkor a kénytelenek leszünk tényleg kivárni a nyitást. - Mondom. - Egyébként Christee vagyok. - Nyújtom a kezem, mert hát bemutatkozni luxus volt a drágának bennem legalább van jó modor. - Szóval mi legyen? Hívunk egy lakatost, aki kivág innen bennünket vagy hívjam a főnöknőmet, hogy nélkülem kezdjenek? 9-re az Upper Deckben kéne lennem, de nem úgy tűnik, mintha ez kivitelezhető lenne innen. -
– Nekem sincs sok kedvem sittre menni, de mást tényleg nem tudok kitalálni – mondom, és a falnak támaszkodok, miközben szuggerálom az ajtót, hátha attól kinyílik. Persze komoly esély nincs rá, de azért az ember mindent megpróbál, nem igaz? Amúgy is csak viccnek szántam a faltörőkos-dolgot, de attól tartok, komolyan vette. És máris leírtam magam nála? Fene tudja. Bár jelen pillanatban nem az a legfőbb problémám, hogy mit gondolhat rólam. – Akkor kivárjuk. Nem annyira vészesen rossz hely ez, csak fűtés nincs. – Paul MacMurth – mutatkozok be, és elfogadom a felkínált jobbot. – Sajnálom, hogy modortalan voltam. Nem állt szándékomban, csupán furcsa a helyzet. Remélem megérti. Végre ismét végigmérem a nőt. Tekintetem egy pillanatnál nem időzik tovább a mellém, tekintve, hogy mégiscsak úriember vagyok. Az a pillanat is rendkívül diszkrét. Utána egyből az arcát kezdem vizslatni. Végül is egészen szép nő áll előttem, és lehetne sokkal rosszabb társaságom is erre az estére. A legrosszabb persze az egyedüllét lenne. – Nem sok esélye van ezzel egy lakatosnak. Gondolom a külső kaput is bezárták, ez meg elektronikus zár, ha lakatos buherálja, akkor csak tönkrevágja. – Megrázom a fejem. – Nyugodtam felhívhatja a főnökét. És közben vegye fel ezt – bújok ki a pólómból. Egyből megérzem a hideget, de mégsem hagyhatom, hogy abban a ruhában szaladgáljon, amit sikeresen leivott. Ráadásul fene tudja, lehet csúnyán megverne, ha egyszer csak tényleg nem tudnám visszafogni férfiúi oldalam és feltűnően bámulni kezdem. – Hideg lesz itt nemsokára, jobb, ha nem átázott pólóban ücsörgünk. Azzal kicsit távolabb megyek és megnézem, hogy nem nyithatóak-e véletlenül az ablakok. Hát természetesen nem azok. Hogy is lett volna ekkora szerencsém? Aztán leülök a fal tövébe és hagyom telefonálni. Nem hallgatózok. Inkább elkezdem szakszerűen felmérni a helyet, hogy mit is lehetne felhasználni az éjszaka.
Oké, ez elég gáz így. Kajakra komolyan vettem, amit mond erre kiderül, hogy nem is gondolta gyakorlatilag komolyan amit mondott. Ha feszültségoldásnak szánta, nem épp a legjobb ötlet volt tőle. Arra, hogy akkor várunk bólintok egyet. Per pillanat nekem sincs jobb ötletem és sajnos falon se tudok átmenni, mert nincsen semmi szuper képességem. Egy pillanatra felmerül bennem, hogy tegeződjünk össze, de láthatólag ő marad a magázódásnál. Hát így jártam azt hiszem. Ez ma nagyon nem az én napom akar lenni. Pedig sejthettem volna, Dustin is olyan furcsa mostanság. Kezdem azt hinni, hogy Eden elmondta neki engem megelőzve mivé váltam. Pedig én akartam! Ezt is meg kéne ejteni mielőbb vele, de valahogy nem visz rá a lélek elé állni ezzel.
- Mindegy, nem számít. - Rázom meg a fejem. - Van azt hiszem ennél most nagyobb gondunk is. - Sóhajtok lemondóan. Persze kisül, hogy megint csak rosszul gondoltam és ide minimum egy betörő kellene vagy egy alkalmazott. - Nagyszerű, akkor meg fogunk fagyni reggelig. - Ironizálok, mert egyáltalán nem tetszik a helyzet. És nem Paullal van bajom, hanem a hideggel. Semmi kedvem Tarával beszélni, így inkább smst írok neki a következő üzenettel: "Szia. Nem tudok ma menni dolgozni. Bezártak másodmagammal a konditerembe. Próbálkozunk a kijutással, de valószínű, hogy meg kell várni a nyitást holnap reggel. Ne haragudj, Chris" Persze visszakérdez, hogy hol vagyunk, így megírom hogy az Anytime Fitness Konditeremben talál. Fogalmam sincsen, hogy van-e másik még ezen kívül én csak ezt ismerem.
