Ez a helyiség a Rituális szentélyekkel szemközt található, célja pedig nem más, mint az ifjú és/vagy gyakorlásra szoruló Őrzők mentális kiképzése. Ebben a teremben következmények nélkül lehet gyakorolni a meditáció folyamatát, valamint a varázslatokat is.
Felszereltség: - Az egyik sarokban teakészlet - A teakészlet mellett könyvespolc, rajta mágikus tartalmú könyvekkel - Füstölők - Párnák - A terem közepén egy rituális kör, körülötte majdnem szoba méretű téglalap mintával (így hasonlatos egy kosárlabdapálya alapvonalaihoz)
FIGYELEM! EZ A HELYISÉG A MÁGUSOK KÉPZÉSI TERÜLETE, így egyéb,magán jellegű játék ezen a helyszínen nem bonyolítható le.
Legnagyobb bánatomra Anya és a mentősök is erősködtek, hogy tartsak velük. Hiába bizonygattam, hogy jól vagyok már. CT-t csináltak, átvizsgáltak tetőtől talpig, majd megfigyelés alá vontak. Egy hétig kellett nyomnom az ágyat, mire saját felelősségemre hazakönyöröghettem magam. Betegszabadságot kellett kivennem mindkét munkahelyemen, aminek persze nem igazán örültek szerintem. Bár mivel mondtam, hogy agyvérzésem volt kis híján - minél drasztikusabbak vagyunk annál jobb - rém megértővé váltak. Azonban otthon is ágynyugalomra voltam ítélve, legfeljebb az ágyban laptopozni meg tévézni volt szabad az alváson és evésen kívül. Világ életemben mozgékony voltam, átokként éltem meg, hogy most vissza vagyok tartva.
Igazi megváltásként ért a hír, hogy két hét után egyrészt hétfőn munkába állhatok dupla fronton, másrészt Anya vár a könyvtárban ugyanúgy hétvégén, ezúttal vasárnap délelőtt 10 órakor. Vegyes érzésekkel indultam el a találkára. Nagyon is deja vu-m volt, hogy őszinte legyek. De elhessegettem a negatív gondolatokat és örültem, hogy végre kiszabadulhatok és a motoromra pattanhatok. Hamar megérkeztem az egyetemhez, a motorom leparkolása után pedig a könyvtár ismerős részébe mentem. Odaúton kifejezetten úgy éreztem, hogy a gyomrom összement, mint valami apró mazsola. Anya látványától azonban megnyugodtam valamelyest és benyitottam a terembe. - Jó napot! Vagy tegeződtünk már a múltkor Anya? - Kérdeztem, mert őszintén szólva zavarban voltam picit a múltkori dolgok miatt. Elvégre össze-vissza beszéltem, nem is akármit.
Mivel úgy hallottam, hogy kiengedték a lányt a kórházból, ezért belenyugodtam a tudatba, hogy immár minden rendben, így semmit sem terveztem másképp a mai napra, mint egyébként bármelyik mentoráltammal tenném. Persze a nap civil részében is az egyetemen voltam és a fiatalságnak tartottam mindenféle sport kurzusokat, szóval összességében örülök, hogy mára a meditálás rejtelmeit terveztem oktatni. Sajnos az én energiám sem végtelenek, bármennyire is úgy tűnhet. Talán még nekem is jól jönne egy kis meditáció. Öltözetem teljesen hétköznapi, farmert viselek és egy szolid szabású, sötétkék blúzt. Hajam kiengedve leledzik, lábamon pedig se cipő, se zokni, azok a terem egy félreeső sarkában leledzenek. Szerintem így kényelmesebb, de amúgy semmiféle spirituális oka nincs, hogy mezítláb vagyok. Egyébként a kör közepén ülök, kicsit gyakorlok még mielőtt Christy ideér. Épp próbálok ráhangolódni a körülöttem lévő rezdülésekre, amikor megérzem a fiatal nő közelségét. Így persze fel is tápászkodok és megindulok az ajtó felé, amikor benyit, de persze nem kizavarni akarom, csak egyszerűen üdvözölni. - Szervusz. Ami azt illeti tegeződtünk, szóval maradhat így. Minden rendben? Sikerült felgyógyulni? Nagyon megijesztettél a múltkor. - Mondom halvány, barátságos mosollyal, miközben óvatosan a vállára teszem a kezem és befelé terelgetem, csak amolyan baráti gesztus gyanánt, a terem közepére. Vannak kikészítve párnák, amúgy meg egyéb ülőalkalmatosság sincs. Meditáláshoz mondjuk nem is kell. - Ma meditálni fogunk. Tudom, elég unalmasan hangzik, de ez a részét is gyakorolni kell. - Teszem még hozzá a válaszait követően, csak hogy értse miért is pont itt gyűlünk a kör közepén a párnáktól övezve.
Igazából meglepődtem, mert eddig az egyetem ezen részén nem jártam. De hamar rájöttem, hogy miért is nem. Kissé a szektás katakombák ugrottak be - nem tehetek róla, de ez a sztereotípia mintha beleégett volna az agyamba - a szoba pedig, amibe megérkeztünk olyan volt, mint valami tibeti szentély egyik szobája. Az egyik sarokban teakészlet, mellett hatalmas könyvespolcok ősréginek tűnő kötetekkel. A szobákban mindenfelé színes párnák vannak, A terem közepén pedig valami - nyilván rituáléhoz használt - téglalap, benne egy kör. Fura, mert Anya cipőt meg zoknit se visel és úgy tűnik mégse fázik.
Meglepődve látom meg őt a kör közepén ülve, először azt hiszem meditál vagy valami, de aztán észrevesz és köszönt. Megnyugodok, hogy jól rémlett és már tegezésre váltottunk a múltkor. Feleslegesen nem konfrontálódnék, ahhoz túlságosan ott van a fenekemen a tojáshéj még. - Fogjuk rá. Teletömtek egy rakat gyógyszerrel és utána közlik, hogy ez bármikor megtörténhet velem megint. De úgy érzem kutya bajom. - Felelem, majd azért hozzáteszem. - Hát én is megijedtem. Na... és mit fogunk csinálni ma? - Érdeklődtem miközben fogad az ajtóhoz jőve.
Hagyom magam beljebb tessékelni, majd lerakom a táskámat meg a bukót az egyik párnára, a mellette lévőre meg leülök. Aztán kapcsolok, hogy ez így nem lesz túl jó. Mármint csizmában a párnán ülni. - Ööö... izé... a csizmát én is vegyem le? - Kérdezem, aztán ha azt mondja igen vegyem le, az övé mellé rakom. A zokni marad, felfázni nem akarok. Végül letelepedek mellé és megszabadulok a kabátomtól is. A meditálásra elhúzom a számat. Sosem voltam olyan, aki egy helyben kibírja sokáig. Bár bírom a spiritiszta dolgokat, de nem tudom mire kéne számítanom.
Nem szoktam meditálni meg lemenni alfába. - Hát nem tudom, én örökmozgó vagyok Anya. Mindig is az voltam. Egyáltalán mit fogunk csinálni? Bámuljuk a plafont? Vagy a gyertya lángját? - Fogalmam sincsen hogy képzeljem el ezt az egészet. Nem vagyok a türelem mintaszobra, pedig erősen gyanítom ehhez arra lenne most szükség. De próbálok jó képet vágni ehhez az egészhez, talán még valami jó dolog is kisül belőle. Aztán hirtelen egy jó ötletem támad. Vagyis csak remélem, hogy jó ötlet. - Kérdeznék valamit... Jerichot is elő tudjuk ezzel csalni? Hetek óta nem kommunikál velem. Kezd megijeszteni. -
Sajnálkozó tekintettel nézek rá a válasza hallatán, tényleg nagyon rossz, amikor az embernek valami baja van, bár lekopogom, szerencsére nekem még súlyos bajom nem esett eddig. Mindenesetre egyik betegség sem kellemes, főleg nem egy ilyen, mint ami Christina-t sújtja. Mindenesetre végül egy együttérző mosoly jelenik meg a szám szegletében. - Az a lényeg, hogy most jól vagy és akkor reméljük, hogy ez nem is fog változni. Örülök, hogy itt vagy. - Érezhetően tényleg szívből jön, nem szokásom csak úgy dobálózni ezekkel a kifejezésekkel. Valóban, azok alapján, amiket hallottam a lányról, már előre is szimpatikus és eddig velem is kifogástalanul viselkedett. Egyelőre nem is tudnám nem kedvelni, bár én mindenkinek szeretem előre megszavazni a bizalmat ilyen téren. Nem is tartom magam olyan szörnyű emberismerőnek, bár már okoztak azért meglepetéseket. Mindegy is, ez nem ide tartozik. Tehát szépen besétálunk a kör közepére és én magam is letelepszek Christina-val szemben, könnyeden ereszkedek le az egyik párnára, ahol egyébként az érkezésekor is ültem. A lábaimat persze törökülésben magam alá húzom, én sem vagyok fakír, érzem, hogy hideg a kő. - Úgy szerintem kényelmesebb, de ha meg tudod oldani, akkor az sem zavar, ha rajtad marad. Egyébként törökülésben lenne a legjobb ülni. - Mondom halvány mosollyal, tényleg igazából nem ér el az ember lábbeliben sem alacsonyabb spirituális magasságokat. Egyszerűen csak az számít, hogy kényelmes legyen a hosszas ülés során is, mert akkor nem vonja el semmi az ember figyelmét. A kérdéseire kiszélesedik a mosolyom és csak gyorsan megcsóválom a fejem. Igen, én magam is úgy nagyjából ugyanezt gondoltam az elején, tehát nincs ebben a kérdésben semmi rossz. Mindenkinek van egyszer egy első próbálkozás, akár meditáció szempontjából, akár az élet bármely részén. Nem várom el, hogy rögtön profi legyen. - Nem kell bámulni semmit, akár csukva is lehet a szemed. Az egésznek az a lényege, hogy kitárd az elméd, hagyd hogy a mágia szabadon áramoljon a testedben. Ennek köszönhetően tudod visszanyerni a mágiádat, miután túl sokat használod. Ehhez pedig... ez most sablonosan fog hangzani, de le kell menni alfába. Meg kell szabadulni minden olyan problémától, ami éppen gyötör és átadni magad ennek a kavargó örvénynek. Ebben pedig egyelőre én leszek a segítőd, aki átvezet, így szeretném, ha elmondanád, hogy jelenleg milyen problémák foglalkoztatnak. Ez számodra lesz egyfajta számvetés, hogy tudd, miket kell hátrahagynod. Persze, ami itt kettőnk között elhangzik, az nem is fog kijutni e falak közül. - Halkan beszélek, felesleges is lenne itt hangosabban, hiszen nem szeretem ha tőlem visszhangzik a helyiség. A következő kérdése viszont kissé meglep, meg is emelkednek a szemöldökeim. Igazából hallottam róla, hogy a fiatal nőhöz csatlakozott egy szellem, de nem igazán tudok részleteket, így ezért is tűnhet némileg értetlennek az arckifejezésem. - Mesélnél egy kicsit róla? - Kérdem őszinte érdeklődéssel. A választ egyelőre megtartom magamnak, inkább megvárom, míg kapok némi felvilágosítást erről a bizonyos Jericho-ról.
