Hajnali 2:30. Nem előbb, nem később, ezt az időpontot adtam meg. Nem vagyok túl boldog attól, hogy lelépni szándékozik, de legalább nem addig rukkolt elő vele, míg a számomra legértékesebb is itt volt. Elvégre feladattal bíztam meg, miatta, érte, amit úgy ítéltem volna, hogy nem teljesít, ha akkor jön rá a mehetnék, megint. Azonban van valaki más is, akit – tudtommal – a háta mögött akar hagyni és ami mellett nem óhajtok szó nélkül elmenni, okkal. Ezért hát a találkozó, a szokatlannak tűnő időpont… magánügy meg annak oka, hogyha aznap történik, amikor lelépsz, akkor se legyen izé, a helyszín pedig tisztes távolságra a falkától és minden egyébtől. Csak a fák, a Hold kergette árnyékok és mi. Terv szerint. Nem érek előbb, de nem is kések, viszont farkasként – a Jégviharként – érkezem, a magam gyorsaságával, amelyre egyetlen leszármazottam sem volna képes. Pajzsomat feljebb húzom a szokásos mértékig és hagyom, hogy jeges energiáim viharként tomboljanak körülöttem, egyelőre a bundámra fonódva. Nemcsak a várt hím, de a lányom is közölte előre előbbi terveit a jövőre nézve, én pedig nem akarok elmenni az egész mellett egyetlen szó nélkül. Leteszem a hátsóm – akár itt van, akár várnom kell rá, bár, ha utóbbi történik, akkor jobb, ha el sem jön... – és csak akkor küldöm felé gondolatai közé tolt kéretlen szavaimat, amikor megpillantom emberi alakját vagy a fehér bundáját. ~ Miért? ~ nem cifrázom túl a dolgot, szerintem pontosan tudni fogja, hogy mire értem a kérdést. Tudni, „hallani” akarom, hogy miért hagyja maga mögött a falkát és a kölykét, vagyis a lányomat. Nem vagyok túl boldog, de önámítás volna olyanért hibáztatnom, amiben magam sem jeleskedtem soha. Ettől függetlenül viszont válaszokat akarok. Mert megtehetem, hogy akarjam azokat. Érdeklődéssel és teljes odafigyeléssel várom a magyarázatát, feketéllő szemeimet végighordozva rajta, de annak a legkisebb jele nélkül, hogy nyugodt volnék vagy egyszerűen csak kíváncsi. Hömpölygő energiáim olykor-olykor az övi felé kapnak és csapnak, de én magam nem mozdulok a helyemről.
Nem ért váratlanul, hogy látni akart. Igazából az lepett volna meg, ha egy "csókamóka, vigyázz a popódra" jellegű elbocsátó szép üzenettel enged utamra. Mégis... Ahogy magam mögött hagytam a lakot, ahogy megittam Mike-kal a whiskyt még a hegyen, mert nem akartam fuvart, ne kerék koptassa az utamat, minden métert a saját mancsaimon akartam megtenni - felszabadultam. A hegyről indultam el, hófehér farkas képében, elnyújtott vonyításomat követően. Ropogott az avar mancsom alatt, a Holdat egyetlen felhő sem takarta, én pedig minden porcikámban éreztem, ahogy távolodtam: tőle, tőlük, az eddigi otthontól, az eddigi élettől. Egyetlen egyszer álltam csak meg egy kiszögellésen és fordultam vissza a hófödte csúcsokkal büszkélkedő hegyvonulat felé. Hideg szél túrt bundámba, halk nesz unszolt tovább könnyű lélekkel. Semmit se viszek magammal, elég vagyok így. Magamban mosolyogtam, majd az eredeti irány felé fordítottam ismét fejem és futottam tovább. Éreztem, hogy helyesen döntöttem, s ez olyan felszabadultságot adott, amilyenhez ritkán volt mostanában szerencsém.
Kicsit előbb érkeztem azt hiszem. Nem tudom pontosan, nem figyeltem az időre, nem volt nálam óra, csak azt tudtam, hogy éjfél előtt indulva nem késhetek. Kelletlenül álltam meg, ahogy a közelébe értem, sodort volna tovább a lendület, hajtott az ösztön, vitt a szívem. Éppcsak ziháltam, ekkora táv még édes kevés volt a kifulladáshoz, főleg úgy, hogy legalább akkorára vágytam, mint amikor keresztülszeltem a kontinenst. Nem viseltem pajzsomat, minek tettem volna? Nem akadt titkolnivalóm, s efölötti örömömben még a Jégvihar viszontlátásának is tudtam örülni. Már csak azért is, mert most... most sokkal közelebb álltam ahhoz, aki valójában voltam, mint legutóbbi találkozásunkkor, bő fél évvel ezelőtt. Energiáim hűvös, erőteljes hullámokat vetettek. Nem ültem le, büszkén álltam előtte, s egyúttal jeleztem is ezzel, hogy igen, valóban feltett szándékom tovább menni. Messzire, amíg el nem fogy a talaj a mancsom alól és össze nem esek elégedett kimerültségemben. ~ Miért? ~ ismételtem kérdését, miközben hagytam, hogy zavartalanul olvasson energiáim között, mert azok ugyanúgy a válaszhoz tartoztak. ~ Mindent megkaptam, mindent elértem és még többet is annál, amit kívánhattam. De nem tudok többet adni és tudom, hogyha akár csak évet maradnék még, nagyon sok mindent tönkretennék. Olyasmiket, amikért mások a vérüket adták, küzdöttek, keményen dolgoztak - velem együtt. ~ A hegy felé pillantottam, annak ellenére, hogy talán nem bölcs dolog akár egy másodpercre is a tarkómat mutatni a Villámok Atyjának. Ragaszkodás, törődés, szeretet, hűség... tisztán éreztem mindet. ~ Sose akarnék ártani nekik. Emellett ~ fordultam vissza hozzá, hangomban mosoly bújt meg ~ mostanra ért meg bennem az elvágyódás. Annyi hely van még, amit látnom kell, annyi ember, őrző és farkas, akiket meg kell ismernem! ~ Hívott az ismeretlen, az új, farkasom félretett, leporolásra váró szabadsága. Olyan régen volt utoljára... ~ Annyi dolog, amit meg kell tennem, álom, amit valóra akarok váltani. Érted, ugye? Te, akinek ez szinte feladata volt sokáig. Se csalfaság, se hátsó szándékok, kísértések - valószínűleg ezek hiánya is tett olyan könnyűvé. Egyszerűen csak én voltam, a rám kiosztott rangok és szerepkörök nélkül, csupaszon, ahogy megszülettem, amikor vérfarkassá váltam, egyé Annakpok vonalából.