- Jó, akkor milyen ötlete... van? - Érdeklődöm én is magázásra váltva, miközben egy pillanatra elakad a szavam. Kibújik a felsőjéből, így megbámulhatom az izmos mellkasát. Pofátlanul meg is teszem vigyorogva, majd felveszem a meglehetősen férfias illatú és hozzám képest nagyobb trikót. Máris jobb, de most meg ő fog fázni. Ez nem segít túl sokat rajtunk és már most is hideg van. Viszont nekem van egy kompromisszumos megoldásom a dologra, bár kicsit se félreérthető. - Hát... most sincs már meleg. - Utalok a megkeményedett mellbimbóira. - De van egy javaslatom. Ne értse félre, de esetleg... összebújhatnánk, hogy melegen tartsuk egymást. -
Csak üldögélek ott a falnál, gondolkodom és közben igyekszem nem verni a falat. Ha Lily nem jött volna talán már rá is vetettem volna magam a kiscsajra, amilyen kihívóan viselkedett, azonban sosem kockáztatnám azt a kapcsolatot, amire egész eddigi életemben epekedve vártam. Viszont ha egész éjjel itt leszünk, akkor húzós lesz megtartani mindent, hacsak nem kötök reverendát, de nagyon gyorsan. Márpedig Lilyt nem fogom megcsalni valami kis tornateremben, az biztos. Na igen ám, szép az elhatározás, de hosszú lesz még az éjszaka. Tekintetem hol a külvilágot pásztázza. Észreveszek egy utcán sietve közeledő alakot, és elvigyorodok, de a csaj következő kérdése már le is törli ezt az arcomról. – Afganisztánban láttam én már hidegebb estéket is – mormogom. Hát semmi sem elég neki? Megkapta a pólómat, már én is kellenék? Szomorú, hogy nem is igazán mondanék nemet, ha Lily nem lenne. Viszont őt sosem bántanám meg, sosem bocsátanám meg magamnak. Kérdéses mondjuk, hogy Ashie vajon vállon vereget majd, vagy inkább kiröhög amiért így elvágtam magam egy ehhez hasonló lehetőségnél? Srácot ismerve inkább az első variáció. Jó, hogy nem kárörvendő barátaim vannak. Ekkor hallom meg a tűsarkak egyenletes kopogását a termen kívülről. Elmosolyodom és feltápászkodok a földről. – Úgy tűnik, hogy valaki mégiscsak emlékezett ránk – vigyorogtam rá, aztán megvártam, amíg kinyitotta a nő az ajtót, és kimásztam rajta. Nem szóltam vissza, nem kérdeztem semmit és nem fenyegetőztem. Csak örültem, hogy ezt a kis kalandot emgúsztam.
Akárhová is mentem, mindenhol egy kis ajándékot nyomtak a kezembe, mondván, nekem címezték. Először még csak mosolyogtam, de amikor már a tizediket kaptam, akkor már annyira nem tudtam. Még mielőtt zaklatót kiáltottam volna, úgy döntöttem, hogy kinyitom. Megdöbbentem, nem értettem. Végül kinyitom az egyiket és beteszem a lejátszóba, letakarva a sorokat, csak az éppen soron következőre csúsztatom a papírt.
Amire nem készültem fel, mert bár átjött tőle, a fene diszkrét énem előlem is finom, áttetsző celofánba burkolva őrizni kezdte, hogy ezek a dallamok elemi erővel tépjék le és tolják bele a képembe azt, ami elől én is homokba dugtam a fejem.
Az első számot nem igazán értettem, vagyis inkább: pontosan értettem. Eszembe jutott az az időszak, amikor szétrajzottunk és mindent reménytelennek láttam. És az utána következő idők, a maguk hullámvölgyeivel, amiket úgy éreztem, sehová sem vezetnek.