Nem szeretem, ha szánnak. Az elmúlt hetekben bőven volt ilyen tapasztalatból részem. De kivételesen Anya reakciója nem zavar. Zavartan sóhajtok és nézek félre. Nem igazán tudom erre mit reagáljak. A mosolyára és a biztatására minden esetre egy zavart mosoly a feleletem. A csizmámtól és a bőrdzsekimtől megszabadulok és a párnára telepszem. Próbálgatom, hogy hogyan a legkényelmesebb, végül törökülésbe tornászom fel magam Anya javaslatának engedve. A meditációról nincs túl sok fogalmam, igazából anno az egyetemi oviban volt ilyesféle próbálkozás, de ott a tenger hangjait kellett hallgatnunk elalvás előtt. Ami működött is, durmoltam mindig. Figyelek Anya instrukcióira, hátha adnak valami támpontot. Kissé humbuk hatása van annak, amit mond... de láttam Eva kezéből kilőni azt az ezüst tüskét, szóval igenis hiszek a mágiában. Nem tudom, hogyan is kéne minden gondomat kivernem a fejemből, de megpróbálom teljesíteni a kérését. Nekem szükségem van a pozitív megerősítésre, különben nem tudok kitartó lenni. De, ha sikerélmények érnek mondhatni vérszemet kapok és egyre többet és többet akarok megismerni belőle. Most is így van, izgatott és kíváncsi vagyok, ami arcomra is van írva talán.
Nos, problémáim azok éppenséggel vannak. Nem is kevés és a többségük elég intim ahhoz, hogy még a saját szüleimet se avassam be. Komolyan hezitálni is kezdek, miközben magamat biztatom ugyanakkor hogy merjem elmondani a dolgokat Anyának. Hiszen azt mondta kettőnk közt marad. A mellettem ülő nőre nézek, miközben kezeimet tördelem. Úgy érzem magam kicsit, mint aki valami rosszat tett vagy rosszban sántikál. Pedig nem hiszem, hogy erről volna szó. Mármint nincs abban semmi rossz, ha az, akit kedvelek egy farkas. De lehet, hogy rosszul gondolom. Azért megnyugtató, hogy bizalmasan és halkan beszél velem Anya. Nem hiszem, hogy kedvemre lenne ha harsányabb volna. Én éppen elég harsány tudok lenni, ha őszintén magamba nézek. - Szóval a problémák... hát... van egy-kettő. - Kezdek bele félénken, elvégre fogalmam sincsen hogyan fog reagálni rá. - Tudod ott ez az egész őrzőség, amit a szüleim meg Eva titkoltak előlem. A sok hétvégi kimaradásuk... eddig nem is tudtam mi folyik körülöttem. Most meg, hogy belecsöppentem nem vagyok képes leülni megbeszélni ezt velük. - Szusszanok egy picit.
- Inkább munkát kerestem, kettőt is kapásból, hogy minél kevesebbet kelljen itthon lennem. Valami megváltozott és nem tudok velük egy légtérben megmaradni. De elköltözni se akarok tőlük. Szeretem a szobámat, a házunkat, a dolgaimat... tök fura lenne máshol lakni és más környezetbe átkerülni. Ezt a mostani ismerem, biztonságot ad. Aztán ott van ugye Dustin meg Tara. Egyik főnökömről se tudtam, hogy farkas mikor elvállaltam az állásokat. De éreztem, hogy mások. A Coopersben konkrétan rohamot kaptam Dustin kézfogásától. Bár akkor még nem tudtam rólatok. Őszintén szólva szeretem mindkettő helyet, és egyáltalán nem zavar, hogy farkasok. Sőt, Dustint talán jobban is kedvelem, mint kéne. Igazából kezdettől fogva vonzónak találom. De fogalmam sincsen, hogy mennyire lenne veszélyes dolog emberként bármit kezdeni vele. Nem is tudja szerintem, hogy így érzek. Nem árultam el neki, hogy a két szép szeme miatt mondtam igen a munkaajánlatára. Ami pedig az Uppert illeti... nos Tarát alig látom és szeretek a pult mögött kiszolgálni. Jó a zene és mostanában már emiatt a farkasokat is jobban elviselem magam körül. Kevésbé vagyok tőlük rosszul. - Magyaráztam, hogy értse mire gondolok.
Úgy tűnik, hogy Jerichoval kapcsolatos kérdésem meglepi. Pedig azt hittem ezt itt mindenki tudja. Mármint... Eva azt mondta igen ritka dolog, hogy emberhez kötnének bárkit is. Nagy sóhaj után belekezdek. - Én se tudok róla túl sokat, érdemesebb lenne Evát kérdezned. Igazából meg is lep, hogy nem tudsz róla. Mármint... úgy tudtam ritka, és kivételes dolog, ha ember védőszellemet kap. Tudod a mi helyzetünk sajátságos Jerrel. Egész életemben velem volt, amióta az eszemet tudom. Mielőtt Eva meglátogatott úgy hittem képzeletbeli barát csupán, aki mindig velem van. Nem szóltam senkinek, nehogy muszájdzsekit adjanak rám. De amikor Dustinhoz vittem javítani a motort és felajánlotta a munkát... akkor olyan furán és hevesen reagált. Nem árulta el, hogy miért nem akarja, hogy a férfinél dolgozzam. Aztán jött Eva és felhomályosított. - Hajamba túrok idegesen.
- Haragudtam Jerichora, amiért nem árulta el, hogy kicsoda ő vagy Dustin. Taránál bezzeg nem akadt ki, mikor állásinterjún voltam. Utáltam, hogy hazudott és úgy éreztem elárult. Amikor közöltem, hogy mindaz ellenére, amit megtudtam Dustinról nála fogok dolgozni csúnyán összevesztünk. Azelőtt sose veszekedtünk, de most nem egyszer emelte fel a hangját velem szemben. Ráadásul kis híján anno a motoromban is kárt tett - felhívva magára a farkas figyelmét is - csak, hogy Dustinnak baja essen. Égett is a pofám, mert én tudtam ő lökte rá a motoromat direkt. Amikor mondtam, hogy ígérje meg többet nem csinál ilyet megmakacsolta magát. Én pedig azt mondtam neki, hogy többé nem is akarom látni amíg meg nem változik a véleménye. Aztán eltűnt. Azt hittem, csak megsértődött. De nagyon úgy néz ki, hogy hiába hívom, nem jelenik meg. - Mondtam szomorúan.
Jelenleg eléggé kiakadtam ettől az egésztől persze megint. Hiszen fontos nekem Jericho, szükségem van rá. Hiányzik már nagyon. Olyan fura, mert természetesnek vettem a jelenlétét és zavar, hogy nincs, aki figyeljen rám folyton. Magamra maradtam és ez frusztrált. Vissza akartam őt kapni, hogy ismét olyan legyen minden, mint régen. Mielőtt őrzőnek álltam. Tudom, ez nem kicsit perverz, de nem érdekel. Kell nekem! - Tudod már régebben is egyre halványult a jelenléte és el-eltünedezett napokra. Akkoriban azt hittem a rohamjaimnak van hozzá valami köze. De már 3 hete nem láttam vagy beszéltem vele. Fogalmam sincsen, hogy merre lehet vagy, hogy jól van-e. A szellemeknek eshet bajuk? - Kérdeztem tanácstalanul Anyától. Tudom, hogy nincsen fizikai testük. De akkor is, valami oka kell, hogy legyen a hiányának vagy eltűnésének.