Nem tudom mit kellene gondoljak erről az új helyzetről, mely ezt a dolgot most felkínálta ezüsttálcán. Fairbanks falkájába csatlakoztam, hogy megtaláljak valakit. Nevetséges nem? Ilyesmit megtenni e miatt. Szükség volt erre a lépésre a jelenlegi helyzeteket tekintve. A szükség pedig törvényt bont, a törvény bomlása pedig drasztikusabb megoldásokhoz vezet. A drasztikusabb megoldásokat pedig csak a legerősebbek képesek véghezvinni… Eme lépéseket pedig szép lassan végi viszem… noha nem ennek a falka kárára, de nem is a sajátoméra, hiszen megtanultam már egy fontos dolgot. Hiába mennyi falka volt már mögötted, az össze a családoddá válik az idő során. Hiszek azért abban, hogy ez a nagyszerű falka is ezt gondolja. Lépésim már rég elhagyták a Hotelt, ott szálltam meg, hiszen a körülményeim…. nos igen, nézz rám és megmondod ki vagyok…. nem engedhetem meg magamnak, hogy együtt éljek a Hegyi oldallal. Kölykök ott többen vannak, csak zavarnának, szóval a Hotelt választottam, ott a körülmények is megfelelőek és a kiszolgálás is nagyjából helyt álló. Jelenleg nem érek rá, hiszen Anyám kutatása előrébb való bárminél, mondjuk a postást is fel kellene kutatnom… hiszen ha más nem Ő biztosan tudja mi is a helyzet pontosan. Az erdőt járom gondolataim sűrűjében mászva, energiáim elrejtve, korom 70 évesen mutatom, ahogy az Erőmet is elrejtem az erdő kíváncsisága elől. Az erdő remek hely az újabb stratégia felállításához, hiszen erre szüksége van mindenkinek. Ám van itt egy más ismeretlen is. Jelenleg én is az vagyok még pár illetékes számára, szóval se gond. Hamarosan itt lesz... miért érkezik.... talán nem tudja? Az Árnyak ereje csodálatos adottság, mindezt felhasználva teljesen láthatatlan maradok a másik számára, szóval amíg elég közel nem érek hozzá, nem lépek elé teljesen. - Mi járatban erre… idegen? - igen, jelenleg mondhatom ezt neki, lassan a köd is felszáll jelenlétem közeléből, viszont a koromat és tapasztalataimat, erőmet rejtve hagyom. - Talán téged is az erdő csalogatott elő? - érdeklődöm a kóbortól, belepillantva az arcába. Farkasom teljes nyugalomban fekszik a Törvényes helyén, még csak füle botját sem mozdítja az idegen jelenléte, nincs oka idegeskednie miatta. Csak annyit tesz, hogy nagy levegőt vesz, ezzel is tudatja, itt van és lát. Mindent. A hely teljes nyugalommal feszít körülöttünk, a hegy,az erdő, a tisztás mindkettőnknek kedvez. Még az idő is.
Lassan sátrat is verhetnék a határon, annyit kószálok errefelé. Hogy miért nem megyek be? Mert hallottam az ezen a vidéken lévő szabályokról, hogy a kóborokat nem tűrik meg hosszabb ideig és habár nem is áll szándékomban sokáig viselni magamon a megnevezést, még nem érzem úgy, hogy itt lenne az ideje a beolvadásnak. Majd ha biztos leszek abban, hogy a kis boszorkányom errefelé tanyázik. Elsősorban őt szeretném megtalálni, a többi majd jöhet azután. Türelmes vagyok, nem rohanok sehova, éppen ezért használom ki az időmet és mérem fel a terület határait. Fülelem az erdő hangjait, pajzsom éppen annyira van felhúzva, hogy valaki jön, észrevegyen, de ennél többet nem mutatok én sem magamból. Kóbor vagyok, nem kell egyből mindent tudniuk rólam. Az viszont, hogy egy hím bukkan fel konkrétan a semmiből, máris érdekesebbé teszi a kis felfedező túrámat. Minden bizonnyal Árny, hiszen ilyen módon kicselezni csak ők képesek egy Fürkészt, ajkaimon megjelenő apró mosoly pedig egyértelműen jelzi a másik számára, hogy egyelőre nagyon is ínyemre van a találkozónk. - Keresek, kutatok, s ha megtalálom, mi erre hozta lépteim, majd eldöntöm a hogyan továbbot - adok választ az őszinte fajtából, mégis kellőképpen titokzatosan tálalva a másik elé a szándékaimat. Nem fogom egy idegennek elmondani a céljaimat, hiszen amint én idegen vagyok a számára, úgy ő is idegen az én számomra és az sem számít nálam jelenleg plusz erővel, hogy falkatag. Érzem rajta, az ilyesmit nem lehet lemosni magáról azzal, hogy elrejti előlem kisugárzását. - Így is mondhatjuk, igen. De ezek szerint akkor te csak szimpla kirándulás céljából járod az erdőt? - hiszen ott volt a kérdésében az "is" szócska, ami arra enged következtetni, nem a falka terület őrző funkciójáért felel. Amúgy is kínosan ügyelek a továbbiakban is arra, hogy ne merészkedjek a területükre, csupán körülötte szaglászom és tudtommal azt semmilyen szabály nem tiltja.
