~De egy nagy fasz vagyok!~ - Sajnálom. – tekintek rá bocsánatkérően. Nem akarta felidézni benne rosszat. De nem utasít el, és a szemlehunyást sem elutasításnak veszem, így teljesen kiveszem a haját arcából. Közben mosolygok. Szeretek másokról gondoskodni, de tudom, hogy mások szenvedését nem bírom látni, mert tökéletesen átérzem, min mennek, mentek keresztül és hogy segíteni nem tudok rajta. Akkor tehát a kedd az jó. Nem fogok rákérdezni, hogy biztos? Mert ha nem, akkor nem. Ha nem lenne itt tennivalója még, úgyis elmondaná. Legalábbis így gondolom. - Rendben! Szia! Nem vagyok pusziszkodós fajta, így csak visszaintegetek. A kocsival nehezen tudok kiállni, mert szinte ráálltak az enyémre jobb oldalon. Megjegyzem a kocsit és a rendszámot, hogy figyeljek erre és viszonozzam majd a kedvességet legközelebb.
Meddie király jógázó, amihez úgy értek, mint tyúk az abc-hez. Viszont tökre megmondta az első alkalommal, hogy jó a tartásom, de majd edzés után még jobb lesz. Kíváncsi voltam, és naná, hogy beletrafált. A hegybizé tartásnál lazán beleigazított a tartásomba, amire kapsából hegyomlásra számítottam, és nem. Nyögtem ugyan egyet, de amikor jöttek a végén a kitekerős részek, akkor éreztem, hogy a helyén van a hátam. Királyság! Sajnos a végébe rendszeresen belealszok, de az is annyira királyságos! Az óra végén odaslattyogtam hozzá, és dumáltunk egy rakás dologról. Ha még nem is nyertem rendesen, de tutkóra hozzám is el fog ruccanni. És véletlenül ott fog maradni. Oda van a capoeiráért, és egy ideje tervezek csoportot hozzám, bőven van hely sok embernek. Elégedetten mászok ki a teremből, de örömöm az átöltözésig tart, mivel a „hajgumi”nak titulált izé, amivel össze szoktam fogni a hajam, megadta magát. És a nedvességtől a zuhanyzóban a hajam királyul más formát vett fel, folyton szétcsúszik, amivé rakom. - Akkor maradsz pulikuya. – rántok vállat, majd a táska pántot átdobva a vállamon a pult felé tartok.
Távol áll tőlem a jóga, és minden hasonló meditációs tevékenység. Tiszteletben tartom, hogy valaki így érzi magát testi-lelki egyensúlyban, de ahhoz, hogy használjon, hinni is kell benne, én meg nem hiszek ebben. Soha nem is jártam eddig ilyenen, de az egyik barátnőm majdnem megőrölt, hogy ő bizony ki akarja próbálni a meditálást, de egyedül nem akarja, mert az olyan izé. Nagy nehezen hagytam magam rábeszélni, de kikötöttem, hogy csak most az egyszer. Legközelebb ha tetszik neki, jöjjön el maga, vagy hozzon magával mást. Ő élvezte, én végigszenvedtem ezt az egy órát. Még jobban biztossá vált számomra, hogy a meditálást nem nekem találták ki. Nincsenek élősködőim, de ha azt mondják, hogy üljek mozdulatlanul, és figyeljek befelé, kapásból viszketni kezd a karom, zsibbadni a hátsóm, kényelmetlenné válik az ülés vagy a fekvés, szóval nem bírok megmaradni abban az állapotban, amiben kéne. Amíg a barátnőm felfrissült tőle, engem totál lefárasztott ez az egész. Én az aktív kikapcsolódás híve vagyok, inkább lefárasztom magam a futógépen, és felfrissül tőle az egész lényem, mint ücsörögjek és hozzákapcsolódjak a világegyetemhez. Szerencsére az óra után a barátnőmnek sikerül néhány olyan lánnyal beszédbe elegyednie, akik rendszeresen járnak erre a meditációs kurzusra. Meghívnak minket valamilyen közeli salátabárba, de mivel nem kívánok jobban elmélyedni a témában, kimentem magam, és elválok a kis csapattól. Fellélegezve indulok kifelé, amikor a pulthoz érve egy ismerős hajkoronát pillantok meg magam előtt. Elvigyorodok, majd megszaporázom a lépteimet, és Zach mögé felzárkózva megpaskolom a bal vállát, majd jobbra sorolok, hogyha automatikusan balra néz a háta mögé, ne vegyen észre kapásból. - Ennél azt hittem azért jobban becsülöd a munkámat! – Szólalok meg. A hangomban felháborodás érződik, miközben összefonom magam előtt mindkét karomat, az arcomon viszont széles mosoly ül, ami biztosíthatja Zach-et arról, hogy csak mókázok. - Szia, egyébként! – Köszönni soha nem késő. – Nem meditálni voltál, ugye? Nyugtass meg, hogy nem siklott át rajtad a tekintetem!? – Hát csak kiszúrtam volna, ha ő is velünk lett volna a teremben, nem!? Vagy mégsem!? Égő lenne, ha kiderülne, hogy egy órát úgy töltöttem egy teremben, hogy fel se tűnt a jelenléte.