Csendben figyelem, ahogy elhelyezkedik, én magam is még egy kicsit rendezkedek, felhúzom a lábaimat a párnára rendesen, a hajamat is inkább összefogom a csuklómon lévő hajgumival, mert az csak bosszant ha folyton hátra kell söpörnöm. Egyébként fel vagyok rá készülve, hogy esetleg továbbra is győzködni kell a lányt, hogy nekem nyugodtan beszélhet, de speciel ezt ugorhatnánk is, csak egy plusz könnyítő lehetőség. Nekem is biztos sokat segített volna, ha első szóra el tudtam volna mesélni valakinek a bajaimat, szóval örülök, hogy nem kell győzködni. Így tehát berendezkedek figyelmes hallgatásra, időnként pedig még bólintok is jelezvén, hogy továbbra is követem a mondandó fonalát. Viszont már az első kijelentés hallatán kinyitom a számat, hogy szóljak, de aztán inkább egy nagy lélegzetvételbe fullad, majd szép lassan fújom ki a levegőt. Bármennyire is igyekszem, a tekintetem minden bizonnyal némi értetlenségről árulkodik. Egész egyszerűen nem tudom hova tenni, azokat a dolgokat, amiket mond... tényleg ennyire fiatal lenne? - Azt hiszem értem... és téged tényleg ezek a problémák foglalkoztatnak...? - Diplomatikus vagyok. Határozottan érezhető, hogy a szívélyességemből ennyire futotta, most már nem sok nyoma van, de még azért tartom magam. Nem tehetek róla, egyszerűen nem tudok azonosulni Christina problémáival... vagy minek is nevezzem őket. Nem is feltétlenül azért mert a felét még csak nem is értem, hanem mert... egyszerűen nem érzem őket relevánsnak. Egyelőre még inkább maradok a diplomatikus hallgatásnál, az a biztos. Tényleg nem akarom megsérteni, hiszen a mentoráltam, együtt kell tudnunk dolgozni, de szerintem még egy szó a témában és muszáj lesz rávilágítanom az éretlen hozzáállására. Inkább továbbra is figyelek, amikor a szellemről beszél, de ezúttal rögtön az elején közbe is vágok csak egy gondolat erejéig. - Nem mondtam, hogy nem tudok róla, csak a részletekről nem lettem felvilágosítva. - Szúrom közbe és akkor felőlem folytathatja, továbbra sem sikerült eltántorítani attól, hogy figyeljek. Viszont a motor-döntögetős sztorit már nem hallgatom végig, egyszerűen csak felemelem a kezem, jelezvén, hogy eleget hallottam. Egy pillanatra még a szememet is becsukom, majd apró torokköszörülést követően nézek újra a lányra. - Sajnálom, de azt hiszem nem én vagyok a legalkalmasabb személy, hogy egy túlérzékeny szellemet előcsalogassak, de gyanítom erre is van lehetőség. Igazából azt javasolnám, hogy Eva-nál érdeklődj, ő egyébként is mélyebben be van avatva a témába gondolom. - Igyekszem a legkevésbé sem nyersnek tűnni, de óhatatlanul kiérződik mennyire idegenkedem így első hallásra a témától. Tényleg az lesz a legjobb, ha ezzel Eva foglalkozna, úgy érzem már így is túlságosan különbözik Christinával a világlátásunk és nem feltétlenül akarnám növelni a kettőnk között szép lassan kialakuló szakadékot. Remélem a lány is belátja, hogy nem ellene beszélek, egyszerűen csak a probléma jellege, mondjuk úgy más szellemi beállítottságú egyént igényel. Tényleg egy percig sem emelem fel a hangom és nyugodtnak is tűnök többnyire, egyetlen tapintatlanság, amit most elkövettem, hogy nem hallgattam végig. Ezzel úgy érzem még együtt tudok élni.
Egész szóáradat indult meg belőlem, és kicsit valóban megkönnyebbültem tőle, hogy volt kivel beszélni erről. Hajlamos vagyok a befelé fordulásra és a depresszióra extrovertáltságom ellenére is, így ez most kifejezetten jól esett. Ám úgy tűnt Anya kissé hitetlenkedve fogadja, amit mondok. Most merül fel először bennem a találkozásaink óta, hogy az előttem lévő fiatalnak tűnő nő jóval öregebb annál, mint amit csalóka kinézete mutat számomra. Ha pedig így van elég sanszos, hogy itt is generációs különbségekről kell beszélnünk, akárcsak Eva esetében. Vagyis nem lesz egyszerű zöld ágra vergődni. Minden esetre én próbálkozom, mesélek magamról hogy épp mik is foglalkoztatnak.
Végig se tudom mondani, amit szeretnék mert megakaszt. Kissé úgy érzem magam, mint a szóbeli vizsgán, amikor garantált egyes fog járni hiába próbálkozom meggyőzni a bizottságot, hogy én bizony megtanultam amit kellett. Oké, ez így elég gáz. Mármint tisztában vagyok vele, hogy nem épp úgy állok a világhoz, mint más dolgozó, felnőtt huszonéves. De én jól érzem magam így a bőrömben. Vagyis azt hittem, hogy jól érzem. Most komolyan szégyenkeznem kellene emiatt? Nem hiszem, de mégis úgy érzem kár volt őszintén kinyitni a számat. Azt hittem megérti. Hiszen ő is volt fiatal. Amikor Evát említi arcom fintorba szalad egy pillanatra, aztán kapcsolok hogy ezt talán nem kéne. Nem tudom miért, de tartok a nőtől.
Nem is feltétlen a kora vagy a tapasztalata miatt. Egyszerűen ő annyira más, mint én. A különbségek pedig inkább eltaszítanának minket úgy érzem, mint összébb hoznának. Elég csak megnézni, hogy Anya - aki nyilván fiatalabb nála - mennyire nem tudja beleélni magát a helyzetembe. Persze nem ez a dolga, de titkon picit reméltem jóban lehetünk és nem pusztán mentorra, barátra is lelhetek a személyében. - Igen, igazi infantilis gyerek vagyok néha mi? - Nevetek fel zavartan, a hajamba túrva. Kínos ez így, kár lenne fokozni. - Rendben, akkor majd megkeresem Evát ezzel. - Hagyom helyben a javaslatát, bár sanszos, hogy inkább elodáznám a dolgot, mint rögtön a foglalkozás után rohannék tanácsért a főnökasszonyhoz.
Inkább terelem a szót más felé, jobb lesz úgy mindenkinek azt hiszem. - Tudod, hogy álmodtam veled a legelső találkozásunk előtt? Vagy ezt is máskor kéne megbeszélni? - Érdeklődtem. - Mert nem gáz, ha a meditálás után térhetünk vissza rá. Ahogy neked kényelmesebb, napolhatjuk is akár. Azt hiszem most már készen állok rá, hogy menjen ez az elmekiürítéses dolog. Jó volt végre valakinek beszélni ezekről. - Mondom, halvány mosollyal. Próbálok alkalmazkodni, elvégre én vagyok a tanítvány meg azt hiszem a rugalmasabb is kettőnk közül. Bár lehet tévedek ebben is. Minden esetre jó volna valamit ma tanulni is, mert az idő csak halad mi meg nem vagyunk sehol még. Ismerkedni később is lehet, órán kívül is akár.
Persze az én fejemben is megfordul, hogy talán mégis csak megöregedtem. Ha nem is látom, amikor tükörbe nézek, de azért belül érzem. Jóval kevésbé vagyok már befogadó az új eszmék, vagy az új szemléletmódok iránt. Egyszerűen sok olyasmit nem értek már meg, amik manapság hétköznapiak és maguktól értetődők. Mondjuk engem is eléggé meglep, hogy mennyire nem tudok azonosulni a most felmerülő problémák egyikével sem, de arról sem vagyok teljesen meggyőződve, hogy mindez csak a koromnak tudható be. Egyszerűen csak különbözik a gondolkozásmódunk, hiszen sok fiatallal nagyon jól kijövök, még akár Jake-et is emlegethetném. Vannak olyan dolgok, amik meghaladják a képességeimet és akkor el kell küldenem a mentoráltjaimat olyanokhoz, akik kompetensek a témában. A világért nem vallanám be, hogy nem csak ez áll amögött, hogy elküldtem Eva-hoz a lányt, még talán magamat is egyszerűbb csak ezzel nyugtatni. Nem, nemes egyszerűséggel objektív szemlélőként, számomra világos, hogy a szellem is részese a szerelmi háromszögnek és nem biztos, hogy én ebbe bármilyen módon bele akarnék folyni. Sőt, biztos, hogy nem. A szavaira egy zavart mosolyt erőltetek az arcomra, de most erre van mit mondanom, így csak aprón bólintok az Eva-t illető megjegyzésre. - Viszont vannak bizonyos feladatok, amikhez muszáj felnőni, főleg ha az ember ezt az utat választotta. Nem mondom, hogy nem érezheted magad jól soha többet, csak mindenképp ki kell alakítani egy olyan hozzáállást, amivel az embert komolyan lehet venni. – Látszik rajtam, hogy minden szót jól átgondolok mielőtt kimondanám, még véletlenül sem akarom megsérteni, eddig sem fordult meg a fejemben. Egyszerűen csak egy jó tanács, nekem is sokat kellett változnom, amikor végül az őrzőség mellett döntöttem, bár számomra a választás lehetősége leginkább egyesélyes volt. Mindazonáltal eleinte képtelenség volt velem annak idején együtt dolgozni, azóta pedig már szinte én vagyok a legsimulékonyabb az őrzők kötelékében. Arcomra kiül némi meglepettség, amikor kijelenti, hogy álmodott velem már a találkozásunk előtt is. Igazából még érdekelne is, hogy mit, de ez speciel olyan téma, ami esetleg a foglalkozás után alkalmasabb lenne. Főleg, hogy az előbb pont én voltam, aki elcsitította. - Majd utána elmesélheted, mert érdekel. De akkor most ideje ellazulni egy kicsit. Nos, ahogy mondtam, helyezd magad kényelembe. Ez tényleg fontos, mert csak eltereli a figyelmed, ha nem sikerül rendesen. – Mondom felvéve a türelmes mentor szerepét, higgadtan és halkan beszélek egyébként továbbra is. Közben én is helyezkedek kicsit, szándékomban áll Christy után csinálni persze. - Nyugodtan hunyd le a szemed és végy mély lélegzetet, be… és ki… Folytasd, miközben szép lassan elengedsz minden olyan gondolatot, ami most foglalkoztat. Nincs semmi, csak te és a téged körülölelő mágia, szinte érzed, ahogy örvénylik körülötted. Hagyd, hogy elsodorjon, mártózz meg benne, hagyd hogy átjárja minden porcikád. Akkor jó, amikor a lábujjaidtól a fejed búbjáig érzed a bizsergést. – Hangom szép lassan vált suttogóra, majd végül szinte teljesen el is halkulok. Én magam is átadom magam ennek az érzésnek, ennek az időtlenségnek. A terem mágiája borzasztó könnyen magával tudja vinni az embert, nem véletlenül itt gyakorlunk. Szinte teljesen észrevétlenül telik el így egy óra, ha csak Christy nem ütközik nehézségekbe.