Csendesen kopogott az eső a fák ágain, a körülöttem lévő sziklákon. Bundám csatakos volt a víztől, enyhén szivárgó vérem mosta le pofámról; túl erősen buktam orra az imént, felállni sem volt már erőm. Úgy rohantam, ahogyan tőlem telt, talán órákon át is szántva az erdei avart, felkavarva magam mögött a leveleket, a port, mígnem esni kezdett és csatakos sárrá nem változtatta a talajt. Csúszkáltam, egyre többször mart a bundámba faág, egyre többször buktam orra és egyre nehezebb volt felállni. Sziklás terepen léptem rosszul, fáradt voltam már és a kő is csúszott, rosszul estem, hasadékba zuhanva bucskáztam végig a kiálló köveken, mígnem legalul földet érve terültem el. Éreztem vérem fémes illatát, ám ha nem folyt volna bal szemembe, megmondani nem tudtam volna, hol vérzek. Mindenhol fájt, minden porcikám sajgott és mérhetetlenül fáztam. Kívül is, belül is. Torkom mintha még mindig szorongatta volna valami, mintha jeges ujjak fonódtak volna köré és hiába voltam már oly messze a tisztástól, az érzés nem hagyott nyugodni. Nem volt könnyebb és abban is kételkedtem, hogy valaha egyáltalán az lesz majd. Fogalmam sincsen, mi történt, miért élek és másoknak mit kellett átélniük. Túlreagált eset volna? Simán lehet. De nem érdekelt. Sem akkor, amikor rohanni kezdtem, sem most, hogy már erőm nem volt felállni. Nem tudtam volna megmondani, mi elől rohanok pontosan és azt sem, mit szerettem volna elérni. Nyugalmat talán? Kiszakadást? Csendet? Messze kerülni a történtektől? Elfelejteni úgysem fogom tudni soha, sem Manech arcát, sem azt, ami ott történt. Kiszakadni mindebből? Ugyan már.. Amíg így zakatolnak a gondolataim, a csend is messze elkerül és hogyan lehetnék nyugodt, amikor ennyire didergek? Félelemtől és a hidegtől egyaránt, pedig az eső párás, meleg levegőt zúdít rám a vízzel együtt. Zihálásom az eső vadságával együtt csitult, már szinte csak szemerkélt, mire sikerült valamennyire nyugodt állapotot elérnem. Már nem zakatoltak úgy a gondolataim, a szívem sem akart kiszakadni a helyéről, mégis, az üresség, amit éreztem, sokkal inkább megijesztett, mint az ezelőtti állapot. Milyen jó lenne egy csapásra megszabadulni ettől az egésztől! Mégis.. nem adnám semmi pénzért. Furcsa ez a kettősség, de eddig is az ilyen nehézségeken túljutva jutottam előre. Ezen is túl leszek majd, mind túllépünk majd, csak.. kell egy kis idő. Hogy mennyi, azt nem tudom, de nem is most akarom megfejteni. Most csak az eső csendes kopogása volt és az a mérhetetlen, fájó üresség odabent.
A kúria romjai közt pihentem a földön ülve, az elszenesedett gerendák alatt. Esett az eső, a hézagos tetőnek köszönhetően rám is helyenként, de csak ültem a friss sírhant mellett az imént hallottakat kergetve magamban. A párom nélkül. Tenyeremet az ázott földre tettem, mintha ugyan még elérhetném Triát. A tekintetem üres, mintha nem is lennék valójában jelen. Fogadkoznék, esküdöznék, mégsem jönnek a szavak a számra, mert ami bennem felkorhadt, azt csak gyengíteném minden fogadalom. Bizonyosság él bennem - újonnan született, elnagyolt körvonalakból álló, de bizonyosság. Ilyesmi megerősítéséhez pedig semmi sem kell. - Néha majd azért vess rám egy pillantást - keltem fel a vizes-sáros padlómaradékról és elindultam.
Ijesztő kissé az a megkérdőjelezhetetlenség, ami azt sugallja, mutatja, hogy merre van Payne. Autóval mentem az erdő széléig, onnan alakot váltva folytattam utamat. Nem zavart az eső, azt kívántam, bárcsak el tudná mosni az Alignak szemébe fröccsent bűnt, amit Annakpok követett el. Ami nem volt bűn. Még mindig nem tartottam annak, még mindig nem haragudtam rá, és valószínűleg ez sose fog változni. Ezen tűnődtem, miközben az iszamos talajon ügettem. Láttam őt elrohanni, nagyjából az irányt is be tudtam lőni, bár erre mintha egyáltalán nem lett volna szükségem. A közelébe érve könnyed futásból lépésbe váltottam, s megráztam magam, bár a szakadatlan esőben ez mit sem ért. Ha nem utasított el, odamentem hozzá, orrom nyakát bökdöstem, lenyaltam kiserkent vérét, sebét nyalogattam, majd mellé heveredtem. Hónapok óta nem láttuk egymást, legfeljebb skype-on, ami messze nem volt ugyanaz. Letelepedtem mellé, fejemet marjára fektettem, miközben energiáim a megélt sokkok után végre némi nyugalmat lelve lengtek körülötte. ~ Idővel könnyebb lesz ~ mondtam halkan, mert full baromság lett volna egy "hogy vagy" kérdéssel indítani. Láttam, éreztem, minek játsszam az ostobát? Csak örültem, hogy megvan, hogy él. Legalább ő biztonságban van, bár ki tudja, mennyi ideig...
Képtelen voltam azon gondolkodni, hogyan volt képes ennyire hamar megtalálni, a miértek nem érdekeltek, csak az számított, hogy jön, hogy itt van. Éreztem felém kapó energiáit, amikor rohanni kezdtem, tudtam, hogy él, hogy látszólag semmi baja, de amennyire akkor menni akartam, most éppen annyira örültem neki, hogy itt van. Mintegy segélykiáltásként emeltem felé a tekintetemet, fejemet mozdítani mintha nem is tudtam volna. Lehunytam szemeimet is, mikor sebem kezdte nyalogatni, ám valami oknál fogva ezúttal nem éreztem azt, hogy biztonságban lennék, hogy idővel minden rendben lesz majd. Örültem neki, hogy itt van, egek, mennyire! Mégsem jelentett biztonságot „ölelése”, ez pedig rettentő félelmetes volt. ~ Tudom ~ idővel mindig, minden könnyebb lesz, legalábbis ebben hittem és ezúttal sem volt másként. Most egyszerűen csak túl nagy volt a katyvasz a fejemben. ~ Csak egyszerűen nem értem már ezt az egészet ~ talán ez volt a legtalálóbb megfogalmazása annak, amit éreztem, bár jóval több mindenről volt itt szó jelenleg. ~ Túl sok ~ minek beszélek? Úgyis érzi, úgyis tudja, mindig tudja, mit érzek, előle akkor sem tudnám elrejteni, ha akarnám, más kérdés, hogy most aztán végképp nem akarom. ~ Nem akarok visszamenni ~ szólalok meg kis idő múltán. Ha arra gondolok, hogy újra ott vagyok, hogy Fairbanks-be lépek, kiráz a hideg. Bár fogalmam sincsen, bárhol máshol jobb lenne-e. ~ Most még nem.