A lapot töltöm ki, közben nem bírom megállni, hogy ne adjak ki magamból hangot a halk zenére. Dúdolás nulla, inkább dob hangját utánzom. A fejem is ingatom hozzá, nem érdekel, ki néz bolondnak, vagy hogy éppen az írás útjába áll néha egy rasta. A vállam érintésére egy kérdő hümmentéssel az irányba fordulok. Senki. Egy ismételt, de már ténylegesen kérdőjeles. - Yeyyy, a fenét hozod rám! – kiáltok fel halkan, immár fülig érő mosollyal. Felfelé nézek, kicsit bebandzsítva. - Ó… ennyire látni? Megpróbáltam Medúza lenni, de nem jött össze. – kedvetlen grimasz ugrik fel a képemre, hogy aztán ismét mosolyba rendeződjön. - Becsülöm, valamit elronthattam tusolás közben. Nem érte pedig víz, és az sem szokott gond lenni. – nem értek hozzá. Amikor viszont először mentem Irishez, és végzett a rasta frizkóval, jól megölelgettem és körbepörögtem vele. - Van szabad helyed holnapra? – nézek rá könyörgő, nagy kutyiszemekkel. - Sziaaa! – átölelem és puszi helyett megszorongatom picit, finoman. Felnevetek közben, s csak utána engede el. - Meditálni? – elszállni csakis füves cigivel, zenével, szörffel és capoeirával! - Hiába van alagsorban a hely, istenbiz, kiugrom rajta, ha én elmennék meditálni. – nevetek tovább, majd aggódon tekintek rá. - Te elmentél? Jézus! De túlélted. Gyere inkább gingázni. – kacsintok rá. – A bealvós módszer nem nekünk való. - Nem, nem voltam, Meddienél voltam, kiváncsi voltam a jógára. – aláírom a papírt és visszaadom a recepciósnak. - És azon kívül milyen volt? – sejtem, hogy belealudt.
A bandzsítás láttán őszinte vidámsággal felkacagok. Annyira lökött, de pont ezt kedvelem benne! - Csak az nem látja, aki csukott szemmel járkál! – Kacsintok cinkosan. - Még szerencse, különben most kínosan kerülnöm kellene a szemkontaktust! – Forgatom meg nevetve a szemeimet. - Azért remélem nem véglegesen. Kár lenne ezért a remekműért! – Nyúltam az egyik rasztájáért, és pajkosan meghúzogattam. Nekem szabad… pontosabban én jogot formálok ehhez magamnak, mivel az én művem. Egyébként se teszek benne ezzel kárt, szóval kétlem, hogy megorrolna rám miatta. - Holnapra? – Lassan elhúztam a számat, a fejemet enyhén oldalra fordítva, felkészülve arra, hogy nemlegesen megrázzam… de aztán az a marha jó szívem nem engedte, hogy megtegyem. Be vagyok táblázva, de ha rugalmas, akkor talán ki tudunk találni valamit. - Hááát. Egy kicsit korábban be tudok menni, ha hajlandó vagy a kakasokkal kelni. Sajnos be vagyok táblázva estig, és reggel még fittebb leszek ehhez, mint az egész napos hajtás után. – Egyszóval sokkal jobban jár, ha inkább alkalmazkodik a reggelhez, mintha este jönne, amikor már a sokadik vágás, festés... és még ki tudja mi után vagyok fáradtan, karikás szemekkel s gondolatban már az ágyamban a párnámat ölelve. Ha már ölelés… hát nem vagyok rest visszaölelni. Vannak emberek, akik óckodnak az ilyen közvetlen testi kontaktusoktól, engem viszont nem zavar. A keresztlányom se kér soha engedélyt, hogy az ölembe másszon. Jó tudom, ez tök hülye hasonlat… de ha lettek volna ellenérzéseim is ilyen miatt régebben, egy szeretetéhes kisgyerek mellett már rég levetkőztem volna. - Jó, akkor megnyugodtam, hogy nem ignoráltalak. – Nevetek Zach-re. - Igen, el. Hagytam magam rábeszélni, de csak egyszer. Tudod mit mondanak… egyszer mindent ki kell próbálni. Szóval meditáció kipipálva, azt hiszem elég volt belőle egy életre! – Kacsintok vissza. - Na és, hogy tetszett? Gondolom könnyen ment. – Zach mozgáskultúrája sokkal szélesebb palettán mozog, mint az enyém, szerintem én ott maradtam volna összegabalyodva a saját testrészeimben egy ilyen után a földön. - Fuh, ne is kérdezd. Totál kiborított a dolog. Szinte hihetetlen, hogy valakik ennyire ki tudnak kapcsolni. Tuti, hogy bennem van a hiba, nálam folyton kattognak a fogaskerekek… én nem tudok így kikapcsolni… Inkább kimegyek korizni, vagy szánkózni, vagy bármi mást csinálni a szabadba… attól előbb felfrissülök szellemileg is, meg testileg is. Azt hiszem nekem az aktív kikapcsolódás való. A meditációt meg meghagyom a barátnőmnek. – Legyintek félvállról, aztán Zach-be karolok. - Hova tovább? Lesz most órád? Ha szeretnéd, elfuvarozlak az egyetemhez…
A nevetésre és a válaszra már meg is tapogatom a fejem és előveszek egy rastát, megnézem. - Ez borzalmasabb lett, mint a fürdőben volt. – játékos panaszkodásban kezdek, de némileg el is keseredtem, hogy aztán reménykedjek. Abból sosem fogyok ki. A szemkontaktusra egy kígyós mozgást végzek a kezeimmel és a fejemet is úgy mozgatom. - Azt nagyon sajnálnám, királyok a szemeid. A rasta húzogatásáért nem sértődöm meg, az érintkezés nálam természetes, így csak csücsörítek egyet a számmal. - Nem maradt a kezedben, vagyis még megmenthető. – vágok ártatlan képet. Ahogy elgondolkodik, látom, hogy nem, ezért a mentőkötelet bedobom és a homlokomra csapok. - Ó én süsü! Holnap anyának megyek segíteni, a holnapi nap nem jó… holnapután? – nézek rá ismét nagy szemekkel. – Neem, korábban nem, neked is hajcsizni kell, kell a jókedvhez és az energiához! Igyekszem így kikerülni a bakit, és így mindenki jól jár! Iris viszonozza az ölelést, finoman jól megszorongatom, majd elengedem. - Nem bizony! A horkolásomról egészen biztosan felismernél. Ja, nem horkolok… - nevetek fel. – Megértem. Nekünk más való. – a capoeira, a tánc, a móka. Nem az idült bazsalygás. Bár tény, hogy néha olyan képet szoktam vágni. - Egész jól. Reccsentem egy nagyot és utána minden a helyére került. – vigyorgok. A sapit elkezdem igazítani a fejemre, de azt hiszem, már részben késő, de azért ne fázzon meg a fejem. - Az aktív kikapcsolódás is kikapcsolódás. Egy rúdugró mesélte kezelés közben, hogy versenyen például annyira odafigyel az ugrásra, hogy nem hallja, nem látja a környezetét. Csak ő van és a léc meg a rúd. Öregem, totálisan király lehet! Mint amikor belefeledkezünk a táncba! – csillognak a szemeim. - Háttöööö… egyetemre ugyan nem vágyok, de ha félúton kidobsz valahol, az szuperség lenne. Azért előtte állj meg a kocsival, olyan fixen még nem tudok szép tigrisbukfencezni. – vigyorgok rá. – hagyom, hogy belém karoljon. – Neked van progid? Joe ma a parkban ad random koncertet és úgy terveztem, hogy meghallgatom. Van kedved csatlakozni? Latin-amerikai zene… - nézek rá reménykedőn. A kinti hideg mindig megvág, mert bár itt születtem és nőttem fel, a meleghez hamar hozzá lehet szokni. - Heheeee…. holnap megint lapátolhatok havat! – vigyorodom el és a fejem felfelé tartva bekapok pár pelyhet. A kocsiba a táskámat az ölembe téve, kabátban ülök be, ahol bajba kerülök a biztonsági övvel. Aztán feladom. Csak nem jön erre zsaru.