Láthatóan nem csak nekem kínos ez az egész, de nincs mit tenni... menni kell előre tovább. Lehet, ha több időt töltünk együtt majd jobban össze fogunk csiszolódni. Feltételezem ő lesz a mentorom végig. - Biztos menni fog, csak meg kell szoknom ezt az egészet. Még minden olyan új számomra. De nem hiszen, hogy gond lesz a hozzáállásommal. Eléggé rugalmas fajta vagyok. - Mondom. Szavait nem veszem sértésnek, nem vagyok az a fajta, aki ne lenne képes az ilyesmin könnyedén átsiklani. Mármint, ha látom nem szándékos a dolog. A kötekedőkkel azért más a helyzet.
Nem lepődöm meg, hogy felcsillan az érdeklődés fény szemeiben. Engem is érdekelne az ilyesmi, csakhogy most nem alkalmas az idő erre. Próbálok ellazulni egy bólintás után, a szemeimet is lecsukom nehogy elvonja valami más a figyelmemet. Kicsit még ficergek így, aztán amint megtaláltam a megfelelő pózt nyugton próbálok maradni. Kezdetben csak a légzésre figyelek, aztán próbálok tényleg "lebegni", hogy minden könnyedén megtaláljon, aminek most meg kell. Nehezen megy az elején, csak a feketeséget látom és türelmetlen is vagyok azt hiszem.
Aztán már a lábam is elzsibbad. Vagy nem is, inkább ez gyanúsan az a bizsergés lesz, amiről Anya is beszélt nekem. Félúton azonban valahol megáll a dolog és a hátam kezd el borsózni. Ismerős érzés ez, mint mikor Jericho figyel és ott van velem. Nem merek megszólalni, szemeimet is még inkább összeszorítom, nehogy eltűnjön. Hiányzik és annyira látni szeretném már megint. Nem szólalok meg fennhangon, de gondolatban hívom magamhoz. Nem tudom hogyan is kellene ezt csinálni, de elképzelem hogy kinyúlva körbe tapogatok mindent magam körül, mint valami kis csápokkal.
Sajnos semmi eredménye, pedig időközben érzem túlcsordultam és már mindenem bizsereg. Mégsem találom meg azt, akit éreztem. Tudom, hogy itt van; hisz itt kell lennie velem. Gondolatban elindulok arra, ahol sejtem, hogy lehet. A hátam mögötti részen. Tudom merre keressem, szinte látom is magam előtt ám pont mielőtt elérném véletlenül megmozdulok és a bizsergés megszakad, ismét egyedül vagyok a sötétben. Még próbálkozom, de aztán feladom, mert így már nem megy. Jerichoval van tele a fejem. - Nem megy. Valamit elszúrtam és már nem érzem a bizsergést. - Állapítom meg Anyának is, bár ő még meditál. ~Vagy nem?!~
Arra, hogy rugalmas fajta, csak bólintok egyet, nem érzem szükségét, hogy bármit hozzáfűzzek. Nagyon helyes, hogy így gondolkodik, ez végül is már egy lépés, a bizonyítás meg nekem aztán igazán ráér. A változás sürgetni sem lehet, idővel úgyis rá fog jönni, hogy mi a fontos, és mi nem, hogy melyik magatartásforma ami a legjobb neki. A mostanival egyelőre nem vagyok kibékülve, de később úgyis össze fogunk csiszolódni mi is, ugyanis kettőnk közül nem csak Christy rugalmas. Mikor lehunyom a szemeimet, még hallom, hogy kicsit mocorog, de ez engem nem zavar különösebben, amikor befejezem mondandómat, szinte azonnal elsodor a helyiség mágiája és... hogy egy jól bejáratott szófordulattal éljek, le is megyek alfába. Szinte a lélegeztem is olyan puha, halk lesz, hogy olyan mintha itt se lennék. Számomra is felüdülés egyébként a meditáció, hiszen elég kevés időm van rá mostanában és bár ez nem egy társas elfoglaltság, azért szeretem, ha van más is rajtam kívül jelen. Olyan érzés, mintha csak percek teltek volna el, amikor a lány megszólal. De azonnal eljut a tudatomig és kitisztul a fejem... akkor azért az időérzékem is lassan visszatér. Eltelt több mint fél óra. Szemeimet kisvártatva ki is nyitom és nyugodtan emelem Christy-re. - De megvolt? Érezted a bizsergést? Ha igen... akkor gondolom valami elvonhatta a figyelmed. Viszont jól jegyezd meg azt az utat, ahogy eljutottál a mágiád forrásáig, ezen az ösvényen bármikor újra visszatalálsz hozzá. - Jegyzem meg szelíd halksággal, nem terveztem több időt áldozni a meditálásra, tekintve, hogy egy gyakorlat is sok rá. Egyszerűen csak rá kell érezni és onnantól már megy magától. Nem is kérem, hogy kezdjük el elölről, helyette még a hátralevő időben megkérem, hogy hajtson végre néhány első szintű varázslatot, csak hogy meglássuk, érzi-e a mágiájában jelentkező változást, hogy erőteljesebb, könnyebben megy. Ha pedig ezzel is megvagyunk, akkor megint csak nincs időnk beszélni, mert nekem már most az egyetemen kéne lennem, a hallgatóknak órát tartani... ez a folytonos rohanás. Mindenesetre meghagyom Christy-nek, hogy gyakoroljon, ahogy most is tettük, eleinte csendben, zavartalan környezetben. És megjegyzem persze, hogy majd valamikor az álmát is elmesélheti. Azzal el is sietek...
//Köszönöm és bocsánat a suta zárásért, így sikerült.//
GAS MC'NEAL VIZSGÁJA (mágiahasználat 6. szint, A Hold Szava)
- reggel 9 óra -
Ez a vizsgaidőszak az egyetemen, de nálunk, az Őrzőknél is eléggé felcsigáz mindenkit. Számomra ez cseppet sem teher. A könyvtár állandóan tele van fejet vakargató, könyvkupacok mögé rejtőző kisdiákokkal, a pincében pedig úgy megy a sürgés-forgás, mintha egy kiváló étterem konyhájában lennénk. Mind a Mentorok, mind a Tanoncok részéről finom zsibongás árad, és ez az "összetartozás" érzés elégedett mosolyt tűz az arcomra. - Szervusz Peter, köszönöm, hogy eljöttél. Rázok kezet egy régi ismerősömmel, aki egy Anchorage-ben élő, de tudomásom szerint kóbor vérfarkas. Egyszer - vagy száz éve lehetett talán -, egy sikátorban találtam rá a saját vérébe fagyva. A segítségemért cserébe önmagát ajánlotta, így alkalmanként elhívom, hogy segítsen a picikék vizsgáin. Azt hiszem, hogy ő egyébként idegenvezetősködik Alaszkában és Kanadában, úgyhogy egyébként is sokat kell utaznia. Drága kincsem, ő is megvan már 300, de olyan jámbor, mint egy kiló kenyér. Hiába, nem mindig csak a vadállatokból lesz vérfarkas. Ő még egészen biztosan nem találkozhatott Gas drágával, így meg is kértem, hogy húzza fel a pajzsát. Legyen meglepetés, amiről majd az ifjú Mágus rántja le a fényes csomagolópapírt. Tudom, tudom, hogy ez nem olyan vizsga, de... Anyára emlékezem. Ő volt az utolsó, aki szintemelő vizsgát tett nálam, és olyan szépen volt felöltözve... Így hát én is megadtam a módját. A hajnali meditáció után fonott kontyba tűztem a hajam, bézs színű, fodros blúzt gomboltam a mellkasomra, ezt kiegészítettem egy fekete, lábszárközépig érő szoknyával és lapos talpú, ünnepi cipellővel. Petert leültettem egy sarokba. Hiába lökdöstem, nem akart kimenni se kávézni se rágyújtani, se... Tudom is én, mit csinálnak manapság a vizsga előtt álló vérfarkasok. Az ő baja, ha Gas ízekre szedi majd és már nem lesz képes semmire,amíg Maggie vagy Abigail kezei alá nem kerül, nekem aztán ne mondja, hogy én nem adtam lehetőséget! Látszólag semmit nem csinálok azon kívül, hogy lefőztem egy jó nagy adag teát a saját receptem szerint - élénkítő hatásút. A szentély teljesen ép, szép és tiszta. A babzsákfotelek a fal mellett tolva árválkodnak - nos, őket azt hiszem, hogy ma hanyagolni fogjuk. Szegény párák... - Jó reggelt, Gas! - és máris odatipegek az érkező Mágushoz, majd nagy sóhajjal lapogatom meg a széles vállait - Visszahoztad a könyvemet? Ó, jaj, de modortalan vagyok! Ő itt Peter, a mai segítőtársuk. Peter, ez a fess fiatalember itt Gas Mc'Neil, aki meg fog majd gyötörni egy kicsit. Olyan természetesen és könnyedén hangzik el az "ítélet", mintha azt közölném, hogy Gas egyébként egy bankban dolgozik. Peter nem zavar sok vizet, csendben van, pusztán illedelmesen köszön és Gas gesztusaihoz alkalmazkodva vagy csak a sarokból biccent vagy felkel kezet fogni. - Gyere, igyál egy kortyot, mielőtt elkezdjük. Nógatom és terelem beljebb tyúkanyó módjára a Mágust. Aki ugyan nem tudja, hogy már attól a pillanattól kezdve tart a vizsgája, hogy ide belépett - mert ezt nem kötöttem az orrára. Ilyen hatalommal bánni felelősség, és ennek a felelősségnek látszania kell a gesztusaiban, a tettrekészségében és az alaposságában is. Vajon megvizsgálja-e Petert? Vajon elhiszi neki és nekem, hogy a fickó nem fogja bántani? Mennyire óvatos és mennyire képes feltűnésmentesen megtudni a vérfarkas korát és erejét vagy hogy egyáltalán kicsoda ő?