Éreztem a benne dúló összevisszaságot, ami egyáltalán nem lepett meg. Azon csodálkoztam volna, ha tökéletesen uralja a helyzetet. Egy olyan helyzetet, ami még az idősebbeknek sem egyszerű. A legtöbb pedig, amit most tehettem érte az volt, hogy mellette álltam. ~ Próbáld egy kicsit elengedni, hadd csapongjon benned, aztán majd elül. ~ Könnyű ezt mondani, tudom, de ha elkezdenék rázúdítani mindent, vagy faggatni, azzal most nem segítenék. Ha szükségét érzi, hogy beszéljen, meghallgatom, hisz tudja. ~ Le fog tisztázódni. A helyére kerül majd minden, de most még ne pörögj ezen, csak pihenj ~ mondtam pofámat az övének dörgölve egy pillanatra. Ha tudtam volna, elhúzom számat "nem akarom"-jára. Ez a város és ez a vidék, mindenkit elkerget, akit csak lehet. Engem meg vonz, mintha egymásra kifejlesztett mágneseink lennének. Olykor úgy érzem, hogy soha nem fogok innen szabadulni - már csak azért sem, mert nincs meg bennem erre vonatkozóan az igazi vágy és elhatározás. ~ Még egy kicsit kénytelen leszel. Bármennyire bizarr, valamilyen szinten még mindig a Lakban vagy a legnagyobb biztonságban. ~ Nem úgy, mint idekint. Feláll a szőr a hátamon, ha arra gondolok, milyen lett volna, ha Alignak talál rá. ~ Figyelj, van még egy kis dolgom és kérnem kell tőled valamit. ~ Felkeltem, odébb léptem tőle és a szemébe néztem. ~ Amíg nem térek vissza, húzd meg magad. Tupilek őrizz, hogy szobafogságra ítéljelek, de... amíg vissza nem jövök, tényleg jó lenne, ha nem sokat időznél a Lakon kívül. Emellett: Yettát végképp kerüld addig. Ha hív, fel se vedd, oké? Tudom, hogy furcsa, nem is ok nélkül kérem, de többet... többet nem mondhatok. ~ Védj meg valakit úgy, hogy nem beszélhetsz, csak a bizalmára és beléd vetett hitére apellálhatsz. Kurva nehéz - és nem miatta, hanem magam miatt. ~ Felkísérlek. Tudom, hogy időre van szüksége, ám ez még mindig nem az a kor, amiben kényelmesen ellehetünk. Pedig a szellemek lássák lelkem, már nagyon várom azokat az időket! Most viszont olyan, mintha az, ami eddig karnyújtásnyira volt, mérföldekre került volna tőlem. És ez bosszantott. Dühített - főleg a módi.
~ Azt mondtad, idővel könnyebb lesz. Te tényleg hiszel ebben? ~ tényleg képes leszek elengedni kicsit és hagyni, hogy csapongjon, majd elüljön bennem? Hogyan lehet nem foglalkozni valamivel, ami ennyire elevenen átjárt? Én szerettem volna ebben hinni, hiszen eddig is mindig így volt, egyszerűen csak túl sok volt most ez az egész, hogy olyan könnyen legyinteni tudjak és azt mondani, majd idővel jobb lesz. ~ Nem tudom, jelenleg bárhol is biztonságban tudnám-e érezni magamat ~ őszinte a gondolat, de nem azt mondtad, hogy tuti nem érezném magam, egyszerűen csak nehezen látom magam a Lakban, amint nyugodtan ücsörgök a szobámban. A szobámban, ami mellett már nem Darren alszik, hanem a falka másik két hímje. A szemeibe néztem, amikor felkelt és odébb lépett tőlem. Meglepettség költözött lomhán, már-már fájdalmasan hömpölygő energiáimba, mert egyelőre nem tudtam hova tenni, miért kéri ezt tőlem, mi dolga van még és ami a legdurvább, miért kerüljem Yettát? Lomhán forogtak odabent a fogaskerekek, de azt azért éreztem, hogy valami baj van, valami baj történt. ~ Valami sokkal rosszabb dolog történt ennél.. ennél az egésznél? ~ nem fogok kérdezősködni, az előbb mondta, hogy ennél többet nem mondhat. Idegesítő, persze, hiszen kíváncsi lennék, de az utóbbi időben megtanultam, hogyha elhallgat előlem valamit, az nem azért van, mert nem akarja velem megosztani, egyszerűen nem teheti és így a jobb. Talán mindannyiunknak. És nekem nem most fog eszembe jutni, hogy megkérdőjelezzem őt, vagy a felé irányuló bizalmamat. ~ Nem fogok megint elfutni ~ biztosítottam őt afelől, hogy nem igénylek kísérgetést, én miattam ne vigye vásárra a bőrét. ~ Csak segíts visszajutni a városba, onnan majd megoldom ~ Egyedül a városig sem jutnék el nagy valószínűséggel, így elkél a segítség. ~ Darren.. Te megleszel addig? ~ fogalmam sincsen, mire gondolok az „addig” alatt, hogy vége lesz-e ennek valamikor, de az előbb azt mondta, még egy kicsit kénytelen leszek visszamenni. Hogy még van egy kis dolga, amíg nem tér vissza. Tudom, segíteni valószínűleg nem sokat tudnék, de megnyugtató volna a tudat, hogy vele is minden rendben lesz majd.
~ Igen ~ feleltem határozottan, meggyőződéssel. ~ Ami egyszerre sok, zavaros és kusza, az idővel, apránként elrendeződik, átláthatóbb lesz és letisztul. Te pedig ezzel párhuzamosan fogod feldolgozni a történteket. ~ Mindent túl lehet élni, mindenen túl lehet jutni, mindig van valami, amiért érdemes tovább haladni és reggel felkelni. Nem áltattam, nem a megnyugtatására szántam, hanem tényleg így láttam és eképp gondolkodtam. ~ Nem hibáztatlak érte ~ biccentettem arra, hogy aligha érezné bárhol biztonságban magát. Én se tudtam őt sehol abban érezni! Az sincs biztonságban, aki innen több ezer mérföldre van! Felkeltem, odébb léptem tőle. Csak remélni tudom, hogy legalább vele lesz még időm, pár évem. Lehetőségem arra, hogy neveljem, tereljem, elmagyarázzak mindent, de most... most nincs időnk. Ennek és kérdésének szól az energiáimba szökő fanyarság. ~ Még nem tudom pontosan, mennyivel is rosszabb ~ fogalmam sincs, hova tudja vagy akarja esetleg fokozni Alignak a legújabb kisded játékát ~, de ígérem, amint lehet, minden kérdésedre válaszolni fogok. Bármit kérdezhetsz, felelni fogok köntörfalazás nélkül. Nem kompenzálásképp, hanem mert tényleg rászolgált és én is így akartam. Emellett túl sok mindent tudott és látott ahhoz, hogy csak úgy továbbsétálhassunk bizonyos dolgok mellett. ~ Köszönöm ~ mondtam az elfutásos történetre, majd egy beleegyező mordulással fogadtam kérését. Feleslegesnek tartottam olyasmivel vitézkedni, hogy márpedig én akkor is a küszöbig viszem. Egyrészt sose voltam az értelmetlen farokméregetés híve - ráadásul a falka pontosan tudta, hogy mekkora van nekem szó szerint és átvitt értelemben is... -, másrészt eszembe se volt velük különösebben tengelyt akasztani. Belátható időn belül úgyis lesz még alkalmam nem-belopni magam a szívükbe, szóval minek hergelném előre a csapatot? Még a hangomon is érezni lehetett azt a halvány, mások megnyugtatásakor használt finom mosolyt. ~ Túlélem. Aztán majdcsak lesz valahogy... Valami fontosat és értékeset fogok elveszíteni, mind az életemből, mind magamból, efelől nincs kétségem. Nem bízok a "most"-ban, a "majd"-ot várom, az "idővel"-t. A jelenből épp menekülnék.