A másodikra először elmosolyodtam, aztán fokozatosan halványult a képemről. A komor arckifejezés mellett az motoszkál a fejemben, hogy ez a tipikus tini-megnemértettengemsenki csigaház. Több sor is komolyan megsebez lélekben. Nem voltam hasznos tagja a törzsnek. És nem mertem kérni sosem, mert úgy éreztem, hogy érdemtelen vagyok rá. Örültem, hogy megtűrnek és van hol álomra hajtanom a fejem és hogy egyáltalán szóba állnak velem. Tria téved. Tudom, milyen ez.
Ahogy haladtam előre a hallgatásban, a múlt emlékei úgy zuhantak egyre nagyobb kővel rám, nem tudva eldönteni, vagyis mégis, hogy kinek a múltjában is merengek. Hiába érzem át mások lelki világát, annyira elzárkóztam dolgoktól, a szabadság és függetlenség valódiságától, hogy …. Nekidöntöm a hátam az ágynak, ahogy a földön kucorogva hallgatom a CD-t. A háromnegyedénél kikapcsolom, letörlöm a könnyeimet, de azok csak tovább törnek fel belőlem. Nem akarom hallgatni tovább, nem akarok szembenézni önmagammal, de Triának tartozom ezzel, a könnyekkel, amiket sosem adott ki magából, belülről égetve, emésztve. Fél üveg konyak fogyasztása után végigülöm a dalokat, miközben még mindig folynak a könnyeim, szinte teljes hisztériával előtörve belőlem.
Végül kikapcsolom, és elég hosszas magam elé bámulás után veszem a laptopot és egy üres CD-t veszek elő. Kíméletlenül és őszintén válaszolok neki éppolyan módon, ahogy ő tette velem, még akkor is, ha ennek már más értelme van. Mintha kést forgatnék benne, holott valójában átölelem és szeretni akarom. Végül a Kúriába címezem a CD-t és juttatom el hozzá, egy kis cetli kíséretében, amin a válaszom van.
Miután feladtam őket, a szokásos programom következik: a konditerem. Nem akarok soha többé az a nyeszlett ifjonc lenni, aki voltam. És az idők folyamán hozzá szoktam a mozgáshoz, annak öröméhez. A futópadokhoz megyek, elkezdem bepötyögni a szintet és a többit. Sajnos egyet már sikerrel tönkre nyomogattam, a másikat meg tönkre futottam, mire rájöttem, hogyan ne törjem szét a farkas erőmmel. Most nagyon kellene figyelnem erre, és inkább az erdőben kéne nyargalnom, hogy az összes érzelmemet ki tudjam magamból engedni az előbbiek után.
//1. Switchfoot – Dare you to move Welcome to existence, everybody's here… everybody waits for you now Between who you are and who you could be Between how it is and should be
2. Switchfoot – This is your life This is your life Are you who you wanna be?
3.Switchfoot – You There’s always something in the way There’s always getting through But it’s not me It’s you (Sometimes ignorance rings true)
4.Switchfoot – Meant to live Everything inside screams a second life
5. Ray Lamontagne – Without words They don’t know like I do Don’t turn it all inside I don’t like to see you cry
6. Don't I hold you? - Wheat And don't I love you like you want to be loved And you're running away And what's your name Like I'm in the way
Fogalmam sincs róla, hogy hová tettem az eszemet akkor, amikor egy olyan ünnep szelleme szállt meg, melyet soha, de soha ebben a nyomorult életben nem szerettem, nem becsültem, nem tartottam semmire. Acaciaként álltam a legközelebb ahhoz, hogy valamikor is megünnepeljem a Karácsonyt, de történtek dolgok és végül kikértem magamnak a Szeretet ünnepét. Hagytam, hogy Jean és Oscar nevetséges feldobódottsággal parádézzanak a fenyőfánk körül, mint gyermekeket néztem őket, engedtem nekik, hogy játsszanak, amíg még megtehetik. Díszítettek, puncsot készítettek és krémlikőrt, főztek együtt, mint valami olcsó, meleg házaspár – pedig Jean messze állt attól, hogy Oscarhoz hasonlatos legyen – és én nem szóltam bele. Annyit kértem, hogy hagyjanak ki belőle, s mindaddig nem volt gondunk egymással, amíg ezt megtették. Ám amint elkövették azt a hibát, hogy uralni akarták önnön szabadságukat, rájuk gyújtottam a fenyőt. Házastul majdnem. Akkor megtanulták. Megértették egy életre, hogy ami nem, az nem. Nálam. Csupa nagy betűkkel üvöltve az égre. Pedig olyasmi, mint az év háromszázhatvanöt napjából egy