//Peter, 303 éves vérfarkas, II. fokon tartozik a Muszklik vérvonalába. Egyáltalán nem egy dúvad, meg se mondanád róla, hogy amúgy vérfarkas. Később majd én mozgatom őt, ha eljön az ideje. Sok sikert ^^ //
Amikor először megkerestek, hogy vizsgáztassak, nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet-e. Karácsony után inkább fokozatosan adagoltam a felelősséget a saját fejemre, mert mindenképpen el akartam kerülni, hogy könnyebb megoldás keresése érdekében az alkoholhoz nyúljak. Mostanra azonban rájöttem, hogy ez egy meglehetősen jó ötlet volt. Már Velkan látogatása óta tudom, hogy a Mentorkodás majdnem olyan jó gyógyszer, mint a pia, vagy a munka, ugyanúgy eltereli az ember figyelmét és társaságba lök. Szóval reggel tízkor már törökülésben várakoztam a meditációs teremben, mindennel felszerelkezve, amire csak szükségem lehetett. Az információkat annyiszor olvastam már el, ahányszor csak lehetett, de még mindig egy immár simára simult papíron még mindig a zakóm zsebében tartottam. Nem izgultam különösebben, pedig eltelt már némi idő azóta, hogy utoljára vizsgáztam. Én magam is fölkészültem. Hoztam magammal szükséges tárgyakat, egy kést, egy apró, régiségnek számító nyílthegyet, és kötszert, ugyanis úgy tudtam, hogy Alice a gyógyítást választotta első mesterszavának, amit nekem külön is le kell majd tesztelnem. Ezért reméltem is, hogy az utóbbira nem lesz szükség, de fel kellett készülnöm arra az eshetőségre, ha az ifjú hölgy nem tudja teljesíteni a követelményt. Bár eddig a legtöbb vizsgán, ahol mentorként jelentem meg, ettől nem kellett tartani. Az ajtó nincs bezárva, és amikor az ifjú hölgy belép, mosollyal az arcomon fogadom. Elvonatkoztatok minden zavaró ténytől, és csak a professzionális részem marad talpon. – Üdvözlöm, Miss. Lavant – mondom, biztató mosollyal az arcomon. Fölállok, hogy illőképpen üdvözölhessem. – Kellőképpen fölkészült?
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Újra eljött a nap, mikor ismét be kell mutatnom, hogy mit és milyen szinten tanultam meg. Abi mindent megmutatott nekem és meg amennyire csak tudtam gyakoroltam, de mégis izgulok, nem is kicsit. Az első vizsgám ehhez képest semmi volt. Ott mondhatni csak magolni kellett, de most...Most egy szinttel feljebb lépek, és itt nem elég az, hogy hogyan tudok magolni. Itt az ügyességemet is figyelni fogják és ha nem sikerült gyógyítanom, vagy azt a kis fénygömböt előhívnom megbuktam és csalódást fogok okozni Abienek, amit nagyon nem szeretnék elérni. A mai alkalomra is csinosabban öltöztem fel. Fekete kosztümnadrág, egy világoszöld blúzzal. Mégsem jelenhetek meg kutyázós ruhában, nem illene, még ha ismerem is Stevent. Azért valahol bíztam abban, hogy megint Roxan fog vizsgáztatni, mivel őt ismerem ilyen szinten. Bár igaz Stevennel is jóban vagyok és rendes egy fickónak ismertem meg, de arról fogalmam sincs, hogy milyen mint vizsgáztató. Lehet, hogy teljesen más lesz és szigorúan fog osztályozni engem. Időben érkezem meg az egyetemre, ahol azonnal a megbeszélt helyre sétálok. Ahogy belépek a meditációs teremben meg is pillantom Őt. A szívem csak hevesen kalapál az idegességtől. Még a mosolyom is csak azt árulja el, hogy csöppet sem vagyok nyugodt. A magázódáson meglepődöm főleg, hogy én egyből lesziáztam volna, de akkor ezek szerint ez most nem játszik. -Öhm...Szép napot!-Mondom kissé zavarodottan. -Remélem, hogy igen.-Vagy legalább is már napok óta nem aludtam rendesen hol az idegességtől, hol azért mert úgy éreztem nem tudok semmit és gyakoroltam, gyakoroltam és tovább gyakoroltam.
– Ha ez segít, én még életemben nem láttam diákot úgy jönni a vizsgára, hogy biztos a tudásában – mosolyodtam el biztatóan. Egyébként sem tervezem megbuktatni szegényt, szóval nem hiszem, hogy komoly veszély fenyegetné. Ez azonban nem jelenti azt, hogy próbálkoznia sem kell, hiszen a jóindulat semmit sem ér tudás nélkül. Szóval, akár kezdhetjük is… – Úgy hallottam, az első mesterszavadnak a gyógyítás varázslatát választottad – mondom. Miközben beszélek, fölemelem a kést. Egyszerű darab, nem a katonai fegyveremet hoztam magammal. Az harcra való, és mély sérüléseket tud okozni, még akaratlanul is. Jelen esetben egy felszíni sérülésre lesz szükségem. „Szükségem”. Szép jó. De hát ha az ember vizsgáztatást vállal, akkor föl kell készülnie, hogy történnek vele… „dolgok”. Főleg, ha gyógyító-tanoncot kell vizsgáztatni. Addig minden rendben van, amíg a beleim a helyükön maradnak. Lassan húzom végig a pengét a bal tenyerem belsején, közben szememet nem veszem le a fiatal nőről. Nem mintha ennek valami különlegesen nagy jelentősége lenne, egyszerűen csak nem szeretem a saját vérem látványát. Elviselem, de nem kedvelem. Emlékeztet arra a tényre, hogy én magam is halandó vagyok, sebezhető, elpusztítható. Sosem tekintettem magam többnek, de nem hiszem, hogy bárki is szeretné, ha csak úgy a képébe dörgölőzne az igazság. A sérülés csupán felületi, de vérzik, ha nem is súlyosan. Ahogy végzek, szemrebbenés nélkül nyújtom a tanonc felé a kezemet. – A feladat adott – mondom. Nem mosolygok, bár megtehetném, de nem kívánok egy pszichopata őrültnek tűnni. Valószínűleg ezek után már lesz rólam egy véleménye, de nem zavar. Sokkal jobban érdekel, hogy mit tud kezdeni a sebbel, hogyan képes begyógyítani. Ha képes rá egyáltalán. Bár… Abbie tanonca. Ez sok mindent elárul.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Pedig erre tudnék mondani egy ellenpéldát. Például a testvéremet, Benjit, aki lehet, hogy soha nem készült fel a vizsgákra, de mindig olyan magabiztos volt, hogy végül a tanárok is elhitték azt a sok ostobaságot, amit összehordott. Nekem viszont tényleg nem sikerült még úgy mennem vizsgára, hogy magabiztos lennék. Minden előttem lebegett a legrosszabb lehetőség. Ma is iszonyatosan félek attól, hogy megbukom a mai vizsgán és szégyent hozok ezzel együtt Abiere is. Ő mindent megadott nekem. Mindent megtanított, rengeteget foglalkozik velem. Ha nem mennék át, csak csalódást okoznék neki, azt meg nem szeretném, nagyon nem. -Igen azt választottam.-Ha már gyógyítónak készül, akkor teljesen logikusnak tűnt nekem, hogy ezt választom a többi varázslat közül. Ezt kell tudnom a legjobban. Persze, hiába megy ez, ha a többi nem, akkor sem fognak tovább engedni, mert azok is ugyan olyan fontosak tudnak lenni, például, ha egy vadabb farkassal hozz össze a sors. Mikor megmutatja a kést azonnal rájövök, hogy mit is akar csinálni. Abi is mindig magát "áldozta" fel a tanulás érdekében és már akkor sem szerettem ezt. Persze nem tudnék ötletet mondani arra, hogy hogyan is lehetne ezt megoldani, mert az is rossz lenne, ha állatokon kellene gyakorolni. Ahogy felém nyújtja a kezét kicsit hezitálok. Mély lélegzetet veszek és csak az után lépek közelebb hozzá, hogy végül gyengéden megfoghassam a sebesült kezét. -Rendben!-Próbálom minél jobban megnyugtatni magam, hiszen tudom, hogy ez menni fog. Ez csak egy kisebb seb, ezt könnyen el tudom látni. A szabad kezemet a seb főlé helyezem, de ahogy ezt megteszem kissé elkezd remegni. Nem kell aggódni nincs semmi gond, csak ennyire ideges vagyok az egész vizsgától. Elveszem a kezem, hogy lerázzam kicsit. talán ez majd segít a dolgon. Újabb mély levegőt veszek, majd ismét a seb fölé teszem. Most már nem remeg annyira, így bele is kezdek a dologba. Szemeimet behunyom, és csakis a sebre kezdek el koncentrálni. Pár pillanattal később ismét kinyitom a szemeimet és a kezeinket kezdem el figyelni. Érzem, hogy a mágiám a kezébe áramlik át, még egy halványabb fény is megjelenik a tenyerem alatt.