~ Persze. Most még túl friss és.. élénk az élmény ~ hiszen színtisztán emlékszem Manech ujjainak szorítására az állkapcsomon, a megcsillanó ezüstpengét, a fájdalmat, ahogyan belém mart. Most is mintha ott lennének jeges ujjai a nyakamon és hiába ráznám a fejem, nem tudok szabadulni tőlük. ~ Ez így túl csábítóan hangzik, hogy igaz legyen ~ semmi vádaskodás nem volt a hangomban és nem is mondhatnám azt, hogy máskor is kaptam már ilyen „ajánlatot”, ellenben azzal, hogy nem mondhat többet annál, amennyit már megosztott velem. Nem arról van szó, hogy nem hittem neki, egyszerűen csak váratlan helyzet volt. ~ Nem a kérdéseim számítanak, hanem az, hogy mi vár még ránk, rád ~ ebből a szempontból érdekelt elsősorban az, hogy rosszabb-e, ami történt, mint ez az egész jelenlegi helyzet és úgy tűnik, hogy az, csak az a kérdés, mennyivel. Felé böktem orrommal, amikor megköszönte, mert tényleg nem volt mit. Kóbor és hiába ismerik őt, akkor sem szeretném olyanba belekeverni, amibe nem kellene. Nagylány vagyok, megoldom, lehet a telefonját egy hívás erejéig kölcsönkérem, de nem kell átcipelnie a küszöbön. ~ Valahogy biztosan ~ hiszen az élet nem áll meg, hiába szeretnénk olykor kiszállni kicsit. ~ Maradhatunk még egy kicsit? ~ pillantottam rá. Szerettem volna, ha visszafekszik mellém, ha egy kicsit megint hozzábújhatok, szerettem volna néhány lopott percet vele még, mielőtt újra elmegy. Nem voltam pesszimista a történéseket illetően, de mi van, ha ezúttal akaratán kívül nem tud már visszajönni? Ha olyan dolog történik, ami teljesen megváltoztatja? Szerettem volna egy kicsit vele lenni, csak úgy, hozzábújva, kiélvezve a pillanatot, mielőtt megint mennie kell.
~ Pedig igaz ~ biztosítom mosollyal a hangomban. Ennél többet nem ígérhetek neki, nem is akarok. Mostanra be kell látnom, hogy már ez is sokkal több, mint amennyire mostanában fogadkozni lehet. ~ Nem sok jó ~ vallom be keresetlen őszinteséggel. ~ De majdcsak megbirkózunk, megbirkózom vele... Elbizakodottság azt hinni, hogy képes vagyok rá? Talán. De ehhez fogom tartani magam, mert többé semmi elől sem futok el. Féltem őt, ő is engem, szép kis körforgás, és kívánom, hogy egyszer másképp legyen. Hogy ne kelljen aggódnunk, ám attól még ha nem is messze, de odébb vagyunk. Kérését hallva, egy másodpercig hezitálok. Ma szállta meg min ulvinnét, akkor még... még biztosan van ideje. Ugye? Nem két nap alatt éli fel őt teljesen... vagy vadásszák le, vagy... ~ Sajnálom Payne, de nem lehet ~ ráztam meg a fejem. Ki kell még derítenem, hol van éppen Noah. Rá kell vennem magam, hogy felkeressem Ashleyt. És mindehhez még fizikálisan is erőt kell gyűjtenem, másokat figyelmeztetnem... Nincs nyugvópont. ~ Indulnunk kell. ~ Most visszafelé a városba, aztán majd el egy közös úton, ha ő is rábólint. Mert én hagyok választ: neki és mindenkinek. Méltatlan lenne Annakpok nevéhez, ha az utódja kényszert és láncokat hozna magával. Ha jött, úgy elkezdtem visszavezetni a kocsimig, ahol volt váltásruha. Mindkettő az enyém, de ideiglenesen az egyik póló-nadrág összeállítás neki is megteszi. Kölcsön adtam a mobilomat, hogy hívhasson valakit a város határához, aki tovább viszi, s addig nem is mozdultam mellőle, amíg az illető meg nem érkezett. Haragos szellem járt-kelt az utcáinkon, nem fogom a Kölykömet csak úgy otthagyni. Búcsúzóul megsimítottam a fejét, de el nem köszöntem. Kis szerencsével hamarosan úgyis látjuk egymást, ha meg nem... ne egy búval baszott búcsú képében éljek neki évekig. Addig is: vigyázz magadra, min datter.
//Ha részedről sincs más, akkor köszöntem szépen a játékot! Ö_Ö //
~ Rendben ~ nem is kérek tőle ennél többet, nekem bőven megteszi az, haúgy ítéli meg, el fogja tudni mondani, lesz még lehetőségünk rá. Nem ringatom magamat tévhitbe, hiszen nem egyszer tapasztaltam már, hogy nem minden alakul úgy, ahogyan az ember eltervezi, de kezdetnek ez is megteszi. Aztán majd.. lesz valahogyan, igen. ~ Vége lesz ennek valaha? ~ nem kifejezetten neki szólt a kérdésem, költői mivolta pedig semmibe révedő szemeimben nyilvánult meg. Szeretnék ebben hinni, de ma este valahogy nem ment. Túl sok volt a negatív érzés, túl sok volt a kavargó gondolat és mind-mind lefelé húzott. Jobb lesz, tudom, idővel jobb lesz, csak hagynom kell, hogy kitombolja magát bennem ez az egész. ~ Abban biztos vagyok ~ ezek a szavaim már neki szóltak, hiszen ismertem őt, tudtam jól, hogy legyen bármilyen nehézség, mi elé gördült, meg fog birkózni vele. Meg kell birkóznia vele. Nem csak értem, hanem saját maga miatt, Yetta miatt és mindenki más miatt, aki számít rá, akinek fontos. ~ Oké ~ csendes beletörődéssel veszem tudomásul a szavait, ahogyan elkezdek feltápászkodni. Nehezen megy, de megbirkózom ezzel is, annyi erőt azért érzek magamban, hogy a kocsijáig eljussak. Kár, sajnálom, hogy ennyire sincsen időnk, szerettem volna lopni magunknak egy keveset, de felesleges hiszti helyett inkább elfogadom, hogy nem lehet. Abba pedig bele sem merek gondolni, hogy mi nehezedhet a vállára, ha pár perc nyugalmat sem engedhet meg magának. Az sem érdekelt volna, ha egy pokrócba csavarva ültet be a kocsiba, teljesen megfeleltek az ő ruhái. Már Fairbanks felé haladtunk, amikor Willow-t tárcsáztam és megkértem, jöjjön ki értem a határhoz. Nem szóltam hozzá a visszafelé vezető út alatt, ám nem csak azért, mert rettentő fáradt voltam. Nem tudtam, mit mondhatnék, így egyszerűbb volt a mellettünk elsuhanó fákat nézni. A kezét szorítottam meg a simítása után, apró mosollyal kísérve, mintegy azt üzenve neki; idővel minden rendben lesz. Egyetlen pillanatra néztem csak vissza, mielőtt beszálltam volna Willow mellé az autóba, ugyanolyan csendben ülve végig az utat hazáig, mint ahogyan eddig is tettem.