vagy kettő igazán nem nagy áldozat. Még tőlem sem lett volna az. De nem akartam meghajolni. A kölykeimnek pláne nem. Sose voltam egy nagy zeneszerető. Mármint persze, én is hallgattam zenét, mint mindenki más, de sosem volt még annyi értelmük a dalszövegeknek, mint most, amikor a kúria falai között bömböltettem fülsértőn a lejátszót. Nem érdekel sem Tipi, sem Eska, sem a lelki üdvük. Önző vagyok, az voltam és mindig az leszek, ezen mit sem változtat a sok áthallás a sorok között, s az elgurult gyógyszerrel egyenértékű CD-írás. Eska tudja. Gyűlölöm, hogy tudja, de azt még jobban gyűlölöm, hogy én tudom. Nem érzem, hogy én én lennék, s olyan mindegy minden. Hadd tudja meg az, aki tette, fájjon neki, essen le, szenvedjen alatta, mint a kutya, ezt akarom. Újra zsarnok akarok lenni, s ha én valamit akarok, akkor az leszek. Ezt nem vette el tőlem, nem veheti. Még ő sem. Senki sem. A falháborodottság nem a legjobb szó arra, amit érzek, megkapva a viszonzást. Hányingerem támad, ismerősen fon körül a gyomrot bukfenceztető, felrázó érzés, kellemetlen ősiséggel keveri fel bennem az epét. Nem, nem fogok öklendezni, azon már régen túl vagyok. Hogyha minden undor magamból kiadott gyomortartalmat csalt volna elő belőlem, akkor végighánytam volna egész eddigi életemet. Magamtól undorodva. Mert ez az, ami a testcserékkel sem múlt el, az újdonság varázsa hamar illan el, amint új testbe kerülök, mert az elmém ismeri a múltamat. Azt, hogy mi vagyok. Torzszülött. S bár már eljutottam arra a pontra, hogy szeressek is ez a torzszülött lenni, Biisha kiölt belőlem mindent, amit felépítettem az évek során. Nem örökre, de most még vérzik a lelkem azért, aki voltam, s aki leszek, hogyha visszatalálok az utamra. Ám addig is megkeserítem az övét. Hogy merte azt a választ adni, amit? Nem, ez nem így működik. Ennyivel nem végeztünk! Érzem őt, tudom, hogy itt van. Berobbannék és letarolnám arról a futópadról, de mégis sokkal kifinomultabb módszert választok. Belejtek, mint valami dáma – ami sose voltam -, talpig sportos ruházatban, összefogott hajjal, jobb kezem mutatóujján egy CDt pörgetve. Nem sokáig van nálam a korong, mert meglátva a hímet azonnal útnak indítom, hogy a vacak a levegőben száguldjon, azt szelje át, a lehető legközelebbről osonva el Biisha füle mellett, belecsókolva abba a „dögölj meg, ha mersz!” üdvözlő-felszólításomat. Más szavam nincs hozzá. Még.
Mégis jól döntöttem, hogy a futópadot választottam. Kontroll, fegyelem. Ütemes dobbanás. Végiggondolom az elmúlt időszakot. Most valahogy úgy érzem, a másik oldalra estem át, mint jó száz évvel ezelőtt voltam. Mit rontottam el akkor és mit nem most? Ha lehet fokozni a zavart, a kuszaságot magamban, akkor most megtörtént. Nem akartam ártani és nem is akarok ártani Annakpoknak. Fontos nekem, sokkal jobban, mint azt gondolná. Vajon helyesen cselekedtem? Megérzem az egyik testvéremet, nem sokkal később már tudom, ki jött be. Széttárom a karom, ösztönösen jön. Aztán beütöm az utolsó fázist a futópad programjában. Véletlenek nincsenek, így aztán futok tovább a futópadon, úgyis erre fog jönni, ismerem már annyira. Nem is csalódom. És hogy jól tettem-e? Azt csak a száguldó CD igazolja. Némileg. Mert még mindig nem vagyok abban biztos, hogy jól tettem, amit tettem. Ne kapkodok a mini frizbi után. Két okból is. A vállam még nincs rendben, az oldalammal együtt. A lábamat már most túlerőltettem, de nagyon szükségem volt erre. A kapucnis kardigán és a vastagabb nadrág is takarja a kötéseket, sérülést. Ha pedig el akarnám kapni, akkor meg azzal keltenék feltűnést. Így hagyom ripityára törni mögöttem a falon. Vége a programnak, sétálva lemászok róla és a törülköző után nyúlok, megtörlöm az arcom és óvatosabban a nyakam. - Szia. – halvány mosoly, bátortalanság egy csepp sem. Egészen közel megyek hozzá, szembe állok vele. – Örülök, hogy látlak. – csendesen, de határozottan beszélek, aztán tovább haladok, terveim szerint az öltözők felé. Nem kérdezem a CD felől, látható volt a véleménye.