Figyelem, ahogy elkezdi a varázslatot. Értelemszerűen ez a beugró, mert pontosan a mesterszavát kell a legjobban ismernie. Ahogy a seb záródni kezd, csak elégedetten bólintok. A fény már csak hab a tortán, miközben még a jóleső melegség érzése is elárasztja a sérült végtagot. Na, nem mintha különösebben fájna. Megtanultam már kizárni a fájdalmat régen, és tudom, hogy ez nem olyan dolog, amiből különösebb bajom származna. Ha mondjuk valahogy sikerülne a mágiájával föltépnie a sebet, az már sokkal kellemetlenebb lenne. Ahogy befejezni, még egyszer bólintok, és szemügyre veszem a megsebzett végtagom. A seb eltűnt, apró heg maradt csupán a helyén, annyival meg tudok élni. Hogy őszinte legyek, még ennyit sem vártam el, elég lett volna, ha a vérzést elállítja. Most jön az érdekes része a vizsgának, amikor nem arra kérdezek rá, amit biztosan tud. Nos… Akkor kezdjünk neki. Mivel mindig is jobban szerettem a gyakorlatot az elmélet fölé helyezni, ezért a kapcsolóhoz sétálok. Csak akkor szólalok meg ismét, amikor már ott állok. – Azt szeretném, ha demonstrálnád nekem a „Lámpás” varázslatot – mondom. – Viszont nem hiszem, hogy ezt meg tudjuk tenni világosban ezért… – Lekapcsolom az összes lámpát, és sötétség borul ránk. Csöndben lépek oldalra párat, hogy a hangom ne árulkodjon a helyzetemről. Amikor már vagy három méterre vagyok a kapcsolótól, akkor szólalok meg ismét. – Idézd meg a fénygömböt, és kapcsold vissza a világítást. Én a sötétben maradok, és nyitott szemmel figyelek. Nincs szükségem a képességeim élesítésére, ez most vagy menni fog neki, vagy nem. Ha működik, látni fogom, ha nem… Nos, annak is elég világos lesz a bizonyítéka. Vagy éppen nem. Döntse el mindenki, melyikre számít.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A gyógyításom végül sikerrel járt. A vérzés elállt, a seb beforrt. Bár egy aprócska heg ott marad, amit illet volna tudnom teljesen eltüntetni, hiszen nem volt egy annyira vészes vágás. De nem szól semmit, csak elveszi a kezét, megnézi a sebet és ennyi. Az idegeimmel játszik ezzel a mély hallgatással. Esetleg egy ügyes volt, vagy valamit mondhatna, amivel jelzi, hogy minden rendben van, teljesítettem az első kört. Mikor a kapcsolókhoz sétál már sejtem is mi lesz a következő feladatom. Egy aprócska mosoly kúszik az arcomra ahogy kimondja a varázslatot. ~Ezt nagyon is jól tudod Alice! Abie remekül megtanította neked! Emlékezz vissza, milyen jól ment! Nem lesz semmi gáz. Előhívod és tartani tudod addig, míg megtalálod a kapcsolót. Menni fog! Bízz magadban!~ Próbálom lenyugtatni magam. Tudom, hogy sikerülni fog, hiszen már nem egyszer gyakoroltam ezt a varázslatot és mindig elő tudtam hívni azt a kis fénygömböt. De most mégis izgulok és félek, ahogy a gyógyításnál is tettem. Mélyeket szippantok a levegőből, majd fújom ki a számon keresztül. Igen valami gyors meditációs gyakorlat akar lenni. Általában ez használni szokott, de most nem akarom sokáig elhúzni a dolgot, így csak egy két kifújás és már a feladatra koncentrálok. Ahogy felemelem a kezem az megint remegni kezd, de csak egy nagyon picit így nem is foglalkozom vele. Ismét behunyom a szemem és mikor már kezdem érezni az összegyülemlő energiákat kinyitom azt és magam elé képzelem azt a fénygömböt. Valami halovány dolog megjelenik a kezem felet, de pár másodperc múlva el is tűnik. ~A fenébe! Alice koncentrálj! Nem bukhatsz meg!~ Ismét nekifekszem a dolognak. Egy újabb mély lélegzetvétel, és koncentrálás. Ahogy ismét a kezemre pillantok most már sokkal nagyobb fény kezd megjelenni és idővel végül felveszi a gömb alakot is. Sikerült! Óvatosan indulok el abba az irányba, amerre az előbb Steve is elindult. Folyton csak a fénygömböt figyelem, így azt észre sem veszem, hogy idő közben egy asztal kerül az utamba, aminek sikerül nekimennem. Az ütközés pillanatában a gömb is eltűnik. -A fenébe!-Mondom kissé idegesen. Most fog leállítani ez egyszer biztos. Ha erre sem vagyok képes...Basszus! Az idegesség egyre jobban átjárja a végtagjaimat. Most már a kezem jobban elkezdett remegni és érzem, hogy nem kell sok és a könnyeim is útnak erednek. ~Alice! Szedd össze magad! Nem lehet ennyire béna...Tudod a varázslatot hallod? Abie megtanította neked. ól megy. Nyugodj már le te idióta!~ -Egy pillanat!-Ha nem állítja le a vizsgát, akkor ismét megpróbálom előhívni a fénygömböt. Most gyorsabban megy, mint az előbb. Megkerülöm a kis asztalt, majd megpróbálom megkeresni a falon a kapcsolókat. Amint ez megtörtént fel is gyújtom a lámpákat. Láthatja rajtam Steve, hogy iszonyatosan ideges vagyok és nem kell sok ahhoz, hogy ki is boruljak.
A helyzet a következő. Ma van a titkos világ vizsganapja, erről susmorognak lassan már a falak is idelent. És ez lesz az első olyan alkalom, hogy teljesen egyedül kell majd a sikeres vizsgát tett mazsoláknak elkészítenem a bővítést. Egyáltalán nem izgulok miatta, azért néhány rügyecskét felvinni az ember bőrébe még mindig sokkal kisebb feladat, mint mondjuk egy halott Első szellemét megidézni, nem? Nos, de, keressük a pozitív dolgokat az életben, mert ezen nélkül az apróságok nélkül rövid úton bekattannánk. A mi fajtánk meg pláne. Amíg a legénységem többi tagja vért izzadva mormolja a különféle varázslatokat, nem csak a feszültség, de a mágiaszint is fullasztóan emelkedik meg gyakorlatilag az egész pincében, és hirtelen nem tudom hova tenni a dolgot. Netán valakit ölnek? Mi végre kell akkora izgatottsággal nekiesni a dolgoknak? Mindegy, megnézem ezt magamnak, mégis csak én lennék a... Mágusok vezetője újabban, és különben is össze kell szednem még az esszenciákat ahhoz, hogy mire mindenki végez, meglegyen a festék és kivételesen rám ne kelljen várni. Annyit. A szentélyhez megyek... Mennék, hiszen Eva és én ott tárolunk majdnem mindet, ami a munkánkhoz szükséges. Ám a vele szembe található Meditációs teremben olyan sötét van, mintha nem fizettünk volna villanyszámlát, ráadásul még zajok is kiszűrődnek. Nem vagyok egy szívbajos alkat. Megállok, hümmentek egyet, aztán bemegyek a szentélybe és összeszedem, ami kell. Azonban túl kapkodva fordulok ki a Howard tartozékait tartalmazó üvegcsével: az egyik tárolónak ütközve széttörik, néhány szilánk beleáll az ujjaimba és a tenyerembe. - Hogy az a... Na mi van Howard, a Stigmád már az elszeparált részeidre is hatással van? Áh... - ötlet! - Segítség! Nyüszítek fel abszolút színészkedve, átvágtatok a meditációs terembe és pofátlanul kapcsolom fel a villanyt - illetve kapcsolnám, azonban Alice pont meg tud előzni, így most szemtől szembe állunk egymással. Steve-re pillantok, aztán vissza Alice-re. - Ujujj, remélem nem zavartam meg semmit. - röffenek fel, aztán Alice elé tolom az üvegektől sérült bal kezemet - Ments meg. És cseppet sem zavartatom magam, beljebb trappolok és egészen otthonosan elvetődöm az egyik párnán. - McLoyd, ez nem a vakok intézete, te szerencsétlen. A Braille-írást is gyakoroltátok? - csóválom meg a fejem. Nem tudom elhinni, hogy miért kell ennyire... Direkt és poroszos módon venni a vizsgát, de komolyan. Áh, biztos a CIA... - Gyere csak ide Alice! Hozz egy párnát, úgy kényelmesebb. - nem küldöm ki Stevent szerintem hamarosan úgyis észre fogja venni magától is, hogy nincs már szükségem rá - Különben mit csináltatok? Pislogok Alice-re, amikor már mellettem van és egész egyszerűen az ölébe ejtem a sérült kezemet. A kisugárzásom abszolút barátságos, mintha egy baráti beszélgetés lenne, egy hétköznapi csevej, ahol mellesleg puszta szívességből rendbe teszi a tenyeremet. Egy percre sem akarom éreztetni vele, hogy vizsgáztatva van, beszélgetni szeretnék vele, készség szinten előhozni belőle a tudását, nem kiállítani, hogy "na tessék kislányom, most mutasd meg, mit tudsz". Ha minden jól megy, mire a végére érünk, észre sem fogja venni, hogy már rég átment a vizsgán. - Gondolom láttál már ennél rosszabbat is. Tényleg, szerinted a farkasok mennyire másak, mint a kutyák a rendelődben? Külsőleg, belsőleg... Úgy egyébként... Ez mindig érdekelt, te meg szakmabeli vagy, ha jól tudom. Vegyünk egy munkája által megszállott Tanoncot, rakjunk hozzá némi őszinte érdeklődést és csodálatot, fogjuk meg onnan a történetet, ahol neki is kedvezői, és violá!