Sietve pakoltam be ismét a pokrócomat, a könyvemet, egy kis innivalót, édességet, meg csentem el a tegnapi vacsorából is, ami sült kacsa volt. Mennyei volt, de úgy gondoltam, hogy a biztonság kedvéért abból is viszek, hátha az idegen farkas megint felbukkan. Talán itt lenne az ideje, hogy kitaláljak neki valami nevet. Bár azt se tudom milyen nevet szokás adni nekik, vagy egyáltalán szokás-e, mert de úgy éreztem, hogy én szeretnék. Legalább úgy könnyebb lenne beszélgetni is. Tudom-tudom, fura, mert egy farkas nem válaszol, de mégis ahogyan nézni szokott olykor olyan érzésem van, mintha értené, amit mondanék és olykor nincs is szükségünk válaszokra, csak arra, hogy meghallgasson valaki. Meg egyébként is olykor olyan, mintha a fejével vagy éppen a farkával intene, ha egyetért, meg olykor szokott barátságosan is morranni, olyankor meg gondolom, a nem tetszését fejezi ki. Noah elment June-nal, meg talán Nate is velük ment, mert volt valami a tűzoltóknál, és olyankor menni kell. Gondolom Noah meg ragaszkodott ahhoz is, hogy apa is menjen, mármint a bátyám, így attól se kellett tartanom, hogy rajta kapnak. Na, meg egy szava se lehet a testvéremnek, mert nem éjszaka szököm ki, mint amikor egyszer rajtakapott. Sietősen húzom be a cipzárját a táskámnak és dobom át a pántjait a vállaimon, de óvatosan, hiszen az egyik vállam még mindig fáj. Nem hittem volna, hogy tényleg lesz egyszer nekem is tetoválásom, de most már van. A vállamon, ha ujjatlant veszek fel, akkor kilátszik, de szerintem szép és van jelentése is, viszont inkább maradtam otthon is a pólóknál, hogy minél inkább leplezni tudjam, mielőtt esetleg megint ezen kapunk össze. Fogalmam sem volt, hogy miként is áll hozzá a dolgokhoz, vagy másnak miként fog, de nekem tetszett és ez is egy közös emlékünk lesz a sulis barátokkal, még ha nem is egyen tetoválásról van szó, de az elsőt együtt csináltattuk meg. Kisebb sétát követően pedig le is telepedtem a hasadék legtetején, a lábamat lelógattam és úgy kezdtem el olvasni. Talán félórája olvashattam már, amikor is félreraktam a könyvet és ledőltem a pokrócra, de alig, hogy ezt megtettem zajra lettem figyelmes és hamarosan meg is pillantottam az ismerős bundát, pillantást. - Szia! – szólaltam meg barátságosan és sietve ültem fel, hogy mire odaért hozzám addigra megöleljem és kicsit az arcomat a bundájába fúrjam. – Hoztam neked valamit. – kapok észbe pár perc simogatás után, majd előveszem a sült kacsából, ami megmaradt és lerakom neki a földre. Míg eszik, addig nem igazán mozdulok, meg nem is próbálok hozzáérni, mert mégis csak egy fenevadról van szó és nem akarom olyankor háborgatni. Ha pedig utána szokásához híven az ölembe hajtotta fejét, akkor elmosolyodtam és ismét kicsit vakargatni kezdtem a füle tövét. – Tudod, arra gondoltam, hogy esetleg kereshetnénk neked nevet, mit gondolsz? – pillantottam le rá kérdőn, és ha benne van, akkor majd jöhet a keresgélés. Majd csak lesz olyan, ami tetszik neki.
Megszokásommá vált, hogy adott időben nekiindulok, s a megérzéseimre hagyatkozva, bóklászás helyett célirányosan vetem be magam az erdőbe. Mindig vadászok egy kicsit előtte, mert, noha farkasom eléggé vissza tudja fogni magát, a tele has jóval nyugodtabbá teszi őt is, a vadászat élményével együtt. S mindig tiszta bundával jelenek meg neki, még ha nem is annyira rendezetten. A szagok és az erdő jelzései után haladtam, s ebben nem is kellett csalódnom: a kislány ott feküdt, teljesen ártatlanul és védtelenül. Az első találkozásunk is ebben a formámban jött össze, s nem is akartam megváltoztatni ezt a dolgot, legfőképpen nem előtte átváltozni, aminek súlyos következményei lennének, de nem e miatt nem tettem meg. Védeni akartam őt, igazán és igazi emberi életet él. Ami viszont engem döbbentett le, hogy mennyire hasonlít a lányomra, aki olyan korban hasonlóan nézett ki, mint ő. Először azt hittem, káprázik a szemem, s morogtam, hátha elűzőm vele. A csapda fájdalmas volt, s én még fiatal ahhoz, hogy csak úgy átváltozzak. Végül tűrtem, hogy ellásson, s hatalmas szusszantással ejtettem benga fejem az ölébe, mielőtt elaludtam volna. Remélve, hogy nem éppen most jönnek a vadászok. Megállok kicsit messzebb, s szusszantok egyet, jelezve, hogy megérkeztem. Ha nem akar velem foglalkozni, akkor visszavetem magam az erdőbe. Az üdvözlésére közelebb mentem hozzá, de azért körbenéztem, egyedül vagyunk-e. Oldalt léptem hozzá, megnyalnám, de csak az orrom nyomom oda az arcához, máris átölel. Lehunyom a szemem a simogatására, ha macska lennék, még dorombolnék is, ami már önmagában meglepő, mert nem vagyok egy könnyen oldódó fajta, még ha általában kedves is vagyok, a sok lépés távolságot meghagyom. A sült kacsa ínycsiklandó, anyukája, vagy aki készítette, ért a főzéshez, pár falással be is habzsolom. Jézusom, én ilyet teszek egy ember közelében, az eszem megáll! De a hús lent van, csont elropogtatva (úristen), s jó alaposan körbenyalom a szám (még egy úristen). Oldalt dőlve teszem a fejem az ölébe, észrevettem, hogy azt szereti, meg néha, amikor lefekszik, azt is, ha rádőlök. Farkam ütemes, nyugodt dobolása a földön, jelzi, hogy minden rendben a részemről, nem fogom bántani. Kinyitom a szemem, ránézek. De szívesen beletolnám a fejébe, hogy Kram! De nem lehet, én most csak egy farkas vagyok, így csak mormogok egy rövidet, s újfent figyelek rá. Mi, emberek szeretünk nevet adni a dolgoknak, s sokan birtoklásként élik meg. Szerintem meg kapocs. Ezért is figyelek, milyen neveket dob fel.