Mosolyog és én legszívesebben kitépném minden egyes hajszálát, szálanként, természetesen. Morra-nok egyet így első körben, majd odaküldök egy röpke „hello”-t, hogy azért én se legyek kőbunkó. Nem tudom, hogy minek jöttem ide. Túl sokan vannak olyanok, akinek nem kellene látnia mindazt, ami lehet ebből az egészből, s különben is, itt állva előtte még jobban tudom, hogy a valóság az való-ság, s nem tudok mit kezdeni vele. Rühelletes érzés ilyen szinten nem uralni magam, s csak ő a hibás, ő tett tönkre, őt gyűlölöm érte. Gyűlölöm? Igen is és nem is. Azon a vékony határvonalon táncolok vele kapcsolatban, ahol mindig is, s ami mellől csak akkor tudtam eltávolodni, hogyha nem láttam, ha senkit nem ismertem, aki emlékeztetett volna rá. Nem érdekel, hogy vannak rajtam sebek, nem érdekel, ha bármelyik fáj. A lelkem fáj, miatta fáj, azért, mert kiszipolyozott, s megérdemelné, hogy telepumpáljam ezüsttel ezért cserébe. Talán meg is tenném. A művészház előtt meg is tettem volna. De most.. most más. - Hogy merted? – vonom kérdőre csak így éhgyomorra. Az egy dolog, hogy én halálba zaklattam azzal a CD-vel, nekem persze szabad az én olvasatomban, nem úgy, mint neki. Hangomban akármennyire is nem akarom, benne ül a fájdalmas harag. Hagyom, hogy kimenjen, de nem megyek azonnal utána. Szó nem lehet arról, hogy kövessem, előbb ölném meg magam, de komolyan! Csak pár perc kell az egyik gépen, de kell, mert így azt érzem, hogy a helyzetet én uralom, s ez kielégíti a szabadságvágyamat és minden bennem élő dominanciám. Végül csak távozom az öltözők felé, hogy nem foglalkozva senkivel a férfiöltözőbe térjek, oda, ahol Biisha van. Ha valahol hamarabb kapom el, akkor hamarabb találom meg kedvességemmel, de ha ott, akkor ott, nem érdekel mindenféle kanok méltatlan hőbörgésébe vegyülő élveteg füttyögése. Nem élvezem, de nem is frusztrál, ami azt illeti. - Mondd a szemembe! – közlöm vele, csípőre tett kézzel állva meg előtte, s metszőn fúrva tekintetemet az övébe. Hogy mit? Amit akar. Magyarázkodhat bármiről, a lényeg, hogy magyarázkodjon. Vagy húzzon fel. Mindegy, csak hadd érezzek valamit. Valamit, ami nem ez. A harag is jobb lenne, mint az, ami megülte legbensőbb lényemet.