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Miközben a lámpakapcsolót próbálom megtalálni a kis fénygömbbel, amit végre sikerült normálisan megidéznem kintről fura hangok szűrődnek be, de nem elég tisztán ahhoz, hogy pontosan tudjam is, hogy mi folyik odakint, így nem is nagyon foglalkozom a dologgal. Először sikeresen megtalálom a falat, majd végül a kapcsolót is és ismét lőn világosság. Ám arra csöppet sem számítottam, hogy szembe találom magam Dimmel, így teszek is egy lépést hátra és a szívem is dobbant egy nagyobbat a meglepetésnek. A fénygömb abban a pillanatban, hogy felkapcsoltam a lámpát eltűnik A figyelmemet teljesen elvonja az elém pakolt véres kéz. Nem, nem kezdek el hisztizni, hiszen ezek csak kisebb vágások. Nem is érzem magam annyira idegesnek, mint az előbb Stevenél. Talán csak azért mert tudom, hogy ez nem a vizsga része és egyszer már sikerült ma megcsinálnom, így miért is ne sikerülne megint? Dim hívására először csak Stevenre pillantok, majd fogom magam és odasétálok mellé. Párna nem kell nekem. letérdelek a földre és a lábaimra ülök le, hogy utána a kezembe foghassam a sérült kacsóját. -Öhm éppen vizsgáztat és a lámpást mutattam be neki.-De, hogy elfogadta e a dolgot fogalmam sincs. Nem lepődnék meg azon, ha nem. Elég gyatrán ment a dolog és éles helyzetben nem lesz ennyi időm gondolkozni. A válasz után a kezével kezdek el foglalkozni, de mivel látom, hogy maradt némi üveg a sebeiben, így még nem állok neki begyógyítani. Felállok és igen nagy határozottsággal sétálok oda az asztalhoz, hogy a Steve által hozott felszerelések között megkeressek egy csipeszt. Amint rábukkanok vissza is telepszem Dim mellé, újra a kezembe fogom az övét és szép óvatosan elkezdem kiszedegetni az üvegdarabokat. -Szólj, ha fáj!-Bár nagyon óvatosan csinálom, de inkább rákérdezek, hiszen ő érzi. Egy pillanatra sem emelem le a tekintetem a kezéről. Természetesen ő rá is oda tudok figyelni, így rögtön válaszolok is a kérdéseire. -Igen láttam már sokkal rosszabbat. Elég súlyos sebeket tudnak beszerezni például az elütött állatok. A múltkor is behoztak egyet. A bal hátsó lábát már csak pár ín tartotta a helyén. Borzalmas látvány volt.-De szerencsére túlélte és ha minden igaz meg is lett a gazdája, aki teljesen kiborult a történtek miatt. -Mivel a farkasokat a kutyák ősének tartják így igen sok a hasonlóság. Persze fajtától is függ. Mondjuk egy kutyának nevezett csivava nem sokban hasonlít egy farkastól. A csontozata, belső szerveinek az elhelyezkedése ugyan olyan, de sokkal kisebb és törékenyebb, óvatosabban kell vele bánni. Míg mondjuk egy a farkashoz közelebbi kapcsolatban álló kutyafajta mondhatni teljesen ugyanolyan....De csak egyszer volt sima farkassal dolgom. Egy élve fogó csapda áldozata lett. Épphogy meg tudtam menteni a lábát.-Gyönyörű egy állat volt. A mai napig emlékszem a tekintetére. Egyszer sem próbált megtámadni, vagy belém harapni. Az elejétől kezdve tudta, hogy csak segíteni akarok neki és tűrte, bármennyire is fájt neki a dolog. Mesélés közben teljesen lenyugodtam és már nem is idegeskedem a vizsga miatt. Szépen be is fejezem a szilánkok kicsipegetését, majd azért meg is tisztítom a sebet és jöhet a dolog nehezebbik része. Mindent leteszek magam mellé, majd a szabad kezemet a sebesült fölé teszem. Nem érek hozzá, csak pár milliméter távolság van a két kéz között. Ahogy Stevenél is tettem most is behunyom a szemem, hogy kiürítsem a fejem a felesleges gondolatoktól, hogy elképzeljem ahogy megjelenik a fény a tenyereink között és azt is, ahogy eláll a vérzés és a sebek szépen beforrnak. Miután minden ez sikerült (pár perc) ismét kinyitom a szemem és csak a kezeinkre koncentrálok és a mágia azonnal át is áramlik az az övébe. A fény pillanatokkal később meg is jelenik és kellemes melegséget érezhet Dim, ahogy szép lassan begyógyulnak a vágások a kezén.
- Elképesztő! Mormolom csodálkozást színlelve és egy apró, szúrós pillantással méltatom a Mágust, aztán felsóhajtok. Tényleg nagyon pazar, hogy így próbálja illusztrálni az éles helyzeteket, de heló! Az igazi vészhelyzetben baromira másképpen működnek a túlélési ösztönök! Ha egy ilyen vizsgadrukkos szituációtól bárki azt várja, hogy egy kicsit is hasonlítani fog az éles helyzethez, az nagyon téved. Én pontosan tudom, hiszen ékes példája vagyok annak, hogy vizsgán rendszeresen ki tudtak idegelni, de amikor a saját és a társaim élete múlott azon, hogy mit produkálok, igazából még félni sem volt időm. Méghozzá azért nem, mert szerintem (legalább is szeretnék hinni benne) ilyenkor a Szellemek, akik akarva-akaratlanul is segítik az Őrzőket, olyan éleslátást és remek ösztönöket kölcsönöznek nekünk, hogy még félni, izgulni is elfelejtünk. Mondjuk Alice még fitatal ahhoz, hogy terepre menjen, de hát... Fene tudja, mikor keveredik akaratlanul is rossz helyzetbe. Amikor megkér, hogy szóljak, ha fáj, eljátszom a gondolattal, hogy egy váratlan pillanatban felsikoltsak, de inkább csak bólogatok egy rövidet, és hagyom, hogy végezze a dolgát. Elmerülök a jól eső energiákban, amik felőle áradnak, és hallgatom, hogy milyen feleletet ad a kérdéseimre. - Szegény pára... - felelem a csapdába esett farkas történetére, és szomorú lemondással elhúzom a számat - Látod Alice, az Őrzők többsége a farkasokra mondja, hogy szörnyeteg, de én akkor is azt mondom, hogy az embernél nincs kegyetlenebb állatfaj a világon. A vérfarkasok, mint a többi vadállat, ösztönből cselekednek, az ember viszont... Az embert nem hajtja semmilyen kényszer arra, hogy megölje a gyengéket. Észre sem veszem szinte, hogy a vágások lassanként teljesen begyógyulnak, csak akkor tűnik fel, amikor a jól eső melegségnek hirtelen vége szakad. Meglepetten pislogok fel a kezemre, felemelem az arcom elé, megszemlélem, hajlítgatom az ujjaimat, és szélesen elvigyorodom. - Jobb, mint új korában! Köszönöm Alice! Azzal odanyúlok a lány vállához, finoman ráteszem a tenyeremet, aztán odahajolok és adok neki egy puszit. Fel nem kelek a babzsákról, olyan kényelmes így... Pedig ki kellene keverni a tintát... Na jó, akkor menjünk! Lusta nyögések közepette tolom fel magam, és indulok el az ajtó felé. A küszöbnél azonban megtorpanok és hirtelen fordulok vissza Alice-hez. - Tudom, hogy már így is sokat kértem, de nem lenne kedved segíteni még egy kicsit? - pisologok rá, és ha igent mondd, akkor megkérem, hogy várjon egy kicsit, én pedig gyorsan áthozom a szentélyből az összes kelléket, ami a tinták kikeveréséhez kell. - Ezt meg kell csinálnom, de az a helyzet, hogy elég sok mágiát el kell használnom, mert sok tinta kell mára. - magyarázom, miközben egy asztalra pakolom az üvegcséket és az esszenciákat - Fogd meg kérlek! - nyújtok felé egy orvosi szikét - Megtennéd, hogy dobnál rá egy kis ezüstréteget? Nem akarom ezzel is meríteni magam, te pedig már úgyis benne vagy a dolgokban azt hiszem. Hogy pontosan mire kell, azt egyelőre nem osztom meg vele, úgy teszek, mintha nagyon lekötne a dolgok rendszerezése, hogy természetesnek hasson az, hogy megkérem, hogy ezüstözze be a szikét, és továbbra se legyen vizsga-szagú a dolog.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Bár nem értem, hogy mi lehet a számára ennyire elképesztő, de nem is kérdezek rá. Biztosan megvan az oka, amiért ezt mondta és így, de azt hiszem ez most teljesen lényegtelen. A keze és annak épsége sokkal fontosabb, így inkább csakis arra koncentrálok. -Ebben igazad van, azt hiszem...Vagyis igen az állatok általában nem ok nélkül öldösnek...De a vérfarkasokra ez nem igaz. Emlékszel arra az eltűnt lányra, aki a barátnőivel jött a városba? Én kérdeztem ki Jamest és Darrent a dologról, mert velük látták utoljára...