Tudom, fura az egész. Nem véletlenül nem beszéltem róla soha senkinek se, vagyis végül Jasonnek elmondtam, de őt meg megesketem arra, hogy ne mondja el senkinek se. Nagyon remélem, hogy tényleg tartani fogja a száját, mert ha nem tenné, akkor biztosan rosszul esne és nem is igazán tudnék megbízni benne. És azt se akartam, hogy ama kellemes élményt valami más elhomályosítsa. Annyira jó volt ott a hajon lenni, hagyni, hogy a pillanat heve magával rántson. Nem, sose éreztem még ennyire jól magam egyetlen egy srác közelében se, ahogyan annyira zavarban se. Akkor először volt az, hogy nem tudtam mit mondja vagy tegyek valakinek a közelébe. Tisztában vagyok azzal is, hogy vacsora is lehetett volna belőlem és igazából még mindig lehetne, de valahogy képtelen vagyok félni ettől a farkastól. Ha másikat látnék, akkor valószínűleg menekülőre próbálnám fogni, vagy megdermednék, hogy elmenjen, de mellette biztonságban éreztem magam. Hülyeség, nagyon nagy ostobaság, de olykor olyan érzésem volt, mintha csak apa küldte volna nekem. Régebben ő volt az, aki mindig meghallgatott, akivel szavak nélkül is remekül megértettük egymást, de már hosszú évek teltek el azóta, hogy mind anya és mind apa távoztak ebből a világból. Egyre gyakrabban járok már ki én is a sírjukhoz, ugyanakkor még mindig részben magam hibáztatom azért, ami történt, de ennek ellenére is újra és újra visszamászom ide. - Mit szólnál Blaze-hez? – pillantok rá kérdőn, ha nem leges a válasz, akkor tovább folytatom. – Esetleg a Browne, Hawke, Trapper, Baron ? – közben pedig őt fürkészem, hogy hátha valamelyik tetszik neki, ha nem akkor egy aprót sóhajtok. – Több farkas nevet is olvastam, de az egyik könyvben volt egy név. Igaz, nem farkasé, mi is volt az? – gondolkozok el és kicsit még az égre is emelem a pillantásom, de nem akar eszembe jutni. – Buddy esetleg? Sly? – ha valamelyik tetszett neki, akkor megörültem, ha nem, akkor továbbra is törtem a fejemet. – Valami „K” betűvel kezdődött, majd eszembe jut. – rántom meg a vállamat, mire egy aprót felszisszenek, mert a tetoválás még mindig fáj. - Emlékszel, meséltem neked egy srácról. Jasonnek hívták, aki eltűnt, nem jelent meg a találkán se, képzeld azóta előkerült és elhívott vacsorázni is… - kezdek bele lelkesen, miközben kicsit megvakargatom őt. Igen, láthatja azt, hogy fontos számomra, majd megigazítom a kicsit lenge felsőmet is, hiszen lecsúszott a vállamra, így egy picit kilátszódott az is, hogy most már ott díszeleg bizony valami, nem úgy, mint legutóbb. – Astro? – csapongok egy kicsit ismét a nevekhez, de nem ugrik be, amit nem olyan régen láttam. Előtte még sose, de majd csak eszembe jut.
Érzékelem, hogy teljesen mások az energiái, és kíváncsivá tett. Sajnos megkérdezni nem tudom, mi az izgatottság alapja, ismerve őt, el fogja majd mondani. Sokat mesél, magáról, azokról, akik fontosak neki. Törődő lélek, ugyanakkor talán egy kicsit nagyon mások véleményére ad, szerintem, de hát a lányom is ilyen volt, s én is. És ezért lázadoztunk. Némán pillogok fel rá az öléből a nevekre, a K-nál önkéntelenül horkantok egyet, a földet meg is kaparom a lábammal, de nyugton maradok az ölében. Furcsa egészen másként hallani farkasként és érzékelni a hangokat, szagokat és hogy a fülem hozzátapad, azt is hallom, ahogy beszél, de egészen másként. A felszisszenésre viszont felpattanok és szálfaegyenesen ülök, megnézve alaposan. Fel is fedezem a tetoválást. Hogyan is lennék kiakadva rajta, de az orrom azért a tetoválás felé bököm, majd visszaegyenesedek. A Jason névre félrefordítom a fejem, majd ismét nyugodtan nézek rá. Ahá, tehát róla van szó! Nahát, a fiú még tudja, mi fán terem az igazi udvarlás. Vajon lefeküdtek? Jaj, istenem, hát hol tartozik ez rám. Inkább ismét közelebb megyek hozzá, s hagyom, hogy átkarolja a nyakam.