- A haj már csak ilyen. Megszáradva másképp áll, mint vizesen. – Vonok vállat, miközben Zach-re mosolygok. Jó, végül is nem történt akkora tragédia, lehetne rosszabb is a helyzet. - Kösz! Ilyen bókot se kaptam mostanában! – Nem jövök zavarba a bók miatt, csak vigyorgok, mint a tejbetök. Nem látok mögé annál többet, mint ami. Egy kedves bók, egy kedves ismerőstől. Zach-et nagyon kedvelem, szerintem iszonyat jó fej srác, szórakoztató a társasága, ráadásul a haját is szeretem gondozni. Errefelé azért nem olyan sok rasztás él, nekem igazi kuriózum, és legalább nem esek ki a gyakorlatból, ha a későbbiekben több rasztás ügyfelem is lenne. Másrészről pedig nekem is nagyon jól jön az ő tudása. Ha szükségem van arra, hogy alaposan áttornáztassam a tagjaimat nehogy ínhüvelygyulladást vagy hasonló kellemetlenséget szerezzek, rá tudom, hogy én is számíthatok. - Találkoztam már menthetetlen hajjal, a tiéd attól még nagyon messze áll! Majd egyszer elmesélem az esetet. Elrettentő példának tökéletes! – Nevetem el magam, ahogy eszembe jut. Nem szoktam a vendégeimet kibeszélni, elég diszkrét vagyok, de ez annyira meghökkentett, hogy többször is sztoriztam már róla. Természetesen név nélkül, mert nem célom senkit se beégetni. Szép is lenne! Tuti, hogy elpártolnának tőlem a vendégek. - Holnap utánra van egy időpontom délután negyed kettőre. Az jó? Pont tegnap mondták vissza, mert valami közbejött váratlanul a vendégemnek. Ha megfelel, akkor a tiéd. – Bárkinek bármi közbejöhet, én ezt megértem. Vannak, akik nem szólnak, nem mondják vissza… ezt nem veszem jó néven, mert szerintem az alapvető, hogyha bejelentkezek valahova, de mégse érek rá, azt lemondom, hogy más mehessen, akinek meg sürgős lenne. A vendégeim többségével szerencsére nincs ilyen probléma, de így is vannak elvétve néhányan, akik hátul álltak a sorban, amikor a jófejséget osztogatták. - Ú! Irigyellek! Néha érzem, hogy be van feszülve a hátam. Olyankor ha épp szerencsém van, és anyáéknál sikerül elcsípnem Mike-ot, akkor megkérem, hogy jól nyomkodja meg a hátam. A bratyóba azért van rendesen erő, szóval nem szokott kímélni. Néha segít, és nagyokat robban a hátam, utána érzem, hogy rendesen megkönnyebbülök. A vádlim szokott néha görcsbe állni, mikor ki akarok kelni reggel az ágyból. Azt mondta apa, hogy igyak magnéziumot… tudod, pezsgőtablettát, mert lehet, hogy kevés a szervezetemben, és azért van izomgörcsöm. Inkább tablettában szedem, mert a pezsgőtablettának borzalmas íze van. – Vágok egy fintort. - Én totál lámpalázas lennék, nem hiszem, hogy tudnék koncentrálni a versenyre. Emlékszem, hogy annak idején amikor a vizsgáimat sorba letettem, mindig iszonyatos vizsgadrukk volt rajtam, hogy el ne szúrjam. Persze tudtam, hogy kicsi esély van rá, mert sokat gyakoroltam, és mindig is a gyakorlat volt az erősségem, csak… izgultam… - Mosolyogtam Zach-re. Irigylem azokat, akik ilyen helyzetben annyira ki tudnak kapcsolni a világból, és csak a feladatra koncentrálni. Tuti, hogy én ezért nem vagyok képes a meditációra sem. Nem tudom kizárni a világot. - Minek állnék meg? Úgy terveztem, hogy katapultállak! – Nevetek jóízűen, levéve a poént, és természetesen én is poénnak szántam, bár azért megjelent előttem a kép, ahogy Zach-et ülésestől kilövöm az űrbe. Szegény! - Nincs. Csak a meditálás volt. Nem terveztem utánra, mert nem tudhattam, hogy túlélem-e. – Vigyorgok. - Jól van, üsse kő! Ha végig nem is maradok, de kinézek veled. – Mondom, miközben kilépünk az épületből. Én örömmel veszem tudomásul, hogy esik a hó. - Én imádom! Ellapátoljam előtted is!? – A havat tényleg imádom, de az ajánlatomat nem gondoltam komolyan. Becsüccsentünk a Subaru-ba, indítottam a motort, és fel is hajtottam a fűtést. - A park melyik részén? – Kérdezem, miközben elindulok a park felé vezető úton. Több parkoló is van a park közelében, ezért igyekszem úgy megállni, hogy minél közelebb legyünk majd a koncert helyszínéhez.