Elég tapasztaltak vagyunk már, hogy ne csináljunk ostobaságot nyíltan, emberek előtt. Bízom ebben és egyben nem is akarom, hogy tovább feszítsem az idegeit. Sosem szerettem senkinek sem fájdalmat okozni, azonban a nyílt rákérdezéseimmel, vagy vélemény nyilvánítással mindig érzékeny dolgokra tapintok. Az érzései felőle és bennem, amik az övék, eléggé képen vágóak. A kérdésre visszalépek elé, némán nézem öt másodpercig, aztán ismét az öltöző felé haladok, válasz nélkül, azonban hagyom, hogy kezem finoman a felkarjához érjen. Mintha tudnám, mit teszek. Egy nagy frászt tudom. Életemben többet hibáztam, mint nem, annyit viszont már emberként is tudtam, hogy az érzelmek mikre képesek. Zuhany és átöltözés nélkül szándékszom távozni. A holmimat pakoltam csak a be, a pulóvert és a kabátot is csak magamra kapom. Már majdnem az öltőző kijáratnál vagyok, amikor ő nyitja ki az ajtót, mielőtt odaérnék. Kap már füttyintést és hőbörgést Tria, de én sem foglalkozom vele. - Csak utánad. – nézek a szemébe. Addig nem szólalok meg, míg meg nem szólal, csak utána folytatom. - Szeretnéd hallani? Itt? Rendben. Szabadnak lenni annyi, mint nem félni. A félelem egyik formája az agresszió, a düh. Mitől félsz? Ha szabadnak gondolod magad, akkor miért nem álltál elém és mondtad meg, mint mindig mindenkinek annyi mást? Miért pont ezt nem? ~Nem vagy szabad, Annakpok. A saját érzelmeid és egod rabja vagy. ~ Gondolatban fűzöm hozzá, mert ez már valóban csak ránk tartozik. - Tessék. Elmondtam. Csak te tudsz változtatni ezen, senki más. Ha még nem esett nekem, akkor már valóban kifelé tartok. Ismét egy jó hely, ismét tele emberekkel.
Abban az állapotban vagyok, hogy a füttyögők torkán lenyomnám az ökölmet, hogyha Biisha nem lenne a képben. Elegem van az egész tisztánlátásból, meztelennek érzem magam a saját hazugságaim nélkül, lehántolt érzelmi héjam legalább annyira hiányzik, mint egy kiadós balhé. Utóbbiból azt hiszem, hogy kapok majd bőséggel, ahogyan kap kedves Megoldónk is. Nem ússza meg szárazon, ezt biztosan tudja ő is. Nem én lennék, ha hagynám magam. - Itt. Most. Azonnal. Közlöm vakkantásszerűen a kívánalmamat, mely egyértelműen utasítás és nem kérés. Dobbantok lábammal a padlón, ütemes dobogást produkálok, mellkasom előtt karba font kezeimmel úgy állok előtte, mint valami élő tilalomfa. A homlokomra van írva a "halljam!" szócska is. Sürgetőleg villan rá tekintetem. ~ Nem te fogod megmondani, hogy mi a szabadság. ~ koppannak szavaim elméjében szárazon, érzelemmentesen. Először válaszolok mentálisan és csak aztán vágok bele, hogy minden emberi fül számára jól hallhatóan formázzam meg véleményemet. - Mit nem? Mi az a pont ez? Mire gondolsz, mondd? Provokálom, igen. Hogyne provokálnám? Hallani akarom azt, amit volt pofája dalban válaszolni nekem, mert ha ő sem bírja kimondani, akkor ugyanolyan, mint én vagyok, s lesz ellene fegyverem. Nem, mintha számítana, nem, mintha így ne ugorhatnék a torkának akkor, amikor akarok. De nem akarok, még nem. Itt nem. ~ Változtattam, de te elvetted tőlem a változást. Kizsigereltél, s még csak beledögleni sem tudtál rendesen. ~ morog rá belőlem a farkas. Nem hagyom, hogy nélkülem távozzon, dérrel-durral megyek utána, bevágom magam mögött az öltöző ajtaját. - Egyáltalán mit foglalkozol vele? Nem, nem velem, hanem a helyzettel mit foglalkozik. Tudatosan fogalmaztam így. Érzem, ahogy torkomba gyülemlik a keserű epe. Eska tudja. Vajon ki tudja még? - Megdicsértek a kis akciódért odahaza? Kérdezem. Sejtem, hogy Eska Yeehez vihette Biishát azon az éjszakán. Nem örülök neki, de ugyan minek örülök én mostanában, aminek a Többiekhez van köze? Sose dobtak fel különösebben, s így nyolcszázegynéhány év után is éppolyan hagyjuk már érzésem van őket illetőn.