Ők persze mindent kimagyaráztak...De valahogy azért nem tudnám biztosra mondani, hogy nem ők voltak...Vagy ott van az egyesülés...Vagy az a kölyök farkas, aki megölt három embert...Egy normális farkas ennyi ember között inkább elmenekülne, mert az ösztönei hajtják, fél. De egy vérfarkas tudja, hogy az embernél is erősebb és úgy vélem sokszor ezt ki is használja. És persze ne feledkezzünk meg Anya-ról sem...Ő mivel érdemelte ki a halált?-És kicsit túlságosan is megeredt a nyelvem. Én ennyit beszélek, miközben vár még rám egy vizsga? Valamit Dim nagyon is tudhat, mert csodát művelt velem. Már egyáltalán nem izgulok, teljesen lenyugodtam, a szívem is visszaállt a normális ütemre. A puszira meglepődöm nem is kicsit és még a két piros foltom is előbújik. Ilyen sem történik meg velem túl sűrűn. Nagy szemekkel pislogok utána ahogy feláll és elindul kifelé, de mielőtt eltűnhetne a szemünk elől még kér egy kis segítséget. Először azonnal Stevenre pillantok, majd újra Dimre. Én nagy örömmel segítenék...De mi lesz a vizsgával? -Öhm hát, ha nem baj, akkor persze örömmel segítek.-Közben fel is állok a földről, majd ahogy azt kérte tőlem engedelmesen megvárom. Érdeklődve pislogok a behozott holmikra. Ma valami újat is tanulhatok. Most azt is megtudhatom, hogy pontosan mit is csinálnak a tetoválómesterek. Nem mindenkinek van erre lehetősége. Szóval ki is használom az alkalmat. A szikét a kezembe veszem. Észre sem veszem, de úgy fogom meg, mint a műtőben, vágásra készen. -Rendben!-Még bólintok is egyet a kérésére, majd kicsit arrébb vonulok, hogy addig se zavarjam őt a készülődésben. Kifújok egy nagy levegőt, nagy neki is állok a dolognak. ~Szóval ezüst réteg...Valami ezüst...Oké Alice ezt is tudod! Rengeteget gyakoroltad és jól ment. Szóval most is menni fog...Különben sem félni semmitől. Ha nem sikerül akkor vagy vár még a szikére, vagy átveszi...Bár nem lenne jó, ha így vizsga előtt elrontanék egy ilyen varázslatot...Vedd úgy, hogy ez is csak gyakorlás!~ Ahogy minden varázslatnál most is behunyom a szemem elképzelem magamnak ahogy megjelenik az ezüst réteg, kiürítem a fejem, majd a szikét kezdem el nézni. Érzem, hogy megint végigfut a kezemen a mágia és átáramlik a szikére. Végül pár perc múlva meg is jelenik az a bizonyos ezüst réteg. Óvatosan sétálok vissza vele Dim mellé és át is nyújtom neki. -Azt hiszem sikerült.-Én úgy látom, hogy más lett kicsit a színe, de biztosan csak akkor tudjuk meg, ha használta is.
Egyáltalán nem bánom, hogy Alice-ből ilyen nagy elánnal ömlenek a szavak. A téma teljesen megfelelő, tökéletesen alkalmas arra, hogy felmérhető legyen, milyen benyomásokkal gazdagodott azóta, hogy megtörtént az elhívása. Amikor azt kérdezi, hogy emlékszem-e, hümmentek és bólintok. Rendben van, aláírom, hogy vannak nagyon csúnya eseteink, de azért nincs kedvem egy magasröptű filozófiai vitába beleszántani. Az emberek semmivel sem jobbak vagy rosszabbak a farkasoknál. Szerintem összességében sokkal több az emberek közt a gyilkos és az erőszaktevő, mint a farkasok közt, az meg már csak erőfölénybeli különbség, hogy milyen módszerekkel vetnek véget mások életének. Amikor Anya szóba kerül, puhán mosolyodom el, aztán felsóhajtok. Legjobb lesz erről a végéről megragadni a történet folytatását. - Ez most olyan, mintha azt kérdezted volna, hogy egy tűzoltó miért ég benn mentés közben az épületben. - nem kioktatom, hanem próbálom más szemszögből elé tárni a történteket - Amikor igent mondasz az Elhívásra, onnantól kezdve ez benne van a pakliban. Azt mondtam, hogy voltam farkas? Úgy nagyjából húsz percig. - teszem hozzá nevetve - Persze nem emlékszem semmire az egészből, mert ki voltam ütve. Ki tudja, lehet, hogy én is gyilkos lennék. De meg vagyok róla győződve, hogy sokszor nem szándékosak a gyilkosságok. Gondolj csak a kölyökre. És különben is... - töprengek el, kissé megborzolva a szakállkámat - Valami oka csak van annak, hogy léteznek. Hogy mi... Azt nem tudom, de nekünk nem az a dolgunk, hogy alapjaiban változtassunk meg egy egész fajt, Alice. Mosolyodom el újra, aztán eszembe jut Lex. Belőle sem néztem volna ki, hogy egy vérmes gyilkos, és igazság szerint már haragudni sem tudok rá azért, amit tett. Egyszerűen balfasz volt, ahhoz meg ugyebár tökmindegy, mennyire vagyunk szőrösek teliholdkor. Látom, ahogy Steven felé pillant, és csak legyintek. - Ugyan, pár perc az egész. Na jó, talán valamivel több, már ha csak a kényelmes és ráérősen bohém mozgáskultúrámat vesszük alapul. Én aztán senki kedvéért nem fogok nekiállni kapkodni, főleg azért, mert az imént is ennek köszönhető, hogy szétmetéltem a tenyeremet. Apropó tenyér, már alig érzek valamit. Persze suttyomban, amíg pakolok, saját magamra is elmormolok egy bűbájt, hogy teljesen rendbe hozzam azt, amit Alice életkorából adódóan nem tud. Amíg Alice a szikével bajlódik, én magam kitöltöm a speciális tintát egy legalább ezer éves, ősöreg fatálkába, és előpakolom az esszenciákat, amiket a mostani vizsgázók szereztek be. A tinta fölé helyezem mindkét kézfejem, mély koncentrációmban lehunyom a szemeimet, a fejemet hátra vetem kissé, és ősi, inuit nyelven mormolom hosszasan a varázsigét. Mindeközben a tenyeremen keresztül forrón töltődik fel mágiával a tinta, ez én erőmmel, a Szellemek erejével. Ezzel eltelik néhány perc, aztán lerázom a két karomat, mint tornaórán a gyerekek szokták, és az Alice által beezüstözött szikéhez nyúlok. - Na nézzük... A fény felé emelem a tompásra fakult eszközt, megforgatom, a körmömmel kocogtatom a fémes anyagot, aztán belemártom a tintába. Halkan sistereg fel, mint az odaégett lazac a serpenyőben. - Tökéletes. Egy fiolába töltök egy keveset a festékből, majd az ALICE D. LAVANT felirattal címkézett üvegecske után nyúlok, elővéve belőle az esszenciát, és belepottyantom a fiolába. Összerázom kissé, közben újabb, kántálásszerű mondókába kezdek érthetetlen nyelven. A szobában érezhetően megnő az energiaszint. Oké, a lámpák azért még nem kezdenek el pislákolni, de egyértelműen melegebb lesz, és a levegővétel olyan, mint amikor egy mediterrán vidékre lép az ember, és nem tud szabadulni a magas páratartalomtól. Amikor elkészülök, minden visszaáll a régi kerékvágásba, én pedig a kezembe veszem az Evától rám hagyott tetoválópálcát, és széles mosollyal fordulok Alice felé. - Nos, akkor festhetünk? Teszem fel a kérdést egészen természetesen, és meg vagyok róla győződve, hogy nem érti a helyzetet. Ha ezt látom, vagy visszakérdez esetleg, akkor gyorsan felvilágosítom a dolgok menetéről. - Alice, szerinted egy vizsgát csak úgy lehet elképzelni, hogy porondra tesznek és akkor feleljél, mint a jó gyerek? - gúnyosan felhorkantok - Alakítottam neked egy éles helyzetet. Bár véletlen volt, de akkor is. Utána beszélgettünk a dolgok elméleti hátteréről, látásmódokról, tényekről és látszik, hogy a tudásod a helyén van. Egek, az előbb ezüstözted fel a szikémet, szerinted mennyiben lett volna másabb, ha azt mondom, hogy jó akkor EZ most a vizsgafeladat? Meg tudtad csinálni, nagyon pazarul a gyógyítással együtt, innentől kezdve szerintem kár vesződni a begyöpösödött, hivatali kiképzéssel. Nem, már csak azért sem nézek rá Stevenre, de ha esetleg duzzog vagy visszaszól, csak leintem. Legalább ő is tanulhat valamit, ha mást nem, nem mellesleg mostantól már a főnöke is vagyok. Ami azért még mindig elég bizarr, de attól még így van. Ha nincs tehát ellene kifogása (miért is lenne), akkor elszaladok kezet mosni, aztán nekiállok Alice tetoválásának.
Kezdőlap