- Bezzeg a sós víz! Arra teljesen felvirágzik. – dünnyögöm, nézegetve az egyik loknit, amjd, mintha mi sem történt volna, hátradobom vissza és újból vigyorgok, hogy aztán elkerekedjenek a szemeim. - Ne mááár, nem tudják milyen szépséghez járnak. Vakok. – kacsintok rá. A rastát naagyon könnyű kezelni, csak tudni kell, hogyan kell azt. Szerencsém volt, hogy sikerült az elején megfelelő szakikat megtalálnom és azóta még kevesebb gondom van vele. Kivéve ezt az esetet. Játékos ijedséggel ölelem magamhoz a saját hajam. - Nem, a hajamat nem adom! Országomat egy hajért! Majd meséld el, kíváncsi vagyok rá, mert ez így …. vicces. – dobom szét a levegőbe a hajloknikat. Kell majd horgolnom is, pedig tegnap mókoltam vele. Kézben képzeletben előveszem a nagy naptár könyvet, lapozva a levegőbe keresem a dátumot és időpontot, majd bólintok. - Teljesen szuperséges! Ki nem hagyom a találkát veled! – a levegőbe írom Iris nevét, mintha papírra írnám. - Gyere hozzám, megnyújtogatlak, hogy aztán újból tudj csodaszépeket gyártani. – nagyon élvezem nézni azt a fejlődést, ahogy egy vánszorogni is alig tudó, már tulajdonképpen az első kezelés után sokkal természetesebb mozgással lép vissza ki a világba tőlem. - Mozogni és mozogni. Nem kell nagyon megerőltetni magad, csak mozogj. – a pezsgőtablettára egy olyan képet vágok, mint amikor egy féléves gyereknek nem ízlik a püré. Még a nyelvemet is lelőgatom. – Fúúúj, pezsgőtabletta. Sosem tudom meginni rendesen, mert vagy eltüsszentem magam, ahogy elér a buborékja, vagy akkor tüsszentek, amikor nyelek. Szóval inkább nem. – nevetek fel végül. – Apukád jól van? Régen láttam már. – családközpontú családban nőttem fel és mindig is érdkelődöm azok iránt, akikkel találkoztam. - És amikor hajat vágsz? – sandítok rá. – Szerintem az is ugyanolyan. Vagy valami hasonló. Heheee, vizsga… - nevetk fel. Volt már, hogy nem jutott eszembe a válasz, pedig amikor beléptem az ajtón, tudtam, hogy tudom. Rémült képet vágok játékosan, hogy nem fog megállni. Körbeforgok, mintha keresnék valamit. - Ejtőernyőd nincs? – nézek rá játékos kétségbeeséssel. – A Holdig kérem a katapultot, különben meg kell állnod. – vonogatom az egyik szemöldököm. - Vagy jól belealszol és a reggeli nyitásra ébredsz fel. – vigyorgok. - Igeeennn!!! Joeban van szufla, lazán odafagyunk az aszfaltra, még ha táncolunk közben, akkor is. – nevetek fel. Csoda, hogy még nem fázott meg az ember, elég sokszor kijön, szereti. - Ugye milyen szuper? Fehér hócsoda… inkább én előtted. Egy kis testmozgás senkinek sem árt. - A keleti oldalon van. – mutatok a megfelelő irányba, miután betájoltam magam, merre is menjünk. - Bekapcsolhatom? – nézek a rádióra, s ha megkapom az igent, akkor egy halkabb, de annál ritmusosabb sávot keresek és arra kezdek nagyon aprót dobogni a lábammal. Edzés után felspanolt vagyok, nem letargiás nyuszi, akitől lenyúlták a répáját. - Ott van! – bökök egy folt felé, amit többen vesznek körbe. Lelkendezek, mert Joe zenéjét nagyon szeretem és jókedvem lesz tőle. Rábízom, hova tud leparkolni. Átvetem a táskát a vállamon és besorolok Iris mellé. A sapi nagyon jó, nem fog megfázni a fejem. - Jó sokan vannak már. – szélesre áll a mosolyom, ezt szeretem, ettől pörgök és töltődök fel, nem az ohhmmmtól.
- Aranyos vagy, de tudod hogy van ez! Mindenki rá van zoomolva a tükörben a saját fejére, hogy mit művelek vele! – Nevetek. Zach tényleg vicces, jó fej srác. Egyébként ha minden, vagy minden második vendégem körüludvarolna, miközben a haját csinálom, egy idő után eléggé zavaró lenne. Jobban szeretek mindenkivel inkább semleges, mintsem személyes témáról beszélgetni. A kivétel természetesen erősíti a szabályt, hiszen vannak olyanok… mint például Zach, akivel nem annyira tartom meg a két lépés távolságot. - Hát nem vagyok biztos benne, hogy tényleg hallani akarod. Elég rémséges történet… igazi gaztett, brutális merénylet a hajkorona ellen, amiben végül a hajkorona maradt alul… - Húzom el a mézes madzagot Zach orra előtt, hogy még jobban felcsigázzam az érdeklődését. Elmesélem neki, csak vicces dolog egy kicsit húzni így a fejét. - Rendben. Az időpont, és az ujjaim a tiédek! – Mozgatom meg játékosan az ujjaimat. Ezzel le is egyeztettük az időpontját. - Úgy hangzott ez, mint egy sajátságos lánykérés. – Vigyorgok rá, majd megtoldom egy kacsintással. Tudom, hogy nem úgy értette, de vagyunk olyan jóban, hogy megengedhessek magamnak egy ilyen kis baráti csipkelődést. - Megyek, ha nem félsz attól, hogy anya előtt tedd le az esküt! – Villantom meg hófehér fogaimat. Anyu házasságkötőnő, és ha majd egyszer férjhez megyek, tuti nálam is be fog próbálkozni mint Ryan-nél, hogy hadd ő eskessen. Ryan se engedte, mert azt akarta, hogy a méltó helyét, az örömanya szerepét