A dobbantásra felvonom a szemöldököm. Nem vártam, hogy ilyen rövid idő alatt változzon, sőt, még javában a tagadás és düh korszaka, amiben van, de … nem tudom. A tekintetemben komolyság és a lélek végtelensége tükröződik. Egyre tisztábban érzem testvéreim érzelmeit, az itteni farkasokét, egyre több érzet és kép villan be, mely még meg sem történt. Kirakósjáték, érzelmi foszlányok lengedezése. Úgy állunk ott, mint hűs víz és forrongó láva, egymással szemben. Mióta szól erről a testvéri lét? ~És te sem. Mert nem is érted, mi az, szabadnak lenni. Csak vagdalkozol a vakvilágba, mint egy tinédzser.~ - Pont te kérdezed, aki nem merte kimondani a képembe, hogy szeret? - ~ Több, mint nyolcszáz évig?~ Kimondtam. Provokál, tudom és én is őt. Nem érdekel, hogy mások is vannak, de tudom, hogy innen menni kell. ~Igen, változtál. Megkeseredett lettél, gyűlölködő, kivagyi. Ezt jelenti neked a szabadság? Mit jelent neked egyáltalán? ~ Komolyan tekintek rá. ~Miért kívánod annyira, hogy megdögöljek, amikor a múltkorit is alig heverted ki?~ hát ez tragikomikum. Haladok a folyosón, a kocsi felé, mi más felé. Megint nem borozgatós beszélgetés lesz a vége. De remélem, hogy most már tudunk a nullpontról, inkább a negatívból, kimozdulni. - Veled foglalkozom. – nyomom meg a szót. - Miért érdekel téged? Az előbb a halálomat kívántad… - megállok a kocsim mellett. – Beszállsz, vagy itthagyhatlak? Akár beszáll, akár nem, én megteszem. Ha beül mellém, direkt nem szólok egy szót sem, had puffogjon. Ha szerencsésen elérkezünk a házamhoz, amely távol van némileg a kertes házaktól is, de még nem tanya, megállok és a ház felé veszem az utam. - Mit szeretnél, Annakpok? – ha velem tartott, akkor ezt már a házban teszem fel.
Elképesztően dühít az, hogy engem mer kioktatni szabadságból, engem, aki szabad vagyok, voltam és leszek. Nem mondok viszont semmit, csak a nyakába tolom energiáimat, minden haragommal beborítom, megfojtani kívánom vele, terrorizálni és éreztetni vele ezáltal, hogy nem csak ő képes tönkretenni valamit. Ez nem a képességem, azt nem használom ellene, de az nem tilos, hogy megkínáljam a lényem „szebbik” felével, hát ezt teszem. Nem, mintha nem érdemelne meg egy kis ezüstöt is azután, hogy képes volt belemászni a fejembe a képességével. Mindig tudtam, hogy utálom a Pszichókat, de az már biztos, hogy eztán arra specializálódom, hogy megfosszam tőlük a világot. Ha kell, akkor az összes lehetségest átharapom. Érezze csak a törődést a szentem! - Tényleg ennyire hülye vagy? – vonom fel szemöldökömet. Tekintetem smaragdszínébe belemosódik farkasom íriszének színvilága, benne örvénylik nyolcszáz évnyi ön- és társgyűlölet. - Te talán szeretsz engem? Vonzódsz hozzám? – kérdezem élesen. Nem véletlenül. Férfi vagyok, a Többieknek csakis az, így ha innen nézzük, nem szerethet, nem vonzhatom, hiszen ez nem így működik. Hiába mondjuk, hogy a nem nem számít, tudom, hogy számít. És azt is éreztem, amikor legutóbb az ajkára tévedt nyelvem, hogy felkavarodott tőlem a gyomra. Nincs mit szépíteni ezen, fogalmam sincs, hogy miért akar hülyének nézni és ragozni valamit, aminek semmi alapja nincs. A provokációja sikeres. ~Sosem voltam másmilyen.~ vetem oda. Megvonom a vállamat. Nem, nem fogja nekem megmagyarázni, hogy megváltoztam, ugyanis semmit nem változtam az évek során. Ez lehet a baj mások szemében. Ugyanolyan szilaj vagyok, mint voltam akkor, amikor nem vette észre, hogy hogyan nézek rá, amikor nem tűnt fel neki, hogy az undorkeltő kilencéves miként aggódik minden egyes köhögésénél, hogy miként hal bele lélekben a társa összes köhögőrohamába. Soha nem tűnt fel neki semmi, vagy ha mégis és eltitkolta előlem, akkor nagyobb szemét, mint amekkorának jelenleg gondolom. ~Ne merészeld!