- Sokan őrültnek gondolnának, amiért egy farkassal töltöm olykor az időmet, vagy éppen aggódnának túlzottan, de végül is érthető. Ragadozók vagytok, de te mégis annyira békés vagy… - pillantok le rá, ahogyan az ölemben fekszik és az ujjaim könnyedén tűnnek el a bundájában. A szellő borzolja azt, vagy olykor én. Amikor pedig a K betűs nevet említem, akkor meglepetten pillantok a reakciójára, szóval K-val kezdődőt kéne keresnem. Fura, mert sose hittem volna azt, hogy ennyire megérti azt, amit mondok vagy éppen pont a neve kapcsán lenne ennyire válogatós. Viszont, ahogyan reagál az egy pillanatra meg is ijeszt, mert túlzottan hirtelen teszi és először azt hiszem, hogy valami rosszat tettem, vagy mondtam és netán nem fogom esni, de szerencsére elég hamar rájövök arra, hogy szó sincs erről. Amikor a tetoválásomat böki meg alig érezhetően az orrával, akkor elmosolyodom és a pólót kicsit lejjebb húzom a vállamon, hogy láthassa egészében. - Tetszik? Azt mondják olyan vagyok, mint ez a virág, s mint kiderült ez volt anya kedvenc virága is. Egy utolsó őrült tett a nyáron. Jonathan, a bátyám még nem is tudja, mert a végén túlzottan kibukni és nem akarok vele veszekedni megint. – pillantok a farkasra megint, de nem mondok több nevet hirtelen, mert egy se jut eszembe. Majd talán később fog. - Tudod mit inkább mindegy is. Biztosan már unod, hogy állandóan engem kell hallgatnod. Egyszer olyan szívesen megismerném, hogy mi is jár a fejedben, vagy miért szegődsz mellém állandóan, de ez sose fog megtörténni. – mondom egy kisebb sóhaj keretében, majd ismét a messzeségbe bámulok. – Gyönyörű, nem? A természet még mindig képes csodákra. – mosolyodom el, hiszen nem véletlen szeretek az erdőben bóklászni, még akkor is, ha túlzottan veszélyes.
A hozzászólást Hannah B. Wilson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Szept. 05, 2017 8:08 am-kor.
Kis híján felhorkantok megint. Békésebbnek békés vagyok, mint egy igazi farkas, de azért a bennem élő fenevad tud tombolni, ha úgy érzi. Bár tény, ő nem a legfenevadabbak közé tartozik. Mondhatnám, hogy sumák. A cselezés és a szavak az ő mestersége, s nem is csodálom, hogy engem talált be. Nyomozóként szintén élnem kellett ezzel. Csendben figyelem meglepettségét. Csak nehogy Krumnak nevezzen el. Arról mindig a krumpli jut eszembe. Amit hámozni kell... Átjut hozzám az ijedelme, de tudom, hogy nemsokára meg fogja érteni, miért is ugrottam fel fekvésből ilyen gyorsan. Mert azt hittem, hogy valamit csináltam vele, ami kényelmetlen neki. Ezért lep meg a tetoválás. Friss, érzem még halványan a vér illatát is, ha felé szimatolok. Ki az a Nathaniel? Azt hiszem, a farkasom könnyíti meg a beszélgetést, mert valahogy mindig sugall Hannah felé, gondolatok nélkül. Néha érzékelem belőle ezt az energiát, de egyre ritkábban van szükség rá, hogy kezdünk egymásra hangolódni Hannahval. A kétoldalt felső ajkam beharapom, akasztom, így nagyjából olyan, mintha reagálnék is rá. Önkéntelen. A tetkók nem az én világom. Főleg most már. De szépen megrajzolva az övé. Ahogy ül, a vállánál átvetem a fejem, a nyakam súrolja a vállát, míg a fejem az övének döntöm, úgy figyelve a tájat. Az ő szemszögéből szeretném látni, minél közelebbről. Halkan morrantok egyet, ami részemről az egyetértés jele, majd szusszantok egyet, amire a haja fellibben, megcsiklandozva az orrom, erre meg tüsszentenem kell, meg megvakarnom az orrom, így hátrébb húzódom és meg kell tennem, muszáj. Ez röhej.
Nem jutott eszembe a név, így inkább hagytam is, majd jönni fog, ha jönnie kell, nem? Egyébként is már nem most először találkoztunk és lehet jobb is, ha nincs név? Ennek továbbra is így kellene maradni? Ha valamit elnevezünk, akkor ahhoz igazán kötődünk, és vajon itt megéri kötődni? Mi lesz, ha rájön arra, hogy inkább menne, és többé nem látom, vagy éppen akkor, ha egyszer már nem lesz ilyen békés, mert valami olyat teszek akaratlanul, vagy netán a környezet fogja befolyásolni? Olyan, mint egy békésebb kutya, de a szemeiben akkor is ott csillog a veszély, amit magában hordozz. Hamarosan pedig már a tájat kémleljük, hiszen ő az egyetlen, aki a titkomat őrzi a tetoválásról jelenleg és nem is tartok attól, hogy tovább adná. Mégis miként adhatná tovább? Bár azt se értem, hogy merre vannak a társai, hiszen a farkasok általában nem magányosak, vagy ha igen, akkor kitaszítottaknak mondják őket, nem? Vajon elkövetett valamit, vagy csak szeret egyedül bóklászni az erdőben? Egy apró sóhaj ki szökik az ajkaim között, majd pedig ő tűszent, mire sietve húzódom én is arrébb. Vélhetően a hajam lehet a ludas. - Hol vannak a társaid? – kérdezem meg kíváncsian, mert érdekel, pedig tudom, hogy választ nem fogok rá kapni. – Miért nem velük vagy? – miért gondolom úgy, hogy talán a szemeiből vagy a tetteiből is kiolvashatom a választ, mert nem fogom tudni. Ez nem ilyen egyszerű és talán tényleg túl messzire mentem. – A lábad már teljesen jól van? – legutóbb se kötöttem már be neki, de akkor még volt egy aprócska seb rajta, de most úgy sétált eddig is, mintha semmi baja se lenne. - Ideje lesz indulnom, mert Nate biztosan keresni fog. - mondtam végül megtörve a csendet. Sietve pakoltam össze a cuccaimat, hogy utána elköszönjek a farkastól is, de alig tettem meg pár lépést zajra lettem figyelmes és hamarosan két férfi fel is tűnt, akik vélhetően vadászni akartak. Nagyban beszéltek, így bőven volt ideje a farkasomnak eltűnni a fák és bokrok takarásában. - Hannah? Már megint mit keresel ilyen mélyen, ha Nate megtudja, akkor elevenen fog megnyúzni. Na gyere kislány. - szólalt meg a nagyobb darab, miközben füleltek, én pedig sietve csapódtam hozzájuk a könyvemet magamhoz ölelve. - Milton bácsi nem kell félteni, nem vagyok már 8 éves. - böktem még oda, hiszen jól ismertem őket, de nem bántam, hogy végül találkoztunk. Legalább jó társaságban fog telni a hazafelé vezető utam, még akkor is, ha nem rajongtam azért, amit művelnek, vagyis hogy lelőnek ártatlan állatokat, de attól még szeretem őket.
|| Bocsi az előző reagban én írtam el a nevet. Jonathan akart lenni. Mivel nem igazán vagyok és nem tudom miként sikerül visszarázodnom, így inkább kiegészítettem, mert még nem írtál és zárnám. Köszönöm a játékot!
Kezdőlap
//
//