töltse be. - Viccet félretéve, nagyon jól esne, ha valamikor kiropogtatnál. – Rebegtetem meg a szempilláimat, kimondatlanul is kérve, hogy valamikor szánjon meg, és tegyen rendbe. Szívesebben megyek hozzá, mert tőle már tudom, hogy mire számíthatok, mint egy tök idegen gyógytornászhoz, aki nem ismeri a testem gyenge pontjait. - Te koki, nem akkor kell inni, amikor épp pezseg, hanem amikor már kipezsgette magát! – Nevetek fel őszintén. Nem akarom kinevetni, de az alapján ahogy fogalmaz, nekem teljesen úgy jön le, hogy nem várja meg, amíg teljesen kipezseg a tabletta. Vagyis nekem eddig ilyen gondom nem volt még, amit ő az imént felvázolt. - Igen, szerencsére jól van, köszi. Sokat dolgozik, meg hát tudod milyen. Többet foglalkozik a betegeivel, mint amennyit elvárnának tőle, szóval szinte mindig ráhúz a műszakra. – Soha nem tudok úgy beszélni apáról, hogy ne kúszna szeretetteljes mosoly az arcomra. Apa igazán remek ember, és én borzasztóan büszke vagyok rá. A betegei is nagyon szeretik, ő egy elhivatott orvos… neki nem a szakmája, hanem a hivatása a gyógyítás. - Most már nem. Az elején, amikor megnyitottam a fodrászatot, akkor még izgultam, de eltelt pár év, és már valahogy ez elmaradt. Nem rutinból dolgozok, de mégis a rutinnak köszönhetően meg se fordulna a fejemben, hogy akkora bakit vétenék, amit nem tudnék helyrehozni. – Ebben sokat segítettek a kiegészítő képzések, amik által megkaptam a mesterfokozatot. Az alapra egy erős, masszív fal épült, egy biztos tudás, amivel bátran merek felelősséget vállalni mások hajáért. - Az nincs. De esernyő van a hátsó ülésen, ha gondolod még most ragadd magadhoz! – Pillantok bele a középső tükörbe, majd vigyorogva Zach-re. - Persze. – Van, akit kifejezetten zavar vezetés közben, ha szól a rádió, engem nem zavar. Sőt! Ha éjjel kell huzamosabban vezetnem, mindig bekapcsolom, nehogy elbóbiskoljak a volán mögött. Én mindig farral tolatok be a parkolóhelyre, ha nem párhuzamosan van a járdaszegény mellett. Jobban szeretem ezt a parkolási módot, mert ha ki akarok állni a parkolóból, akkor nem kell folyamatosan hátrafelé lesegetnem, hogy épp jön-e valaki. A nők többsége nem szeret tolatni, nekem sose volt vele problémám. Az én fejemre is felkerül egy sapi, fázósak a füleim. - Nem bánod? – Ha nem bánja, akkor belékarolok ismét. Én szeretek így sétálgatni, nem idegenkedek a testi kontaktustól számomra kedves emberekkel. Szerintem tök kedves dolog volt, és kár, hogy manapság kiveszett ez a szokás, hogy összekarolva sétálgatnak az emberek. Pontosabban nem veszett ki, hanem főként a párok szoktak így járni, pedig a régi időkben a családtagoknál is szokás volt, és a barátoknál is… akár férfi-nő, nő-nő, vagy férfi-férfi barátságról volt szó.
- Ha így lenne, akkor én sem mondanám, hogy csini vagy. – jegyzem meg játékos ártatlansággal, felfelé nézve. Azt viszont kerülöm témának, hogy sokszor látom jókedvűnek, és nagyjából egyedülinek is. - A haj kinő újra. – kacsintok rá. – És tapasztaltál belőle. Mint nekem a bokatörés. A csont is beforr, sőt erősebb lesz. – és az érdeklődő, nagy szemű tekintet elindul Iris felé. - Jujdejó! – ujjongok, majd felnevetek. – Éppen az előbb ajánlottad fel az ujjaidat. – vonogatom a szemöldökömet, hogy aztán értetlen képpel végül pedig egy féloldalas mosollyal válaszoljak. - Elfelejtettem hirtelenjében, anyukád mivel foglalkozik. Megnézném, ha eléállnánk. És gyere! – a testtel kommunikálni kevesen tudnak. Oda-vissza. Iris érti a testét és ez ritka tulajdonság. Sokan ezt, ha hallanák, vulgárisnak kiáltanának ki. De azért nagyon boldogok tudnak lenni, ha fel tudnak végre menni a lépcsőn. A kipezsgett pezsgőtablettára az undor képét vágom. - Brrr. Akkor minek pezsgőtabletta. – rázom meg magam, de már mosolygok. Vannak különc dolgaim. - Igazi orvos. A hivatása a fontos. – eresztek el egy rímet. Király apja van, minden ilyen dokira csak felnézni tudok, mert a lelkiismeret és a tudás ötvözete nagy szó és komálom. - Jajj, neeem nem erre gondoltam. Hanem arra, hogy annyira belemerülsz a munkába, hogy csak az létezik. És nem bakizol. Isteni hajat kreálsz. A hosszú lábaim is kényelmesen elférnek, amit kifejezetten díjazok. - Csak ha piros! – kontrázok az ernyőre. A zenét szeretem, az a mindenem a gyógytorna mellett. Ha nem király a zene, keresek más csatornát. - Naná, hogy nem! – átdobom másfelé a táskám, hogy elférjünk, csak rántani kell egyet a szíjon és elférünk mind a ketten. A zenére előbb csak lábat roggyantok, majd már tapsolok is, végül elkapom Iris derekát. - Egy táncra felkérhetem, kisasszony? – a tartásából és mozgásából tudom, hogy ördögi szépen mozog, benne van a napfény és az öröm, a virágok. – Hadd irigykedjenek a többiek, hogy csudiklassz táncos partnerrel ropom.