~ emelem fel mutatóujjamat fenyegetőn. Nem vagyok hajlandó tudomásul venni, hogy ez a mocsadék a szellemvilágról volt képes lesni, hogy miként törtem össze Amosba érkezve, s mit tett velem az, hogy megéreztem a körön a hiányát, halálát. ~Mert nyugtom lenne tőled pár száz évig.~ adok választ pimaszul. Tudom, hogy érez mindent, ami árad belőlem, hiába is rántanám fel a pajzsomat. Hagyom hát, hogy átömöljön belé minden belőlem, azon a hamis kort mutató résen át is képes rá, amit emberek között felveszek. - Nem akarom, hogy foglalkozz velem! – csattanok fel dacosan. Nem igaz. Akarom, hogy foglalkozzon, s ez paprikáz fel a legjobban. Mert nem akarom akarni, nagyon nem! - Csak nem gondolod, hogy ilyen könnyen megszabadulhatsz tőlem? – nevetek fel. Kecsesen teszem be magam az autóba, egész úton őt méregetem, gyűlölettel átitatott tekintetemet járatom rajta, s közben nem igyekszem elnyomni a bennem felsejlő élvetegséget sem. Akar mindent tudni? Hát csak győzze befogadni a tényeket. Már úgyis cseszhetem a lelki „inkognitót”. - Azt akarom.. – nem, nem szeretném. - ..hogy add vissza azt, amit elvettél tőlem. – sziszegem egyszerűen, de mérgezőn, akár a kígyó. Ha kiszállt a kocsiból, akkor én is megteszem, előtte termek, s ha sikerült elég gyorsnak lennem, akkor testem és az autókaszni közé szorítom őt. Megtámaszkodom két oldala mellett a karjaimmal. - És te mit akarsz? Engem akarsz? – hajolok hozzá igen közel, szinte ajkaira lehelem a szavakat. Lehetne ez szép, kedves és szeretetteljes is, de mi sem áll messzebb az igazságtól. Fenyegető vagyok, fojtogató, a veszély ízét hordozom, s kívánom: ő is kóstolja meg.
Nem akárki, hanem egy első borít be az összes haragjával és dühével. Bárki másét könnyedén hagyom átfolyni magamon, s tudom kezelni. Nyelek is egyet, ahogy szinte megint ledöf az érzelmeivel. Fáj. Szomorúan tekintek rá. - És te? Te is ennyire hülye vagy? – dobom vissza a labdát. A szemeibe nézek, kutatón. - Azt kérdezed, aki itt áll előttem, toporzékol, mint egy hisztis királylány? Ha én tenném ezt, te vonzónak találnál? Szeretnél? Amikor minden dühödet viszontlátod a másik szemében fájdalomként tükröződve? Mondanád neki, hogy szereted? Hogy akarod? ~De igen. Törödő… figyelmes… boldog. Most egyik sem vagy.~ ~Ha be tudod bizonyítani, hogy nem sajnálatból szerettél akkor, elhiszem neked. Viszont akkor jön az a kérdés, hogy miért nem utaltál arra, hogy érdeklődsz irántam? ~ nem, az most sem merül fel, hogy mindketten férfiak vagyunk, és mivel ő maga is így viszonyul magához, nem tartom kétneműnek. Eldöntötte, hogy férfi, és egy férfit szeret. ~ Ha szabadnak tartod magad, akkor az érzéseid mellett, ami a szeretetről szól, miért nem tudsz kiállni? A haragod és a dühöd olyan könnyen a képébe vágod mindenkinek. A szeretetet miért nem? Azt nem szabad? ~ ~Egyszer sem mondtad ki, hogy szeretsz. Egy ráutalást sem kaptam. Örültem, hogy másnap is rám sütött a Nap fénye. Azzal a testtel mondd, hogy remélhettem azt, gondolhattam azt, hogy valakinek fontosabb vagyok az életében, mint barát vagy testvér? Míg te élted a féktelen életed, én az életemért, korty lélegzetért küzdöttem? Utána sem mutattál semmit felém, akkor milyen jogon kéred számon rajtam a saját, ki nem mondott érzelmeid nem viszonzását? ~ De igen, merészeltem. És nem értettem, miért tette, vagyis… akkor értettem meg. Szomorúan nézek rá. ~Valóban ezt akarod? Hogy utána megint önsajnálatba fordulj?~ - Nem te mondod meg, hogy kivel foglalkozhatok és kivel nem. – nyugodtan felelem, bár az állandó érzelmi ostrom nem éppen a legjobb szilárd talaj. – És tudom, amire azt mondod ne tegyem, azt akarod igazán. – teszem hozzá halkan. Igen, tudom és érzem is. És azt is, hogy hideg veríték kezd kiülni a homlokomra.
Kezdőlap