- De te nem is a fodrászatban vagy épp. – Vitatkozok, és már csak azért is érvelek a magam igaza mellett. Mindemellett tényleg jól esik a női hiúságomnak, ha valaki csinosnak tart. Mindenkinek jól esik a pozitív visszajelzés. - Előre leszögezem, hogy azt a bakit nem én vétettem, hanem egy vendégem a saját hajával… aztán azt hitte még meg lehet menteni, ezért gyorsan becsörtetett hozzám, de azon már csak a nullásgép segített… - Húzom szét penge vékonyra az ajkaimat, miközben össze is préselem őket. Nem volt szép látvány, és hát… vérzett a szívem azért a hajért. - A döbbenettől percekig szóhoz se jutna, az tuti. Április elseji tréfának még bele is férne. – Nevetek fel könnyeden, ahogy magam elé képzelem anyu arckifejezését, ahogy besétálok hozzá, hogy akkor én most itt és most férjhez akarok menni, és adjon össze minket. Szerintem… ahogy ismerem, az első reakciója az lenne, hogy a legközelebbi székre leülne, és némán tátogatna a döbbenettől. - Hogy pezsegve oldódjon fel. – Válaszolok a véleményem szerint költőinek szánt kérdésére. Mulattat egyébként a reakciója. Zach mindig bolondozik, mellette szerintem még a depizésre hajlamos emberek is jó kedvre tudnak derülni. - Kiskoromban néha haragudtam rá, amiért sokat van távol, sőt… egy időben féltékeny voltam a betegeire is, hogy mennyit foglalkozik velük. Azóta ezt kinőttem. Ő erre született, és hihetetlenül jó orvos, minden elfogultság nélkül! Szörnyen büszke vagyok rá, és ha néha benézek hozzá a kórházba, mindig szeretettel fogad mindenki, mert tudják, hogy kinek a lánya vagyok. Apa csodálatos ember. Szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen apukám van, aki ennyire elhivatottan segít másokon. – Őszinte csodálattal, és mély érzelmekkel csendül a hangom. Igazi apás lány vagyok, aki rajongásig imádja az édesapját. Nekem ő a mindenem. Természetesen anyut is imádom, és semmivel se kevesebb a szememben apánál. - Ja! Bocs, akkor félreértettelek. Amúgy ebben van valami. Azt azért nem jelenteném ki, hogy munkamániás vagyok, de szeretem a legjobbat kihozni magamból. Akkor is, ha csak egy frissítő vágást kérnek, és akkor is, ha afro hajjal dolgozom. – Kacsintok Zach-re. - Jól esik, köszönöm. – Nekem a legfontosabb, hogy a vendégeim elégedetten szálljanak ki a fodrászszékből. - Táncra!? – Váratlanul ér a felkérés, na Zach-nak sikerült meglepnie. Mire felocsúdok már a derekam is elkapta, szóval nincs mese, táncolni kell. Nevetni kezdek, kicsit zavarba jövök attól, hogy érzek magamon néhány érdeklődő pillantást a környezetünkből. - Ne igyál előre a medve bőrére! Az is lehet, hogy megtiprom a lábad véletlenül! – Nevetek továbbra is, miközben próbálok ráhangolódni a zene ritmusára is, és Zach-re is, hiszen partnerrel táncolni csak úgy lehet, ha a felek ráhangolódnak egymás mozgására, különben az egészből egy tragikomédia-szerű káosz bontakozik ki.
A szemöldököm vonogatom, hogy nem a munkahelyén vagyunk. - Uhha. Én is ettől félek. Újra kell egyszer növeszteni szépségemet. – műbrühizek, de vigyorral. Felnevetek a tréfára, tényleg elképzeltem anyukáját. A rosszindulatot mellőzve, csupán a móka végett. Jó tréfa lenne pedig! - Mmm… igaz. – morfordírozok el. A pezsitabit akkor sem a kedvenc nyalánkságaim közé fogom sorolni. - Legyél is! Apukád nagyon jó orvos! A páciensei mind szeretettel beszélnek róla. – mindet nem ismerem, és egy ilyen rendes dokit igenis lehet kedvelni! És Irist is nagyon szereti. Látni rajta, hallani a hangján. Nagyon szuperséges ember! Nagyon is kételkedő képet vágok arra, hogy nem munkamániás, majd egy műábrándozó tekintettel nézek oldalt felfelé. - Háát nemis tudom … ki cuppant rá egyből a hajamra, ahogy meglátta…. – nyitva hagyom a mondatot, kérdést és úgy néze Irisra, utalva a mondat végére rá. Jajj, nagyon szeretem Irist! Az igazán jó szakemberek nem álszerénykednek és nem is döngetik a mellüket. Megköszönik, ha dícsérik a munkájukat. Ez így helyes! - Nem, ejtőernyőzésre! – vágom rá lelkes vigyorral. – Csudiklasszul mozogsz. A gyalogzebra inkább én leszek… A sport és a többi mozgás kellő ritmusérzéket ad, így könnyedén lépek, igazodom a ritmushoz és vezetem is Irist. - Mondom én, hogy csodásan mozogsz! Hirtelen megcsavarja valami az orromat. Tüsszentene kéne, ezért kibontakozom és a zsepimhez kapok. - Ó, a loknik tüsszögnek…
- Ha nem teszel tojáspakolást a fejedre, amit aztán forró vízzel próbálnál leöblíteni róla, akkor ez a veszély ebből a szempontból nem fenyeget. - Árulom el, mi is volt az az őrült baki, ami miatt a nullást kellett bevetnem. Borzasztó látványt nyújtott a hajba sült tojás. Szinte vért izzadtam, mindent megpróbáltam, hogy orvosoljam a helyzetet, de ez tényleg egy lehetetlen küldetésnek bizonyult, és csak a nullás maradt hátra. Azt hiszem ez egy emlékezetes lecke maradt a páciensemnek. A tojáspakolással nagyon óvatosan kell bánni, pláne lemosáskor. Persze ha megkérdezett volna róla előtte, akkor nem lett volna ilyen gond. Valamilyen netes fórumon olvasta, hogy a tojáspakolás jót tesz a hajnak, és úgy gondolta, kipróbálja házilag. - Apánál mindenki jó kezekben van, és mindenki biztonságban érezheti magát mellette. - Igen igen igen! Teljes mértékben elfogult vagyok, ha apuról van szó, de ami igaz, az igaz. Bár Ryan Achorage-ban él a családjával, de biztos vagyok benne, hogy ő is ugyanolyan odaadással végzi a hivatásával járó feladatait, mint apa. Apa hatására lett belőle is aneszteziológus, és ha valakinek van példaképe, általában megpróbál hozzá felnőni, és úgy élni az életét. Ezért is példakép a példakép. - Nem rácuppantam, csak... - Kezdek heves védekezésbe, de aztán csak tátogok mint egy partra vetett hal, végül elnevetem magam. Na jó, tényleg rácuppantam a hajára! - Pedig az is vicces lenne! - Pillantok fel az égre nevetve. Szerintem jégszoborként csapódnánk a földhöz ebben a hidegben, ha ejtőernyőzni támadna kedvünk. Két élethű jégszobor már biztos lenne az Alyeska fesztiválon. - Gyalogzebra? - Röhögöm el magam a hasonlatra. Zach mindig tud újat mondani. Vajon honnan szedi az ilyeneket? Komolyan, kész szlengszótár ez a srác! Nem gondoltam, amikor reggel felkeltem, hogy ma még a szabad ég alatt fogok táncikálni. Nem is bírom ki vigyorgás nélkül a dolgot. - A csodástól elég messze állok, azért! - Láttam én már csodásan mozgó embereket, és épp ezért én nem sorolom magam közéjük. Szerintem inkább átlagos a mozgásom, de lehet, hogy csak túlságosan szigorú vagyok magamhoz ilyen téren. Megállok, amikor Zach kibontakozik, majd körbepillantok. Oké, hogy még tél van, de... - Nem lehet, hogy allergia? - Kérdezek rá.
Elsőre nem értem, mit mond. - To… tojást főzött a fején? – felnyerítek, majd a számra tapasztom a kezem, de nem bírom a tenyerem mögött abbahagyni a röhögést. – Látszik, hogy nem otthonos a konyhában. – bukik ki mégis a többi is a számon. Elképzeltem a látványt. - Igen. Ebben szuperbiztos vagyok! – erősítem meg, habár tudom, hogy mennyire szereti a családját. Kételkedő képet vágok, ahogy védekezne. Neeem tudja letagadni magában a vérbeli fodrászt! A hivatás az hivatás! És ezért is kedvelem többek között nagyon Irist. Egy puszit adok az arcára, köszönetképpen. Nem tartom szégyennek az ilyet. Az életnek boldogságról kell szólnia, a puszi pedig az. - Arcunkra fagyna a vigyor, annyi bizonyos! – nem is annyira nehéz elképzelnem, ahogy leérkezünk az ejtőernyővel. Részemről a napsárga színre szavazok ejtőernyő színben, zöld csíkokkal. - Aha. A gyalogzebra az, akinek hat lába van, mégis megbotlik. Vagy négy? Egyszóval én és a tánc annyira nem komáljuk egymást, de azért nem vagyok rinocérosz. Szinte vezet Iris, amit szeretek, mert ez azt jelenti, hogy nagyon is érzi a ritmust. Nekem csak alkalmazkodni szükséges és máris megy a vezetés. Csodálatos partner. - MM-mm… szerintem nem. A kérdésre csak ingatom a fejem. Érzem, hogy hideg a fejbőröm. Feldobom a kapucni részt a fejemre a sapka fölé, hogy bent maradjon a meleg. - Még csak az kéne… akkor nem tudnék elmenni jó kis helyekre. Nnna, most már tökéletes az össze nem illő kép.
Pasik. Egyik kezembe temetem az arcomat, úgy nevetek. - Nem úgy, te koki! Vannak különböző tápláló pakolások, amiket otthon is el lehet készíteni. Van egy olyan hajpakolás, amihez nyers tojást kell használni. A vendégem ezt akarta forró vízzel lemosni a hajáról, ami rásült. - Fejtem ki egy kicsit részletesebben, bár őszintén szólva nem tudom, hogy ugratott-e vagy tényleg nem esett le neki a dolog!? Végül is mindegy. Ha előbbi, akkor sikerült tőrbe csalnia, ha utóbbi akkor legalább tisztázódott a félreértés. - Vagy ott lennénk a holnapi napilap címoldalán. Nem is lenne rossz reklám se neked, se nekem! - Kacsintok, majd a levegőbe írom ujjammal a szalagcímet. - A vagány gyógytornász és a fodrásznő nem mindennapi belépője! - Persze ehhez még hozzáképzelhető a megannyi pózból felvett telefonos fotó, vagy néhány másodperces videó. Sőt! A legszuperebb az lenne, ha ehhez még nyomnánk egy selfie-t is. Azt hiszem egy kicsit túlságosan elragadott a fantáziám. Ideje visszatérni a földre. - Áh, Zach! A zenészeknek van ritmusérzékük. Ne becsüld alá magad! - Oktatom ki mosolyogva. Jó, lehet nem a parkett királya, de biztos, hogy nem is olyan szörnyű! - Hékás! Meg ne fázzon a kobakod! - Az azért nem jó jel, ha valakinek a sapiján keresztül is fázik a feje. Erre következtetek, amikor még a csukját is ráhúzza. Ugyan mi másért tenné? - Figyelj, ha nagyon fázol, inkább üljünk vissza a kocsiba, és bekapcsolom a fűtést. A zenét úgy is hallhatod... ha szeretnéd, keresek kicsit közelebbi parkolóhelyet. - Nem szeretném, ha lebetegedne. A szilvesztert ágyban töltöttem, pedig nagyon nem szeretek beteg lenni. Erőltetni természetesen nem fogom a dolgot, hiszen Zach nagyfiú már, minden esetre a lehetőség nyitott.
Töprengve nézek a plafon felé, még az arcom is grimaszba rándul, ahogy végiggondolom Iris válaszát. Egyedül talán a szemem furcsa csillanása jelezheti, hogy valami készül. - Én is ezt mondom. – bólogatok hevesen. – Tojást főzött a fején. – vonogatom a szemöldököm. - Szoborpark. – tárom szét a karom, utánozva a szobrokat és képet vágva arra, hogy a címlapon lehetnénk. - Majd kiderül! Puding próbája az evés! – csettintek egyet a kezemmel. Az első lábra taposásnál úgyis visszafognám magam, de nem tiprom le Iris lábát, így aztán bátorságra kapva ropom. - Csak nem fog. Egy ilyen jó bulit nem hagyunk itt! – mosolyodom el szélesen, a háttérben pedig ének és taps csendül fel. – Belelendültek! – átkarolom a derekát ismét. Portugálul keveset tudok csak, de az ismerős refréneket hangosan énekelem a ritmussal. - Csak ennyit tudok a dalból! – nevetek. – „A szemed színe, csillanása elvarázsol..” és tovább nem tudooom… Jó pár dal felcsendül, közöttük eléggé ismert is. Végül lerogyok az egyik padra. - Uh, a táncoló cipellőim nem bírják. Pedig még ropnám veled, istenien táncolsz. – mosolygok fülig érő szájjal. – Azt… azt hiszem …. kérsz sült gesztenyét? Meghívlak cserébe a jó táncért. Ha még van egy kis időd. – nézek rá.
Sóhajtok. - Kikészítesz. - Jelentem ki, de azért mosolygok. - A címlapra születtél! - Pillantok rajta végig, ahogy felveszi a celeb-pózt. Sok olyan ember van, aki bujkál ha fényképezőgépet lát, mert nem szereti ha fényképezik. Engem sose zavart túlzottan, persze azért mindig megnézem, ha lehetőségem van rá, hogy milyen fotót készítenek rólam. Szerintem minden ember hiú valamennyire, és senki se örül egy rosszul elkapott pillanat megörökítésének, vagy közzétételének. - Akkor táncra fel, parkett ördöge! - Vetem bele ismét magam a buliba. Ha mozgunk, akkor kevésbé fázunk. Szeretem a pörgős, vidám zenéket, nem is igazán szoktam hallgatni lassú, lírai dallamokat, így ez a stílus is nagyon bejön. Zach igazán jó táncpartner! Nem veszi vér komolyan a táncot, ezért kellően laza és vicces, de szerencsére nem tapossa palacsintára a lábaimat emellett. Én nem énekelek, Zach-et viszont csápolva biztatom. Elég ritkán szoktam dalra fakadni, amikor megesik, akkor is általában egyedül vagyok... épp zuhanyzok, vagy vezetek. - Ne aggódj, én még ennyit se! - Egy kicsit kiabálnom kell, hogy a hangszerek és az énekes hangja mellett az enyém is eljuthasson a füléhez. Meglepő módon Zach dől ki először. Lehet, hogy ez a meditációs kurzus mégis csak jó volt valamire? Felhúzom a csuklómon a kabátom ujját, hogy megnézzem a karórámat. - Egy kicsit még ráérek, benne vagyok! Nagyon imádom a gesztenyét, köszi a meghívást! - Vigyorogva nyújtom neki a kezemet, hogy felhúzzam a padról. - Gyerünk, címlap-sztár!
Megrázom a fejem. - Sajnos nem tudok csodát tenni még én sem. Két dimenzióban nem tudok létezni. Bááár… elég kecsegtető, hogy cserébe sokszorozódni lennék képes. – vigyor ismét. A zenész léttel együtt jár a hírnév. Attól viszont, hogy tömegcikk lennék, nem aggódom. Nem a main stream a fő vonalam, gy aztán em sok mindenki fog ismerni. - Ajvé, akkor már ketten vagyunk, de sebaaaj, a jókedv a lényeg! – nem érteni, érezni kell ezt a ritmust és Iris… nagyon is királyul ott van! A padon ücsörgés a tatáknak és a megkeseredett nyanyáknak való, meg a szerelmeseknek, de én most leülök pihegni egy kicsit. - Yeeey, akkor sült gesztenye! Nagy kegyesen felé nyújtom a kezem, egyértelműen látva, hogy csak játékból teszem, majd nevetve felpattanok és a karom nyújtom. - Váljon vérré bennünk! Mint a nevetés! Gyere, címlapsztár másik fele! A gesztenyéstől kapott zacskót azonnal nyitva hagyom, hogy ami a tetején van, meghűljön. Az elsőt kivéve pattogtatom a tenyeremen, hogy kihűljön, majd a markomban összetörve átadom Irisnek az első gesztenye jogát. Szeretem, ha egy nap jókedvűen végződik, barátok vagy barát társaságában. Elkísérem, ameddig gondolja, s újfent megerősítem, hogy találkozni fogunk a hajammal kapcsolatban. Ez a nap a miénk volt!
- Micsoda megtiszteltetés Sir Quinn! – Nevetek, látva azt, ahogy nagy kegyességet játszva él a segítségnyújtásom lehetőségével. Belekarolok, aztán szó szerint az orrunk után indulunk, hogy keressünk egy gesztenyést. Szerencsére nincs nagy sor. Amúgy nem vagyok éhes, de ahogy a szél az orrom alá dörgöli a sült gesztenye illatát, egyszerre kívánóssá válok. Miután megkaparintotta Zach a gesztenyékkel teli zacskót, Suzy szívolvasztó pillantását lekoppintva meresztem szemeimet Zach-re, majd pislogok és egy bájos mosollyal spékelem meg az előadásomat. Vigyorogva veszem el az első szem gesztenyét. - Köszi! – A gesztenye élete a tiszavirágénál is rövidebb, hiszen azon nyomban elpusztítom, elégedett hümmögés közepette. A szüleimnél mi is szoktunk sütni gesztenyét sütőben, de azért az valahogy mégsem ugyanaz, mint itt kint a szabadlevegőt, árustól megvenni. Megvan a hangulata. Sajnos az idő innentől már felgyorsul, de jó társaságban az idő is gyorsan telik. Visszasétálunk a parkolóhoz, felajánlom Zach-nek, hogyha szeretné, egy darabon elviszem, már ha a belváros felé van dolga. Ha nem igényli, akkor itt a park mellett elbúcsúzok tőle. Nemsokára úgyis találkozunk majd, hiszen helyre kell hoznom a fején hordott „polipját”.
Kezdőlap
//
/
